efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Utlag is nagyon boldog szletsnapot, Lelle!
Ajnlott szmok:
- Switchfoot: Enough To Let Me Go
- Snow Patrol: Open Your Eyes


Érted haragszom, nem ellened

„Érted haragszom én, nem ellened,
nosza, szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak
álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.”

József Attila: Érted haragszom, nem ellened (részlet)
„He would keep no girl in the Neverland against her will.”* – J. M. Barrie: Peter Pan


/Azt kívánom, bár a te haragod is olyan lett volna, mint az enyém: csupa szeretet és törődés. Vagy legalább egy picit hasonlított volna rá, mint ahogy egy kicsit te magad is engem tükröztél egy-egy óvatlan pillanatban.
Azt kívánom, bár ne gyűlöltél volna annyira. Vagy ha mégis, hát magamért, és nem azért, ami a lelkiismereted helyén tátongott.
Van ennek valami értelme? Hogy azt hiszem, nem is engem utáltál azzal a gyilkos dühvel, hanem azt, aki lettél, mert én elengedtem a kezed? Hogy azért gyűlöltél, mert hagytam?
Akárhogy is, megértelek. De neked is meg kell értened, hogy nem vagyok tökéletes. Sosem voltam az./

- Képzeld csak, hugicám, teljesen véletlenül olyan sok szabadidőm lett az elmúlt napokban, hogy pompás lehetőségem nyílt a megfigyelésre. – Sirius ugyan nem ejtett csapdába sem a testtartásával, sem a környezet vagy valamilyen mágikus eszköz segítségével, a pillantásától azonban, és attól az elfojtott indulattól, amivel berántott ebbe a földszinti tanterembe, mégis földbe gyökerezett a lábam. A múló fizikai gyengeség azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy hirtelen előbukó zavart mentegetőzéssel reagáltam is a szavaira – nem, én makacsul leszegtem a tekintetemet, és egy mukkot sem szóltam. Számítottam erre a beszélgetésre, de eszem ágában sem volt részt venni benne. Fogadott bátyámat ez természetesen nem tántorította el semmitől, csupán egy rövid szusszantással fejezte ki a véleményét a passzivitásomról, és már folytatta is. – Tulajdonképpen felfedezésnek is hívhatnánk a dolgot, sőt, egyenesen kalandnak, ugyanis rettentően izgalmas tényekre sikerült rábukkannom… Persze, mint mindig, azért most is szükségem van valakire, aki megerősíti ezeket, hiszen addig bárki más nyugodt szívvel bélyegezheti őket gyanúnak, ami fájna, mert mégis csak a csodás elmém csavaros következtetései, nem igaz? Mindegy, bármennyire is biztos vagyok magamban, azért igyekszem betartani a protokollt. Ilyenkor, amikor Siriust elkapta az ékesszólási roham, komolyan visszasírtam azt az időszakot a tizennegyedik születésnapja körül, amit mással sem töltött, csak gügyögéssel és nagystílűnek szánt orbitális kamaszbaromságok igénytelen köntösbe csomagolt hangoztatásával. Nagyon ügyeltem rá, hogy ez a vágy ne vegye át az arcomon a közömbös maszk helyét, ami ezen a héten már annyiszor került fel a fejemre, hogy szinte teljesen hozzám nőtt. Időnként már fájt is, máskor viszont nagyon is hasznomra vált: például a szerencsére egyre ritkuló alkalmakkor, amikor Regulus rajtam nyugtatta fürkésző tekintetét.
- Könnyebb lenne, ha figyelnél is rám, hallod? – Sirius hangja egy pillanatra kicsúszhatott a kontroll alól, mert egyszerre minden haragját elárulta. Kelletlenül ránéztem, kurtán bólintottam, hogy megértettem, majd visszatértem a padló tanulmányozásához.
- Mindjárt más. Szóval – halk, súrlódó hang a két tenyere közt, és egy nyelvcsettintés jelezte, hogy vissza is ugrott a szerepébe -, azt vettem észre, hogy mostanában mindenki kerül valakit. A legszembetűnőbb az, hogy Shirley kerül engem, de mivel ez nem kölcsönös, az is feltűnt, hogy téged is, a ti esetetekben viszont téged sem kell félteni, menekülsz te is a barátnőd elől, ahogy egyébként tőlem is, ha már itt tartunk. Aztán zaklat engem ez a srác, ez a Martin gyerek, akit szintén rendszeresen lerázol. Továbbá se téged, se Shirleyt nem láttam még úgy kitérni a Carter fiú útjából, mint ezen a héten nem egyszer. Költői kérdés, nehogy válaszolj, de nem vagytok ti hétmérföldes cimborák ezzel a Jeremyvel? Hm-hmm, kit is hagytam még ki… - A színpadias töprengésnek váratlanul vége szakadt, és Sirius már ott is állt közvetlenül az orrom előtt teljes életnagyságban, a semmi jót nem ígérő szemöldökráncolásával és a mellkasa előtt összefont kezeivel. – Ja, igen, az öcsémet felejtettem el, akire ugye még rápillantani sem mersz, de hát ez biztosan azért hullott ki a fejemből, mert a többivel ellentétben tökéletesen érthető! – A megemelt hangerőtől összerándultam, de egyébként egy kicsit sem változtattam a pozíciómon. – Úgy? Te ezt nem találod furcsának? Akkor lássuk a medvét: elmesélem, milyen következtetésekre jutottam, te pedig segítesz eldönteni, hogy helyesek-e. Először is: miért kerül engem a barátnőm? Az száz százalék, hogy nem azért, amit a hétvégén tettünk, mert azt a három menet között ugye kétszer is lett volna alkalma megbánni… és mivel most meg sem lepődtél, csak fel akartál nyársalni a tekinteteddel, már tudom is, hogy jól tippeltem, látod, meg sem kellett nyikkannod! Mit mondtál Shirleynek? Az, hogy a vállamnál fogva úgy rázott, mint egy krumpliszsákot, már tényleg több volt a soknál, nem láttam értelmét, hogy tovább titkoljam, mennyire dühös vagyok rá. Vagy inkább magamra.
- Engedj el! – Kitéptem magam a kezei közül, és hátráltam két lépést. Az, amit mondott, valóban nem ért meglepetésként, de ahogy mondta… Mi a csuda, Sirius szereti Shirleyt? – Semmi közöm az egészhez, a ti hülyeségetek, én…
- Med, válaszolj a kérdésre!
- Azt, amit neked két éve, az idióta Casanova-szezonodban! – bukott ki belőlem. – Többé-kevésbé – tettem hozzá dünnyögve, mert igazából ez bántott, de Sirius nem hallotta meg, ugyanis a legnagyobb döbbenetemre nevetett.
- Állatok és hímringyók? – találgatott könnyes szemekkel, amitől még inkább leesett az állam.
- Te emlékszel rá?
- Viccelsz? Tizennégy éves létedre elég meggyőzően pattogtál nekem az érzelemmentes szex „megvetendő, emberséget nélkülöző” mivoltáról, nem lehetett téged nem komolyan venni… - A derűs csillogás nem tűnt el a pillantásából, de már nem mosolygott. – Amúgy is igazad volt. Részben. Úgyhogy elgondolkoztam azon, amit mondtál, és arra jutottam, hogy elég nekem Tapmancs ösztönlénynek, ember leszek, amikor annak kell lennem. De hát láttad te is, milyen drasztikusan váltottam életformát, nem?
- Azért pár hónapig még eléggé rajta voltál, hogy meglegyen a fél suli… - Akkoriban még csak harmadéves voltam, mégis egy féltucatnyi korombeli lányról tudtam, hogy Siriusnak egy percig, még folytatás nélkül sem sajnálták odaadni magukat. Az idősebbeknél pedig ennél is magasabb volt az arány, már oda sem bírtam figyelni a rengeteg pletykára. Nem is akartam. Nem az volt a legdicsőségesebb időszaka a Siriusszal való barátságomnak.
- Egy percig sem állítom, hogy szent voltam... Most sem vagyok az. Csak azt mondom, hogy… elkezdtem tanulmányozni, mit érzek utána, és nem tetszett. Se a kiégettség, se az egész önző motivációja. – Öntudatlan mozdulattal kezdte dörzsölni a karját, és ahogy felcsúszott a talárja ujja, észrevettem, hogy kirázta a hideg. Még sohasem beszéltünk azokról az időkről, csak valami csendes megegyezéssel tudomásul vettük, hogy vége, és hagytuk rendbe jönni a dolgokat. – Nehéz volt felhagyni vele, de megtettem, és az a néhány lány, akivel az óta jártam… Tudom, hogy kérészéletű kapcsolatok voltak, de én igyekeztem, ugye tudod? – Meg sem várta a válaszomat, már hadart is tovább: - Egyszerűen csak olyan ez a szex-téma, hogy ha egyszer elkezded, utána már képtelen vagy abbahagyni, mert a tested emlékszik, és méreti előnyeinél fogva irányítani kezdi az agyad, és… úgyhogy te inkább bele se kezdj még egy ideig. Sőt, a te esetedben kirívóan ideális lehetőségnek találom azt a régi szokást, hogy az esküvőig semmi tipi-tapi… Mármint nem azért, nem kétszínűségből mondom, én csak…
- Sirius!
- Jogos. – Feltartott kezekkel ellépett tőlem. – Nagyon ciki vagyok, befejeztem. De… Nem fontos, hagyjuk. – Akármit is akart még hozzátoldani a monológjához, eléggé elbátortalanította ahhoz, hogy vállvonogatva egy padhoz sétáljon, és minden további cirkusz nélkül lerogyjon rá.
- Ha ez megnyugtat, nem éppen aktuális a téma. – Próbáltam újra megközelíthetetlenül mérges lenni, valami buta elérzékenyülés miatt azonban éppúgy képtelen voltam rá, mint Sirius a sarokba szorítós magánszámára. Ez persze nem jelentette azt, hogy az élet újra békés és boldog, úgyhogy amikor nem felelt, dacosan felszegtem a fejem: - Ennyi volt? Mehetek végre?
- Med, nagyon haragszol rám? A kérdés felkészületlenül ért, de nem a szavak, hanem inkább a díszkíséret, a hang és az arckifejezés miatt.
- Igen – vágtam rá ezért habozás nélkül az igazságot. Sirius csak biccentett, és tovább bámult a kétségbeesett kiskutyaszemeivel, amik még a szemhéjamon át is bökdösték a lelkiismeretemet, úgyhogy rövid hezitálás után lehuppantam mellé. – Tudom, hogy semmi jogom hozzá, mert csak kettőtökre tartozik, és amúgy sem kellett halálosan megfenyegetned Shirleyt, hogy megtegye, de ettől még nem bánt kevésbé. Nyilván nem érted aggódom, hanem Shirleyért, és… kivételesen tényleg okkal. – Megkockáztattam egy oldalpillantást; feszülten itta minden szavam, éppen ezért nagyon óvatosan kellett megválogatnom őket. Most nem rám osztották a megmondó-ember szerepét. – Nem árulhatom el, miért, Sirius, de te sem támadhatod le Shirleyt a magyarázatért, meg kell várnod, hogy ő maga avasson be… Meg tudod ezt tenni a kedvemért?
- Eeegen – felelte habozva, aztán felderült az arca. – Mázlid van, találtál egy Blacket, aki képes gyakorolni a türelem erényét! Megdermedtem. Nem te vagy asz első példány – gondoltam hisztérikus nevetéssel küzdve, pedig Regulusnak nem volt több helye ebben a társalgásban.
- Ne haragudj, Sirius, nem akartam közétek állni, álmomban sem jutott eszembe, hogy Shirley nemcsak engem kezd el levegőnek nézni, hanem téged is. Azt hittem, kettőnk között lesz egy kis mosolyszünet, tudod, hogy nem szól hozzám meg ilyesmi, aztán vagy megbeszéljük, vagy valahogy elsikkad az ügy, de közben másokkal ugyanúgy fog viselkedni, mint eddig. Mármint, mi oka lenne rajtam kívül másra is haragudni?
- Például saját magára?
- Igen. – Meglepetten kaptam fel a fejem. - Hiszen neki meggyőződése, hogy helyesen döntött.
- Legalábbis az volt, amíg nem ordítottad le a mosolyt az arcáról.
- De hát…
- Med, a fenébe is, ne csináld már! Te komolyan azt gondolod, semmilyen hatással nem volt rá mindaz, amit mondtál? Nem vagyok elég meggyőző bizonyíték én, hogy sosem beszélsz feleslegesen? Ha nem a barátnője lennél, még akkor is elbizonytalanítottad volna, mert az emberek hallják, amit mondasz, figyelnek rád. Megköszörültem a torkom, és az énképem újabb zavarba ejtő kockáját gondosan elraktároztam magamban. Nem igazán tudtam megszólalni, de azt sem akartam, hogy Sirius meglássa rajtam a megindultságot, amivel képtelen voltam bármit is kezdeni.
- Szóval Shirley most miattam szégyelli magát.
- Mi másért kerülne engem? – Mogorván lekászálódott a padról, és zsebre tett kézzel megállt előttem, nyilvánvalóan arra várva, hogy ismét ránézzek. Ami persze megint csak nehezemre esett, ám ezúttal a bűntudat miatt. Sosem szabadott volna belekeverednem egy ilyem személyes dologba, ami a legkevésbé sem tartozott rám.
- Borzalmas vagyok…
- Dehogyis vagy az! A barátja vagy, aggódsz érte, és a magad módján a tudomására hoztad a véleményedet. Persze, lehettél volna finomabb is, de legközelebb majd jobban csinálod. Hé – emelte meg végül az állam -, én nem haragszom rád. Most már nem.
- Miért? – suttogtam potyogó könnyekkel.
- Mert már értem, mi miért történt, és tudom, hogy nem akartál rosszat. – Visszamászott mellém, és vigasztalóan a hóna alá csapott. – Na, ne legyél már ilyen mimóza, kicsim, ez nem a világ vége.
- Hogy tudsz ilyen lenni? Gyakorlatilag szétszedtelek titeket…
- És ugyanúgy össze is raksz majd. Addig úgysem nyugszol, nem?
- De. Illetve…
- Ja, igen, a beszédem, majdnem elfelejtettem… Ülj fel rendesen, és fordulj felém, a füledbe susogva ez nem hatásos.
- Mire készülsz? – kérdeztem gyanakodva, miközben követtem az utasításait.
- Meggyőzlek. – Felvontam a szemöldököm, mire hozzátette: - Arról, hogy komolyan gondolom Shirleyvel, és hogy semmi szükség rá, hogy folytasd az „illetve” kezdetű mondatot.
- Oké – bólintottam. Sirius fészkelődött még egy kicsit, majd nekiveselkedett.
- Nem azért kezdtem el csapni neki a szelet, mert megkívántam. Természetesen tetszik, nem azt mondom, hogy nem, de arra csak felfigyeltem, a többi miatt döntöttem úgy, hogy megpróbálom. Szóval tulajdonképpen annak, hogy járunk, köze sincs ahhoz, hogy… úgy értem… Shirley nem fagyi.
- Hű, micsoda megállapítás – nevettem fel, teljesen kiesve a szigorú hallgatóság szerepéből.
- Arra céloztam, hogy megkívánni a fagyit szoktam, nem az értékes emberi lényeket. – Durcásan összeráncolta a homlokát, de egyértelmű volt, hogy maga is egy mosollyal küzd. A hőmérséklet rögtön tíz fokot ugrott közöttünk, már át is lépte az olvadáspontot, amit még a lelkizéssel és az öleléssel sem sikerült megugrania.
- Világos – bólintottam komolykodva, aztán nagyon szelíden, majdhogynem boldogan elmosolyodtam. – Shirley nem fagyi.
- Nem, nem az. Ő az a lány, akivel órákig tudok beszélgetni, és nemcsak rólad, mint eleinte, hanem mindenről, ő az, aki megnevettet, aki néha olyan gyönyörű, hogy eláll tőle a lélegzetem, és…
- Szereted?
- Kérdezed vagy mondod? – vágott vissza reménykedve.
- Nem tudom – vallottam be őszintén, mire csalódottan megrázta a fejét.
- Az a baj, hogy én sem. De abban biztos vagyok, hogy az akarok lenni, igazán szerelmes, és hogy sosem volt még ilyen elérhető ez a dolog, úgyhogy sikerülnie kell. Olyan lelkes volt, amilyennek már nagyon régen, túl régen nem láttam, így nem volt szívem kiábrándítani azzal, ami az „akarom” szóról eszembe jutott. Hogy a szerelem nem így működik, nem lehet az aktuális igényeink szerint ki-bekapcsolni. Pedig milyen kényelmes gondolat volt… Szívesen élnél te is Sirius idealizált világában, ugye, Medy? Már csak azért sem mondod ki, amit gondolsz… - Miért vágysz rá ennyire? – kérdeztem gyorsan, mielőtt a belső suttogás erőt vett volna rajtam.
- James állandóan csúfol, mióta együtt van Lilyvel…
*
Nagyon is tisztában voltam vele, hogy a testem hamarosan csinos kis pattanások formájában fogja megbosszulni a késő esti bűnözésemet, mégis lelkiismeret-furdalás nélkül majszoltam a csokis süteményt – az ötödiket a sorban. A fiúk természetesen kétszer, ha nem háromszor annyit fogyasztottak, mint én, de nekik nem is volt túl sok aggódni valójuk. Aggódtam én helyettük is: a házimanókért, akik a kedvünkért mérgezett egérként szaladgáltak a finomságokkal, és a jó modorért, amit Remuson kívül egyikük sem vett figyelembe. Rég elmúltak már azok az idők, amikor én voltam a „lány a társaságban”, aki miatt fel kellett függeszteniük a „fiúk egymás közt”-életformát…
- Szóval akkor ti ketten befejeztétek az öri-hari játékot? – érdeklődött tizedszerre is James, morzsákkal nyomatékosítva a kérdés komolyságát.
- Igen – feleltem a könyökömre támaszkodva a lehető legkisebb lelkesedéssel. Sirius csak bólintott, és már vissza is tért a habzsolás művészetéhez.
- Az csúcs. Bocsi – tette hozzá kócos hajú barátunk, miután kivadásztam egy darab muffint a dekoltázsomból, majd rosszul álcázott csínytevő vigyorral alaposan megrágta a szerencsés megmaradt falatokat, és csak az után folytatta, hogy lenyelte őket. – Peterrel is ideje lenne kibékülnöd, nyuszkó, már legalább fél éve, hogy úgy a torkodnak ugrott.
- Nem Mednek kell lengetnie a fehér zászlót, Féregfark volt a tapló. – Remus gyorsabban birkózott meg a sütijével, mint én, úgyhogy a segítségemre sietett, amit a tartós ételakadályok miatt csak egy hálás pillantással jutalmaztam. James egyetértően hümmögött.
- Most hol van? – kérdeztem minimális morzsa birtokában.
- Peter? Valami béna indokkal elhúzott a könyvtárba. – James sután vállat vont, mintha nem is érdekelné a dolog, de látszott, hogy még mindig bántja a folyamatos elhidegülés.
- Borzasztóan béna indokkal – tódította Sirius, és a két fiúnak egyszerre csillant fel a szeme. Rezignált pillantást váltottam Remusszal.
- Borzasztóan béna baromsággal – kontrázott James.
- Baromi borzasztóan béna baromsággal!
- Baromi borzasztóan béna boltozatbontó baromsággal! – rikkantotta Remus a végszónak bizonyuló alliterációt.
- Áruló – tátogtam felé lemondó sóhajjal, aztán rávilágítottam az ésszerű magyarázatra: - Tanul?

Mindhárman úgy meredtek rám, mint valami tömeggyilkosra.
- Ja.
- Te jó ég, nem mondjátok! RAVASZ-ok előtt? Rémes. – Próbáltam nem túl látványosan élvezni a helyzetet, de a változatlan arckifejezésükből ítélve nem sok sikerrel. James nagyon jelentőségteljesen meredt rám, aztán Remusra mutatott, és retten-tő-en ta-gol-tan magyarázni kezdett nekem, mintha legalábbis nem lenne agyam, és a káposztalében is gyengeelméjű egerek úszkálnának:
- Még Holdsáp sem hagyta ki a rituális pénteki Tekergő-szeánszot.
- Értsem úgy, hogy engem hívtatok Peter helyett?
- Hárman nem poén – vágták rá kórusban.
- Peter-pótléknak lenni sem az…
- Pedig príma Peter-pótléknek pizonyult piskegyed!
- Feladom – emeltem fel mindkét kezem pitéstől. – Beszéljünk bármi másról, csak ne Féregfarkról.
- Frankóóóó! – James, az előbbi gyöngyszem értelmi szerzője lelkesen az asztalra csapott, majd igazán váratlanul és döbbenetes sebességgel a szemembe világított a pálcájával. – Meddig húzod még Schrieber agyát?
- Haver – horkant fel Sirius nyilván nem terítőgyártási szándékkal -, tudod te, mikor volt Med utoljára kihallgatáson?
- Merlinre, ne haragudj, Meredith, akkora egy segg vagyok néha, nem akartam… - Mire észbe kaptam, James már az oldalamnál nyüstölt, őszinte megbánással és rémülettel, az előző percek színházának legkisebb nyoma nélkül.
- Egy: ne beszélj csúnyán. Kettő: ne hazudj, mert nem vagy az. Három: semmi gond, eszembe sem jutott Caitlin, amíg Sirius fel nem hozta.
- Hoppá, akkor én bocsánat, én…
- Ne! Nem kell bocsánatot kérnetek, jól vagyok, nem reagálhatok minden kis butaságra hisztériás rohammal… De nektek sem kell porcelánbabaként bánnotok velem, csak mert már tudjátok, hogy mit művelnek a húgommal. – Egy ideig még piszkáltam a szerencsétlen kis lyukat a terítőn, hátha magától elmúlik az aggodalmas csend, de hamar ráuntam, úgyhogy példamutatóan elvigyorodtam, és hasba böktem a még mindig mellettem szobrozó Jamest. – A kérdésre pedig nem válaszolok.
- Ha az áldásunkra vársz, most azonnal megkapod – kelt életre az áldozatom. – Martin kábé az egyetlen srác a suliban, akinek szabad akaratunkból hagynánk, hogy puszit adjon az arcodra.
- Ez most komoly? Az egyetlen? – Hitetlen nevetéssel néztem fel Jamesre, majd a buzgón helyeselő Siriusra és Remusra is.
- Arra jutottunk, hogy ő számodra a tökéletes úriember – mondta komoly képpel a fogadott bátyám.
- Igen? Miért?
- Med, láttad már kviddicsezni? Remus nyakon vágta a másik két delikvenst, és érett felnőtt módjára válaszolt a kérdésemre.
- Elég jól ismerjük így hét év után ahhoz, hogy nyugodt szívvel állíthassuk róla, rendes srác. Azon kívül hasonló a humorotok, magasabb nálad, nem csak akkor olvas, ha Cruciatus-átokkal fenyegetik… ilyesmik.
- Ú, jut eszembe! – vette át a szót James, miközben gyanúsan messze somfordált Remustól. – Ha mindezek ellenére nem jönne össze, még mindig járhatsz Holdsáppal, az egyetlen szingli tökéletes Tekergővel, hátha téged nem kosaraz ki, mint azt a hugrabugos lányt, Isabelle-t.
- Ágas! – sziszegte Remus olyan dühösen, amilyennek még sosem láttam, de amitől máris értelmet nyert James elővigyázatossága.
- Miért? – érdeklődtem sietve, hogy valamelyest eltereljem vérfarkas barátom figyelmét a minden lében kanál cimborájáról, ám a válasz természetesen az utóbbitól érkezett, bár a konyha másik végéből.
- A szőrös kis problémája miatt!
- Egek, ilyenkor a fél világ azt hiszi, kicsi a… - Remus zsörtölődve huppant vissza a székére, és csak egy sötét grimasszal jelezte, hogy a prüszkölő nevetésünk Siriusszal nem maradt észrevétlen.
- Nekem eddig mindig az jutott eszembe róla, hogy van egy aranyos kis háziállatod – sajtoltam ki magamból hasfalrengető küszködéssel.
- Tök mindegy – morogta Remus, de a szája már mosolyra rándult. – Visszajöhetsz, te segg!
- Nem félsz, hogy kikapsz Medtől?
- Nem félsz, hogy mégis megátkozlak? Nem, Med, nem akarok róla beszélgetni – tette hozzá Remus halkan, mire becsuktam a számat… amennyire tudtam.
- De ha egyszer mégis, tudod, hol találsz.
- Tudom, köszönöm.
- Na, skacok – vágódott le az asztalhoz James -, akkor eltekinthetünk ettől a kis közjátéktól, és visszatérhetünk Med fiúgondjaira?
- Nincsenek gondjaim! – Cserébe olyan átható tekinteteket kaptam, hogy inkább lejjebb csúsztam a székemen, és durcás hallgatásba merültem... volna, de kibukott belőlem az egész; valószínűleg Shirley hiányának köszönhetően. – Nagyon kedvelem Martint, tényleg, de éppen ezért nem szeretném kihasználni, nem akarom, hogy az a srác legyen, akivel csak felejteni szeretném az előzőt… akin sajnos nyilvánvalóan nem vagyok túl. Nem akarom azt hazudni, hogy szeretem, miközben nem ez a helyzet.
- Ide figyelj, álommanó. – James ma nagyon elemében volt, még a mindig tettre kész Siriust is megelőzte a beszédével. – Ha ránk hallgatsz – mármint rám, mert Remus ugye jelenleg nincs topon a témában, Sirius pedig még sosem volt szerelmes, szegényke – Az említett jelentőségteljes pillantást vetett rám. -, szóval szerintem bolond vagy. Azt hiszed, én első látásra belehabarodtam Lilybe? A nagy francokat, egy időben még utáltam is… De aztán megismertem, megkedveltem, megszerettem, és azóta is napról napra…
- … egyre szerelmesebb vagyok belé – fejezte be duruzsolva Sirius és Remus, majd nevetve egymás tenyerébe csaptak, és ártatlan képpel szentelték a figyelmüket újra a házimanók ajándékainak. James csak megforgatta a szemét.
- Az a lényeg, hogy a szerelemhez idő kell.
- Egen, azt én is tudom - ismertem el továbbra is bizonytalanul.
- Vagyis nem kihasználod Schriebert, hanem lehetőséget adsz magatoknak. Így már mindjárt más, igaz?
- Igaz. Köszönöm, Dr. James.
- Fejet hajtunk tudásod előtt, ó James Griffendél Godrik Bölcs és Bátor Leszármazottja Vagyok Potter! – nyivákolta Sirius. Rövid úton kiderült, hogy a manók sok mindenért rajonganak, de a süteménydobálásért nem. Nagyon nem.
*
Az oldalam még sajgott egy kicsit a serpenyő szelíd legyintésétől, és a fülemben is a Tekergők jajveszékelése csengett („Most tuti dühösek lesznek ránk két teljes napig, mint a múltkor!”), de a vigyort nem tudtam levakarni az arcomról. Az árnyéka még akkor is ott volt, amikor megpillantottam Shirleyt a klubhelyiség egyik legeldugottabb sarkában, és gondolkodás nélkül elindultam felé. Tudta, hogy jövök, ezt már a tartásából kitaláltam, de egy rémisztő pillanatig azt hittem, inkább úgy tesz, mintha nem vett volna észre – aztán felemelte a fejét, és előre köszönt nekem. A magabiztos „hello”-ra csak egy vézna „szia”-val voltam képes reagálni, úgy toporogtam Shirley széke mellett, mint egy kuka, az is a horpadtabb fajtából. A mosolyomnak nyoma sem volt.
- Ez most erődemonstráció? – csapta le a lúdtollát. – Megmutatod, hogy te még karnyújtásnyira tőlem is tudod folytatni ezt a szótlan duzzogást?
- Dehogyis! Azért… Én… Szerettem volna megbeszélni. Bocsánatot kérni. - Furcsa módon bátorságot merítettem összeszűkülő pillantásából, és végre lehuppantam a szomszédos székre. Abban igaza volt, hogy így már egyenlők voltak az erőviszonyok.
- Na, igen, felőlem beszélhetsz, a megbeszélést és a megbocsátást pedig majd a mondandódtól függően osztogatom.
- Tessék? – Nem erre számítottam.
- Felteszek egy kérdést, és ha őszintén válaszolsz, hajlandó vagyok dolgozni a mi kis nézeteltérésünkön. – A meglepetéstől egyre jobban hátráltam, ő azonban könnyűszerrel behozta a lemaradást, dühös képpel hajolt az arcomba. - Megegyeztünk?
- Meg – vágtam rá gondolkodás és gyanakvás nélkül, hiszen azt akartam, hogy a barátságunk ugyanolyan legyen, mint régen, és az őszinteséget nemhogy kis árnak tartottam ezért, hanem természetes, ingyenes dolognak. Shirley elégedetten hátradőlt, egy részéről leolvadt a harag maszkja, és átadta a helyét a kíváncsi aggodalomnak, ami rám hozta a frászt. Okkal.
- Mi történt közted és Regulus között, amitől akkor úgy kiborultál? Mert ne is próbáld bemesélni nekem, hogy az a sok személyes célozgatás a kioktató beszédedben csak úgy a semmiből jött! – Eddig csak azért bántott, hogy belekevertem a veszekedésünkbe a saját nyomoromat, mert tudtam, milyen fontos lett volna, hogy objektív maradjak, most viszont már azért is, mert elvezetett minket egy olyan beszélgetéshez, amiben sosem akartam nyílt lapokkal játszani. De persze muszáj volt őszintének lennem, Shirleynek ez volt az egyetlen feltétele. Szóval elregéltem neki az elátkozott szerelmesek történetét, a kihallgatott csuklyagyűléstől kezdve az elbaltázott csókjelenetig. Nagyon sokáig nem szólt semmit, még csak rám sem nézett – éreztem, noha én magam is a padlót fixíroztam indokolatlanul nagy beleéléssel.
- Oké – szusszantott végül, majd zavartan felkapkodta a lerepült papírdarabokat. Próbáltam segíteni neki, de összekoccant a fejünk, úgyhogy inkább meg sem mozdultam, vártam az ítéletet, vagy éppen az engedélyt, hogy végre megkövethessem Shirleyt. Magam sem tudtam, melyiket.
- Oké – ismételte meg Shirley jóval kisebb lendülettel, és már folytatta is, nehogy megint közbeszóljon valami. – Először is: a szádba rághatnám századjára is, mennyire túl kellene már lépned Reguluson, de tudod úgyis… te tudod a legjobban. Pláne a történtek után. Sajnálom, hogy ilyen bonyolult, amikor maga a képlet olyan egyszerű… és azzal is tisztában vagyok, hogy ezen kívül is rengeteg gondod van. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem nincsen épp elég, de nagyképűség lenne azt állítani, hogy a bandából nem te viszed a pálmát. – Sután rám mosolygott, aztán rögtön el is komolyodott; valószínűleg a halálra vált arcomtól, ami a tanácstalanságot bujtatta buzgón, kéretlenül. – De ez nem jelenti azt, hogy rám is zúdíthatod az egészet, amikor már nem bírod a súlyát, és főleg nem okolhatsz érte engem… Tudod, hogy segítek, ha hajlandó vagy elfogadni, nem szabadna hagynod, nincs is okod rá, hogy hagyd, hogy addig fajuljon a helyzet, mint a múltkor, érted? A véleményedet megemésztettem volna, mert úgy ismerem, mint a tenyeremet, fel voltam készülve rá, de Med, ordibáltál velem, és mindennek lehordtál, mielőtt megnyikkanhattam volna! El akartam magyarázni végre, és még most is el akarom, csak nem tudom hogyan. Mert ha ezentúl mindig ez lesz, ha már nemcsak sündisznó leszel, hanem időzített bomba is…
- Ne haragudj! – bukott ki belőlem, még mielőtt betejezhette volna. – Igazad van, nem szabadna gyűjtögetnem magamban a feszültséget, nem szabadna titkolnom, nem előled, de néha olyan könnyű elhinni, hogy ha becsomagolom az agyam mélyén, talán eltűnik az egész, hogy… - Nem volt szándékos, de azon nyomban eszerint is cselekedtem, otrombán gördült le a nyelvemről az igazság: - De te is ezt csinálod! Mikor akartál beszélni velem Jeremyről? Enyhén elnyílt a szája, de nem a döbbenettől, ahhoz túl jól ismert engem, inkább csak… védtelennek tűnt tőle, mintha most hirtelen felcserélődtek volna a szerepek, és én rúgtam volna fel a bokrot, amiben a nyúl lapult.
- Te így kérsz bocsánatot?
- A nagy francokat! Shirley, sajnálom, hogy olyasmibe ütöttem az orromat, ami csak és kizárólag rád és Siriusra tartozik, sajnálom azt is, hogy alaptalanul vádoltalak meg mindenfélével, ráadásul minősíthetetlen módon, de azért nem fogok elnézést kérni, mert én is dühös vagyok rád! Nem búbolhatsz meg a titkolózásért, amikor te sem vagy különb nálam! Hogy fordulhattam volna hozzád úgy, mint régen, ha te hónapok óta kizártál a fél életedből?
- Egy idióta vagyok. – Shirley sírt, én bolond pedig nem mertem vigasztalni, mert még mindig nem tudtam, pontosan miért kell, és ez sértette a büszkeségemet.
- Mindketten azok vagyunk – vontam vállat esetlenül, mire hevesen megrázta a fejét.
- Nem ezért. Illetve ezért is, a jelenetekért, meg azért, mert a te szemedben a szálkát is, az enyémben meg a gerendát sem, de… Jeremy miatt. Azt hiszem… Azt hiszem, beleszeretett Nadine-ba. Neki sikerült az, ami nekem nem, ami még Sirius Blackkel sem, és már fogalmam sincs, miért volt egyáltalán szükségünk másra… Mi értelme van annak a sok zagyvaságnak, ami miatt nem próbáltuk meg? Istent játszottunk koromfekete bárányfelhőkkel, az a kicseszett nagy igazság, és most csak az egyikünk lehet boldog, és én örülök, hogy ő az, de nekem mit kellene tennem, hogy jobb legyen? Érted már, miért Sirius az egyetlen megoldás? Hogy én miért akarok ennyire mindent vele? Mert még az is kevés! Mert képtelen vagyok elhinni, mekkora barom vagyok, egyszerűen nem fér a fejembe, miért…
- Csss… Rendben leszel. Minden rendben lesz. – Most már mellette kucorogtam, úgy öleltem, és sírtam vele én is, olyan elviselhetetlen volt ilyen szomorúnak látnom őt. Borzasztóan sokszor suttogtam el ugyanazokat a közhelyeket: dolgokat, amikben hittem, amiket mindkettőnk érdekében őszintén reméltem. Hogy a továbblépéshez biztosan egy tökéletes új barát a legjobb gyógyszer, az értetlenség és a fájdalom az ő oldalán nyilván sokkal-sokkal gyorsabban múlik majd el, és amúgy sem tarthat örökké. A barátság viszont igen. Jeremyé is, még ha ez inkább újabb pofonnak tűnik is, gondoljon csak Davidre és rám… A dolgok okkal történnek, okkal kócolódnak össze, hogy aztán sokkal simábban gubancolódhassanak ki. És hogy ami nem öl meg, az megerősít. Nagyon. Addig mormoltam neki, amíg el nem apadtak a könnyei, és rám nem mosolygott.
- Hiányoztál, zen mester – mondta hosszadalmas orrfújás után.
- Te is nekem. – A fejemmel a lépcső felé intettem; még éppen lett volna lehetőségünk elmenekülni a végszóra közeledő fiúk elől, de Shirley kihúzta magát, és máris elkezdett erős lenni, amiért nagyon büszke voltam rá.
- Ugye ez a nagy kibékülés volt, nem pedig valami furcsa hajtépési rituálé? Nem igazán mertünk közelebb jönni Daviddel… - Jeremy magától értetődően lökdösött arrébb, David viszont előre láthatóan hozta magával a székét is. Szegény Shirley leszorult a földre, de azt hiszem, nem bánta, hogy távolabb került Jeremytől.
- Kibékültünk, igen – nyugtattam meg a fiút, miközben fintorogva kihalásztam a könyökét az oldalamból, és megadóan a szék karfájára tornáztam magam.
- Helyes. Akkor… megbeszélhetjük végre ezt a grahames cirkuszt? Mert a múltkor, mikor elmesélted, mit tudtál meg, Med, nem nagyon jutottunk többre a döbbent csendnél, és talán… nem tudom, talán nem ártana egyeztetni az álláspontokat.
- Graham egy patkány. – David undorodó grimasza arról árulkodott, hogy magában ennél sokkal cifrábbakat is gondol, de többet ő sem mondott, csak átadta a felületet a megalázottság és elárultság ráncainak. Mindannyian bólogattunk, szinte reflexből, és a gesztus megnyugtató egységet hozott közénk. Közösség voltunk közös érzésekkel és közös sebekkel, ezért nem is kellett beszélnünk róluk, hogy tudjuk. Később persze sokszor felhoztuk a témát, elvitatkoztunk arról, vajon mennyi volt hazugság Grahamből, de aznap Jeremy törte meg a hallgatást:
- Mi lenne, ha most azzal tüntetnénk a sérelmeink ellen, hogy azok leszünk, ami ő nem volt soha?
- Barátok? – mosolyodott el Shirley.
- Barátok – bólintott Jeremy, és ahogy ez a két ember egymásra nézett, kétfelé csavarodott a szívem. A reménytől, hogy ez a pillantás igazi jövőt hordoz majd számukra, és az irigységtől, amiért ez a remény minden butaság ellenére az övék lehet. – Úgy, mint régen. Mármint, arra a sok nevetésre célzok, arra, hogy esetleg kivételesen nem az egyre halmozódó felnőtt gondjainkról dumáljunk, hanem minden másról.
- Például? – kérdeztem önkéntelen szarkazmussal. Be is zsebeltem egy Jeremy-féle rendre utasító tekintetet, a morgással együtt, hogy tarthatnék egy kis szünetet a kapirgálásban, nem szemétdomb az életem, idegesítő a pesszimizmusom, és… - Például? – ismételtem meg ezúttal angyali mosollyal.
- Például, hogy meddig húzod még Schrieber agyát – vigyorgott rám David.
- Ó, Brútusz, ne már… - nyögtem fel.
- Vagy arról, hogy David belépett a köpkő-klubba Agathával! – lépett közbe Shirley.
- Shirl!
- Papucs!
- Shirley a múlt hónapban viszketőport kevert Hedvig samponjába!
- Jeremy! Csak azért, mert az a liba állandóan bántotta Medet, ő meg még csak észre sem vette!
- Nem mondtam, hogy nem érdemelte meg…
- Mint Turpin a náthát a házi sakkverseny napján?
- Meredith!
- David kezdte, miért kell nyaggatni engem?
- Mert bénázol – felelték kórusban.
- Utállak titeket! Hollóhátas vagyok, gondolkodni is szoktam, mielőtt cselekszem!
- Túlgondolkodni.
- Mindig.
- Mindent.
- De tőlem legalább nem rettegnek az elsősök, Carter!
- Az arcberendezkedésemet kritizálod, Field?
- Inkább a lábadat… - kuncogott fel Shirley.
- Brooks! Csak egyszer léptem rá az egyikre, és különben is, Daviddel is előfordult már, mondd meg nekik, Thornton, gyerünk!
- A-a, túl jól szórakozom…
- Igen? Mint a múltkor, amikor fél méteres szakállad lett bűbájtanon?
- Med! Mégis kinek az oldalán állsz?
- Jeremyén ülök.
- Bah.
~o~
Jól tudtam, hogy a számmisztika tanár talárja már végigsöpörte megszokott útját az eldobált papírgalacsinok között, következésképpen másodperceim vannak a csengőszót követő tényleges órakezdésig, a döbbenet mégis szilárdan szegezett a küszöbhöz, mozdulni sem bírtam. A hetek óta olajozottan működő taktikám ma elárult engem az utolsó lényeges pontban: hiába érkeztem az utolsó pillanatban, biztonságos törzshelyem, az utolsó padsor utolsó padja már foglalt volt, ráadásul pont az az ember ült benne, akinek az elkerülése végett annak idején kiválasztottam az ajtóhoz legközelebb eső helyet. Regulus elfoglalta a mentsváramat. A diákok közül még senki sem vett észre, és egyelőre Vector professzor is a jegyzeteinek szentelte a figyelmét, minden esélyem megvolt hát a visszavonulásra…
- Nos, Miss Field, sikerült végre eldöntenie, csatlakozik-e hozzánk eme csodás napon? -… egészen eddig a pillanatig. Sután rábólintottam a professzor szavaira, és felszegett fejjel elbukdácsoltam az első padig, ahová meglepetésemre a remegésem ellenére bonyodalmak nélkül tudtam lehuppanni. – Frenetikus, kisasszony, erre igazán megérte várni! Már azt hittem, sohasem merészkedik vissza látótávolságba onnan a világ végéről… Miss Fieldnek minden bizonnyal jó napja van, osztozzunk mi is az örömében! Százhuszonötödik oldal… Rémes napom volt rémes égési sérülésekkel a lapockámon, ugyanis valaki szinte lyukat égetett bele a tekintetével, amitől mindenáron menekülni akartam, de csak kihúztam magam, és szorgosan körmöltem az RBF-re felkészítő feladatot, amiből egyetlen tizedesvesszőt sem fogtam fel. Nem, nem és nem szabadott volna azon töprengenem, mire megy ki a játék, de magától értetődően másra sem tudtam gondolni.
*
Vérlázítóan sokáig pakolásztam a cuccaimat, hogy az új tematikához igazodva utolsóként hagyhassam el a termet, ahelyett, hogy elsőként repülnék ki belőle, ennek ellenére még mindig egész tömeg tartózkodott bent rajtam kívül. Először ettől lettem ideges, aztán a felismeréstől, hogy megint milyen gyáván viselkedem, úgyhogy halkan dohogva a vállamra dobtam a táskámat, és megkezdtem bátor kivonulásomat. Úgy tűnt, a bitorló nem lesz tanúja az eseménynek, hiszen nem volt tagja az idebent toporgó csigák társaságának. Ettől megkönnyebbült és vidám lettem, és máris azon morfondíroztam, van-e vajon üldözési mániám. A folyosón ott állt az élő válasz: nincs. Nem torpantam meg a falat támasztó Regulus látványától, de azért lelassítottam annyira, hogy mentálisan jól fenékbe billenthessem magam a nap második kétségbeesésből rügyező hibájáért. Ismét leengedtem a pajzsom, csak mert biztonságosnak látszott körülöttem minden.
Lankadatlan éberség – hallottam a jó öreg Mordon csaholását, és ébresztő gyanánt elképzeltem, tőle mit kapnék, ha látná a felkészületlenségemet. Már a gondolat is elég hatásos volt ahhoz, hogy az általam ismert leggyorsabb sétára kapcsoljak a félig-meddig Regulusnak címzett köszönésféle után. Csakhogy ami nekem gyors, az egy fogónak valószínűleg nem több vánszorgásnál, amihez pofátlanul könnyű alkalmazkodni. Nem jött túl közel hozzám, de már a karnyújtásnyi távolság is világosan értésemre adta, hogy nem úszom meg társalgás nélkül, szóval rezzenéstelen arccal kényelmesebb tempóra váltottam, és úgy tettem, mintha észre sem venném bökdöső pillantását.
- Ez elég udvariatlan volt – unta el túlságosan rövid idő alatt a várakozást.
- Micsoda? – Még arra se méltattam, hogy oldalra pislogjak (nem mertem), a hangom viszont tökéletes volt: kedvesen érdeklődő, mégis kellőképpen távolságtartó.
- Hogy csak úgy elmentél mellettem.
- Köszöntem is! – Az önuralmam máris elindult az árulás útján…
- Á, hogy az a morgás az volt? Nem sokat javít a helyzeten.
- Őszintén szólva nem érdekel túlzottan, a te bajod, ha személyeskedésnek veszed. Az eszedbe sem jut, hogy ne adj’ Isten rossz kedvem, napom… évem van? – A forró kása kerülgetése az idegeimre ment, Regulus meg csak ballagott mellettem arcátlan higgadtsággal.
- Téged vártalan, és te csak úgy…
- Igen, tudom, csak úgy elmentem melletted, de könyörgöm – torpantam meg -, honnan a fenéből kellett volna kitalálnom, hogy miattam szobrozol ott? – Rettegtem, hogy lecsap a levegővételnyi szünetre, a nagy kapkodásban pedig, hogy ez ne történjen meg, újra kolosszális hibát vétettem: belenéztem a szemébe. Ennek köszönhetően nemhogy tiltott területre léptem, egyenesen letaroltam a „Fűre lépni tilos!”-táblát. – Legjobb tudomásom szerint nekünk már semmi közünk egymáshoz - Erre a legutóbbi találkozásotokkor is gondolhattál volna., Medy… -, ellenben nagy eséllyel várhattad volna valamelyik dementorjelmezes cimborádat, nem igaz?
- Számmisztika után? – Regulus egy kurta nevetés erejéig maga is kiesett a szerepéből; gyanítottam, hogy rá is a hirtelen szemkontaktus volt ilyen hatással, de messzire tessékeltem a gondolatot, Caitlin bosszantó hangja mellé. – Ezt gondoltad a múltkori után? –… és a gyanú tényként lopakodott vissza, lehámozva a fiú összes védőrétegét. Ez a Regulus végre robbanni készült – amit persze meg kellett akadályoznom, bármennyire le is nyűgözött ez az állapot. Sziszegve körülkémleltem, majd berángattam egy félreeső ablakmélyedésbe, ami a nyilvánosság elkerülése végett jó döntés volt, a drasztikusan lecsökkent teret tekintve azonban katasztrofális.
- Ó, a múltkori… - váltottam gúnyos stílusra, amikor felülkerekedtem az összezártság érzésén, és magabiztosnak szánt mozdulattal az ablakpárkányra ereszkedtem -, nos, barátocskám, éppen a múltkori miatt nem lepődnék meg, ha a számmisztika csoportban is lennének bajtársaid. A dinka hugrabugos srác után kin lepődhetnék meg? Ugyan már. Regulus fölém magasodhatott volna, mégis a falnak dőlt neki, ezúttal nem dühös, hanem értetlen fintorral, ami ékes bizonyíték volt rá, hogy kitűnően tereltem el a témát a csókról.
- A hugrabugos… miről beszélsz? Milyen… A… - Elkerekedett a szeme a döbbenettől, és kikapta a kezét a zsebéből, hogy idegesen a hajába túrjon. Most, hogy megszűnt a zsebre vágott kéz üzenete, sokkal-sokkal kisebbnek éreztem magam. – Te… te ott voltál! Láttad, hogy kik vettek részt a gyűlésen! Én hülye meg azt hittem, csak eltévedtél, eszembe sem jutott, hogy…
- Eltévedtem! Csak ha már így esett, nem szalasztottam el a városnézés lehetőségét…
- Te nem vagy normális. – Most már mind a tíz ujjával markolt a fekete tincsek közé, komolyan féltem, hogy szálanként tépi ki őket. De természetesen attól, hogy ilyen feldúltnak láttam, csak felerősödött bennem az egész: a frusztráltság, a kín, a harag és a dac a hívatlan sz-betűs vendéggel.
- Parancsolsz?
- Muszáj állandóan veszélybe sodornod magad, igaz? Ahelyett, hogy örülnél, hogy végre megszabadultál tőlem, nekiállsz szaglászni a teljes brancs után, mint valami…
- Véletlen volt, oké? – vágtam közbe egy kicsit megzavarodva. Örülni, hogy megszabadultam tőle? Elment az esze? Kellene örülnöm, igen, de… Ő nem ezzel a lüktető fekete semmivel él a mellkasában? Csak nekem ilyen? Pont nekem, aki nem tehet róla?
- Véletlen? Véletlen!? Merlinre, Med, Lucius fél mérföldről kiszagolja az ilyesmit, kész csoda, hogy nem vett észre!
- Nem, nem az, ha nem is volt ott. – Megkönnyebbülten kapaszkodtam az állításba, hiszen megingathatatlan védelemnek tűnt, valaminek, ami lecsillapítja Regulust, mielőtt még beváltaná a tekintete ígéretét, és megrázna a vállamnál fogva.
- Ott kellett lennie – erősködött némileg elbizonytalanodva.
- Reg, ennyire nem vagyok sötét, legalább tíz percig leskelődtem, és nem láttam őt, ráadásul a többiek is arról beszéltek, hogy hamarosan megérkezik. Nem – volt – ott – ismételtem türelmetlenül.
- De… - Váratlanul leroskadt a párkány másik sarkára; nem voltam elég fürge, összekoccant a térdünk, de ő ügyet sem vetett rá, pedig… - Amikor én megérkeztem, már ő is odabent volt.
- Más úton ment. – Szerencsére, tettem hozzá magamban.
- Nincs más út, Med. Az az egy folyosó kanyarog össze-vissza, egyetlen bejárata van, nem jöhetett másfelől, ez teljesen biztos.
Megállt benne az ütő, és Regulus arcából is kifutott az összes szín.
- Elhaladt mellettünk, miközben mi…? – suttogtam elhűlve, aztán leszegtem a pillantásom, mert mindketten elpirultunk az emléktől, még az új, nem éppen szívderítő körülmény ellenére is.
- Egyáltalán nem lehetetlen – motyogta. – Nem voltunk túlságosan tudatában a külvilágnak…
Megköszörültem a torkom, hogy gyakorlatiasabb vizek felé tereljem a társalgást. Félig sikerült is…
- Lehet ebből problémád? – kérdeztem olyan letaglózó aggodalommal, amitől én is döbbentem hőköltem hátra, Regulus pedig úgy meredt rám, mint egy sebzett vadállat.
- Előbb-utóbb akár mindkettőnknek – mondta végül. – Luciustól bármi kitelik, és pontosan ezért nem szabad több okot adnunk rá, hogy felhasználja ezt ellenünk. Ami azon a folyosón történt… az soha többé nem fordulhat elő.
- Én nem is terveztem – hazudtam kegyetlenül, de ésszerűen, és Regulus arcán bezárult a fájdalom, egyszer csak nem viselt más, mint a tettetett közönyöm tükörképét.
- Helyes. Ugyanaz vonatkozik erre is – mutatott körbe határozottan. – Sajnálom, nem is tudom, mit gondoltam, mikor megvártalak.
- Akkor már ketten vagyunk – ütöttem tovább a vasat. – De ha már így alakult… elmondtál mindent, amit szerettél volna? – Idióta. Bólintani kezdett, aztán egy óvatlan pillantásából őszinteségi roham lett. A veszélyes, ragadós fajtából.
- Nem. De mindegy, már nem is fogom. Mint mondtam, fogalmam sincs, mi ütött belém, felejtsd el.
- Rendben. – A felszínen az egész olyan fojtóan befejezett volt; egyszerűen csak el kellett volna sétálnom. Regulus azonban elindított valamit, ami még nem állt le. – Viszont… ahogy én említettem, ha már itt vagyunk… Felnevetett.
- Nem vagyunk túl felnőttek.
- Micsoda? – A kérdésben kevesebb értetlenkedés volt, mint kellett volna, mert az egész lényem áhítatos csodálattal figyelte a szeme sarkában táncoló ráncokat.
- Az elengedésben. A véglegességben. Ezekkel csak a gyerekek nem tudnak mit kezdeni… - Felkapta a fejét, és majdnem megfogta a kezemet, de valami visszatartotta. Valami, ami miatt a rossz kérdést tette fel. – Mikor fogsz végre megbocsátani?
- Őszintén? – kérdeztem vissza, holott tudtam, hogy már megint hazudni fogok. – Soha. Aztán otthagytam. Könnyek nélkül, határozott léptekkel, mert nem volt igaza, én nem voltam már gyerek. Tudtam, micsoda a pont a mondat végén, tudtam, hol a helyem a világban – és azt is tudtam, hová kell mennem, hogy ott is maradjak.
~o~
Abban, hogy én voltam a kezdeményező, ez az első csók sem különbözött attól a másiktól. A mechanizmus értelemszerűen szintén ugyanaz volt: száj a szájon, szemek lehunyva, két erős, még idegen kéz a derekamon… Tulajdonképpen minden stimmelt, sőt, ha a nagykönyvhoz viszonyítottam az érzést, még a kellemes bizsergést is kipipálhattam. Minden mást, ami nem olyan volt, száműztem a fejem egyik zokogástól elsötétült, használaton kívül helyezett fertályába, és rácsaptam egy ajtót, ami még lakatok nélkül is a véglegesség látszatát keltette.
- Hű, ezt mivel érdemeltem ki? – Martin elég felkészültnek tetszett egy kis repetára, már fel is pakolt a cipőjére, hogy csökkentse a magasságbeli eltérést, és a szorítása is erősödött körülöttem. Egyik sem volt kellemetlen fejlemény.
- Kárpótlás a hétért, amikor a problémás életem miatt botor módon kerültem a fantasztikus társaságodat, iiilletve az is felmerült bennem, hogy ez a csók-dolog valahogy kapcsolódik a barátnő kifejezéshez…
- Hm, ez érdekes gondolat, de előbb szeretném tanulmányozni egy ici-picit – felelte olyan ragyogó szemekkel, hogy őszintén belepirultam.
- Tanulmányozni? Legyek megsértődve?
- A világért se, illene segítened inkább!
- Hogyan?
- Hááát, mondjuk közelebb jössz, így, igen, aztán én lehajolok egy kicsit, és… A kísérlet pozitív eredménnyel zárult, és nem sokkal később arra is fény derült, hogy az új státuszom részét képezik például az összekulcsolt kezek, az átkacagott ebédszünetek a Hugrabug asztalánál, a jó reggelt puszik, a jó éjt puszik, a jó étvágyat puszik és végül, de nem utolsó sorban a rengeteg elégedett arc a baráti körömből. Boldog, reménykedő, mosolygó arcok, amik miatt minden reggel hasonló érzelmeket ragasztottam a tükörképemre, és nagyon vigyáztam, nehogy összetörjem.
*”(Péter) Egyetlen lányt sem fog akarata ellenére Sohaországban tartani.” (Hozzávetőleges fordítás a szövegkörnyezetnek megfelelően, saját kútfőből, mert a létező műfordítás egyáltalán nem fejezi ki azt, amire itt most szükségünk van :))
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.