efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ajánlott számok (tessék ?ket meghallgatni, aztán véleményezni, hogy melyik illett legjobban a fejezethez, mert én nem tudtam d?l?re jutni :):
- Sara Bareilles: Gravity
- Rachael Yamagata: The Only Fault
- Passenger: Feather on the Clyde
- Switchfoot: On Fire
Jó olvasást! ^^


Ki újra kopog, annak ajtót nyitnak majd*


„…; and the smallest of all the stars in the Milky Way screamed out: Now, Peter!”**

J. M. Barrie: Peter Pan



/Amit most fogok elmesélni, az magáért beszél. Mit mondhatnék még neked? Talán úgyis tudod, talán sosem tudtad, mi történt azon az éjszakán. Ezért inkább leírok valamit, amiről biztosan nem hallottál még soha, mert nem az én gondolatom:
“Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak.”***
Ennél többet nem tudok adni neked./



Regulus. Fénysebességgel ugrottam az éjjeliszekrényen heverő pálcámért; egy cseppet sem csodálkoztam, hogy mire a szívére szegeztem, már Regulus is harcra készen állt velem szemben. Hát, ide is eljutottunk. Annyi év után először párbajjal rendezzük a nézeteltéréseinket.

Caitlin nem válaszolt, de megesküdtem volna rá, hogy feszülten szuszog a fejemben. Minden kétséget kizáróan megőrültem: még a hangom is erről árulkodott, ahogy ráförmedtem Regulusra.
- Hányan vagytok még?
- Tessék? – Addig hátrált tőlem, amíg közénk nem került az ágy, tehát egy percig sem tartott alkalmazkodnia a feszült helyzethez. Mégis, a suttogása őszinte értetlenkedésről árulkodott, és ekkor jöttem rá, hogy én sem mertem hangosan beszélni.
- A többiek. Lent vannak? Csak felküldtek téged, hogy foglalj le, amíg lemészárolják a családomat, igaz? Ezüsttálcán viszel Keara elé? – A kérdések maguktól záporoztak az ajkamról, ahogy az ajtó felé araszoltam, de bármilyen reális veszélyeket festettek is le, valójában egyikben sem hittem. Becsuktam az ajtót, még mielőtt meggondolhattam volna magam, a pálcámat azonban nem eresztettem lejjebb.

Regulus viszont még zsebre is tette az övét. Ott maradt a keze is.
- Egyedül jöttem – felelte nyugodtan, bár átsuhant az arcán egy sötét emlékféleség. – A…;
- Lehetetlen – vágtam a szavába a felismeréstől új, igazi félelemmel. – Maga Dumbledore védte le a házat, amikor Davidék ide menekültek karácsonykor, senki sem juthat át a bűbájokon, aki viseli a Jegyet. Egyedül semmiképpen sem vagy olyan erős, hogy…;
- Med, én csak berepültem a kertbe a seprűmön. – Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt, lehunyt szemmel dörzsölte a homlokát: pontosan úgy nézett ki, mint aki egészen Londonból repült ide. Miért tette volna ezt egy egész sereg halálfalóval?

Legszívesebben repültem volna hozzá én is, hogy ellenőrizzem, tényleg olyan hideg-e a keze, mint amilyennek a hold fényében látszik, de egyelőre csak a pálcámat tettem el.
- Akkor sem értem, miért nem gyulladtál fel vagy valami – ráztam meg a fejem, hogy leplezzem a mozdulatba rejtett bizalmat. – Talán nem is működnek a védővarázslatok, és szólnom kellene Nagyapának, hogy mind veszélyben vagyunk. Talán…;
- Senkit nem küldtek ide szaglászni mostanában. Vagy legalábbis senki olyat, aki elég lenne egy Dumbledore-féle hókuszpókusz megtöréséhez. Arról tudnék. Szerintem a bűbájok teljesen rendben vannak, csak velem van valami gikszer. Úgy értem…;
- A szeretetbűbájod! – kiáltottam fel félhangosan, és a felismeréstől gyorsabban vert a szívem. – Mintha semmissé tette volna a Sötét Jegyet. Talán a védelem annyira összetett, hogy csak a szándékodat nézte. Lehet, hogy…; - Regulus elgondolkozva bólintott, mire belém szakadt a szó. Láthatóan unta a teóriáimat; érthető, hiszen össze-visszabeszéltem, teljesen feleslegesen. Mindketten tudtuk, hogy igazam van, ahogy azt is, hogy ez most amennyire szép, annyira lényegtelen. – Hosszú utad lehetett – nyögtem ki a padlót bámulva, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, hogy ő is ugyanezt csinálja, ráadásul továbbra is zsebre tett kézzel.
- Az volt. De nem jöhettem máshogy…; ez volt a legbiztonságosabb. Vagyis, ahogy vesszük. – Idegesen felnevetett. – Ha rájönnek, hogy itt vagyok, így is-úgy is kapok érte.
- Megérte eljönnöd? – kérdeztem halkan, és felszegtem a fejem.
- Az majd kiderül. – Végre a szemembe nézett; a gyomromban ásítozva ébredezni kezdtek a lepkék, és minden, amit mondani akartam, eltűnt, elillant a gondolataim közül. Regulus itt állt előttem másfél méterre, és jobban hiányzott, mint valaha.
- Miért? – böktem ki nagy sokára.
- A leveled miatt.
- Nem írtam neked levelet!
- Tulajdonképpen igazad van – mosolyodott el. – Egyrészt galamb hozta ezt a fecnit – kihúzta a zsebéből az összegyűrt papírlapot -, másrészt csak annyi áll rajta, hogy Kedves Regulus!, de ami azt illeti, akárhol felismerném az írásodat.
- Egy galamb? Te jó ég. – Istenem, fergeteges humorod van.
- Nekem mondod? Egészen más madarakhoz vagyok szokva…; olyan volt az egész, mint azok a bibliai történetek, amiket régen felolvastál nekem. A végén csak ezért engedtem be a kis postást az ablakon. Mert rád emlékeztetett.

Elpirultam, és viszonoztam a mosolyát; olyan könnyű volt, mint levegőt venni, még csak be sem rozsdásodtak az izmaim.

- Aztán elolvastam ezt a két szót – folytatta lassan, és a fejemet tettem volna rá, hogy az ő arca is pirosabb, mint pár másodperce –, és elég szánalmasan hangzik, de ennyi is elég volt hozzá, hogy ide repüljek, pedig tőled aztán igazi kisregényeket várna az ember. Azóta lestem az ürügyet a találkozásra, amióta rájöttem, hogy nem fogsz megjelenni anyám teadélutánjain. Nem, ne szabadkozz! – Olyan pillantást vetett rám, hogy ha akartam volna se tudtam volna megszólalni. – Tudom, hogy ez így egyszerűbb volt, mert féltél. Én is féltem, hogy ott leszel. De azért abban reménykedtem, hogy neked is eleged van a tagadásból, és abból, hogy folyton elhagyott folyosókon kötünk ki, amikor túlnő rajtunk ez a tettetés.
- Persze, hogy elegem van belőle, de…; - Igenis el szerettem volna mondani, mennyit gondolkodtam ezen, hogy milyen bonyolult és mennyire lehetetlen az egész, az auror lánya és a halálfaló, de mintha tudta volna, mire készülök, előttem termett, és ismét belém fojtotta a szót. Még csak hozzám sem ért, legalább tíz centiméter volt közöttünk a távolság, mégis letaglózott a közelsége.
- Tudod, mit érzek.
- Még mindig spórolsz az sz-betűssel? – Nem bírtam tovább, ezt a kérdést képtelen voltam magamba fojtani. Meg is lett érte a büntetésem.
- Még mindig abban bízom, hogy az esküvőnkön nagyobb szükségem lesz rá.

Na, tessék, kellett neked kérdezni. Lesütöttem a tekintetemet, úgy kapkodtam levegő után, hátha nem veszi észre, milyen hatást váltott ki belőlem. Pont Regulus ne venné észre…;
- Erre már nem tudok mit mondani – motyogtam, amikor gyengéden megemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen.
- Nem is kell. Láttam, mit műveltél az utóbbi hónapokban, Med. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy nem vagy boldog Schrieberrel, de legalább az is egyértelmű lett azután, hogy te is ugyanúgy küzdesz a helyzettel, mint én, és nem felejtettél el. Biztos vagyok benne, hogy el akartál, mert hidd el, én is minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjelek a fejemből, de tudom, hogy mindkettőnkön kifogott ez a feladat, úgyhogy azt is tudom, hogy ha most a szívedre hallgatsz, nem maradok egyedül az „sz-betűssel”.
- Az a baj, hogy a fejem is a képben van. – Utáltam magam, de ki kellett mondanom, mert a józanész hangja annál erősebb volt, minél jobban dübörgött az a bizonyos szívem.
- Szerencsére megtanultam, hogyan kell kikapcsolni – suttogta komolyan, majd megcsókolt.

Édes Istenem, megcsókolt. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen kis dolog ilyen boldoggá tegyen ebben a káoszban, azok után, amik ma velem történtek, és nem értettem, mert ennek…; nem szabadott volna ilyen helyesnek lennie. Pedig az volt. A legjobb dolog az életemben.
- Számít bármi is ezen kívül, Med? – húzódott el tőlem órákkal, évszázadokkal később.
- Kellene, hogy számítson – feleltem. – De most nem érdekel.
- Azt állítod, hogy a kedvemért egy estére szabadságolod a gondolataidat, zsenikém? – vigyorodott el boldogan, és minden porcikámon éreztem a megkönnyebbülését.

Ha nincsenek gondolatok, hát szavak se legyenek – döntöttem el magamban egy hihetetlenül széles mosollyal, aztán megcsókoltam, hátha így is érti a választ. Értette.

*


Regulus mélyen aludt, egy hosszútávfutó elcsigázottságával; amióta kibújtam mellőle, meg sem mozdult, csak emelkedő-süllyedő mellkasa jelezte, hogy életben van. Az én életemben. Megint.

Az ujjait bámultam, melyek úgy görbültek a takaró köré, mintha még mindig a kezemet szorítanák – mintha csak most aludtunk volna el egy szavak nélkül átbeszélgetett, hosszú este után.

Áldottam az eszem, hogy a fotelbe vackoltam magam, mert már attól melegem lett, és gyorsabban kalapált a szívem, hogy kisimult, fiús vonásait figyeltem. Egy férfi bújt meg mögöttük, akit alig ismertem, mégis láttam előre minden rezdülését, és nem akartam, hogy ez eltűnjön, nem akartam, hogy nélkülem változzon tovább. Az ötlettől felállt a hátamon a szőr, és majdnem visszakucorodtam mellé, csak hogy biztos lehessek bene, velem van. Helyette azonban inkább lehunytam a szemem. Szükségem volt egy kis távolságra, hogy tisztán gondolkodhassam.

Tegnap, amikor betoppant hozzám, minden olyan magától értetődő volt, elkapott a pillanat heve – csoda, hogy levegőt venni nem felejtettem el. De véget ért a szünet, és a kedvenc kérdésem kopogtatott a fejemben: Miért? Miért pont Regulusszal tör rám ez a biztonságérzet? Paradoxon. Mennyivel egyszerűbb lenne Daviddel vagy szegény Martinnal…; Miért éppen egy halálfalót kell ennyire szeretnem?

Eszembe jutott, hogy már csuklyásmajom kora előtt is azt mondták ránk, nem illünk bele a képbe. Senki sem értette, mi folyik közöttünk, még én sem. Hiszen a leglényegesebb értékrendi kérdésekben homlokegyenest mást szajkóztunk mindig is, állandóan veszekedtünk, mégis…; Pontosan ezért voltunk olyanok, mint egy kirakó két darabkája. Mert soha senki mellett, sőt senki ellen nem kellett ennyit harcolnom, érvelnem, szenvednem azokért a dolgokért, amikben hittem. Mert sehol a világon nem voltam jobban önmagam, mint Regulus oldalán. A szerelem pedig, azt hiszem, legalább annyira szól az igazi énünk felfedezéséről, mint a cinkostársunk megtalálásáról. Úgyhogy ha nem illünk bele a képbe, az azért van, mert mindenki rossz szögből fényképez minket. Ez persze nem baj, mert nem az ő hibájuk, egyszerűen csak nincsenek benne a buborékban. Csodaország a miénk és senki másé, és ha valamiért megéri harcolni, hát ez az.

Akkor nyomás, Medy, bújj vissza még egy kicsit abba a buborékba, mielőtt elindulsz a csatatérre. Szükséged lesz rá, hogy Regulus fogja a kezed. Szükséged lesz rá, hogy soha ne engedje el.



*Részlet egy keresztény ifjúsági énekből :-)
**”…; és a Tejút összes csillagának legkisebbike felkiáltott: Most, Peter!” – saját fordítás, minden jog J.M. Barrie-é :-)
***Mt 7,7-8



Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.



Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.