efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ajnlott szmok:
- az elejre, a szvege miatt Switchfoot: Afterlife
- The Smiths: Please, please, please, let me get what I want
- illetve Med breszt?rja gy csrg: La tempesta di mare
J olvasst! :)


Ami nem én vagyok

/Sok mindent elmondhatok magamról: voltam középső gyerek, unoka, egyetlen testvér, egyke és árva is, majd a lány, akit milliók fogadtak örökbe. Barát voltam, barátnő majd feleség és anya. Szertelen, bolondos, jókedvű, aztán megtépázott hitű, dühös, szomorú, kegyetlenül eltökélt és nyugodtan belenyugvó. Valaki voltam, semmi és minden. De sohasem te, mindig csak én, ezt jól jegyezd meg./
A vekker csak csörgött és csörgött és csörgött, én pedig semmit sem tehettem, mert még csak nem is az enyém volt. Az én ébresztőórámat Flame vette nekem tavaly karácsonyra Roxmortsban, és, hogy a családi hagyomány szerint személyessé tegye (mármint azon túl, hogy az orrom alá dörgölte vele, mekkora álomszuszék vagyok), állítása szerint bűbájok millióit szórta rá, hogy a reggel legfájdalmasabb pillanatában Vivaldi Tengeri viharját énekelje. Ez az éktelen csörömpölés cseppet sem hasonlított egy szimfonikus zenekarra, de még egy tehetségtelen fuvolistára sem, szóval a nagy szenvedés és a félálom árnyai között meglehetősen könnyedén megállapítottam, hogy valaki nagyon ki akart ma szúrni velem. Aztán, ahogy tisztult a fejem, a testem elkezdte a legkülönösebb információkat sikoltozni: először is, hogy az ezeréves kanapén aludtam el Nagyiék nappalijában, ezért rémesen sajog a hátam, de a combom sincs jobb állapotban, abba ugyanis beleékelődött a titokzatos módon alám szorult, elalvás előtt olvasott könyv sarka. Végül, de nem utolsó sorban pedig, hogy immár három hang tölti be a szobát: ez az átkozott óra, az álomittas zsörtölődésem, és Nagyapa félreismerhetetlen kacagása.
- Nem vicces – morogtam félig a párnámba. – Nem akarom, hogy elkezdődjön ez a nap, nem akarok ennél jobban felébredni, és igazából semmi mást nem akarok, csak visszaaludni. Hideg van, náthás vagyok, azon kívül csúnya és rosszkedvű is, úgyhogy nem-nem-nem és nem. ’Agyjál! – Hogy nyomatékot adjak az artikulálatlan szavaknak, a fejemre rántottam a takarót, és máris elkezdtem visszaburkolózni a jóleső sötétségbe is az agyam legsarkában. A következő pillanatban már nem volt mibe bugyolálnom magam, se szellemileg, se fizikailag, ugyanis Nagyapa lerántotta rólam a paplant, ettől pedig meglepően éber lettem.
- Hát ezt nem hiszem el – bukott ki belőlem alig hallhatóan.
- Már megint egy olyan mondat, amiben kitüntetett helyet foglal el a „nem” szócska…
Nem helyes, kisasszony. Aodhfin atya szerint ez a sok negatív gondolat kora reggel megfertőzi az egész napot.
- Ó, igen? És milyen életbölcsességgel indokolja ezt?
- Nézd – Egy élet csikorgás jelezte a jobb oldalamon, hogy Nagyapa közelebb húzott egy széket vagy fotelt, és minden bizonnyal le is ült rá. – Azt neked is el kell ismerned, hogy az embernek egy idő után muszáj kikászálódni az ágyból, és belefognia a dolgokba, amik aznap rá várnak; miért ne kezdhetné már a legelején jókedvűen, bármiről is van szó? Nem egészen mindegy, milyen stílusban beszélsz másikhoz, ugye? Ha udvariatlan vagy, ők sem lesznek kedvesek veled. Aodhfin atya szerint ugyanez vonatkozik az életünk ügyeire is. Ha optimistán állsz a munkához, és rettenthetetlenül, biztos nem fogod dühödten megsebesíteni magad, nem igaz? Szélsőséges példa, de biztosan érted, mire gondolok.
- Ha már úgyis muszáj, miért ne próbálnám meg csak azért is évezni, hah? – Kinyitottam a szemem, de csak azért, hogy megforgathassam.
- Pontosan! A lelkesedésétől elmosolyodtam, és abban a pillanatban rájöttem, nem hülyeség, amit mond. A makacs kis görcs engedett bennem, és hirtelen sokkal több kedvem volt felkelni. Még mindig taszítottak a rám váró feladatok, de kifejezetten jólesett a képükbe vigyorogni. Később, amikor Nagyapa segített visszapakolni a helyükre a frissen letusolt szobanövényeket, már vele együtt dudorásztam, és határozottan megszállt az elvégzett munka öröme.
- Ez a te Aodhfin atyád nem buta ember – állapítottam meg egy fikusz leveleit igazgatva.
- De nem ám! Szerintem varázsló. – Oldalra sandítottam, hátha az arckifejezéséből meg tudom állapítani, milyen értelemben használja a szót, de az égvilágon semmi sem tudtam kisakkozni belőle.
- Úgy érted, fantasztikus ember varázslatos gondolatokkal?
- Jaj, Meredith, hát hol élsz te? Természetesen arra céloztam, hogy olyan, mint mi. Magunkfajta. Nem mugli, és még csak nem is kvibli. Va-rázs-ló. – Szinte sértődötten magyarázott nekem, és olyan hévvel gesztikulált hozzá, ami kis híján egy fokföldi ibolya életébe került.
- Jól van, jól van, értem én, csak… - Részben azért igyekeztem ellenkezni vele, mert rosszul esett, hogy úgy beszélt hozzám, mint valami ütődötthöz, csak mert nem voltam naprakész a példaképét illetően, másrészt viszont tényleg sántított a feltételezés. Erőltetett volt, és egy picit fanatikus is. – Nem tudom, attól még, hogy ő az egyetlen ír rajtatok kívül a faluban, egyáltalán nem biztos, hogy ő az egyetlen mágiahasználó is.
- Szép kifejezés és szép próbálkozás – vigyorodott el cinkosan. Az alsó fogsorából hiányzott egy metszőfoga, és lehetetlenség volt meggyőzni arról, hogy csináltassa meg végre egy gyógyítóval, ha már teljesen fájdalommentes és gyors a folyamat. Nemes egyszerűséggel közölte, hogy jövő Samhainig így marad, főleg, hogy rég szórakozott már olyan jól, mint amikor a minap egy egész kukoricaszem szorult a két foga közé. -, de higgy nekem, ha az öreg Joseph Field a zsigereiben érez valamit, az úgy is van. Inkább ráhagytam a dogot, csak legyintettem egyet – Nagyi egyik harciasabb növény ezt komoly támadásnak érezte, úgyhogy beleharapott a kisujjamba, és csak hossza győzködés, illetve négy kábító bűbáj után engedte el. De legalább aznapra befellegzett a házimunkának…
~o~
A szakítás utáni időszakról azt kell tudni, hogy minimum három hónapig minden más érzelmet felülír a hitetlenség, a „velem ez nem történhet meg” és az „ez nem lehet igaz” érzése. Az ember reggelente felébred, de nem nyitja ki a szemét, mert értelmetlennek tűnik, és nem a hasogató szomorúság miatt kezdi sírással a napot, hanem azért, mert nem alhat vissza a kötelességei miatt. Hiszen az élet megy tovább, és ez egyrészt rémes, másrészt maga a remény, a megnyugtató monotonitás és a figyelemelterelő mindennapok reménye. Végső soron mindegy; akárhogy is, már reggel az esti elalvást várod, és azt kívánod, bár ne állna közétek egy egész nap, tele feladatokkal és emlékekkel. Én is ezeket a dolgokat éreztem, ezekkel a buktatókkal küzdöttem minden ébredéskor, de csak néhány másodpercig, mert a gyász mellé odafurakodott egy rakás ok-okozati összefüggés, kegyetlen válaszok a miért gyenge sikolyaira. Voldemort táncolt kárörvendően a szemem előtt, a szörnyeteg, aki elvette tőlem Regulus és elszakította Caitlint is. Általában a húgom volt az utolsó gondolatim, mielőtt az emésztő gyűlöletből merített tettrekészséggel kipattantam az ágyamból, és már akkor elfoglaltam a fürdőszobát, amikor a szobatársaim még csak a másik oldalukra fordultak át. A mai nap egy kicsit eltért ettől a megszokott rutintól, mert egész éjjel a kádban gubbasztottam, és félálomban bámultam magam a tükörben, amennyire csak a nyitott ajtón beszűrődő csillagfény engedte. A hajnalt egy narancssárga sáv jelezte a csempén, ám azt, hogy teljesen világos van, már csak Shirley miatt vettem észre.
- Nem akarok beleszólni, de ma egy kviddics istennel lesz randid, nem kellett volna beiktatnod egy maratoni szépítő alvást? – Behúzta maga mögött az ajtót, de nem jött közelebb, karba tett kézzel támaszkodott a félfának. Két centire sem voltam a csaptól, mégsem tudtam volna megmondani, mikor jutottam utoljára folyadékhoz; a szám papírízűre száradt, úgyhogy évezredeknek tűnt. Megnyaltam az alsó ajkam, aztán csak vállat vontam.
- Hm. – Shirley elgondolkozva meredt rám, és ahogy viszonoztam a pillantását, hátrahőköltem a felismeréstől, hogy nemcsak megértő és együtt érző, hanem dühös is. – Megkockáztatom, hogy Martin miatt izgulsz a legkevésbé.
- Nem tudom… fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem. Ez a harmadik döntő, egy-egy az állás, és ezen múlik minden, én meg csont nélkül beleegyeztem, hogy egy fiúval jelenek meg az eseményen, mintha direkt provokálni szeretném őt
- Med, már majdnem egy hónapja szakítottatok, nem hiszem, hogy Reguluson kellene most agyalnod. Sőt, meggyőződésem, hogy soha többé nem kellene gondolatokat fecsérelned rá.
- Csak… tudod, olyan régen láttam őt, ötletem sincs, hogy fogok…
- Viccelsz velem? – Rémisztő erővel szakadt ki belőle a kiáltás, a kezem félúton megdermedt a levegőben, ahogy mögé akartam rejteni az arcomat. – Heti kettő közös órátok van! Könyörgöm, tulajdonképpen egy házban laktok!
- Ügyes vagyok, ha tudni akarod – húztam fel az orrom sértődötten. – Eddig a létező összes helyen sikerült elkerülnöm, számmisztikára és bájitaltanra pedig utolsóként esem be, lehuppanok leghátra, és nem nézek se jobbra, se balra, aztán elsőként rohanok el. Nem vetted még észre?
- Tudod, mit gondolok én erről itt? – Kitért a válaszadás elől, és hevesen körbemutatott a fürdőszobában, mutatóujjával hosszan időzve a tükörképemen. – Azt, hogy szánalmas. Mostanában állandóan nyomod itt a melodrámát, a legkisebb nehézségtől is depressziós leszel, és rögtön eljátszod a hattyú halálát valami extrém helyen, magányosan ugyan, de ügyelve arra, hogy végül valaki rád találjon. Érdekel, mit csinált Meredith Field, a legjobb barátnőm? Az ablakpárkányra gubózott, mert onnan legalább jó a kilátás, a felhők mögül is besüt a nap, és óriásikat lehet röhögni a lökött verebeken! Ez, amit te művelsz? Ez színház. Melyik épeszű ember ücsörög egész éjszaka egy ocsmány műmárvány kádban?
- Szerintem igazi - bukott ki belőlem.
- Tök mindegy! – ordította az eddiginél is nagyobb hangerővel. Odakint a szobában biztosan felébredt mindenki, de talán még a szomszédban is. Én meg csak ültem ott, mint egy idióta, és öleltem a kispárnámat, meg döbbenten dörzsöltem a karikás szemeimet. Nem kellett tükörbe nézem ahhoz, hogy tudjam, nem a kád a visszataszító látvány, hanem én. – Mi lenne, ha végre visszatérnél a jól bevált módszeredhez, és ahelyett, hogy belefulladsz az önsajnálatba, megpróbálnál küzdeni egy kicsit? Regulus rohadtul viselkedett veled, de Merlinre, ha még egyszer idáig süllyedsz miatta, tőled lesz hányingerem és nem tőle. Térj már észhez, és szedd össze magad!
- Pont úgy beszélsz, mint Jeremy – válaszoltam egy szusszanásnyi szünet után.
- Az jó, mert neki rendszerint igaza van – vágta rá. Úgy látszott, rögtön ki is viharzik, de aztán meggondolta magát, és inkább rám vigyorgott. – Mi lesz, hozzám vágod még ma azt a párnát, vagy büntetlenül megúszom ezt a cirkuszt? Nem tehettem róla, muszáj volt felnevetem.
- Rajtam ne múljon a boldogságod…
- Minden oké, lá…?- Szegény Nadine áldozatul esett Shirley pofátlanul jó reflexeinek, és ahogy barátnőm elhajolt a lövedékem elől, úgy sétált ő arccal bele. – Jó-jó, megadom magam, a tiéd lehet a fürdő, csak siess! Kacagva kiugrottam az ideiglenes és soha vissza nem térő fekhelyemről, öt perc múlva pedig már a fogkefémmel a számban vigyorogtam bele a tükörbe. Kicsit inkább vicsornak hatott, de valahogy el kellett kezdenem a napot. Szégyelltem magam, mert Shirley fején találta a szöget minden egyes szavával. Hová tettem az eszem? Régebben is volt pár húzós pillanatom, de hogy önként játsszam a drámakirálynő szerepét? Az egész nagyon kínos volt, nem is Shirley, hanem inkább saját magam előtt. Hiszen végső soron az életem sok szempontból javult az elmúlt két hétben: kibékültem a szüleimmel (anya levelei a talárzsebemben lapultak), Caitlin ügyéhez megnyertem az évszázad legidegesítőbb, de egyben legzseniálisabb varázslóját, és ráadásul randira hívott egy igazán helyes és rendes srác. Mi okom lett volna arra, hogy pont most forduljak ki önmagamból, ha már korábban nem tettem meg?
Regulus – jött a felelet ezúttal a saját hangomon, ám erre csupán legyintettem. Ősidők óta tudtam, hogy halálfaló akar lenni, felkészülhettem volna rá, tökéletesen felesleges volt naivan reménykedni bármiféle pálfordulásban. Az, hogy közben még bele is zúgtam, szintén nem volt túl okos húzás, de ha őszinte akartam lenni, nem bántam. Csak jó lett volna magam mögött tudni az egészet, ahelyett, hogy egy idióta meccs okán kontrollálhatatlanul szétcsúszom miatta. Különben is, akármennyire is kitörölhetetlennek tűnik a szeretetem, legalább annyira gyűlölöm is őt azért, mert képes volt azt a Sötét Agyú Állatot választani, és egy életre megbélyegezni magát az undorító jelével. És a mikorról tényleg nem szólt előre, pedig… Utálom, utálom, utálom – ismételgettem magamban a Dumbledore-ral való beszélgetésem óta kissé keserűvé vált mantrát. – Utálom Regulus Blacket.
*
- Ne haragudj, hogy az előbb odafent olyan… bárdolatlanul kiosztottalak – mondta Shirley, miközben kakaót öntött a serlegembe. Az ilyen percekben hiányzott igazán egy tisztességes bögre az asztalról. – Segíteni szerettem volna, de nem így. Csak az a helyzet, ahogy beléptem, és ott találtalak téged abban a lehetetlenül groteszk pozícióban…
- Kihasználnám az alkalmat, hogy megdicsérjem a szóhasználatodat és a fogalmazásmódodat. – Köhögéssel igyekeztem álcázni, hogy elvörösödtem az emlék hatására. – Egyébként köszönöm. Meghökkentő beszéd volt, de rendesen helyre tett, és határozottan állíthatom, hogy szükségem volt rá.
- Ó, ez igazán jólesően hat a kebelemben fészkelő bűntudatra…
- Ne akarjam tudni, igaz? – David kezében máris egy fél zsömle volt, ami olyannyira hűen idézte a régi csibészes énjét, hogy a mosolyom fokozhatatlanná szélesedett. Aztán ugyanazzal a lendülettel le is hervadt. Mindeddig az volt a legnagyobb gondom, hogy mit érez majd Regulus, ha meglát engem Martin Schrieber oldalán – hogy fájdalmat okozok-e a fiúnak, aki szilánkokra törte a szívemet. Az eszembe sem jutott, hogy mi lesz Daviddel, akit én hoztam ugyanebbe a gyilkos helyzetbe. Nem is szabadott volna hagynom, hogy érdekeljen Regulus lelke, Davidé viszont… az övét nem lopták el, és akármi is történt, akárhányszor löktem el magamtól, a barátom maradt.

Hogy miért is? Amikor a szemembe nézett, rögtön elkomolyodott ő is, leült mellém, és a lábamra tette a kezét.
- Ne legyél már ilyen szívbajos, túlélem. – Hát ezért. Egy szempillantás alatt leolvasta az arcomról, mi jár a fejemben. Megpaskolta a térdem, hogy enyhítse a szituáció súlyát, aztán már fordult is az asztalon sorakozó ételek felé, én azonban képtelen voltam ennyiben hagyni, rá akartam jönni, mennyire álca ez a lazaság, mennyire tapostam már megint a szívébe.
- Ki mondta el? Tudom, hogy nekem kellett volna…
- Agatha – szakított félbe teli szájjal. Kettőt rágott a pirítóson, majd sietve folytatta: - De nehogy azt hidd, kárörömből vagy, mert szurkol, hogy kikerülj a képből. Sokszor mondta nekem, milyen rossz rád nézni a szakításotok óta Blackkel, és hogy annyival többet érdemelsz ennél a szomorúságnál… Aggódott érted, ahogy mi mind, és őszintén örül, hogy most talán lesz egy kis boldogság az életedben. És képzeld, én is. Schrieber ráadásul nem is a legrosszabb választás. – Csak egy önkéntelen vállrándítással jelezte, hogy nem is a legjobb, nem harciasan, hanem mellbevágó belenyugvással. – Igazából bárkivel kezet ráznék, aki elfeledteti veled Blacket. Mérnöki pontossággal nyeltem le minden egyes korty kakaót, mielőtt reagáltam volna erre.
- Köszönöm – böktem ki végül a körülményekhez képest nem is túlságosan sírós hangon. – De…
- Nincs „de”. Tudod, mi veled a legnagyobb baj? – Indulatosan az arcomnak szegezte a szalvétáját. – Hogy állandóan azon rágódsz, mit szólnak a tetteidhez mások. Megbántod őket? Kinevetnek? Megbámulnak? Ideje vére magaddal törődnöd, és azt csinálnod, amit igazán szeretnél. Ha pedig ez nem elég, elárulom, hogy nem bántottál ezzel a Martin-dologgal, se engem, se mást. Black meg rászolgált egy kis pofonra, nem? Igen!
- Nem tudom – húztam el a számat.
- Nem baj, ne is érdekeljen. Ha az olyan könnyű lenne… De csak bólintottam, és kihúztam magam, hogy legalább a hátammal jelezzem az önbizalmam a Mardekár-ház asztala felé, miközben körbefürkésztem a terem többi részét. Éppen elkaptam Dumbledore finom fejmozdulatát, amivel az ajtó felé intett. Az órámra néztem, majd megkerestem a tekintetemmel Martint, aki szerencsére tartotta magát az ütemtervhez, és így húsz perccel kilenc előtt még bőszen reggelizett. Összeborzoltam Shirley és David haját, küldtem egy mosolyt a Tekergők és Lily felé, aztán derűs nyugalommal kivonultam a Nagyteremből, és helyet foglaltam egy lépcsőn az Előcsarnokban. Ha a mai nap drámái eddig szánni valóan nevetségesnek és szégyenletesnek tűntek, akkor most egyenesen a falba szerettem volna verni a fejem a sok hisztiért. Minden fiú-gond – gond! – semmi volt ahhoz képest, amit Dumbledore akart mondani nekem. Biztos voltam benne, hogy beszélt a szüleimmel, és abban is, hogy ez semmi jót nem jelent. Semmi jót, csak katasztrófát és valódi problémákat néhány valódi könnyel és valódi veszteséggel.
- Szóval? – kiáltottam az igazgató felé a talárom ujját rángatva, még mielőtt tisztességes hallótávolságba került volna. – Költözzek el otthonról végleg? Kitagadtak?
- Semmi ilyesmiről nem esett szó, Miss Field. Ha őszinte akarok lenni, nem is ezen lepődtem meg a legjobban, hanem azon a megfejthetetlen arckifejezésen, amit felöltött, amint mellém ért. Le kellett volna ülnöm, ha nem az lett volna a kiinduló pozícióm már amúgy is, így viszont hirtelen szükségét éreztem, hogy megadjam a tiszteletet – nem is Dumbledore-nak, inkább a mondanivalójának -, és sietve feltápászkodtam.
- Ennyire jól fogadták? – Az elmúlt egy hétben elért fejlődések tükrében ez nem is tetszett olyan lehetetlennek, mégis… az ösztöneim azt súgták, a fiuk halálfalóságának híre minimum egy kisebb apokalipszist indítana el a szüleimben. A kislányuk szuper gonosz jövőjét nem is említve…
- Még annál is jobban – hunyorgott szomorkásan, olyan szemöldökráncolással kísérve a megszokott mozdulatot, amitől kihagyott a szívem. Megijesztett. Nem volt benne semmi dumbledore-os.
- Öhm… - Zavaromban és értetlenségemben előre-hátra billegtem a megfelelő kérdésen morfondírozva, mert a professzor szűkszavúságából azt szűrtem le, hogy csak akkor tudom meg a lényeget, ha felteszem neki. – Pontosan mit mondott nekik?
- Csupa szépet rólad. Megjegyzem, némelyik dicséret különösen eltúlzottra sikeredett, de nem kell érte hálálkodnod, csak így nyílt színen ne kiabálj velem, kérlek.
- Miért tenném? Különben is, ez a dicshimnusz-dolog volt a körítés, nem? Hogy ne akadjanak ki annyira. Igazán köszönöm…
- Nem kell, ugyanis semmi mást nem árultam el nekik. A világ körülöttünk szó szerint lelassult, a reggeliről jövő vagy éppen oda igyekvő diákok elmosódott foltokká torzultak a periférián. Azt hittem, szédülök, aztán rájöttem, hogy Dumbledore varázsolt valami, ami távol tartotta a nemkívánatos hallgatóságot.
- Tessék? – A biztonság kedvéért megkapaszkodtam a lépcsőkorlátban, de a hangomon ez nem segített, úgy nyivákoltam, mint egy cserbenhagyott kiscica.
- Kifejtettem a szüleidnek, milyen kiváló emberré cseperedtél, és hogy milyen örömmel tölt el, hogy a kapcsolatotok rendeződni látszik – felelte az igazgató feszültnek ható nyugalommal. – Azt követően pedig megérdeklődtem, lenne-e kedvük csatlakozni a…
- Nem! Ha azért dobta fel a Rend-témát, hogy elterelje a figyelmemet a mulasztásáról, mesterien taktikázott, hiszen egy pillanat alatt elfelejtettem mindent a pánikon kívül.
- Hát igen, sajnos ezt a választ kaptam tőlük is – bólintott őszinte csalódottsággal. Hirtelen megjelent a magatartásában egy csipetnyi a védjegyévé vált kedélyességből is, ám az épp olyan gyorsan tovaszállt, mint a jeges félelem a családomért. Önző voltam, de arra gondoltam, bőven elég, hogy a nagyszüleimet és a barátaim szüleit madzagon rángatja ez a vénember, nem hiányzik, hogy még anyáékat is veszélybe sodorja.
- Hála az égnek – adtam hangot nyíltan is a megkönnyebbülésemnek, mielőtt még valami szemet szúrt volna: a szüleim nem gyávák, és a tehetetlenséget is gyűlölik… - Miért? Miért utasították el?
- Ami azt illeti, ezen a ponton vált a beszélgetésünk majdnem olyan megindítóvá, mint amilyen feltételezéseim szerint akkor lett volna, ha teljesítem a küldetésemet, és beavatom őket a titkaidba.
- Vagyis? – Ó, Istenem, hogy idegesített a választékos, már-már nyakatekert modora!
- Édesapád rövidre zárta a témát azzal, hogy aurorként így is túl nagy a kockázat, hogy esetleg konfrontálódik a fiával, amikor az éppen a másodállását végzi maszkban és csuklyás köpenyben, és bár…
- Tessék? A szüleim… a szüleim tudják, hogy Flame… hogy Flame halálfaló? Dumbledore már nyitotta a száját, hogy egy minimum két életbölcsességet tartalmazó barokk körmondatban reagáljon a kérdésemre, de – és szinte láttam, ahogy a döntés megszületett az agyában – valami eltérítette ettől egy nagyon plátói bólintás felé. Az a valami a kezem volt, jobban mondva a tíz körmöm, ami még az égszínkék talárján keresztül is a húsába mélyedt.
- Hazudik. – Az igazgató a fizikai erőszakot jól viselte, ezen a ponton azonban nyilvánvalóan átléptem egy határt, és a gyerekes szemtelenségemből olyasmi lett, ami igazából feldühítette. Meggondolatlan, bántó, hálátlan pofon. Az, hogy ezt abban a percben észre is vettem, az inger, hogy azon nyomban bocsánatot is kérjek, csak rontott a helyzeten, mert a döbbenetem mellé harag tolakodott, amit nem akartam, magamba fojtani. Egy kicsit sem.
- Elárulnád, miért is tartod olyan lehetetlennek, hogy az átlagon felüli intelligenciával rendelkező szüleid tisztában lehetnek a saját fiuk kettős életével? Hogy miért érzed ezt olyan elképzelhetetlennek, hogy van merszed igaztalansággal vádolni engem? Amikor jogosan támadtál, elnézően viszonyultam hozzád, Meredith, de…
- Tettek volna valamit – szakítottam félbe szándékosan, hogy azt lássa rajtam, mennyire nem érdekel, hogy viszonyul éppen hozzám, és milyen szerepet szán nekem a jászmáiban. Bosszúsan összevonta a szemöldökét.
- Igen? Mégis mit, Miss Mindentudó?
- Például… - Elpirultam a kudarctól és az egész szituáció… hideg szívtelenségétől, igen. Elképzelni sem tudtam, hogy a szüleim valahogyan tudomást szerezhettek Flame viselt dolgairól. Azt pedig főleg nem, hogy mindezt így kell megtudnom, Albus Dumbledore-tól…
- Nos? Tudsz olyan mondani, amivel nem kockáztatták volna a bátyád életét? Mert lehet, hogy újdonság számodra, de ez nem olyasmi, amiből csak úgy ki lehet hátrálni.
- Akkor megakadályozták volna, hogy belépjen közéjük! – csattantam fel elkeseredetten.
- Ahhoz késő volt – rázta meg a fejét. Ezzel az apró mozdulattal mintha a mikulásos jóindulat is visszatért volna, vagy legalábbis kevésbé mutatta magát mérgesnek. – Noble nagyanyád túl ügyesen biztosított neki alibiket, túl ártatlan volt a nagyszülői támogatása… minden szempontból túl befolyásos társa volt Flame-nek a bajkeverésben.
- Logikus – ismertem el meghunyászkodva. – De… Dumbledore most már egyenesen fel is nevetett. Nem volt túl örömteli hang, de legalább nevetés volt.
- Mit akarsz még?
- Miért? Miért tettek úgy, mintha minden a régi lenne? Miért nem mondták el nekem? Vagy a Nagyiéknak? Miért nem viselkedtek máshogy Flame-mel?
- Az a te problémád, Miss Field, hogy fekete-fehéren látod ezeket a dolgokat. – A professzor nagyot sóhajtott, akkorát, hogy beleremegtem. Biztos nem attól lettem libabőrös, hogy ez az egy mondat kísértetiesen emlékeztetett Regulus védőbeszédeire a sötét lelkű haverjairól… - Nem mindenki fordíthat olyan könnyedén hátat azoknak, akik rossz elvek mellett sorakoznak fel, mint a te Sirius barátod. Ne berzenkedj, tudom, hogy neki sem volt egyszerű eljönnie otthonról, de be kell látnod, hogy mivel sosem szerette azt a helyet, és sohasem volt oda a családjáért sem, nem is nevezhetjük túlságosan nagy áldozatnak. Ha viszont a szüleidet vesszük… a szeretet összezavarja az ésszerűséget. Amit az eszükkel tudnak, azt a szívük annál hevesebben tagadja. De te is tudod, hogy nem csak ők állnak emellett, hanem a nagyszüleid is, és azt sem merném most kijelenteni, hogy te magad olyan emésztő gyűlölettel viseltetsz a bátyád iránt, mint ahogy azt állítod. Természetesen voltak kétségeim, de csak miután Nagyapa karácsonykor bogarat ültetett a fülembe… vagy már hamarabb is? Kizárt. Azt maximum reménynek nevezném – ezt az érzelmet elég bajosan lehetne kiülni belőlem, azt hiszem.
- Szóval megjátsszák magukat, mert szeretik?
- Úgy ismered őket?
- Nem – vágtam rá. – Akkor… teljesen nyíltan beszélnek róla? Úgy értem, nem csinálnak titkot abból, hogy tudják, de… nyilván nem ugrálnak a lelkesedétől, ugye?
- Keserű szájízzel, de elfogadják, igen.
- Pont, mint a nagyszüleim. Minden szempontból, mert sokáig ők sem árulták el, hogy tudnak Flame-ről. Pompás családom van, rettentően diszkrétek… - Valójában persze megértettem, miért viselkedtek így. Csak arra kellett gondolnom, hány kegyes hazugság hagyta el a számat Caitlin lelki békéje érdekében, mennyire aggódtam érte mindig, milyen nagyon meg szerettem volna védeni mindentől. Az anyai, a szüli szorongás százszorosa lehet ennek a nővéri változatnak, pláne, ha hozzátesszük, hogy az egyik gyermeküket képtelenek voltak megóvni valami igazán rossztól. Ha pedig felfoghatatlanul bölcs akartam lenni már megint, azt is megértettem, hogy nem taszították el maguktól a bátyámat. A megértés azonban nem jelentette azt, hogy követni tudtam volna a példájukat. Nem azért, mert nem volt bennem annyi szeretet, valahol mélyen még Flame iránt is akadt elég, Regulusszal kapcsolatban pedig sok is… Csak gondolni sem bírtam rá. Utáltam az egészet, és gyengének éreztem magam ahhoz, hogy elfogadjam. Úgyhogy nem tettem. - Nem elemzem a történettel szemben támasztott személyes sérelmeidet, inkább válaszolok a másik kérdésedre, amire tényleg kötelességem felelni. – Dumbledore nyugodt hangon tépte félbe a gondolataimat, bár mintha újból bene rezgett volna valami disszonáns. Lelkiismeret-furdalás. – Vagy talán… - Az igazgató elbizonytalanodott. Ez a nap tele volt meglepetéssel már így reggel is. – Ahogy látom, már kitalálhattad, de ettől még tartozom a magyarázattal. A szüleidnek ugyanis fogalma sem volt arról, hogy Flame-nek köze van a húgod elrablásához. És ez… ahogy említettem, ez így is maradt. Pontosan azért nem osztottam meg velük az információinkat Caitlinről, amiért ők nem beszéltek neked a bátyádról. Képtelen voltam bántani őket.
- Pont ön? De hát egyetértette velem abban, hogy joguk van tudni… - A tiltakozásomnak nem volt ereje, mert ha lehunytam a szemem, a szüleimet láttam magam előtt, a meggyötört nőt és férfit, anyát és apát, akiknek már szembe kellett nézniük azzal, hogy a fiuk csuklyás majomnak állt, hogy a kislányukat elrabolták, és mindezt hihetetlen bátorsággal viselték, bármit is éreztem korábban. Vágytam rá, hogy bennem is meglegyen ez a bátorság, és örültem, hogy Dumbledore nem tette őket ismét próbára. Lehet, hogy nem volt helyes a sötétben tartani két ilyen embert, de biztosan becsületesebb volt, mint még mélyebbre taszítani őket… Nem hibáztattam Dumbledore-t. – Most mi lesz?
- Megpróbálsz örömet hozni az életükbe, és ha úgy alakul, hogy nem bírod már tovább, magad mondod el nekik. - Amilyen kegyetlen igazság volt, olyan gyengéden gördültek felém a szavak, szinte dúdolta őket. – Te is tudod, hogy ez sohasem volt az én tisztem. Szívesen levettem volna a terhét a válladról, de mint látod, elbuktam vele. Őszintén sajnálom. Én…
- Professzor úr, a meccs után szeretnék elutazni a nagyszüleimhez. Persze, aztán haza, a szüleimhez is, de oda már nem egyedül. Ha Nagyi és Nagyapa mellettem vannak, meg tudom csinálni., el tudom mondani nekik. – Hogy miért hangzott ez olyan jól? Mert váratlanul hittem benne.
~o~
Egy buborékban voltam, amin kívül rekedtek a gondjaim, mintha megszöktem volna tőlük néhány órácskára. Martin nem volt velem a pajzs mögött – ő maga volt a védelem, a kellemes bizsergés a vállamban, ahol összekoccant a felkarjával. Elfeledkeztem a családomról, arról a pokoli beszélgetésről, ami előttem állt, és csak egyetlen egy dolog suhant be mellém: Regulus. Szó szerint ott repkedett az orrom előtt, és ami azt illeti, borzalmasan játszott. Durcás büszkeséggel, mardekárosan, de botrányosan figyelmetlenül. Miattam. Martin első viccén olyan látványosan nevettem, amennyire csak gyér színészi képességeim engedték, és bár az idióta szívem ugyanúgy püfölte a bordámat Reg pillantásától, mintha misem történt volna, semmi mást nem szerettem volna, csak bántani őt a tüntető boldogságommal. Megmutatni, hogy nélküle is van életem és kitűnően ellubickolok benne, nem maradtam egyedül. Olyan beteg és szomorú voltam… A fejem fölött lassan minden irányból összecsaptak a hullámok, én azonban csak feszítettem a húrt egyre tovább és tovább.
A visítozva szurkoló bolondos lány nem volt teljesen hazugság, egyszer ilyen is voltam, és Martin mosolya, ami jelezte, hogy tetszik neki, amit lát, adta alám a lovat. A lelkesedésem sem volt száz százalékig megjátszott, hiszen a mindent eldöntő döntő izgalma rám is átragadt (az elsőt a Mardekár, a másodikat a Griffendél nyerte, tehát ezen a harmadikon múlott minden), a jövő elnyomott félelmébe azonban hisztériaként szivárgott bele az örömujjongásokba és a csalódott zúgásba. Senki sem vette észre, mégis az bántott, hogy Regulus nem látta meg rajtam azonnal a seprűjéről. Paradox és buta gondolat volt, csak még jobban felidegesített, még inkább dühös lettem rá. Minden túlzás nélkül gyűlöltem Regulus Blacket. Amiatt, ami volt, és ami én voltam miatta. Magamért. Mindenért. - Naná, hogy a Griffendélnek szurkolok! – ordította Martin egy kötekedő harmadévesnek, aki megrángatta a hugrabugos sálját. A tömeg még mindig mámorosan hujjogatott James jól irányzott gurkója miatt. – Nézz már körül, mindenki így van ezzel! Az állítás maradéktalanul helyes volt: a Mardekár szurkolótábora egyrészt a kisebbséget képviselte, másrészt a meccs hevében igazi senkikké váltak a többiek szemében. De hát amúgy sem voltak soha a másik három ház kedvencei.
- Haj-rá Griffen-dél! – sikoltottam bele az általános morajlásba, mire több száz másik hang kapta fel a ritmust. Elvigyorodtam. – Martin, vegyél fel kérlek a válladra – fordultam a fiúhoz egy hirtelen ötlettől vezérelve. A leghátsó sorban ültünk, senkit sem zavart volna, ha gombaként kinövök az emberek közül, sőt.
- Biztos? Csípőre tettem a kezem, és nagyon szúrósan néztem rá.
- Azt gondolod, olyan nehéz vagyok, hogy edzett férfi létedre sem bírsz el?
- Bah – kommentálta szeretnivaló tömörséggel, plusz egy szinte illegálisan dögös mosollyal, majd egy laza mozdulattal felpenderített a nyakába. – Tiszta őrült vagy, ugye tudod? – pislogott fel rám csillogó szemekkel, mire kacagva behajoltam az orra elé.
- Ha rám hallgatsz, nem kéne már az elején ellőnöd az ilyen nagy bókokat… Felnevetett, és hátrahajtotta a fejét, amiről az ösztöneim azt súgták, hogy egy fura testhelyzetben elcsattanó csók előkészítése, így azonnal elhúzódtam. Igyekeztem incselkedésnek álcázni a visszautasítást, és valószínűleg sikerült is, mert a felettünk elrepülő Regulus az egyébként fantasztikus reflexével rántotta vissza a seprűjét, hogy egy pillanatig méregtől csöpögő szemekkel nézhessen rám. Elpirultam, de még mielőtt tovarepült, nyugtázhattam, hogy ő is megbánta, hogy – ha csak ilyen rövid időre is– leengedte a jeges maszkot, és megláthattam, hogy… hogy nem érzi jól magát a bőrében. Nem volt vele egyedül. Annyira nem, hogy a következő másodpercben a teljes mardekáros tábor csatlakozott hozzánk, és velünk ellentétben meg sem próbálta leplezni vagy elfojtani a dühét, amikor a Griffendél fogója anélkül halászta el Regulus orra elől a cikeszt, hogy a fiú akár érte mozdult volna. A meccs vége felülmúlta a lelkemben uralkodó káoszt, és ezért elmondhatatlanul hálás voltam, ugyanis a hangzavarban képtelen voltam magamra koncentrálni. Képeket láttam, amiktől föl-lerángatózott a szám széle: Siriust és Jamest, amint egymás tenyerébe csapnak az összegabalyodott piros-arany kviddics talárok sűrűjében. A pofont, ami elől Regulus meg sem próbált kitérni, és ami után Madam Cvikker kiutasította a Mardekár csapatkapitányát a pályáról. A fantasztikus csapatot, melynek tagjai végül lángoló örömmel vették át a kupát, és akikért majd’ az egész iskola szíve dobbant egyszerre boldogan. Regulust, ahogy vérző ajkakkal, de hátrahúzott vállakkal és felszegett fejjel kezet fog az ellenfeleivel, köztük a bátyjával is, majd kivonul a lelátókon keresztül. És végül, de nem utolsó sorban a megránduló lábamat, ami kész lett volna utána sietni, hogy bekötözze a sebeit. Halálfaló. Időm sem volt haragudni a hülyeségemért, már a parkban róttam a beígért séta köreit egy másik fiúval, akiről még az én kritikus, Tekergő-mércével ellátott szobatársaim (sőt, titkos imádatuk tárgyai is) meggyőződéssel állították, hogy kivételesen rendes, a leheletnyi önelégültségével pedig csak a megilletődöttségét álcázza.
- Harmadik randis vagy? – kérdezte, mikor végre elhalt az éneklő tömeg zúgása.
- Tessék?
- Úgy értem… oké, ez elég kínos, de a haverjaimmal nyaranta néha belógunk egy-egy mugli moziba, és valamelyik nyálas filmben a főszereplő lány állandóan azt hajtogatta, hogy az első csóknak a harmadik randevún kell elcsattannia, én meg azt gondoltam, talán… Mindegy, felejtsd el. – Olyan zavarban volt, hogy észre sem vette, milyen gyorsan megy, alig tudtam vele lépést tartani. Esküszöm, még a rövid fazonra vágott haja is lobogott a menetszélben.
- Ha megállsz egy percre… - szuszogtam máris kifulladva, mire még zavartabban megtorpant -, pont így, nagyon jó… szóval… azt hiszem, olyan lány vagyok, aki megvárja a tökéletes percet. Az pedig… hát, az aztán nincs konkrét időponthoz kötve, ha jól emlékszem. Riadtan a szám elé kaptam a kezem, és kétségbeesetten próbáltam kiűzni a fejemből egy hideg, szilveszteri estén, egy teraszon elcsattant első csók felülmúlhatatlannak tűnő képeit, miközben szégyelltem magam, amiért máris a volt barátomra utalgatok, de csodával határos módon nem tűnt fel neki. Ragyogott a tekintete, ide-oda kapkodta köztem és a fűzfa között, ami alatt tébláboltunk. Fel nem fogtam, mi lelkesíti fel benne ennyire, mert engem csak a torokszorító félelem emlékei kezdtek kísérteni a tóra nyíló kilátástól. Rabastan alig egy köpésnyire fenyegetett meg halálosan, brutális körülmények között: követelte, hogy hagyjam békén Regulust, a szavait pedig megfelelően hatásos eszközökkel nyomatékosította. Még most is éreztem a torkomra feszülő nyálkás kezeket, a fagyos víz késszúrásait az arcomon… Ezt persze nem mondhattam el Martinnak, nem árulhattam el senkinek sem. Azok után nem, hogy Lestrange végül elérte a célját, és a rohadék barátaival meg a még nagyobb, óriási szemétláda főnökével magukhoz édesgették Regulust, el tőlem, el a józan, békés világtól, amibe még átmenekülhetett volna… Minden ízemben remegtem, Martinnak azonban ez sem szúrt szemet, várakozásteljesen meredt rám.
- Ne haragudj, kérdeztél valamit? – Ezúttal rajtam volt a feszengés sora, de ahogy elvörösödtem, legalább visszatért belém az élet.
- Csak azt, hogy ez a hely elég romantikus-e, hogy megcsókolhassalak – vigyorodott el, nyilvánvalóan erőt véve minden izgalmán.
- Nem. – Uh, de még mennyire, hogy nem. – Úgy értem… persze, fölénk hajol egy ezeréves fa, zöld a fű, és csiripelnek a madarak, de… most én fogok flúgosnak tűnni, de van egy elméletem, ami szerint az első csók helye determinálja a kapcsolat kimenetelét.
- Ezt alapozod is valamire?
- Ööö… nem. Nem tudom. Talán csak arra akarok kilyukadni, hogy nem mindegy, mire emlékszik vissza az ember: egy átokverte bulira tele részegekkel – Ami másodrendű, ha életed szerelme kap le egy amúgy igen gyönyörű és romantikus pillanatban. Magánvélemény, Medy, de ettől teljesen igaz, nemde? – vagy éppen, mondjuk egy templom főterére, egy folyópartra, egy… - Azonnal leesett a tantusz, amint sokatmondó mosolyára néztem, és megfogta a kezem. – Oké, megfogtál, a tópart is tökéletes, de ez azért nem elég.
- Az idő. Igazad van, megfeledkeztem az időzítésről. Ezzel a sok beszéddel már el is szállt a pillanat, ha volt egyáltalán, igaz? Meglepetten bólintottam.
- Igen, ezt próbáltam eldadogni. Tudod, igazából bámulatos, hogy ilyen gyorsan ráéreztél, hogyan kell kihámozni a lényeget a hadoválásomból.
- Részemről az öröm. – A kacsintás a legtöbb embertől elképesztően bénán sült el, de tőle valahogy természetes volt, úgy igazán, gyomorból kacagnom kellett miatta. Kellemes volt. Nem engedte el a mancsom, de szó nélkül tovább indult, és egyáltalán nem tűnt letörtnek a lerázástól.
- Most, hogy ötleteket adtam, mikor és hogyan csókolj meg, hogy egyszer elvehess feleségül, miről szeretnél beszélgetni?
- A kedvenc témám nyilván a kviddics – hadarta alig érthetően, és eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy a „feleség” szótól pánikolt be ennyire. Egen, azt sem kellene még az orrára kötnöd, hány gyereket szeretnél. – De nem várom el egy lánytól, hogy…
- Most direkt sértegetsz? – Csípőre tettem a kezem, és szándékom szerint brilliánsan alakítottam az elnagyolt házisárkány szerepét. Martin mindenesetre remekül szórakozott rajtam.
- Ha azt állítod, otthon vagy a kviddicsben, és ráadásul még szívesen is társalogsz róla, tényleg nem ígérhetem, hogy tudom magam türtőztetni a tökéletes percig…
- Na, jó, az előbbi meccsről okosabb nem beszélgetnünk, de jobb lesz, ha felkötöd a gatyádat, Schrieber, ugyanis az utóbbi húsz év jelentős mérkőzéseiről ebben a minutumban le tudnék vágni egy kiselőadást.
- Hm, mit szólsz a hetvenötös Hollandia-Írország barátságos küzdelemhez? – Lerítt róla, hogy ezzel akart sarokba szorítani, de hát nem tudhatta, hogy Sirius akkoriban másról sem beszélt, és azon különleges alkalmak egyikeként, amikor teljes volt köztük az egyetértés, Regulusszal még szemléltették is nekem a legendásabb mozzanatokat. Nem mellesleg pedig nagyrészt ír voltam, tehát oda is figyeltem rájuk.
- Azt, hogy totálisan méltatlanul mellőzik az emberek O’Shaley terelői teljesítményét, mintha csakis… Az együtt töltött néhány óra olyan könnyedséggel repült el, amiben már régóta nem volt részem, azt azonban nem mertem volna kijelenteni, hogy napokkal később bármilyen maradandó emléket fel tudok majd idézni belőlük. Habos volt, ám kivételesen nem hiányoltam a krémet, mert pontosan erre volt szükségem. Amikor szégyellős puszit nyomtam Martin arcára, és elindultam Dumbledore irodája felé, kipukkant ugyan a buborék, mégis egyre kevésbé éreztem, hogy a biztos őrület szélén állok. Szilárdabb volt a lábam alatt a talaj, élesebbek körülöttem a színek, a szagok, az illatok, a hangok. Elérkezett a hazafutás ideje, és én egy icipicit könnyebb csomaggal vágtam neki, mint ahogy azt reggel elképzeltem. Ami pedig a legfurcsább volt: a körülmények ellenére boldog voltam, hogy láthatom a szüleimet, és őszintén beszélhetek velük, nemcsak, mert muszáj, hanem mert én úgy akarom.

~o~
- Na, hogy ment? – Hazudnék, ha azt mondanám, nem képzeltem el ezt a jelenetet jó előre, de a fejemben Dumbledore fel sem pillantott az előtte heverő pergamenről, elviselhetően és kezelhetően közömbös volt, míg a valóságban fürgén felpattant, ahogy kiléptem a kandallójából, és elém sietett.
- Rosszul, ergo úgy, ahogy azt vártuk. – Megvontam a vállam, hátha ez elveszi a hangom élét.
- Nem értem. – Összefonta a karjai a mellkasa előtt, és lecövekelt előttem, miközben le sem vette rólam röntgenszerű tekintetét.
- Ugyan már! Kiborultak, kiabáltunk, sírtunk, átkozódtunk, közös bosszút esküdtünk, tovább sírtunk, aztán mindketten megöleltek, biztosítottak róla, hogy nem hibáztatnak semmiért, minden rendben lesz, és visszaküldtek ide. Mit nem lehet ezen érteni? – Leutánoztam a testtartását, majd a csöndet megunva megkíséreltem méltóságteljesen kivonulni a szobából, el a fürkésző pillantás hatóköréből. Két lépést sem tettem, mire végre megszólalt.
- Te nem szomorú vagy, hanem dühös. Arra számítottam, hogy ma már vissza sem bírsz majd jönni, vagy ha mégis, úgy kell majd összekaparnom téged a padlóról, ehhez képest annyi energia van benned, hogy szétzúznál itt mindent, ha nem lenne olyan tiszteletre méltó az önuralmad. Mi történt?
- „Most azonnal beszélnünk kell Flame-mel!” – idéztem affektálva az édesanyámat. – „Nem érdekel, mit kaphat érte azoktól a mocskoktól, hallani akarom, hogyan tudja ezt a borzalmat kimagyarázni! Anya, ugye csak viccelsz? Nem. Lennie kell valami magyarázatnak… Megérdemli, hogy elmondhassa, nekünk pedig jogunk van hallani.” – Elmélyítettem a hangom, hogy a professzor tudja, az apám van soron. – „Meredith, vissza kell menned az iskolába. Ulla nagyon gyors, a bátyád negyedórán belül itt lesz. Indulj.” Annyira reszkettem az elfojtott indulattól, hogy Dumbledore erőszakkal bele akart tuszkolni az egyik karosszékbe, de már elkésett, a következő percben robbantam.
- Mi az, hogy megérdemel egy esélyt, hogy előadjon valami ostoba hazugságot? – kiabáltam, végigcsörtetve a szőnyegen. – Mi a fene baja van mindenkinek, hogy ilyen elnéző azzal a rohadékkal? Az Isten szerelmére, elrabolta Caitlint! Az a kígyófejű seggfej csak csettintett, és ő rögtön loholt, hogy a kezére adja a saját kishúgát! Mit kell ezen kimesélni? És ha ez az istenverte bolygó esetleg elkezdene visszafelé forogni, és lenne rá épeszű mentsége, ugyanannyira jogom van hallani, mint a szüleimnek! Milyen alapon zárnak ki ebből!? Mintha nekem nem lenne elég tisztáznivalóm azzal a féreggel, mintha nekem nem tartozna egy életnyi vezekléssel vagy legalább egy kicseszett bocsánatkéréssel!
- Azt hiszem, ezért küldtek vissza, Meredith – dőlt a falnak fáradtan. – Nem vágytak rá, hogy a bátyád torkának ugorj, épp elég nehéz volt számukra, hogy ők maguk éretten és megfontoltan kezeljék a szituációt. Lesújtó pillantást vetettem rá, és kiviharzottam az irodából. Kiáltott utánam valamit arról, hogy ilyen állapotban nem engedhet el, de mire végigmondta, már messze jártam.
*
Szerencsém volt, de ez az egy apró segítség már járt nekem a nap kegyetlenkedései után. A szüleim meggyötört arca démonként kísértett, hiába tartottam nyitva a szemem, és pislogtam a lehető legkevesebbet. A fájdalom mellé pedig utat tört a düh, a csalódottság, az égető hiányérzet, Caitlin és Regulus harsogó neve, a fáradtság, a letörtség, a vágy, hogy valaki más legyek – vagy legalábbis olyasmit tegyek, ami nem én vagyok. Ehhez volt szükségem Siriusra, és hála az égnek akkor sem találtam volna rá gyorsabban, ha előre megbeszélem vele az időpontot. A csillagvizsgáló torony palánkján ücsörgött, csak úgy ontotta magából a tökéletesen szimmetrikus füstkarikákat. A cigit a fiúk is utálták, és én meg Shirley is – Lilyről nem is beszélve -, úgyhogy csak nagyon ritkán gyújtott rá, általában akkor, ha nagy bánat vagy éppen öröm érte, és akkor is egyedül vonult el egy félreeső helyre: ide. A Kviddics Kupa elnyerése után tehát jogosan reméltem, hogy itt összefuthatok vele; ha el is gondolkodtam volna rajta, akkor is csak attól kellett volna félnem, hogy már a győzelmi bulin ünnepelteti magát.
- Adj egy szálat. – Erőtlenül szökött felé a hangom, és a lépteim sem csaphattak zajt, mert rémült meglepetésében majdnem elvesztette az egyensúlyát. Látszólag azért ugrott le, hogy üdvözöljön engem, én azonban átláttam a szitán, és tudtam, hogy hirtelen nagyon igényli a szilárd kőpadlót a lábai alatt.
- A frászt hoztad rám, kicsim. – Tapintatosan elnyomta a cigit, majd alaposan megölelgetett, de csak fél szívvel viszonoztam. Nem erre volt szükségem.
- Adj egy szálat – ismételtem meg türelmetlenül.
- Tessék? – Karnyújtásnyira eltolt magától, és ide-oda forgatta a fejem, hogy ellenőrizze, tréfálok-e, amíg el nem hátráltam tőle.
- Kapok egy cigit vagy nem?
- Med, jól vagy?
- Itt könyörgök neked egy szál hülye bűzrudacskáért, szerinted? Mi az a fal mellett? – kérdeztem váratlan érdeklődéssel.
- Lángnyelv Whisky, a manók Lumpsluck személyes készletéből csempészték ki nekem a bulira, de… Mit művelsz? Az üveggel a kezemben felegyenesedtem, de nem néztem rá.
- Remek, hogy kell ezt kibontani? – A szemem sarkából láttam, hogy eléggé ráhoztam a frászt, falfehéren közelített felém. Elrántottam előle a whiskyt, és tovább tanulmányoztam a kupakot, míg végül a legegyszerűbb megoldást választottam, és levarázsoltam a helyéről. Siriusnak furcsa módon akkor jött meg a hangja, amikor az enyém – micsoda reklám! – elveszett a lángnyelvek között. Köhögve, szinte öklendezve fulladoztam tőle, azután újra meghúztam. Újra és újra.
- Figyelj, Med, akármi történt, te is tudod, hogy nem az a megoldás. Végigcsináltad velem, Jamesszel, és láttad, hogy nem oldott meg semmit.
- Hogy is van az a mondás? Á, igen: Az alkohol semmire sem ad választ, de legalább elfelejted a kérdést. – Nagyon elégedett voltam magammal, szóval a legkevésbé sem készültem fel rá, hogy esetleg megkaparintja tőlem a piát.
- Mi a franc bajod van? – fakadt ki mérgesen. – Örülnék, ha végre elmondanád, ahelyett, hogy ilyen szarokkal bölcselkedsz. – Vicces, de az jelezte, mennyire dühös Sirius, hogy már káromkodott is előttem. Az én társaságomban ez sohasem volt szokása, se neki, se a többi Tekergőnek, noha tisztában voltam vele, hogy máshol ők sem szentek. A gondolattól felvihogtam. – Rohadtul nem poén, Med. Tényleg nem volt az. Csak az időmet fecsérelte.
- Na, ide hallgass, Sirius Black! Tudom, hogy te itattad le Davidet aznap este, amikor olyan bunkón letámadott engem, mégsem estem neked, hogy lehordjalak a sárga földig, szóval légy oly jó, és a bűneidért vezeklésül add azt vissza egy szál cigi kíséretében. Köszi.
- Oké – bólintott. Azt tette, amit kértem, majd maga is rágyújtott egy újabb szálra. Ezúttal nem jókedvéből, tudhattam. Sztoikus nyugalommal nézte, ahogy többet pöcögtetem azt az átkozott bagót, mint amennyit szívtam belőle (a fuldoklással szembeni arányát inkább fedje jótékony homály), és ahogy időről időre leöblítettem a szörnyű ízt egy-egy korty alkohollal.
- Ha ilyen kis adagokban iszogatod, öt percen belül tök részeg leszel – jegyezte meg majdhogynem véletlenül.
- Annál jobb – vágtam rá. Nagyot, elegánst szippantott a cigijéből, és csak hosszú idő múlva engedte ki a sűrű füstöt.
- Egy pohár sörrel is ki tudja magát ütni az ember, ha szívószállal issza. – Egy kicsit nézte, hogyan helyezkedem el a fal tövében, aztán maga is csatlakozott hozzám. Abban a kevéske fényben annyira hasonlított az öccsére, hogy dobogó szívvel vártam a kérdést: Azt mondod, kényelmes itt lent? Sirius azonban csak sóhajtott egyet. Nem kisfiú volt, sőt, még csak nem is az a Black, aki után ebben a kiszolgáltatott lelkiállapotban sóvárogtam. A világért sem mondtam volna ki hangosan, hogy egy tetves halálfaló után ácsingózom, elég volt magamban kontrázni rá. Inkább felvettem a társalgás fonalát.
- Olcsó megoldás – feleltem a sörös információra megkésve, de Siriust nem zavarta.
- Aha, és rettentően férfias.
Halkan, örömtelenül felnevettem, és rögtön utána csuklottam is egyet. Csuklás ellen kilenc korty víz – hallottam egy emlék visszhangját, de sajnos csak whiskym volt. Kiderült, hogy az is pompásan megfelel a célnak.
- Nem akarsz inkább beszélni róla? – kérdezte Sirius csendesen, miközben felém nyújtotta a kezét. Ezúttal kért, úgyhogy gondolkodás nélkül adtam.
- Most az egyszer nem. – Jól megfigyeltem a technikát, amivel ivott, pedig jól tudtam, hogy hacsak nem törik el bennem végleg valami, soha többé nem fogom kamatoztatni ezt a tudást. Nem akartam. – Sajnálom, hogy elszúrtam a győzelmi estédet, nem ezt érdemelted. Nem tőlem.
- Rá se ránts, kicsim. Az igazi buli különben sem kezdődik el tíz-tizenegy óránál hamarabb, nem késtem le semmiről. Az órám furcsán imbolygott, de azért ki tudtam silabizálni, mennyit mutat.
- De ideje lenne elindulnod – kocogtattam meg a számlapot.
- Nem hagylak így itt – rázta meg a fejét.
- Jó, akkor csak kísérj el a Hollóhát-toronyba. Ezen elgondolkodott. Nem tudtam mire vélni, hogy olyan sokáig néz rám olyan intenzíven, amíg le nem törölte a könnyeimet, és bele nem csomagolt egy testvéri ölelésbe, amit Flame-től, attól a hazug árulótól utoljára talán tizenegy évesen kaptam. Ahogy eszembe jutott a bátyám, az alkohol bemutatta azt a hatását is, amit őszinteségi rohamnak neveznek. Elzokogtam Siriusnak mindent, ami a családommal történt, és talán mást is, amire nem emlékszem, mert csak sírtam, sírtam, sírtam, összefüggéstelenül és folyékonyan, amíg ki nem fogytam a szuszból, és meg nem ígérte, hogy beavatja helyettem Jamest és Remust, aztán mind segítenek nekem megtorolni mindazt a boldogságot, amit Voldemort és a csatlósai nap, mint nap vettek el tőlünk.
~o~
Az ismerős zöld fény háromszor villant fel egymás után, de olyan gyorsan, hogy még én is csak az azt követő puffanásokból tudtam kiszámolni. Elégedetten felnevettem – a kacaj egyelőre nem nagyon hasonlított a Mester hideg nevetésére, de tudtam, hogy ami késik, nem múlik, a vörös hajú fiú pedig, aki vigyorogva támasztotta mellettem az üvegfalat, amúgy is értékelte bennem a minimális természetességet.

Amikor így nézett rám, semmit sem akartam jobban, mint hogy a testem végre legalább tizenöt éves legyen, és Grahamnek ne maradjon kifogása a speciális feladatok ellen. Idegesítő volt a nyavalygása, gondolkodás nélkül meg is öltem volna, ha nem lett volna olyan árulkodó a testbeszéde, amióta elkezdtem kerekedni, és az undorító, babás csigáim Flame barátnője szerint szexi hullámokká nem szelídültek. Használni akartam ezeket az új adottságokat, és a bennem halmozódó energiát, de amíg alig tűntem velük kiskamasznak, kevés lehetőségem volt egy szelet csokinál többet kicsikarni Grahamből.

Túl régóta benne ragadtam a tizenhárom éves csitri külsejében, túl lassú lett ez az egész folyamat, és ettől csak tovább nőtt bennem a feszültség, néha – mint most, gyilkolás után is – legszívesebben letéptem volna Grahamről a ruháit. De Graham, bármennyire osztotta is ezt a vágyat, túlságosan úriember volt hozzá, és amikor én idióta panaszkodtam rá a Mesternek, ő rám ordított, hogy tanuljam meg fékezni az ösztöneimet, különben mással öleti meg a nővéremet, azt pedig nem hagyhattam. A Mester persze könnyen beszélt, aki már ötödrészt sem ember, tuti nem is gondol a szexre… Ida feddése már jobban tetszett, ügyesen csinálta, legyezgette vele a hiúságomat: szerinte a saját érdekemben kell megvárnom, amíg Graham – vagy felőlem aztán akárki, aki van ilyen jóképű és izmos – megpróbál becserkészni, addig nyugodtan húzzam csak az agyát, biztosan kamatozni fog a dolog. Ha pedig Graham mégsem áll kötélnek, majd végzek vele, aztán megszerzem a híresen jó pasi Regulus Blacket. Flame múltkor elszólta magát, tudom, hogy a Blackeknek gyengéje a családunk… Kár, hogy még soha a büdös életben nem láttam se őt, se a többi fiatal halálfalót Grahamen és Flame-en kívül, a Mester mindig csak a „csalhatatlan hűségű” vén trottyokra bíz rá, amikor portyázni megyek. Ez a „túl fiatal és éretlen vagy”- duma kezd az idegeimre menni, valakit, biztosan megölném, aki újra a fejemhez vágja, ha nem jöhetnék el minden nap vadászni. - Tudod, nem gondoltam, hogy egyszer ilyen büszke leszek valakire, aki ilyen gyorsan és nonverbálisan nyír ki kolibriket – jegyezte meg Graham lustán. Vetett egy pillantást az órájára, úgyhogy lehetőségem nyílt megcsodálni a gyönyörű szép kezeit. Ó, igen, a kezeivel nagy terveim voltak…
- Igazából elég unalmas volt – vontam vállat.
- Ezen már nem segíthetek. Ideje elhúznunk ebből a hülye üvegházból, kezd melegem lenni. – Merlinre, fel sem fogta, hogyan forgatta a szavakat, pedig nekem teljesen kiszáradt tőlük a szám. Meg a forróságtól vagy a fülledt levegőtől vagy az elképesztően erotikus és egzotikus környezettől, amit csak most vettem észre. Ez már nekem is sok volt. Főleg nekem.
- Tulajdonképpen butaságokat beszélsz. – Tökéletesen utánoztam a hangsúlyt, amivel esténként Ida beszélt Flame-hez. Tudtam, mert Graham lesütötte tőle a szemét. – Van itt valami, amivel elszórakoztathatnál…
- Nemsokára hazaérnek a muglik. – Ez egy kicsit elterelte a figyelmemet, így nem lettem olyan dühös a burkolt elutasítástól, mint amilyen lenni szoktam.
- Szuper, akkor lesz ma egy kis izgalom is. Képzeld csak el, a megnyerő mosolyommal bekéredzkedem hozzájuk, aztán hirtelen előkapom a pálcám, és játszom egyet a sikolyaikkal, a szimfóniát pedig lézershow-val zárom. – Rá hunyorogtam, hogy értékeli-e a muglis poént, de valószínűleg direkt nem reagált, hogy hergeljen.
- A Nagyúr egy ideig még a környéken szándékozik maradni, nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet két holttesttel. Iszonyúan idegesített ez a basáskodás és okoskodás, az érzést azonban kiválóan kamatoztattam azokkal a dolgokkal karöltve, amiket a helyszín abszurditása váltott ki belőlem. - Akkor viszont marad a szórakozás másik változata. – Büszke voltam magamra, mert sikerült úgy kibújnom a kardigánomból, hogy a felsőm egyik pántja is lecsúszott a vállamról. Az sem volt hátrány, hogy még nem hordtam melltartót.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük egy párszor. – Graham szinte évődő esetlenséggel nyújtotta ki maga előtt védelem gyanánt a kezeit, de hogy, hogy nem, az inggombja így is megadta magát a gravitációnak. Újra megpöccintettem a pálcámat. – Ugyan már, csak pár hónapról van szó, aztán te is tudod, hogy semmi okom nem marad ellenkezni!
- Most sincs, hiszen olyan szépen kérlek… - Lassú, elnyújtott léptekkel közeledtem felé, amitől mindketten megőrülni látszottunk, de ettől csak még jobban élveztem. – Nincs itt senki, amúgy sem kell megtudnia senkinek… Naaa, Graham… - Feljegyeztem magamnak, hogy a kézzel gombolás hatásosabb minden mágiánál, Graham karjai ugyanis rögtön a derekamra fonódtak. – Vehetjük úgy, hogy az a bók az előbb az udvarlás volt, most pedig felléphetünk az első szintre… Csak egy kis csók, abba nem halsz bele – suttogtam a fülébe, mire felnyögött. – Nem lehetek addig tizennégy, amíg meg nem csókol valaki, miért ne te lennél az?
- Túl sok tini regényt olvasol.
- Mert mindig úgy unatkozom, és nincs jobb dolgom. Most persze akadna… Graham, nem látod, milyen magányos ott az az inggomb a földön? Talán csatlakozhatna hozzá ez a póló itt rajtam… meg a nadrágom… és a tiéd… Elszakadt nála az a bizonyos cérna, én pedig diadalittasan belenyögtem a csókba, mielőtt lehunytam a szemem.
Aztán tágra nyitottam, és belesikítottam a párnámba.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.