efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Med szülinapjára sok szeretettel :D (na jó, igazából azért, hogy legyen valami hasznotok abból, hogy én is megszülettem :P Jó olvasást!
Ajánlott szám: Switchfoot - Learning To Breathe


Pingvin


/Tudod, most jönnek a történetnek azok a részei, amiket utálnál hallani - biztosan gyűlölted az egészet akkor is, amikor a hátterében motoszkáltál. A sok megpróbáltatás, ami csak még inkább összehozta az embereket, az örökösen lobogó remény, a falatnyi boldogság az apró fájdalmak között…; Hát, az a helyzet, hogy ilyen az élet. Fekete-fehér, mint egy pingvin./


Csendesen lapátoltam magamba az ételt, de minden falat után beszédes pillantást váltottam Regulusszal, akit természetesen az asztal legtávolabbi csücskébe ültettek. A szüleim, ahogy az várható volt, nem reagáltak túl jól az Eskü-történetre, főleg, hogy olyan váratlanul zúdítottuk a nyakukba. Ráadásul még az időzítés sem volt ideális: rögtön Keara levele és anya szívszaggató kiborulása után ez volt az utolsó csepp a családom számára. Ha lehunytam a szemem, még mindig magamat láttam, amint Regulus kezét markolva feszengek a kanapén, és anya zokog, és apa kiabál, és Flame úgy robog ki a házunkból, mintha késeket döftem volna a hátába, és magával visz minden reményt, hogy valami elkezdődött, hogy újra testvérek lehetünk úgy igazán, és…;
- Meredith, ideadnád a sót? – A Vérmániás Hölgy olyan röntgentekintettel nézett rám, ami Dumbledore-nak is becsületére vált volna. Az igazgatónak, akire a nagyszüleimmel együtt édesapám minden haragja csillapítatlanul áradt az utóbbi napokban, mintha ők tehetnének arról, hogy Regulusszal szeretjük egymást, mintha nem csak segíteni akartak volna, mintha…; - Meredith?
- Igen, persze, ne tessék haragudni. – A só igazából sokkal közelebb volt a Hölgyhöz, mint hozzám, de szó nélkül nyújtottam át neki, mert döbbenetes módon ő volt az egyetlen az apai nagyszüleimen kívül, aki teljesen a mi oldalunkon állt, és tulajdonképpen nem győzött értetlenkedni a többiek bosszúsága felett. Annyira ügyesen csinálta, hogy a történtek óta először véltem felfedezni némi enyhülést a szüleim arcán.
- Köszönöm – biccentett, majd Regulushoz fordult. – Mondd csak fiam, hogy van édesanyád?
- Kitűnően, asszonyom, köszönöm a…;
- Ő hogy reagált az örömteli eseményre? – Ha mostanában minden más kifürkészhetetlenül új is volt a nagyanyám viselkedésében, a modora legalább nem változott; a lelkiismeret-furdalás legapróbb jele nélkül szakította félbe Regulus udvarias válaszát.
- Öhm. – Regulus ijedten kapta felém fejét, és miután hasonlóan félénk pillantást vetett az összeszorított szájjal maguk elé meredő szüleimre, nagy levegőt vett, és kimondta az igazságot, amiről én hajlamos voltam megfeledkezni, mert nagyon sok kérdést vetett fel a jövőmmel kapcsolatban. – Igazság szerint meglepődött, de…; kedveli Medet, úgyhogy végül meglepően boldog lett a hírtől. – Ami azt illeti, Regulus anyja a fejébe vette, hogy most már csak idő kérdése, hogy átpártoljak az okos oldalra, és hogy ennél szebben nem is alakulhattak volna Regulus dolgai. Egy aranyvérű lány, akinek hamarosan az a kis erkölcsi hibája is kikupálódik majd…; és egyébként is sejtette ő, hát olyan édesek voltunk mindig…;
- Kedveli Meredith-t? – ráncolta össze a szemöldökét a Hölgy kissé túljátszott hitetlenkedéssel.
- Nagymama, ez kizárólag az Ön érdeme – csaptam le a villát kissé dühösen. – Ha maguk ketten nem lennének olyan jó barátnők, biztos vagyok benne, hogy Mrs. Black már azt sem engedte volna, hogy Reg és én összebarátkozzunk.
- Igazad lehet, nyilvánvalóan kiváló kapcsolatot ápolok Walburgával – hagyta rám nagy kegyesen, aztán az óra felé intett. – Egyébiránt, ha már szóba került, úgy értesültem tőle, hogy ma este lesz egy kis összejövetel Rosieréknél a korotokbeli érdemes fiataloknak. Mivel ez a vacsora már az első negyed órában egy katasztrófának bizonyult, engedélyt adok, hogy felálljatok innét, és más szórakozás után nézzetek. Javaslom, hogy induljatok el mihamarabb, egy aranyvérű „buliról”, ahogy mondani szokás, nem illik elkésni, és feltételezem, hogy még át szeretnétek öltözni. Megjegyzem, nagyon fess ez a talár, kedves Regulus.
- Szó sem lehet róla! – szólalt meg a köszönés óta először anya. – A gyerekek csak a mi házunkban találkozhatnak, felügyelet alatt, ezt a mai estét is csak…;
- Erlina. Tudom, hogy túl sok minden történt veled az utóbbi időben, de kérlek, ne viselkedj úgy, mint egy agyalágyult. A fiatalok végre megváltották maguknak a szabadságot, erre pont te zárod be őket? Hát minek pazaroltál annyi szót mindig is arra, hogy neked csak a gyerekeid boldogsága a fontos, ha most két kézzel veszed el a lányodtól az utolsó szalmaszálat?

Férfiasan bevallom, hogy tátva maradt a szám. Fogalmam sem volt, milyen hátsó szándékok ihlették a Hölgyben ezt a kifogástalan védőbeszédet, de nem is érdekelt, mert erre az érvre sem anya, sem apa nem tudott felelni, és tudtam, hogy vége a kínos estéknek a nappaliban, amikor Regulus meg én a szüleim vizslató tekintete alatt beszélgetünk jobb híján semmiségekről. Nem lázadtunk ellenük, mert megértettük, de nem tudom, meddig bírtuk volna még elviselni. Az biztos, hogy nem sokáig. Így hát – mivel Rosier bulija már nem kínos emlékeket elevenített fel bennem, hanem az első csókomat Regulusszal -, tétovázás nélkül pattantam fel az asztaltól, és szinte búcsúszó nélkül rángattam ki az ebédlőből, hogy együtt rohanhassunk a szabadság felé, mint valami amerikai sikerfilmben.

*


Enyhe hányingerrel gondoltam vissza az izgatott lányra, aki alig egy órája voltam, és idegesen rángattam Regulus kezét, miközben igyekeztem a lehető leglassabban lépkedni mellette a lámpafényben úszó utcákon.
- Tudod, nem muszáj mennünk – nyögtem ki hosszas vívódás után. – Egyre inkább meggyőződésem, hogy a Hölgy valami kifacsart okból csak alibit akart nekünk szolgáltatni, szóval lehetnénk végre tényleg kettesben, mondjuk nálatok, anyukád úgysem árulna be minket…;
- Med, te már készen állsz arra, hogy csak ketten legyünk egy szobában? –Regulus megtorpant, és egy mozdulattal maga elé pördített.
- Tessék? Ezt mégis hogy…;
- Valld be, hogy a szíved mélyén te is örültél annak, hogy a szüleid mindeddig a sarkunkban loholtak, és nem kellett, nem lehetett arról beszélni, amit tettünk. Az Esküről, rólunk…;
- Én…; - Elgondolkozva rugdostam egy követ a talpam alatt, és nem mertem rá nézni, mert igaza volt, és hirtelen nagyon szűk lett az egész világ. Azonban az, hogy nem mertem belegondolni dolgokba, és rettegtem a komoly beszélgetéstől, nem jelentette azt, hogy tovább akartam odázni, sőt. Jó lett volna túl lenni rajta, és végre a kiváltott bizalommal simulni Regulus karjaiba, de nem tudtam, hogy mondhatnám ezt el neki, a szótlanságomból pedig rossz következtetést vont le.
- Sejtettem. – Nagyot sóhajtott, és az enyémnek támasztotta a homlokát. – Félek, Med. Attól félek, óriási bajt vontunk a fejünkre, és amíg nem győznek meg az ellenkezőjéről, nem tudom, hogyan beszélhetnénk az egészről. Arra gondoltam, ha elmegyünk erre a bulira, és látjuk, hogyan reagálnak az emberek…;
- Reg…; Figyelj, én…; - kapkodva nyúltam a szavak után, és elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek. - Én nem attól vagyok ideges, hogy hogyan fogadnak minket, vagy, hogy mi lesz ebből az Eskü-dologból, mert nem vagyok hajlandó holmi szorongással elrontani azt, amit kaptunk. Igen, beszélnünk kell róla, hogy merre tovább, de az legalább már nem kérdés, hogy együtt. Az Esküt pedig úgysem tudjuk semmissé tenni, szóval…;
- Tudom. Tudom, tudom, tudom, de akkor is el kell mennünk Rosierhez. Látnom kell, hogy ez a külvilág számára is működik-e. És…; - A távolba meredésből hirtelen olyan erőteljes fókuszálás kerekedett, hogy a lábujjam hegyéig elpirultam. – Várj csak, ha te nem vagy olyan gyáva kukac, mint én, akkor mitől dobog így a szíved?

Most? - kuncogott fel Caitlin.

- Tőlük – feleltem zavartan, és csak félig hazudtam. – Félek ilyen emberek közé menni.
- Úgy érted olyanok közé, amilyen én is vagyok? Akkor viszont mégsem olyan különbözőek a félelmeink. – Keserű ívben görbült le a szája, és egy végtelenül hosszú percig úgy tűnt, elhúzódik tőlem, végül azonban még közelebb lépett, és egészen átölelt. – Med, nem mindenki lesz ott halálfaló. Néhányan a társaságból még csak nem is aranyvérűek. Jó, ne nézz így rám, persze, hogy mindegyikük befolyásos családból való, de…; Bízz bennem – suttogta. – Imádni fognak téged, és el kell majd ismerned, hogy teljesen normálisak. Kérlek. Ha ezt most megteszed, igyekszem majd kevesebbet gondolni a napra, amikor rájössz, milyen borzalmas ember vagyok, és már nem tudsz majd annyira szeretni, hogy az feledtesse veled minden bűnömet.
- Nem elég, hogy megesküdtem rá, hogy sosem jön el ez a nap? – kérdeztem félig a szájára csókolva a szavakat.
- Talán nem. Talán szükségem van még erre az egyetlen kis bizonyítékra, hogy elhiggyem, nem álmodom. Vigyázok majd rád, csak gyere velem. Nem eshet bántódásod.
- Persze, hogy nem, hiszen véd az…; - Félig tréfásan felvonta a szemöldökét, úgyhogy félúton meggondoltam magam, és én is úgy döntöttem, ideje kicsit feldobni a hangulatot. -…; véd engem az univerzum legszerencsésebb hímnemű egyede.
- Azért élek, hogy boldoggá tegyelek, bogaram – vigyorodott el. – Na, ide a praclit, bemegyünk az oroszlánbarlangba.

*


Sokan voltak odabent, akiket ismertem a Roxfortból vagy Rosier régi összejöveteleiről, de jó pár idegen arcot is felfedeztem a tömegben. Regulust ellenben mindenki ismerősként fogadta, és csodával határos módon rám is kiterjedt a népszerűsége, holott elméletileg mind a fejemet akarták volna, ha nincs az Eskü. Vagy mégsem?
- Hé, skacok, itt van a Black-fiú és a barátnője! – kiáltotta el magát Rosier, amikor az előtérből beléptünk a hatalmas helyiségbe, ahol annak idején a szilveszteri buliját is tartotta, és hátba veregette a feszült mosolyú Regulust, aki kicsit erősebben szorította a kezem, és aggódó pillantásokat vetett rám.

Az emberek mosolyogtak és integettek, aztán folytatták, amit előtte csináltak: ettek, ittak, táncoltak, beszélgettek…; Egytől egyig barátságosak és közvetlenek voltak, mint az előző években mindig, és hülyén éreztem magam, amiért titkon halálfejes sütikre és sátánista zenére számítottam, mintha az elmúlt két év alatt, amióta nem jártam itt, nem csak az én világom állt volna tótágast. Ha valami megváltozott, az az átlagéletkor volt; a kamasz-partik helyét egy mugli főiskolai házibuli hangulata vette át, ahol hamburgert és kólát tettek egy hatalmas pultra (még csak nem is házimanók szolgáltak fel!), és az elvarázsolt hangszórókból a Beatles egyik száma szólt.

Csak bámultam őket elképedten, és végre valóban megértettem, miért hozott el ide Regulus. Ezek a fiatalok pont olyanok, mint bárki más: szeretnek, gyűlölnek, éhesek, fáradtak, néha betegek, és nemcsak a családjuk vagy a származásuk miatt szórakoznak külön, hanem azért is, mert ez az a közeg, ahol nem kell bujkálniuk. A társaságnak csak töredéke volt halálfaló, de ők is, mint mindenki más, rövid ujjú felsőt viseltek a nyári meleg tiszteletére. Ezt még soha azelőtt nem tapasztaltam náluk, hiszen nem kiálthatták világgá az elveiket a meztelen alkarjuk mutogatásával, de itt és most azok lehettek, akik valójában voltak: gyerekek, akiket valaki vagy valami a felnőttek közé lökött, az ő terheiket nyomta a vállukra, és megbélyegezte őket, mint a marhákat. Talán a szívük mélyén ők is érezték ezt. Reméltem, hogy így van, bár tudtam, hogy veszve van a jövőjük. Reménykedtem, mert Regulus is közéjük tartozott.

Amikor végre beteltem a látvánnyal, szemügyre vettem őt is. A fekete póló, amit erre az alkalomra felvett, tette a dolgát, és szépen kiemelte kviddicsen edzett izmait. Sok lány megnézte magának, ahogy ismerősöket keresve végigsétáltunk a termen, de biztos voltam benne, hogy ő csak egyetlen egy rajongó pillantást hajlandó észrevenni: azét, akinek az ablakpárkányra ülve csókot nyom a homlokára.
- Mi a véleményed? – kérdezte szorongó fintorral a szája sarkában.

Önkéntelenül a karján feketéllő Sötét Jegyre úszott a tekintetem. A gyomrom még mindig összerándult a látványtól, pedig már igazán hozzászokhattam volna a gondolathoz. Gyűlöltem, amiért elcsúfította Reg hófehér bőrét, és gyűlöltem mindazt, amit jelképezett.

Megdermedt, ahogy követte a pillantásom, és kirántotta a kezét a tenyeremből, amikor egy önkéntelen mozdulattal odakapott a tetováláshoz.
- Ha nem veszünk figyelembe bizonyos dolgokat, akkor egészen…; vonzó, nem? – Félszegen rám vigyorgott, hogy oldja a feszültséget.

Lassan lefejtettem a jobb kezét a szimbólumról, és összekulcsoltam remegő ujjainkat, hogy higgyen bennem, hogy higgyen bennünk.
- Nem, nem az – mondtam csendesen. – De a viselője annál inkább…;
- Nocsak - morogta, és belemosolygott a villámgyorsan lopott csókba. – És van annyira vonzó, hogy kiosonj vele egy bizonyos teraszra, ahol ez a bizonyos fiú egyszer régen rádöbbent, hogy nem túl baráti érzelmeket táplál irántad?
- Ühüm…; Sőt, talán még arra is hajlandó vagyok, hogy egy nosztalgiakörút keretében megtekintsem vele a történet terasz utáni állomását…;

Nevetve kapott ölbe, és már rohant volna az ajtó felé, amikor a levegőt betöltötte a fájdalmas sziszegés, és Regulus kis híján elejtett engem. Ahogy az egyensúlyom után kaptam, észrevettem, hogy a karján életre kelt a tetoválás; a pásztor megzendítette a kolompot, a csordának ideje volt abbahagyni a békés legelést, és esztelenül menetelni a hang irányába.

Még éreztem Regulus leheletkönnyű csókját az arcomon, amikor a hoppanálás zaja sorozatlövésként szelte át a döbbent csendet, és egyedül találtam magam megannyi rémült fiatal között, akik nem tudták, mihez kezdjenek a házigazda nélkül.

Azonnal haza kellett volna mennem, hozzácsapódnom valakihez, aki környékünkön lakik vagy használni a Hopp-hálózatot, de szédültem, és fojtogatott a szívverésem, és mikor végül a lángok között kötöttem ki, nem a saját címem hagyta el a számat, hanem valami, ami Grimmauld térrel kezdődött.

*


Mrs. Black szó nélkül tette le elém a pergament és a tollat, aztán pedig maga küldte el a hollétemről szóló levelet a szüleimnek, mielőtt betuszkolt a vendégszobába. Ő, velem ellentétben önszántából adta Regulust az Ügynek, és az iskola vége óta bizonyára sokszor kellett már úgy nyugovóra térnie, hogy a fia valami istenverte küldetésen rohangált fekete csuklyában, mégis olyan ideges volt, hogy nem maradt ereje a nyájaskodásra. Utánam küldött ugyan egy csésze gyógynövényteát Siporral, de esze ágában sem volt velem együtt szorongani vagy kedves beszélgetéssel elütni a várakozás őrjítő perceit.

Nekem ez így tökéletesen megfelelt, főleg, hogy a magányos aggódást a szobájában művelte, messze a vendégszobától. Alig csukódott be az ajtó Sipor mögött, már surrantam is felfelé a lépcsőn, Regulus szobájába.

Már pirkadt, amikor valaki mellém bújt, és olyan szorosan ölelt át, mintha az élete múlna rajta. A valaki ragacsos volt, és a vas átható szagát hozta magával, de legalább élt, és a szuszogását nem szakította félbe fájdalmas zihálás, tehát nem sérült meg nagyon.
- Megfojtasz – morogtam félhangosan, miután lecsendesedett bennem a megkönnyebbülés kétségbeesett kapaszkodása.
- Ami azt illeti, meg bírnálak…; Ha a szüleid még jobban gyűlölnek, mint eddig, az most már csak a te lelkeden szárad.
- Tessék? – toltam el magamtól értetlenül.
- Amikor végeztünk, hozzátok mentem, hogy megnézzem, jól vagy-e, te zseni. Hoppanálni nem mertem, mert egyrészt illegálisan művelem, másrészt egy auror háza biztosan tele van védőbűbájokkal az ilyesmik ellen, úgyhogy udvariasan fellármáztam őket a kopogtatásommal. Még örülhettem, hogy a kezembe nyomták a leveled, mielőtt az arcomra csapták volna az ajtót hajnali viszontüdvözlés gyanánt.
- Sajnálom, eszembe sem jutott, hogy…; én csak nem tudtam elképzelni, hogy máshová jöjjek, és…;
- Jól van, igazából elfelejtettem haragudni már akkor, amikor megláttalak a párnámat ölelgetve. Nem mondanám, hogy ellenemre való egy ilyen édes teremtés jelenléte az ágyamban. – Már hajolt volna felém, hogy csibészes mosollyal megcsókoljon, én azonban az arcába nyomtam a tenyeremet, és megakadályoztam.
- Nem csókolózom koszos emberekkel.
- Emberekkel nem is kell, csak ezzel az eggyel – vágta rá pimaszul, és belepuszilt a tenyerembe.
- Nyomás mosakodni! Mire visszaérsz, kiagyalok valami jelrendszert, hogy elkerüljük az ilyen félreértéseket.
- Mire visszaérek, úgy fogsz durmolni, mint egy mormota, bogaram – húzta el a száját. Aztán úgy tett, mintha feladta volna, és kimászott mellőlem, hogy szót fogadjon, az utolsó pillanatban azonban csak sikerült egy másodpercre a számra tapadnia. Egészen felháborodtam, de tényleg – annyira, hogy mire végzett a fürdéssel, tényleg álomba vigyorogtam magam.

*


Miután Regulus (elvileg) meggyőzte a küszöbön toporgó Mrs. Blacket, hogy a vendégszobában aludtam, és csak reggel nyitottam rá az ajtót, hogy ellenőrizzem, épségben hazaért-e, anyuci kicsi fia kikönyörögte, hogy a szobájában reggelizhessünk. Egy fél pirítóssal a szájában azt magyarázta, hogy így sokkal ideálisabbak a körülmények egy haditerv kidolgozásához, de szerintem csak lusta volt felöltözni, és lecaplatni az étkezőbe. Ezt persze nem hangoztattam, mert természetesen mélyen egyetértettem vele. Aztán, amikor sikerült nem megfulladnia a hörcsögre hajazó étkezés közepette, és előadta, milyen isteni szikra pattant ki a fejéből, miközben a hazug, békésen szendergő képemet figyelte elalvás előtt, már nem voltam ilyen együttműködő.
- Kezdőbetűk? Szerinted ez a titkosírás csúcsa?
- Az egyszerűség a zsenialitás csúcsa! – Csapott a kezemre vidáman, és elcsente előlem a dzsemet. – Különben is, úgysem szupertitkos terveket akarunk egymással levélben megosztani, csak…;
- De akkor minek egyáltalán rövidíteni? – könyököltem oldalba, hogy sikertelen kísérletet tegyek a finomság visszaszerzésére.
-…; olyasmiket, hogy JV – jól vagyok, MO – minden oké, NV – ne várj, mert MNJ – ma nem jövök, mert NT – nem tudok. Vagy pont, hogy MOV – mindjárt ott vagyok, JM – jövök már, vagy éppen Sz, mint Sssssz…;
- Ó, hát ezért rövidítgetünk? –…; és már nem is érdekelt a dzsem.
- Ezért, bogaram. Csakis ezért.

*


- Gyere, köszönj el anyámtól, aztán elkísérlek ehhez a te titokzatos barátodhoz. Nem mondanám, hogy sok kedvem van templomba menni, úgyhogy egyedül a személyes varázsodnak tudd be a dolgot, meg annak, hogy ki vagyok éhezve a dorgálás hiányára. Egyébként biztos vagy benne, hogy ez az Aodhfin nem szedi le a fejedet? – Szokás szerint elbűvölve simogattam a falat a lépcsőn lefelé menet, úgyhogy Regulus – amellett, hogy századjára is remekül szórakozott az áhítatomon -, kissé bosszúsan rángatta a kezem.
- Tulajdonképpen ő beszélt rá, hogy nézzek szembe a veled kapcsolatos érzésimmel, és ne küzdjek feleslegesen ellenük, szóval nem hiszem – feleltem elgondolkodva. – Amúgy meg elég rizikós talajon mozog az egész – suttogóra fogtam a dolgot, hiszen mégis csak titokról volt szó - „hopp, varázsló vagyok, meglepetés!”-dolog miatt, szóval ajánlom neki, hogy ne szívózzon, hanem hozza az elbűvölő, megnyugtató, teljesen-totálisan kikapcsoló formáját, amire szükségünk van ennyi kioktatás után.
- Hány éves is ez a fószer? Kezdek féltékeny lenni, bogaram. – Az utolsó mondat már a lépcső alján hangzott el, és valahonnan a szalonból vidám kacagás fogadta, mely egyre közeledett felénk, és természetesen nem Mrs. Blackhez tartozott.
- Jaj, hát máris gondok vannak a mennyországban? – Bellatrix hangja csöpögött a megszokott gúnytól, mindamellett meglepően boldognak tűnt attól, hogy együtt lát minket. Vagy legalábbis nem próbált megölni engem a tekintetével, miközben csontropogtató ölelésben részesítette kedvenc unokaöccsét. Azért nála ez is valami.

Sőt, ahogy egy ellentmondást nem tűrő invitálás után kelletlenül követtük a szalonba, ahol Mrs. Black szorongatott egy csésze teát kissé mogorván, el kellett gondolkodnom azon, mit is jelentett Bellatrix méricskélő, minden rosszindulattól mentes pillantása.

- Megreggeliztetek? – kérdezte Mrs. Black, mosolyt erőltetve az arcára.
- Igen, köszönjük szépen, minden nagyon finom…;
- Óóó, hát már ágyban reggeliztek, galambocskáim? – Bellatrix visítása kettészelte az udvarias válaszomat.
- Bellatrix, ne legyél nevetséges – nézett rá szigorúan az asszony. – A gyerekek természetesen nem töltötték együtt az éjszakát, mert tisztelik az illemszabályokat. Nem úgy, mint egyesek az ő korukban – tette hozzá gonosz kis mosollyal, amiben meglapult némi elnéző szeretet az unokahúg iránt.
- Na és? Férjhez is mentem Rodolphushoz, vagy nem? Nem bírálom a fiatalokat, végül is csak egyszer élünk, hah? – Szinte kihívó pillantást vetett Regulusra, aki erre kihúzott nekem egy széket, majd csakazértis mozdulattal maga ült le rá, engem pedig az ölébe rántott. Elpirultam, és megpróbáltam menekülni, mielőtt Mrs. Black megró minket, de nem engedett a szorítása. Gyanítottam, hogy Bellatrix kérdése nem volt hétköznapi, hogy utalt valamire, ami a küldetés alatt történt, mivel azonban Regulus nem volt hajlandó mesélni a tegnap történtekről, csak a sötétben tapogatóztam.
- Nagyon helyes, erről van szó. – Bella maga is helyet foglalt az asztalnál, és úgy villant ránk a szeme, hogy értelmet nyert Regulus börtönszerű ölelése. Félt engem ettől a nőtől. – És ha már az életnél tartunk, ugye spóroltatok mostanában az életre szóló eskükkel? Megsértődnék, ha a következőre nem engem hívnátok…;
- Megsértődnél? – kérdeztem dühösen, mert nem akartam, hogy a gyermekkori tartózkodás tetejébe még átvegyem Regulus féltését is. Elég volt tartani Bellatrixtól, de hogy még félni is? Nem fért bele az életembe.
- Meg hát – vágta rá – ugyanis az a helyzet, hogy kedvellek téged, Reggie-babát pedig értelemszerűen szeretem. Mondhatni szívemen viselem a sorsotokat.

Felhorkantam.

- Neked van olyanod? – Csak kicsúszott a számon, nem is hangzott komolyan, inkább mintha önkéntelenül felvettem volna az unokanővére stílusát, Regulus mégis felszisszent, és ha lehet, még erősebben tartott.
- Meredith Field, az auror vakmerő kislánya, aki a Black-házban reggelizik egy halálfalóval, akinek a szerelmét nyíltan vállalja. – Lassan, ugyanazzal a tekintettel mért végig, mint az előbb, aztán hosszan hallgatott, így össze tudtam szedni a bátorságom, hogy felelni tudjak:
- Már megbocsáss, de nem egy halálfalóét, hanem Regulusét.

Mrs. Black elmosolyodott, Regulus a nyakamba fészkelte az arcát, Bellatrix pedig elkomolyodva figyelt minket.
- Szóval különbséget teszel? Kíváncsi vagyok, meddig tudsz még. Vagy meddig tart majd, hogy belegondolj, mennyire helyes ez. Mindegy, ne mondj semmit. Tisztellek, amiért elfogadod Regulust annak ellenére, hogy nem értesz egyet azzal, amit hivatásául választott, és emellett önmagad maradsz az oldalán. Komolyan, olyanok vagytok ti ketten, mint egy nyüves pingvin: fehér és fekete döbbenetes harmóniában.

*


Úgy tűnt, nemcsak mi magunk vagyunk fekete-fehérek, hanem ez a nap is, hiszen hol hideget kaptunk, hol meleget. Egy kicsit még mindig Bellatrix áldásának hatása alatt voltunk Regulusszal, amikor megérkeztünk Aodhfinhez, de aztán jött a nagy letolás, hogy milyen ostobán a fejemre vontam a plusz bajt Regulus személyében a sok dráma mellé. Csak az tett féket a pap nyelvére, mikor tulajdonképpen megfenyegettem, hogy ha jövök, Regulusszal jövök, és vagy beletörődik, vagy szépen lemond a társaságomról. Duzzogva váltunk el, de végül szinte könyörgött, hogy ne vegyem komolyan, amiket mondott, csak aggódik értem. Regulustól persze nem kért bocsánatot, úgyhogy búcsúzóul rávágtam a plébánia ajtaját. A nagyszüleim kandallóján át utaztunk, de velem még az ő kedvességük és elkötelezett támogatásuk sem tudta feledtetni a csalódást. Korábban úgy döntöttem, sűrűn fogom látogatni Aodhfint, hogy minél több mindent megtudjak róla, a mai nap azonban minden kedvemet elvette tőle.

Regulust természetesen irreálisan boldoggá tette Nagyi sütije, amivel teletömte a zsebét, szóval nemigen foglalkozott az én háborgó lelkemmel. A nappalinkba megérkezve szépen leporolta magát, kisegített a kandallóból, aztán már sorolta is, miket tervelt ki nekem mára, hogy jóvátegye a tegnapi cserbenhagyást.

- Először persze tűnjünk el innen, mielőtt a szüleid hazaérnek a munkából, a hátam közepére sem hiányzik még több rosszalló pillantás.
- Nem lehet – ráztam meg a fejem, és gyorsan megcsókoltam, hogy elvegyem a válasz élét. – Mindjárt indulnom kell a hoppanálási tanfolyamra – a szájára nyomtam az ujjam, mielőtt közbeszólhatott volna -, ahová elkísérhetnél ugyan, de egyrészt csak jövőre töltöd be a tizenhetet, másrészt ott lesznek a barátaim. – Gyengéd erőszakkal tuszkoltam a bejárati ajtónk felé. - Úgyhogy menj szépen haza, olvasd a könyvet, amit a múlt héten kölcsönadtam, és örülj, hogy nem kell még egy szidást végighallgatnod. Mindent magamra vállalok, amit Shirley és a srácok mondani akarnak.

Megadóan szusszantott egyet, és kinyitotta az ajtót – aztán megtorpant, és fintorogva hátrafordult.
- Mintha azt mondtad volna, hogy megúszom a lelki fröccsöt – közölte hirtelen nagyon rosszkedvűen, és maga elé ráncigált.

A lépcsőn ugyanis Sirius ücsörgött.

*


Kézen fogtam Regulust, és lassan a haragosan felugró Sirius felé lépkedtem. Az arckifejezéséből a vak is láthatta, hogy baj lesz, mert engem mintha észre sem vett volna, csak az öccsére figyelt, de azért magamat is megleptem, amikor automatikusan a két fiú közé ugrottam, és Sirius pofonja csak pár milliméterrel kerülte el az orrom.
- Nem kell megvédened! – morogta Regulus.
- Nehogy már te védd meg! – kiáltott rám ugyanabban a pillanatban Sirius.

Megforgattam a szemem, és engedelmesen odébb sétáltam.
- Tessék, verjétek össze egymást, hátha kék-zöld foltokkal egy kicsit még jobban hasonlítotok majd egymásra.
- Nem hasonlítunk egymásra! – vágták rá kísértetiesen egyszerre, aztán, mint két kölyök, sértődötten hátat fordítottak egymásnak.
- Ha most látnátok magatokat, pont olyan jól szórakoznátok, mint én. De ha jól sejtem, arra jó sokáig kéne várnom, hogy ezt felérjétek ésszel, mert ugyanolyan idióták vagytok mindketten, úgyhogy kezdem én a társalgást, jó? Sirius – fordultam fogadott bátyám felé -, örülök, hogy épen és egészségesen hazaértél a nagy kalandozásról, de a legkevésbé sem érdekel, mit tudsz hozzáfűzni a Megszeghetetlen Eskühöz. Sőt, nem vagyok kíváncsi Remus, James és Lily üzeneteire sem. Továbbá, mivel utóbbi kettő már az utolsó iskolai héten meghívott a jövő heti lakásavatótokra, szándékozom el is menni rá, és viszem magammal a mindenkori barátomat is. – Sirius döbbenten hápogott, de figyelmem kívül hagytam, hogy lassan hiperventillál. – Azért, hogy a találkozás ne legyen kínos, és ne torkolljon vitahelyzetbe, ahol mindenki minket szapul, az az ajánlatom, hogy valamelyik nap üljünk össze egy gigarandira. Mindenki, aki tud magának szerezni egy lányt, értsd: Remus és Jeremy, illetve David és Agatha, Lily és James, Regulus és én, na és persze te meg Shirley.
- Az nem fog menni – felelte kissé zavartan, és azon kívül, hogy rögtön tudtam, megúsztuk a letolást, arra is rájöttem, hogy valami nem stimmel.
- Mert olyan makacs vagy, mint egy öszvér, és megint eljátszod azt, amit először, mikor összejöttem Regulusszal, és nem szólsz majd hozzám, és őt még látványosabban utálod, és mindenkit ellenünk uszítasz, és a szokásos ökörségek? – soroltam bosszúsan a legutóbb átélt kínlódásokat. - Mert akkor most szólok, hogy ezzel a szituval akkor sem tudsz mit kezdeni, ha kifordítod a sarkaiból a földet, ugyanis letettük a Megszeghetetlen Esküt, és…;
- Nem, azt Lily segítségével már felfogtam. Még az öcsémmel is hajlandó leszek szóba állni a kedvedért, és nem is azért jöttem ide, hogy bunyózzam vagy osszam az észt, de a pofon járna neki. – Regulus felhorkant, majd vállat vont.
- Nem mondtál újat, haver.
- Te most egyetértesz vele? – pördültem felé.
- Tudod, hogy igen. Mindenki csak kiabál meg okoskodik, de még senkinek sem jutott eszébe jól felképelni, közben pedig legszívesebben én is megpofoznám magam, amiért ebbe belerángattalak.
- Ezt jó tudni – vigyorodott el Sirius.
- Nem! Senki nem rángatott bele semmibe, ugyanúgy benne voltam az egészben, mint te! Sirius, neked meg eszedbe se jusson komolyan venni, amit mond. Senki nem fog pofozkodni! Inkább beszélj. Ha teljesen véletlenül felnőttként kezeled végre a helyzetet, akkor mégis mi akadálya a nagy bandázásnak?
- Az, hogy a suli vége óta még csak levelet sem írtam Shirleynek – nyögte ki nagy nyeldeklések és némi halántékdörzsölgetés után.
- Tessék? De hát miért?
- Így tűnt helyesnek. Most, hogy már…;

*


-…; most, hogy már nem lesz roxfortos, amúgy is gallyra ment volna az egész. Ki hallott már távkapcsolatról Sirius Blackkel? Persze, rosszul esett, hogy nem írt, de megértettem, hogy csak teret akar adni. – Shirley gyanúsan sűrűn vonogatta a vállát, úgyhogy pontosan tudtam, mennyire ferdít a történeten.
- Szerintem ez baromság – dörmögtem az orrom alatt, miközben az oktató árgus szemekkel figyelte, ahogy a sarkam körül pörgök, mint egy eszement. Shirley kihasználta az alkalmat, és nemes egyszerűséggel belelépett a karikájába.
- Szép próbálkozás volt, Miss Brooks, de láttam. Koncentráljon, és csalás nélkül is menni fog. Ne feledje a három célt! Célmeghatározás, céltudatosság és célirányosság!

Shirley nagyon csúnyán utána grimaszolt, de azért nekilátott a tisztességes próbálkozásnak – főleg azért, hogy elkerülje a velem való kommunikációt. Én azonban nem adtam fel.
- Shirley, direkt megkérdeztem, és az egész nyaralás alatt egyszer sem kezdett ki más lányokkal! Lily is ezt mesélte, biztosan igaz!
- És ez mit bizonyít?
- Azt, hogy komolyan gondolja veled, csak fél, mert ez még sosem fordult elő.
- Ha komolyan gondolná, el sem ment volna nyaralni – felelte rezignáltan, és ettől befogtam a szám, mert nagy hagyomány ide vagy oda, Sirius kibírta volna, ha nem megy el a többi végzőssel barangolni a nagyvilágban. – Különben is – folytatta Shirley -, nem értem, mi bajod van. Eddig azon pattogtál, hogy minek vagyok vele, hogy ha nem szeretem, most meg mindenáron össze akarsz minket hozni?
- Mert látom, hogy bánt.
- Tudod mi bánt? – Úgy tűnt, meggondolta magát, és nem is mond semmit, végül azonban Jeremyre bökött. – Az, hogy Nadine teljesen hozzá van nőve. Majdnem, mint te meg Regulus. Egész eddig Daviddel és Agathával kellett lógnom, ha emberek közé vágytam. Ha apukád nem kényszeríti rád ezt a tanfolyamot, talán nem látlak egész nyáron.
- Sajnálom, én csak…;
- Tudom, tudom, összejött minden – legyintett. – Amúgy ne sajnáld, az a kettő meglepően jó társaság. Nézz csak rájuk…; illetve ne! – Már késő volt, elkaptam David gyilkos pillantását. – Uhm. Ahogy említettem, Jeremy és én nem fogunk neked esni az Eskü miatt, mert végignéztük a dolgokat meg minden, és nagyjából értjük, még ha aggódunk is, de Davey-fiú kicsit nehezebben viseli a dolgot. Amúgy is kivan egy kicsit, mert a suliban még csak-csak elvolt a családja nélkül, de most nyáron teljes súlyával rászakadt az egész árva-szitu. Úgy volt, hogy Finnországban tölti a szünetet a nővérénél, de valamin összebalhéztak már az első héten, úgyhogy hazarángatta Benjyt. Jeremy szülei kábé örökbe fogadták őket, de…; Nehogy odamenj hozzá, meg akarsz halni? – Shirley erősen megragadta a karom, és visszarántott. – Vigasztald majd akkor, ha már nem akar megenni vacsorára. Arra pedig ne is számíts, hogy eljön erre a te gigarandidra.

Tehetetlenül zsebre vágtam a kezem, és nagyjából elegem is lett mindenféle célból, úgyhogy leültem a karikám közepébe, és nagyon szuggeráltam az órát.
- Te azért eljössz? – kérdeztem Shirleyt.
- El. Pedig tudom, hogy össze akarsz majd hozni Siriusszal.
- Lehet, hogy pont azért jössz? – nevettem fel győztesen.
- Fogd be – rugdosott meg játékosan, éppen, amikor újra hozzánk ért az oktató.

Szerencsére az időnk is akkor járt le, úgyhogy villantottam egy diadalittas mosolyt a bácsira, és Shirleybe karolva kitotyogtam szépen a Minisztérium tornacsarnokából. Egy csöppet sem lepődtem meg, hogy Regulus az ajtóban vár rám.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.