efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Tudom, hogy eddig is voltak sejtsek (nem is rosszak) a /.../ rszekkel kapcsolatban, de ha elolvasstok ezt a fejezetet, kijelenthetem, hogy most mr ti is tudjtok, kinek szlnak. De vajon milyen formban? :)
Ajnlott szm: Snow Patrol - Those Distant Bells
J olvasst!


Most már te is tudod
/Igazából nem sok értelme van annak, hogy mindezt leírom: miért mesélek valakinek, aki már nem él, sőt aki úgy, ahogy én gondolok rá, talán soha nem is létezett? Abban biztos vagyok, hogy annak, akinek tettetted magad, akivé változtattak, és aki valószínűleg valójában is voltál, nem szabadott volna léteznie. Nem. Azt hiszem, ezért gyászollak még mindig. És kinevetnél, mert nem tanultad meg, de szeretlek is, hiszen amikor útnak indultál, még ártatlan volt a lelked. A húgom voltál. A család pedig, bármi történjék is vele, az út végén is eltörölhetetlen kötelék.
Szóval szeretlek. És sohasem gyűlöltelek igazán.
Most már te is tudod./
A zongorabillentyűk egymás után változtak kígyófogakká, de nem hagyhattam abba a zenélést, Graham temetésén nem. Minden ujjam vérzett már, de a zene zene volt, és a tengernyi liliomcsokor, ami körülvett, eltakarta könnyáztatta arcomat a gyászoló tömeg elől. Amikor befejeztem, nem volt kezem, de a fullasztó illatfelhőben nem volt már orrom sem; csupa szem voltam, csupa fül, és az oltár előtt az öltönyös Flame beszélt Graham kettős életéről, és arról, hogy Graham nem akarta, hogy a nagymamája belekeveredjen, de a nagymamája nem értette, ezért ölte meg Grahamet… Hazugság! – akartam sikoltani, mert az ártatlan mugli asszonyra gondoltam, aki talán nem is tudott semmiről, és úgy szerette Grahamet, mintha nem utálná a francia sajtot, de nem volt szám, amivel kiálthattam volna. A könyökömmel megfogtam egy virágcsokrot, hogy nekihajítsam Flame-nek, akinek semmi köze nem volt a barátom halálához, azt sem tudta, miről beszél, mert nem is ismerte, neki nem kellett vele egy toronyban laknia… Flame helyén azonban Aodhfin atya állt, őt pedig mégsem dobhattam meg a saját templomában… Lenéztem a csokorra, és ott feküdt Graham a tekergőző kígyók ravatalán, és neki sem volt szája, de neki már könnyei sem.
- Leharaptam mind a két ajkát, mert nem tanultam meg szeretni. – Caitlin, az én édes, fürtös húgocskám kapaszkodott fel a koporsóhoz, olyan pici volt, annyira kicsi, majdnem eltapostam, ahogy közelebb ugrottam.

Aztán jött egy fehér tornacipő, felrúgta őt a levegőbe, ahol két kegyetlen kéz gombóccá gyúrta, és a cipőhöz tartozó ívelt, gyönyörű száj, amilyen az enyém is volt egyszer, bekebelezte.
- Most meghalsz – mondta Keara, és hosszú, hullámos szőke haja csak úgy lobogott mögötte a szélben, ami a zihálásom volt, mert féltem, és akkor előre nyúlt, és kinyomta a szemem, de a fülem még megvolt, és hallottam, ahogy a világ zörög és gyűrődik, és anya sír, nagyon sír…
- Tedd azt le, Erlina.
A hálóingem nedvesen tapadt rám, a takaró is csuromvizesen tekeredett körém, a homlokomról pedig izzadtság csorgott a szemembe, úgyhogy hiába ültem fel, jó fél percig semmit sem láttam. Aztán csak a pusztítást. Nagyiéknál voltam, a szobámban, a biztonságos második otthon falai között, ahol Caitlin eltűnése óta annyi időt töltöttem, ami az én saját kis birodalmam volt. Volt. Anya az íróasztalomnál ült, és ahogy átölelte a térdeit, akkora volt csak, mint egy rémült kisgyerek. Körülötte kitépett könyvlapok hevertek mindenfelé, a hófehér szőnyegen pedig virágföld szóródott szét, itt-ott egy-egy törött cserépdarabbal. A gyomrom összeszorult, és fel akartam ébredni, mert ez a valóság rosszabb volt a rémálmomnál is, egy kicsavart, beteg, szomorú és kegyetlen folytatás. Anya zokogása betöltötte a szobát. A kezében a Reggeli Prófétát szorongatta, vagyis az egész oldalas, kiszaggatott képet a főcímoldalról, amin ott volt a szörnyeteg, aki a lányából lett. Keara, a lobogó hajú szőke halálciklon sajtótájékoztató vérfürdője tizenöt mugli halottal a háttérben, és az ég tudja mennyi sérülttel a lábai alatt.
- Megkértelek rá, hogy szabadulj meg attól a borzalomtól, nem? – Nagyi szeme bosszúsan tapadt rám, láttam, hogy engem okol anya állapotáért, és ahogy végigsimított az arcomon, a keze ragadt a vértől. Az enyémtől. Ömlött a hasamból a bíbor folyam, és úgy fájt, úgy fájt… - Meredith, hallasz engem? Ébredj, kincsem, nincs semmi baj…
Az arcom ragacsos volt a sós könnyektől, ahogy Nagyi végigsimított rajta. Egyszer-kétszer-sokszor, amíg abba nem hagytam a sírást, és teljesen ébren viszonoztam aggódó pillantását. Akkor kirángatta alólam az oldalamba nyomódó Reggeli Prófétát, és egy undorodó, félig sírós morranás után a sarokba hajította.
- Ezt olvastad, mielőtt elaludtál? – kérdezte a hajamat cirógatva.
- Nagyon hasonlít rám. – Suttogva beszéltem, a hangomat szinte elnyomta a szomszéd szobából átszűrődő zokogás. Bármibe lefogadtam volna, hogy anya is az újsággal a kezében aludt el, ha elaludt egyáltalán.
- Lehet, hogy szándékosan, lehet, hogy ezzel is bántani akarnak minket. – Nagyi olyan haragos tekintettel fürkészte a szobámat, hogy a rémálom a tépett könyvekről két lépéssel közelebb jött. Mintha nem állt volna lesben már amúgy is…
- A génekkel játszadozni… ez olyan mugli mánia. Nem Voldemort-féle húzás. Érzem, hogy nem az. Caitlin… Caitlin is ilyen lett volna, ha hagyják. – Összegömbölyödtem a fájdalomtól. „Tegnap lapzárta előtt érkezett szerkesztőségünkbe ez a kép, ami mellé egy rövid, de velős levelet csatolt a feladó, Keara – és mestere, Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén. A levélben a nő részletesen beszámol a mészárlásról, amelyet a kép ábrázol, és amelynek fő alakja ő maga, „az arc, mely rettegéssel táplálkozik”. Mielőtt feltennénk a kérdést: ki ez a tizenéves, koraérett lány, ki ez a kegyetlen szépség?, gondolkodjunk el, szeretnénk-e tudni a választ. Mert a magát Sötét Nagyúrként emlegető feketemágus beszámolója után az életünk már nem lesz ugyanaz. (…)” Egy szót sem szólhattam, Flame figyelmeztetett előre, hogy ez lesz. Ahogy ígérte, anyát sem hagyta egyedül az egésszel: ma reggel Flame unszolására az egész család együtt ült Nagyiék asztala körül, gyanútlanul majszolva a reggelit, amikor az első bagoly megérkezett. A körülményekhez képest jól viseltem. Keara levele, aminek másolatát a Próféta a cikk mögötti oldalon publikálta, pontosan abban a stílusban íródott, mint ahogy a gondolatait megismertem a második rémlátomásom alkalmával. Így sem volt könnyű olvasni, de legalább nem ért olyan váratlanul, mint a többieket. Apa holtsápadtan rohant el a Minisztériumba, nyomában Flame-mel, aki egyszer sem nézett rám, anya majdnem a vigasztalni próbáló Tara nénire borította az asztalt, Shirley pedig felém sem bírt pillantani, kétségbeesetten rángatta haza a szüleit a boldog családi összejövetelről. Akkor ő volt az egyetlen, aki észrevette a külső hasonlóságot köztem, és az új sátán között. Anya eltört néhány poharat, mire el tudta mondani nekem, hogy jól van, csak szeretne egyedül lenni, nekem viszont eszem ágában sem volt magára hagyni. Ráparancsoltam, hogy varázsolja bele a kukába a napi termést, aztán elindultunk sétálni a folyópartra, mert nyáron gyönyörű. Nem tudom, mi ütött belém, de másról sem tudtam beszélni, mint Caitlinről; talán pont ezért csendesedtünk el mindketten olyan gyorsan. Mostanra csak a sírás maradt.
- Megfürdök, aztán ránézek anyára – mondtam Nagyinak, és kimásztam az ágyból. Még csak nem is esteledett odakint; olyan öt óra körül járhatott az idő.
- Várj! – fogta meg a kezem. – Hallgasd csak! Csönd volt - anya abbahagyta a sírást. Úgy szedtem a lábaimat, ahogy csak lábujjhegyen bírtam, és a résnyire nyitott ajtó mögött hála Istennek az várt, amire a szívem mélyén vágytam: egy békésen alvó nő. Nagyi megfogta a kezem, és nesztelenül becsukta az ajtót.
- Főzzek neked egy teát?
- Nem, köszönöm. – Puszit nyomtam az arcára, majd hozzátettem: - Azt hiszem, ma is Aodhfinnél teázom.
*
Általában biciklivel közlekedtem Nagyiék háza és a falu között, hiszen az egyszerű járművel két legyet ütöttem egy csapásra: egyrészt egy teljesen hétköznapi lány benyomását keltettem a muglikban, másrészt viszonylag kis idő alatt tudtam megtenni az egyébként nem éppen rövid távot a templomig. Ma mégis a séta mellett döntöttem – éppen ezért már nem fordulhattam vissza a vihar elől. Ha időben biztonságos helyre akartam volna érni, az egyetlen lehetőségem az úti célom, a templom volt és még azt is csak vágtában értem volna el. Mégsem gyorsítottam a lépteimen mindaddig, amíg a villámok már közvetlenül a fejem fölött cikáztak, néha pedig körülnéztem futtomban, látja-e bárki is, ahogy a fülemre tapasztom a kezem, mint egy kisgyerek, hogy ne halljam a mennydörgést. Valójában nem féltem. Az egész lényemen úrrá lett valami rettegésen túli állapot, és ahogy rohantam a szélviharban, a fejem felett dühösen morgó, esővel teli felhőkkel, csak türelmetlen kétségbeesést éreztem. Úgy tűnt, már sehová sem érek oda időben. Az első esőcsepp akkor koppant az arcomon, amikor két lépéssel felszökkentem a parókia túlméretezett lépcsőjének tetejére, de mire kopogásra emeltem a kezem, már bőrig is áztam. A hajam elnehezedett a víztől, a szél ereje azonban még így is elég volt ahhoz, hogy minden egyes szálat a szemembe fújjon. Abban biztos lehettem, hogy Aodhfin atya semmit sem hallott a dörömbölésemből, éppen csak azt nem tudtam, a süvítő szelet vagy az ég folyamatos morajlását kellene ezért okolnom. Nem mintha érdekelt volna a válasz; belefáradtam abba, hogy bűnbakot keressek, és ez a fásultság a neveletlenségig fokozódott bennem. Lenyomtam a kilincset, anélkül, hogy bárki is beinvitált volna a házba. Az ajtó zárva volt. Szinte alig láttam el az orrom hegyéig, de most már nyilvánvaló volt, hogy el kell botorkálnom a templomig, ha be akarok húzódni valahová, hiszen Isten házának mindig nyitva kell állnia, még akkor is, ha a szolgája érthetetlen okokból be is zárkózott. Ezt mondogattam magamban, amíg végigbotladoztam az érdes kőfal mentén. Háromszor estem el, kezem-lábam teli volt horzsolásokkal, mire az ódon templomajtóhoz értem, a jobb tenyeremből pedig sűrű, ragacsos vér szivárgott a sárba, ami a pulcsimat borította. De mindez eltörpült amellett, hogy az ajtó mögött Aodhfin atya állt, a kezében egy varázspálcával, ami egyenesen a szívemre mutatott.
- Nem tudom, hogyan találtál rám, de egy percig se hidd, hogy harc nélkül fogok meghalni – sziszegte egy távoli ismerős hangján, amit nem ismertem fel a megdöbbenéstől.
- Te-tessék? – Ösztönösen hátrálni kezdtem, de a hátam rögön beleütközött a kemény fába, ami áruló módjára becsukódott mögöttem.
- Te most menekülsz előlem? Előlem? – kérdezte, és a szája elnyílt a csodálkozástól. Mintha még a pálcáját is lejjebb eresztette volna, bár a fáklyák nem égtek, és csak az állandó villámlás áttetsző, elektromos fénye segített a tájékozódásban. Aodhfinnak sokkal élesebb szeme lehetett, ha észrevette azt a fél lépést, amivel hátrébb tántorodtam.
- Nem akarok tiszteletlen lenni, de ez a jelenet nem éppen barátságos. Ha lehet… ha lehetséges, akkor inkább hazamennék. Akárhol máshol könnyebb lenne megemésztenem, hogy egy mugli pap sakkban tart egy varázspálcával. Azt hiszem. – Tapintani lehetett közöttünk a csendet, úgyhogy idegesen folytattam. – Elenged?
- Meredith? – A hangsúlya alig röppent felfelé, és a pálcáját is csak egy kicsit rántotta vele, a kigyúló fáklyák fényében azonban már nem éreztem veszélyben magam.
- Mégis mit hitt, ki vagyok?
- Ha ez most valami ördögi játék, akkor azonnal hagyd abba! Annyira abszurd volt az egész jelenet, olyan világból kiszakadt és rojtos szélű, hogy tehetetlenül oldalazva a falhoz lapultam, és az égre emeltem a tekintetem, hátha Isten rendet tesz a saját házában, és nem bolondozik tovább velem. És akkor megláttam a lámpákat. A neoncsövekkel telepakolt, műanyag burájú, hosszúkás téglalapokat a gúla alakú plafonon. Prüszkölve felnevettem. - A fene essen beléd, mégis mit művelsz, Keara? – kiáltotta Aodhfin elém szökkenve, amitől a torkomon akadt a kacagás. Az, hogy fáklyáknak tulajdonítottam a fényt a modern kor mugli vívmányai helyett, közel sem volt már olyan mulatságos.
- Keara? Miért… - Tudtam, hogy a pap fiatalabb a nagyszüleimnél, de amíg a beszélgetéseink alatt egy egész asztal választott el minket, soha nem volt okom elgondolkodni, mennyivel is. Most, hogy közvetlenül előttem állt, a helyzet minden furcsasága ellenére szöget ütött a fejemben a gondolat, de csak addig jutottam el, hogy nagyon nagy az a korkülönbség, és a már meg is szédültem, mintha leütöttek volna, pedig semmi sem mozdult a templomban. Álcázó bűbáj – morogta Caitlin dühösen, és akkor már én is rettentően mérges voltam. – Tudja mit? Maga hagyja abba! Olyan vagyok, mint egy ázott kutya, fázom, és ki vagyok borulva, maga meg itt ordibál velem, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, miközben maga hazudozott össze-vissza a kilétéről! Nagyapának igaza volt, maga varázsló! És ismeri Kearát?!
- Meredith. – Összekulcsolta a kezeit a tarkóján, és lehunyta a szemét. – Hála Istennek, hogy te vagy az. Vártam, hogy folytatja, de mintha minden figyelmét lekötötte volna, hogy egyenként lazítsa el az izmait, a szemét is csak akkor nyitotta ki, amikor türelmetlenül rámorrantam:
- Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg nem mondja el az igazat!
- Hát persze, hiszen hová is mehetnél ebben az ítéletidőben.
- Maga most szórakozik velem? – Minden ízemben remegtem a dühtől, és most már féltem tőle, mert eszembe jutott, hogy hátha megőrült. Aztán az, hogy én őrültem meg.
- Nem, dehogyis. Én csak... Nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor kerül erre. Talán, ha egy tea mellett…
- Azt mondtam, nem mozdulok innen – ismételtem meg némileg kevesebb indulattal, mint ahogy terveztem, hiszen a szavaiból azt vettem ki, hogy nem akarta örökre titokban tartani a kilétét.
- Esetleg, ha leülnél…
- Nem. Legnagyobb meglepetésemre felnevetett; a gesztustól eltűnt belőle minden bűnbánó alázat, és úgy tornázta fel magát az egyik pad tetejére, mintha remekül szórakozna a szituáción.
- Tudod, nem emlékeztem rá, milyen határozott vagy.
- Én pedig nem emlékszem, hogy említette volna, hogy varázsló.
- Jogos – bólintott mosolyogva, majd elhallgatott. Nagyon sokáig hallgatott. Olyan sokáig, hogy már nem tudtam megállni a haragtól remegő lábaimon, és fújtatva roskadtam le mellé.
- Nem beszélsz? – förmedtem rá a lehető legmodortalanabbul. Mire fel lettem volna előzékeny és jól nevelt? Azt sem tudtam, hány éves. Ennyi erővel a testvérem is lehetett volna.
- Nem kérdezel? – vágott vissza anélkül, hogy rám nézett volna.
- Honnan ismered Kearát?
- Nem ismerem. – Gyanúsan gyorsan érkezett a válasz.
- Ne hazudj!
- Értékelném, ha nem rágalmaznál. Ha van okod ordibálni, azt eltűröm, mert megértem, ha zaklatott vagy. Más körülmények között is megérteném, de ma különösen… Ez azonban nem hatalmaz fel rá, hogy…
- Sajnálom. De ne csodálkozzon, ha nem hiszek magának. – Most, hogy már engem figyelt, és nem a padlót fixírozta, elveszett belőlem a lázadó kamasz, meghunyászkodtam barátságos pillantása súlyától. Az egész helyzet gyanús volt, igen, és feszült voltam amúgy is, de nem volt okom arra, hogy otromba legyek. Mégis csak egy pappal beszéltem – ebben az egyben biztos lehettem.
- Tényleg nem ismerem Kearát. Csak olvastam a cikket, láttam a képet…
- Ez nem magyarázza meg azt, ahogy rám támadt – mutattam rá gyorsan, mert nem akartam újra hallani, mennyire hasonlít rám az új gonosz.
- Valóban nem. De ha hozzáteszem, hogy Voldemorthoz már volt szerencsém, és hogy nem voltam feddhetetlen varázsló…
- Halálfaló? – szegeztem neki a kérdést előre hajolva. Lesütötte a szemét.
- Fogalmazzunk úgy, hogy több dolgom volt velük, mint kellett volna.
- Ezért nem mondta el, hogy magunkfajta.
- Igen. Mondhatni ezért bujkálok. Általában nem aggódom, hogy rám találnak, de miután láttam a Reggeli Prófétát, kicsit megijedtem, hogy ettől az ismeretlen, új erőtől már nem vagyok biztonságban. Bepánikoltam, sajnálom.
- Ennek van értelme – feleltem megborzongva. – Az a lány egy szörnyeteg. Fogalmunk sincs, mire képes, és hát maga… azt hiszem, ha el akarja őt kerülni, nem a legjobb emberekkel barátkozik. Meglepett mosollyal fordult felém.
- Ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy nem szabad gyávaságból választanom vagy éppen leépítenem a barátaimat.
- Nem bízom magában.
- Eddig bíztál. – Megbántottnak tűnt.
- Eddig nem tudtam, milyen titkokat őriz. Ami azt illeti, még most sem tudom. Sőt, fogalmam sincs, hogy egyáltalán ki maga. – Felvonta a szemöldökét. – Felismerek egy álcázó bűbájt, ha az orrom előtt van.
- Tudom. De ha engem féltesz a családodtól, el sem tudod képzelni, milyen veszélyes lenne, ha tudnád, ki vagyok. Egyelőre – tette hozzá, amikor ellenkezni akartam. – Megígérem, hogy ha eljön az ideje, nem lesznek előtted titkaim. Szeretném, ha addig semmi sem változna. Úgy értem… tisztában vagyok vele, hogy amikor ma beléptem ide, a frászt hoztam rád. A bujdosó üldözési mániája, vagy nevezd, ahogy szeretnéd. Nagyon sajnálnám, ha emiatt nem jönnél többé. Hosszasan mérlegeltem a döntésemet, mielőtt reagáltam volna a szavaira. Kicsavartam a vizet a hajamból, a pulcsimból és a nadrágom szárából, majd a vastag sárrétegen keresztül szemügyre vettem a sérüléseimet. Nem voltam életveszélyben.
- Utálom a titkokat – mondtam végül.
- Ezek a titkok megvédenek.
- Egyelőre.
- Egyelőre- bólintott. – Különben is, neked is van egy pár.
- Lesznek is – szűkült össze a tekintettem.
- Tudom – emelte fel mindkét kezét nevetve. – De most, hogy tudod, közétek tartozom, már nem kell nagy vonalakban beszélned az életedről. Most már más dolgokban is kérheted a segítségemet. Igaz, hogy az önvédelmen kívül semmi közöm a varázsvilághoz, de tudok egysmást, és nyitva tartom a szemem. Ugyanúgy szívesen látlak délutánonként, mint eddig. Egy ideig tanulmányoztam a vonásait anélkül, hogy mögéjük akartam volna látni, pedig tudtam, hogy semmire sem megyek vele. Aodhfin megpróbálta elhitetni velem, hogy csak annyit változott a helyzetünk, hogy a kedvenc papom mostantól varázsló is, de azt hiszem, nem is sejtette, hogy ezzel pontosan azt vette el tőlem, amit kedveltem benne: a kívülállóságát. Azzal, hogy része lett a világomnak, azt érte el, hogy többé nem akartam, hogy a része legyen. Túl ismerős lett, és ettől túlságosan idegen. Szerettem volna újra bízni benne, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nem lehet; a jelen élethelyzetemben nem játszhattam a tűzzel, azokhoz kellett ragaszkodnom, akiknek nem kellett győzködniük a megbízhatóságukról. A gondolataim minden bizonnyal az arcomra voltak írva, mert Aodhfin szomorú megértéssel nézett rám.
- Azért meglátogatsz még néha? – kérdezte, és én megrendültem a hangjában megbújó kétségbeeséstől. Nincs túl sok barátja. Elbizonytalanodtam; a szám szélét harapdáltam, úgy bámultam rá tovább, mire felnevetett.
- Te jó ég, ne nézz így rám! Nem erőltetem. A helyedben én is távol maradnék, amíg csak lehet, Csak szerettem volna, ha tudod, hogy itt ugyanúgy megtalálod majd a menedéket, mint eddig: sőt, jobban, hiszen most már tisztában vagy vele, hogy nem csak a lelkedet tudom megvédeni. Bármit is gondolsz most, ez egy biztonságos hely, Meredith. Ezt jegyezd meg, mert még szükséged lehet rá. Ebben igaza volt, úgyhogy bólintottam, és nem mozdultam a helyemről. Miközben a csendesedő esőt hallgattam, arra gondoltam, mekkora hülyeség volt egyedül jönni ide, amikor a személyi fejvadászom hivatalossá tette a létezését, és mégis milyen jó, hogy itt vagyok, mert még élek. Ha Aodhfin meg akarna ölni, már réges-régen megtette volna, és itt tartani sem akar. Akkor megyek haza, amikor csak szeretnék, ahogy eddig is. Az otthonomról eszembe jutott Nagyapa, és a képtelen elmélete a vidéki ír papról.
- Nem hiszem el, hogy a nagyapám rájött – bukott ki belőlem. – Neki elmondta?
- Soha nem került szóba. De ha rákérdezett volna…
- Akkor csak úgy tudta. Nem semmi az öreg. – Tényleg nem volt az. Mert ha ezt megsejtette, éreznie kellett azt is, hogy Aodhfin nem véletlenül nem veri nagydobra a származását, hogy sötét titkokat rejteget. Sőt, ha belegondolok, még sosem hallottam magunkfajtáról, aki papnak állt volna – hát mi ez, ha nem gyanús? Nagyapát mégsem érdekelte. Márpedig nála jobb emberismerővel még nem találkoztam.
- Most már te is tudod – mondta Aodhfin mosolyogva, amikor újra találkozott a tekintetünk. Tudtam. Ahogy azt is, hogy ez is csak egy váratlan, új szituáció, amihez valószínűleg ugyanúgy megéri alkalmazkodnom, mint az összes többihez. Talán kell is. Mindenesetre kezdtem beletanulni.
*
A kis közjátéknak Aodhfin atyával több haszna is volt: egyrészt megtudtam valami fontosat arról az emberről, akinél az elmúlt két hét minden délutánját töltöttem, másrészt – bár beszéltünk róla - elterelte a figyelmemet arról, hogy a húgomból a nyilvánosság előtt is gyilkos lett. Ezért is csattant az arcomon pofonként a valóság, amikor visszatértem a nagyszüleim házába. A felismerés szó szerint pofon volt. Döbbenten meredtem anyára, és miközben a fejemhez szorítottam a tenyeremet, majdnem elfelejtettem elhajolni a következő ütleg elől. Talán el is talált volna, ha apa nem ugrik mögé, hogy leszorítsa mindkét karját.
- Erlina, elég legyen – mormolta a maga megnyugtató hangján anya fülébe, de ő még mindig nem fogta fel, mit művel, a szeme villámokat szórt. Önkéntelenül is hátráltam tőle két lépést.
- Anya, én vagyok az – suttogtam erőtlenül, a sírás határán egyensúlyozva. Az egy dolog, ha egy szinte idegen Kearának néz egy sötét templomban, de hogy a saját édesanyám is, a szinte nappali fényben úszó konyhában? Az összetört lány, aki alig ébredt fel a rémálmokból, kezdett visszatalálni hozzám.
- Igen? És ettől legyek boldog? Ugrándozzak örömömben, hogy szíveskedtél hazafáradni? Ereszz el, Geoffrey! – Vadállati dühvel rángatta apát, és biztos voltam benne, hogy amint kiszabadul, nekem ugrik.
- Nagyi nem mondta, hová… - kezdtem erőtlenül a mentegetőzést.
- Ne keverd bele nagyanyádat! – visította azon nyomban. – Szégyen, hogy annyi esze volt, hogy hagyott elmenni itthonról de nem ő rugdosott át a küszöbön! Mégis mit képzeltél? Hogy ráfoghatod egy vénasszonyra a felelőtlenségedet?
- Erlina, azonnal hagyd ezt abba. – Nagyi nem emelte meg a hangját, még csak fel sem állt a konyhaasztaltól, ahol Nagyapával ült, a tekintélye mégis betöltötte a szobát. Leszegtem a tekintetem.
- Igaza van, anya. – A nyakam is belereccsent, olyan gyorsan kaptam a fejem a mosogató felé, de Flame nem nézett rám, mozdulatlanul támasztotta a konyhaszekrényt, és a legnagyobb meglepetésemre őszinte aggodalommal figyelte anyát. – Az a lényeg, hogy Meredith épségben hazaért. Nincs okod így kiborulni, pláne nem sértegetni Nagyit.
- Igazán? – Mintha anya minden eddigi haragja egy sírós sikkantássá szelídült volna, ez a csöndes kérdés azonban veszélyesebbnek hatott az eddigi ordibálásnál. Apa mégis elengedte őt, én pedig mégis közelebb léptem hozzá ahelyett, hogy a falhoz lapultam volna. – Szóval nincs okom rosszat mondani a nőről, aki ellopta tőlem a lányomat. Elakadt a lélegzetem. - Erlina… - nyúlt érte apa újra, de lehanyatlott a keze.
- Hát jó – folytatta anya pislogás nélkül, alig hangosabban a sziszegésnél, mégis megfagyott a vér az ereimben. Ahogy körözni kezdett közöttünk a konyhában, mintha a pillantásom is odaragadt volna kísértetiesen megtört alakjára, tátott szájjal, reszkető végtagokkal követtem minden lépését, ahogy a többiek is. – Ezt elfogadom. Biztosan tehetek róla én is. De hogy nincs okom kiborulni? – Hisztérikusan kacagott bele Flame arcába. – Milyen sokszor hallottam már ezt! Emlékszel, kisfiam? Amikor beálltál mészárosnak. Nyugton kellett maradnom akkor is. Merthogy szabad akarat, az anyám susogása… Tiszteletben kellett tartanom a döntésed. Együtt élnem vele. Hát persze. Sikerült, hiszen lenyeltem azt is, hogy folyton egymás torkának ugrottatok a húgoddal. Ugyan már, erős vagyok, mi okom lenne kiborulni? Semmi! Teljesen normális, hogy azok, akiket a legjobban szeretek ezen a rohadt világon, gyűlölik egymást! Az is rendben van, hogy a kislányomat elrabolták, igaz? Csak a hab a tortán. – Hozzám nem jött közelebb két lépésnél, de segélykérően pillantottam apára, és átöleltem magam a karommal. Apa sírt. Én nem bírtam. Aztán anya előrántott egy levelet a talárjából, és a lábam elé hajította. Nem mertem lehajolni érte, de nem is kellett: anya már fejből tudta. - Hiszen ma végre levelet kaptam tőle! Él és virul! „Drága anya! Tudom, most azt akarod hallani, mennyire hiányoztok nekem, de nem azért írok, hogy nyálas hazugságokkal tömjem a fejed, amire őszintén szólva már nem is emlékszem. Az, hogy rátok pazarolom a drága időmet, csupán egy gesztus, mivel tudom, milyen ostoba módon ragaszkodtok a szánalmas hagyományaitokhoz, amik gyengévé tesznek titeket, és amelyeket én megvetek. Szívességből még utoljára tiszteletben tartom őket, hiszen mégiscsak Te szültél erre a világra. Dicséretet persze nem érdemelsz, ahogy Apuci sem, de azt a kis adósságomat, amivel a létezésemért tartozom nektek, szeretném gyorsan leróni, hogy aztán minden erőmmel a valódi Mesteremet és teremtőmet szolgálhassam. Ezért hát először és utoljára figyelmeztetlek: vigyázz jobban a másik lányodra, mint rám, mert meg fogom ölni. Ó, nem most rögtön, az olyan kiszámítható lenne, nemde? Majd amikor egyikőtök sem számít rá. Ne vegyétek személyes sértésnek, nem ti tehettek róla, hogy elsőre nem jött össze egy normális lánygyermek. Igazából, ha jobban belegondoltok, szívességet teszek nektek, ha eltakarítom Meredith-t a föld színéről. Titeket nem tervezlek bántani, de persze ki tudja, ha egyszer az okoz majd örömet… Szeretek spontán lenni. Medy halála is spontán lesz, de ne aggódjatok, megéri kivárni. Én már alig várom. – Caity” Mire észbe kaptam, már ketté is téptem a levelet. Anya ügyet sem vetett rám, most Nagyiékat vette célba. - Ezek után persze nyugodtan kell ülnöm, amíg elő nem kerül a lányom, igaz? Végül is csak írásos dokumentációt kaptam róla, hogy a másik lányom meg akarja ölni, és bármikor meg is teheti! Mikor lenne okom kiakadni, ha nem most, hm? Mikor? De te, Flame drágám, te olyan okosnak hiszed magad, amikor azt állítod, most sincs semmi, ami indokolná, hogy ne mosolyogva reagáljak a történtekre. Miből indulsz ki? Abból, hogy olyan nyugodtan tűrtem a történet legelejét? A te történetedet? „Halálfalót akartak csinálni Medből, anya! Megfenyegettek! Azt hittem, csak a váltságdíjra utaznak; valami minisztériumi posztra, pénzre, mit tudom én… Hát persze, hogy elvittem nekik Caitlint, azt gondoltam, vigyázok majd rá, amíg a Nagyúr megkapja, amit akar! Medet nem tudtam volna megvédeni… Te mit tettél volna a helyemben? Mit? Mit..” Amikor Flame kábító átka eltalálta anyát, apa már időtlen idők óta hadonászott a háta mögött, hogy cselekvésre bíztassa a bátyámat. Hogy nála nem volt pálca vagy csak félt megtenni egy ilyen drasztikus lépést? Nem érdekelt, mert csak Flame-et figyeltem.
Soha nem láttam még ilyen sápadtnak, és arra sem emlékszem, mikor nézett utoljára ilyen sokáig a szemembe. Talán ezért nem vette észre apa jelzéseit, talán csak azért, mert nem akarta. Végeredményben mindegy is. Az a lényeg, hogy amikor végül elhallgattatta anyát, már késő volt: a hajtépésből, a zokogásból és az őrjöngő ordításból már kikerekedett a története. Az arca tele volt kettősséggel, mint mindig is. Tudom, hogy igazából nem akarta, hogy megtudjam ezeket a dolgokat, mert egyszerűbb volt hagyni, hogy gyűlöljem. Lehet, hogy ő is könnyebben tudott így utálni engem; gyűlölködni mindig sokkal-sokkal könnyebb, mint szeretni. De ha nem akarta, hogy végighallgassam anyát, miért nem lépett közbe? Minél tovább figyeltem a vonásait, annál kevésbé tudtam figyelmen kívül hagyni az arcára fagyott reményt, és amikor végre rávettem magamat, hogy észrevegyem, már nem volt helye több hazugságnak, hiszen túlságosan is értettem, miért nem állította meg az eseményeket, amikor még megtehette volna. A lelke mélyén igenis arra vágyott, hogy tudjam az igazat. Az a legnevetségesebb az egészben, hogy ez döbbentett meg a leginkább; nem az, hogy az anyám megütött, nem az, hogy végül valószínűleg megzavarodott a pokoltól, ami az életünk lett, és nem is az, hogy egy kábító átokkal kellett megakadályoznunk, hogy kárt tegyen bennünk vagy magában. Rémületesen nagy távolságra voltunk a pohárdobálástól, és nem tudtam, van-e még visszaút, mégsem ez szegezett a földhöz, hanem a bátyám. Mi van, ha minden egyes szó, amit hallottam, igaz, Mi van, ha…? - Med, segítenél? A végtagjaimba mintha ólmot öntöttek volna, valahogy mégis sikerült odabotorkálnom Flame mellé, hogy meggyőzzem apát, nem a legjobb ötlet, hogy ő vigye fel anyát az emeletre, adja át Flame-nek a feladatot. Persze nem sikerült rábeszélnem, úgyhogy inkább előresiettem, hogy nyitogassam az ajtókat és meggyújtsam a lámpákat, közben pedig hátrapillantgattam a bátyámra, aki a könyökénél fogva vezette a könnyektől botladozó apát. A szívem mélyén tudtam, hogy nem hazudott a szüleimnek az indokairól, hogy amit ma hallottam, nem csupán üres mentegetőzés volt. Ha az lett volna, már korábban leállítja anyát. Ha az lett volna, nem leste volna olyan éhesen az arcom, mert nem érdekelte volna, mi a véleményem. Ha az lett volna, nem kerülné még mindig a tekintetem. Ezt is megértettem, ezt a bujkálást a fordulat elől, a remény elől, hiszen magam is végigcsináltam néhányszor. Különben is, hová tesz ez az egész minket, mint testvéreket? Min változtat ez annyi év utálat után? És akkor rájöttem, hogy nem tudom, hogyan kell nem gyűlölni Flame-ét, és hogy talán ő sem tudja, hogy tudna szeretni engem. Rég volt már, hogy a kishúga voltam, és nem egy acsarkodó lakótárs. Évezredekkel ezelőtt viselkedtünk utoljára testvérként. Tudunk még egyáltalán szavak nélkül kommunikálni, mint kiskorunkban? Tudtunk. Mert amikor apa gyengéden az ágyra fektette anyát, csak egyszer kellett összenéznünk, hogy megbeszéljük: apának sem szabad most ébren lennie, és a következő percben a szüleink már egymás mellett hevertek, mesterséges nyugalommal az arcukon. Próbáltam betakarni őket, de túl széles volt az ágy, nem értem el a másik oldalát, ahhoz pedig, hogy oda jussak, ki kellett kerülnöm a mozdulatlan Flame-et. Azt hittem, arra készül ilyen nagyon, hogy mondjon valamit, ám ahogy visszafordultam felé, csak közelebb lépett hozzám, és esetlenül, fél karjával megölelt. Aztán mindketten rájöttünk, hogy a homlokom még mindig ugyanúgy illik a vállgödrébe, mint mikor ötévesen a Hölgynél leesetem a fáról, és egyedül csak ő tudott megvigasztalni. A fejem búbjára támasztotta az állát, mindkét kezével ölelte a vállamat, pont olyan szorosan, hogy biztonságban érezzem magam, és recsegősen felsóhajtott, amikor kétségbeesett erővel öleltem vissza. Mindketten emlékeztünk még, hogyan kell testvérnek lenni, és ahogy élő romokként őriztük a szüleinket, már nem is akartuk elfelejteni.
*
Talán fél órával később ébredtem fel, a fotelben, gondosan betakargatva egy puha pléddel. Flame egyetlen szó nélkül hagyott itt, de nem panaszkodtam, hiszen tisztában voltam vele, hogy rengeteget kell dolgoznunk, amíg normálisan tudunk beszélgetni – nemhogy a velünk történt borzalmakról, de még hétköznapi dolgokról is. Azt is tudtam, hogy nekem kell megtennem a következő lépést, de időre volt szükségem, és nem bántam, hogy ezzel ő is így van. Még mindig akadtak dolgok, amiket nem bocsátottam meg neki. A szüleimre tévedt a tekintetem, és a szoba hirtelen nyomasztó elszántsággal szorította ki a tüdőmből a levegőt. Úgy menekültem, mint akit üldöznek, mert tudtam, milyen gyorsan vernek gyökeret a rémálmok az ostoba fejemben, és nem akartam, hogy a szüleim ma éjjel csatlakozzanak a halálmenthez Caitlin… Keara áldozatai mögé. Nem bírtam őket ilyen összetörtnek látni már ébren sem. Gyors léptekkel, elszántam haladtam a saját szobám felé, hogy minél előbb álomba zuhanhassak – a gond csak az volt, hogy az ágyamon már ült valaki.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.