efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Előtt és után


/Egy szörnyű tragédia után van egy időszak, amikor elveszíted, ami vagy. Olyan dolgok, mint egy születésnap, vagy egy dolgozat, semmiséggé válnak, szinte nem is érzékeled őket. Ha megkérdezik, mi mikor történt vagy mikor fog megtörténni, nem ezekhez viszonyítasz; az agyad és a szíved összefognak, és az időszámításod középpontjában Az fog állni.
Az életed két részre oszlik; Az előtt és Az után. Amikor időpontokon gondolkodsz, akaratlanul is előjön Az. Előtt vagy után.
Minden ilyen alkalom darabokra töri a szíved, elmélyíti a fájdalmadat, mégsem tudsz máshogy gondolkodni. Nem engedik. Mert Az mellett minden eltörpül, szentségtörés másra gondolni.
Magadat kínzod. Tönkreteszed a megmaradt életed.
Akik azt mondják, saját maguk kilábalnak ebből, azok hazudnak. Egyedül nem megy. /



Vörös haj, szikrázó zöld szemek…; ismertem, azt azonban nem igazán tudtam, hogy honnan. Talán az álmom intenzitása okozta, talán valami más, de nem jutott eszembe, kicsoda is ő.

Leült velem szemben, laza, feltűnésmentes mozdulattal hátradőlt, és akkor beugrott: ő az a lány, aki előttem lépett be a kilenc- és háromnegyedik vágányra. De nem ez az egyetlen emlék…;

Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, de az egyébként is kóválygott, nem szorult ilyesféle rásegítésre.
Hiszen ez a lány James bálványa, érte rajong már vagy három éve, őt bámulta az ablakból is.
- Szia! – köszönt rám, felriasztva ezzel elmélkedésemből. – Tehát te vagy Meredith Field?
- Így mutattak be, nem? – Enyhe gúny bujkált a hangomban, nem is válaszoltam, inkább kérdeztem, de nem igazán vette magára ezeket.
- Lily Evans vagyok – nyújtotta a kezét. Elfogadtam.

Csendben üldögéltünk. Engem nem zavart, de úgy tűnt, Lilynek kínos; időről időre James felé pillantott.
Úgy gondoltam, James már belefáradt a folyamatos és sikertelen udvarlásba, mert most be sem próbálkozott a lánynál, inkább Remusszal beszélgetett, Lily pedig csalódott volt, amin a legszívesebben vigyorogtam volna, de…; a jelen helyzetben nem ment. Nem is akartam, hogy menjen.
- Olvastam a Prófétában, hogy előléptették a bátyádat – mondta Lily, hogy megtörje a jeget. Nem a legideálisabb témával próbálkozott, és bár nem tehetett róla, nem válaszoltam.
- Flame Field a bátyád, nem?
- Mondhatjuk.
Szemöldök ráncolva figyelt.
- Féltékeny vagy rá? – kérdezte idegesítő, mindentudó mosollyal.
- Sok mindent érzek Flame-mel kapcsolatban, de biztosíthatlak, hogy a féltékenység nincs köztük – feleltem nyugalmat erőltetve hangomra. – A munkája pedig…; bizonyára élvezte az előléptetése körülményeit. – Kavargott a gyomrom, a szemem előtt túlságosan jól rögzült képek kezdtek peregni. Köd…; csuklyások…; egy apró kéz…;
- Ez csak természetes. – Teljesen hülyének nézett, láttam a pillantásán, de nem érdekelt. Egyszerűen nem ugyanarról beszéltünk.
- Képzelem, milyen bőséges munkái lesznek ezután…; - Le kellett volna állítanom magam, nem is a társalgás, hanem inkább a magam kedvéért, mert minél többet beszéltem a bátyám szörnyűségeiről, annál dühösebb és kétségbeesettebb lettem. Nem tett jót.
- Hát igen, a Varázslényfelügyeleti Főosztály helyettes vezetője…; - Elbizonytalanítottam Lily Evanst a hozzáállásommal, valószínűleg azt hihette, hogy a legkellemetlenebb beszélgetőpartner vagyok a világon. - Hasznos munka.
- De még milyen hasznos – válaszoltam fogcsikorgatva.

A varázslényekre gondoltam, megannyi vérben fekvő testre…; Megráztam a fejem.

Siriusra pillantottam, mert egy ideje engem fürkészett; látszott, hogy a válaszaim nyugtalanítják. Ő már sejtett valamit…;

A következő pillanatban mintha a fejembe döftek volna egy kötőtűt, ami csatornát nyit a gondolataimnak.

Villámgyorsan Lily felé fordultam.
- Örülnék, ha nem turkálnál a fejemben – mondtam hűvösen, miközben az árulkodó emlékeket az agyam mélyére rejtettem.

A fiúk döbbenten figyeltek minket, Lily elvörösödött és sután dadogni kezdett. Kegyetlenül félbeszakítottam.
- Ha már olyan nagyon szeretnél legilimentálni valakit, akkor figyelmedbe ajánlom Jamest. – Még jobban elvörösödött. Olyan volt, mintha égne a feje.
Én meg egyre jobban élveztem; legalább volt kin levezetni a feszültséget.
- Garantálom, hogy az ő buksijában csak színtiszta szerelmet találsz. – Talán ki kellene raknia a Robbanásveszély! táblát a hátára. – Egyébként egyrészt nem tudom, mit eszik rajtad, másrészt azt sem értem, a hetedéveseink miért szeretnék, ha te is hollóhátas lennél. Szerintem egy katasztrófa vagy. Ráadásul hideg, kegyetlen és számító. Csak tönkreteszed Jamest, és ha lenne hatásos módszer a szerelem ellen, hidd el, a fiúkkal már rég segítettünk volna rajta. Most pedig, ha megbocsátotok, megkeresem a többi – pillantottam Siriusra – barátomat.

Felálltam, és elindultam, hogy felkutassam a többieket.

***



A szokásos kabinunkban csak egy ember ült. Éppen olvasott, de mikor behúztam az ajtót, vigyorogva felpillantott.
- Szia Med!
Tudtam, hogy nem tudok mosolyogni, és mások jelenlétében nem is ment volna, de valahol, a szívem legmélyén szétáradt az öröm a legjobb barátnőm láttán, lassan betöltötte az űrt – és halvány mosolyt csalt az arcomra.
- Szia Shirley!
Megszólalt a gonosz kis hang a fejemben: „Te mosolyogsz, ő meg ki tudja, él-e még…;”, mire a mosoly az arcomra fagyott. Közömbös arccal ültem le Shirleyvel szemben, de a szívemet ezer darabra törte a lelkiismeret-furdalás. Újra meg újra.
- Úgy érzed, bűn, ha néha mosolyogsz? – kérdezte komolyan.

Nem válaszoltam. Nem is kellett…;
- Ez nem ilyen egyszerű, Meredith! Meg kell végre értened, hogy…; Á, de most hagyjuk ezt – legyintett lemondóan.

Úgyis tudta mi lenne a vége; ha valaki igazán ismer, az többek között Shirley Brooks, az unokatestvérem.
- Hol vannak a többiek? – Mivel az előbb tulajdonképpen engedélyt adott rá, úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
- Nadine prefektus lett, most járőrözik a vagonban.
- Ki lett a társa?
- Andy Allton.
- Ki is szokott még beülni hozzánk? – gondolkodtam el.
- Idén például Hedvig – felelte nevetve.
- Nocsak, megbocsátotta Siriusnak a tavalyi vízibombákat? – csodálkoztam.
- Nagyon úgy fest.
- És…; - Nem folytattam, inkább beharaptam az alsó ajkamat.
- Jeremy is itt ül. Daviddel együtt – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet Shirl. – Ők átmentek Jeremy bátyjához. De nemsokára visszaérnek. – Kevés idegesítő dolog van Shirleyben, de a kacsintgatás egyike ezeknek.
- De akkor én már nem leszek itt – pattantam fel.
Miért lettem zaklatott? Hiszen ez már a múlté. Az előtt persze fontos volt, de vajon most is az? Hiszen minden megváltozott.
- Ej, de sürgős lett hirtelen – szomorodott el Shirley. – Egyébként a Tekergőkkel ülsz?
- Kényszerítettek – mentegetőztem.
- Ja, képzelem – csóválta meg a fejét. – Majd átmegyek, ha a srácok visszaérnek.
- Az jó lesz – bólintottam. – Akkor majd találkozunk.

Amikor kiléptem a kupéból, rögtön jobbra fordítottam a fejem, pedig balra kell indulnom.
Nem igazán értettem. Sokan ezt hívják Sorsnak - nekem mindig inkább vészcsengő volt.

Pár kupéval odébb egy fiú hajolt be az egyik ajtón, mellette egy másik srác állt, háttal nekem, azonban így is felismertem…;

Futólépésben haladtam a kabinunk felé, hogy legyen kifogásom hevesen dobogó szívemre. Már semmit sem értettem.

Alig bírtam lefékezni az elém ugró alak előtt.
- Úgy látom, nem találtál más alanyt a primitív kis játékodhoz – mordultam rá. – Kopj le, Evans!
- Nyugodj már le, Meredith! Nem fogok mentegetőzni, mert úgysem hallgatnál meg.
- Ezt jól látod.
- Nem beszélgetni mentem be hozzátok, Lumpsluck professzor üzenetét vittem. Vár az ebédjére a 105-ösben az első kocsiban – hadarta.
- Á, szóval Lump Klubos legyek? – Bólintott.
- Hát mond meg Lumpinak, hogy amíg nem magamért, hanem egy mocskos szemétládáért hív meg az égő kis partijaira, addig ne is álmodjon róla, hogy ott leszek. - Azzal félretoltam a döbbenettől tátogó Lilyt, és folytattam utamat.
- Lumpi vár a bulijára, Med. – Mikor beléptem, James rögtön letámadott ezzel, pedig egyikünk élete sem múlt rajta.
- Tudom, találkoztam a drága barátnőddel – vetettem oda mérgesen.
- Hidd el, ő…; - kezdte mentegetni James, de leintettem.
- Ezek után nem igazán tudsz erről meggyőzni.
- Engem eddig sem sikerült – jegyezte meg Sirius, miután visszafészkeltem magam a helyemre.
- Meg tudom érteni – sóhajtott James. – Engem is meglepett.
- Hagyjuk is – mondtam. – Inkább meséljetek, milyen volt a nyaratok?

Nekem egyikük sem tette fel ezt a kérdést. Az egyik pillanatban zavart, a másikban hihetetlenül jólesett, de a végeredménye mindkettőnek ugyanaz volt. gondoltam. Arra.

~o~


- Meredith! Gyere, itt vagyunk! – Shirley a hollóhátas asztal ajtó felőli végéről integetett, úgyhogy elbúcsúztam a fiúktól, és leültem mellé.

Gyors ellenőrzést tartottam: velünk szemben Nadine és Hedvig foglaltak elyet, mellettük pedig ötödik szobatársunk, Agatha. Bár négy éven át laktunk egy szobában, igazán mégsem ismertem őt. Félénk és visszahúzódó természet volt, és tanulmányi eredményeket illetően hollóhátas mércével a középmezőnybe tartozott. Az a tipikus szürke kisegér, aki megbújik a tömegben és aztán hirtelen csap le.

Megráztam a fejem.

Sokszor hallottam a húgom hangját a fejemben, amint azt a rejtélyes üzenetet darálja nekem, de csak a legelső tűnt valóságosnak. Az olyan volt, mintha ott állna, közvetlenül mellettem; a többi mind csak ismétlésnek tűnt. Egyre inkább halkult az Ő hangja, helyette egy másik hang felelgetett azokkal a szavakkal, egy hang, mely hasonlított az enyémre, de valahogy mégsem volt ugyanaz…; Valószínűleg csak az érzékeim játszottak velem, semmi több.

Nad, Hedvig és Shirley az elsősök érkezését sürgették, és különféle hasonlatokat találtak ki éhségük szemléltetésére. Normális esetben nevettem volna rajtuk, de mostanában mi volt a normális?

Én Agathát figyeltem, aki az asztalnál ülők egy távolabbi csoportjára meredt. Egyszer csak elpirult, és lesütötte a szemét.

Arrafelé néztem, amerre a pirulás okát sejtettem, szerencsére azonban épp a szomszédjával beszélgetett, így időben kaptam vissza tekintetem.

Ismét Agathára pillantottam. Gonosz hangok tömkelege zúgolódott bennem, melyek az esélyeinket latolgatták.

Nem értettem. Hiszen minden megváltozott, ennek is meg kellett volna. Mi ez az egész?

Hirtelen kivágódott a nagyterem ajtaja, majd McGalagony és a leendő elsősök masíroztak be rajta, de én nem őket néztem, akit én kerestem, az kis idő múlva osont be egy másik ajtón.
Feltűnés nélkül intettem Hagridnak, ő pedig ugyanígy tett. Szeme megtelt együttérzéssel abban a pillanatban, amikor meglátott. Talán ő volt az egyetlen a barátaimon kívül, akitől elfogadtam.

Eszembe jutott a tavalyi nyár, amikor a nagyival eljöttünk a Roxfortba, mert beszélnivalója volt Dumbledore-ral. Addig, amíg a kastélyban volt, a húgom és én Hagridnál időztünk egy egész napig. Hagrid nagyon megkedvelte őt, szinte beteges állatszeretete tökéletesen átragadt rá, és Hagrid mindent szakszerűen elmagyarázott neki. Ő pedig úgy tett, mintha értené. Elbűvölő volt.

Hagrid felemelte, és kivitte az erdő szélére, hogy megmutasson neki egy bólintért. Olyan kicsinek tűnt Hagrid kezében! Olyan picinek…;

Éreztem, hogy valami szúrja a szemem. Nem tudtam sírni, nem éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, csak egy alig észrevehető szúrást a szemem sarkában, ami kicsit kellemetlen volt.
Talán, ha a gát érezne, akkor ilyen lenne, mikor egy pici fadarab beleáll a hatalmas falba.

Dumbledore beszélt. Körül-belül azt mondta el, amit már tavaly is: hogy háború van, hogy egyre több szerettünkkel történik tragédia – Itt felém nézett. Egyenesen hozzám beszélt. –, de itt a Roxfortban mind biztonságban vagyunk.

Ő volt az első, akinek elhittem.

~o~


Másnap kezdetét vette a roxforti élet, mely olyannyira szabályozottnak tűnt az addigi vontatott tengődés és önmarcangolás után, hogy a bioritmusom pár nap alatt gépiessé vált.

Mindent értettem, tanultam, beszélgettem, ettem, fürdöttem…; A szokásos dolgok. De valójában semmit nem értettem. A körülöttem zajló dolgok egyszerűen elsuhantak mellettem.

Mindenhol ott voltam értelmileg is – de igazából sehol sem voltam.

A természet csodája, hogy még ilyen élethelyzetben is megmarad egy szinte élettelen hatodik érzékünk, mely mond nekünk dolgokat. Akkor nem igazán halljuk őket, de végig ott bujkálnak bennünk.

A dolog szépséghibája, hogy a hang nem mindig mond igazat.

Én úgy éreztem, senki sem veszi észre, milyen állapotban vagyok - és mindeközben magam sem tudtam róla.

Botorság ezt hinni. Lehet, hogy a névtelen és arctalan környezet nem érzékeli a változást, de vannak emberek, akik az első pillanattól fogva soron követik az eseményeket, hogy a megfelelő időben közbelépjenek. A barátok.

A statisztika, az élet okoskodói nem ezt mondják, de a lelkünk mélyen mind tudjuk, hogy amikor kell, tökéletesek. Sok idő szükséges ennek a ténynek az elfogadásához, de minden percet megér.

Furcsa. Az ember azt hinné, hogy egy olyan önműködő állapothoz, amelyben akkor én voltam, sok idő kell, pedig félelmetesen kevés.

Nekem az első tanóra elég volt hozzá, hogy beinduljon a folyamat, és a nap végére be is fejeződött. egy emberi gépezet voltam. Így visszatekintve borzalmas volt, de akkor semmit nem éreztem.

A barátaimnak hála azonban alig pár napig tartott az egész.

Kezelésbe vettek; meg akartak nevettetni, kényszerítettek, hogy lógjak óráról, vagy éppen éjszaka kóboroljak a kastélyban. Apró dolgok, melyek akkor az életemet mentették meg, hiszen szép lassan, százszor lassabban, mint ahogy belekerültem, kilábaltam a válságból. Normális lettem, olyan, mint az iskola előtt, de nevetni nem voltam hajlandó. Még mindig úgy éreztem, ha mosolygok vagy nevetek, azzal átlépek egy határt.

Mert az, hogy élek, talán még nem bűn, hiszen tudom, érzem, hogy a húgom is él. De ha nevetek? Ő biztos nem nevet. Szenved, miközben én mindent megkapok…;

- Azonnal gyere velem! – Sirius keményen megfogta a kezem, és elrángatott a könyvtárból. Előttem rengeteg könyv hevert, de már rég nem tanultam, helyette azon gondolkoztam, mi lehet a húgommal.
- Mi a fenét művelsz? – sziszegtem Siriusnak, és mérgesen rángattam a karom.
Madam Cvikker dühös arccal közeledett felénk, ám elrablóm csábos mosolya után csak fáradtan megcsóválta a fejét.
- Most éppen fogom a kezed és a park felé vonszollak.
- Éppen tanultam, te…;
- Kedves, szívdöglesztő, aranyos, édes, jóképű…;
- Egoista – szúrtam közbe.
- …; és csini pasi – fejezte be. Megállt előttem, beletúrt a hajába, csücsörített, és végül rázta a fenekét.
- Bocs, Black, nem bukok a hosszú hajú fiúkra. – Ismét kísérletet tettem a szabadulásra, de keményebb fából faragták, mint engem.
- Engedj már el, te féleszű barom! – nyögtem, miközben ő tovább vonszolt a kijárat felé.
- Neked elment az eszed, Meredith? – kérdezte csevegő hangon. – Ilyenkor is a könyvtárban ücsörögsz, amikor kint tombol a vénasszonyok nyara! Tisztára olyan leszel, mint Evans.
- Az eszem továbbra is a helyén van. Különben tanultam, és…;
- Ja, persze. Mióta vésik az ablakba a tananyagot?
-…; és ne hasonlíts ahhoz a…; - Kezét a számra tapasztotta és a fülembe súgta:
- A jelzőket inkább hagyjuk, Field. Itt a falnak is Ágas-füle van.
- Te csak ne sugdoss a fülembe, te…;
- Látom formában vagy. Ahhoz képest, hogy pár napja még egy élőhalott voltál, most egészen agresszív lettél – vigyorgott rám.
- Haha, nagyon vicces. – Már nem a karomat, hanem a kezemet fogta és sokkal lazábban. Nem ellenkeztem, kezdtem kíváncsi lenni, miért rángat magával a parkba.
- Látod, Field, elszoktál a nevetéstől. Ez valami borzalmas volt.

Ki akartam rántani a kezemet az övéből, de résen volt.
- Már megint ezen mesterkedtek? Nem megyek le csak azért, hogy a fáradt poénjaitokat hallgassam! – Egy egészen hangyányit kikeltem magamból. - Még mindig nem világos számotokra, hogy nem akarok nevetni?
- Nyugodj le végre. Csak Shirley lesz ott rajtam kívül, és beszélgetni fogunk. Nekünk sincs kedvünk a viccelődéshez; hála neked, egy életre meguntuk. – Sirius hangja komolynak tűnt, de az a cseppnyi aggódás nyugtalanított.

Leértünk a parkhoz, de sehol sem láttam Shirleyt.
- Hol van? – kérdeztem Siriust. Megint fogtuk egymás kezét.
- Ott, a tóparton – mutatott a park legtávolabbi pontja felé.
- Remek – morogtam.
Sok ember tartózkodott a szabad ég alatt és majdnem mind megbámult minket, főleg a lányok.
- Sirius, mindenki minket néz.
Megvonta a vállát.
- A tetszhalott korszakodban is ezt tették, amikor elkísértelek egy-egy órádra, vagy csak együtt lógtunk.
- Aha. – Kicsit meglepett a dolog, de nem igazán foglalkoztam vele,
- Na, nézd, kit fújt ide a szél, Field! – kiáltott fel Sirius és vállon veregette Shirleyt.
- Tedd fel a szemüveged, Black! Én nem vagyok fiú – mordult fel barátnőm. Leültem mellé a fűbe és hátamat a tölgyfának támasztottam, aminél találkoztunk.
- Nyögjétek ki, mit akartok tőlem, nem érek rá estig – mondtam határozottan. Zavart, hogy a beálló csendben újra meg újra összenéznek.
Megint csend.
- Ja, ha arról van szó, hogy egymásba szerettetek, akkor áldásom rátok – pattantam föl. Sirius visszahúzott a helyemre.
- Ugyan, kicsim, tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen…; - duruzsolta.
- Hülye – válaszoltam és távolabb húzódtam tőle.
- Térjünk a tárgyra – fordult felém Shirley. – Muszáj végre beszélnünk.
- Miről? – kérdeztem, miközben pontosan tudtam a választ. De nem akartam, nem akartam…;
- Ne tettesd idiótának magad! – csattant fel Shirl.
- Egy hollóhátasnak különben sem áll jól – jegyezte meg Sirius.
- Hagyjatok békén! Nem akarok nevetni és kész! – Ingerülten tépkedtem a füvet. Csak menjenek el…;
- Senki nem akar rá kényszeríteni – nézett a szemembe komoran a fiú. – Persze, mindenkinek hiányzik a régi, nevetős Meredith, de…; csak szeretnénk, ha elgondolkodnál néhány dolgon.
- Épp eleget gondolkozom így is. Engedjetek elmenni.
- Kicsim, ez nem mehet így tovább. – Sirius hangja fáradtságról árulkodott, amit nem akartam észrevenni.
- Nem vagyok a kicsid!
- Nekem így is jó, Field. – A hátára feküdt a fűben, és Shirleyre bízta a többit.
- A fenébe is, Med! – fakadt ki barátnőm. – Miért érzed úgy, hogy bűn, ha nevetsz? Mert tudom, hogy ez a helyzet, ne is tagadd.
- Miért? Miért érzem úgy? A rohadt életbe, azért, mert talán már nem is él, vagy ha él is, kínozzák! Kínozzák az én húgomat…; Az én Caitlinemet…; - A szúrás ott a szemem sarkában erősödött, de csak egy egészen picit.
- Nem is tudod, kik rabolták el – szólalt meg Sirius.

Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy igenis tudom, hogy az egész mögött a bátyám áll, hogy…; De nem kiabáltam ki a titkaimat. Még nem volt itt az ideje.
- Biztos lehetsz benne, hogy nem a Mikulás – válaszoltam gúnyosan.
- Figyelj rám, Meredith! – Shirley két keze közé fogta arcom és maga felé fordította. – Emlékszel még rá, milyen volt a kis Caitlin Field?
Csak ezt ne. Mindent csak ezt ne! Elegem van az emlékezésből.
- Mindig mosolygott. Érted? Mindig. Sosem láttam szomorúnak, sosem volt olyan besavanyodott, mint most te.
- De én nem ő vagyok. – Le akartam horgásztani a fejem, de erősen tartotta.
- Meglepődnél, ha tudnád, mennyi hasonlóság van köztetek. Persze nem is ez a lényeg, hanem…; Emlékszel még rá, mit tett, ha rossz kedved volt?
Szó nélkül felugrottam, és csak futottam a kastély felé. Futottam előlük, az emlékek elől…;

Hogy emlékeztem-e? Mostanában túl sok mindenre emlékeztem.

Előttem állt kicsiny alakja, amint leguggolt hozzám és megkérdezte, mi a baj…;

Összegömbölyödve feküdtem a szőnyegemen és sírtam, órák óta csak sírtam.
Nyílt az ajtó, és apró, meztelen lábak tipegtek be, tulajdonosuk pipiskedve, mégis alig hallhatóan csukta be az ajtót. Leguggolt hozzám, és halkan, szinte suttogva megkérdezte.
- Mi a baj? – Aranyszőke haja csiklandozta az arcomat.
Felemeltem a fejem.
- Flame.
- Bántott? Úgy, mint jégen, még az iskolában?
- Nem. Csinált valamit, valami rosszat, de nem…; nem engem bántott…; - Gombóc volt a torkomban. Pont neki mondom el!
- Elmondod, mit művelt? – Lekuporodott mellém.
- Nem hiszem, hogy megértenéd.
- Nem pjóbálhatnánk ki?
- Jobb, ha nem tesszük. Most talán nem értenéd…; de később nagyon is. Rossz lenne neked. – Ujjam köré csavartam, majd elengedtem egy tincsét.
- De így neked jossz – nézett rám.
- Már nem annyira – vontam vállat.
- Még mindig síjsz. – Simogatni kezdte a fejem, mintha valami macska lenne. – Nem szejetem, ha síjsz. Hagyd abba kérlek!
Elmosolyodtam.
- Így máj mindjájt jobb. – Elégedetten nekidőlt az ágyamnak.
Felkeltem és leültem a fal mellé, oldalamat én is az ágynak döntöttem.

Ujjával különös mintákat rajzolt a szőnyegre, de én már rég nem azt néztem.
„Hogy tehette? Hiszen a bátyám, mégis miért és hogyan? A bátyám…;”
- Ezt se csináld – szólalt meg hirtelen Caitlin.
- Mit? – értetlenkedtem.
Felhúzta a lábait, átkarolta őket, és rá nem jellemző, fájdalmas arckifejezéssel, összeráncolt homlokkal meredt a semmibe, aztán sokatmondóan rám nézett.
- Ezt.
Megdöbbentő volt látni kis alakján tükröződő gondolataimat.
- Így még szomojúbbnak tűnsz, mint amikor síjtál.
- De ha szomorú vagyok, akkor is legyek kívülről vidám? – kérdeztem.
- Nem. Pjóbálj túllépni a szomojúságon. Gondolj vidám dolgokja…;
- Éspedig?
Töprengve nézett rám.
- Tudod, talán a jó oldalát kellene nézned a dolgoknak. Mint ahogy én tettem Cvikk halálakor.
Cvikk…; egy megfojtott macska felismerhetetlenségig szabdalt holtteste…; Rajta gyakorolt.
- Ajja gondoltam – folytatta Cait -, hogy őt elveszítettem, de sokkal josszabb lenne a helyzet, ha ti sem lennétek többé. Hogy milyen jó, hogy ti még itt vagytok. Hiszen titeket is lehet simogatni.
Hihetetlen. Egy négy éves gyerek szembesít az igazsággal.
- Igazad van, Caity. Akkor most arra gondolok, hogy Flame ugyan megbántott, de nekem itt vagy Te, aki sokkal aranyosabb.
- Helyes. Akkoj játszunk? – pattant fel.
- Igen – mosolyodtam el.
- Na, látod, sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz! Sose legyél szomojú, Medy. Mejt akkor én is az leszek és én nem szeretek szomojú lenni. Megígéjed, hogy nem szomojkodsz többet?

- Megígérem, Caity. Megígérem…; - suttogtam.

A folyosó padlóján kuporogtam. Mosolyogtam.
- Minden rendben? – állt meg előttem Evans.
- Igen. – Nem illett a hangulatomhoz, ahogy az egész szituáció sem…; jeges hangon feleltem neki.
- Akkor is ezt mondanád, ha halálodon lennél.
- Neked biztos. – Sarkon fordultam és futólépésben menekültem be egytitkos átjáróba.
Nem Lily elől jöttem ide, a háta mögött valaki egészen más közeledett, és tőle féltem. Vagyis inkább attól, hogy meghazudtol valamit: hogy minden megváltozott.

***



- Nocsak, ki jön itt? Szia, kicsim! – A tölgy alatt a Tekergők üldögéltek. Sirius az utolsó szónál rám vigyorgott és az ölébe rántott, mire nyelvet nyújtottam rá, és úgy helyezkedtem, hogy egy idő után biztos letegyen a földre. – Leharapjam?

Felhorkantam. – Az kéne még csak, hogy az én nyelvem bármilyen körülmények között is a te szádban legyen!
James felé néztem. Mereven bámult valakit.
- Még mindig belé vagy zúgva? – kérdeztem.
- Mi? Ja, ma beszélgettem vele – válaszolta.
- Semmi kiabálás? – vontam fel a szemöldököm. – Legalább megátkozott?
- A szokásos programtól enyhén eltértünk – vigyorgott.
- Mit akart?
- Tanácsot kérni. – Habozott. – Veled kapcsolatban.
- Á, zavarja, hogy a mardekárosokon kívül más is utálja? – Gúnyosan mosolyogtam.
- Hé, srácok! Láttátok? Mosolyogott! – kiáltott fel Sirius.
- Méghozzá milyen kifejezően! – jegyezte meg Peter.
- Akkor szokjunk hozzá ehhez a rendkívül kedves mosolyhoz? – kérdezte savanyú ábrázattal James.
Elnevettem magam. – Nyugi, James, ezt bespájzolom Evansnek!
- Ezzel most megnyugtattál…; - morogta ő is mosolyra görbülő szájjal.
- Shirleynek mutattad már? – érdeklődött Sirius.
- Ezt? – mutattam vigyorgó számra. Bólintott. – Amikor beszólt Amber Stailnek, bemutattam neki.
- Nem azt mondtad, hogy Lilynek tartogatod? – ugratott James.
- Hülye, Shirleyre vigyorogtam!
- Szegény…; Együtt érzek vele – sóhajtott színpadiasan kedvenc fogóm, mire ráuszítottam egy rakás fűcsomót.

~o~



Előző este a fiúkkal kószáltam a kastélyban, úgyhogy nagyon későn, vagy inkább nagyon korán kerültem ágyba. Nem vagyok elalvós típus, az éjszakai tekergés ellenére is időben ébredtem, de ahhoz, hogy friss legyek, minimum természetfeletti erővel kellene rendelkeznem.

Félálomban mosakodtam meg, majd öltöztem fel. Csak miközben a zoknimat próbáltam hajpántként alkalmazni, tűnt fel, hogy az összes szobatársam fülig érő szájjal mered a semmibe.
- Mi ez az érzelmes bambulás? – kérdeztem Shirleyt, aki természeténél fogva egészen normálisan viselkedett a többiekhez képest.
- Ha azt mondom, James, beugrik valami?
Felnyögtem. – Mit művelt már megint?
Válaszul az ablak felé mutatott.

A mi tornyunk és a Griffendél-torony között barbierózsaszín betűk lebegtek.

Szeretlek Lily Evans! Cserébe csak egy randit kérek!
U.i: Meglágyítom neked azt a másik kőszívet is.


- Bocs, lányok, de most rohannom kell! – kaptam fel a táskámat.
- Mi már mióta itt várunk rád, te meg csak így itt hagysz? – mérgelődött Hedvig.
- Legközelebb kicsit értelmesebb képpel tegyétek, és akkor bevárlak titeket. – A kispárna tompán puffant a becsukódó ajtón.

Egészen az előcsarnokig futottam, kifulladva kerestem Siriust az olvadozó lánytömegben. Gyorsan megtaláltam.

Zsebre dugott kézzel, vigyorogva nézett ki az egyik ablakon. Mellé álltam, hogy páholyból kövessem figyelemmel az eseményeket.
- Soha többé ne merészelj ilyesmit csinálni! – rikácsolta Evans, aztán valami nagyot csattant.
- „B” terv? – fordultam Siriushoz.
- Majd kitalál valamit. De én nem segítek neki többet!
- Jobban is jár - vágtam rá.
- Én is szeretlek – közölte tömény iróniával, mégis rengeteg dühös arc fordult felénk.
- Ez kedves, de honnan veszed, hogy én szeretlek? – bokszoltam bele a vállába.
- De aranyos vagy – horkant fel. – Nekem így is jó, legalább nem kell megvernem Ágast.
- Mert megverted volna? – csodálkoztam.
- Kőszívűnek nevezte az én aranyszívű kis tündérkémet…; - Megcsipkedte az arcom, mint valami nagymama.
- Te akarsz valamit. – Sóhajtottam egy nagyot, mert őt ismerve... – De amíg hasonló akciókat indítasz az arcom ellen, úgysem teszem meg.
Sok-sok tátott száj körülöttünk; most már mindenki minket nézett.
- McGalagony imád téged. Kimagyaráznál nála? Mondd, hogy egy szakítás nagyon megviselte…;
-…; a lány lelkét…; - szúrtam közbe.
-…; az én lelkemet, ezért nem írtam leckét. – Hatalmas kutyaszemeivel pislogott rám.
- Ezt már rég nem veszi be. – A homlokomra csaptam. – De jó, hogy mondtad! Fent hagytam valamit, amit átváltoztatástanra akarok vinni. Mondd meg Shirleynek, hogy a nagyterem előtt találkozunk, csak felszaladtam azért a transzformációs könyvért, amiről már meséltem neki.

Már rohantam is. Sietve átvágtam a kék minden árnyalatában pompázó klubhelyiségen, fel a lépcsőn, aztán jobbra, megint fel és az ötödik ajtó. Benyitottam.

A szobában senki nem volt rajtam kívül. Az öt ágyat éjkék függönyök vonták be, melyekre fehér csillagokat hímeztek. Az ágytakarók és a párnák színe az alsóéveseknél még meg volt határozva, mi azonban már magunk választottuk. Az ablakokon nem díszelgett függöny, helyette sötétkék párnák takarták a belső ablakpárkányokat; tavaly varrtuk őket a saját karácsonyi ajándékunkként. Szinte világító világoskékkel szőttünk bele mintákat, amik mind minket jelképeztek. Olyan anyagból készítettük őket, ami örök időkig megmarad eredeti formájában. Talán ezekért a párnákért szerettem az ablakban üldögélni.

Az én ágyam volt az egyik legszélső. Mint minden másik mellett, az enyém mellett is masszív tölgyfa éjjeliszekrény állt, megrakva könyvekkel. Amellett egy ablak – gyakorlatilag az én ablakom, mert én vagyok egyedül ilyen gyakran elmerengős. Az ablaktól nem messze, a sarokban két tölgyfa könyvespolc helyezkedett el, nagyon kevés szabad hellyel; Flitwick professzor szerint lassan könyvtárat nyithatnánk. De minden diákjának ezt mondta. A két polc közt nyílik a mosdó ajtaja. Nem is nevezném fürdőszobának, inkább olyan, mintha minden nap belesétálnánk a tengerbe.

Az ablak alatt álló utazóládámhoz léptem és kutatni kezdtem a könyv után. Még én sem olvastam el, és ha kiraktam volna a polcra, utoljára jutottam volna hozzá - ha az ember egy csapat tudásszomjas lánnyal tölti a mindennapjait, hozzászokik az ilyesmihez.
Már a láda legalján kutakodtam, amikor megtaláltam valamit. Nem a könyvemet, az már rég nem érdekelt.

Egy rajzot tartottam a kezemben. Felegyenesedtem és vizsgálni kezdtem, pedig tudtam, hogy teljesen feleslegesen teszem. Minden négyzetmillimétert ismertem rajta.

Egy ki patakot ábrázolt, melynek két partján két-két ember tartózkodott. Az innensőn két lány csapkodta egymásra mosolyogva a vizet, a túlsón egy nő és egy férfi figyelte őket boldogságtól sugárzó arccal. A lap sarkán egy farkas leselkedett, de egy kéz elhatárolta a családtól csakúgy, mint a másik sarokban álló fiút, aki mintha a farkas tükörképe lett volna.
Megértett engem…; Ezt a rajzot a beszélgetésünk után rajzolta nekem, melyben megígértem, hogy soha többé nem leszek szomorú.

- A kéz, ami a családot védelmezi a fajkastól és Flame-től, a te kezed - magyarázta izgatott arccal. – A két felnőtt ott anyu és apu. A másik kettő te meg én vagyunk. Úgy néz ki, mintha mindkét kezünkkel csapkodnánk, de csak eggyel csináljuk, látod? A másikkal egymás kezét fogjuk. Ha csak így négyen vagyunk, boldog vagy?
- Én már akkor is az lennék, ha egyedül te lennél nekem – válaszoltam könnyes szemmel és magamhoz öleltem.


Sírtam, de nem csak az emlékek miatt, hanem mert a rajz már nem volt ugyanaz: a parton csak a nagyobb lány állt, és sírt. A kisebbet a sarokban álló fiú tartotta, hogy ne fusson el, hogy ne fusson vissza. De már nem a sarokban állt. A védelmező kéz összetörve hevert a füvön. A két alak nagyon közel a családhoz vívta néma párbaját. A család széthullott.

Egész testemet rázta a zokogás így leroskadtam a puha, fehér szőnyegre, és sírtam, mint még soha életemben.
- Á, hát itt vagy! – A hang nagyon messziről jutott el hozzám. A beszélő becsukta az ajtót maga után. – Belógtam egy hetedévessel a köpeny alatt. Shirleyvel aggódtunk érted, mert…; Te jó ég, Meredith, mi történt?

Nem válaszoltam. Sirius mellém ült, én pedig hozzá bújtam, és úgy zokogtam, szinte egész nap. Sirius csak ölelgetett, egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibukjon belőlem ez az egész.

Eleinte nem gondolkoztam, de aztán megint hallottam, tisztán, mint legelőször -Tedd, amit tenned kell. -, és árvízszerűen törtek rám a gondolatok.

Többé nem lesz Előtt és Után. Az már nem az életem közepén fog állni, hanem valaminek a kezdete lesz. Egy háborúnak, amit Caitlinért vívok, akár életem végéig, ha kell.

Azt hitted, összetörsz. Azt hitted, lebénít az elvesztése, tehetetlenül nézem majd, hogy lerombolod az életem.
Tévedtél. Fogalmad sincs, mit indítottál el, Flame.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.