efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
J olvasst! :) ui.: a nagy sietsgben elfelejtettem az ajnlott szmot: Switchfoot - Yet


A mumus
/Egyszer láttam a mumusodat. Tudom, botorság volt egy olyan lénnyel támadni rád, amit valószínűleg mindig is gyengének tartottál, de pont ezért gondoltam úgy, hogy egy próbát megér.
A mumusod a köd volt, akárcsak az enyém, és még az arcodon is a saját döbbenetem tükröződött. Nem erre számítottál; nem számítottál semmire. Azt hitted, semmitől sem félsz, valójában pedig tőlem féltél. Attól, hogy a sűrű ködben újra megfogom a kezed, és ezúttal nem engedem el.
Igen, ettől rettegtél – mert a kőszíved mélyén erre vágytál a legjobban./

Aznap ismét elkövettem egy régi hibámat, ami addig ugyan nem sodort bajba, de előre látható rendszerességgel tért vissza: egy rövidke időre öntelt lettem. Nem az emberekkel szemben éreztem az egyébként mélyen elítélt felsőbbrendűséget, hanem a kastéllyal szemben – mint mindig, amikor sokat voltam a Tekergőkkel. A szokásos együtt lófrálás után úgy kezeltem az épület ravasz falait, mint egy elbaltázott szalmalabirintust, amit gyerekeknek emeltek, és amely bálái felett én, a bölcs felnőtt minden nehézség nélkül láttam át. Szóval annak rendje és módja szerint alaposan eltévedtem a titkos folyosón, amire nagyképűen befordultam, hogy lerövidítsem az utat a könyvtárba.
A pálcám fényét különös falánksággal nyelték el a drapériák, amik mellett átkozódva botladoztam, majd az apró láng minden figyelmeztetés nélkül kis is aludt, amint ösztönösen jobbra fordultam az első elágazásnál, ami hosszú percek óta szembejött velem. Igyekeztem minél gyorsabban kihátrálni a kísérteties optikai zsákutcából, ám akadályokba ütköztem mindenfelől, ahol emlékeim szerint a kereszteződés többi ágának kellett volna terpeszkednie. Biztosan voltak ugyan mentális problémáim – már csak az elmúlt hetek tükrében is meglepő lett volna, ha nincsenek -, de a rövidtávú memóriámmal nem lehettek gondok, tehát az egyetlen magyarázat a sértett kastély bosszúja maradt. Sóhajtva elindultam az úton, amin a századik Lumosszal sem tudtam világítást csiholni, és miközben vakon tapogatóztam az immár fedetlen kőfal mentén, azzal nyugtattam magam, hogy még egyetlen történetet sem hallottam elcsatangolt roxforti diáklányokról, akiknek csak a holtteste került elő a nagy kaland után. Mindig van egy első.
Köszönöm, hülye hang a fejemben, igazán nagy segítség vagy.
Talán hangosan kellene beszélned hozzám, hogy ne érezd magad olyan egyedül.
Eltűnt mellőlem a fal; visszalépkedve kitapintottam egy újabb sarkot, ahol döntenem kellett a megfelelő irányról. Ha jól rémlett, a folyosók nem kanyarogtak, vagyis ha jobbra… Mielőtt választhattam volna, balra tévedt a pillantásom, és belehunyorogtam a gyenge, szűrt fénybe. Vagy talán mégsem jó ötlet hangoskodni. Valami azt súgta, hogy nem a kijáratot találtam meg vakszerencsémben, hanem egy olyan kisebb helyiséget, amit a Tekergők csak féregnyúlványnak becéztek. Több is volt belőlük, talán maguk a fiúk sem ismerték mindet, mindenesetre ezt még életemben nem mutatta meg nekem egyikük sem. A bejáratát egy régi, lyukacsos rongyszőnyeg takarta el, amiről még a majdnem teljes sötétségben is meg tudtam állapítani, hogy eredetileg nem itt volt a helye, és nem ajtóként kezdte a pályafutását. Aztán meghallottam a világ legvisszataszítóbb nevetését, és bár az ésszerűség azt diktálta, addig kell menekülnöm, amíg még nem késő észrevétlenül kiviteleznem az akciót, a kíváncsiságom már mozdította is a hangok felé a lábam. Óvatosan haladtam előre, de valószínűleg akkor sem neszeltek volna fel az érkezésemre, ha elefántként csörtetek a szőnyegig, olyan hangzavarral voltak ők maguk is. Az elit iskolai halálfaló-osztag a vihogás gazdája, Rabastan Lestrange vezetésével. A rettegés még mindig tóparti emlékekkel bombázott, amikor ránéztem: reszkettem, és a testem futásért kiáltott, végül azonban győzött a dac, és maradtam.
Nem voltak túl sokan, bár a varázsvilág jövőjét tekintve ez meglehetősen relatívnak tűnt. A legtöbbjükről sejtettem, hogy mibe keveredtek, de volt néhány olyan mardekáros is, akiről álmomban sem gondoltam volna, hogy van ehhez elég… mije? Gyávasága? Bátorsága? Végül észrevettem a csapatban egy hugrabugos srácot is, és ez elvette a kedvem a találgatástól. Nem is akartam tudni a miértet. A pillanatnyi hierarchiáról nyilvánvalóan Malfoy hiánya tehetett, Rabastan ugyanis nevetségesen festett az egyetlen karosszék tetején téblábolva, és a körülötte ülők is szórakoztatóként, nem pedig vezérként néztek fel rá. Voltak olyanok is, akik a fiú beteg poénjainak hallgatása helyett inkább egymással beszélgettek, egy lány és egy fiú pedig minden mást is csinált, bár nem hiszem, hogy a műsor színvonala miatt. Mellettük egy hidrogénszőke hetedéves lány vágott pofákat, és a szűkös hely ellenére próbált minél messzebb húzódni tőlük. Egyébként is türelmetlennek látszott, folyton felém, vagyis a bejárat felé tekintgetett, és ő állította le Rabastan baromságait is – azzal a kérdéssel, ami bennem már az első pillanatban megfogalmazódott.
- Hol van Regulus? – Affektálva beszélt, de nemcsak ezért tudtam volna belefojtani egy kiskanál vízbe, hanem a hangsúlyáért is. Birtokló volt és követelő.
- Késik. – Rabastan elkedvetlenedve ugrott le a székről, majd helyet foglalt egy másikban, a lehető legtávolabb a lánytól.
- Igen, azt látom, te idióta – vágta rá a másik szemforgatva. – Csak gondoltam, mivel te vagy a legjobb haverja, azt is tudod, miért… - Színpadiasan a homlokára csapott, egyértelmű volt, hogy végig erre ment ki a játék: - Ja persze, el is felejtettem, hogy még nem sikerült visszaférkőznöd a kegyeibe. Pedig már a kis ribanc sincs a képben.
- Fogd be, Brittany! - Burke. Brittany Burke. Hát, én a helyében kétszer is átgondolnám, kit ribancozok le… Ezzel az ökleim is így voltak, főleg a pálcás karomé. Brittanynak szerencséje volt, hogy nem gyújtottam fel a haját. Biztosan nem az engem ért sérelem miatt, de Rabastan arcán is a saját érzelmeimet láttam tükröződni; ettől fintorognom kellett, nem volt szükségem semmiféle közös vonásra ezzel a szemétládával. Pedig a sor még csak most kezdődött.
- Fogd be, Brittany! – utánozta a lány éles kacajjal. Mindenki őket figyelte, és ez láthatóan felvillanyozta, mert teljes beleéléssel osztotta az észt Lestrange-nek, semmitől sem riadt vissza. – Tudod, nem is értem, hogy lehetsz ilyen béna. Reget nem olyan nehéz megpuhítani… Nekem legalábbis minden könnyen megbocsátja, ha bedurvulok egy kicsit…
- Senki sem kíváncsi a szexuális életetekre, te hülye kurva! – Rabastan ugyanúgy utálta Burke-öt, mint én, és – összerándultam az undortól -, ugyanolyan féltékeny is volt rá. Szerencsére a pálcája is a kezében volt, így senki, dühében még ő maga sem gyanakodott külső forrásra, amikor Brittany talárja felgyulladt a vállán. A végtagjaim mintha ólommá változtak volna, azért céloztam rosszul. Odabent veszekedés tört ki, kiváló alkalom arra, hogy elegánsan távozzam, de hiába hallottam eleget, az információ soknak is bizonyult. Nem várhattam Regulustól, hogy szerzetesnek áll a szakítás után, pláne, hogy én is randizni kezdtem, de valamiért azt hittem, nekem, mint a sértett félnek jogom van rá, neki viszont nincs, nem is lesz soha. Tévedtem. A legrosszabb az volt, hogy ettől az egésztől – a feltehetően nem túl mély érzelmeken alapuló, inkább csak erős fizikai – kapcsolattól nem a büszkeségem sajgott, hanem a szívem. Ha elképzelem, ahogy Brittany és ő… de nem, még azt sem kellett, maga a tudat, hogy csak így átlendült rajtam, képes volt újra összetörni bennem azt, aminek már nem is szabadott volna léteznie. Úgy éreztem, képtelen leszek valaha is elmozdulni a helyemről, még a gondolkodás is kihívásnak bizonyult, annyira fájt minden, de egyszer csak piros szikrák villantak fel a szőnyeg mögött, és valaki azt mondta:
- Elég ebből! Lucius mindjárt megjön, nem láthat benneteket úgy, mint egy csürhét! Mit jelentene rólunk a Nagyúrnak? Csupán átfutott az agyamon a kép, amint Malfoy itt talál, és már úton is voltam. Nagyon lassan mozogtam, még mindig nem voltam teljesen ura a helyzetnek, de legalább távolodtam a mocsoktól, elhatározás volt a haladás mögött. Én nem csaptam zajt, valaki más azonban igen: magabiztos lépések közeledtek felém, noha a tulajdonosuk sem látott többet a vaksötétben, mint jómagam. Az előnyét arra fogtam, hogy jól ismeri ezt a folyosót, ebből pedig arra következtettem, hogy Malfoy az. Valamiért eszembe jutott, hogy ráugrom, és szétkarmolom az arcát, aztán büntetlenül elrohanok, de ezt nem gondoltam komolyan; nem is azért, mert nem lett volna merszem vagy éppen indítékom, csak úgyis elkapott volna. Szóval inkább a falhoz lapultam, igyekeztem úgy tenni, mintha nem is léteznék, és fohászkodtam, hogy a hely elég nagy legyen számára a zavartalan áthaladáshoz. A következő pillanatban már egy pálca nyomódott az oldalamba, és a tulajdonosa kis híján palacsintává préselt… … mielőtt egy eget rengető sóhajjal lazított volna a szorításán. Nem nagyon, persze, de pont eléggé, hogy a csapda öleléssé szelídüljön. Regulus egy szót sem szólt, és most, hogy a hideg kőfal helyett már a tenyere simult a hátamhoz, nekem sem volt okom panaszkodni – mást pedig úgysem lettem volna képes még suttogni sem. Az ujjai végigtáncoltak a homlokomon, aztán le az orrom hegyéig, ahonnan az ajkaimra ugrottak, majd az állam vonalát követték, a fülem mögé simítottak egy hajtincset, végigbarangoltak a karomon, végül pedig megpihentek a csípőmön. Érdekes érzés, nem kellemetlen, de nem nagy szám, nem is értem, mit ettem rajta – jegyezte volna meg egy józan ítélőképességű, tárgyilagos Meredith Field, és hozzátette volna: Amúgy is halálfaló. Ehhez képest az, aki valójában voltam, gondolkodás nélkül csókolta meg ezt a halálfalót, és hagyta, hogy úgy vonja közelebb magához, mintha az életünk múlna rajta. Rengeteg idő eltelt, mire meghallottam a végtelen visítozást a fejemben (Halálfaló! Rohadt halálfaló!); közben annyira összegabalyodtunk Regulusszal, hogy komoly kihívás volt elválni tőle. Csak és kizárólag a testhelyzetre foghatod, ugye?
- Elárulnád, mi volt ez? – kérdezte suttogva, tényleg értetlenül. Végül is, pár hete elküldtem a fenébe, nyomatékosan közöltem vele, hogy soha többé, semmilyen körülmények között… erre tessék, most szinte nekiestem. Én is össze lettem volna zavarodva. Össze is voltam. De neki legalább még volt ereje viccelődni ezzel a réges-régi mondattal, amit én sütöttem el Valentin-napon, mint egy féleszű… Előástam az egyetlen értelmes magyarázatot, majd eltoltam magamtól Regulust.
- Búcsúcsók annak a fiúnak, akit megöltek egy tetoválással. Add át neki, ha teljesen véletlenül előbújna a szörnyeteg mögül. Magasságos egek, Medy, miket hadoválsz te össze? Nyálas, túldramatizált, ide nem illő, béna és teljes mértékben baromság, mi…
Dugulj el!
Számítottam valamiféle visszavágásra, ezért is lepődtem meg annyira, amikor csak annyit felelt:
- Ha egyenesen mész, nem tévedhetsz el.
- Köszönöm. – A könnyek egy icipicit tompították a szót, de volt rá esély, hogy nem hallotta meg, mert hagyott teljesen elhúzódni. Már egészen sokat araszoltam előre, mikor utolért a suttogás:
- Med? A fiú is. Fogalmam sincs, hogy volt erőm elsétálni onnan, de megtettem, hiszen végső soron ő sem jött utánam, miért lettem volna éppen én a gyenge? És ha olyan erős vagy, miért zokogsz még mindig?
~o~
- Ma olyan furcsa vagy.
- Furcsán gyönyörű, furcsán okos, furcsán…? Martin felnevetett.
- Furcsán szerény.
- Néha előfordul – vontam vállat, majd viszonoztam a mosolyát.
- Na, de tényleg, történt valami? – Nem róhattam fel neki, hogy túl jól olvas a testbeszédemben, de ha tudta volna, miért viselkedem úgy, ahogy, ő sem hibáztatott volna azért, hogy nem árulom el. Hogy mondhattam volna el neki, hogy a húgom lesz az évszázad tini feketemágusa, hogy a bátyám az asszisztense, hogy a szüleink minderre teljesen ésszerűtlenül reagáltak, aztán kiderült, hogy az egyik legjobb barátom mégsem halt meg, csak négy év hazugság után beállt halálfalónak, és most szexuális kapcsolatot folytat az előbb említett húgommal, aki hat évesen él egy tizenhárom éves testben betegesen kegyetlen tudattal? A kedvenc része persze biztosan az lett volna, ahol elmesélem, hogy egy titkos folyosón csókolóztam a szintén halálfaló exbarátommal, akit elvileg szívből utálok. Pazar mese lett volna.
- Csak a tanulás, az RBF, tudod… De ha csak azért faggatsz, hogy eltereld a figyelmemet, akkor csalódnod kell: huszár az E5-re! Azért esett olyan jól a délután közepén sakkozni a Nagyteremben, mert az teljesen kihalt volt, és Martin volt az ellenfelem. Ha valaki egy nappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy ilyen második randira fog elcibálni, a lányokkal kórusban vágtuk volna rá, hogy „De bééééna!”, ennek ellenére egyáltalán nem volt az, nagyon is kellemesen éreztem magam. Időnként megint azon kaptam a fejemet, hogy kizár minden mást, még a tanulást is, és ezért a menekülésért rendkívül hálás voltam.
- Hoppá. – A tenyerébe támasztotta az állát, onnan pislogott elismerően hol a táblára, hol rám. – Szereted a kviddicset, tudsz sakkozni, és közeleg a harmadik randi… - Mókásan csücsörített felém, amitől majd’ megpukkadtam.
- Mondtam… hogy nem attól… függ, hányadik… - préseltem ki magamból döbbenetes nehézségek árán.
- Muszáj elvenned az egyetlen támpontomat? – szörnyülködött morcos szemöldökráncolással.
- Támpont? – Lelkesen utánoztam az arckifejezését, amíg már nem győzte tovább komolysággal. – Az se biztos, hogy lesz harmadik randi – közöltem vele incselkedve.
- Nem? – A szívéhez kapott, úgy várta a válaszomat.
- De nem ám.
- Ó. – Láthatóan fontolgatta, hogy a nem-létező kardjába dől, de végül erőt vett az elkeseredésén, és a harc mellett döntött. – Szóval hagyjalak nyerni?
- Megsértődhetek!
- Verjelek meg? – találgatott egy leheletnyit bátortalanabbul.
- Végzetes csorba eshet a büszkeségemen – ráztam meg a fejem.
- Megállapíthatom, hogy nehéz eset vagy?
- Persze, de nem biztos, hogy piros pontot szerzel vele.
- Akkor mit csináljak veled? Pontosan tudtam, mit válaszolna erre egy gyakorlott flörtölő, és azzal is tisztában voltam, hogy Martin arra vár; hogy le is csapjam a magas labdát. Rendes volt, mert közben lépett egyet a futójával, hogy időt adjon nekem. Ezért is sajnáltam annyira, amikor csalódást kellett okoznom neki.
- Azt még meglátjuk a harmadikon.
- Emelet? – csillant fel a szeme az elutasítás ellenére vidáman. Hihetetlenül türelmes volt velem, mindenkinek igaza volt, amikor az egekig dicsérte őt: tényleg egy főnyeremény volt.
- Randi, te bolond.
- Akkor lesz?
- Hát persze, mert éppen most vertelek meg. – Kiadtam az utasítást a királynőmnek, aztán rávigyorogtam Martinra: - Sakk-matt.
- Tökéletesen megérte, hölgyem. – És képes volt kezet is csókolni nekem!
- Visszavágó?
- Kockázat?
- Semmi – nevettem. Olyan sokat nevettem vele.
- Akkor benne vagyok!
~o~
- Én, Sirius Black, feleségül veszlek téged, Bellatrix Blacket…
A mumus a pince seprűtárolójából szabadult ki, és a repüléstől amúgy is zilált külsejű Siriust egy megkínzott kísértettel tette hasonlatossá. A hátam mögött fojtott kuncogás jelezte, hogy Regulus megunta a bosszankodást, és nagyon jól szórakozik a bátyján. Megforgattam a szemem, és mindkettőt kirángattam a helyiségből, majd becsaptam magunk után a pinceajtót. Már a lépcsőn jártunk, amikor idétlen vihogás nélkül meg tudtam szólalni:
- Komolyan ez a legnagyobb félelmed? Sirius lesújtó pillantást vetett rám, aztán a lehető legnagyobb természetességgel orrba vágta a most már pofátlanul röhögő Regulust.
- Kamasz fiú vagyok, mégis mit vártál? – Nagyon igyekezett lehagyni minket, és majdnem sikerült is neki, hiszen szokás szerint hátravonultam pátyolgatni az öccsét.
- De pont Bellatrixszel? – kiáltottam utána, mire megtorpant, és már-már dühösen meresztgette rám a szemét.
- Vakarcs, ez a család semmitől sem riad vissza, hogy tisztán tartsa a becses aranyvérét, régen még testvéreket is képesek voltak összeboronálni, ugye, Reggie-baba? Regulus morrant valamit, és szorosabban nyomta vérző orrához a hímzett zsebkendőmet.
- Én ezt mind tudom és értem, de Bella már férjhez ment, ideje lenne megnyugodnod, nem? – A kifejezés, amit keresett rám, a „minden lében kanál” volt, de legnagyobb döbbenetünkre Regulus megmentette a válaszadástól; igaz, nem éppen hősi célzattal:
- Med, mi lesz már, most akkor hozzám jöttél vagy ehhez a gurkóhoz?
- Igazából egyikőtökhöz sem, a Hölgy rángatott ide. – Alkalomhoz illő másodpercnyi fintorral adóztam az eseménynek, majd lelkesen megragadtam egy-egy kezüket. – Viszont, ha már itt vagyok, végre körbevezethettek! Állandóan csak ígérgetitek, hogy megmutatjátok a vidéki birtokotokat… tessék, itt az alkalom!
- Mi lenne, ha inkább felmennénk a szobámba köpkövezni? Most kaptam új készletet…
Most Siriuson volt az artikulálatlan röhögés sora.
- Köpkövezni? Te így hívod a nagy munkát, öcsi? Regulusszal hitetlen értetlenkedéssel néztünk egymásra.
- Ennek meg mi baja van? - kérdeztem suttogva.
- Lövésem sincs…
- Anyám, ennyire már nem vagytok kicsik! – Sirius drámai mozdulatokkal leült a lépcső közepére, és a térdére húzott minket. Persze alig másfél fejjel volt csak magasabb nálunk, még nem igazán kezdett el nyúlni, de borotválkoznia már kellett, és erre rémesen büszke volt, pedig… a lényeg, hogy vicces látványt nyújthattunk mi hárman. – Szóval, Reggie, te kisfiú vagy, Meddie, te meg kislány, és ha legközelebb kettesben maradtok…
- Hát te kurvára bediliztél! – fakadt ki váratlanul Regulus, és felpattant, hogy a bátyja fölé magasodjon.
- Ne beszélj csúnyán! – A hangsúlyom kevésbé hasonlított anyáéra, mint szerettem volna, de így is elszégyellte magát. Tudta, hogy utálom, ha ilyen közönségesen viselkedik.
- Ne haragudj, de már megint kezdi!
- Mit? – Siriushoz fordultam, aki megrökönyödött mosollyal bámulta az öccsét, és nyilvánvalóan valami turpisságon agyalt, úgyhogy jól bokán rúgtam. – Miről beszél, hm? Sirius nem válaszolt, csak a vigyora lett egyre szélesebb. Még egyszer megrúgtam, de még csak fel sem jajdult. Rettentően idegesítő volt, Regulus el is unta.
- Arról, hogy nekünk szerelmesnek kell lennünk – hadarta -, és mindenfélét csinálnunk, amiből gyerek lesz meg minden. – Látványosan megborzongott, én pedig követtem a példáját, és villámgyorsan el is húzódtam Siriustól. Gyerek? Elég volt nekem a bőgőmasina húgom…
- Hát ettől félsz a legjobban, Reggie-baba? Hogy te és Med…
- Fogd be! – kiáltotta Regulus. – Kuss legyen!
- Na, mi az, Reggie, szeretnéd, hogy visszamenjünk a mumushoz lecsekkolni a dolgot? Máskülönben úgysem hiszem el, hiába káromkodsz…
- Sirius, ugye tudsz róla, hogy amikor ilyen hülye hangon becézgetsz minket, teljesen totálisan olyan vagy, mint Bellatrix? – léptem közbe elszántan. A fiú arcán a gonoszkodó örömet lassan kúszó döbbenet vette át.
- Mi?
- Tudod, a csaj, akit mindannyian utálunk. – Regulusra tévedt a pillantásom, és kijavítottam magam: - Többé-kevésé. Mindegy, leszokhatnál a majmolásáról, mert tök idegesítő, tök béna, és – eszembe jutott, apu mennyire haragszik, ha sok tök van a mondataimban -, meglehetősen ellentmondásos – idéztem hát büszkén a nemrég hallott kifejezést.
- Tessék? – Sirius még mindig elképedve hápogott, de hát a barátja voltam, megmentett meg minden, tartoztam neki az igazsággal. Egyébként is tök… nagyon gáz volt, ahogy elszállt magától.
- Ha utálod, ne utánozd. Különben is, a te mumusodnál nincs cikibb, szóval szállj le Regről. Gyere, Arcturus, mégis köpkövezzünk inkább. Egy szó nélkül otthagytuk a dermedt Siriust, elindultunk felfelé.
- Köszi – sóhajtotta Regulus, amikor hallótávolságon kívül értünk.
- Érte is tettem. – Fontoskodva megcibáltam a talárom ujját. – Anyu szerint a barát kötelessége, hogy tükröt tartson a másik elé.
- És ez az volt?
- Hááát, ha el is gondolkozik rajta…
- Később tutira, de most egy kicsit meg lesz sértődve rád, hogy „ne essen csorba a becsületén”. – Fanyalogva leeresztette a kezét, miközben maga elé engedett a következő lépcsőfordulóban. Eszméletlenül magas volt ez a vidéki kúria.
- Ezzel a dumával szokott pofozgatni is?
- Aha, egy ideje. De sose komoly, csak… nem t’om, mégse olyan, mint régen. Illetve néha igen, néha nem. Elég fura. A’sszem kezd engem megutálni. – Nagyon igyekezett nemtörődömnek látszani, de igazából eléggé lerítt róla, hogy szomorú. Szerencsére már a szobájában voltunk (vagy hatszor nagyobb volt, mint a londoni, szőnyegnyi mágikus kisvasúttal), úgyhogy simán megölelhettem volna, Sirius badarságai miatt azonban kitért előlem. Muszáj volt visszavennem a lányosságból.
- Miért utálna meg? – kérdeztem picit mélyebb hangon.
- Mert anyáék engem kevesebbet cseszegetnek, mint őt. Tudod, nekem összejött a Mardekár, ő meg szégyenszemre griffes… Ilyesmik. – Ledobta magát az ágyára, onnan morogta: - Meg is értem őt, én se bírnám, de nem tehetek róla, nem rajtam kéne levezetnie a feszkót… Az óvatosságról elfeledkezve mellé vetődtem, de meg se rezzent, olyan ismerős volt így beszélgetni. Nem volt ebben semmi olyan, Sirius tényleg tiszta dilis volt…
- Amúúúgy… te láttad már a mumusod?
- Nem. – Önkéntelenül is csóválta hozzá a fejét, megfeszült tőle alattam a takaró.
- De milyen lenne?
- Nem tudom. Majd’ kiugrottam a bőrömből, pontosan ezt a választ vártam.
- Akkor menjünk vissza, nézzük meg, még én se…
- Nem, Med, nem azt nem tudom! – Regulusnak le kellett fognia, úgy mocorogtam izgatottságomban, ehhez viszont muszáj volt felölnie, és ahogy fölém hajolt… megijedtem az arcától.
- Ezt hogy érted? – Ülő helyzetbe tornáztam magam én is, és minél jobban összegörnyedt a fiú, én annál inkább kihúztam magam, anélkül, hogy ennek igazából tudatában lettem volna.
- Azt nem tudom, melyikőtök lenne. Sirius vagy te. – Alig volt hangosabb a suttogásnál.
- Tőlünk félsz a legjobban? – Máris könnyes lett a szemem a megbántottságtól.
- Dehogyis! – mosolyodott el halványan. – Attól, hogy… meghaltok, megutáltok – suta mozdulattal intett az ajtó felé -, vagy eltűntök. Azt hiszem.
- Ó. – Annyira nagyon el akartam neki mondani, hogy nem fogunk, de félig olyan nagy hazugság lett volna, hogy nem mertem. Én is láttam, milyen lett vele Sirius.
- Most nem kell azt mondanod, hogy neked is én lennék, mert ott van a családod is, nem is hinném el… Nekem viszont… tudod, hogy a szüleimmel nem vagyunk olyan jóban, mint te a tieiddel, és eddig Sirius volt az, akire itthon is számíthattam, most meg olyan más… De csak azért, mert én is más vagyok, de hát annak is kell lennem, máskülönben anya kikészülne, és szerintem Siriusnak az a baja, hogy ha már muszáj csinálnom, próbálom élvezni is… - Szinte egy levegővel hadarta el az egészet, és most úgy szuszogott, mintha kilométereket futott volna, hogy ideérjen hozzám.
- És élvezed? – Régen szerettem volna már megkérdezni, de sosem volt rá alkalom. Pedig nagyon érdekelt, miért van az évek óta, hogy a többi barátjával olyan… más, igen. Biztos voltam benne, hogy nem azért, mert lány vagyok.
- Nem olyan rossz arcok a mardekárosok, meg ugye a legtöbbjükkel amióta csak az eszemet tudom, együtt lógunk, szóval… A káromkodásért ne haragudj, az például miattuk van, előtted próbálom én nem csinálni, de nehéz, mert hozzászoktam, hogy köztük az a menő. Ja, és ha véletlenül azt mondanám, hogy a fekete mágia tök jó dolog, azt is azért, mert ez az új divat, vagyis nem olyan új, de most jobban…
- Úgy is gondolod? – fogtam meg a kezét rosszul leplezett kétségbeeséssel. – Ez fontos, Reg, az apukám auror, én meg a lánya vagyok, úgyhogy ha…
- Hááát… Igen, úgy, amikor velük vagyok, de veled egyáltalán nem. És ez tűnik igazinak. Komolyan.
- Igen, de most is velem vagy. – Csalódott voltam; tudtam már ezeket a dolgokat, mégis, nagyon rossz volt hallani őket Regulus szájából. Én már el is engedtem volna a kezét, de ő egyre jobban szorított.
- Persze, de… Fogalmam sincs, hogy magyarázzam el. – Sokáig csönd volt, de én kitartottam mellette, türelmesen vártam a mondandóját, a bizonyítékot, hogy ami valóban számít, azt velem gondolja. – Megvan! Szóval… Nem t’om, mennyire jó, de muszáj, hogy jelentsen valamit, és…
- Jaj, bökd már ki – fakadtam ki a tűréshatáromra érve, nem gonoszul, inkább kedves kíváncsisággal. Regulus rám vigyorgott, aztán nagyon hirtelen el is komolyodott, nem is láttam még ilyennek.
- Az jutott eszembe, hogy nem ők a mumusaim, hanem te, Med. Ez nem lehet véletlen, igaz?
~o~
Odakint elég borongósra fordult az időjárás, úgyhogy fényes nappal ide vagy oda, kénytelen voltam meggyújtani a hálóterem fáklyáit, hogy normálisan lássam a könyveimet. A körülmények természetesen sokkal megfelelőbbek lettek volna a könyvtárban, a titkos folyosós-gyűlölt volt barátot csókolgatós incidens után azonban kerültem azokat a helyeket, ahol az ötödéves társaim nagy valószínűséggel tartózkodtak. RBF-év lévén a tudás nagyhírű tárháza pontosan ilyen hely volt, így inkább maradtam a Hollóhát-toronyban, nem törődve a fényviszonyokkal. Próbáltam kiélvezni, hogy vasárnap van, és nem kell tiszteletemet tennem se számmisztikán, se bájitaltanon, illetve akkor sem szól meg senki, ha a zsibongásra hivatkozva nem a klubhelyiségben hajtom a mókuskereket, mint a többiek, hanem a szobánk csendes magányában görnyedek a tananyag fölé. Azon belül is a különbejáratú, párnázott ablakpárkányomon trónoltam, egyrészt, hogy maximálisan kamatoztassam azt a kevéske természetes fényt, amivel ez a nap kecsegtetett, másrészt, mert Shirleynek tökéletesen igaza volt abban, hogy ez az én agonizáló közegem. Vetettem egy kósza pillantást barátnőm érintetlen ágya felé, és aznap reggel már sokadszorra elméláztam azon, hol a csudában tölthette az éjszakát, miért nem tűnt fel a hiánya se Nadine-nak, se Hedvignek, de még Agathának sem – és hogy egyáltalán akarom-e tudni a válaszokat. Az ágyról azután eszembe jutott a harmadik ok, amiért az ablakpárkány lett a bázisom: tegnap, a Martinnal való randizás után megpróbálkoztam a fekve tanulással, de az lett a vége, hogy elnyomott az álom, és ráadásul még rám is erőltetett egy régi emléket az első roxforti évem utáni nyárról, ami stílusosan arra hívta fel a figyelmemet, hogy most már valóban Regulustól félek a legjobban. Pontosabban a megnevelhetetlen, idióta érzelmeimtől iránta. Akkor – de még most, rágondolva is – alig tudtam megszabadulni a régi képektől, szavaktól és a mostani jelentésüktől, szóval többet inkább nem kockáztattam meg az elalvást. Tulajdonképpen éjszaka is csak azért, mert biztos lehettem benne, hogy Caitlinről álmodom. Hála az égnek nem látomásszerűen, csupán a szokásos módon, emlékekkel róla is.
- Hahó. – Az ajtó nagyon puhán csukódott be mögötte, alig hangosabban a köszönésénél.
- Na, végre – ugrottam le habozás nélkül az ablakból. – Hol voltál? Shirley álmatagon nézett körül a szobában; boldognak tűnt, mégis az volt a benyomásom, hogy a sírás szélén áll. Furcsa és ellentmondásos látvány volt, aggódni kezdtem érte.
- Siriusszal. – Nem is árult el többet, csak jelentőségteljes pillantásokkal lehuppant az ágyamra.
- Értem. – Letaglózva ültem le mellé, nem is tudtam, mit kellene vagy lehetne erre reagálni. Rengeteg kérdésem volt, aminek egy részét valószínűleg nem lett volna bátorságom feltenni, a legfontosabb azonban majdhogynem magától csúszott ki a számon: - Nem volt ez korai?
- Miért? – Úgy hőkölt hátra, hogy még én éreztem magam kellemetlenül.
- Nem az, hogy… konzervatív vagyok a témában, bár kicsit az is, csak… akkor jöttetek össze, amikor mi… szétmentünk Regulusszal, és az nem volt olyan régen…
- Előtte is randiztunk már – vágta rá Shirley. Képtelen voltam eldönteni, hogy készült erre a beszélgetésre, vagy magát is ezekkel nyugtatta eddig. – Többször meg is csókolt. És nem hiszem, hogy érdekel, hogy csókol a fogadott bátyád, de meg kell, hogy mondjam, elég… hatásosan.
- Pff, volt is alkalma gyakorolni.
- Med!
- Most mi van? – vontam vállat. Tisztában voltam vele, hogy nem az alkalmas pillanatban emlegettem fel a témát, de nem bírtam magammal, valahogy le kellett rángatnom a földre Shirleyt. Nem irigységből, hanem mert természetellenesnek hatott a hozzáállása. Ismeretlen volt, és féltem tőle. – Ne tegyél úgy, mintha nem tudnál a múltjáról.
- Persze, hogy tudok róla, emlékszem még a kiborulásaidra, Szent Med, a szüzek védőszentje, de nem érdekel, mert én nagyon is a jelene vagyok. – Megbántódott, itt is akart hagyni, meglepettség azonban nem látszott rajta, tehát számolt ezzel a szóváltással. Megragadtam a csuklóját, és jó barátnő módjára visszarántottam.
- Ugye nem erőltette? Mert ha rád mászott vagy akaratod ellenére beleédesgetett, én... Kihúzta a karját a szorításomból, de a helyén maradt.
- Semmi ilyesmi, Med, nyugi. – Elpirult, kerülte a tekintetemet. – Sőt, ő még mindenképpen várni szeretett volna vele, én sürgettem, és hát… - mosolyodott el szégyellősen -, háromszor is elég meggyőzőnek bizonyultam az éjszaka folyamán.
- Túl sok információ – fintorogtam rá. – Arra viszont nagyon is kíváncsi vagyok, hogy miért. Miért siettetted?
- Mert így volt tökéletes, hidd el. Sirius… - Izgatottan összefogta, majd a fél vállára ejtette kócos göndör haját, és felém fordulva törökülésbe tornázta magát. – Ő olyan, mint egy gyógyszer. Ha valami bajom van, vele mindent elfelejtek, azt sem tudom, hogy… na jó, azt elég jól behatárolja, hogy fiú vagyok-e vagy lány, de minden más… minden rossz, amitől félek, minden hiba, amit valaha elkövettem, köddé válik. Most pedig szükségem volt rá, hogy ez a hatás felerősödjön, érted? Kellett nekem. Nagyot szusszantva hanyatt dobtam magam, majd tétován bólintottam. Nem tette ugyan hozzá a végén, hogy „Egyszer te is meg fogod érteni”, de kiéreztem a hangsúlyából, és egy kicsit dühös lettem. Lehet, hogy a fizikai vonatkozásban még nem voltam olyan hú, de nagyon tapasztalt, mint ő, a többi részét viszont nagyon is értettem – talán még jobban is nála. Ez csak egy valamitől függött.
- Szereted őt? – csaptam le rá kíméletlenül, hogy kiderítsem. – Ne kertelj, őszintén.
- Én… - A kérdés szemmel láthatóan váratlanul érte, összezavarodva pislogott rám. – Hallottad, amiket az előbb mondtam, nem?
- A költői megfogalmazását annak, hogy felejtésre használod fel Siriust? – Nagyon közel kerültünk a Jeremy-témához, de még nem szándékoztam odakanyarodni; előbb tisztáznom kellett ezt a szeletet a fekete tortából. Sirius miatt. – Igen, hallottam, de nálam valahogy nem ez a szerelem definíciója. – Mérgesen ültem fel újra. – De persze biztos én vagyok a buta, mert még nem szexeltem.
- Kedvelem őt, jó? – Shirley idegesen babrálta a takaróm ráncait. – Szeretek vele lenni!
- De őt nem szereted!
- És akkor mi van? Ő sem engem! – Most már kiabált; a visszhangokból vettem észre, hogy megelőztem benne. – Ezt nagyon gyorsan tisztáztuk a történtek után, ahogy abban is megegyeztünk, hogy tiszta lelkiismerettel tölthetünk együtt értékes órákat, ha ahhoz van kedvünk. Nem bűn.
- Igaz, inkább kölcsönös szexuális szolgáltatás. Nagyon menő, mondhatom.
- Tegnap csináltuk először, az Isten szerelmére! Nemcsak erről szól, fogd már fel! Sirius egy értelmes, jó humorú srác, anélkül is kellemes társaság, hogy akár egy ujjal is hozzám érne! Jól érzem magam vele, miért nem vagy képes örülni ennek?
- Örülni? Kicsit magasra lőttél ezzel, nem? – Nem bírtam tovább ilyen közelről ordibálni vele, felugrottam. - Annak örültem, hogy jártok, mert igen, tényleg jó csapat vagytok, és azt gondoltam, kibe tudna Sirius végre beleszeretni, ha nem beléd? De ennek? Örülni? Legfeljebb elfogadni tudnám, hogy belerohantok a nagybetűs Biológiába anélkül, hogy bármit is éreznétek egymás iránt, de azt sem akarom, tudod, miért? Mert tudtommal az ilyesmit az állatok szokták érzelemmentesen csinálni! - Shirley most már sírt, én azonban képtelen voltam abbahagyni, azt akartam, hogy hallja. – És még mielőtt valami béna joviális mosollyal kis naivnak bélyegeznél, csak mert én nem tudom elképzelni, hogy ne szerelemből feküdjek le valakivel, gondolj bele abba is, hogy régen te is azt tartottad normálisnak, nem ezt az állatias élvhajhászatot! Te is abban hittél, hogy a szex nem egy különálló élményforrás, hanem egy ajándék, ami teljessé tesz valamit, ami egyébként is irigylésre méltóan gyönyörű része az ember életének! Tudod, ezért hívták az öregek a szerelem beteljesedésének, de már nem merik, már senkinek sincs hozzá bőr a képén, mert az ilyen idióta lányok és fiúk, mint te meg Sirius össze-vissza csinálják anélkül, hogy tudnák, mi az, és egy toszott nagy hazugság lesz az egész szerelemből, mert egy idő után már nem lesz fiú a földön, aki képes tisztelettel várni az olyan lányokra, akik még próbálják komolyan venni, és tönkremegy az egész, nemcsak te, az életed, és az értékrended, hanem minden, és… - Zokogtam én is, markoltam a kilincset, és zokogtam, de még nem menekülhettem, még el kellett mondanom… - Az a legszörnyűbb az egészben, hogy közben Jeremybe vagy szerelmes! Hogy a fenében vagy képes tükörbe nézni! Látni sem bírlak, se téged, se Siriust! A rohadt életbe, hogy olyasmivel játszotok, olyasmit tettettek és dobtok el magatoktól, amit mástól akármit tesz is, egy másodperc alatt ellopnak, és mi nem sírhatunk, mi legyünk túl rajta, randizzunk, csináljuk azt, amit ti, de közben ne utáljuk érte magunkat, mert ez a normális... Hát nekem nem normális, érted? Soha semmi sem lesz az Reguluson kívül, és ha azért nézel rám így, mert azt gondolod, kicseszés, hogy ilyen legjobb barátnővel vert az ég, hát bocsánat, szerintem meg az a kicseszés, hogy egy rohadt halálfalóba vagyok szerelmes, és még csak utálni sem tudom rendesen! Az ajtó anélkül csapódott be mögöttem, hogy egyszer is visszanéztem volna.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.