efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lexinek szeretnm ajnlani, mert elkpeszt?en bszke vagyok r, s mert valami egszen gynyr?t hozott vilgra ^^ Gratullok, Lexi!(L)


Barátság
/Vannak napok, amikor nehezebben írom ezeket a sorokat; napok, amikor a szavak íztelenek vagy keserűek a számban, és papírra vetve csak értelmetlen macskakaparás mind.
Ez egy ilyen nap, és nem igazán tudom, mihez kezdjek vele. A tehetetlenség érzése persze szokás szerint nem csak ebből fakad, hanem a feladatomból is: hiszen hogyan magyarázzam el Neked, mit jelent a barátság, ha sohasem tapasztaltad? Esküszöm, még a szeretetről is könnyebb volt beszélni Veled, mert arról talán vannak halvány emlékeid…
Lehetséges lenne, hogy így van ez a barátsággal is, csak már akkor sem figyeltem rád?/
- Hahó, anya! Megjött a másodszülötted! – Egy villámgyors mozdulattal lerúgtam a cipőmet, és egyenesen a konyha felé vettem az irányt.
- És éhes? – érdeklődött anya, miután begyűjtötte a pusziját, én pedig a frissen sült pitére rontottam.
- Mint a farkas – feleltem teli szájjal, mégsem megrovó, hanem kérdő pillantást kaptam válaszul. Kelletlenül lenyeltem a falatot, de azért nem siettem el a beszámolót, gondosan választottam ülőhelyet, és az elhelyezkedésre sem sajnáltam az időt, végül azonban így is-úgy is át kellett esnem a gyónáson. – Nem igazán vettem részt Noble nagyi teadélutánján. Kellemesen csalódtam, mert anya meg sem próbálta leszedni a fejem, csupán a pultra dobta a konyharuhát, leült velem szemben az asztalhoz, és nagyot sóhajtva a tenyerébe támasztotta az állát.
- Nem kellene ilyen udvariatlannak lenned vele, Meredith.
- Neki meg nem kéne már az ajtóban családfákkal, vérségi kapcsolatokkal és a „nevemhez méltó” férjjelöltekkel traktálnia. – Csak azért is nagyot haraptam a süteménybe, ennek köszönhetően a megkésett gondolatot kisebb morzsazápor kísérte: - Amúgy is idegesítem.
- Nem te, csak ahogy... tudod, hogy csak úgy nézel rá… - javított ki fejcsóválva, maga is bizonytalanul, de mialatt a törmeléket söpörte az asztalról, előkapta a várt szúrós anyai tekintetet.
- Ha beszél hozzám, úgy illik, hogy ránézzek, a szemeimet nem tudom lecserélni, egyébként pedig nem fogok úgy tenni, mintha tetszene, amit mond. Néhanapján megkérdezhetné, hogy megy a suli, és a farmeres időszakomban a krinolin sem a legszerencsésebb téma, szóval…
- Jól van, jól van, ezt már hallottam – intett le szinte mentegetőzve. – Csak ő sem mai gyerek, és félek, hogy így idős korára összetöröd a szívét. Felhorkantam.
- Ezt te sem gondoltad komolyan, anya… Noble nagymama szeretete annyira véges, hogy csak neked meg Flame-nek jut belőle. Oké, fogjuk rá, hogy apát is csípi, de szerintem őt is csak miattad.
- Az, hogy nem találja veled a közös hangot, még nem jelenti, hogy…
- De hát nem is akarja megtalálni! – fakadtam ki. Régen megígértem magamnak, hogy ezen a dolgon soha többé nem húzom fel magam, anya naivitása azonban átlépett egy olyan határt, amin túl már az ő érdekében nem türtőztettem magam. – Nem beszélgetni szokott velem, hanem leckéztet, prédikál, kifejezi csalódottságát a lázadó természetem felett, és ellentétbe állítja Flame feddhetetlen erényeivel…
- Elismerem, hogy nem egy könnyű eset, de te sem könnyíted meg a helyzetét. – Anya egyenes háttal, magasra tartott fejjel nézett rám, és most már a hangját is felemelte, ami egyértelműen jelezte, hogy ezúttal én ugrottam át egy vonalat.
- Mosolyogjak rá, vagy mi? Neki valahogy sosem rándul rá a szája, nem is értem, ha egyszer annyira szeret… Viszont tudod, mit nem felejt el soha? Ócsárolni Nagyit. Ez szerény véleményem szerint éppen olyan visszataszító, mint hogy aukciós tárgyként kezel engem, és minden alkalmat megragad, hogy pofozgasson a nagy eladásra.
- Meredith, az édesanyámról beszélsz.
- Tudom, maximális tisztelet ezért. – Megadóan emeltem fel a kezeimet. – De maximális őszinteség is, ahogy tanítottad. Nagy levegőt vett, aztán ki is fújta.
- Ha nem nála jártál, akkor hol?
- Templomban – vigyorogtam rá.
Felállt, hogy folytassa a házimunkát, amibe a hazaérkezésem előtt kezdett bele, de még láttam, ahogy ő is elmosolyodik. Ennyi volt, helyre is állt a béke, Noble nagyi nem sokáig tudott közénk furakodni.
- Gondolhattam volna – morogta anya a látszat kedvéért, én azonban ügyet sem vetettem rá.
- Megint összefutottam Graham nagymamájával – fogtam bele majdhogynem hadarva. – A’sszem nincs túl jól, mert most sem ismert meg, és még azt is nehezen érttettem meg vele, hogy egy suliba járok az unokájával, vele magával pedig rendszeresen találkozom a nyári miséken.
- Szerinted romlott az állapota? – Anya nem ismerte a nénit, de sokat meséltem neki róla, hiszen a saját nagyanyámmal ellentétben kifejezetten jópofa, szórakoztató öregasszony volt, és amíg el nem kezdődött nála ez a szenilitás, nagyon jóban voltam vele, szóval anya egyébként is eltúlzott empátiája valódi szomorúságot sugárzott.
- Graham nem nagyon nyilatkozik ez ügyben, de már a nyár eleji viselkedéséhez képest is tragikus a helyzet, ha engem kérdezel. Kis híján elült mellőlem, amikor kijelentettem, hogy Graham nagyon jól beilleszkedett a társadalmunkba, és úgy nézett rám… Megdöbbentő volt, mert nem azt láttam a szemén, hogy „Mi? Varázslók? Boszorkányok? Segítség!”, hanem valamiféle lenézést, mintha magától értetődő lenne, hogy Graham passzol közénk, mintha alapból ez lenne a közege és nem a teljesen mágiamentes világ… Ijesztő volt, de tényleg. Hiányzik a régi néni. Amúgy itt van Flame egyik barom haverja? – váltottam gyorsan témát, mielőtt elbőgtem volna magam. – Láttam a tornacsukát az előszobában.
- Igazából hozzád jött vendég.
- Mi? Kicsoda? Miért nem ezzel kezdted? David az? Jeremy? Bah, biztosan Regulus, tisztára szerelmes Caitlinbe, szerintem direkt örül is, hogy nem voltam itthon, így legalább…
- Meredith! Veszel még ma levegőt? Nagyot szusszantottam.
- Helyes – bólintott anya. – Akkor elárulom, hogy Graham van itt.
- Tessék? Jaj, anya, te meg hagytad, hogy itt tépjem a számat ilyen sokáig? Pont a mamájáról?
- Ezt úgy mondod, mintha le tudtalak volna lőni – húzta fel az orrát. – Azt hiszem, a barátod egyébiránt nagyon jól elvan, nem késtél le semmiről. Megforgattam a szemem.
- A szobámban van?
- Igen, a húgoddal. – Már a lépcsőn robogtam felfelé, mikor hozzátette: - Legalább annyira odavan érte, mint Regulus, ha nem jobban… Na, igen, ez elég nyilvánvaló volt, Caity ugyanis kézen fogva kalauzolta körbe a helyiségben a fiút, és csicseregve avatta be olyasmikbe az életemről, amit barátság ide-oda, nem feltétlenül szerettem volna megosztani Grahammel. De az édi-bédi hugicámnak persze csak az számított, hogy ez egy kölcsönös szerelem első látásra – vagy legalábbis valami nagyon bizalmas, mert nem sok korombelinek suttogott kacarászva a fülébe. Graham arcán máris feltűnt az a rácsodálkozó elragadtatás, amit Caitlin mindenkiből kiváltott értelmes mondataival és legfőképpen aranyló fürtjeivel, de amikor a túravezetésen a fehérneműs fiókomba rejtett csokoládé került sorra, szerencséjére mélyen zavarba jött, és elráncigálta onnan a húgomat, aki balerinaként egyenesen a térdemig pörgött. Miután Graham elment (távozáskor kedveskedve kezet csókolt Caitynek, majd összeborzolta a haját), lekaptam a tíz körméről az ifjú hölgyet, és csak anya mentette meg attól, hogy sírásig ordibáljak vele. De akár ráhoztam a frászt, akár nem, utána hetekig emlegette Grahamet, és ha rászóltam miatta, vagy az emlékek megint kihoztak a sodromból, egyre többször feleselt vissza nekem, mintha csak a miniatűr másom lett volna.
~o~
A Gyengélkedőn ébredtem, miután mindenki – még Madam Pomfrey – számára is rejtélyes okokból végighánytam az éjszakát. A javasasszony természetesen szívesen fogta volna az állapotomat az elfogyasztott alkoholmennyiségre – megjegyzem, én is -, egy sor ez elleni varázslat és bájital hatástalansága után azonban mogorván elvetette a diagnózist, és még a szentbeszédet is megúsztam a tanácstalansága miatt. Akármennyire is üres voltam, amint kinyitottam a szemem, a gyomrom görcsbe rándult, és azonnal öklendezni kezdtem, mert úgy éreztem, tele vagyok mocsokkal. Próbáltam végiggondolni az álmomat, de Madam Pomfrey nagy aggodalmában mindenféle nyugtató gyógyfüves vackot tukmált belém, amiktől ugyan nem aludtam vissza, a fejem azonban túlságosan is elnehezedett, így csak apró lépésekben tudtam megbirkózni a dolgokkal. Mint minden kamaszkorba lépett vagy azt már átélt embernek, nekem is voltak már szexuális töltetű álmaim, de szerencsére – és azt hiszem, természetesen -, csupa olyan fiúról, akihez legalább egy picit vonzódtam, leginkább pedig Regulusról, akihez nagyon. Graham soha egy percig sem szerepelt a listámon, egyrészt, mert a legkevésbé sem tetszett, másrészt, mert Shirley előttem nem csinált titkot abból, hogy neki viszont nagyon is. Őt ezért is viselte meg jobban vörös hajú barátunk halála, mint bármelyikünket. Nem mintha mi többiek olyan könnyen feldolgoztuk volna, olyan fiatal volt még, és úgy a szívünkhöz nőtt… Nem kockáztattam meg a nézelődést, de a szemhéjaimon lágy fény szűrődött át, ami jelezte, hogy itt a reggel, és hamarosan lerohannak a lelkes látogatók. Tisztában voltam vele, hogy addig egyiküknek sem tudom elmondani, mit kellett átélnem, amíg magamban nem tisztázom, mi a fene is volt ez az egész. A fogamon át, sziszegve lélegeztem, ez jó volt, nem kezdett el tőle forogni a világ. Megkockáztattam a következő lépést. A mi drága Grahamünk már második alkalommal mutatkozott élőnek – ezúttal túlságosan is. Ez nem lett volna baj, lehetett volna tudatalatti vágy, hogy az életem zűrjei között visszakapjak egy biztos pontot, egy pótolhatatlan barátot, épen és egészségesen. De ehhez Graham túl régen jutott már eszembe, és túl valóságos volt… Akármennyire is élénk a fantáziám, nem hitegettem magam azzal, hogy ilyen aprólékosan újra tudnám teremteni őt, hűen érzékeltetve a legkisebb változásokat is. Különben is, ha a régi Grahamet szeretném visszahozni, miért csinálnék belőle az álmaimban halálfalót? Azzal éppúgy elveszíteném, mint Regulust… Kivéve persze, ha valamilyen agyi csavarral így próbálnék megnyugtató őrt csempészni az elrabolt kishúgom mellé – de az utóbbi rémálmomat tekintve ez sem helytálló. Uramisten, egyáltalán nem az. A bal oldalamon feküdtem már jó ideje, úgyhogy rettentően elzsibbadt a karom, és nem tudtam tovább húzni az átfordulást. Fogalmam sem volt, hogyan kéne csinálnom, hogy a lehető legkisebb lázadást váltsa ki a szervezetemből; gyorsan vagy ezt is apránként? Túl akartam esni rajta, szóval az előbbi megoldás mellett döntöttem, és az ezt követő percekben szorosan lehunyt szemekkel imádkoztam, hogy a Föld újra egyenletes pályán keringjen, ne hánykolódjon ennyire. Kishúgom? Nevezhetem még így? Nemcsak az elrejtett jelző, de a családi kapcsolat is erősen sántított mindazok után, amiknek tanúja voltam… Kapaszkodtam a párnám csücskébe, pontosan úgy, ahogy a realitásba: kétségbeesetten, rémülten, gyáván, értetlenül. Egy részébe legalábbis. A többi izzó vasként égette a bensőm, és bármilyen mozdulatlan maradtam is, tótágast állt tőle a gyomrom. Hiszen kár volt tovább tagadni, hogy az álmaimat helyesebb lenne látomásoknak becéznem, amikkel az agyam groteszk módon csatornát nyitott Caitlin, Daphne… annak a lánynak az életébe. Túl részletgazdagok voltak ahhoz, hogy a gyötrődő képzeletem termékei legyenek, túl sok információt dobtak elém egy olyan szituációról, amit épphogy csak megsejtettem egy rakás ködös újságcikk alapján. Gyűlöltem az egészet. Annyira meg akartam szabadulni ettől a képességtől, hogy nem érdekelt a hogyan és a miért, csak hogy valami elmulassza a tengernyi fájdalmat, amit magával hozott. Tudtam, hogy erről Dumbledore éppen ellenkezően fog vélekedni, de ezzel sem bírtam foglalkozni. Elég baj volt, hogy ha kérdőre szeretném vonni, be kell majd számolnom neki mindenről. Ahogy az igazgatóra gondoltam, egy működésképes rész az elmém hátsó zugában hirtelen magyarázatot talált egyetlen kérdésemre: hogy miért viselkedett Caitlin úgy, ahogy. Amint eszembe jutott természetellenes, vadállati vágya és az az undok, gyilkos indulat, ami pumpálta, az akarás, nem is a sóvárgás, azt hiszem, esetlen kis gyomorsavfoltot köhécseltem a lepedőre. Füleltem, de szerencsére nem jött senki. Az volt a legborzalmasabb, hogy a vérengzés gondolata egyfolytában a fejében motoszkált, hidegen, céltudatosan, és nemcsak a szexuális érdeklődését fűtötte, hanem a teljes lényét. Erre még az átkot sem tartottam elegendő indoknak, mint ahogy semmiféle gonosz mágiát, mert az nem létezik, hogy az én húgom helyére ennyi szennyet fecskendezett valami ocsmány mágia. Nincs a világon annyi hatalom. Nincs. A varázslat egyedül azt okozhatta, hogy olyan felfokozottan reagált, ha Grahamre nézett, mert mit vártam egy olyan lánytól, akinek felturbózták a testi és szellemi érését, akit mesterségesen öregítettek kamasszá hónapok alatt? Hát persze, hogy a hormonjai is rendszertelenül, gyeplő nélkül rohangálnak az ereiben, és kísérteties hatásokat váltanak ki benne. Graham amúgy sem egy csúnya fiú… Viszont annál élőbb. Egy percig sem feltételeztem, hogy Dumbledore-t is be tudta volna csapni, ez esetben azonban az öreg is az orrunknál fogva vezetett minket, amikor előtárta a barátunk halálhírét. És ezért sokkal tartozott nekem: őszinte válaszokkal Grahamről. Körül-belül ennyi volt, amit a háborgó gyomrommal meg tudtam emészteni. Abban a kétes értelemben szükségem volt erre a második, különös rémálomra, hogy csak így jöhettem rá, minden, amit láttam, a valóság. Hogy a múlt, a jelen vagy a jövő, az most mindegy volt. Igazi dolgokat tapasztaltam meg, amik nem hagytak túl sok reményt arra, hogy valaha is visszakapom a húgomat. Ráadásul megtanultam kételkedni az emberekben. Ez nem tetszett, de mivel nem tudtam másra gondolni az álmaimon kívül, próbáltam a kellemesebb végüket megragadni: összehasonlítottam őket. Az első minden szempontból jobb élmény volt.
Ott volt utána Regulus.
Nem ezért. Nem.
Inkább, mert semmi sem utalt Caitlin lelki, mentális állapotára, csak a testi elváltozásokat észleltem rajta, és ez lehetővé tette, hogy a dolog mindaddig tele legyen szeretettel, amíg a kislány az ágyon bele nem vont az emlékeibe, és el nem kezdett gyűlölni engem. Mégis volt benne valami, amire szívesen emlékeztem: az, ahogyan Flame beszélt rólam a barátnőjének. Idanak, most már ezt is tudtam abból, ahogy Caitlin gondolt rá. Ahogy Caitlin gondolt rá… Belevont az emlékeibe… A gondolataiba… Most azért sikítottam fel, hogy ne maradjak ezzel egyedül. A legnagyobb különbséggel a két látomás között. Mert az elsőben kezdetben valahogy felülről, láthatatlanul néztem mindent, csak akkor éreztem és tapasztaltam mindazt, amit a húgom, amikor elkezdődött rólam a rémálma, az álom az álomban. Ezúttal – ezúttal én magam voltam Caitlin. Testestül-lelkestül, szabad akarat és saját gondolatok nélkül. Én öltem madarakat, és én akartam megölni az ott lakó muglikat is szórakozásként.
Én csüngtem odaadással Voldemort parancsain, az én dacom mögött érződött a feltétel nélküli elkötelezettség.
Én támadtam le Grahamet, mert én utáltam, hogy mindenki óva intett tőle, sőt, meg is fenyegetett, hogy nem ölhetem meg… Meredith Fieldet. Engem.
Én akartam megölni saját magam. Jobban akartam ezt, mint bármi mást a világon, ami a lábaim előtt hevert. Addig sikoltottam, amíg újra hányni nem kezdtem.
~o~
- Bármibe lefogadom, hogy Lumpsluck azért nem buktatott meg bájitaltanból, mert őt is elhoztad ide. – Lenyaltam a baracklekvárt a szám széléről, hogy legalább megközelítsem a méltóságtejesség látszatát. – „Nézzük csak, fiam: a pocakom ötven százalékkal növekedett… egyezzünk ki egy hármasban!” Graham még csak el sem mosolyodott, komoly képpel hajolt felém az asztal felett. Shirley felkuncogott, mert a haja belelógott az óriás palacsintás tálba, és tiszta kakaó lett, de a fiú éppúgy ügyet sem vetett a hangra, mint pár hónappal ezelőtt a tiltakozásunkra, hogy hosszú tincseket növesszen magának.
- Tudod, Field, téged csíplek a legkevésbé a bandából – mondta Graham olyan halkan, hogy még a kis utca forgalmának zaját is alig gyűrte le. – Túl okos vagy. Mindenre rájössz. Gyorsan beleharaptam a palacsintába, nehogy az előtt reagáljak a sánta bókra, hogy kiderülne, barátocskánk komolyan beszélt-e. Grahamnél sosem lehetett tudni. A hallgatás rossz taktika volt, a fiú szemlátomást arra várt, hogy azon nyomban mondok valamit. Mivel a másik dolog, ami Grahamre örök érvénnyel vonatkozott az volt, hogy nem volt nyerő húzás megvárakoztatni, vonakodva, teli szájjal megkérdeztem:
- Most éppen miért is? Végignézett a fiúkon és Shirleyn, majd még lejjebb halkította a hangját, annyira, hogy nekem is közelebb kellett húzódnom.
- Lumpsluck két sarokra lakik innen.
- Lumpi a Roxfortban lakik – vágta rá Jeremy.
- De nyáron is? – Alig egy hónapunk volt, hogy negyedszerre vágjunk neki a vonatútnak az iskolába, de ezen még sosem gondolkodtam el, egyszer sem a három hosszú tanév alatt.
- Gondolom… - morogta Jeremy elbizonytalanodva. Tanácstalanságában túl nagyot kortyolt a limonádéjából, és csúnyán félrenyelt, David nem győzte ütögetni a hátát (noha láthatóan nagyon élvezte az életmentő feladatot).
- Akkor mivel magyarázzátok, hogy múlt héten egy ekkora – az asztal átmérőjét használta szemléltetésként – virágcsokorral sétált be egy házikóba, és másnap reggelig ki sem jött onnan? – Színpadiasan széttárta a karjait, az elnagyolt mozdulattal azonban képtelen volt elvonni a figyelmemet árulkodó vigyoráról.
- Fúj – érkezett a kommentár a Jeremy-David párostól, bár az előbbi még mindig csak elhaló hangon tudott hozzájárulni a kórushoz.
- Várjunk csak, te kémkedtél utána?
- Ne hülyéskedj, Medúza, csak arra jártam! – A kezei védekezve szaladtak a mellkasa elé, és tenyérrel felém mutatva ott is maradtak, hogy hű kiegészítői legyenek felháborodott arckifejezésének.
- Egész éjjel? – mutatott rá Shirley.
- Ne szólíts így! – zengtem egyszerre a barátnőmmel. Én csak egy vigyort, ő egy beismerő vallomást kapott válaszul.
- Oké, a „másnap reggelig” részt talán csak kitaláltam.
- Gyökér. – Ezzel lezártnak tekintettem a témát, nyugodt szívvel fordultam ismét a mennyei ennivalóhoz a tányéromon.
- Az lehet, Duzi, de nem hűtlen. – Graham most a szívéhez kapott, mire mind a négyen megforgattuk a szemünket, hiszen tudtuk, hogy egy újabb szónoklat jön. – Ti vagytok az én legdrágább barátaim, pótolhatatlan és igaz bajtársaim eget rengető kalandjaim során, természetes tehát, hogy rajtatok kívül én még soha senkit nem hoztam el Dorothy Palacsintázójába! Hisz’ szívem soha nem dobogott még ily’ hevesen senki élő…
- Jól van, jól van, elég lesz, kezdesz csöpögni, haver. – Ezúttal Jeremy volt a hős, aki a megmentésünkre sietett.
- Rendben, ezt most megúsztátok, de el kell ismernetek, hogy ez a legkirályabb hely egész Londonban. – Graham újra előrelendült, izgatottabban, mint valaha. – Vetekszik Fortescue-val, mert csendes, eldugott, szégyenletes módon alig ismert, és bájosan mugli. A kertvárosi életérzés mennyországa negyedórányira a ti puccos belvárosotoktól és az én lepukkant külvárosomtól. Tö-ké-le-tes.
- Az - hagytuk rá, mert kivételesen igaza volt. Az alacsony, zöld léckerítés, a fehér székek és asztalok, a csíkos napernyők, az egyszerű, csinos kis helyiség odabent, a kurtára nyírt fű a lábunk alatt idekint az ernyők árnyékában… Valóban tökéletes volt.
- Mikor találtál rá? – kérdezte Shirley a csokis shake-je felett pislogva a még mindig maszatos hajú Grahamre. Az álca csak félig leplezte rángatózó ajkait.
- Tegnap, mikor Medékhez tartottam – felelte közönyösen. – Tudod, akkor láttam Lumpit is.
- De hát az a nő arcon csókolt téged, amikor rendeltél! – Shirley a kelleténél egy oktávval feljebb és egy decibellel hangosabban sikkantott fel.
- Mert egy félisten vagyok – jött a ragyogó fogsor mögül a válasz.
- Inkább hivatásos egoista.
- Kedves Shirley, ha ez a hókuszpókusz nem ront rá az életemre Dumbledore-ral meg egy rakás bagollyal, tutira színész lettem volna…
- Bah. – Barátnőm sértődötten, karba tett kézzel dőlt hátra, és elfordított fejjel motyogott paradoxonokról és lucskos, idétlen hajzuhatagoktól.
- Hú, srácok, ez már a második tévedés, kalapácsolom az ügyet – szólalt meg fintorogva David. Még valamit láttam az arcán, ami az önelégültségre emlékeztetett, de ezt mindaddig nem tudtam mire vélni, amíg Grahamből ki nem robbant a nevetés. Illetve a hahota. Ha van élő ember, aki képes hahotázni, az Graham.
- Gyöké-é-ér! – Szaggatott volt a beszéde, mert ráadásul még ide-oda is dobálta magát.
- Most mér’?
- Édes Istenem – temettem a tenyerembe az arcom.
- Davey-fiú, te most a „Tiltakozom, bíró úr”-ra célzol? – préselte ki magából a vörös hajú.
- Nem tök mindegy? Értetted, nem? – David a vele szemben ülő, durcás Shirley tükörképévé változott.
- Pocsék mugli vagy, haver.
- Talán, mert nem vagyok az.
- Nem baj, haver, mi így is bírjuk a búrád, csak… Ja-hajj. – Graham letörölgette a könnyeit. – Szóval mi ellen is van… mhm… ellenvetésed?
- Med az okos, te vagy a Don Juan? Most komolyan?
- Hé! – csattantam fel.
- Ha már felosztjuk a csapatot – folytatta zavartalanul David -, Med a mi mimózánk, Jeremy a csendes zseni, Shirley a fürtös angyal, te pedig az ördögfióka vagy.
- Kihagytad magad! – mutattam rá.
- Én a…
- Hisztizsák. – Shirley a megfelelő helyen hallatta újra a hangját, büszke voltam, hogy a rokona lehetek. Még hogy mimóza…
- Mi? Dehogyis! – tiltakozott David.
- De igen – vágtuk rá kórusban, ám én vittem be a szúrást:
- Fiú létedre szörnyen hisztis vagy.
- Tudjátok mit, hagyjuk inkább az egészet!
- Na de Davey, miért pont most hátrálnál ki belőle? Folytassuk csak, ez tök jó! Bár Jerrel nem értek egyet, ő mégis csak a Nagy Fehér Főnök, a csendes gyilkos inkább… Shirley a napocska, ha már mindenáron babásítani akarod, velem kapcsolatban viszont beletrafáltál! A hajam teszi, igazán nem tehetek róla. – Beletúrt az említett vörös jellegzetességbe, majd „véletlenül” rám tévedt a pillantása. – Ó, és igen… A Medúza-mimóza nagyon jól hangzik, drága barátom!
- SULLIVAN!

- Olyan jól játszotta, hogy muglik között nőtt fel, hogy se neki, se az édesanyjának nem volt tudomása a varázsvilágról… Egy percig sem kételkedtünk benne. Egyszer sem szólta el magát… - Nem sokszor fordult elő, hogy ilyen fegyelmezetten ültem végig egy beszélgetést Dumbledore-ral, de most se erőm, se kedvem nem volt ugrálva kiabálni vele. A története letaglózott, egy teljesen új világot fedett fel előttem, aminek a súlyától szinte belesüppedtem a karosszékbe.
- Erre nevelték, a tökéletes szerepre. Ha úgy tetszik, erre képezték ki.
- De Ön tisztában volt vele, hogy félvér, igaz? Amikor felvette ide, látnia kellett az adatait…
- Igen. Csakhogy – két kezéből sátrat csinált az arca előtt, úgy hunyorgott rám -, a nyilvántartásba valamiért az került be, hogy az édesapja volt varázsló, és röviddel Graham születése után el is hagyta a családját. Talán már hamarabb is, tekintve az adataink pontosságát.
- Legalább ez a része stimmel – hunytam le a szemem. – Hogy az apja lelépett tőlük, és magukra maradtak az anyukájával.
- Nem voltak teljesen egyedül – javított ki csendesen.
- De ott még nem tartunk a történetben. Szeretném… szeretném újra átrágni az egészet. Hátha valamilyen csoda történik, és a helyére kerül minden a nagy képben. – Igyekeztem szaporán összeszedni magam, nehogy ez az új, érzelgős Dumbledore, aki nem mert kitálalni a szüleimnek, mert nem szerette volna összetörni őket, valami butasággal kezdje tömni a fejem. – Szóval… valójában az anyukája rendelkezik mágiával.
- És ő tényleg mugli származású – bólintott az igazgató.
- Ez megkönnyítette Graham szerepét.
- Kétségtelenül.
- Az anyja nem roxfortos volt?
- Nem, Meredith, akkor valaki biztosan ráismert volna. Egy kisebb mágusakadémiára járhatott, talán Németországban… A mugli társadalom akkoriban zavaros történelmi időket élt meg.
- De Angliába jött dolgozni?
- Igen, mielőtt Graham megszületett.
- Akkor talán egy német férfi az apja. Kár lenne a teóriámért… - Fészkelődni kezdtem. – Tudja, mindig azt hittem, valami csélcsap ír fazon volt. A haja miatt.
- Meredith – nézett rám félhold alakú szemüvege fölött szigorúan -, nem hiszem, hogy ez lényeges.
- Hát persze, hogy nem, én csak… - Vállat vontam. – Csak keresek valamit, ami mindentől függetlenül igaz lehet Grahamből. Tudom, hogy nincs sok értelme, de muszáj. – Megköszörültem a torkom, és próbáltam tárgyilagos lenni. – Tehát ott hagytuk abba, hogy Mrs.… vagy Ms. Sullivan munkát vállalt.
- Egy igen befolyásos aranyvérű gazembernél, igen. – Rendes volt Dumbledore-tól, hogy végül kommentár nélkül elengedte az érzelmi kilengésemet; furcsa, de jobban voltam tőle. Csak hangyányit, de mégis.
- Aki véletlenül Voldemortba fektette a pénzét és a bizalmát. – Tisztában voltam vele, hogy nem is egy ilyen ember volt annak idején, amikor a Tom Denem nevű különös férfi elkezdte építgetni a politikai kapcsolatait – emberek, akikkel el is hitette, hogy az egész csak és kizárólag politika. Noble nagymama még most is ezt hangoztatta, hiába dobálták odakint halomra a holtakat a Sötét Nagyúr nyomában. Azok csak koszos muglik voltak.
- Tom igen meggyőző személyiséget kapott a sorstól – felelte a professzor közömbösen, mintha csak az időjárásról lenne szó.
- Meg egy kis szimpátiát a kirúgott terhes nők iránt? – fortyantam fel.
- Inkább üzleti érzéknek nevezném – mondta anélkül, hogy levette volna a szemét a plafonról. Először életemben untattam Albus Dumbledore-t.
- Még mindig nem világos, miért érte meg neki, hogy segített Graham anyjának. Oké, az orra előtt jött rá a nagykutya haverja, hogy a félvér cselédje állapotos, és ezzel rossz hírbe keverheti őt, és tanúja volt annak is, ahogy az a férfi az utcára rugdosta a nőt, de nehéz elképzelni, hogy az egész jelent nem imponált neki, hogy nem kárörvendett teljes lánggal.
- Feltételezhetjük, hogy így is történt. Voldemortot nagyon is jól ítélted meg, akit viszont alábecsültél, az maga az áldozat.
- A nő? Graham anyja?
- Ezzel kapcsolatban semmi pontosat nem tudok, csak az biztos, hogy a megállapodást Ms. Sullivan kezdeményezte. Rejtély, hogy szabad akaratából, vagy a helyzete kilátástalanságából adódóan…
- Teljesen mindegy. – Undorodva bökdöstem az íróasztala szélét. – Eladta a saját gyerekét, ez még kényszerből is felháborító, nemhogy ravaszságból.
- Jövőt szeretett volna a fiának.
- Ilyet!? Nem hiszem el, hogy ez volt az egyetlen megoldás.
- Túl volt egy nagyon komolya megaláztatáson, rémült volt, és tanácstalan, talán…
- Maga most… védi? – sziszegtem közelebb hajolva.
- Szó sincs róla, csak próbáltam eléd vázolni a nő perspektíváját, felesleges rögtön a torkomnak ugranod. Olyan vagy, mint egy sündisznó – tette hozzá majdhogynem durcásan, amivel elérte, hogy kis híján én is valami frappáns hasonlattal illettem őt.
- Akkor talán magának is ideje a tényekre szorítkoznia – dőltem hátra hűvös nyugalommal. Vidáman elmosolyodott.
- Hát persze, úgy lesz. Nézzük is: ott tartottunk, hogy Graham barátod édesanyja és Voldemort valamilyen úton-módon egyezséget kötöttek, minek értelmében Voldemort gondoskodott a nő és a gyermeke jólétéről a támogatói segítségével, cserébe pedig azt kérte, hogy ha eljön az alkalom, engedelmeskedjen, bármit is parancsol. Néhány évvel később – Dumbledore felemelte a kezét, jelezve, hogy nem kíváncsi a hozzáfűznivalómra, és most már szeretné végre felgyorsítani ezt a beszélgetést, hogy mihamarabb megszabadulhasson tőlem. Való igaz, az utóbbi időben bosszantóan sokat voltam a társaságában… Nem mintha jókedvemből alakult volna így. – be is váltotta ezt a kérést, és utasította Ms. Sullivant, hogy nevelje mugli környezetben a fiát, az otthoni mágikus tanítás mellett járassa majd mugli iskolába, és, hogy ne felejthesse el soha, kinek tartozik engedelmességgel, minden hónapban egyszer, amikor szólítja őket, látogassák meg őt, hogy számot adhassanak az elért eredményekről. Gondolom, a nő boldog volt, hogy ennyivel megússza a dolgot, akkoriban pedig még Tom Denem is jóképű fiatalembernek számított, szóval nem hiszem, hogy a rendszeres találkozások az első időszakban zavarták volna Graham anyját. Amikor végül megijedt, már réges-régen késő volt kihátrálni, mert volt egy aprócska tetoválás a bokája fölött, ami nem engedte szabadulni.
- A Sötét Jegy prototípusa – csúszott ki a számon.
- Pontosan. – Nem tűnt bosszúsnak, amiért félbeszakítottam, sőt; annyira belemerült a gondolataiba, hogy hirtelen semmilyennek sem tűnt. Aztán éppolyan váratlanul magához is tért, és folytatta. – Graham anyja amolyan kísérleti alanya volt Voldemort számára. Meredith, tisztában vagyok vele, hogy megveted azt a nőt, talán még gyűlölöd is, amiért ezt művelte a fiával, de elárulom, hogy a barátod mindennél jobban szereti az édesanyját, és egy percig sem hibáztatta semmiért, úgyhogy neked sincs jogod…
- Egyszer mesélt róla. – Felszegtem a fejem, csak azért is ellent akartam mondani az igazgatónak. – Úgy értem, nem a szokásos hangon, azzal a szeretettel, amire maga célozgat, hanem megvetően. Azzal indokolta, hogy az anyukájának viszonya van a főnökével, és teljesen megalázza magát azzal, hogy tulajdonképpen parancsra odaadja neki a testét… viszolygott is, emlékszem. Semmi nyoma nem volt a szokásos cinizmusának, csak a tömény undort láttam az arcán.
- Mert a férfi, akiről beszélt, Voldemort, és mert akkoriban már nem örömből tett az anyja a Sötét Nagyúr kedvére. Graham látta, hogyan megy tönkre a nő, és már neki sem volt túl sok kedve Voldemort játékaihoz.
- Ezt honnan tudja? – Nagyon halkan, csaknem zárt szájjal kérdeztem, mert újra elkapott a heves hányinger, ami egyébként sem ment még messzire.
- Graham akkor ki akart szállni, és eljött hozzám. Jól érzed magad? Nem kellene inkább pihenned, ahelyett, hogy ilyen szörnyű régi történeteket vitatsz meg velem? – Látszott, hogy aggódik értem, de valami a hangjában azt súgta, nemcsak ezért szeretne most rögtön elküldeni. Megint ott volt az a mély ránc a homlokán, ami a töprengését jelezte, és amint felcsillant a szeme, világossá vált, hogy rájött valamire, így csak megráztam a fejem.
- Mikor történt ez?
- A harmadik évetek végén – válaszolta beletörődő sóhajjal.
- Azon a nyáron kezdte azt hazudni, hogy beteg, és meg fog halni – helyeztem el magamban az időpontot. – Negyedikben pedig el is tűnt a vizsgák előtt, az anyja azt mondta az édesanyámnak, hogy már meg is történt a… dolog. – Az emlékek még így, az igazság ismeretében is összeszorították a torkomat. – Ön pedig meg is erősítette ezt. Mindezek alapján azt hinném, Ön rendezte így, hogy megvédhesse őt, de az persze túl szép is lenne.
- Az anyja rájött, mire készül Graham, és azon nyomban ki akarta venni az iskolából, de Voldemort rávilágított, hogy az túl feltűnő lenne, és ti, a fiú barátai úgysem hagynátok annyiban. Azon a nyáron kitalálták a betegsége történetét, nekem pedig asszisztálnom kellett hozzá, miután Voldemort egy kedves kis üzenetben ezt szabta meg feltételként, hogy Graham életben maradhasson az árulása ellenére. Így hát végignéztem a kis hazugságait, és amikor a Sötét Nagyúr szólította őt, hagytam elmenni, és folytattam helyette a színjátékot. Amikor tombolva bejöttél az irodámba, szemrebbenés nélkül hazudtam neked, hogy Graham tényleg meghalt.
- Hát, néhány plusz információtól eltekintve másodjára sem volt egy tündérmese ez az egész.
- Valóban nem – hagyta rám elmélázva.

Egészen addig síri csönd volt a szobában, amíg Dumbledore el nem kezdte a pennájával kopogtatni az asztalt. Nem tudatosan csinálta, csak megszokásból, gondolom, és minél ritmusosabb lett, annál inkább azt éreztem, elfeledkezett a jelenlétemről. Az illem úgy kívánta volna, hogy hang nélkül távozzam, azonban egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy van még valami, amit tudnom kell, ami miatt Graham története sántít. Úgyhogy maradtam, ahol voltam. A kopogás elhalt, Dumbledore rám nézett, és tudtam, hogy okos döntést hoztam. Nem kellemeset, de bölcset.
- Még mindig nem érted, miért kellett Voldemortnak Graham – jelentette ki tényszerűen.
- Addig világos, hogy az anyjával azért kötött alkut, mert egy fityingjébe sem került pártfogókat szerezni neki, és úgy gondolta, egyszer biztosan hasznát veheti még… és hát nyilván tetszett is neki. – Összerázkódtam a jeges undortól. – De miért kellett a kisfiú? Mi értelme volt a mugli nevelésnek, annak, hogy Graham hazudott nekünk, és a bizalmunkba férkőzött? Hiszen végül nem ért el vele semmit…
- Én is ezeket kérdeztem magamtól, és persze Grahamtől is, de nem kaptam választ. Eddig. – Felkaptam a fejem. Igen, ez volt, amire vártam. – Először is, Miss Field, hazudtam neked.
- Tessék? – Megszédültem, mert rögtön az jutott eszembe, hogy Graham mégsem halálfaló, tényleg meghalt, és nem tudtam eldönteni, örülök-e ennek. Aztán beugrott az is, hogy Dumbledore talán nem is hisz nekem semmiben sem, és…
- Amikor azt állítottam, biztos forrásból tudom, hogy Voldemort rövid idő alatt határozott úgy, hogy elrabolja a húgodat. Én ezt hittem, mert semmi sem utalt az ellenkezőjére egészen mostanáig.
- Mi köze ennek…
- Az álmod, Meredith, az álmod! – Hirtelen, fürgén állt fel, majd azonnal el is kezdett fel-alá járkálni. – Amikor pár órája ide jöttél, és elmesélted nekem, azt gondoltam, olyan sok mindenen mentél mostanában keresztül, érthető, ha nyugtalanul alszol, és zaklatottak az álmaid, az pedig, hogy Graham Sullivan tényleg életben van, pusztán véletlen egybeesés az elméd szüleményeivel. De megint igazad volt, túlságosan is klappol ez a kis közjáték a történetbe, amit darabonként próbálunk összerakni a húgodról. Be kell ismernem, hogy tévedtem. Voldemort a jelek szerint már akkor tudta, mivé akarja változtatni Caitlint, amikor a testvéred még meg sem született.
- Nem létezik… Professzor úr, már ne is haragudjon, de azt feltételezni minden idők legveszedelmesebb feketemágusáról, hogy a jövőbe lát, és biztos kézzel szövi a szálakat… - Féltem, hogy a sors fintora véletlenül Dumbledore-t sodorta az elmebajba helyettem, annyira abszurd volt a kép, amit elém festett.
- Nem, nem, félreértesz – hadonászott idegesen, tovább erősítve bennem az őrült tudós benyomását. – Beszéltünk már erről, nem? A másikról. Az ötletgazdáról.
- Ó. – Igen, rémlett már ez a nyugtalanító részlet. – Lehet, hogy egy… látó adott Voldemortnak tanácsokat?
- Ez a legelképzelhetőbb. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy valaki részletesen kidolgozta a tervet Voldemort számára, és a Sötét Nagyúrra csak a finomságokat hagyta. Egy olyan ember, aki a legkisebb buktatókkal és csavarokkal is tisztában volt a jövőt illetően…
- Talán egy időutazó – morogtam gúnyosan, hogy leplezzem a rettegésemet, de nem figyelt rám.
- Csakis ez lehet a magyarázat – dünnyögte. – Ezért tartott igényt Grahamre: már tudta, hogy egyidős lesz veled, ahogy azt is kisakkozta, hogy megfelelő neveléssel be tud épülni közétek, a mugli származás álarca pedig csak a segítségére lehet abban, hogy senki se gyanakodjon rá. A te barátságoddal feltűnés nélkül közel kerülhetett a húgodhoz is, így volt egy ismerős arc, aki már közvetlenül az elrablása után is meg tudta nyugtatni… mert Graham ott volt, azóta készült a fő feladatra, amióta csak eljátszotta a halálát… várta, hogy a szárnyai alá helyezzék a kislányt, és a saját befolyásával erősítse a rászórt bűbáj hatását, terelgesse, tanítgassa…
- Hiszen ő volt Caity prototípusa. Az első gyerekbáb, akivel Voldemortnak komolya terve volt. – Elmúlt a gyengeségem, semmi sem maradt bennem az emésztő gyűlöleten kívül. Egy napja még nyugodt szívvel állítottam volna, hogy sohasem éreztem hasonlót, de most már jól ismertem: a húgom ugyanezt érezte, amikor rám gondolt. A lányra, aki elengedte a kezét. – Ön ugye azért küzd, hogy megölje Voldemortot? Igaz, Mr. Dumbledore? Igaz?
- Meredith, már azzal is megelégednék, ha meg tudnám akadályozni, hogy tönkre tegye a világunkat. – Az igazgató fáradtnak tűnt, mintha ez a háború nem hónapok, hanem legalább évtizedek óta tartott volna.
Nem érdekelt. Nem volt joga ahhoz, hogy kimerült és öreg legyen. Neki nem. Hiszen ő volt az egyetlen reményünk. Az enyém. A családomé, a barátaimé, az iskoláé… mindenkié. Ezt mindig is tudtam, de itt és most a világ leghalványabb, legelkeserítőbb fénysugarának tűnt.
- Nem. Az nem elég. Soha nem is lesz. Meg-kell-halnia. – A kezem úgy remegett, hogy komolyan elkezdtem aggódni magamért.
- Rosszabb dolgok is vannak a halálnál – felelte szomorúan.
- Akkor sürgősen találjon egyet ennek a mocsoknak. – Már az ajtóban állva fordultam vissza, egy új méreggel, egy új célponttal a nyelvemen, egy új feketeséggel a szívemben. – És annak is, aki megtámogatta ezekkel a csodálatos tervekkel. Találja meg a méltó büntetést, és hagyja, hogy az arcukba taposhassak, mielőtt aláveti őket.
- De hát hollóhátas vagy. Annyi mindenre számítottam a jó szándékú feddéstől kezdve a komor egyetértésig, hogy ezt az egy választ nem láttam közeledni.
- Tessék? – Zavaromban még gyűlölködni is elfelejtettem, az agyamat lekötött a rejtély, a megoldandó probléma. Igen, hollóhátas voltam. - Csak gondolkodj, mielőtt cselekszel. Vigyázz, mit kívánsz. Ne pazarold az érzéseidet. – És amikor már majdnem közbeszóltam, hogy elég a kioktatásból, hozzátette: - Próbáld megbocsátani nekem, hogy olyan sok múlik a döntéseimen. Nem kell kedvelned, csak láss tisztán. És ne csupán engem. Most már elmehetsz.
~o~
A maga módján nagyon békés volt az egész: a Tekergők el-elkalandozó figyelme, Lily ideges, kuncogásba torkolló kísérletei a rendteremtésre, az átváltoztatástan-könyvem lapjait meglebegtető bosszankodó horkantások. Még a közelgő vizsgák feszültsége sem osont be közénk olyan mértékben, hogy elrontsa a kedvünket. Peter talán képes lett volna rá, de az „élni és élni hagyni”-megegyezésünk alapján tüntető szundikálással hárította a jelenlétem, így engem sem taszított az övé, sőt: kontrasztanyag volt, egy sötét folt a falon, ami kiemelte maga körül a vakító fehérséget. Rajta kívül mind a barátaim voltak. Fiúk, akik már akkor tűzbe tették értem a kezüket, amikor hozzájuk képest még csak egy kis taknyos voltam, amikor minden más menő kamasz fiúnak nyűg lett volna egy alsóéves ragaszkodó szeretete. Egy lány, akivel megküzdöttem, akivel megküzdöttünk egymás bizalmáért és elfogadásáért. Akármelyikükre néztem, a barátság szó anélkül ugrott elém kőbe vésve, hogy magyarázkodnom kellett volna. A szomszédos fa alatt olyan emberek ültek, akiket sokkal régebb óta ismertem, ezért másféle barátok voltak, de nem kevésbé megkérdőjelezhetetlenek. Nem vártam tőlük se visszaigazolást, sem pedig önigazolást. Egészen kis korom óta éppúgy részei voltak az életemnek, mint a család, az étel, a könyvek vagy a levegő, és ha velük lehettem, a mosolyom már nem csupán az enyém volt, a tükörképek sokszor meg is előzték azt, olyan sebességgel, ami nem egyszer könnyeket apasztott el. Behunyt szemmel is tudtam volna, hogy ott vannak, s ha ugranék, mindannyian elkapnának, vagy legalábbis utánam vetnék magukat, sőt, talán mindkettő, hiszen a barátság szárnyakat is jelent. Illetve… ha valaki megkérdezte volna tőlem ebben a pillanatban, mit is jelent, a világért sem nyitottam volna ki a számat, hogy feleljek neki: csak körbemutattam volna ezen a hét emberen. Nem voltak rá szavak, mert egyszerűen nem is kellettek.

Az egyetlen, akivel kapcsolatban kételyek gyötörtek, már nem tartozott közéjük, és azon tépelődtem, ott volt-e valaha is: Graham. Nehéz volt erről gondolkodnom, annyira letaglózott az elárultság és a becsapottság érzése, de mint a rémálmom után, most is szerettem volna alaposan megrágni a dolgot, mielőtt megosztom másokkal. Márpedig azt muszáj volt; ha valamit megtanultam ebben a tanévben, az az volt, hogy ne titkolózzam azok előtt, akikben megbízom, mert a hallgatástól csak bonyolultabb lesz minden. Tehát minél hamarabb beszélnem kellett Shirleyvel, Daviddel és Jeremyvel. Abban is reménykedtem, hogy együtt majd könnyebben feldolgozzuk a legnagyobb hazugságot, amivel valaha is találkoztunk. Amiben bábok voltunk, kacagó mesefigurák, és amit naivan barátságnak neveztünk mind. De vajon mennyi volt belőle tényleg hamis? Graham képes lett volna csak megjátszani mindazt a szépet és jót, ami hozzánk kötötte? Vagy itt rontotta el, azzal, hogy igazából is megszeretett minket? Talán túlságosan is élvezte a velünk töltött időt, és nemcsak az édesanyja miatt akart kiszállni, hanem miattunk is? Mennyire lehet hazugság egy olyan mély kapcsolat, ami hozzánk fűzte? Az lehetetlen, hogy az ilyesmit valaki éveken át végigszínészkedje… Igen, úgy barátkoztunk vele össze, hogy mind segíteni akartunk a mugli kisfiún, aki idegenül mozgott a világunkban, de végül nem ez tartott minket együtt, hanem a humora, a… Tulajdonképpen nem is emlékeztem rá, csak arra, hogy erőteljes személyisége volt, am elfért a csapatunkban, de… de nem hiányzott. Vagy mégis? Csak azért hiszem ezt, mert már tudom, amit tudok, és nem tudom, mihez kezdjek vele? Fogalmam sem volt, mekkora szeletet ismertem az igazi Grahamből, hogy mutatott-e egyáltalán valamit, ami nem a feladatához tartozott. Nem tudta sejtről sejtre kicserélni magát, biztosan akadt, ami az övé volt, igaz? A mosolya, a tekintete, a léptei… Egyik sem olyasmi, ami valóban számítana. Ami fontos, az valószínűleg mind hazugság volt, így az volt a barátsága is. Hozott is ajándékot, meg nem is. A mi Grahamünk csak kellékként létezett, és igaz, hogy a mi oldalunkról őszinte volt az érzés, de azt már nem tudhattuk, hogy a szerep vagy a színész tette zsebre.

Úgyhogy Graham Sullivan végül nem a megmentendők listájára került fel, hanem az árulókéra. Könnyfoltok nélkül, tiszta dühből és csalódottságból.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.