efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Nagyon megkésett utószülinapi ajándék, de annál nagyobb szeretettel ajánlom Lexinek ^^
Zene: One Direction - Over Again, mert amikor hallgattam (tudom, sötét folt az életemben, de szerintem gyönyör?), mindig az utolsó jelenetek jutottak eszembe.
Zene2: Counting Crows - Colorblind
Jó olvasást!


Csukott szemmel


/Vak voltam. Kezek nyúltak felém, hangok kaptak utánam, de nem láttam, és mind elmaradoztak mellőlem, kacagva és zokogva, mintha nem lenne számomra holnap. Semmi sem voltam, mert valami hiányzott, valaki hiányzott. Aztán jöttél Te, megérintettél, szóltál hozzám, és akkor rájöttem, hogy nem így születtem, hogy én tehettem róla, hogy sosem szabadott volna hagynom, hogy végig csak csukva volt a szemem. Végül kinyitottam. Miattad, de nem érted, hanem azért, aki hiányzott, mert te – te már nem hiányoztál./


- A barátaid nem haragszanak rám?

Amikor felnéztem a bájitaltan könyvemből, már előre tudtam, hogy a negyedórás mormolás ellenére sem fogok emlékezni a lazító főzet receptjére; Martin egyértelműen kizökkentett, ezen a bosszantó tényen nem volt mit tagadnom. Nem szerettem volna azonban megbántani, ezért kedvesen pislogtam rá, miközben visszakérdeztem:
- Azok az emberek, akik egytől egyig ugráltak örömükben, hogy összejöttünk?
- Azért ne túlozd el…;
- De komolyan, Martin, miért haragudnának? – Hívatlan vendégként türelmetlenség csendült a hangomban, de a szégyenlős szabadkozás közepette szokás szerint fel sem tűnt neki. Néha komolyan aggódtam, hogy nem is engem kedvel, hanem egy álom-Medet.
- Mert már akkor is velem vagy, amikor tanulsz. – Visszafogott nevetéssel vontam fel a szemöldököm, és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy már nem vagyok ingerült, csak fáradt. – Jó, oké, így a vizsgák előtt mindig tanulsz, de akkor csak fogalmazd át a kérdést.
- Zavarja-e őket, hogy folyton veled vagyok?
- Ó, az én eszes barátnőm…; - Már jól ismertem ezt a pillantást, a csókok előfutárát, amitől most, hogy egy teljes könyvtári asztal állt közénk, megkönnyebbülten húzódtam vissza a tananyaghoz, és válaszul csak megcsóváltam a fejem.

Újabb percek teltek el eseménytelenül, ha nem számítjuk az elkeseredett próbálkozásaimat, hogy kizárjam Martin kitartó bámulását.
- Mia az? – adtam fel egy mérsékelt sóhajtást követően, mire elvigyorodott.
- Csak azon gondolkoztam, hogy elvonom-e a figyelmedet a tanulásról.

Erre kétféle csípős válasszal is szolgálhattam volna a Caitlin-hang jóvoltából, de az önuralmam ismét győzelmet aratott – habár ezúttal nem ütöttem el a problémát egy kis flörtölős nevetéssel.
- Én a fordítottja miatt aggódnék…; Merlinre, Martin, a RAVASZ-okra készülsz, koncentrálnod kell!
- Beleuntam – hajolt közelebb, bevetve minden kisfiús sármját. Meggyőződésem, hogy komoly gondok lennének velem, ha nő létemre az elvártnál jobban tudnék ellenállni az ilyesmiknek. Pedig, mint most is, esetenként előfordul…;
- Már nem sok van hátra, bírd ki!
- Inkább feladom. Lesz, ami lesz…;
- Ezt nem mondtad komolyan, Mr. Éltanuló. Tanulj! – Elővettem a rettentően szigorú stílusomat, hátha használ, de, ahogy mondani szokás, csak még jobban begerjedt tőle. Szerencsére ez ezúttal nem olyan zavarba ejtően kellemes szenvedéllyel nyilvánult meg, mint legutóbb, amikor berántott csókolózni egy üres tanterembe; most csak megszorongatta a kezem.
- Nem – tette hozzá, mintha a testbeszéd nem lett volna elég lényegre törő.
- Az a te bajod, legalább rám legyél akkor tekintettel! – Kezdtem elveszíteni a türelmemet, ami valahogy elsősorban mégsem a fiú hibája volt. Mindent szabályosan, elbűvölően csinált, nem csak a fél lábamról kellett volna levennie a rejtett követelőzésével, hogy vonuljunk egy kicsit félre romantikázni. És ami még fontosabb, nekem egyáltalán nem szabadott volna dühösnek lennem attól, hogy egy lottó ötös kategóriájú srác ennyire odavan értem. A magától értetődő reakció egy halom rózsaszín felhő lett volna, azok viszont mind-mind várattak magukra, szóval igazából elég tanácstalan voltam. De nagyon igyekeztem.
- Pont azt teszem! Le sem veszem rólad a tekintetemet…;

Az odafigyelése és a humora ebben a pillanatban győzedelmeskedett a lelkiismeretem azon felén, ami nem Martin, hanem a tanulás pártját fogta. Rövid hezitálás után összekapkodtam a cuccaimat, majd – gondosan figyelmeztetve rá, hogy ideje lenne letörölnie a diadalittas vigyort az arcáról -, kézen fogtam, és megadóan kisétáltam vele a parkba.

A félreeső díszfát, ahogy azt mindenki várta tőlem, hátsó szándékkal szúrtam ki magunknak, de nem azzal, amire az ember először gondolna. Csókolózni szerettem volna, igen, de csak azért, mert azt reméltem, talán majd ma jön el a pillanat, amikor az egész dolog átvált gépies, hormonális akármiből valamibe, bármibe, ami több a kellemesnél, és leginkább abba, ami Martin arcáról sugárzott, akárhányszor nyitottam ki a szemem suttyomban.

A napok egyre csak telte, én pedig hiába vártam. De nem adtam fel.

~o~


Először még meglepően sokat méláztam azon, hogyan tudja Martin még fél kézzel is olyan vonzó kifinomultsággal enni a többemeletes szendvicsét, amire az asztalon roskadozó főtt ételeket cserélte a magas hőmérsékletre hivatkozva, ahogy az is erősen foglalkoztatott, miért nem hagyja abba ugyanezen indokkal a fél combom fűtését a tenyerével. Aztán az összes tananyag, amit eddig felhalmoztam mogyorónyira zsugorodó agyamban, teret követelt magának, és száguldozó információsereg formájában majdhogynem a szédülésig tépdeste az ébrenlétre tett erőfeszítéseimet.

Az egészen biztos, hogy képtelen voltam a vegetatív szükségleteimen – értsd: óriási tápértékű ebéd – kívül bármire is koncentrálni. A Hugrabug asztala immár megszokott, szinte otthonos közeg volt, ez tehát nem tudott kizökkenteni az úgynevezett vizsgaállagomból, Martin, a kviddicsisten pedig ugyanígy kevésnek bizonyult a feladathoz, lévén maga is a fentebb megnevezett állapot leheletnyit élő szobra.

Ekkor csörtettek be a képbe A Pletykás Lányok. E fajjal ugyanis nem csupán a rosszindulatú mágikus-mardekáros közegben találkozhatunk utunk során, hanem bizony a szelídek házában is. Megfigyelésük igen egyszerű, mert bár úgy tesznek, mintha titkokról sugdolóznának, a valós hangerejük igen hamar elárulja őket, ez az egyik fő ismérvük. Etetésük szigorúan tilos…; és felesleges, éhségüket ugyanis semmi sem csillapítja, főleg, ha van valami ropogós hír a tarsolyukban. Táplálékforrásuk ebben az esetben a…;
- …; a lányvécében hallottam meg, azt hittem, a pofám leszakad ekkora hazugságtól. – Újdonsült asztalszomszédom, a leírt faj egyik megtermett példánya olyan fontosnak tartotta a beszerzett adatokat, hogy derogált neki az illemszabályok betartása. Szabad combomról határozott mozdulattal lesöpörtem a szájából származó morzsákat, majd Martin kézfejét is hasonló kezelésbe vettem, bár sokkal finomabban, kedveskedő simogatással. Összemosolyogtunk. – Azt persze mindenki tudja, hogy Regulus Black keféli Brittany Burke-öt, de mégis ki hiszi el, hogy komolyan járna is vele? Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy Med Field után miért is pont ő lenne a szerencsés, de éppen pisiltem, úgyhogy…; - Lehervadt a mosoly, zavartan elkaptam Martinról a tekintetemet.

Az ujjbegyeivel gyengéden megemelte az államat, és döbbenetesen őszinte érdeklődéssel, a szemembe nézve kérdezte meg:
- Jól vagy?

Már vettem is a levegőt egy „Az a ribanc azt terjeszti, hogy az exemmel jár, mi bajom lenne ettől”- jellegű válaszhoz, szerencsére azonban nem tudtam fél vállról venni Martin gondoskodó szeretetét és a kötelességet, amit ez rótt rám.
- Pompásan – feleltem könnyű csókot nyomva a szájára. Hosszú ideig el sem húzódtam tőle, mert tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a Pletykások minden rezdülésemet figyelik. Egy percig sem hittem, hogy a hír merő véletlenségből került éppen mellettem kihirdetésre…;

Az igaz, hogy Martinra nem miattuk voltam tekintettel, de azt, hogy nem fürkésztem körbe titokban a Mardekár asztalát, csakis a jelenlétüknek köszönhettem.

~o~


- Mondd el, hogy szólíthatlak, aztán becsszó, elengedlek!
- Martin, holnap van az első RBF, nem is szabadott volna belegyeznem, hogy találkozom veled „tíz percre”…; -…; főleg, hogy hugrabugos barátom egészen más számrendszerben mérte az időt, ha rólam volt szó, mint bármely másik földi halandó.

Annyit ugyan sikerült elérnem, hogy végig a Hollóhát-torony tövében maradjunk, de a felvezető lépcsőt rejtő folyosó túl sok beugróval rendelkezett ahhoz, hogy a fiú a maga gyengéd módján könnyűszerrel sakkban tartson, akárhányszor indulni szerettem volna. Még nem voltam ideges, de messze sem álltam tőle, az agyam minden funkciója egy merő káosz volt.
- Kééérlek, csak áruld el!
- De miért most? Nem hívhatsz ugyanúgy, mint eddig?
- Nem – vágta rá határozottan, és két tenyerébe zárta az arcom. – Valami különleges becenevet szeretnék, ami csak az enyém. Nem olyasmit, mint a szívem vagy a drágám, mert attól pont úgy falra tudok mászni, mint te, hanem valamit a nevedből. Imádom a neved.
- Akkor probléma megoldva – tártam szét a karomat továbbra is értetlenül. Ha szereti a nevemet, miért igényli a kizárólagos jogot valamilyen cifrázott változatára?
- Med!
- Látod, megy ez! – Pipiskedve homlokon csókoltam, majd a fintorára válaszolva egy kicsit lejjebb is megismételtem a gesztust. – Toldd meg egy jó éjszakáttal, aztán menjünk, mindkettőnknek pihennie kell…; Martin? Figyelsz te rám?

Vigyorogva megrázta a fejét, és csukott szemmel az enyémnek döntötte a homlokát, ami azért volt hasznos, mert nem láthatta, ahogy türelmetlenül grimaszolni kezdtem.
- Aha, csak gondolkodom. Mivel nem vagy túl együttműködő, találgatni fogok, hogy neked csak rá kelljen bólintanod a megfelelőre.
- Oké, legyen, csak siess.
- Dity?
- Kizárt.
- Csak bólints vagy rázd a fejed, bármerre mozdítod a homlokodat, én megérzem az enyémmel.
- Milyen stílusos – morogtam minimális lelkesedéssel.
- Mer?
- Nem szeretem. – A helyzet az unalmon kívül megtelt valami mással is; közénk lopózott egy emlék egy hasonló beszélgetésről, és mielőtt Martin kimondhatta volna a nevet, már tudtam, mi következik. Nagyon féltem.
- Medy?

Annyira meglepődött azon, hogy ezúttal tényleg csak a fejemet csóváltam, hogy kinyitotta a szemét, és elhúzódott egy kicsit.

Sohasem akartam, hogy sírni lásson, de már mindegy volt, ahogy más dolgok is értelmüket vesztették. Például az, hogy távol tartsam Martint az életemtől, mindattól, ami vagyok, a dolgoktól, amik történtek velem, amiket túl személyesnek éreztem ahhoz, hogy előtte említsem őket.

A bizalom egy óriási lépcső volt valami felé, ami után kettőnk közül nem én ácsingóztam igazán. Ez persze nem volt igazságos, tudtam én jól, mégis, képtelen voltam átlépni a határokat, akkor sem, amikor lehetőséget adott rá. Mert velem ellentétben ő nem ijedt meg attól, hogy beszélnie kell magáról: mesélt a szülei válásáról, a tízéves féltestvéréről, aki Németországban él az apjukkal és annak új párjával, akit Martin nem kedvel, ezért nem találkozik túl gyakran az öccsével és az édesapjával sem. Elmondta, hogy az anyukájának is volt új kapcsolata, egy nagyon rendes gyógynövényárussal, de az édesanyja vetélése után nem tartott sokáig, és az óta semmi sem a régi.

A maga módján éppúgy tele volt az élete szomorúsággal, mint az enyém, de még ez a sokadik közös pont sem volt elég ahhoz, hogy önmagam legyek vele, úgy ahogy ő volt velem.

Amikor azonban letörölte a könnyeimet, a dolgok megváltoztak. Csak annyit mondtam: „Így a húgom szólított…;”, egy sóhajjal sem többet, mégsem tudtam többé visszatuszkolni őt egy vonal mögé, mert az emlékeim között volt róla egy kép, amint megölel, ahelyett, hogy üres, felszínes szavakkal vigasztalna.

~o~


Nagyon szerettem volna igazán tartalmas, életképes tanácsokat adni a nálam fiatalabbaknak az RBF-vizsgákról: mikor, hogyan és mennyit érdemes tanulni, milyen későn kell fellőni a pizsamacsillagot (vagy kell-e egyáltalán), vagy, hogy juthat-e idő a főétkezésekre a felkészülés pergamenekkel zsúfolt időszakában, de valójában semmire sem emlékeztem az egészből. Néha beugrottak foszlányok az idegesség szusszantásaiból vagy a pennák sercegéséből, de minden mást jótékony, fáradt homály fedett – és ez tulajdonképpen nem is bántott túlságosan, mert abban a hitben éltem, hogy mindenki más is így van ezzel. Döbbenetesen nagyot tévedtem.

- Na jó, Evans, elég volt! Eddig lazának akartam látszani, azért nem szóltam semmit huszadjára sem, de most betelt a pohár! – Sirius dühödten csapott az asztalra, és szinte belemászott a dacos tekintetű Lily arcába. – A hetvenkettedik feladat bé része egyáltalán nem a tizenötödik századi kobold-mugli interakciókra vonatkozott, szó sem volt benne a koboldokról!

Elegánsan félrenyeltem a töklevemet, így a köhögéstől nem hallottam Lily válaszát – habár az arckifejezése elég sokat elárult belőle. A józanész azt diktálta volna, hogy ezt a pillantást látva Sirius azonnal visszavonulót fúj, de miért is tette volna?
- Bocsánat, stréber kisasszony, de maga az a tény, hogy előhozakodtál a délelőtti fiaskónkkal, azt bizonyítja, hogy igazam van, és te nem tudsz ezzel mit kezdeni, mert…;
- Mi történt délelőtt? – sikkantottam fel, hogy mentsem a menthetőt a pattanásig feszült légkörben. A kialvatlanság rémes dolgokat művelt a barátaimmal…;
- Igazából ebédszünetben – helyesbített Lily felszegett állal.
- Nem tök mindegy!?
- Sirius – sziszegte figyelmeztetően James, végre nem laposakat pislogva, hanem összehúzott szemekkel.
- Az én szempontomból végül is nem számít, egészen idáig odakint piknikeztem Martinnal. Nem fogom Sirius pártját – tettem hozzá Lily kedvéért -, csak közlöm, hogy botrányos tudatlanságom oka nem lustaság, hanem egy romantikus elfoglaltság, ami a jelek szerint sajnálatos módon ütközött az általatok említett eseménnyel.

Martin a nyakamba prüszkölt, és engedett elgémberedett ujjaim szorításán. El sem tudtam, képzelni, milyen kínos lehet neki, hogy az általában jó fej évfolyamtársai így kifordultak magukból ezen az amúgy tökéletes napon. Persze lehet, hogy ő már többször is látta őket ilyesmin veszekedni, de most mégis a fiúmként volt jelen köztünk, egészen más volt a szituáció, mintha csak egy tanórai civakodást kellett volna végigasszisztálnia.

A többiek is elnémultak, mind durcásan várták, hogy valaki felvilágosítson a részletekről.
- Bál. – Peter eddig is halálos nyugalommal tömte magába az uzsonnát, most sem fáradt azzal, hogy lenyelje a falatot, amit a szájában forgatott.
- Parancsolsz? – kérdeztem minden tőlem telhető kedvességgel, miközben lesöpörtem magamról a szalonnadarabokat. A légkör hirtelen megváltozott, ez az új, gyűlölködő vibrálás nevetségessé tette az eddigieket, és ezt minden résztvevő tisztán érezhette, mert egyszerre siettek a magyarázkodással.
- Ez a két lókötő…;
- Jamesszel akkora királyok vagyunk…;
- Le kell ereszteni a gőzt, Fifi…;
- Bulizunk? – tippeltem bele a hangzavar közepébe most már magam is kissé ingerülten.

Ritkán fordult elő (leginkább soha), hogy bárhol szívesebben lettem volna, mint ezzel a néhány emberrel, ezúttal azonban a fejem tetejére nőtt a menekülési kényszer, hiába küzdöttem ellene.
- Rendezünk egy évzáró bált, igen – bólintott Lily. – Jobban mondva rendezek, mert ugye én vagyok az iskolaelső, és miután Dumbledore ráunt, hogy az egész suli az asztalok tetején tüntet, kegyesen rám bízta, hogy az utolsó pillanatban dobjak össze egy „mulatságot”, ami méltó az iskolánkhoz.
- Az asztalok tetején? – Hű, Medy, miből maradtál ki már megint a lovagod miatt?
- Mi kezdtük! – vágta rá Sirius és James, majd egymás tenyerébe csaptak Lily pirosló feje fölött.
- Ki gondolta volna…; De, Lily, ha mindenki csatlakozott hozzájuk, akkor az embereknek tetszik az ötlet.
- Persze, mert nem nekik kell megszervezniük! Csak a szájuk lesz nagy, meg az elvárásaik, aztán minden rajtam fog csattanni! Nem egészen így képzeltem el az utolsó napjaimat a Roxfortban…;
- Biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz minden, Lily. – Enyhén előre hajoltam, hogy megpaskoljam a kezét. – A fiúk is szívesen segítenek neked bármiben, én is itt vagyok a lelkes hollóhátasaimmal, van itt egy hugrabugos úriember is, ráadásul…;
- Jó-jó, értem, tényleg nem reménytelen a helyzet. Csak olyan jó lett volna rendesen felkészülni rá…; és akármennyien segítetek, a felelősség mégiscsak rám hárul, nem az ötletgazdákra…;
- Akkor ennél megfelelőbb búcsút nem is vehetnél az iskolától. Ismerd el, itt mindenkinek te ugrasz be elsőként arról a szóról, hogy „önfeláldozó”…;

~o~


- Utálok sétálni…; - Regulus rosszkedvűen billegett a konyhaszékkel, kis híján nekem is vágta a támláját, amikor mögé léptem, hogy a kezébe nyomjam a teát.
- Jöhettél volna kandallóstoppal is – feleltem kicsit megkésve, könyékig elmerülve a sütis szekrényben. – Csokis vagy kókuszos keksz? – tettem hozzá engesztelésül, és kivigyorogtam rá a szekrényajtó alatt.
- Túl szép idő van ahhoz, hogy tüzekbe ugrándozzak…; Vaníliás nincs? – Ezzel a két szóval igazolta a balsejtelmeimet: ez egy Olyan Nap volt, egy Semmi Sem Jó, Mert Haragszom Az Egész Világra Nap Regulus Black-féle tízből tízes változata.

Sóhajtva elővettem egy doboz csokis és egy doboz vaníliás sütit, és ahelyett, hogy szokás szerint vele szemben foglaltam volna helyet, ledobtam magam a mellette lévő székre.
- Hadd találjam ki: megint anyukád.
- Az agyamra mész ezzel az udvariaskodással! – mordult fel. – Mindketten tudjuk, hogy egy pokolfajzat, az „anyád” teljesen megfelel a célnak, ha már ennél csúnyábbat képtelen vagy mondani rá…; A francba, Med, totál kivagyok a finomkodásaidtól, miért nem tudsz legalább ilyenkor…;- Odafent az emeleten nagyot csattant valami, Regulus ijedten kapta fel a fejét, és végre rám nézett. – Itthon vannak a szüleid?
- Nem, ahogy azt már említettem, Caity és anyu vásárolni mentek. Csak Flame ugrott haza valamiért, de mivel attól nem kell tartanod, hogy pont ő siet a védelmemre, igazán ne zavartasd magad, zúdítsd csak rám az összes nyomorod, biztos megérdemlem, amiért annyit bántottalak az elmúlt héten, amikor minden egyes nap itt csöveztél nálunk…; - Felpattantam, és szélesre tártam a konyhaajtót. – Tulajdonképpen haza is mehetsz, úgy látom, most már egyáltalán nem lesz gondod otthon a beilleszkedéssel!

Nem nagyon kellett biztatnom a távozásra, egy sértett pillantással később öles léptekkel vágtatott felém, még az asztalba is belerúgott, de ez a kis idő is elég volt arra, hogy észhez térjek az első indulatból. Sirius hat napja szökött meg otthonról, Regulus pedig ötödik alkalommal menekült hozzám. Először azért, mert a saját dühe elviselhetetlenül különbözött Mrs. Blackétől, és szüksége volt valakire, aki megérti, miért más az ő elárultsága, mint az anyja szégyene, szüksége volt egy helyre, ahol szinte nyüszítve ordíthatott fájdalmában. Elvittem a folyópartra Nagyiék háza mellé.

Másodszor még mindig nagyon haragudott a bátyjára, de éppen ezért gondolni sem akart rá; csakhogy a törő-zúzó Mrs. Black mellett ez lehetetlen volt, úgyhogy mire reggel kinéztem az ablakomon, ő már a fészer előtt olajozta a biciklik láncát. Körbetekertük egész Londont, mégis hazagurult inkább a hosszú séta helyett, mert biztos volt benne, hogy az anyja még a mugli járművet sem fogja észrevenni. Igaza lett.

A harmadik napon kezdett el Mrs. Black sírni. Regulus akkor csak délután jött át, amikor kifogyott az ötletekből, hogyan vigasztalhatná meg – vagyis, ahogy sötétedéskor kibukott belőle, az után, hogy az anyja semmire kellő másodszülöttnek, véletlenül becsúszott gyereknek nevezte, és elkergette minden igyekezetével együtt. Aznap anyu a kedvencét főzte vacsorára, apu a kezébe nyomta az Esti Próféta sportrovatát, Caitlin ki sem akart mászni az öléből, én mind szemet hunytak afelett, hogy az éjszaka közepén átosontam hozzá a vendégszobába egy szelet süteménnyel meg egy bögre forró teával.

Másnap reggel maga Mrs. Black jött el érte, de Regulus hihetetlenül nyugodtan elmagyarázta neki, hogy mindkettejüknek jobb, ha most nincsenek egy légtérben, azután szaporán bólogatott, mikor felajánlottam, hogy elkísérjük beszélgetni a Vérmániás Hölgyhöz. Estig bejártuk az összes parkot, aztán Regulus elment az anyjáért, és hazasétált vele.

Ma fordult elő először, hogy a történtekből bármi is rajtam csapódott le, és ebből tudtam, hogy baj van.
- Aú! – Határozottan ragadtam meg a karját, de a lendülete még így is elrántott, az oldalam a kilincsnek nyomódott. Akármelyik másik Olyan Napon ez lett volna a fordulópont, ahol Regulus szapora elnézések közepette aggódva cövekel le mellém, de ma csak egy megtorpanásra volt elég.
- Regulus Arcturus Black! Azonnal állj meg, nem mehetsz el így!

Éppen neki köszönhettem, hogy olyan gyorsan futottam, mégis megláttam az arcán a döbbent bosszankodást, amikor elé kerültem, és elálltam az útját a kertkapunál.
- Tudod, miért utálok gyalogolni? – robbant ki belőle a kiáltás.
- Nem, fogalmam sincs, mert eddig mintha semmi bajod nem lett volna vele! – válaszoltam alig halkabban.
- A koszos muglik miatt! Mert idióta göncökbe kell öltöznöm miattuk, és úgy viselkednem, mint egy féleszű, egyenesen hülyén kell éreznem magam, csak mert nem tudom használni a röhejes találmányaikat, amikkel a primitívségüket leplezik!
- Ez most hogy jutott eszedbe? – Annyira meglepődtem, hogy kiabálni is elfelejtettem. – Hónapok óta nem traktáltál engem semmilyen aranyvérű baromsággal, múltkor még biciklizni is eljöttél velem, ami ugye…;
- Mert idegesítesz! A francba, Med, miért nem érzed úgy, hogy rabszolga vagy a saját világodban? Hogy patkányként kell bujkálnod olyanok elől, akik ostobák, akik állatok?
- A nő, akitől a virágot vetted édesanyámnak, szerinted ostoba volt? Mert úgy emlékszem, egész jól elbeszélgettél vele, és egy percig sem tiltakoztál, mikor ajándékba adta azt a szál fréziát, mert látta rajtam, mennyire oda vagyok érte! Kedves volt velünk, Reg, esküszöm, sokkal kedvesebb és intelligensebb, mint a haverjaid többsége!
- De teljesen fölösleges, nem látod? Az lenne a normális, ha bárhol az utcán virágcsokrot tudnék varázsolni neked, hát nem érted? Egész virágsziromesőt, ha úgy tartja kedvem, a fenébe is! – Nagyot rántott mögöttem a kerítésen, amitől végre tudatosult bennem, hogy úgy támaszkodik neki a két oldalamon, mintha börtönbe akarna zárni a karjaival. Annyira zavarba jöttem, hogy gondolkodás nélkül kibújtam az egyik alatt, és szabaddá tettem a kivonulás útját.
- És mégis miért varázsolnál nekem virágot? – kérdeztem gúnyosan, de Regulus egy percre furcsán lehiggadt tőle.
- Hát biztos nem a kitűnő memóriád miatt, bogárka…; - és elviharzott.

Amikor felnéztem, már anyuék mögött csukódott a kapu.
- Összevesztetek? – érdeklődött Caitlin a nyakamon lógva.
- Hallottad, nem? – lódítottam vissza a földre. Anya már nyitotta is a száját, hogy letorkoljon, de Flame, aki egy nagyon jó hallgatózó pozícióból került elő a hátam mögül, megelőzte.
- Civakodtak, mint az öreg házasok – vihogta idétlenül, aztán elkomolyodott. – Ideje lenne lekattannod róla, hugi.
- Elmehetsz a fenébe, semmi közöd hozzá!
- Meredith – szólt rá anya.
- De hát fogalma sincs róla, azt se tudja, mi a középső nevem, és nem is érdekli semmi, ne szóljon bele! Te is tudod, hogy máskor is kaptunk már össze, majd kiheveri…; és most se miattam, csak mert otthon valami gáz van, és…;
- Gáz? Viccelsz, Maeve? – Flame úgy hahotázott, mintha ez lenne az évszázad poénja. – A véráruló bátyja végre elhúzott a vérbe, kicsi Reggié a terep, hogy learasson minden dicsőséget, és most még a szórakoztató unokanővére, Bellatrix is beköltözött hozzájuk, hogy segítsen neki, mi oka lenne a panaszra?
- Fiam, szerintem ideje menned. – A helyzeten nem javított sem az, hogy anya egyszer az életben mellém állt a bátyámmal szemben, sem pedig az, hogy Caitlin vigasztalóan ölelgette a jobb lábamat.

Mert már pontosan tudtam, mi ütött Regulusba ezen a reggelen: csak azt nem tudtam, hogy fogja ezt túlélni a barátságunk.

Végül azonban elfelejtettem a közelgő halálfalóságáról gondolkozni, mert másnap megérkezett a roxforti levél, és eltűnt a húgom, aki addig halálra idegesített azzal, hogy olyan nagyon próbált segíteni valamin, amiről fogalma sem volt.


~o~


A lépcső tetején ücsörögve vártam, hogy Martin feltűnjön a Nagyterem ajtaja előtt várakozó tömegben, és közben addig nyújtogattam a pöttyös ruhám alját, míg be tudtam vele takarni a térdemet, amire aztán rákönyökölhettem, majd a tenyerembe hajthattam az államat…; tehát összességében véve megformáltam a mínuszba hajló lelkesedés fogalmát.

Shirley eleinte megpróbált felvidítani azzal a gondolattal, hogy egy puccos aranyvérű rendezvény helyett itt leszek első bálozó, egy farmernadrágoktól és betűretlen ingektől hemzsegő iskolai bulin, képzeljem csak el, mit szólna ehhez a Hölgy, de végül ideért Sirius, és ők ketten elvágtattak, hogy segítsenek Jamesnek lenyugtatni Lilyt. Őszintén szólva én is szívesebben tartottam volna velük, minthogy itt szobrozzak, de csak magamat okolhattam azért, hogy bő negyedórával a megbeszélt időpont előtt ideértem a megbeszélt helyre. Nem mintha értettem volna, miért kellett a dolgot a legnagyobb tolongás helyére és idejére időzíteni, de ebben legalább nem sokáig maradtam tudatlan.
- Tádám! – Martin félhangos kiáltása, ami a varázsigét követte, az egész előcsarnok figyelmét ránk vonta, így a csuklómra varázsolt virágcsokor és a kiérdemelt csók jelentős számú sóhajtozó közönséggel zajlott le.
- Köszönöm – váltam le a szájáról a lehető leggyorsabban, és vörösödő fejjel rángattam le a lépcsőn, hogy elvegyüljünk.
- Utáltad – közölte, nemes egyszerűséggel visszarántva a mellkasára. De szerencsére már a tömeg közepén jártunk…;
- Gyönyörű a virág. – Csak nézett rám somolyogva, kicsit idegesen, úgyhogy önkéntelenül is folytattam. – Megvolt a lehetőséged, hogy mindenki előtt varázsold elő nekem, és te megtetted, most pedig mindenki boldog. Mi az?
- Jelenetet csináltam belőlünk, és te utáltad.
- Nem, csak zavarba jöttem tőle – hazudtam, és megtoldottam egy cuppanós puszival. – Még nem szoktam hozzá a kviddicssztár attitűdödhöz.
- De…;
- Nem kell egyformának lennünk, mondtam már. – Újabb puszi. Kezdtem fáradni.
- De mi van, ha a szüleid pont emiatt nem fognak kedvelni? – akadékoskodott tovább.

Hála az égnek pont ekkor indult meg mindenki a kinyíló ajtó felé, a sodrás hevében nem kellett válaszolnom erre a napokban ezerszer átrágott kérdésre. Úgy tűnt, Martin, bárhogy is igyekszik, nem érti meg egészen, hogy mielőtt az orruk elé citálok egy fiút, előbb nekem kell újra kijönnöm a szüleimmel, ahogy azt sem, miért tartom korainak azt is, hogy bemutasson az anyukájának.

A szervezés körüli nagy hiszti vége az lett, hogy Lily egészen meglepő helyekről is kapott segítséget. Bimba professzor az üvegházak legegzotikusabb, legszínesebb növényeinek huszonnégy órás másolataival rontott be közénk már kora délután, amikor díszíteni kezdtünk, és nem sokkal később McGalagony és Flitwick professzor is bekukkantott a Nagyterembe, hátha tudnak még emelni a dekoráció fényén. Tudtak. Az i-re a pontot mégis Dumbledore tette fel, aki szó szerint kirugdalt minket a helyiségből, és még az ajtót is bezárta maga után: most a szavam is elállt attól, amit az elvarázsolt mennyezettel művelt, alig fogtam fel valamit a köszöntőből, amit Lily mondott nekünk izgulós örömmel.

A kedvencem természetesen a tanári asztal helyén trónoló bárzongora volt, amit McGalagonnyal közösen bűvöltem egy frissen kirügyezett fűzfaágból. Miután elkészült, megtorpant az idő, és azon kaptam magam, hogy inkább vagyok szórakoztató egység, mint aranykezű dekoráló.

Most a nap legnagyobb meglepetése, Benjy Thornton ült a zongora mellett, körülvéve hegedűsökkel, gitárosokkal, fúvósokkal, mindennel, ami egy jó kis zenekarhoz kellett. A Roxfortnak volt egy igazi bandája, a (S)üveges Cilinder, amiről olyan kevesen tudtak, hogy szinte titkos volt. Pedig ahogy elkezdtek játszani, mindenki elfelejtett minden baját, még azt is, hogy nem azzal táncol, akivel szeretne.

Regulus az asztalnál ácsorgott, ahol egy takaros házimanó apró szendvicseket és valami puncsszerű italt kínálgatott; jobbjában egy serleget tartott, abból próbált inni, de a balján csüngő Brittany Burke minduntalan megakadályozta. Martin kétszer forgatott körbe, mire Regulus feladta a dolgot, és megadóan elindult Brittanyvel a táncparkett felé.

Azt hiszem, csak azért vett észre, mert le kellett lassítania, nehogy a nagy furakodás közepette összeütközzön egy csapat hugrabugos lánnyal. Nem vesztegetett rám hosszú, mélázó pillantásokat, mint ahogy azt a filmekben szokták a reménytelen hősök, csupán halvány mosollyal biccentett felém, és miután hasonlóval viszonoztam a köszöntését, el is tűnt a nyüzsgő diákok forgatagában.

Az volt a szerencsém, hogy Benjy egy virtuóz skálázás után elegánsan átváltott egy csendes, lassú számra, így magától értetődő volt, hogy hozzábújtam Martinhoz, és azt sem róhatta fel nekem senki, hogy olyan fázósan fészkelem magam a vállgödrébe.

I am colorblind
Coffee black and egg white
Pull me out from inside

I am ready
I am ready
I am ready
I am

Taffy stuck, tongue tied
Stuttered shook and uptight
Pull me out from inside

I am ready
I am ready
I am ready
I am... fine


Ha lehunytam a szemem, minden jólesően egyszerűvé vált, a világ hirtelen telis-tele volt lehetőségekkel: az lehettem, aki csak lenni akartam, és azzal, akivel akartam, mégis sokkal inkább magától értetődő volt kisétálni a résnyire nyitott kiskapun, és nem lenni semmi sem.

I am covered in skin
No one gets to come in
Pull me out from inside

I am folded, and unfolded, and unfolding
I am colorblind
Coffee black and egg white
Pull me out from inside

I am ready
I am ready
I am ready
I am...fine
I am.... fine
I am fine
*

Így hát csak sodródtam a szemhéjaim mögött a zene ritmusára, miközben úgy tettem, mintha nem is léteznék, mintha minden más keringene a semmim körül. Egészen addig, amíg túl jóra nem sikeredett az én titkos kis színjátékom.
- Hohó – kapott el Martin az utolsó pillanatban. – Megijesztesz, Med…; - mormolta még a fülembe, mialatt átölelt, aztán már nem beszélt, mert minden figyelmét arra összpontosította, hogy megtartson. A lábaim felmondták a szolgálatot, nem tehettem róla, még szerencse, hogy Martin olyan erős, csak ölbe kapott, és vitt is…;

Egy árnyékos, félreeső részen ültetett le az egyik asztalhoz, majd szorosan mellém húzott egy széket, és csak bámult rám valami különös áhítattal.
- Egek, te aztán tudsz tombolni! – fakadt ki váratlanul, hosszú csönd után; össze is rándultam az ijedtségtől. Aztán megcsókolt, és még jobban megrémültem, mert már értettem, miért a többiektől távol foglaltunk helyet.
- Szédülök – suttogtam erőtlenül, és nem nyitottam ki a szemem, úgyhogy teljesen félreértette minden gesztusomat.
- Én is – nevetett halkan, és csókolt megint, ugyanúgy, ugyanazzal az üzenettel, amitől elkerekedtek a tágra nyílt szemeim, amit nem, nem, nem és nem, nagyon nem akartam meghallani. Martin olyasmire vágyott, amire én nem. Nagyon nem.
- Szédülök – ismételtem meg kicsit hangosabban, amikor végre el tudtam szakadni tőle. Ezúttal el is fordultam, az asztalra könyökölve támaszkodtam a tenyerembe, mintha csak megint a lépcsőn ülnék; hideg, nyirkos volt a bőröm. Féltem. A játék, az életem, a döntéseim valahogy túl messzire mentek.
- A francba…; Med, sajnálom, akkora ökör vagyok, mindjárt hozok neked valamit inni. – A hangjában végre józan aggodalomra ismertem, ettől csillapodott a szívem kalapálása. Martin azonnal el is indult valamerre, de egy másodperccel később mégis visszalépett hozzám, és homlokon csókolt. – Sajnálom, Med, ne haragudj rám, nem akartam…;
- Nem számít, jobban leszek. – Egy részem szerette volna megnyugtatni őt, hiszen olyan tökéletesen viselkedett, de túl erős volt bennem a kényszer, hogy messzire küldjem, el a közelemből, amíg átgondolom, mibe keveredtem már megint. Annyi kérdésem volt, annyi mindent kellett volna kibogarásznom az összekuszálódott érzelmeimből…; Meddig tudom még eljátszani, hogy ez a dolog Martinnal működik, hogy segít feldolgozni a velem történteket? Mert ahhoz kétség sem férhet, hogy tökéletes számomra, de miért tűnik ez akkora fekete pontnak a történetben? Mi velem a baj?
- Med, én…; - Olyan nagyot nyelt, hogy majdnem felkaptam a fejem, végül azonban maradtam a szemhéjam mögötti sötétségben. – Egy perc és jövök.

Semminek látszott az az idő is, amíg a léptek visszatértek hozzám, és a kezem helyére egy fiú érdes tenyere furakodott, hogy akkor se lássak, ha szeretnék. Az összesúrlódó bőr zenéje mögött válaszok sutyorogtak, még csukott szemmel is élesedni és tisztulni kezdett minden.

Egy ideig még gondolkoztam azon, mi ütött Martinba, hogy mégis az elrablásom mellett döntött, érdekelt, merre vezet ki a nagyteremből fél kézzel az arcomat, féllel a derekamat ölelve, és kíváncsi voltam arra is, miért nincs most ellenemre, ha az előbb még úgy bepánikoltam tőle. De úgy az ötvenedik lépésnél ideje volt végre széttaposni egy hazugságot. Egyelőre ugyan csak egy icipicit, egy apró szempillányit, mégis…; óriási kőnek tűnt, dübörgött a szívemen, ahogy tovagördült.

Hát persze, hogy tudtam, hogy nem Martin vezet óvatos kapkodással, végig a folyosó fala mellett, persze, hogy tudtam, hogy ebben a pár percben mindenki velem van, aki eddig ott hiányzott titokban egy nagy ajtó mögött. Ismertem őket: barát, kedves, minden irodalmi becézés, amit egyetlen szóban képes voltam összefoglalni – Regulus. Már megint egy folyosó, már megint Regulus.

Mindig Regulus, Medy.

Igazából tudtam azt is, hogy hiányzik, néha be is vallottam magamnak, de elismerni, hogy két hónap alatt szemernyit sem zsugorodott ez a tépett szélű folt? Hogy tehettem volna, ha az eszem minden csöndes gondolatba a halálfaló szót ordította, és megállította kezem-lábam, ha elindultam Regulus felé?

De most – most nem mozogtam semerre, most egy helyben álltam, és egy percig sem mert tiltakozni egyetlen porcikám sem, amikor megcsókolt. A sikoltást, Halálfaló!, mosolyogva csitította el egy suttogás, de nem értettem, mert Regulus beszélt hozzám.
- Sajnálom, bogaram…; - mondta, és az ő bocsánatkérésétől összetört a szívem. – Tudom, hogy nem kellett volna, hogy nem is szabadna soha, még csak gondolnom sem, de ma olyan gyönyörű vagy, és én…; Sajnálom. Annyira sajnálom…;

Valami csattant a fejem mellett, talán az ökle, a homloka pedig csendesen elvált az enyémtől, szinte kínlódva, és akkor meghallottam:
Halálfaló!
NEM ÉRDEKEL.


Kinyitottam a szemem. A folyosó üresen kongott körülöttem, csak a lovagi páncélok jártak eszelős körtáncot a lobogó fáklyafényben. Aztán…;
- Nosztalgiázol, kicsi Medy? – Martin dühös kísértetként lépett ki egy különösen sötét árnyékból, és bár váratlanul ért a felbukkanása a Regulus utáni kábulatban, nem tudtam nem észrevenni, hogy a szeme ezúttal szinte gyűlölettel tapad rám. Azonnal tudtam, hogy meglátott minket, és szerettem volna magyarázkodni, de amikor kinyitottam a számat, a hangomban nem megbánás, hanem harag csendült, őszinte, elemi erővel.
- Mondtam már, hogy ne szólíts így!
- És én meg is ígértem neked, hogy nem teszem, de cserébe elvártam, hogy, nem is tudom, például hogy ne csókolgass más fiúkat! – vágott vissza.
- Cserébe? – szisszentem fel. – Pontosan tudod, hogy csak a húgom hív Medynek, és hogy bárki mástól hallani fáj, és most azzal jössz, hogy…;
- Nem így értettem. – Ijedten lépett közelebb, némileg meghunyászkodva a szemem sarkában remegő könnycsepptől. – De nem várhatod, hogy ésszerűen reagáljak arra, amit az imént néztem végig…;
- Akkor rajta, szakíts velem! – Halálra rémültem magamtól, mert ez nem kérés volt, hanem parancs, maga az ötlet pedig egyenesen elégedettséggel töltött el. Hirtelen nem értettem, mi tetszett valaha is ezen a srácon, amikor – barna haj, barna szem, kviddics ide vagy oda – cseppet sem hasonlított Regulusra.
- Tessék? Miért? – A döbbenettől mintha minden mérge elpárolgott volna; csak azt láttam a tekintetén, hogy a helyzet ellenére ő fog könyörögni nekem, és ez olaj volt a tűzre, amit a zavarodottság gyújtott bennem néhány perce.
- Mert azt akarom!
- Akarod? De…; - Untatott a tétovázása, önkéntelenül is az ajkamhoz érintettem az ujjbegyeimet valami valódi után kutatva, és ettől a mozdulattól Martin homloka ráncokba futott, háta kiegyenesedett, keze lehanyatlott. Többé már nem akart megérinteni engem.

A lelkiismeretem reszketve suttogta, hogy megbántottam ezt a fantasztikus srácot, akinek az egyetlen hibája az volt, hogy kedvelt engem, aztán dorombolni kezdett, ahogy Martin rám zúdított mindent, amit hallanom kellett, hogy borzalmas embernek érezzem magam, amiért nem érzek semmit. Se megbánást, se szégyent, se sajnálatot. Ha a mellkasomhoz kaptam volna, csak valami esztelen vágyakozást találtam volna benne, pangó fájdalmat Regulus után, aminek nem lehetett helye az életemben. A földön kellett járnom, és Martin még utoljára lerángatott oda.
- Ha te akarod, hogy vége legyen, miért nem mondod a szemembe? Itt az alkalom, azok után, amit láttam, nem kínosan előkészített beszélgetés lenne, csak a pont egy nagy hazugság végén, amibe belerángattál! Miért nem mondod ki? – Leszegtem a fejem, és boldogan vettem tudomásul, hogy a gyomrom több emeletnyit süllyedt a rám törő, mardosó szégyenérzettől. – Ó, tudom én, hogy miért…; Nem mered a képembe vágni, hogy ennek nincs értelme, hogy köztünk sohasem volt semmi igazi, mert te magad is félsz szembenézni azzal, hogy még mindig Blacket szereted! Úgyhogy most is pontosan azt csinálod, amit hetek óta: elbújsz a hátam mögött, hogy ne kelljen szembesülnöd az érzéseiddel! Én ehhez többé nem asszisztálok, Med, többé már nem. – Ahogy hátat fordított nekem, megremegett a válla, de higgadtan szólt vissza, szinte szívet tépő szomorúsággal, amitől megindultak a könnyek az arcomon. – El sem hiszem, hogy ennyire félreismertelek…; ma este azt akartam mondani neked, hogy szeretlek, de már azt sem tudom, miért. Ha most rád néznék, csak elviselhetetlenül sajnálnálak.

A tenyeremmel megtámaszkodtam az érdes falon, úgy néztem utána, amíg el nem tűnt a folyosó végén. Nem búcsúztunk el, és egyikünk sem mondta ki, hogy vége. Én azért, mert Martinnak igaz volt, és a gondolattól is jeges rettegés szorította össze a szívem, ő pedig azért, mert jól tudta, hogy ami sosem kezdődött el, az nem is érhetett véget.




*Counting Crows: Colorblind
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.