efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Med visszakapja az anyukjt, elgondolkodik, elgondolkodtatjk, vgl pedig megismerkedik Aodhfin atyval. tvezet? fejezet, de remlem, azrt tetszeni fog :)
J olvasst!


A fül Fejem forró, de büszke templom,
Nagy orgonája búgva zeng,
Sötét vér hull a kőre lent
Sötét oltárról, régi tempón. Tömjének kába füstje leng
És nyöszörögve és sohajtón
Egy lélek sír a templomajtón
Bús éneket, istentelent. Egy őrült festő rég-időbe
Arcképet festett - haja szőke -
Oltárképül a csonttemplomnak. Előtte ott áll a Halál.
Nagy csönd lesz. És a vén, komor pap
Halkan, csudásan prédikál.

József Attila: Pap a templomban

/Nemrég arról meséltem neked, milyen érzés, amikor az ember nem lát a saját szemétől – találó ez a régi mondás, nem? A füllel kapcsolatban még sosem hallottam, és talán nem is hangzana jól, de igaz lenne, talán igazabb is, mint bármi, ami a szemünk elé kerül, hiszen annyival többször zárkózunk el olyan dolgoktól, amiket mások mondanak nekünk! Nyitott füllel kellene járnunk; lehet, hogy akkor a szívünk is kinyílna néha. Nem mintha ez rajtad valaha is segített volna, mert nem hiszem, hogy vezetett hozzád út akár a szemeden, akár a füleden keresztül… annál sokkal mélyebben gyökereztek a problémáid. Csak elgondolkoztam. Bár te is megtetted volna néha. Talán rájöttél volna, mit jelent testvérnek lenni./ - Kisegérke sétál a síneken: „Szép az élet, trampampam, szeretem a sajtot, trampampam, trampampampampampampam…” … pampam-pampam-pam-pam. Pam. Pam. Pam. Volt az egészben valami kényelmes megszokottság, amihez így, ez után az érzelmi viharokkal felforgatott év után már Agatha is hozzájárult. David idióta viccei, Jeremy szenvedő nyögése, Shirley kacagása: mind-mind a hátam mögül surrantak a fülembe, mégis velem együtt hajoltak ki az ablakon, ahogy begördültünk a King’s Crossra, és ebben nem volt semmi meglepő. A meglepetés a peronon várt egy csinos nadrágkosztümben, az egyik itthon hagyott sálammal a nyakában, egy olyan mosollyal az arcán, ami miatt félig vakon, záporozó könnyekkel bukdácsoltam le a vonatról.
- Azt hittem, dolgozol… - akartam mondani, de anya vállán csak valami morgásféle jutott át; persze azt is megértette.
- Megoldottam. – Nagyon sokára engedett ki az öleléséből, mégis azt kívántam, bár soha ne is tenné. Felnőtt fejjel gyereknek érezni magad olyan egyszerű és boldog érzés…
- De hát… anya, ma indul a tanfolyamod, csak miattam… azt a pár órát kibírtad volna még nélkülem, pláne munka közben, mikor úgy hiányzott a tanítás is… Nem rúgathatod ki magad az első napon!
- Először is, tisztelt Meredith Field: én döntöm el, mi hiányzik jobban, és ha az történetesen a lányom, hát akkor igenis kijövök elé a pályaudvarra.
- De…
- Másodszor – folytatta olyan hangon, amitől egy szégyenlős csuklással belém fulladt az ellenkezés -, a dolog olyan szerencsésen alakult, hogy egy őszi kurzust is nekem adott az akadémiai tanács, tehát szó sincs arról, hogy kirúgattam volna magam.
- Várj egy percet, hadd foglaljam össze: nem tartottad meg az első órádat arra hivatkozva, hogy haza kell szállítanod a tizenhat éves lányodat, erre előléptettek? – Tudtam, hogy az anyám egy zseni, és kimondhatatlanul örültem neki, hogy a történtek után minden fájdalma ellenére vissza is tudott kapcsolni ebbe az üzemmódba, de ez azért már meredek volt. Egy olyan szuperképesség, ami ellen én sem tiltakoztam volna… Bár lehet, hogy nekem is történésznek kellett volna állnom hozzá.
- Talán szereztem magam helyett egy vendégelőadót – felelte somolyogva, és pipiskedve integetni kezdett valakinek, aki valószínűleg az utazóládámmal bajlódott valahol a tömegben, miután olyan sietve elrohantam cipekedés helyett.
- Kit? – kérdeztem anélkül, hogy megfordultam volna.
- Bathilda Bircsókot.
- Ügyes. – Elismerően bólintottam, aztán, betelve a helyzet tökéletes boldogságával, beláttam, hogy ideje az olyan gyakorlati dolgokkal foglalkoznom, mint a csomagjaim és a búcsúzkodás. Természetesen előre megbeszéltük a barátaimmal, hogy heti, ha nem napi rendszerességgel összefutunk majd, és ez Shirleyék esetében egyértelmű is volt, de Lily, James, Remus, sőt még Sirius is más kategóriába tartozott a hagyományos Roxfort utáni utazgatás miatt, amit frissen végzett diákokként eszükben sem volt kihagyni. És különben is, amikor az embert gyászosan huhogó baglyok és ölelkező foltok veszik körül, elkerülhetetlen a kényszer, hogy ő is elharsogjon pár istenhozzádot. A gondolatnak varázsereje volt: hirtelen minden irányból ismerős arcok köszöntek felém, a viccesebb kedvű háztársaim pedig, mint a prefektus Andy Allton, még jól hátba is veregettek a kijárat felé tartva. David és Jeremy is megérkezett, utóbbi a ketrecből kiszökött Ullával a vállán, előbbi a bőröndömet vonszolva maga után.
- Csókolom, Mrs. Field – zengték kórusban, és Jeremy pillantása elárulta, hogy csak az anyukám jelenléte óv meg a letolástól; akkor is, ha még mindig rendületlenül mosolyog valakire, és csak egy futó hajborzolós köszönésig figyel a fiúkra és rám.
- Ne haragudjatok, nem akartalak így otthagyni titeket, csak megláttam anyát, és teljesen kiment a fejemből a poggyász. – David válaszul csak a ládám sarkával bökdösött, alig tudtam kivenni a kezéből. – Hé! Sajnálom, hallod? Majd sütök neked sütit hálaképpen. – Jeremy rángatni kezdte a pulcsim ujját, feltételezhetően azért, mert alábecsültem a szerepét a cipekedésben. – Igen, neked is, Jeremy, azt hittem, ezt nem kell külön elmondanom… A tréfás zaklatások abban a pillanatban váltak végre az eredeti szándék szerint figyelmeztető jelzésekké, amikor anya mosolya fokozhatatlanná szélesedett, és a szája szólásra nyílt.
- Regulus! Milyen sápadt vagy…
- Kézcsókom, Erlina néni. -… és Regulus már tovább is haladt. Senki sem jött ki elé, teljesen egyedül volt, mint ilyenkor mindig, de idén ez így is maradt. Eszében sem volt csatlakozni hozzánk.
- Mi ütött belé, hm? – Anya az egész testével fordult a fiú után, a sarkán pördült vissza, hogy nekem szegezze a kérdést. Láthatott valamit az arcomon, mert meg sem várta, hogy összekaparjak egy értelmes választ, csak nagyon kedvesen elbúcsúzott a kínosan feszengő Davidtől és Jeremytől, aztán karon fogott, és kivezetett engem a napsütötte utcára.
*
- Őt is? – Eljött hát az idő, hogy megismerkedjem az új anyukámmal. Azzal a nővel, aki régi jó szokása szerint megvárta ugyan, hogy az otthonunk ajtaja becsapódjon mögöttünk, és csak azután váltott érdeklődő csacsogásról számonkérésre, hogy egy limonádéval letelepedtem a konyhaasztalhoz. Ám amikor egy mondatban használtam Regulus nevét és a halálfaló szót, a falhoz vágta a saját poharát. A-falhoz-vágott-egy-poharat. Rettentően nagy volt a kísértés, hogy kövessem a példáját, de egyrészt a frászt hozta rám ezzel a dühkitöréssel, másrészt bennem már volt ideje elcsitulni a haragnak – semmi egyebem nem volt, csak a céltudatos gyűlölet. Így hát azon kaptam magam, hogy magyarázkodom.
- Sirius megszökött, Regulus lett az elsőszülött, anya. Az elkötelezett aranyvérűeknél ez a szokás…
- Nagyon jól tudom, mi a szokás, Meredith, de Regulus csak tizenhat éves, a fenébe is! – csapott az asztalra. – Most már csak gyerekeket vesz be az elit osztagba? Ez a rohadék új hobbija? Megunta a játékot, és ettől lesz újra érdekes? Gyerekektől?
- Nem tudom, anya. Én sem értem jobban, mint te, de attól nem lesz jobb, hogy elpusztítod az étkészletünket. Attól semmi sem lesz könnyebb. – Felálltam, hogy összetakarítsam a szilánkokat, és úgy tűnt, ez a szótlan csörömpölés lenyugtatta anyát. A kezébe temette az arcát, szóval ötletem sem volt, mi jár a fejében, de hosszan, mélyen lélegzett, már nem kapkodta a levegőt, és ettől én is lehiggadtam egy kicsit.
- Ne haragudj – szólalt meg végül, mikor az üvegdarabkák egy utolsó csörrenéssel a kukában landoltak. Megvontam a vállam. – Elrontottam az első napodat itthon. – Az utolsó szót különösen puhán, szinte simogatva ejtette ki, amivel tükrözte az érzéseimet. Mert bármiről is beszéltünk, bárhová is néztem, otthon voltam, a váramban, a falak szinte körbeöleltek. Igenis boldog voltam.
- Ne beszélj butaságokat, minden rendben. Jól vagyok, tényleg – erősködtem, mikor felvonta a szemöldökét. – Volt időm megemészteni – tettem hozzá elfordulva, mintha ez mindent megmagyarázna, és nem lenne hazugság.
- Már hogy volnál jól? Hiszen szerelmes vagy belé…
- Voltam. – Elvörösödtem az újabb hazugságtól, de kitartottam mellette, mert most éppen a libikóka alján voltam. Az évzáró bál óta elég sokat hintáztam… - Beszéljünk inkább rólad. Aggódnom kéne? Gyakran dobálsz poharakat?
- Néha túlnő rajtam ez az egész borzalom. – Nem nézett a szemembe, ebből tudtam, hogy nem teljesen igaz, amit állít. De nem szóltam semmit, hiszen ha részben elismerte, hogy baj van, nem lehet olyan nagy a probléma, igaz? – Általában féken tudom tartani ezt a temérdek sok dühöt, de Regulus… ez most váratlanul ért. Flame időnként célozgatott ugyan arra, hogy valami nincs rendben, de ha ráparancsoltam, hogy beszéljen világosan, elhajtott azzal, hogy nem az ő tisztje elmondani.
- Tessék? – Flame, amint tiszteletben tartja a magánügyeimet? Szegény pohár, nemcsak, hogy ripityára tört, de még a Nap Legdöbbenetesebb Pillanata címet is elorozták tőle… - Tudod mit? Nem érdekel. Lapozzunk egy olyan témához, aminek köze sincs a halálfalókhoz. Mesélj a munkádról, meg Bathilda becserkészéséről, meg…
~o~
NEM ÉRDEKEL. Az az igazság, hogy ez a két szó jobban megrémített, mint a tehetetlenség vagy a harag, amit Caitlin miatt folyamatosan éreztem, mert a dolgok, amik a húgommal történtek… Önhibámon kívül benne ragadtam a néző szerepében, a döntéseim semmilyen hatással nem voltak a történet alakulására. Regulus viszont más lapra tartozott, ahogy – ezt most már el kellett ismernem – mindig is. A tetoválást természetesen nem tudtam eltüntetni a karjáról, de azt meghatározhattam, hogyan viszonyulok hozzá, és ezen az egyetlen aprócska döntésen függött a kapcsolatunk. Drámai, talán hatásvadász gondolat is volt, de ha a szemébe mondom, hogy együtt tudok élni a halálfalóságával, hogy minden mindegy, mert nem érdekel más, csak ő, azon igenis az életünk múlik. A hogyan tovább. Minden. A félelem ostobaságot és reménytelen, kétségbeesett tetteket szül, a fuldokló értelmetlen, öngyilkos kapálózásába torkollik. Ezért árultam el anyának az igazat Regulusról. Arra gondoltam, amit Dumbledore is mondott egyszer: hogy a szüleim sosem engednék, hogy Regulusszal legyek, ha tudnák, hogy Voldemortot szolgálja, és ha akarnám, így örökre el tudnám tőle határolni magam. Ha valaki nem engedi, hogy bekövetkezzen, amitől félsz, akkor már nem is kell félned, ugye? A bökkenő az, hogy hiába vártam a megkönnyebbülést, sőt: butának éreztem magam, és legszívesebben visszacsináltam volna az egészet, hogy legyen egérutam Regulushoz, közben pedig mégis csak akartam a barikádot, hogy ne kelljen döntenem, hogy elég legyen elbújnom a szüleim tiltása mögé. Az agyamra mentem. A tények a következők:
1. Szerelmes vagy Regulusba, és ezen nem segít sem a távolság, sem a színlelt utálat, sem a rettegés – de még a Roxfort leghelyesebb, legrendesebb fiúja sem.
Pipa.
2. Regulus halálfaló, és ezen sem változtat semmi a világon.
Pipa.
3. A második pont hidegen hagy azok után, hogy mindent megtettél annak érdekében, hogy elfelejtsd őt, és végre elfogadtad, hogy nem megy, hogy az életed alapszituációja a megingathatatlan első pont.
Pipa. Sajnos.
Sajnos?
Nem tudom.
A nagy francokat nem! Medy, csak vond le a konklúziót: amiket az előbb felsoroltam, azért lehetségesek, mert nem a halálfalót szereted Regulusban, hanem minden mást. Nem tehetsz róla, hogy így érzel, de ha már ez van, mi lenne, ha fejben is elkezdenéd úgy kezelni a helyzetet, mint egy apró tökéletlenséget, ami nem Regulus hibája, de ami éppúgy a része, mintha horkolna vagy állandóan francia sajtokat zabálna?
De…
De? Medy, ide figyelj. Te megpróbáltál okosan viselkedni, és távol maradni a bajtól, de nem ment. Hagyd abba a menekülést, és fogadd el azt, amin nem tudsz változtatni!
Mit vársz tőlem? Hogy most azonnal átmegyek hozzájuk, és a nyakába vetem magam?
Dehogyis. Szépen kivárod az alkalmat, hogy beszélhess vele, és nem szúrod el.
Mivel tudnám elszúrni, hah?
Azzal, hogy megfutamodsz. Már most is kibúvókat keresel.
Honnan…
- Aludnod kéne inkább.
- Hm? Észre sem vettem, hogy időközben rám sötétedett: a folyosóról beszűrődő fény hátulról világította meg az ajtóban álló alakot, így hiába hunyorogtam, nem tudtam kivenni az arcát.
- A plafont bámulod, és motyogsz, hugica. Többet érne, ha aludnál helyette… Valaki még azt hiszi, hogy bekattantál.
- Kopj le, Flame! – morrantam rá, és az oldalamra fordultam, hogy csak a hátamat lássa, de persze nem engedelmeskedett, úgyhogy egy pillanattal később fénygömbök költöztek a lámpámba, az íróasztalom pedig megreccsent a bátyám súlya alatt. Furcsa módon egyáltalán nem kereste a tekintetemet, szinte zavartan bámulta a cipőjét, mégis gyengének éreztem magam fekve, szóval gyorsan felültem, hogy legalább részben egyenlő felek legyünk.
- Elég érdekes, hogy még van pofád átlépni ezt a küszöböt, bátyó – törtem meg a csöndet kis hezitálás után.
- Ez a ház a szüleinké, Meredith. Amíg ők nem tiltanak ki belőle, ugyanúgy az én otthonom, mint a tiéd. – Az emlékeim szerint Flame-nek már ordibálnia kellett volna velem, vagy legalábbis megvetően válaszolnia az én nem túl kedves szavaimra, ehhez képest tökéletesen udvarias hangot ütött meg, és még mindig rám sem pillantott.
- A szobámra céloztam, te idióta! – Én sem akartam felemelni a hangom, de nagyon felhúzott. – Abba már beletörődtem, hogy anyáék úgy odavannak érted, hogy a legnagyobb mocsokságaiddal sem tudtad elérni, hogy kitagadjanak, de tudod, abban a hitben éltem, hogy legalább a saját szobámtól van jogom távol tartani téged.
- Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte egyenesen a szemembe nézve. Annyira meglepődtem, hogy kicsit megkésve feleltem:
- Azt. Flame bólintott, de nem mozdult.
- Mire vársz még? Tűnj-el! Vagy mesedélutánt szeretnél tartani? Beszámolnál nekem arról, milyen sokat fejlődött Caitlin, mióta utoljára láttam? Képeket is hoztál?
- Nem fogok erről társalogni veled.
- Megtiltotta a főnököd? Vagy a nemlétező lelkiismereted?
- Veszélyes – vágta rá higgadtan, aztán folytatta, mielőtt közbeszólhattam volna. – A Mester érthető okokból nem szereti, ha a titkos fegyvereiről idő előtt tudomást szereznek. Jobb lenne, ha nem pattognál, mert így is alig tudtam titokban tartani előtte, hogy ti meg Dumbledore valahogy tudomást szereztetek Kearáról.
- Keara?
- Caitlin nem… nem akarta a régi nevét használni, amikor… nekilát a munkájának.
Kis híján a torkának estem, hogy hallja-e magát, amikor ezeket mondja, de volt valami az arcán, ami az ágyhoz szögezett. Nem tudtam, és nem is szerettem volna megtudni, mit jelent, csak azt tudtam, hogy nincs joga hozzá. Ő tette ezt Caitlinnel. Mégis ülve maradtam. - Nem akartam, hogy ez szóba kerüljön, de persze elkerülhetetlen volt… Valójában azért jöttem, hogy ezt odaadjam. – Legnagyobb döbbenetemre lehuppant mellém, úgy nyomta a kezembe a Black-pecsétes borítékot, amit dobhatott is volna. Csak a kíváncsiság miatt hagytam szó nélkül a dolgot, ahogy azt is, hogy hátravágódva elnyúlt az ágyon. A szótlanságomnak köze sem volt ahhoz, hogy az utálkozásom mögött az egész helyzet valahogy otthonos volt, mintha a tizenkét éves Med lógott volna együtt a tizenhat éves Flame-mel. Ez egy kicsit sem számított, nem.
- Mi ez?
- Beugrottam a Hölgyhöz ma délután, és ott találtam Mrs. Blacket egy rakás meghívóval a teadélután-sorozatára. Felajánlottam, hogy kézbesítem a tiédet.
- A baglyok babérjaira törsz? – horkantam fel gúnyosan.
- Szükségem volt egy indokra, hogy „ide tolhassam a pofámat” -… és esküszöm, mosolygott. Annyira kiborított, hogy válasz helyett inkább feltéptem a levelet, és enyhén kiabálva az elfojtott indulattól felolvastam a részleteket.
Holnaptól kezdve két hétig minden délután öttől, a Black-kúriában, a Nőegylettel. Anya is kapott ilyet? Megrázta a fejét.
- Az utánpótlásképzésre megy ki a játék, csak a fővénségek lesznek ott, meg, idézem „a húgomhoz hasonló hamvas korú aranyvérű kisasszonyok, társadalmunk reménységei és csillagai”.
- Pff – adtam hangot tömören a véleményemnek. Én, mint arany csillag! A lehetőség, Medy! Ennél jobb alkalom nem fog adódni, hogy találkozhass Regulusszal!
- Ha ez megnyugtat, én is hasonlóan reagáltam. El kellett játszanom, hogy félrenyeltem a teámat.
- Milyen szerencse, hogy olyan jól megy a színjáték, nemde? – Jeges pillantást vetettem rá, és a szoba sarkában álló fotelhez sétáltam, hogy a lehető legmesszebb legyek Flame-től, aki most a könyökére támaszkodott, hogy rajtam tarthassa a tekintetét.
- Az öreglány, mármint Noble nagyi imádná, ha részt vennél ezeken az izéken. Nem fogalmazta meg ilyen nyilvánvalóan, de finoman célzott rá, hogy nagyot nőnél a szemében.
- Szerintem meg bőven elég egy seggnyaló a családban.
- Én mindazonáltal azt gondolom, hogy a másik nagymamánk öröme még ennél is nagyobb lenne, ha rá hivatkozva bújnál ki a meghívás alól. – Flame úgy beszélt hozzám, mintha nem is hallaná a válaszaimat, és időről időre újból elmosolyodott. Képes lettem volna kezelni a gesztust, ha olyan fölényes lett volna, mint mindig is, olyan, amilyennek az elmúlt négy évben megszoktam, de helyette barátságos volt. Emberi. A bátyám. Egy ideje már hadilábon álltam azzal, hogy olyan intenzíven gyűlöljem, mint régebben, hiszen Nagyapa és Dumbledore bogarat ültetett a fülembe, és a szüleim is úgy viselkedtek, ahogy, de most végképp kezdtem elveszíteni a fonalat. Próbáltam gyanakodni, csapdát sejteni, de még az sem ment. Szokás szerint egy nagy rakás zavarodottság voltam, amikor igazán jelen kellett volna lennem.
- Mire gondolsz? – kérdeztem jobb híján.
- Költözz a Nagyihoz két hétre. Pár nap múlva… pár nap múlva anyát is utánad küldöm, ha most elkezdesz azon nyafogni, hogy csak tegnap értél haza.
- Oké. Oké? Medy! - Oké? - Flame annyira meglepettnek tűnt, hogy egy percig magamon is elfeledkeztem csodálkozni. Gyáva vagy, Medy. - Lemondom a bájolgást és a Nagyiékhoz költözöm, ha őszintén elárulod, miért olyan fontos ez neked, és mi ez a műsor, amit itt most lenyomsz nekem.
- Műsor?
- Ez a sok művigyorgás, meg hogy emberi hangon szólsz hozzám… ne játszd az agyad, ismerlek.
- Tényleg? – Megijedtem tőle. Annyi keserűség volt a hangjában és a mozdulataiban, amennyi már nekem is sok lett volna; azt hittem, nem is elégszik meg azzal, hogy a térdeire támaszkodva mered rám a lángoló szemeivel, hanem ide is jön hozzám, hogy jól megrázzon. – Azt gondolod, hogy olyan nagyon ismersz? Mire alapozod ezt? Arra, hogy papíron még a testvérem vagy? Hogy együtt kell élned a közös vér gondolatával? Csak mert akkor hadd mondjak valamit: ez a műsor, ahogy te nevezed, ez Flame Fagan Field, amint természetesen viselkedik a húgával.
- Ó, igen? És minek köszönhetem a megtiszteltetést, Fagan?
- Talán annak, hogy amikor beléptem ide, volt két másodperc, amíg nem úgy néztél rám, mint egy pondróra. Vagy annak, hogy meghallottam, ahogy arról motyogtál, hogy a halálfalóság ugyanolyan hiba csak, mint a sajtzabálás, és nem ez határozza meg Regulust. Talán azért mertem rád mosolyogni, mert egy percig elhittem, hogy velem kapcsolatban is belátod ezt.
- Elraboltad a húgomat! – A pofon sokkal nagyobbat csattant az arcán, mint ahogy azt elképzeltem. Egészen kijózanodtam tőle, és szinte tátott szájjal csodálkoztam rá arra, hogy mindketten a szobám közepén állunk, úgy kiabálunk egymással. Egy rövid időre Flame is zavartnak látszott, de gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét, és máris olyanná változott, amilyennek ismertem: rideg lett és megvető.
- Regulus a tegnapi gyűlés után, amikor meg mertem kérdezni tőle, békén hagyott-e már végre téged, pont így ordította a képembe, hogy leszállhatok róla, mert dobtad, ahogy megtudtad az igazat.
- Ehhez neked semmi közöd! – sziszegtem némiképp megszeppenve.
- De igenis van! Ez a kettős élet nem játék, Med, és egyetlen porcikám sem kívánja neked, hogy belekeveredj! Így sem vagy eléggé biztonságban, nem hiányzik, hogy még táncolj is a tűz körül, mint egy bolond! Felejtsd el, amit az előbb mondtam, és felejtsd el, amit Regulusról gondoltál, mert badarság az egész, és büszke vagyok rád, hogy volt elég eszed időben kiszállni belőle.
- Még egyszer mondom, semmi kö…
- A húgunk meg akar ölni téged, te liba! Nem érted? Nem fogod fel? – Most már tényleg úgy rázott engem, mint egy zsákot. – Minél kevesebbet találkozol a játszótársaival, annál tovább maradsz életben, te szerencsétlen! Dühösen ellöktem magamtól.
- Ne érj hozzám!
- Menj a fenébe, Meredith. – Úgy tűnt, ez a tőlem lopott klasszikus végszó lesz az utolsó mondat, amit nekem címez, de valamivel higgadtabban, két lépést hátrálva még folytatta a mondandóját. – Caitlin, vagyis Keara néhány napon belül felfedi magát a nagyvilágnak. A Nagyúr azt akarja, hogy mindenki tudja, kiből teremttetett a jobbkeze, hogy az emberek rettegjenek tőle, szóval ki fog derülni az igazság, és senkinek nem lesz gyanús, hogy tudsz róla. Addig húzd meg magad a Nagyinál, és ne jártasd a szádat, ha lehet. Elméletileg nem te leszel az első célpontja, de Keara kiszámíthatatlan, úgyhogy nézz mindig a hátad mögé, ha fontos a nyamvadt kis életed. Egyébként pedig nem neked kellett együtt élned vele, és végignézned, ahogy átváltozik ezzé a szörnyeteggé. Semmit sem tudsz az egészről. Azt sem kérdezted meg soha, miért tettem. – Ez volt a végszó. Csattant akkorát, mint a pofon.
- Mert nem érdekelnek a hazugságaid! – kiáltottam utána, aztán bevágtam az ajtót. Annyira szerettem volna a fejére olvasni, hogy nagyon is sokat tudok, túl sokat is, mert én a fejébe láttam ennek a szörnynek, azt kellett éreznem, amit ő érzett, úgy kellett néznem a világot, ahogy ő tette… De Flame volt az utolsó ember a földön, akinek bármit is el akartam mondani az életemről. Az a szomorú, hogy azért, mert azt kívántam, bár része lenne, úgy, mint arra a pár percre, amíg nem úgy nézett rám, mint egy hülye kis pondróra.

~o~
- Segíthetek? Ijedtemben akkorát ugrottam oldalra, hogy majdnem fellöktem a Szent Antal-szobrot, ami egyébként az egyetlen melléfogás volt az egész templomban. Így hát hazugság lenne azt állítanom, hogy nem fordult meg a fejemben a cserbenhagyás lehetősége, de végül – kis segítséggel Aodhfin atyától, aki rám hozta a frászt -, két kézzel sikerült megtámasztanom.
- Sajnálom, nem akartam… mármint nem volt szándékos, eredetileg én… - Úgy dadogtam, mint egy rajtakapott, gyakorlatlan csíntevő (Sirius és James elsüllyedt volna szégyenében, ha hallja), és a kezemet még mindig felemelve nyugtattam a szenttel együtt ábrázolt gyerek márványfején.
- Semmi gond, nem történt baj – felelte a pap mosolyogva, majd a helyére igazította a szobrot; a kezeim ügyetlenül hullottak alá, alaposan meg is ütöttem a saját combomat. Kétbalkezes, zsörtölődtem bosszúsan. – Meredith, igaz? Joseph Field unokája?
- Igen. Üdvözlöm – nyújtottam ki a kezem, hogy illő legyen a bemutatkozás. Pontosan tudtam, hogyan „kell”viselkedni egy pap közelében, már a nyelvem hegyén volt a „Dicsértessék…” is, mégis inkább a kevésbé formális köszönés mellett döntöttem. Volt valami Aodhfin atyában, ami megkülönböztette őt attól a rengeteg paptól, akinek a templomába gyerekként betévedtem, de nem tudtam volna rámutatni, hogy mi az.
- Emlékszem rád a karácsonyi miséről – hozakodott elő rögtön az egyik legkínosabb templomi történetemmel. – Most jobb színben vagy, bár nem tűnsz sokkal kiegyensúlyozottabbnak.
- Öhm. – Váratlanul ért ez a nyílt őszinteség valakitől, aki tulajdonképpen vadidegen volt számomra, így önkéntelenül is magyarázkodni kezdtem. - Karácsonykor még nagyon húzós volt minden körülöttem, sajnálom, hogy hangosan beszéltem a prédikáció alatt, én csak… nagyon sok bizonytalanság vett körül akkoriban.
- És most?
- Most? – Idegesen felnevettem. – Most sok bosszantó bizonyosság. Egy fokkal jobb.
- Tisztában vagyok vele, hogy klisé, de akarsz róla beszélni?
- Hm. – A problémáim szerves része mágikus eredetű volt, és nem gondoltam, hogy egy mugli segítségemre lehet velük kapcsolatban, azt azonban el kellett ismernem, hogy ha csak nagy vonalakban adom elő… Nem, azt sem lehetett. Egy kívülállónak nem. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy elmélázzak itt az életemről ebben a kellemes csöndben, és esetleg csevegjek egy kicsit a Nagyfőnökkel, hátha megvilágosít vagy valami. De azért köszönöm, kedves Öntől. Bólintott, mint aki tudomásul vette, aztán sarkon fordult, és elindult arrafelé, amerre a parókia bejáratát sejtettem; a felfedezőutam még csak a templom közepén tartott, amikor Aodhfin atya kiugrasztott a bőrömből, szóval tényleg csak tippelhettem, mi minden rejlik az oltár mögötti részen.
- Meredith! – szólt vissza a padsorok végéről, miután újra szemlélni kezdtem a rózsaablakot a falon.
- Igen?
- Nem szeretnék a terhedre lenni, de úgy érzem, el kell mondanom, hogy én itt voltaképpen a – hogy is fogalmaztál? - a „Főnök” telefonjaként funkcionálok, továbbá az irodámban pár fokkal kellemesebb a hőmérséklet, mint idebent, és nem tudtam nem észrevenni, hogy elfelejtetted, milyen jól tartják ezek a falak a téli hideget még ebben a hőségben is… Ó, és teám is van. Na meg két jó fülem, amik…
-… Isten telefonjaként működnék, igen. Köszönöm, tényleg megvagyok. Tényleg. Minden tökéletes és tökéletesen rendben van, minden… csodás. De tényleg. A bizalom néha elég különc. Vannak az életünkben emberek, akiket évek óta ismerünk, tudjuk róluk, hogy rendesek, nem pletykásak és nem rosszindulatúak, mégsem bízunk bennük – és vannak azok az emberek, akik az első percben elnyerik a bizalmunkat, akármilyen idegenek. A világ nagy, és sok minden megtörténik benne.
*
- Nem érzi magát nagyon egyedül? – kérdeztem megilletődve, és igyekeztem nagyon kicsinek látszani a szürke, múlt századi fotelben.
- Arra célzol, hogy odakint kétségbeesetten kaptam az emberi szó után?
- Nem – vágtam rá, bár éppenséggel eszembe jutott, hogy ezért ragaszkodott ennyire a teához. – Csak a templom nem a központban van, és Nagyapa mesélte, hogy a házimunkát is Ön végzi, szóval még házvezetőnője sincs, akivel egy-két szót válthatna…
- Tudod ebben az egy mondatban annyi magyaráznivalót adtál, hogy hirtelen nagyon örülök, hogy ott az a bögre a kezedben, és nem száradsz majd ki teljesen, amíg beszélek – nevetett fel.
- Hát, nem vagyok Isten felszentelt füle, de azt hiszem, elég jó hallgatóság lehetek – vontam vállat. Aodhfin atya irodája nem volt a világ legkellemetlenebb helye; ahhoz képest – vagy éppen amiatt -, hogy több mint száz éves volt az összes bútor, nagyon is barátságosnak tűnt. Az sem esett rosszul, hogy a pap azért hívott be ide, hogy kiöntsem neki a szívem, mégsem erőltette, hogy én beszéljek, várta, hogy magamtól kezdjek bele a mondandómba, közben pedig gondoskodott arról is, hogy ne legyen kínos csend. Határozottan jó volt vele ücsörögni.
- Először is, abban igazad van ugyan, hogy a templom sajnos nem esik útba az embereknek, ha, teszem azt, bevásárolni indulnak, de hidd el, azért idetalálnak. Te is itt vagy.
- Igen, de nekem kóros templomba járó előéletem van. Gyerekként folyton berángattam anyut mindenféle misére, és a végén már úgy ismert engem London összes katolikus papja, hogy egyedül is mehettem. Kicsit fura voltam – tettem hozzá zavartan, és belekortyoltam a teámba, hogy befogjam végre a számat.
- Én ajándéknak nevezném.
- Talán az volt. Már leszoktam róla.
- Azt mondod? – vonta fel a szemöldökét somolyogva.
- Mi lenne, ha folytatná a magyarázkodást? Aodhfin atya felnevetett, és abban a pillanatban eldöntöttem, hogy kedvelem. Kezdtem kapizsgálni, miért van tőle oda meg vissza a Nagyapám.
- Azt hiszem, a következő pont a házimunka kérdése volt… igen. Ez a dolog úgy fest, hogy így nőttem fel, mármint úgy, hogy nekem kellett rendet tartanom magam körül. Az édesanyám erre nagyon szigorúan ránevelt engem, szóval hozzászoktam a takarításhoz, nem esem kétségbe tőle.
- Ezt az anyai szigort én is ismerem… De az biztos, hogy az édesanyám nevelése se lenne elég, hogy egyedül gondoskodjam egy egész templomról.
- Ó, nem, nem, félreértesz, csak ezt a kis parókiát kell időnként kipucolnom. A templom vitán felül áll, az a helyi asszonyok feladata. Amikor ide kerültem, majd’ a fejemet vették, hogy ezt is át szeretném venni, úgyhogy inkább rájuk hagytam. Nagyanyád is közöttük van, vele nagyon jókat szoktam beszélgetni.
- Igazán? Azt hittem, csak Nagyapa jár ide olyan lelkesen. – Nagyi, mint az aranyvérűek általában, nem volt kimondottan vallásos, szóval ez a hír tényleg újdonságként ért. Túlságosan azért nem lepődtem meg, mert a templomtakarítás az imént hallottak alapján a falu nagy közösségi tevékenységének tűnt, és Nagyi imádott társaságban lenni, másokkal együtt tenni a jó ügyért.
- Nem, egy ideje már mindketten boldogítanak engem péntek délutánonként, ugyanis tavasszal, a nagy kertészkedés napján gazolás közben fény derült rá, hogy mindhárman szeretünk kártyázni, ráadásul írek is vagyunk ebben a nagy skót pusztában, így hát el-eljárnak ide beszélgetni.
- Tényleg van társasága. – Mély levegőt vettem, hogy belekezdjek valamibe, de végül csak letettem az asztalra az üres bögrémet.
- Akad – ismerte el csendesen, és az eddigi derű helyére komoly odafigyelés költözött. – Szerencsés vagy, hogy ilyen családod van.
- Csak azért mondja ezt, mert a szerencsés felét ismeri – húztam el a számat. – Válthatnánk most rögtön témát? Mármint… a hangsúlyából úgy sejtem, a nagyszüleim elsírták már önnek egy-két bánatukat, és igaz, hogy az én részemen is elég lelkipásztorkodni való van, de… most nem ez nyomaszt a legjobban. Az az érzésem, hogy nem kellene itt lennem.
- Bármikor elmehetsz, én nem erőltetem rád a segítségem.
- Nem, nem úgy itt, hanem a Nagyiéknál. Hiszen nézze csak: csak néhány órája érkeztem, és máris itt vagyok a templomba, ahelyett, hogy velük elemezgetném az elmúlt év tananyagát.
- Én hiszek abban, hogy mindig jókor vagyunk jó helyen – kezdte óvatosan. – Nem tudom, mi lehet az, ami még a családoddal történt szörnyűségeknél is jobban rágja most a lelked, de…
- A fiú, akit szeretek – bukott ki belőlem udvariatlanul. Úgy látszott, nem bánja, figyelmesen előre is hajolt, hogy jobban értse a feldúlt motyogásomat. – Rossz társaságba keveredett. Próbáltam megakadályozni, de nem igazán jött össze.
- Nem tudod kicsalogatni onnan? Ha ő is szeret téged…
- Megölnék. Talán még engem is. -… ha nem tartogatnának a húgomnak. Vagy éppen őt uszítanák rám.
- Ennyire rossz az a társaság? – hőkölt hátra döbbenten.
- El sem tudja képzelni. De… ez a srác nem tehet róla, belekényszerítették ebbe… azt hiszem.
- Csak hiszed?
- Az a baj, hogy nem számít. Szeretem.
- Most pedig vívódsz a lelkiismereted és a szíved között?
- Valami olyasmi. Mármint… azt tisztázzuk, hogy nekem nem kellene részt vennem semmiféle… bűncselekményben – reméltem, hogy a krimi-olvasmányélményeim megfelelő szavát választottam -, csak szemet kellene hunynom afelett, amikbe a többiek beleviszik a barátomat.
- Hm. Változtat ez valamin? – kérdezte kis gondolkodás után, szinte félig saját magától.
- Nem tudom – feleltem. – Valamikor úgy látom, ezen áll vagy bukik minden, valamikor viszont nem látszik a különbség. Bűnrészesség így is, úgy is.
- Nem, nem változtat semmin. Azon biztosan nem, amit eredetileg is tanácsolni akartam neked. Szerintem túl sokat gyötröd magad olyasmin, ami igazából nem rajtad múlik. Bízz Istenben. Hagyd, hogy utat mutasson neked, ne vagdalkozz magad körül, hogy te magad építsd meg azt. Higgy egy kicsit.
~o~
A következő napokban pontosan azt tettem, amit Aodhfin atya javasolt: nem gondolkoztam azon, mi a helyes, és mi nem, türelmesen vártam, hogy kiderüljön az ég, és eljöjjön az a perc, amikor a Főrendező megsúgja nekem, mit kell tennem. Eleinte nehéz volt, sokszor lettem dühös és mogorva, mert a hitem igencsak berozsdásodott, de rengeteget segített, hogy valamilyen indokkal minden délután ötkor betoppantam a parókiára. A kérdéseim olyan teológiai vitákat indítottak el, hogy a fejem mindig zúgott, amikor kiléptem a templomkert kapuján. Azonban tagadhatatlanul több bizalmam volt: magamban és Istenben egyaránt. Nem is emlékeztem, mikor éreztem magam utoljára ilyen nyugodtnak. Nagyapa rettentően boldog volt attól, hogy így összebarátkoztam a pappal, és néhány alkalommal ő is elkísért engem, habár ezek a találkozások általában valamilyen furcsa ír kártyajátékba torkolltak. Ezt sem bántam, ilyenkor ugyanis volt ürügyem arra, hogy a templomi orgonát birtokba vegyem. Hiányzott a zene. Az ötlet is, hogy levelet írjak Regulusnak, orgonálás közben lepett meg, a zsebemből előkotort gyűrött papírlap fölé hajolva azonban mégsem akart folytatása kerekedni a „Kedves Regulus!”-nak. Végül rám is sötétedett a templomkert, ahová kiültem egy kis ihletért, már alig tudtam kivenni a lábamnál sündörgő galambokat a félhomályban. Egy kicsit el is bóbiskolhattam, mert Nagyapa a padon fekve talált meg, és ahogy kinyitottam a szemem, ezernyi csillag pislogott vissza rám. Isten szemei – jutott eszembe, és másnak már nem is maradt hely a fejemben – a megkezdett levélről teljesen elfeledkeztem.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.