efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Tudom, hogy eddig is voltak sejtések (nem is rosszak) a /.../ részekkel kapcsolatban, de ha elolvassátok ezt a fejezetet, kijelenthetem, hogy most már ti is tudjátok, kinek szólnak. De vajon milyen formában? :)
Ajánlott szám: Snow Patrol - Those Distant Bells
Jó olvasást!


Most már te is tudod


/Igazából nem sok értelme van annak, hogy mindezt leírom: miért mesélek valakinek, aki már nem él, sõt aki úgy, ahogy én gondolok rá, talán soha nem is létezett? Abban biztos vagyok, hogy annak, akinek tettetted magad, akivé változtattak, és aki valószínûleg valójában is voltál, nem szabadott volna léteznie. Nem. Azt hiszem, ezért gyászollak még mindig. És kinevetnél, mert nem tanultad meg, de szeretlek is, hiszen amikor útnak indultál, még ártatlan volt a lelked. A húgom voltál. A család pedig, bármi történjék is vele, az út végén is eltörölhetetlen kötelék.
Szóval szeretlek. És sohasem gyûlöltelek igazán.
Most már te is tudod./


A zongorabillentyûk egymás után változtak kígyófogakká, de nem hagyhattam abba a zenélést, Graham temetésén nem. Minden ujjam vérzett már, de a zene zene volt, és a tengernyi liliomcsokor, ami körülvett, eltakarta könnyáztatta arcomat a gyászoló tömeg elõl.

Amikor befejeztem, nem volt kezem, de a fullasztó illatfelhõben nem volt már orrom sem; csupa szem voltam, csupa fül, és az oltár elõtt az öltönyös Flame beszélt Graham kettõs életérõl, és arról, hogy Graham nem akarta, hogy a nagymamája belekeveredjen, de a nagymamája nem értette, ezért ölte meg Grahamet…;

Hazugság! – akartam sikoltani, mert az ártatlan mugli asszonyra gondoltam, aki talán nem is tudott semmirõl, és úgy szerette Grahamet, mintha nem utálná a francia sajtot, de nem volt szám, amivel kiálthattam volna. A könyökömmel megfogtam egy virágcsokrot, hogy nekihajítsam Flame-nek, akinek semmi köze nem volt a barátom halálához, azt sem tudta, mirõl beszél, mert nem is ismerte, neki nem kellett vele egy toronyban laknia…; Flame helyén azonban Aodhfin atya állt, õt pedig mégsem dobhattam meg a saját templomában…;

Lenéztem a csokorra, és ott feküdt Graham a tekergõzõ kígyók ravatalán, és neki sem volt szája, de neki már könnyei sem.
- Leharaptam mind a két ajkát, mert nem tanultam meg szeretni. – Caitlin, az én édes, fürtös húgocskám kapaszkodott fel a koporsóhoz, olyan pici volt, annyira kicsi, majdnem eltapostam, ahogy közelebb ugrottam.

Aztán jött egy fehér tornacipõ, felrúgta õt a levegõbe, ahol két kegyetlen kéz gombóccá gyúrta, és a cipõhöz tartozó ívelt, gyönyörû száj, amilyen az enyém is volt egyszer, bekebelezte.
- Most meghalsz – mondta Keara, és hosszú, hullámos szõke haja csak úgy lobogott mögötte a szélben, ami a zihálásom volt, mert féltem, és akkor elõre nyúlt, és kinyomta a szemem, de a fülem még megvolt, és hallottam, ahogy a világ zörög és gyûrõdik, és anya sír, nagyon sír…;


- Tedd azt le, Erlina.
A hálóingem nedvesen tapadt rám, a takaró is csuromvizesen tekeredett körém, a homlokomról pedig izzadtság csorgott a szemembe, úgyhogy hiába ültem fel, jó fél percig semmit sem láttam. Aztán csak a pusztítást.

Nagyiéknál voltam, a szobámban, a biztonságos második otthon falai között, ahol Caitlin eltûnése óta annyi idõt töltöttem, ami az én saját kis birodalmam volt. Volt.

Anya az íróasztalomnál ült, és ahogy átölelte a térdeit, akkora volt csak, mint egy rémült kisgyerek. Körülötte kitépett könyvlapok hevertek mindenfelé, a hófehér szõnyegen pedig virágföld szóródott szét, itt-ott egy-egy törött cserépdarabbal.

A gyomrom összeszorult, és fel akartam ébredni, mert ez a valóság rosszabb volt a rémálmomnál is, egy kicsavart, beteg, szomorú és kegyetlen folytatás. Anya zokogása betöltötte a szobát. A kezében a Reggeli Prófétát szorongatta, vagyis az egész oldalas, kiszaggatott képet a fõcímoldalról, amin ott volt a szörnyeteg, aki a lányából lett. Keara, a lobogó hajú szõke halálciklon sajtótájékoztató vérfürdõje tizenöt mugli halottal a háttérben, és az ég tudja mennyi sérülttel a lábai alatt.
- Megkértelek rá, hogy szabadulj meg attól a borzalomtól, nem? – Nagyi szeme bosszúsan tapadt rám, láttam, hogy engem okol anya állapotáért, és ahogy végigsimított az arcomon, a keze ragadt a vértõl. Az enyémtõl. Ömlött a hasamból a bíbor folyam, és úgy fájt, úgy fájt…;

- Meredith, hallasz engem? Ébredj, kincsem, nincs semmi baj…;
Az arcom ragacsos volt a sós könnyektõl, ahogy Nagyi végigsimított rajta. Egyszer-kétszer-sokszor, amíg abba nem hagytam a sírást, és teljesen ébren viszonoztam aggódó pillantását. Akkor kirángatta alólam az oldalamba nyomódó Reggeli Prófétát, és egy undorodó, félig sírós morranás után a sarokba hajította.
- Ezt olvastad, mielõtt elaludtál? – kérdezte a hajamat cirógatva.
- Nagyon hasonlít rám. – Suttogva beszéltem, a hangomat szinte elnyomta a szomszéd szobából átszûrõdõ zokogás. Bármibe lefogadtam volna, hogy anya is az újsággal a kezében aludt el, ha elaludt egyáltalán.
- Lehet, hogy szándékosan, lehet, hogy ezzel is bántani akarnak minket. – Nagyi olyan haragos tekintettel fürkészte a szobámat, hogy a rémálom a tépett könyvekrõl két lépéssel közelebb jött. Mintha nem állt volna lesben már amúgy is…;
- A génekkel játszadozni…; ez olyan mugli mánia. Nem Voldemort-féle húzás. Érzem, hogy nem az. Caitlin…; Caitlin is ilyen lett volna, ha hagyják. – Összegömbölyödtem a fájdalomtól. „Tegnap lapzárta elõtt érkezett szerkesztõségünkbe ez a kép, ami mellé egy rövid, de velõs levelet csatolt a feladó, Keara – és mestere, Õ, Akit Nem Nevezünk Nevén. A levélben a nõ részletesen beszámol a mészárlásról, amelyet a kép ábrázol, és amelynek fõ alakja õ maga, „az arc, mely rettegéssel táplálkozik”. Mielõtt feltennénk a kérdést: ki ez a tizenéves, koraérett lány, ki ez a kegyetlen szépség?, gondolkodjunk el, szeretnénk-e tudni a választ. Mert a magát Sötét Nagyúrként emlegetõ feketemágus beszámolója után az életünk már nem lesz ugyanaz. (…;)”

Egy szót sem szólhattam, Flame figyelmeztetett elõre, hogy ez lesz. Ahogy ígérte, anyát sem hagyta egyedül az egésszel: ma reggel Flame unszolására az egész család együtt ült Nagyiék asztala körül, gyanútlanul majszolva a reggelit, amikor az elsõ bagoly megérkezett.

A körülményekhez képest jól viseltem. Keara levele, aminek másolatát a Próféta a cikk mögötti oldalon publikálta, pontosan abban a stílusban íródott, mint ahogy a gondolatait megismertem a második rémlátomásom alkalmával. Így sem volt könnyû olvasni, de legalább nem ért olyan váratlanul, mint a többieket. Apa holtsápadtan rohant el a Minisztériumba, nyomában Flame-mel, aki egyszer sem nézett rám, anya majdnem a vigasztalni próbáló Tara nénire borította az asztalt, Shirley pedig felém sem bírt pillantani, kétségbeesetten rángatta haza a szüleit a boldog családi összejövetelrõl. Akkor õ volt az egyetlen, aki észrevette a külsõ hasonlóságot köztem, és az új sátán között.

Anya eltört néhány poharat, mire el tudta mondani nekem, hogy jól van, csak szeretne egyedül lenni, nekem viszont eszem ágában sem volt magára hagyni. Ráparancsoltam, hogy varázsolja bele a kukába a napi termést, aztán elindultunk sétálni a folyópartra, mert nyáron gyönyörû. Nem tudom, mi ütött belém, de másról sem tudtam beszélni, mint Caitlinrõl; talán pont ezért csendesedtünk el mindketten olyan gyorsan. Mostanra csak a sírás maradt.
- Megfürdök, aztán ránézek anyára – mondtam Nagyinak, és kimásztam az ágyból. Még csak nem is esteledett odakint; olyan öt óra körül járhatott az idõ.
- Várj! – fogta meg a kezem. – Hallgasd csak!

Csönd volt - anya abbahagyta a sírást. Úgy szedtem a lábaimat, ahogy csak lábujjhegyen bírtam, és a résnyire nyitott ajtó mögött hála Istennek az várt, amire a szívem mélyén vágytam: egy békésen alvó nõ. Nagyi megfogta a kezem, és nesztelenül becsukta az ajtót.
- Fõzzek neked egy teát?
- Nem, köszönöm. – Puszit nyomtam az arcára, majd hozzátettem: - Azt hiszem, ma is Aodhfinnél teázom.

*


Általában biciklivel közlekedtem Nagyiék háza és a falu között, hiszen az egyszerû jármûvel két legyet ütöttem egy csapásra: egyrészt egy teljesen hétköznapi lány benyomását keltettem a muglikban, másrészt viszonylag kis idõ alatt tudtam megtenni az egyébként nem éppen rövid távot a templomig.

Ma mégis a séta mellett döntöttem – éppen ezért már nem fordulhattam vissza a vihar elõl. Ha idõben biztonságos helyre akartam volna érni, az egyetlen lehetõségem az úti célom, a templom volt és még azt is csak vágtában értem volna el. Mégsem gyorsítottam a lépteimen mindaddig, amíg a villámok már közvetlenül a fejem fölött cikáztak, néha pedig körülnéztem futtomban, látja-e bárki is, ahogy a fülemre tapasztom a kezem, mint egy kisgyerek, hogy ne halljam a mennydörgést.

Valójában nem féltem. Az egész lényemen úrrá lett valami rettegésen túli állapot, és ahogy rohantam a szélviharban, a fejem felett dühösen morgó, esõvel teli felhõkkel, csak türelmetlen kétségbeesést éreztem. Úgy tûnt, már sehová sem érek oda idõben.

Az elsõ esõcsepp akkor koppant az arcomon, amikor két lépéssel felszökkentem a parókia túlméretezett lépcsõjének tetejére, de mire kopogásra emeltem a kezem, már bõrig is áztam. A hajam elnehezedett a víztõl, a szél ereje azonban még így is elég volt ahhoz, hogy minden egyes szálat a szemembe fújjon. Abban biztos lehettem, hogy Aodhfin atya semmit sem hallott a dörömbölésembõl, éppen csak azt nem tudtam, a süvítõ szelet vagy az ég folyamatos morajlását kellene ezért okolnom. Nem mintha érdekelt volna a válasz; belefáradtam abba, hogy bûnbakot keressek, és ez a fásultság a neveletlenségig fokozódott bennem. Lenyomtam a kilincset, anélkül, hogy bárki is beinvitált volna a házba.

Az ajtó zárva volt.

Szinte alig láttam el az orrom hegyéig, de most már nyilvánvaló volt, hogy el kell botorkálnom a templomig, ha be akarok húzódni valahová, hiszen Isten házának mindig nyitva kell állnia, még akkor is, ha a szolgája érthetetlen okokból be is zárkózott. Ezt mondogattam magamban, amíg végigbotladoztam az érdes kõfal mentén. Háromszor estem el, kezem-lábam teli volt horzsolásokkal, mire az ódon templomajtóhoz értem, a jobb tenyerembõl pedig sûrû, ragacsos vér szivárgott a sárba, ami a pulcsimat borította.

De mindez eltörpült amellett, hogy az ajtó mögött Aodhfin atya állt, a kezében egy varázspálcával, ami egyenesen a szívemre mutatott.
- Nem tudom, hogyan találtál rám, de egy percig se hidd, hogy harc nélkül fogok meghalni – sziszegte egy távoli ismerõs hangján, amit nem ismertem fel a megdöbbenéstõl.
- Te-tessék? – Ösztönösen hátrálni kezdtem, de a hátam rögön beleütközött a kemény fába, ami áruló módjára becsukódott mögöttem.
- Te most menekülsz elõlem? Elõlem? – kérdezte, és a szája elnyílt a csodálkozástól. Mintha még a pálcáját is lejjebb eresztette volna, bár a fáklyák nem égtek, és csak az állandó villámlás áttetszõ, elektromos fénye segített a tájékozódásban. Aodhfinnak sokkal élesebb szeme lehetett, ha észrevette azt a fél lépést, amivel hátrébb tántorodtam.
- Nem akarok tiszteletlen lenni, de ez a jelenet nem éppen barátságos. Ha lehet…; ha lehetséges, akkor inkább hazamennék. Akárhol máshol könnyebb lenne megemésztenem, hogy egy mugli pap sakkban tart egy varázspálcával. Azt hiszem. – Tapintani lehetett közöttünk a csendet, úgyhogy idegesen folytattam. – Elenged?
- Meredith? – A hangsúlya alig röppent felfelé, és a pálcáját is csak egy kicsit rántotta vele, a kigyúló fáklyák fényében azonban már nem éreztem veszélyben magam.
- Mégis mit hitt, ki vagyok?
- Ha ez most valami ördögi játék, akkor azonnal hagyd abba!

Annyira abszurd volt az egész jelenet, olyan világból kiszakadt és rojtos szélû, hogy tehetetlenül oldalazva a falhoz lapultam, és az égre emeltem a tekintetem, hátha Isten rendet tesz a saját házában, és nem bolondozik tovább velem. És akkor megláttam a lámpákat. A neoncsövekkel telepakolt, mûanyag burájú, hosszúkás téglalapokat a gúla alakú plafonon.

Prüszkölve felnevettem.

- A fene essen beléd, mégis mit mûvelsz, Keara? – kiáltotta Aodhfin elém szökkenve, amitõl a torkomon akadt a kacagás. Az, hogy fáklyáknak tulajdonítottam a fényt a modern kor mugli vívmányai helyett, közel sem volt már olyan mulatságos.
- Keara? Miért…; - Tudtam, hogy a pap fiatalabb a nagyszüleimnél, de amíg a beszélgetéseink alatt egy egész asztal választott el minket, soha nem volt okom elgondolkodni, mennyivel is. Most, hogy közvetlenül elõttem állt, a helyzet minden furcsasága ellenére szöget ütött a fejemben a gondolat, de csak addig jutottam el, hogy nagyon nagy az a korkülönbség, és a már meg is szédültem, mintha leütöttek volna, pedig semmi sem mozdult a templomban. Álcázó bûbáj – morogta Caitlin dühösen, és akkor már én is rettentõen mérges voltam. – Tudja mit? Maga hagyja abba! Olyan vagyok, mint egy ázott kutya, fázom, és ki vagyok borulva, maga meg itt ordibál velem, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, miközben maga hazudozott össze-vissza a kilétérõl! Nagyapának igaza volt, maga varázsló! És ismeri Kearát?!
- Meredith. – Összekulcsolta a kezeit a tarkóján, és lehunyta a szemét. – Hála Istennek, hogy te vagy az.

Vártam, hogy folytatja, de mintha minden figyelmét lekötötte volna, hogy egyenként lazítsa el az izmait, a szemét is csak akkor nyitotta ki, amikor türelmetlenül rámorrantam:
- Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg nem mondja el az igazat!
- Hát persze, hiszen hová is mehetnél ebben az ítéletidõben.
- Maga most szórakozik velem? – Minden ízemben remegtem a dühtõl, és most már féltem tõle, mert eszembe jutott, hogy hátha megõrült. Aztán az, hogy én õrültem meg.
- Nem, dehogyis. Én csak... Nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor kerül erre. Talán, ha egy tea mellett…;
- Azt mondtam, nem mozdulok innen – ismételtem meg némileg kevesebb indulattal, mint ahogy terveztem, hiszen a szavaiból azt vettem ki, hogy nem akarta örökre titokban tartani a kilétét.
- Esetleg, ha leülnél…;
- Nem.

Legnagyobb meglepetésemre felnevetett; a gesztustól eltûnt belõle minden bûnbánó alázat, és úgy tornázta fel magát az egyik pad tetejére, mintha remekül szórakozna a szituáción.
- Tudod, nem emlékeztem rá, milyen határozott vagy.
- Én pedig nem emlékszem, hogy említette volna, hogy varázsló.
- Jogos – bólintott mosolyogva, majd elhallgatott.

Nagyon sokáig hallgatott. Olyan sokáig, hogy már nem tudtam megállni a haragtól remegõ lábaimon, és fújtatva roskadtam le mellé.
- Nem beszélsz? – förmedtem rá a lehetõ legmodortalanabbul. Mire fel lettem volna elõzékeny és jól nevelt? Azt sem tudtam, hány éves. Ennyi erõvel a testvérem is lehetett volna.
- Nem kérdezel? – vágott vissza anélkül, hogy rám nézett volna.
- Honnan ismered Kearát?
- Nem ismerem. – Gyanúsan gyorsan érkezett a válasz.
- Ne hazudj!
- Értékelném, ha nem rágalmaznál. Ha van okod ordibálni, azt eltûröm, mert megértem, ha zaklatott vagy. Más körülmények között is megérteném, de ma különösen…; Ez azonban nem hatalmaz fel rá, hogy…;
- Sajnálom. De ne csodálkozzon, ha nem hiszek magának. – Most, hogy már engem figyelt, és nem a padlót fixírozta, elveszett belõlem a lázadó kamasz, meghunyászkodtam barátságos pillantása súlyától. Az egész helyzet gyanús volt, igen, és feszült voltam amúgy is, de nem volt okom arra, hogy otromba legyek. Mégis csak egy pappal beszéltem – ebben az egyben biztos lehettem.
- Tényleg nem ismerem Kearát. Csak olvastam a cikket, láttam a képet…;
- Ez nem magyarázza meg azt, ahogy rám támadt – mutattam rá gyorsan, mert nem akartam újra hallani, mennyire hasonlít rám az új gonosz.
- Valóban nem. De ha hozzáteszem, hogy Voldemorthoz már volt szerencsém, és hogy nem voltam feddhetetlen varázsló…;
- Halálfaló? – szegeztem neki a kérdést elõre hajolva. Lesütötte a szemét.
- Fogalmazzunk úgy, hogy több dolgom volt velük, mint kellett volna.
- Ezért nem mondta el, hogy magunkfajta.
- Igen. Mondhatni ezért bujkálok. Általában nem aggódom, hogy rám találnak, de miután láttam a Reggeli Prófétát, kicsit megijedtem, hogy ettõl az ismeretlen, új erõtõl már nem vagyok biztonságban. Bepánikoltam, sajnálom.
- Ennek van értelme – feleltem megborzongva. – Az a lány egy szörnyeteg. Fogalmunk sincs, mire képes, és hát maga…; azt hiszem, ha el akarja õt kerülni, nem a legjobb emberekkel barátkozik.

Meglepett mosollyal fordult felém.
- Ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy nem szabad gyávaságból választanom vagy éppen leépítenem a barátaimat.
- Nem bízom magában.
- Eddig bíztál. – Megbántottnak tûnt.
- Eddig nem tudtam, milyen titkokat õriz. Ami azt illeti, még most sem tudom. Sõt, fogalmam sincs, hogy egyáltalán ki maga. – Felvonta a szemöldökét. – Felismerek egy álcázó bûbájt, ha az orrom elõtt van.
- Tudom. De ha engem féltesz a családodtól, el sem tudod képzelni, milyen veszélyes lenne, ha tudnád, ki vagyok. Egyelõre – tette hozzá, amikor ellenkezni akartam. – Megígérem, hogy ha eljön az ideje, nem lesznek elõtted titkaim. Szeretném, ha addig semmi sem változna. Úgy értem…; tisztában vagyok vele, hogy amikor ma beléptem ide, a frászt hoztam rád. A bujdosó üldözési mániája, vagy nevezd, ahogy szeretnéd. Nagyon sajnálnám, ha emiatt nem jönnél többé.

Hosszasan mérlegeltem a döntésemet, mielõtt reagáltam volna a szavaira. Kicsavartam a vizet a hajamból, a pulcsimból és a nadrágom szárából, majd a vastag sárrétegen keresztül szemügyre vettem a sérüléseimet. Nem voltam életveszélyben.
- Utálom a titkokat – mondtam végül.
- Ezek a titkok megvédenek.
- Egyelõre.
- Egyelõre- bólintott. – Különben is, neked is van egy pár.
- Lesznek is – szûkült össze a tekintettem.
- Tudom – emelte fel mindkét kezét nevetve. – De most, hogy tudod, közétek tartozom, már nem kell nagy vonalakban beszélned az életedrõl. Most már más dolgokban is kérheted a segítségemet. Igaz, hogy az önvédelmen kívül semmi közöm a varázsvilághoz, de tudok egysmást, és nyitva tartom a szemem. Ugyanúgy szívesen látlak délutánonként, mint eddig.

Egy ideig tanulmányoztam a vonásait anélkül, hogy mögéjük akartam volna látni, pedig tudtam, hogy semmire sem megyek vele. Aodhfin megpróbálta elhitetni velem, hogy csak annyit változott a helyzetünk, hogy a kedvenc papom mostantól varázsló is, de azt hiszem, nem is sejtette, hogy ezzel pontosan azt vette el tõlem, amit kedveltem benne: a kívülállóságát. Azzal, hogy része lett a világomnak, azt érte el, hogy többé nem akartam, hogy a része legyen. Túl ismerõs lett, és ettõl túlságosan idegen. Szerettem volna újra bízni benne, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nem lehet; a jelen élethelyzetemben nem játszhattam a tûzzel, azokhoz kellett ragaszkodnom, akiknek nem kellett gyõzködniük a megbízhatóságukról.

A gondolataim minden bizonnyal az arcomra voltak írva, mert Aodhfin szomorú megértéssel nézett rám.
- Azért meglátogatsz még néha? – kérdezte, és én megrendültem a hangjában megbújó kétségbeeséstõl. Nincs túl sok barátja. Elbizonytalanodtam; a szám szélét harapdáltam, úgy bámultam rá tovább, mire felnevetett.
- Te jó ég, ne nézz így rám! Nem erõltetem. A helyedben én is távol maradnék, amíg csak lehet, Csak szerettem volna, ha tudod, hogy itt ugyanúgy megtalálod majd a menedéket, mint eddig: sõt, jobban, hiszen most már tisztában vagy vele, hogy nem csak a lelkedet tudom megvédeni. Bármit is gondolsz most, ez egy biztonságos hely, Meredith. Ezt jegyezd meg, mert még szükséged lehet rá.

Ebben igaza volt, úgyhogy bólintottam, és nem mozdultam a helyemrõl. Miközben a csendesedõ esõt hallgattam, arra gondoltam, mekkora hülyeség volt egyedül jönni ide, amikor a személyi fejvadászom hivatalossá tette a létezését, és mégis milyen jó, hogy itt vagyok, mert még élek. Ha Aodhfin meg akarna ölni, már réges-régen megtette volna, és itt tartani sem akar. Akkor megyek haza, amikor csak szeretnék, ahogy eddig is.

Az otthonomról eszembe jutott Nagyapa, és a képtelen elmélete a vidéki ír papról.
- Nem hiszem el, hogy a nagyapám rájött – bukott ki belõlem. – Neki elmondta?
- Soha nem került szóba. De ha rákérdezett volna…;
- Akkor csak úgy tudta. Nem semmi az öreg. – Tényleg nem volt az. Mert ha ezt megsejtette, éreznie kellett azt is, hogy Aodhfin nem véletlenül nem veri nagydobra a származását, hogy sötét titkokat rejteget. Sõt, ha belegondolok, még sosem hallottam magunkfajtáról, aki papnak állt volna – hát mi ez, ha nem gyanús? Nagyapát mégsem érdekelte. Márpedig nála jobb emberismerõvel még nem találkoztam.
- Most már te is tudod – mondta Aodhfin mosolyogva, amikor újra találkozott a tekintetünk.

Tudtam. Ahogy azt is, hogy ez is csak egy váratlan, új szituáció, amihez valószínûleg ugyanúgy megéri alkalmazkodnom, mint az összes többihez. Talán kell is.

Mindenesetre kezdtem beletanulni.

*


A kis közjátéknak Aodhfin atyával több haszna is volt: egyrészt megtudtam valami fontosat arról az emberrõl, akinél az elmúlt két hét minden délutánját töltöttem, másrészt – bár beszéltünk róla - elterelte a figyelmemet arról, hogy a húgomból a nyilvánosság elõtt is gyilkos lett.

Ezért is csattant az arcomon pofonként a valóság, amikor visszatértem a nagyszüleim házába. A felismerés szó szerint pofon volt.

Döbbenten meredtem anyára, és miközben a fejemhez szorítottam a tenyeremet, majdnem elfelejtettem elhajolni a következõ ütleg elõl. Talán el is talált volna, ha apa nem ugrik mögé, hogy leszorítsa mindkét karját.
- Erlina, elég legyen – mormolta a maga megnyugtató hangján anya fülébe, de õ még mindig nem fogta fel, mit mûvel, a szeme villámokat szórt. Önkéntelenül is hátráltam tõle két lépést.
- Anya, én vagyok az – suttogtam erõtlenül, a sírás határán egyensúlyozva. Az egy dolog, ha egy szinte idegen Kearának néz egy sötét templomban, de hogy a saját édesanyám is, a szinte nappali fényben úszó konyhában? Az összetört lány, aki alig ébredt fel a rémálmokból, kezdett visszatalálni hozzám.
- Igen? És ettõl legyek boldog? Ugrándozzak örömömben, hogy szíveskedtél hazafáradni? Ereszz el, Geoffrey! – Vadállati dühvel rángatta apát, és biztos voltam benne, hogy amint kiszabadul, nekem ugrik.
- Nagyi nem mondta, hová…; - kezdtem erõtlenül a mentegetõzést.
- Ne keverd bele nagyanyádat! – visította azon nyomban. – Szégyen, hogy annyi esze volt, hogy hagyott elmenni itthonról de nem õ rugdosott át a küszöbön! Mégis mit képzeltél? Hogy ráfoghatod egy vénasszonyra a felelõtlenségedet?
- Erlina, azonnal hagyd ezt abba. – Nagyi nem emelte meg a hangját, még csak fel sem állt a konyhaasztaltól, ahol Nagyapával ült, a tekintélye mégis betöltötte a szobát. Leszegtem a tekintetem.
- Igaza van, anya. – A nyakam is belereccsent, olyan gyorsan kaptam a fejem a mosogató felé, de Flame nem nézett rám, mozdulatlanul támasztotta a konyhaszekrényt, és a legnagyobb meglepetésemre õszinte aggodalommal figyelte anyát. – Az a lényeg, hogy Meredith épségben hazaért. Nincs okod így kiborulni, pláne nem sértegetni Nagyit.
- Igazán? – Mintha anya minden eddigi haragja egy sírós sikkantássá szelídült volna, ez a csöndes kérdés azonban veszélyesebbnek hatott az eddigi ordibálásnál. Apa mégis elengedte õt, én pedig mégis közelebb léptem hozzá ahelyett, hogy a falhoz lapultam volna. – Szóval nincs okom rosszat mondani a nõrõl, aki ellopta tõlem a lányomat.

Elakadt a lélegzetem.

- Erlina…; - nyúlt érte apa újra, de lehanyatlott a keze.
- Hát jó – folytatta anya pislogás nélkül, alig hangosabban a sziszegésnél, mégis megfagyott a vér az ereimben. Ahogy körözni kezdett közöttünk a konyhában, mintha a pillantásom is odaragadt volna kísértetiesen megtört alakjára, tátott szájjal, reszketõ végtagokkal követtem minden lépését, ahogy a többiek is. – Ezt elfogadom. Biztosan tehetek róla én is. De hogy nincs okom kiborulni? – Hisztérikusan kacagott bele Flame arcába. – Milyen sokszor hallottam már ezt! Emlékszel, kisfiam? Amikor beálltál mészárosnak. Nyugton kellett maradnom akkor is. Merthogy szabad akarat, az anyám susogása…; Tiszteletben kellett tartanom a döntésed. Együtt élnem vele. Hát persze. Sikerült, hiszen lenyeltem azt is, hogy folyton egymás torkának ugrottatok a húgoddal. Ugyan már, erõs vagyok, mi okom lenne kiborulni? Semmi! Teljesen normális, hogy azok, akiket a legjobban szeretek ezen a rohadt világon, gyûlölik egymást! Az is rendben van, hogy a kislányomat elrabolták, igaz? Csak a hab a tortán. – Hozzám nem jött közelebb két lépésnél, de segélykérõen pillantottam apára, és átöleltem magam a karommal. Apa sírt. Én nem bírtam.

Aztán anya elõrántott egy levelet a talárjából, és a lábam elé hajította. Nem mertem lehajolni érte, de nem is kellett: anya már fejbõl tudta.

- Hiszen ma végre levelet kaptam tõle! Él és virul! „Drága anya! Tudom, most azt akarod hallani, mennyire hiányoztok nekem, de nem azért írok, hogy nyálas hazugságokkal tömjem a fejed, amire õszintén szólva már nem is emlékszem. Az, hogy rátok pazarolom a drága idõmet, csupán egy gesztus, mivel tudom, milyen ostoba módon ragaszkodtok a szánalmas hagyományaitokhoz, amik gyengévé tesznek titeket, és amelyeket én megvetek. Szívességbõl még utoljára tiszteletben tartom õket, hiszen mégiscsak Te szültél erre a világra. Dicséretet persze nem érdemelsz, ahogy Apuci sem, de azt a kis adósságomat, amivel a létezésemért tartozom nektek, szeretném gyorsan leróni, hogy aztán minden erõmmel a valódi Mesteremet és teremtõmet szolgálhassam. Ezért hát elõször és utoljára figyelmeztetlek: vigyázz jobban a másik lányodra, mint rám, mert meg fogom ölni. Ó, nem most rögtön, az olyan kiszámítható lenne, nemde? Majd amikor egyikõtök sem számít rá. Ne vegyétek személyes sértésnek, nem ti tehettek róla, hogy elsõre nem jött össze egy normális lánygyermek. Igazából, ha jobban belegondoltok, szívességet teszek nektek, ha eltakarítom Meredith-t a föld színérõl. Titeket nem tervezlek bántani, de persze ki tudja, ha egyszer az okoz majd örömet…; Szeretek spontán lenni. Medy halála is spontán lesz, de ne aggódjatok, megéri kivárni. Én már alig várom. – Caity”

Mire észbe kaptam, már ketté is téptem a levelet. Anya ügyet sem vetett rám, most Nagyiékat vette célba.

- Ezek után persze nyugodtan kell ülnöm, amíg elõ nem kerül a lányom, igaz? Végül is csak írásos dokumentációt kaptam róla, hogy a másik lányom meg akarja ölni, és bármikor meg is teheti! Mikor lenne okom kiakadni, ha nem most, hm? Mikor? De te, Flame drágám, te olyan okosnak hiszed magad, amikor azt állítod, most sincs semmi, ami indokolná, hogy ne mosolyogva reagáljak a történtekre. Mibõl indulsz ki? Abból, hogy olyan nyugodtan tûrtem a történet legelejét? A te történetedet? „Halálfalót akartak csinálni Medbõl, anya! Megfenyegettek! Azt hittem, csak a váltságdíjra utaznak; valami minisztériumi posztra, pénzre, mit tudom én…; Hát persze, hogy elvittem nekik Caitlint, azt gondoltam, vigyázok majd rá, amíg a Nagyúr megkapja, amit akar! Medet nem tudtam volna megvédeni…; Te mit tettél volna a helyemben? Mit? Mit..”

Amikor Flame kábító átka eltalálta anyát, apa már idõtlen idõk óta hadonászott a háta mögött, hogy cselekvésre bíztassa a bátyámat. Hogy nála nem volt pálca vagy csak félt megtenni egy ilyen drasztikus lépést? Nem érdekelt, mert csak Flame-et figyeltem.
Soha nem láttam még ilyen sápadtnak, és arra sem emlékszem, mikor nézett utoljára ilyen sokáig a szemembe. Talán ezért nem vette észre apa jelzéseit, talán csak azért, mert nem akarta. Végeredményben mindegy is. Az a lényeg, hogy amikor végül elhallgattatta anyát, már késõ volt: a hajtépésbõl, a zokogásból és az õrjöngõ ordításból már kikerekedett a története.

Az arca tele volt kettõsséggel, mint mindig is. Tudom, hogy igazából nem akarta, hogy megtudjam ezeket a dolgokat, mert egyszerûbb volt hagyni, hogy gyûlöljem. Lehet, hogy õ is könnyebben tudott így utálni engem; gyûlölködni mindig sokkal-sokkal könnyebb, mint szeretni.

De ha nem akarta, hogy végighallgassam anyát, miért nem lépett közbe? Minél tovább figyeltem a vonásait, annál kevésbé tudtam figyelmen kívül hagyni az arcára fagyott reményt, és amikor végre rávettem magamat, hogy észrevegyem, már nem volt helye több hazugságnak, hiszen túlságosan is értettem, miért nem állította meg az eseményeket, amikor még megtehette volna. A lelke mélyén igenis arra vágyott, hogy tudjam az igazat.

Az a legnevetségesebb az egészben, hogy ez döbbentett meg a leginkább; nem az, hogy az anyám megütött, nem az, hogy végül valószínûleg megzavarodott a pokoltól, ami az életünk lett, és nem is az, hogy egy kábító átokkal kellett megakadályoznunk, hogy kárt tegyen bennünk vagy magában. Rémületesen nagy távolságra voltunk a pohárdobálástól, és nem tudtam, van-e még visszaút, mégsem ez szegezett a földhöz, hanem a bátyám. Mi van, ha minden egyes szó, amit hallottam, igaz, Mi van, ha…;?

- Med, segítenél?

A végtagjaimba mintha ólmot öntöttek volna, valahogy mégis sikerült odabotorkálnom Flame mellé, hogy meggyõzzem apát, nem a legjobb ötlet, hogy õ vigye fel anyát az emeletre, adja át Flame-nek a feladatot. Persze nem sikerült rábeszélnem, úgyhogy inkább elõresiettem, hogy nyitogassam az ajtókat és meggyújtsam a lámpákat, közben pedig hátrapillantgattam a bátyámra, aki a könyökénél fogva vezette a könnyektõl botladozó apát. A szívem mélyén tudtam, hogy nem hazudott a szüleimnek az indokairól, hogy amit ma hallottam, nem csupán üres mentegetõzés volt. Ha az lett volna, már korábban leállítja anyát. Ha az lett volna, nem leste volna olyan éhesen az arcom, mert nem érdekelte volna, mi a véleményem. Ha az lett volna, nem kerülné még mindig a tekintetem.

Ezt is megértettem, ezt a bujkálást a fordulat elõl, a remény elõl, hiszen magam is végigcsináltam néhányszor. Különben is, hová tesz ez az egész minket, mint testvéreket? Min változtat ez annyi év utálat után?

És akkor rájöttem, hogy nem tudom, hogyan kell nem gyûlölni Flame-ét, és hogy talán õ sem tudja, hogy tudna szeretni engem. Rég volt már, hogy a kishúga voltam, és nem egy acsarkodó lakótárs. Évezredekkel ezelõtt viselkedtünk utoljára testvérként. Tudunk még egyáltalán szavak nélkül kommunikálni, mint kiskorunkban?

Tudtunk. Mert amikor apa gyengéden az ágyra fektette anyát, csak egyszer kellett összenéznünk, hogy megbeszéljük: apának sem szabad most ébren lennie, és a következõ percben a szüleink már egymás mellett hevertek, mesterséges nyugalommal az arcukon. Próbáltam betakarni õket, de túl széles volt az ágy, nem értem el a másik oldalát, ahhoz pedig, hogy oda jussak, ki kellett kerülnöm a mozdulatlan Flame-et. Azt hittem, arra készül ilyen nagyon, hogy mondjon valamit, ám ahogy visszafordultam felé, csak közelebb lépett hozzám, és esetlenül, fél karjával megölelt. Aztán mindketten rájöttünk, hogy a homlokom még mindig ugyanúgy illik a vállgödrébe, mint mikor ötévesen a Hölgynél leesetem a fáról, és egyedül csak õ tudott megvigasztalni. A fejem búbjára támasztotta az állát, mindkét kezével ölelte a vállamat, pont olyan szorosan, hogy biztonságban érezzem magam, és recsegõsen felsóhajtott, amikor kétségbeesett erõvel öleltem vissza.

Mindketten emlékeztünk még, hogyan kell testvérnek lenni, és ahogy élõ romokként õriztük a szüleinket, már nem is akartuk elfelejteni.

*


Talán fél órával késõbb ébredtem fel, a fotelben, gondosan betakargatva egy puha pléddel. Flame egyetlen szó nélkül hagyott itt, de nem panaszkodtam, hiszen tisztában voltam vele, hogy rengeteget kell dolgoznunk, amíg normálisan tudunk beszélgetni – nemhogy a velünk történt borzalmakról, de még hétköznapi dolgokról is. Azt is tudtam, hogy nekem kell megtennem a következõ lépést, de idõre volt szükségem, és nem bántam, hogy ezzel õ is így van. Még mindig akadtak dolgok, amiket nem bocsátottam meg neki.

A szüleimre tévedt a tekintetem, és a szoba hirtelen nyomasztó elszántsággal szorította ki a tüdõmbõl a levegõt. Úgy menekültem, mint akit üldöznek, mert tudtam, milyen gyorsan vernek gyökeret a rémálmok az ostoba fejemben, és nem akartam, hogy a szüleim ma éjjel csatlakozzanak a halálmenthez Caitlin…; Keara áldozatai mögé. Nem bírtam õket ilyen összetörtnek látni már ébren sem.

Gyors léptekkel, elszántam haladtam a saját szobám felé, hogy minél elõbb álomba zuhanhassak – a gond csak az volt, hogy az ágyamon már ült valaki.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.