efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ahol abbahagytuk:
- Med, hogy ne kelljen találkoznia Regulusszal Mrs. Black teadélutánjain, a szünid? els? két hetét Nagyiéknál tölti
- Caitlin felfedte magát a nagyvilág el?tt, és mostantól Keara néven követi el fantasztikus tetteit
- Aodhfin atyáról kiderült, hogy varázsló
- Keara levelet írt Meredith édesanyjának, aki ett?l enyhén szólva kiborult
- Regulus nem adta fel :)
Ajánlott szám: Switchfoot - Circles
Jó olvasást!


A Megszeghetetlen Eskü


/Mi lesz velünk? Mi lesz azokkal, akik lenni akartunk? És vajon mi lesz azokkal, akik az utunkba állnak?/


Ingerülten megdörzsöltem a homlokomat az öklömmel, majd nagyot szusszantva kinyitottam a szemem, és újra Regulusra néztem. Az arckifejezése egy bolhabokányit sem változott, amíg én mélyeket lélegezve igyekeztem úrrá lenni a haragomon, és ettől a nemtörődöm dactól rögtön semmissé is lett minden eredmény, amit a spontán relaxációs gyakorlatommal elértem. Mi az, hogy még csak meg sem próbált lenyugodni? Csak én akarok itt értelmesen gondolkodni? Annyira mérges lettem, hogy hozzávágtam egy párnát, aztán még egyet. Ezzel persze csak azt értem el, hogy szégyenszemre kinevetett, aztán tovább szuggerált azzal sértett, dühös tekintetével, amit olyan jól ismertem, és annyira nagyon utáltam; de attól, hogy dolgoztak az izmaim, egy kicsit újra békésebb lettem.

Hát persze, álmodik a nyomor. Maximum az érne valamit, ha újra felpofoznád…;

Hogy ne durvuljon komoly fizikai erőszakig a néma veszekedés, inkább hátat fordítottam Regulusnak, és kimeredtem az ablakon. Igazából nem lepett meg, hogy így alakult a meseeste utáni reggel, mert nem először fordult elő velem, hogy a sötétben bátor voltam és határozott, aztán az első napfénytől köddé vált minden, és újra én voltam én, a túlgondolkodó és örökké problémázó. De hát muszáj. Szép, hogy szeretjük egymást, de…;

Jaj, Medy.


- Abbahagynád végre a durcizást, és rám emelnéd azokat a gyönyörű szemeidet, bogaram?
- Nem – vágtam rá, mint egy óvodás, aztán elszámoltam tízig, és hozzátettem: - Úgy értem, nem „durcizok”. Egyáltalán, milyen szó ez?
- Hangulatfestő, ha jól tippelek. – Kicsit közelebbről jött a hangja, mint eddig, úgyhogy összeráncolt homlokkal egészen az ablakpárkányig masíroztam, és egyszer sem néztem hátra, hogy vette-e a lapot. Arra volt a legkevésbé szükségem, hogy elkezdjen ölelgetni, mert akkor aztán megint kikapcsolt volna minden, és egy lépéssel sem lettünk volna előrébb a problémák megoldásában.

A legrosszabb persze az volt, hogy valójában arra volt a leginkább szükségem, hogy megöleljen.

Bah.

- Med, én ezt most tényleg nem értem. Nem haragszom, máskor is képeltél már fel, de most aztán tényleg fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki. Azt hittem, elég romantikus, ha csókkal ébresztelek, és nem azért mondom, de először nem is tiltakoztál, úgyhogy nem túl hiteles a hiszti, amit kábé a tízedik csók óta nyomsz itt nekem. Először a pofon, aztán ez a sértődés. Tudom, nem reagáltam le jól a tenyérnyomodat a fejemen, de most már rendben vagyok, lenyugodtam, csak nézz már rám, a fenébe is! – A vállamon éreztem a kezét, és ennyi kellett csak, hogy a sarkamon megpördülve a nyakába fúrjam az arcom.
- Felidegesítettél – motyogtam tehetetlenül, miközben átölelt.
- Idegesítően csókolok? – nevetett bele a fülembe, de csak félig volt benne a szíve, a hangja komoly maradt.
- Idegesített, hogy úgy tettél, mintha minden tökéletes lenne, és egy percig sem gondolkodtál azon, hogyan tovább. Aztán csak még jobban felhúzott, hogy a pofonból sem értettél, csak kérdezgetted, hogy „Mi a franc bajod van, Med? Med! Med!!!” – kicsit elhúzódtam, hogy utánozzam a hanghordozását, majd gyorsan vissza is bújtam -, aztán meg csak néztél rám, és láttam, hogy egyre dühösebb vagy, és én próbáltam lehiggadni, de te még azt sem, és…;
- Oké, innen már képben vagyok. De pff.
- Pff?
- Igen, pff. Nem vagy normális. Mégis miért kellett volna gondterhelt agyalással kezdenem a napot, amikor meg is csókolhattalak, hm? Azt hittem…;
- Azt hitted, ha átalszunk együtt egy éjszakát, minden a régi lesz? – ripakodtam rá újult erővel.
- Hohó, most megint mi történt? Te figyelsz rám egyáltalán? Szólj, ha felesleges vagyok a velem folytatott képzelt veszekedésedben. Mondjuk, esetleg adhatnál egy szövegkönyvet, hogy ne az agyadban játszódjon le az egész…;
- Nem vagy vicces. – Nem tudtam, hogy ő engedett el, vagy én bontakoztam ki az ölelésből ezúttal végleg, és ettől a kételytől fázni kezdtem.
- Lehet, hogy újdonság, de te sem vagy az – felelte hűvösen. Igen, ő engedett el. A felismeréstől megrázkódtam, és gyorsan összefontam a mellkasom előtt a karom, hogy ne látszódjon, mennyire remeg a kezem. – Azt hittem, tudod, mit csinálsz, amikor igent mondasz. Egy percig sem gondoltam, hogy a puszta közelséged eltünteti majd ezt a rohadt tetoválást, de azt hittem, majd kitalálunk valamit. Tudod, érett felnőttként, nem pedig úgy, mint két kisgyerek. Illetve csak egy, mert te viselkedsz megint úgy, mint egy pisis.
- Ne beszélj velem így! – csattantam fel. – Csak úgy ideállítottál…;
- Nem, nem „csak úgy”. Rengeteget gondolkodtam előtte…; természetesen nem azon, hogy iderepülök az éjszaka közepén, arról csak a hülye leveled tehet, hanem úgy az egészen. Kettőnkön.
- És jutottál valamire? – A padlót fixíroztam, közben pedig folyamatosan kattogott az agyam. Mi lesz velünk? Mihez kezdünk most?
- Nélküled nem.
- Milyen romantikus. – Azonnal megbántam a gúnyos, visszataszító hangsúlyt, ami a nyelvemre szökkent, de már késő volt visszaszívni. Regulus vonásai megkeményedtek, és bár azt hittem, kész, ennyi, teljesen magába zárkózik, ahogy az ilyen helyzetekben mindig, helyette elém öntötte minden fájdalmát.

- Med, a pokolból jöttem ide hozzád. Akármilyen hatásvadászul hangzik is ez, így van. Szeretném visszakapni azt a falatnyi boldogságot, amit erre a rémálomra cseréltem, hogy ne veszítsem el a józan eszem! Semmi kapcsolatom a valósággal, mióta vége a sulinak, a barátaim…; az emberek, akiket nagylelkűen megajándékozok ezzel a jelzővel, kíméletlen gyilkosokká válnak egyetlen csettintésre, és én…; én velük vagyok. Kell valami kapaszkodó. Kellesz, Med.

Nem válaszoltam, csak leroskadtam az ágyamra, és a tenyerembe temettem az arcom. Túl sok volt a fény, sötétben minden egyszerűbb volt.

- Más párok is kerülnek nehéz helyzetbe, nem? – térdelt elém Regulus, és hirtelen újra tele volt a hangja gyengédséggel. – Ez csak egy kis probléma, tudom, hogy képesek vagyunk megoldani, ha együtt gondolkozunk, ahelyett, hogy egymásra zúdítjuk a feszültséget.

Eszembe jutott James, aki mindig úgy emlegette Remus vérfarkasságát, mint „szőrös kis problémát”, és ettől az a borzalom elvesztette minden élét, elkopott a legmélyebb árnyéka is. Irigyeltem a könnyedségét. Hogy tudott olyan optimista lenni, amikor a legjobb barátja minden hónapban egyszer vérengző szörnyeteggé változott? Ez nem édes kis vicc, hanem valami szívfacsaróan tragikus…;

Az én legjobb barátom tulajdonképpen hasonló átváltozásokon megy keresztül, mint Remus, csak sokkal-sokkal többször és váratlanabbul. Lehet erről kedélyesen beszélni? Van erre bármilyen megoldás, ami nem kerül az életébe, vagy amiért nem kell feladnom az elveimet?

- Akkor gondolkozzunk – emeltem fel a fejem. Regulus csak megfogta a kezem, két tenyere közé zárta, és bólintott. – Egy kapcsolat az őszinteségen alapul. A mi esetünkben ez főleg fontos, hiszen…; Huh. Akkor most mesélek valamit, jó? – Meg sem vártam a választ, már hadartam is tovább. - Amikor megismertelek, a világ legborzalmasabb könyvét tartottad a kezedben, a rászáradt vér úgy ért hozzád, mint azóta talán sok ember vére, és én elfuthattam volna, beárulhattalak volna apámnál, hogy soha többé ne kelljen betennem a lábam a Black-házba, de az arcodon olyan undor ült…; Először fel sem fogtam, azt hittem, valami gerinctelen közöny, aztán rádöbbentem, hogy mekkorát tévedtem. Azzal a gyűlölködő félelemmel a szád körül akkora titkot nyomtál a kezembe, hogy úgy éreztem nem fogadhatom el csak úgy, adnom kell valamit cserébe. A saját titkaimat adtam, Reg, mindig mindent elmondtam neked, és erről képtelen lennék leszokni, de az lehetetlen, képtelenség, hogy azok után, amit magadon viselsz, ilyen őszinte legyek veled! Ez már nem csak kettőnkről szól. A fél családom a Rend tagja, a legjelentéktelenebbnek tűnő információ is kincset érhet Voldemortnak, ha kitúrja a fejedből, és ez fordítva is igaz. Nem árulhatnád el, mikor mész valami tetves küldetésre, de amint titkolózni kezdenél, tudnám, hová mész, és akkor már a Rend is tudná, és... nem bízhatunk abban, hogy a szeretetbűbájaid megvédenek minket mindettől.
- Ördögi kör, mi? – tápászkodott fel, és bár én magam mondtam ki a szavakat, amiktől ez a gyász a vállára ült, a döbbenet a szívemre kúszva kezdte fojtogatni a torkom. – Szóval megoldhatatlan és hiábavaló minden? – kérdezte a fejem fölött elnézve, kicsit tétovázva, és már azt hittem ennyi volt, amikor rájöttem, hogy még mindig fogja a kezem.

Szükséged van rá, hogy soha ne engedje el.

- Azt hiszem – feleltem bizonytalanul. Mi lesz velünk?
- Csak hiszed?
- Regulus, te is tudod, hogy…;
- Akkor ideje mennem – vágott a szavamba.
- Nem!
- Tessék? – Valódi meglepetést láttam az arcán, és olyan sóvárgó reményt, hogy sírni lett volna kedvem.
- Azzal, hogy betoppantál, patthelyzetbe kényszerítettél engem. Ha most csak úgy hagylak elmenni, minimum megkínoz téged az a rohadék.

Azt hihette, hogy játszom vele, mert idegesen felhorkant, és olyan dühösen meredt rám, mint talán még soha.
- És azt te persze nem engedheted, mi? Nem bírná a lelkiismereted, gondolom…; Mi lenne, ha békén hagynál? Az előbb fejtetted ki, hogy…; - Egy mozdulattal lerántottam magam mellé az ágyra, mire elhallgatott. – Na, jó. Most már végképp elvesztettem a fonalat. Mi a legeslegvégső válaszod, bogaram?
- Az, hogy segítségre van szükségünk.

*


- Értsem úgy, hogy egy halálfaló van a szobádban? – Nagyi döbbenten meredt rám, a kezéből pedig csörömpölve hullott a földre egy serpenyő. A padlóra borult rántottát szuggeráltam a tekintetemmel, és bár Regulus igazából a konyhaajtó előtt várakozott, az egyszerűség kedvéért rábólintottam a sikolyra. Azt kívántam, bár halkabb lenne Nagyi, mert ha a szüleim ezt megneszelik…; - Hála az égnek, hogy a szüleid kora reggel hazamentek! – Megkönnyebbülten kiengedtem a bennrekedt levegőt, és Nagyapa felé kaptam a fejem, hátha ő ezt a tényt előbbre valónak tartja a megdorgálásomnál.
- Anyukád nagyon szégyellte magát, és azt mondta, szeretné összeszedni a gondolatait, mielőtt a szemed elé kerül – mondta Nagyapa szomorú mosollyal. – Azt kérte, ma estére érj haza, nem akar sokáig távol lenni tőled, csak…;
- Ez most nem lényeg! – csapott az asztalra Nagyi. – A kölyök tudja, mi a helyzet az anyjával, jobban, mint bárki más, ne hagyd, hogy manipuláljon, Joseph!
- Hé! Fogalmam sem volt, hogy anyuék már nincsenek itt, és arról sem, hogy akkor most hányadán állok velük, mert ha nem tűnt volna fel, az utóbbi hónapokban nem volt túl zökkenőmentes a kapcsolatunk!
- Igen? Lehet, hogy azért, mert fiúk mászkálnak be az ablakodon?
- Miriam! – Nagyapa ritkán emelte fel a hangját, és igazán dühösnek sem láttam még soha, de most olyan szikrázó szemekkel nézett Nagyira, hogy még én is meggörnyedtem a pillantás súlya alatt. – Ne tegyél úgy, mintha nem számítottál volna erre. Mindketten tudtuk, hogy a Black-gyerek még visszakerül egyszer a képbe, pláne, hogy Meredith itt szenvedett az egész ügy miatt az orrunk előtt. Attól még, hogy a frászt hozza rád a dolog, és amúgy sem élünk túl fényes napokat, nem kell vasorrú bábaként reagálnod…; tegnap te is tanúja voltál annak, hogy nem ez a megfelelő taktika egy családi vészhelyzetnél. Higgadj le. Most. – Az utolsó szavakat olyan lágyan, annyi szeretettel mondta, hogy titokban el kellett morzsolnom egy pár könnycseppet. A nagyapám tényleg mellettem állt a legnagyobb bajban is, ehhez kétség sem fért.
- Nem vagyok ideges! – Nagyi leroskadt egy székre, és rugdosni kezdte a lába alatt összegyűlt rántottát. – De ez…; ez így már túl sok. Tegnap Erlina és ez a Keara, ma egy halálfaló, aki a szemünk előtt nőtt fel, és akibe szerelmes az unokánk…; Ehhez én kevés vagyok.
- Pontosan azért fordultam hozzátok, mert én is ezt érzem – suttogtam tehetetlenül. Nem reméltem azonnali gyógyírt a problémámra, de azt sem gondoltam, hogy ezzel ekkora terhet akasztok a nagyszüleim nyakába.
- Vagyishogy mi. Mi érezzük úgy, hogy kevesek vagyunk ehhez. Mert azok is vagyunk. – Regulus keze a következő pillanatban már át is kulcsolta az enyémet, pedig a konyhaajtó csak hosszú másodpercekkel később csapódott be mögötte. Megszorítottam az ujjait, és kicsit könnyebb lett minden.

Nagyapa nagyon sokáig nézett minket a szemüvege mögül, aztán pedig még tovább társalgott Nagyival valamilyen telepatikus úton, amit a nagy csendben nemhogy nem értettünk, de pattanásig fokozta a feszültséget is.
- Mind azok vagyunk, fiam – sóhajtott fel végül. – Az a szerencsétek, hogy ismerünk valakit, aki talán nem így van ezzel.

*


Dumbledore atyai mosolya olyan émelyítő cukormázzal vont körbe minket, hogy komoly hányinger kerülgetett, és sokadjára adtam hálát azért, hogy ülök. Regulus és a nagyszüleim mellett, egy párnázott székben, elérhető távolságra egy nagy, kerek edénytől, amiben valószínűleg nagy értékű pennák hevertek túlontúl tisztán.

- Hát-hát – mormolta az igazgató vagy századik alkalommal, miközben egyre csak hunyorgott rám a felháborítóan kék szemeivel.
- Nem azért mondom, nagyon kellemes a társasága, Mr. Dumbledore, de…;
- Ne haragudj, Miss Field, valóban modortalan volt tőlem, hogy így elgondolkodtam, amikor ti úgy siettek…; illetve hát, tényleg siettek?
- Tessék? – Hitetlenkedve bámultam rá, és nem tudtam hova tenni a vicsorszerű vigyorát. Ötleteim persze voltak, de a kép, amin egy kukába gyömöszölöm Dumbledore fejét, még ebben a szituációban is túl abszurdnak hatott. Meg aztán, amúgy sem fért volna bele a sok szakáll meg haj miatt…;
- Az a helyzet, Miss Field, hogy körül-belül három hónapja van már megoldásom a kis gondotokra, ebből következik tehát, hogy véleményem szerint nem siettétek el ezt a dolgot. Nem feddésként hoztam fel a dolgot, csak megemlítettem, mint érdekes információt. – Annyira nehezemre esett kordában tartani az indulataimat, hogy észre sem vettem, amikor Regulus megfogta a kezem. Szinte hófehérek voltak az ujjai, annyira elszorítottam őket, de csak Dumbledore következő mondatánál kezdtek el remegni. – Értem én, hogy a helyes dolgot szerettétek volna cselekedni, de ideje lenne megtanulnotok, hogy néha az a helyes, ha elfogadjuk, hogy az életben nem mindent lehet jól csinálni.
- Albus, ne haragudj, de nem látom értelmét annak, hogy tovább kínozd ezeket a gyerekeket – hajolt előre Nagyi enyhén összepréselt ajkakkal.
- Ez azért lehet, mert még mindig gyereknek hiszed őket.
- Azok is!
- A döntéseik nem azt mutatják. Ha felnőttek ahhoz, hogy egymást válasszák ebben a helyzetben, elég érettek ahhoz is, hogy megértsék, miért van majdnem késő ehhez az elhatározáshoz.
- Megértenénk, ha végre elárulná – vágta rá Regulus csendesen, mielőtt Nagyi kikelhetett volna magából.

Dumbledore hunyorogva biccentett, majd némi teátrális hallgatás után a kezemet szorongató fiúra bökött.
- Miattad, Mr. Black.
- Tessék?
- Ahogy mondtam. Egyre kevésbé vagy érdekes Voldemort számára. Elég hosszú ideje vagy a követője ahhoz, hogy minden aranyvérűséged ellenére elhanyagolhatónak tűnj a szemében. Mielőtt beléptél halálfalónak…; nos, akkor lett volna tárgyalási alapunk, mivel Voldemort imádja gyűjteni a trófeákat – és félreértés ne essék, te meglehetősen nagy zsákmány voltál neki.
- Elég nagy ahhoz, hogy…;? – Regulus érdeklődve döntötte oldalra a fejét, annak ellenére, hogy Dumbledore nem volt rest hangsúlyozni, mennyire nem fontos már az egész, úgyhogy idegesen vágtam közbe:
- Mindegy, nem?

Megbántottan húzta ki magát, és bár nem engedte el a kezem, belém mart a bűntudat. Hiszen csak megpróbált kapaszkodni a reménybe…; Mikor növöm már ki, hogy azokra zúdítom a dühöm, akiket szeretek, és akik semmiről sem tehetnek?
- Hm – morogta az igazgató, engem pásztázva röntgenszemével. – Nincs ok az aggodalomra, nem jelentett problémát, hogy más utat keressek. Térjünk is rá, mi lenne az, igaz? Miriam, Joseph, tudom, hogy számtalanszor beszéltünk már arról, milyen fontos megóvnunk Meredith-t Voldemorttól, de mindig ő volt a lényeg, az unokátok. Ez persze természetes, de valahogy elfeledtük, hogy a Sötét Nagyúrnak igazából nem ő kell, hanem a hatalom és az információ, ami vele jár. A szülei társadalmi helyzete, az egész család nyilvánvaló tevékenysége az ellene épülő mozgalomban, a tény, hogy a testvérei már a markában vannak…; Voldemortnak nem arra van szüksége, hogy Meredith halálfaló legyen – örülne neki, az nem kétséges, de nem túl lényeges számára. Voldemort a kapcsolatait akarja, a tudását. És pontosan ezek azok a dolgok, amiket fel fogunk neki ajánlani.

*


A Sötét Nagyúr semleges helyet követelt, Dumbledore pedig nyíltat, ezért álltunk a semmi közepén egy szél szabdalta mezőn, egy mugli gyárral Regulus háta mögött. Figyeltem a távolban tekergő füstöt, és azon gondolkoztam, melyik kezet esik inkább nehezemre szorosan markolni: minden idők legnagyobb fekete mágusáét, aki elvette tőlem a húgomat, vagy a varázsvilág hőséét, aki talán jóhiszeműségből, talán valami borzalmas nagyobb jóért belerángatott ebbe a helyzetbe. A groteszk élőképbe, ahol négyen toporogtunk aprócska kört alkotva néhány naptól kiégett fűcsomó felett, miközben hol Bellatrix Black, hol a nagymamám száját hagyták el a kérdések, amikre az életemmel válaszoltam, amikre a jó és rossz vezérei a követőik életével feleltek. A szívdobbanásba, ami alatt Regulus feszült arcát figyeltem, és azt ismételgettem magamban: Nekem megéri, neked megéri, mit csinál itt mindenki más? Mi lesz velünk, és mi lesz azokkal, akik lenni akartunk? Mi lesz azokkal, akik az utunkba állnak?

Miközben színes szalagok tekeredtek négy pár karra minden esküszó után, igyekeztem nem gondolni arra, milyen vékony jégen járunk. Dumbledore hitt abban, hogy Regulus és én egy életen át komolyan gondoljuk azt, amire az elmúlt hónapok megtanítottak minket, és arra építette az egész tervét, hogy Voldemort soha nem hitt semmi ilyesmiben. Megremegtem, mikor eszembe jutott, hányszor bíztuk már a szerencsénket arra, hogy a Nagyúr számára a szeretet gyengeség, nem erő, hányszor bújtunk már el e mögött a vakság mögött. Meddig tudunk még ezzel játszani? Voldemort szánalmas volt, nem bolond, és nem tudtam, hány dobásunk van még, mire a diadalittas mosoly az arcára fagy, és rájön, milyen csúnyán kihasználjuk a gyenge pontját, aminek a létezéséről egyelőre sejtelme sincs. Inkább rá sem néztem, bámultam tovább a füstöt a villódzó fények mögött, és néha belekapaszkodtam Regulus pillantásába.

Fogalmam sem volt, hogyan fogom elmondani a szüleimnek és a barátaimnak azt, amit tulajdonképpen magam sem értettem. Dumbledore csak egyszer volt hajlandó elmagyarázni, és az egész annyira nyakatekert volt, hogy az az egy, félig bosszankodó előadás fabatkát sem ért.

Annak biztos tudatában, hogy ezen a helyen, a Megszeghetetlen Eskü növekvő súlyával a vállunkon senki sem lát bele a fejemben, folyton újrapörgettem a fejemben a szavakat, hátha megtelnek jelentéssel, mire véget ér ez a rémálom, de az erőfeszítés mit sem használt.

Az a lényeg, hogy ti ketten mindent megoszthattok egymással, nem kell titkolóznotok se a Rendről, se a halálfalóságról, de amint másoknak akartok beszélni róla, az Eskübe épített „fék” gátat szab majd a mondanivalótoknak – motyogta Caitlin. – Ha egyikőtök szakít a másikkal, a sértett fél fejében megszűnik ez a gát, és akár rögtön rohanhat is az övéihez…; és most azt a helyzetet hozom fel példaként, amire Dumbledore-on kívül mindenki számít, főként Voldemort: ha neked eleged lesz Regulusból és a mocsokságokból, amiket halálfalóként elkövet, és végleg elküldöd a fenébe, neked életed végéig hallgatnod kell majd minden olyan titokról, amit Regulus mondott neked, de Regnek kötelessége lesz megosztania Voldemorttal a Rendről megtudott információkat, és ebben az ég világon semmi sem akadályozhatja meg. De amiért most igazán itt vagytok, az a védelem. A halál ugyanis általában minden alól kibúvó, és mi garantálja, hogy Voldemort nem öl meg téged egy szép napon, amikor úgy ítéli meg, hogy tudsz valamit, amire neki azonnal szüksége van? Vagy mi védi meg Regulust egy túlbuzgó Rend-tagtól, aki sejti, hogy a családját veszély fenyegeti, de tudja, hogy te csak Regulus eltűnése után beszélhetsz róla, és segíthetsz őket megmenteni? Voldemort nem hisz a szerelemben. Azt gondolja, fiatalok vagytok és ostobák, és ha majd szertefoszlik a testi vágy, megjön a józan eszed. A tiéd, Med, mert téged tiportak porba a halálfalók, akik közé Regulus tartozik. Voldemort ezért ment bele az alkuba, és azért, mert olyan önhitt, hogy el sem tudja képzelni, hogy Regulus téged válasszon helyette. Azt hiszi, ha Regulus meg is un majd téged, kivárja, hogy te taszítsd el őt, és addig is szorgos méhecskeként gyűjti majd az információkat. Érted már? Nem. Látom, hogy nem. Med…; azért vagy itt, hogy egyetlen halálfaló se ölhessen meg téged szántszándékkal a Regulusszal megosztott dolgaidért, és egyetlen Rend-tag se bánthassa Regulust az ő titkaiért. Ti ketten képviselitek a két vezér követőit. Ők maguk pedig a kivárásra esküsznek fel.

Nem ölhet meg engem egy halálfaló?

Csatában bármi megeshet. De hogy előre megfontoltan, merénylet formájában…; Ez egy szokatlan Eskü, úgyhogy nem valószínű, hogy az illető belehalna a próbálkozásba, de súlyos árat fizetne érte, az biztos. Az egész kiszámíthatatlan, pont ezért int óva mindenkit. Pont ezért véd meg titeket.

Nekem ez megéri, de nekik? Dumbledore-nak? Voldemortnak?

Dumbledore hisz benned, és azt hiszem, kedveli azt a Regulust, aki melletted lett ebből a fiúból. Dumbledore naiv és jószívű, és…; és talán van egy része, ami hiszi, hogy Regulus lelkiismerete néhány év múlva győzedelmeskedni fog, és szakít veled. Dumbledore le akarja győzni Voldemortot.

…; és fordítva. Szóval ez az egész nem is rólunk szól, hanem a hatalomról. Az információról. Egy jövőbeli titokról, ami eldöntheti a közelgő háború kimenetelét.

Valahogy úgy. De Medy…; nekik talán ennyi az egész, de nektek, neked és Regulusnak ez minden, amit csak remélhettetek. Fogadd el, és ne foglalkozz vele, milyen kicsi hal vagy ebben a nagy hálóban. Úgysem jutsz ki belőle soha.


- Meredith, rajtad a sor.

Nyeltem egyet, és nem néztem sehova, csak Regulusra, egyedül rá, nem gondolkodtam, nem éreztem, nem léteztem, csak sodródtam az árral.

- Esküszöm – mondtam, és az alku megpecsételődött.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.