efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ajánlott számok:
- az elejére, a szövege miatt Switchfoot: Afterlife
- The Smiths: Please, please, please, let me get what I want
- illetve Med ébreszt?órája így csörög: La tempesta di mare
Jó olvasást! :)


Ami nem én vagyok



/Sok mindent elmondhatok magamról: voltam középsõ gyerek, unoka, egyetlen testvér, egyke és árva is, majd a lány, akit milliók fogadtak örökbe. Barát voltam, barátnõ majd feleség és anya. Szertelen, bolondos, jókedvû, aztán megtépázott hitû, dühös, szomorú, kegyetlenül eltökélt és nyugodtan belenyugvó. Valaki voltam, semmi és minden. De sohasem te, mindig csak én, ezt jól jegyezd meg./


A vekker csak csörgött és csörgött és csörgött, én pedig semmit sem tehettem, mert még csak nem is az enyém volt. Az én ébresztõórámat Flame vette nekem tavaly karácsonyra Roxmortsban, és, hogy a családi hagyomány szerint személyessé tegye (mármint azon túl, hogy az orrom alá dörgölte vele, mekkora álomszuszék vagyok), állítása szerint bûbájok millióit szórta rá, hogy a reggel legfájdalmasabb pillanatában Vivaldi Tengeri viharját énekelje. Ez az éktelen csörömpölés cseppet sem hasonlított egy szimfonikus zenekarra, de még egy tehetségtelen fuvolistára sem, szóval a nagy szenvedés és a félálom árnyai között meglehetõsen könnyedén megállapítottam, hogy valaki nagyon ki akart ma szúrni velem.

Aztán, ahogy tisztult a fejem, a testem elkezdte a legkülönösebb információkat sikoltozni: elõször is, hogy az ezeréves kanapén aludtam el Nagyiék nappalijában, ezért rémesen sajog a hátam, de a combom sincs jobb állapotban, abba ugyanis beleékelõdött a titokzatos módon alám szorult, elalvás elõtt olvasott könyv sarka. Végül, de nem utolsó sorban pedig, hogy immár három hang tölti be a szobát: ez az átkozott óra, az álomittas zsörtölõdésem, és Nagyapa félreismerhetetlen kacagása.
- Nem vicces – morogtam félig a párnámba. – Nem akarom, hogy elkezdõdjön ez a nap, nem akarok ennél jobban felébredni, és igazából semmi mást nem akarok, csak visszaaludni. Hideg van, náthás vagyok, azon kívül csúnya és rosszkedvû is, úgyhogy nem-nem-nem és nem. ’Agyjál! – Hogy nyomatékot adjak az artikulálatlan szavaknak, a fejemre rántottam a takarót, és máris elkezdtem visszaburkolózni a jólesõ sötétségbe is az agyam legsarkában.

A következõ pillanatban már nem volt mibe bugyolálnom magam, se szellemileg, se fizikailag, ugyanis Nagyapa lerántotta rólam a paplant, ettõl pedig meglepõen éber lettem.
- Hát ezt nem hiszem el – bukott ki belõlem alig hallhatóan.
- Már megint egy olyan mondat, amiben kitüntetett helyet foglal el a „nem” szócska…;
Nem helyes, kisasszony. Aodhfin atya szerint ez a sok negatív gondolat kora reggel megfertõzi az egész napot.
- Ó, igen? És milyen életbölcsességgel indokolja ezt?
- Nézd – Egy élet csikorgás jelezte a jobb oldalamon, hogy Nagyapa közelebb húzott egy széket vagy fotelt, és minden bizonnyal le is ült rá. – Azt neked is el kell ismerned, hogy az embernek egy idõ után muszáj kikászálódni az ágyból, és belefognia a dolgokba, amik aznap rá várnak; miért ne kezdhetné már a legelején jókedvûen, bármirõl is van szó? Nem egészen mindegy, milyen stílusban beszélsz másikhoz, ugye? Ha udvariatlan vagy, õk sem lesznek kedvesek veled. Aodhfin atya szerint ugyanez vonatkozik az életünk ügyeire is. Ha optimistán állsz a munkához, és rettenthetetlenül, biztos nem fogod dühödten megsebesíteni magad, nem igaz? Szélsõséges példa, de biztosan érted, mire gondolok.
- Ha már úgyis muszáj, miért ne próbálnám meg csak azért is évezni, hah? – Kinyitottam a szemem, de csak azért, hogy megforgathassam.
- Pontosan!

A lelkesedésétõl elmosolyodtam, és abban a pillanatban rájöttem, nem hülyeség, amit mond. A makacs kis görcs engedett bennem, és hirtelen sokkal több kedvem volt felkelni. Még mindig taszítottak a rám váró feladatok, de kifejezetten jólesett a képükbe vigyorogni.

Késõbb, amikor Nagyapa segített visszapakolni a helyükre a frissen letusolt szobanövényeket, már vele együtt dudorásztam, és határozottan megszállt az elvégzett munka öröme.
- Ez a te Aodhfin atyád nem buta ember – állapítottam meg egy fikusz leveleit igazgatva.
- De nem ám! Szerintem varázsló. – Oldalra sandítottam, hátha az arckifejezésébõl meg tudom állapítani, milyen értelemben használja a szót, de az égvilágon semmi sem tudtam kisakkozni belõle.
- Úgy érted, fantasztikus ember varázslatos gondolatokkal?
- Jaj, Meredith, hát hol élsz te? Természetesen arra céloztam, hogy olyan, mint mi. Magunkfajta. Nem mugli, és még csak nem is kvibli. Va-rázs-ló. – Szinte sértõdötten magyarázott nekem, és olyan hévvel gesztikulált hozzá, ami kis híján egy fokföldi ibolya életébe került.
- Jól van, jól van, értem én, csak…; - Részben azért igyekeztem ellenkezni vele, mert rosszul esett, hogy úgy beszélt hozzám, mint valami ütõdötthöz, csak mert nem voltam naprakész a példaképét illetõen, másrészt viszont tényleg sántított a feltételezés. Erõltetett volt, és egy picit fanatikus is. – Nem tudom, attól még, hogy õ az egyetlen ír rajtatok kívül a faluban, egyáltalán nem biztos, hogy õ az egyetlen mágiahasználó is.
- Szép kifejezés és szép próbálkozás – vigyorodott el cinkosan. Az alsó fogsorából hiányzott egy metszõfoga, és lehetetlenség volt meggyõzni arról, hogy csináltassa meg végre egy gyógyítóval, ha már teljesen fájdalommentes és gyors a folyamat. Nemes egyszerûséggel közölte, hogy jövõ Samhainig így marad, fõleg, hogy rég szórakozott már olyan jól, mint amikor a minap egy egész kukoricaszem szorult a két foga közé. -, de higgy nekem, ha az öreg Joseph Field a zsigereiben érez valamit, az úgy is van.

Inkább ráhagytam a dogot, csak legyintettem egyet – Nagyi egyik harciasabb növény ezt komoly támadásnak érezte, úgyhogy beleharapott a kisujjamba, és csak hossza gyõzködés, illetve négy kábító bûbáj után engedte el. De legalább aznapra befellegzett a házimunkának…;


~o~


A szakítás utáni idõszakról azt kell tudni, hogy minimum három hónapig minden más érzelmet felülír a hitetlenség, a „velem ez nem történhet meg” és az „ez nem lehet igaz” érzése. Az ember reggelente felébred, de nem nyitja ki a szemét, mert értelmetlennek tûnik, és nem a hasogató szomorúság miatt kezdi sírással a napot, hanem azért, mert nem alhat vissza a kötelességei miatt. Hiszen az élet megy tovább, és ez egyrészt rémes, másrészt maga a remény, a megnyugtató monotonitás és a figyelemelterelõ mindennapok reménye. Végsõ soron mindegy; akárhogy is, már reggel az esti elalvást várod, és azt kívánod, bár ne állna közétek egy egész nap, tele feladatokkal és emlékekkel.

Én is ezeket a dolgokat éreztem, ezekkel a buktatókkal küzdöttem minden ébredéskor, de csak néhány másodpercig, mert a gyász mellé odafurakodott egy rakás ok-okozati összefüggés, kegyetlen válaszok a miért gyenge sikolyaira. Voldemort táncolt kárörvendõen a szemem elõtt, a szörnyeteg, aki elvette tõlem Regulus és elszakította Caitlint is.

Általában a húgom volt az utolsó gondolatim, mielõtt az emésztõ gyûlöletbõl merített tettrekészséggel kipattantam az ágyamból, és már akkor elfoglaltam a fürdõszobát, amikor a szobatársaim még csak a másik oldalukra fordultak át.

A mai nap egy kicsit eltért ettõl a megszokott rutintól, mert egész éjjel a kádban gubbasztottam, és félálomban bámultam magam a tükörben, amennyire csak a nyitott ajtón beszûrõdõ csillagfény engedte. A hajnalt egy narancssárga sáv jelezte a csempén, ám azt, hogy teljesen világos van, már csak Shirley miatt vettem észre.
- Nem akarok beleszólni, de ma egy kviddics istennel lesz randid, nem kellett volna beiktatnod egy maratoni szépítõ alvást? – Behúzta maga mögött az ajtót, de nem jött közelebb, karba tett kézzel támaszkodott a félfának.

Két centire sem voltam a csaptól, mégsem tudtam volna megmondani, mikor jutottam utoljára folyadékhoz; a szám papírízûre száradt, úgyhogy évezredeknek tûnt. Megnyaltam az alsó ajkam, aztán csak vállat vontam.
- Hm. – Shirley elgondolkozva meredt rám, és ahogy viszonoztam a pillantását, hátrahõköltem a felismeréstõl, hogy nemcsak megértõ és együtt érzõ, hanem dühös is. – Megkockáztatom, hogy Martin miatt izgulsz a legkevésbé.
- Nem tudom…; fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem. Ez a harmadik döntõ, egy-egy az állás, és ezen múlik minden, én meg csont nélkül beleegyeztem, hogy egy fiúval jelenek meg az eseményen, mintha direkt provokálni szeretném õt…;
- Med, már majdnem egy hónapja szakítottatok, nem hiszem, hogy Reguluson kellene most agyalnod. Sõt, meggyõzõdésem, hogy soha többé nem kellene gondolatokat fecsérelned rá.
- Csak…; tudod, olyan régen láttam õt, ötletem sincs, hogy fogok…;
- Viccelsz velem? – Rémisztõ erõvel szakadt ki belõle a kiáltás, a kezem félúton megdermedt a levegõben, ahogy mögé akartam rejteni az arcomat. – Heti kettõ közös órátok van! Könyörgöm, tulajdonképpen egy házban laktok!
- Ügyes vagyok, ha tudni akarod – húztam fel az orrom sértõdötten. – Eddig a létezõ összes helyen sikerült elkerülnöm, számmisztikára és bájitaltanra pedig utolsóként esem be, lehuppanok leghátra, és nem nézek se jobbra, se balra, aztán elsõként rohanok el. Nem vetted még észre?
- Tudod, mit gondolok én errõl itt? – Kitért a válaszadás elõl, és hevesen körbemutatott a fürdõszobában, mutatóujjával hosszan idõzve a tükörképemen. – Azt, hogy szánalmas. Mostanában állandóan nyomod itt a melodrámát, a legkisebb nehézségtõl is depressziós leszel, és rögtön eljátszod a hattyú halálát valami extrém helyen, magányosan ugyan, de ügyelve arra, hogy végül valaki rád találjon. Érdekel, mit csinált Meredith Field, a legjobb barátnõm? Az ablakpárkányra gubózott, mert onnan legalább jó a kilátás, a felhõk mögül is besüt a nap, és óriásikat lehet röhögni a lökött verebeken! Ez, amit te mûvelsz? Ez színház. Melyik épeszû ember ücsörög egész éjszaka egy ocsmány mûmárvány kádban?
- Szerintem igazi - bukott ki belõlem.
- Tök mindegy! – ordította az eddiginél is nagyobb hangerõvel. Odakint a szobában biztosan felébredt mindenki, de talán még a szomszédban is. Én meg csak ültem ott, mint egy idióta, és öleltem a kispárnámat, meg döbbenten dörzsöltem a karikás szemeimet. Nem kellett tükörbe nézem ahhoz, hogy tudjam, nem a kád a visszataszító látvány, hanem én. – Mi lenne, ha végre visszatérnél a jól bevált módszeredhez, és ahelyett, hogy belefulladsz az önsajnálatba, megpróbálnál küzdeni egy kicsit? Regulus rohadtul viselkedett veled, de Merlinre, ha még egyszer idáig süllyedsz miatta, tõled lesz hányingerem és nem tõle. Térj már észhez, és szedd össze magad!
- Pont úgy beszélsz, mint Jeremy – válaszoltam egy szusszanásnyi szünet után.
- Az jó, mert neki rendszerint igaza van – vágta rá. Úgy látszott, rögtön ki is viharzik, de aztán meggondolta magát, és inkább rám vigyorgott. – Mi lesz, hozzám vágod még ma azt a párnát, vagy büntetlenül megúszom ezt a cirkuszt?

Nem tehettem róla, muszáj volt felnevetem.
- Rajtam ne múljon a boldogságod…;
- Minden oké, lá…;?- Szegény Nadine áldozatul esett Shirley pofátlanul jó reflexeinek, és ahogy barátnõm elhajolt a lövedékem elõl, úgy sétált õ arccal bele. – Jó-jó, megadom magam, a tiéd lehet a fürdõ, csak siess!

Kacagva kiugrottam az ideiglenes és soha vissza nem térõ fekhelyemrõl, öt perc múlva pedig már a fogkefémmel a számban vigyorogtam bele a tükörbe. Kicsit inkább vicsornak hatott, de valahogy el kellett kezdenem a napot.

Szégyelltem magam, mert Shirley fején találta a szöget minden egyes szavával. Hová tettem az eszem? Régebben is volt pár húzós pillanatom, de hogy önként játsszam a drámakirálynõ szerepét? Az egész nagyon kínos volt, nem is Shirley, hanem inkább saját magam elõtt. Hiszen végsõ soron az életem sok szempontból javult az elmúlt két hétben: kibékültem a szüleimmel (anya levelei a talárzsebemben lapultak), Caitlin ügyéhez megnyertem az évszázad legidegesítõbb, de egyben legzseniálisabb varázslóját, és ráadásul randira hívott egy igazán helyes és rendes srác. Mi okom lett volna arra, hogy pont most forduljak ki önmagamból, ha már korábban nem tettem meg?
Regulus – jött a felelet ezúttal a saját hangomon, ám erre csupán legyintettem. Õsidõk óta tudtam, hogy halálfaló akar lenni, felkészülhettem volna rá, tökéletesen felesleges volt naivan reménykedni bármiféle pálfordulásban. Az, hogy közben még bele is zúgtam, szintén nem volt túl okos húzás, de ha õszinte akartam lenni, nem bántam. Csak jó lett volna magam mögött tudni az egészet, ahelyett, hogy egy idióta meccs okán kontrollálhatatlanul szétcsúszom miatta.

Különben is, akármennyire is kitörölhetetlennek tûnik a szeretetem, legalább annyira gyûlölöm is õt azért, mert képes volt azt a Sötét Agyú Állatot választani, és egy életre megbélyegezni magát az undorító jelével. És a mikorról tényleg nem szólt elõre, pedig…; Utálom, utálom, utálom – ismételgettem magamban a Dumbledore-ral való beszélgetésem óta kissé keserûvé vált mantrát. – Utálom Regulus Blacket.

*


- Ne haragudj, hogy az elõbb odafent olyan…; bárdolatlanul kiosztottalak – mondta Shirley, miközben kakaót öntött a serlegembe. Az ilyen percekben hiányzott igazán egy tisztességes bögre az asztalról. – Segíteni szerettem volna, de nem így. Csak az a helyzet, ahogy beléptem, és ott találtalak téged abban a lehetetlenül groteszk pozícióban…;
- Kihasználnám az alkalmat, hogy megdicsérjem a szóhasználatodat és a fogalmazásmódodat. – Köhögéssel igyekeztem álcázni, hogy elvörösödtem az emlék hatására. – Egyébként köszönöm. Meghökkentõ beszéd volt, de rendesen helyre tett, és határozottan állíthatom, hogy szükségem volt rá.
- Ó, ez igazán jólesõen hat a kebelemben fészkelõ bûntudatra…;
- Ne akarjam tudni, igaz? – David kezében máris egy fél zsömle volt, ami olyannyira hûen idézte a régi csibészes énjét, hogy a mosolyom fokozhatatlanná szélesedett. Aztán ugyanazzal a lendülettel le is hervadt.

Mindeddig az volt a legnagyobb gondom, hogy mit érez majd Regulus, ha meglát engem Martin Schrieber oldalán – hogy fájdalmat okozok-e a fiúnak, aki szilánkokra törte a szívemet. Az eszembe sem jutott, hogy mi lesz Daviddel, akit én hoztam ugyanebbe a gyilkos helyzetbe. Nem is szabadott volna hagynom, hogy érdekeljen Regulus lelke, Davidé viszont…; az övét nem lopták el, és akármi is történt, akárhányszor löktem el magamtól, a barátom maradt.

Hogy miért is? Amikor a szemembe nézett, rögtön elkomolyodott õ is, leült mellém, és a lábamra tette a kezét.
- Ne legyél már ilyen szívbajos, túlélem. – Hát ezért. Egy szempillantás alatt leolvasta az arcomról, mi jár a fejemben.

Megpaskolta a térdem, hogy enyhítse a szituáció súlyát, aztán már fordult is az asztalon sorakozó ételek felé, én azonban képtelen voltam ennyiben hagyni, rá akartam jönni, mennyire álca ez a lazaság, mennyire tapostam már megint a szívébe.
- Ki mondta el? Tudom, hogy nekem kellett volna…;
- Agatha – szakított félbe teli szájjal. Kettõt rágott a pirítóson, majd sietve folytatta: - De nehogy azt hidd, kárörömbõl vagy, mert szurkol, hogy kikerülj a képbõl. Sokszor mondta nekem, milyen rossz rád nézni a szakításotok óta Blackkel, és hogy annyival többet érdemelsz ennél a szomorúságnál…; Aggódott érted, ahogy mi mind, és õszintén örül, hogy most talán lesz egy kis boldogság az életedben. És képzeld, én is. Schrieber ráadásul nem is a legrosszabb választás. – Csak egy önkéntelen vállrándítással jelezte, hogy nem is a legjobb, nem harciasan, hanem mellbevágó belenyugvással. – Igazából bárkivel kezet ráznék, aki elfeledteti veled Blacket.

Mérnöki pontossággal nyeltem le minden egyes korty kakaót, mielõtt reagáltam volna erre.
- Köszönöm – böktem ki végül a körülményekhez képest nem is túlságosan sírós hangon. – De…;
- Nincs „de”. Tudod, mi veled a legnagyobb baj? – Indulatosan az arcomnak szegezte a szalvétáját. – Hogy állandóan azon rágódsz, mit szólnak a tetteidhez mások. Megbántod õket? Kinevetnek? Megbámulnak? Ideje vére magaddal törõdnöd, és azt csinálnod, amit igazán szeretnél. Ha pedig ez nem elég, elárulom, hogy nem bántottál ezzel a Martin-dologgal, se engem, se mást. Black meg rászolgált egy kis pofonra, nem?

Igen!
- Nem tudom – húztam el a számat.
- Nem baj, ne is érdekeljen.

Ha az olyan könnyû lenne…; De csak bólintottam, és kihúztam magam, hogy legalább a hátammal jelezzem az önbizalmam a Mardekár-ház asztala felé, miközben körbefürkésztem a terem többi részét.

Éppen elkaptam Dumbledore finom fejmozdulatát, amivel az ajtó felé intett. Az órámra néztem, majd megkerestem a tekintetemmel Martint, aki szerencsére tartotta magát az ütemtervhez, és így húsz perccel kilenc elõtt még bõszen reggelizett.

Összeborzoltam Shirley és David haját, küldtem egy mosolyt a Tekergõk és Lily felé, aztán derûs nyugalommal kivonultam a Nagyterembõl, és helyet foglaltam egy lépcsõn az Elõcsarnokban.

Ha a mai nap drámái eddig szánni valóan nevetségesnek és szégyenletesnek tûntek, akkor most egyenesen a falba szerettem volna verni a fejem a sok hisztiért. Minden fiú-gond – gond! – semmi volt ahhoz képest, amit Dumbledore akart mondani nekem. Biztos voltam benne, hogy beszélt a szüleimmel, és abban is, hogy ez semmi jót nem jelent. Semmi jót, csak katasztrófát és valódi problémákat néhány valódi könnyel és valódi veszteséggel.
- Szóval? – kiáltottam az igazgató felé a talárom ujját rángatva, még mielõtt tisztességes hallótávolságba került volna. – Költözzek el otthonról végleg? Kitagadtak?
- Semmi ilyesmirõl nem esett szó, Miss Field.

Ha õszinte akarok lenni, nem is ezen lepõdtem meg a legjobban, hanem azon a megfejthetetlen arckifejezésen, amit felöltött, amint mellém ért. Le kellett volna ülnöm, ha nem az lett volna a kiinduló pozícióm már amúgy is, így viszont hirtelen szükségét éreztem, hogy megadjam a tiszteletet – nem is Dumbledore-nak, inkább a mondanivalójának -, és sietve feltápászkodtam.
- Ennyire jól fogadták? – Az elmúlt egy hétben elért fejlõdések tükrében ez nem is tetszett olyan lehetetlennek, mégis…; az ösztöneim azt súgták, a fiuk halálfalóságának híre minimum egy kisebb apokalipszist indítana el a szüleimben. A kislányuk szuper gonosz jövõjét nem is említve…;
- Még annál is jobban – hunyorgott szomorkásan, olyan szemöldökráncolással kísérve a megszokott mozdulatot, amitõl kihagyott a szívem. Megijesztett. Nem volt benne semmi dumbledore-os.
- Öhm…; - Zavaromban és értetlenségemben elõre-hátra billegtem a megfelelõ kérdésen morfondírozva, mert a professzor szûkszavúságából azt szûrtem le, hogy csak akkor tudom meg a lényeget, ha felteszem neki. – Pontosan mit mondott nekik?
- Csupa szépet rólad. Megjegyzem, némelyik dicséret különösen eltúlzottra sikeredett, de nem kell érte hálálkodnod, csak így nyílt színen ne kiabálj velem, kérlek.
- Miért tenném? Különben is, ez a dicshimnusz-dolog volt a körítés, nem? Hogy ne akadjanak ki annyira. Igazán köszönöm…;
- Nem kell, ugyanis semmi mást nem árultam el nekik.

A világ körülöttünk szó szerint lelassult, a reggelirõl jövõ vagy éppen oda igyekvõ diákok elmosódott foltokká torzultak a periférián. Azt hittem, szédülök, aztán rájöttem, hogy Dumbledore varázsolt valami, ami távol tartotta a nemkívánatos hallgatóságot.
- Tessék? – A biztonság kedvéért megkapaszkodtam a lépcsõkorlátban, de a hangomon ez nem segített, úgy nyivákoltam, mint egy cserbenhagyott kiscica.
- Kifejtettem a szüleidnek, milyen kiváló emberré cseperedtél, és hogy milyen örömmel tölt el, hogy a kapcsolatotok rendezõdni látszik – felelte az igazgató feszültnek ható nyugalommal. – Azt követõen pedig megérdeklõdtem, lenne-e kedvük csatlakozni a…;
- Nem!

Ha azért dobta fel a Rend-témát, hogy elterelje a figyelmemet a mulasztásáról, mesterien taktikázott, hiszen egy pillanat alatt elfelejtettem mindent a pánikon kívül.
- Hát igen, sajnos ezt a választ kaptam tõlük is – bólintott õszinte csalódottsággal. Hirtelen megjelent a magatartásában egy csipetnyi a védjegyévé vált kedélyességbõl is, ám az épp olyan gyorsan tovaszállt, mint a jeges félelem a családomért. Önzõ voltam, de arra gondoltam, bõven elég, hogy a nagyszüleimet és a barátaim szüleit madzagon rángatja ez a vénember, nem hiányzik, hogy még anyáékat is veszélybe sodorja.
- Hála az égnek – adtam hangot nyíltan is a megkönnyebbülésemnek, mielõtt még valami szemet szúrt volna: a szüleim nem gyávák, és a tehetetlenséget is gyûlölik…; - Miért? Miért utasították el?
- Ami azt illeti, ezen a ponton vált a beszélgetésünk majdnem olyan megindítóvá, mint amilyen feltételezéseim szerint akkor lett volna, ha teljesítem a küldetésemet, és beavatom õket a titkaidba.
- Vagyis? – Ó, Istenem, hogy idegesített a választékos, már-már nyakatekert modora!
- Édesapád rövidre zárta a témát azzal, hogy aurorként így is túl nagy a kockázat, hogy esetleg konfrontálódik a fiával, amikor az éppen a másodállását végzi maszkban és csuklyás köpenyben, és bár…;
- Tessék? A szüleim…; a szüleim tudják, hogy Flame…; hogy Flame halálfaló?

Dumbledore már nyitotta a száját, hogy egy minimum két életbölcsességet tartalmazó barokk körmondatban reagáljon a kérdésemre, de – és szinte láttam, ahogy a döntés megszületett az agyában – valami eltérítette ettõl egy nagyon plátói bólintás felé.

Az a valami a kezem volt, jobban mondva a tíz körmöm, ami még az égszínkék talárján keresztül is a húsába mélyedt.
- Hazudik. – Az igazgató a fizikai erõszakot jól viselte, ezen a ponton azonban nyilvánvalóan átléptem egy határt, és a gyerekes szemtelenségembõl olyasmi lett, ami igazából feldühítette. Meggondolatlan, bántó, hálátlan pofon.

Az, hogy ezt abban a percben észre is vettem, az inger, hogy azon nyomban bocsánatot is kérjek, csak rontott a helyzeten, mert a döbbenetem mellé harag tolakodott, amit nem akartam, magamba fojtani. Egy kicsit sem.
- Elárulnád, miért is tartod olyan lehetetlennek, hogy az átlagon felüli intelligenciával rendelkezõ szüleid tisztában lehetnek a saját fiuk kettõs életével? Hogy miért érzed ezt olyan elképzelhetetlennek, hogy van merszed igaztalansággal vádolni engem? Amikor jogosan támadtál, elnézõen viszonyultam hozzád, Meredith, de…;
- Tettek volna valamit – szakítottam félbe szándékosan, hogy azt lássa rajtam, mennyire nem érdekel, hogy viszonyul éppen hozzám, és milyen szerepet szán nekem a jászmáiban.

Bosszúsan összevonta a szemöldökét.
- Igen? Mégis mit, Miss Mindentudó?
- Például…; - Elpirultam a kudarctól és az egész szituáció…; hideg szívtelenségétõl, igen. Elképzelni sem tudtam, hogy a szüleim valahogyan tudomást szerezhettek Flame viselt dolgairól. Azt pedig fõleg nem, hogy mindezt így kell megtudnom, Albus Dumbledore-tól…;
- Nos? Tudsz olyan mondani, amivel nem kockáztatták volna a bátyád életét? Mert lehet, hogy újdonság számodra, de ez nem olyasmi, amibõl csak úgy ki lehet hátrálni.
- Akkor megakadályozták volna, hogy belépjen közéjük! – csattantam fel elkeseredetten.
- Ahhoz késõ volt – rázta meg a fejét. Ezzel az apró mozdulattal mintha a mikulásos jóindulat is visszatért volna, vagy legalábbis kevésbé mutatta magát mérgesnek. – Noble nagyanyád túl ügyesen biztosított neki alibiket, túl ártatlan volt a nagyszülõi támogatása…; minden szempontból túl befolyásos társa volt Flame-nek a bajkeverésben.
- Logikus – ismertem el meghunyászkodva. – De…;

Dumbledore most már egyenesen fel is nevetett. Nem volt túl örömteli hang, de legalább nevetés volt.
- Mit akarsz még?
- Miért? Miért tettek úgy, mintha minden a régi lenne? Miért nem mondták el nekem? Vagy a Nagyiéknak? Miért nem viselkedtek máshogy Flame-mel?
- Az a te problémád, Miss Field, hogy fekete-fehéren látod ezeket a dolgokat. – A professzor nagyot sóhajtott, akkorát, hogy beleremegtem. Biztos nem attól lettem libabõrös, hogy ez az egy mondat kísértetiesen emlékeztetett Regulus védõbeszédeire a sötét lelkû haverjairól…; - Nem mindenki fordíthat olyan könnyedén hátat azoknak, akik rossz elvek mellett sorakoznak fel, mint a te Sirius barátod. Ne berzenkedj, tudom, hogy neki sem volt egyszerû eljönnie otthonról, de be kell látnod, hogy mivel sosem szerette azt a helyet, és sohasem volt oda a családjáért sem, nem is nevezhetjük túlságosan nagy áldozatnak. Ha viszont a szüleidet vesszük…; a szeretet összezavarja az ésszerûséget. Amit az eszükkel tudnak, azt a szívük annál hevesebben tagadja. De te is tudod, hogy nem csak õk állnak emellett, hanem a nagyszüleid is, és azt sem merném most kijelenteni, hogy te magad olyan emésztõ gyûlölettel viseltetsz a bátyád iránt, mint ahogy azt állítod.

Természetesen voltak kétségeim, de csak miután Nagyapa karácsonykor bogarat ültetett a fülembe…; vagy már hamarabb is? Kizárt. Azt maximum reménynek nevezném – ezt az érzelmet elég bajosan lehetne kiülni belõlem, azt hiszem.
- Szóval megjátsszák magukat, mert szeretik?
- Úgy ismered õket?
- Nem – vágtam rá. – Akkor…; teljesen nyíltan beszélnek róla? Úgy értem, nem csinálnak titkot abból, hogy tudják, de…; nyilván nem ugrálnak a lelkesedétõl, ugye?
- Keserû szájízzel, de elfogadják, igen.
- Pont, mint a nagyszüleim. Minden szempontból, mert sokáig õk sem árulták el, hogy tudnak Flame-rõl. Pompás családom van, rettentõen diszkrétek…; - Valójában persze megértettem, miért viselkedtek így. Csak arra kellett gondolnom, hány kegyes hazugság hagyta el a számat Caitlin lelki békéje érdekében, mennyire aggódtam érte mindig, milyen nagyon meg szerettem volna védeni mindentõl. Az anyai, a szüli szorongás százszorosa lehet ennek a nõvéri változatnak, pláne, ha hozzátesszük, hogy az egyik gyermeküket képtelenek voltak megóvni valami igazán rossztól. Ha pedig felfoghatatlanul bölcs akartam lenni már megint, azt is megértettem, hogy nem taszították el maguktól a bátyámat. A megértés azonban nem jelentette azt, hogy követni tudtam volna a példájukat. Nem azért, mert nem volt bennem annyi szeretet, valahol mélyen még Flame iránt is akadt elég, Regulusszal kapcsolatban pedig sok is…; Csak gondolni sem bírtam rá. Utáltam az egészet, és gyengének éreztem magam ahhoz, hogy elfogadjam. Úgyhogy nem tettem.

- Nem elemzem a történettel szemben támasztott személyes sérelmeidet, inkább válaszolok a másik kérdésedre, amire tényleg kötelességem felelni. – Dumbledore nyugodt hangon tépte félbe a gondolataimat, bár mintha újból bene rezgett volna valami disszonáns. Lelkiismeret-furdalás. – Vagy talán…; - Az igazgató elbizonytalanodott. Ez a nap tele volt meglepetéssel már így reggel is. – Ahogy látom, már kitalálhattad, de ettõl még tartozom a magyarázattal. A szüleidnek ugyanis fogalma sem volt arról, hogy Flame-nek köze van a húgod elrablásához. És ez…; ahogy említettem, ez így is maradt. Pontosan azért nem osztottam meg velük az információinkat Caitlinrõl, amiért õk nem beszéltek neked a bátyádról. Képtelen voltam bántani õket.
- Pont ön? De hát egyetértette velem abban, hogy joguk van tudni…; - A tiltakozásomnak nem volt ereje, mert ha lehunytam a szemem, a szüleimet láttam magam elõtt, a meggyötört nõt és férfit, anyát és apát, akiknek már szembe kellett nézniük azzal, hogy a fiuk csuklyás majomnak állt, hogy a kislányukat elrabolták, és mindezt hihetetlen bátorsággal viselték, bármit is éreztem korábban. Vágytam rá, hogy bennem is meglegyen ez a bátorság, és örültem, hogy Dumbledore nem tette õket ismét próbára. Lehet, hogy nem volt helyes a sötétben tartani két ilyen embert, de biztosan becsületesebb volt, mint még mélyebbre taszítani õket…; Nem hibáztattam Dumbledore-t. – Most mi lesz?
- Megpróbálsz örömet hozni az életükbe, és ha úgy alakul, hogy nem bírod már tovább, magad mondod el nekik. - Amilyen kegyetlen igazság volt, olyan gyengéden gördültek felém a szavak, szinte dúdolta õket. – Te is tudod, hogy ez sohasem volt az én tisztem. Szívesen levettem volna a terhét a válladról, de mint látod, elbuktam vele. Õszintén sajnálom. Én…;
- Professzor úr, a meccs után szeretnék elutazni a nagyszüleimhez. Persze, aztán haza, a szüleimhez is, de oda már nem egyedül. Ha Nagyi és Nagyapa mellettem vannak, meg tudom csinálni., el tudom mondani nekik. – Hogy miért hangzott ez olyan jól? Mert váratlanul hittem benne.

~o~


Egy buborékban voltam, amin kívül rekedtek a gondjaim, mintha megszöktem volna tõlük néhány órácskára. Martin nem volt velem a pajzs mögött – õ maga volt a védelem, a kellemes bizsergés a vállamban, ahol összekoccant a felkarjával. Elfeledkeztem a családomról, arról a pokoli beszélgetésrõl, ami elõttem állt, és csak egyetlen egy dolog suhant be mellém: Regulus. Szó szerint ott repkedett az orrom elõtt, és ami azt illeti, borzalmasan játszott. Durcás büszkeséggel, mardekárosan, de botrányosan figyelmetlenül.

Miattam.

Martin elsõ viccén olyan látványosan nevettem, amennyire csak gyér színészi képességeim engedték, és bár az idióta szívem ugyanúgy püfölte a bordámat Reg pillantásától, mintha misem történt volna, semmi mást nem szerettem volna, csak bántani õt a tüntetõ boldogságommal. Megmutatni, hogy nélküle is van életem és kitûnõen ellubickolok benne, nem maradtam egyedül.

Olyan beteg és szomorú voltam…; A fejem fölött lassan minden irányból összecsaptak a hullámok, én azonban csak feszítettem a húrt egyre tovább és tovább.
A visítozva szurkoló bolondos lány nem volt teljesen hazugság, egyszer ilyen is voltam, és Martin mosolya, ami jelezte, hogy tetszik neki, amit lát, adta alám a lovat.

A lelkesedésem sem volt száz százalékig megjátszott, hiszen a mindent eldöntõ döntõ izgalma rám is átragadt (az elsõt a Mardekár, a másodikat a Griffendél nyerte, tehát ezen a harmadikon múlott minden), a jövõ elnyomott félelmébe azonban hisztériaként szivárgott bele az örömujjongásokba és a csalódott zúgásba.

Senki sem vette észre, mégis az bántott, hogy Regulus nem látta meg rajtam azonnal a seprûjérõl. Paradox és buta gondolat volt, csak még jobban felidegesített, még inkább dühös lettem rá.

Minden túlzás nélkül gyûlöltem Regulus Blacket. Amiatt, ami volt, és ami én voltam miatta. Magamért. Mindenért.

- Naná, hogy a Griffendélnek szurkolok! – ordította Martin egy kötekedõ harmadévesnek, aki megrángatta a hugrabugos sálját. A tömeg még mindig mámorosan hujjogatott James jól irányzott gurkója miatt. – Nézz már körül, mindenki így van ezzel!

Az állítás maradéktalanul helyes volt: a Mardekár szurkolótábora egyrészt a kisebbséget képviselte, másrészt a meccs hevében igazi senkikké váltak a többiek szemében. De hát amúgy sem voltak soha a másik három ház kedvencei.
- Haj-rá Griffen-dél! – sikoltottam bele az általános morajlásba, mire több száz másik hang kapta fel a ritmust. Elvigyorodtam. – Martin, vegyél fel kérlek a válladra – fordultam a fiúhoz egy hirtelen ötlettõl vezérelve. A leghátsó sorban ültünk, senkit sem zavart volna, ha gombaként kinövök az emberek közül, sõt.
- Biztos?

Csípõre tettem a kezem, és nagyon szúrósan néztem rá.
- Azt gondolod, olyan nehéz vagyok, hogy edzett férfi létedre sem bírsz el?
- Bah – kommentálta szeretnivaló tömörséggel, plusz egy szinte illegálisan dögös mosollyal, majd egy laza mozdulattal felpenderített a nyakába. – Tiszta õrült vagy, ugye tudod? – pislogott fel rám csillogó szemekkel, mire kacagva behajoltam az orra elé.
- Ha rám hallgatsz, nem kéne már az elején ellõnöd az ilyen nagy bókokat…;

Felnevetett, és hátrahajtotta a fejét, amirõl az ösztöneim azt súgták, hogy egy fura testhelyzetben elcsattanó csók elõkészítése, így azonnal elhúzódtam. Igyekeztem incselkedésnek álcázni a visszautasítást, és valószínûleg sikerült is, mert a felettünk elrepülõ Regulus az egyébként fantasztikus reflexével rántotta vissza a seprûjét, hogy egy pillanatig méregtõl csöpögõ szemekkel nézhessen rám. Elpirultam, de még mielõtt tovarepült, nyugtázhattam, hogy õ is megbánta, hogy – ha csak ilyen rövid idõre is– leengedte a jeges maszkot, és megláthattam, hogy…; hogy nem érzi jól magát a bõrében.

Nem volt vele egyedül. Annyira nem, hogy a következõ másodpercben a teljes mardekáros tábor csatlakozott hozzánk, és velünk ellentétben meg sem próbálta leplezni vagy elfojtani a dühét, amikor a Griffendél fogója anélkül halászta el Regulus orra elõl a cikeszt, hogy a fiú akár érte mozdult volna. A meccs vége felülmúlta a lelkemben uralkodó káoszt, és ezért elmondhatatlanul hálás voltam, ugyanis a hangzavarban képtelen voltam magamra koncentrálni. Képeket láttam, amiktõl föl-lerángatózott a szám széle: Siriust és Jamest, amint egymás tenyerébe csapnak az összegabalyodott piros-arany kviddics talárok sûrûjében. A pofont, ami elõl Regulus meg sem próbált kitérni, és ami után Madam Cvikker kiutasította a Mardekár csapatkapitányát a pályáról. A fantasztikus csapatot, melynek tagjai végül lángoló örömmel vették át a kupát, és akikért majd’ az egész iskola szíve dobbant egyszerre boldogan. Regulust, ahogy vérzõ ajkakkal, de hátrahúzott vállakkal és felszegett fejjel kezet fog az ellenfeleivel, köztük a bátyjával is, majd kivonul a lelátókon keresztül. És végül, de nem utolsó sorban a megránduló lábamat, ami kész lett volna utána sietni, hogy bekötözze a sebeit.

Halálfaló.

Idõm sem volt haragudni a hülyeségemért, már a parkban róttam a beígért séta köreit egy másik fiúval, akirõl még az én kritikus, Tekergõ-mércével ellátott szobatársaim (sõt, titkos imádatuk tárgyai is) meggyõzõdéssel állították, hogy kivételesen rendes, a leheletnyi önelégültségével pedig csak a megilletõdöttségét álcázza.
- Harmadik randis vagy? – kérdezte, mikor végre elhalt az éneklõ tömeg zúgása.
- Tessék?
- Úgy értem…; oké, ez elég kínos, de a haverjaimmal nyaranta néha belógunk egy-egy mugli moziba, és valamelyik nyálas filmben a fõszereplõ lány állandóan azt hajtogatta, hogy az elsõ csóknak a harmadik randevún kell elcsattannia, én meg azt gondoltam, talán…; Mindegy, felejtsd el. – Olyan zavarban volt, hogy észre sem vette, milyen gyorsan megy, alig tudtam vele lépést tartani. Esküszöm, még a rövid fazonra vágott haja is lobogott a menetszélben.
- Ha megállsz egy percre…; - szuszogtam máris kifulladva, mire még zavartabban megtorpant -, pont így, nagyon jó…; szóval…; azt hiszem, olyan lány vagyok, aki megvárja a tökéletes percet. Az pedig…; hát, az aztán nincs konkrét idõponthoz kötve, ha jól emlékszem.

Riadtan a szám elé kaptam a kezem, és kétségbeesetten próbáltam kiûzni a fejembõl egy hideg, szilveszteri estén, egy teraszon elcsattant elsõ csók felülmúlhatatlannak tûnõ képeit, miközben szégyelltem magam, amiért máris a volt barátomra utalgatok, de csodával határos módon nem tûnt fel neki. Ragyogott a tekintete, ide-oda kapkodta köztem és a fûzfa között, ami alatt tébláboltunk. Fel nem fogtam, mi lelkesíti fel benne ennyire, mert engem csak a torokszorító félelem emlékei kezdtek kísérteni a tóra nyíló kilátástól. Rabastan alig egy köpésnyire fenyegetett meg halálosan, brutális körülmények között: követelte, hogy hagyjam békén Regulust, a szavait pedig megfelelõen hatásos eszközökkel nyomatékosította. Még most is éreztem a torkomra feszülõ nyálkás kezeket, a fagyos víz késszúrásait az arcomon…;

Ezt persze nem mondhattam el Martinnak, nem árulhattam el senkinek sem. Azok után nem, hogy Lestrange végül elérte a célját, és a rohadék barátaival meg a még nagyobb, óriási szemétláda fõnökével magukhoz édesgették Regulust, el tõlem, el a józan, békés világtól, amibe még átmenekülhetett volna…;

Minden ízemben remegtem, Martinnak azonban ez sem szúrt szemet, várakozásteljesen meredt rám.
- Ne haragudj, kérdeztél valamit? – Ezúttal rajtam volt a feszengés sora, de ahogy elvörösödtem, legalább visszatért belém az élet.
- Csak azt, hogy ez a hely elég romantikus-e, hogy megcsókolhassalak – vigyorodott el, nyilvánvalóan erõt véve minden izgalmán.
- Nem. – Uh, de még mennyire, hogy nem. – Úgy értem…; persze, fölénk hajol egy ezeréves fa, zöld a fû, és csiripelnek a madarak, de…; most én fogok flúgosnak tûnni, de van egy elméletem, ami szerint az elsõ csók helye determinálja a kapcsolat kimenetelét.
- Ezt alapozod is valamire?
- Ööö…; nem. Nem tudom. Talán csak arra akarok kilyukadni, hogy nem mindegy, mire emlékszik vissza az ember: egy átokverte bulira tele részegekkel – Ami másodrendû, ha életed szerelme kap le egy amúgy igen gyönyörû és romantikus pillanatban. Magánvélemény, Medy, de ettõl teljesen igaz, nemde? – vagy éppen, mondjuk egy templom fõterére, egy folyópartra, egy…; - Azonnal leesett a tantusz, amint sokatmondó mosolyára néztem, és megfogta a kezem. – Oké, megfogtál, a tópart is tökéletes, de ez azért nem elég.
- Az idõ. Igazad van, megfeledkeztem az idõzítésrõl. Ezzel a sok beszéddel már el is szállt a pillanat, ha volt egyáltalán, igaz?

Meglepetten bólintottam.
- Igen, ezt próbáltam eldadogni. Tudod, igazából bámulatos, hogy ilyen gyorsan ráéreztél, hogyan kell kihámozni a lényeget a hadoválásomból.
- Részemrõl az öröm. – A kacsintás a legtöbb embertõl elképesztõen bénán sült el, de tõle valahogy természetes volt, úgy igazán, gyomorból kacagnom kellett miatta. Kellemes volt.

Nem engedte el a mancsom, de szó nélkül tovább indult, és egyáltalán nem tûnt letörtnek a lerázástól.
- Most, hogy ötleteket adtam, mikor és hogyan csókolj meg, hogy egyszer elvehess feleségül, mirõl szeretnél beszélgetni?
- A kedvenc témám nyilván a kviddics – hadarta alig érthetõen, és eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy a „feleség” szótól pánikolt be ennyire. Egen, azt sem kellene még az orrára kötnöd, hány gyereket szeretnél. – De nem várom el egy lánytól, hogy…;
- Most direkt sértegetsz? – Csípõre tettem a kezem, és szándékom szerint brilliánsan alakítottam az elnagyolt házisárkány szerepét. Martin mindenesetre remekül szórakozott rajtam.
- Ha azt állítod, otthon vagy a kviddicsben, és ráadásul még szívesen is társalogsz róla, tényleg nem ígérhetem, hogy tudom magam türtõztetni a tökéletes percig…;
- Na, jó, az elõbbi meccsrõl okosabb nem beszélgetnünk, de jobb lesz, ha felkötöd a gatyádat, Schrieber, ugyanis az utóbbi húsz év jelentõs mérkõzéseirõl ebben a minutumban le tudnék vágni egy kiselõadást.
- Hm, mit szólsz a hetvenötös Hollandia-Írország barátságos küzdelemhez? – Lerítt róla, hogy ezzel akart sarokba szorítani, de hát nem tudhatta, hogy Sirius akkoriban másról sem beszélt, és azon különleges alkalmak egyikeként, amikor teljes volt köztük az egyetértés, Regulusszal még szemléltették is nekem a legendásabb mozzanatokat. Nem mellesleg pedig nagyrészt ír voltam, tehát oda is figyeltem rájuk.
- Azt, hogy totálisan méltatlanul mellõzik az emberek O’Shaley terelõi teljesítményét, mintha csakis…;

Az együtt töltött néhány óra olyan könnyedséggel repült el, amiben már régóta nem volt részem, azt azonban nem mertem volna kijelenteni, hogy napokkal késõbb bármilyen maradandó emléket fel tudok majd idézni belõlük. Habos volt, ám kivételesen nem hiányoltam a krémet, mert pontosan erre volt szükségem.

Amikor szégyellõs puszit nyomtam Martin arcára, és elindultam Dumbledore irodája felé, kipukkant ugyan a buborék, mégis egyre kevésbé éreztem, hogy a biztos õrület szélén állok. Szilárdabb volt a lábam alatt a talaj, élesebbek körülöttem a színek, a szagok, az illatok, a hangok. Elérkezett a hazafutás ideje, és én egy icipicit könnyebb csomaggal vágtam neki, mint ahogy azt reggel elképzeltem. Ami pedig a legfurcsább volt: a körülmények ellenére boldog voltam, hogy láthatom a szüleimet, és õszintén beszélhetek velük, nemcsak, mert muszáj, hanem mert én úgy akarom.

~o~


- Na, hogy ment? – Hazudnék, ha azt mondanám, nem képzeltem el ezt a jelenetet jó elõre, de a fejemben Dumbledore fel sem pillantott az elõtte heverõ pergamenrõl, elviselhetõen és kezelhetõen közömbös volt, míg a valóságban fürgén felpattant, ahogy kiléptem a kandallójából, és elém sietett.
- Rosszul, ergo úgy, ahogy azt vártuk. – Megvontam a vállam, hátha ez elveszi a hangom élét.
- Nem értem. – Összefonta a karjai a mellkasa elõtt, és lecövekelt elõttem, miközben le sem vette rólam röntgenszerû tekintetét.
- Ugyan már! Kiborultak, kiabáltunk, sírtunk, átkozódtunk, közös bosszút esküdtünk, tovább sírtunk, aztán mindketten megöleltek, biztosítottak róla, hogy nem hibáztatnak semmiért, minden rendben lesz, és visszaküldtek ide. Mit nem lehet ezen érteni? – Leutánoztam a testtartását, majd a csöndet megunva megkíséreltem méltóságteljesen kivonulni a szobából, el a fürkészõ pillantás hatókörébõl.

Két lépést sem tettem, mire végre megszólalt.
- Te nem szomorú vagy, hanem dühös. Arra számítottam, hogy ma már vissza sem bírsz majd jönni, vagy ha mégis, úgy kell majd összekaparnom téged a padlóról, ehhez képest annyi energia van benned, hogy szétzúznál itt mindent, ha nem lenne olyan tiszteletre méltó az önuralmad. Mi történt?
- „Most azonnal beszélnünk kell Flame-mel!” – idéztem affektálva az édesanyámat. – „Nem érdekel, mit kaphat érte azoktól a mocskoktól, hallani akarom, hogyan tudja ezt a borzalmat kimagyarázni! Anya, ugye csak viccelsz? Nem. Lennie kell valami magyarázatnak…; Megérdemli, hogy elmondhassa, nekünk pedig jogunk van hallani.” – Elmélyítettem a hangom, hogy a professzor tudja, az apám van soron. – „Meredith, vissza kell menned az iskolába. Ulla nagyon gyors, a bátyád negyedórán belül itt lesz. Indulj.”

Annyira reszkettem az elfojtott indulattól, hogy Dumbledore erõszakkal bele akart tuszkolni az egyik karosszékbe, de már elkésett, a következõ percben robbantam.
- Mi az, hogy megérdemel egy esélyt, hogy elõadjon valami ostoba hazugságot? – kiabáltam, végigcsörtetve a szõnyegen. – Mi a fene baja van mindenkinek, hogy ilyen elnézõ azzal a rohadékkal? Az Isten szerelmére, elrabolta Caitlint! Az a kígyófejû seggfej csak csettintett, és õ rögtön loholt, hogy a kezére adja a saját kishúgát! Mit kell ezen kimesélni? És ha ez az istenverte bolygó esetleg elkezdene visszafelé forogni, és lenne rá épeszû mentsége, ugyanannyira jogom van hallani, mint a szüleimnek! Milyen alapon zárnak ki ebbõl!? Mintha nekem nem lenne elég tisztáznivalóm azzal a féreggel, mintha nekem nem tartozna egy életnyi vezekléssel vagy legalább egy kicseszett bocsánatkéréssel!
- Azt hiszem, ezért küldtek vissza, Meredith – dõlt a falnak fáradtan. – Nem vágytak rá, hogy a bátyád torkának ugorj, épp elég nehéz volt számukra, hogy õk maguk éretten és megfontoltan kezeljék a szituációt.

Lesújtó pillantást vetettem rá, és kiviharzottam az irodából. Kiáltott utánam valamit arról, hogy ilyen állapotban nem engedhet el, de mire végigmondta, már messze jártam.

*


Szerencsém volt, de ez az egy apró segítség már járt nekem a nap kegyetlenkedései után. A szüleim meggyötört arca démonként kísértett, hiába tartottam nyitva a szemem, és pislogtam a lehetõ legkevesebbet. A fájdalom mellé pedig utat tört a düh, a csalódottság, az égetõ hiányérzet, Caitlin és Regulus harsogó neve, a fáradtság, a letörtség, a vágy, hogy valaki más legyek – vagy legalábbis olyasmit tegyek, ami nem én vagyok.

Ehhez volt szükségem Siriusra, és hála az égnek akkor sem találtam volna rá gyorsabban, ha elõre megbeszélem vele az idõpontot. A csillagvizsgáló torony palánkján ücsörgött, csak úgy ontotta magából a tökéletesen szimmetrikus füstkarikákat. A cigit a fiúk is utálták, és én meg Shirley is – Lilyrõl nem is beszélve -, úgyhogy csak nagyon ritkán gyújtott rá, általában akkor, ha nagy bánat vagy éppen öröm érte, és akkor is egyedül vonult el egy félreesõ helyre: ide. A Kviddics Kupa elnyerése után tehát jogosan reméltem, hogy itt összefuthatok vele; ha el is gondolkodtam volna rajta, akkor is csak attól kellett volna félnem, hogy már a gyõzelmi bulin ünnepelteti magát.
- Adj egy szálat. – Erõtlenül szökött felé a hangom, és a lépteim sem csaphattak zajt, mert rémült meglepetésében majdnem elvesztette az egyensúlyát. Látszólag azért ugrott le, hogy üdvözöljön engem, én azonban átláttam a szitán, és tudtam, hogy hirtelen nagyon igényli a szilárd kõpadlót a lábai alatt.
- A frászt hoztad rám, kicsim. – Tapintatosan elnyomta a cigit, majd alaposan megölelgetett, de csak fél szívvel viszonoztam. Nem erre volt szükségem.
- Adj egy szálat – ismételtem meg türelmetlenül.
- Tessék? – Karnyújtásnyira eltolt magától, és ide-oda forgatta a fejem, hogy ellenõrizze, tréfálok-e, amíg el nem hátráltam tõle.
- Kapok egy cigit vagy nem?
- Med, jól vagy?
- Itt könyörgök neked egy szál hülye bûzrudacskáért, szerinted? Mi az a fal mellett? – kérdeztem váratlan érdeklõdéssel.
- Lángnyelv Whisky, a manók Lumpsluck személyes készletébõl csempészték ki nekem a bulira, de…; Mit mûvelsz?

Az üveggel a kezemben felegyenesedtem, de nem néztem rá.
- Remek, hogy kell ezt kibontani? – A szemem sarkából láttam, hogy eléggé ráhoztam a frászt, falfehéren közelített felém. Elrántottam elõle a whiskyt, és tovább tanulmányoztam a kupakot, míg végül a legegyszerûbb megoldást választottam, és levarázsoltam a helyérõl.

Siriusnak furcsa módon akkor jött meg a hangja, amikor az enyém – micsoda reklám! – elveszett a lángnyelvek között. Köhögve, szinte öklendezve fulladoztam tõle, azután újra meghúztam. Újra és újra.
- Figyelj, Med, akármi történt, te is tudod, hogy nem az a megoldás. Végigcsináltad velem, Jamesszel, és láttad, hogy nem oldott meg semmit.
- Hogy is van az a mondás? Á, igen: Az alkohol semmire sem ad választ, de legalább elfelejted a kérdést. – Nagyon elégedett voltam magammal, szóval a legkevésbé sem készültem fel rá, hogy esetleg megkaparintja tõlem a piát.
- Mi a franc bajod van? – fakadt ki mérgesen. – Örülnék, ha végre elmondanád, ahelyett, hogy ilyen szarokkal bölcselkedsz. – Vicces, de az jelezte, mennyire dühös Sirius, hogy már káromkodott is elõttem. Az én társaságomban ez sohasem volt szokása, se neki, se a többi Tekergõnek, noha tisztában voltam vele, hogy máshol õk sem szentek. A gondolattól felvihogtam. – Rohadtul nem poén, Med.

Tényleg nem volt az. Csak az idõmet fecsérelte.
- Na, ide hallgass, Sirius Black! Tudom, hogy te itattad le Davidet aznap este, amikor olyan bunkón letámadott engem, mégsem estem neked, hogy lehordjalak a sárga földig, szóval légy oly jó, és a bûneidért vezeklésül add azt vissza egy szál cigi kíséretében. Köszi.
- Oké – bólintott. Azt tette, amit kértem, majd maga is rágyújtott egy újabb szálra. Ezúttal nem jókedvébõl, tudhattam.

Sztoikus nyugalommal nézte, ahogy többet pöcögtetem azt az átkozott bagót, mint amennyit szívtam belõle (a fuldoklással szembeni arányát inkább fedje jótékony homály), és ahogy idõrõl idõre leöblítettem a szörnyû ízt egy-egy korty alkohollal.
- Ha ilyen kis adagokban iszogatod, öt percen belül tök részeg leszel – jegyezte meg majdhogynem véletlenül.
- Annál jobb – vágtam rá.

Nagyot, elegánst szippantott a cigijébõl, és csak hosszú idõ múlva engedte ki a sûrû füstöt.
- Egy pohár sörrel is ki tudja magát ütni az ember, ha szívószállal issza. – Egy kicsit nézte, hogyan helyezkedem el a fal tövében, aztán maga is csatlakozott hozzám. Abban a kevéske fényben annyira hasonlított az öccsére, hogy dobogó szívvel vártam a kérdést: Azt mondod, kényelmes itt lent? Sirius azonban csak sóhajtott egyet. Nem kisfiú volt, sõt, még csak nem is az a Black, aki után ebben a kiszolgáltatott lelkiállapotban sóvárogtam.

A világért sem mondtam volna ki hangosan, hogy egy tetves halálfaló után ácsingózom, elég volt magamban kontrázni rá. Inkább felvettem a társalgás fonalát.
- Olcsó megoldás – feleltem a sörös információra megkésve, de Siriust nem zavarta.
- Aha, és rettentõen férfias.
Halkan, örömtelenül felnevettem, és rögtön utána csuklottam is egyet. Csuklás ellen kilenc korty víz – hallottam egy emlék visszhangját, de sajnos csak whiskym volt. Kiderült, hogy az is pompásan megfelel a célnak.
- Nem akarsz inkább beszélni róla? – kérdezte Sirius csendesen, miközben felém nyújtotta a kezét. Ezúttal kért, úgyhogy gondolkodás nélkül adtam.
- Most az egyszer nem. – Jól megfigyeltem a technikát, amivel ivott, pedig jól tudtam, hogy hacsak nem törik el bennem végleg valami, soha többé nem fogom kamatoztatni ezt a tudást. Nem akartam. – Sajnálom, hogy elszúrtam a gyõzelmi estédet, nem ezt érdemelted. Nem tõlem.
- Rá se ránts, kicsim. Az igazi buli különben sem kezdõdik el tíz-tizenegy óránál hamarabb, nem késtem le semmirõl.

Az órám furcsán imbolygott, de azért ki tudtam silabizálni, mennyit mutat.
- De ideje lenne elindulnod – kocogtattam meg a számlapot.
- Nem hagylak így itt – rázta meg a fejét.
- Jó, akkor csak kísérj el a Hollóhát-toronyba.

Ezen elgondolkodott. Nem tudtam mire vélni, hogy olyan sokáig néz rám olyan intenzíven, amíg le nem törölte a könnyeimet, és bele nem csomagolt egy testvéri ölelésbe, amit Flame-tõl, attól a hazug árulótól utoljára talán tizenegy évesen kaptam.

Ahogy eszembe jutott a bátyám, az alkohol bemutatta azt a hatását is, amit õszinteségi rohamnak neveznek. Elzokogtam Siriusnak mindent, ami a családommal történt, és talán mást is, amire nem emlékszem, mert csak sírtam, sírtam, sírtam, összefüggéstelenül és folyékonyan, amíg ki nem fogytam a szuszból, és meg nem ígérte, hogy beavatja helyettem Jamest és Remust, aztán mind segítenek nekem megtorolni mindazt a boldogságot, amit Voldemort és a csatlósai nap, mint nap vettek el tõlünk.

~o~


Az ismerõs zöld fény háromszor villant fel egymás után, de olyan gyorsan, hogy még én is csak az azt követõ puffanásokból tudtam kiszámolni. Elégedetten felnevettem – a kacaj egyelõre nem nagyon hasonlított a Mester hideg nevetésére, de tudtam, hogy ami késik, nem múlik, a vörös hajú fiú pedig, aki vigyorogva támasztotta mellettem az üvegfalat, amúgy is értékelte bennem a minimális természetességet.

Amikor így nézett rám, semmit sem akartam jobban, mint hogy a testem végre legalább tizenöt éves legyen, és Grahamnek ne maradjon kifogása a speciális feladatok ellen. Idegesítõ volt a nyavalygása, gondolkodás nélkül meg is öltem volna, ha nem lett volna olyan árulkodó a testbeszéde, amióta elkezdtem kerekedni, és az undorító, babás csigáim Flame barátnõje szerint szexi hullámokká nem szelídültek. Használni akartam ezeket az új adottságokat, és a bennem halmozódó energiát, de amíg alig tûntem velük kiskamasznak, kevés lehetõségem volt egy szelet csokinál többet kicsikarni Grahambõl.

Túl régóta benne ragadtam a tizenhárom éves csitri külsejében, túl lassú lett ez az egész folyamat, és ettõl csak tovább nõtt bennem a feszültség, néha – mint most, gyilkolás után is – legszívesebben letéptem volna Grahamrõl a ruháit. De Graham, bármennyire osztotta is ezt a vágyat, túlságosan úriember volt hozzá, és amikor én idióta panaszkodtam rá a Mesternek, õ rám ordított, hogy tanuljam meg fékezni az ösztöneimet, különben mással öleti meg a nõvéremet, azt pedig nem hagyhattam. A Mester persze könnyen beszélt, aki már ötödrészt sem ember, tuti nem is gondol a szexre…;

Ida feddése már jobban tetszett, ügyesen csinálta, legyezgette vele a hiúságomat: szerinte a saját érdekemben kell megvárnom, amíg Graham – vagy felõlem aztán akárki, aki van ilyen jóképû és izmos – megpróbál becserkészni, addig nyugodtan húzzam csak az agyát, biztosan kamatozni fog a dolog. Ha pedig Graham mégsem áll kötélnek, majd végzek vele, aztán megszerzem a híresen jó pasi Regulus Blacket. Flame múltkor elszólta magát, tudom, hogy a Blackeknek gyengéje a családunk…; Kár, hogy még soha a büdös életben nem láttam se õt, se a többi fiatal halálfalót Grahamen és Flame-en kívül, a Mester mindig csak a „csalhatatlan hûségû” vén trottyokra bíz rá, amikor portyázni megyek. Ez a „túl fiatal és éretlen vagy”- duma kezd az idegeimre menni, valakit, biztosan megölném, aki újra a fejemhez vágja, ha nem jöhetnék el minden nap vadászni.

- Tudod, nem gondoltam, hogy egyszer ilyen büszke leszek valakire, aki ilyen gyorsan és nonverbálisan nyír ki kolibriket – jegyezte meg Graham lustán. Vetett egy pillantást az órájára, úgyhogy lehetõségem nyílt megcsodálni a gyönyörû szép kezeit. Ó, igen, a kezeivel nagy terveim voltak…;
- Igazából elég unalmas volt – vontam vállat.
- Ezen már nem segíthetek. Ideje elhúznunk ebbõl a hülye üvegházból, kezd melegem lenni. – Merlinre, fel sem fogta, hogyan forgatta a szavakat, pedig nekem teljesen kiszáradt tõlük a szám. Meg a forróságtól vagy a fülledt levegõtõl vagy az elképesztõen erotikus és egzotikus környezettõl, amit csak most vettem észre. Ez már nekem is sok volt. Fõleg nekem.
- Tulajdonképpen butaságokat beszélsz. – Tökéletesen utánoztam a hangsúlyt, amivel esténként Ida beszélt Flame-hez. Tudtam, mert Graham lesütötte tõle a szemét. – Van itt valami, amivel elszórakoztathatnál…;
- Nemsokára hazaérnek a muglik. – Ez egy kicsit elterelte a figyelmemet, így nem lettem olyan dühös a burkolt elutasítástól, mint amilyen lenni szoktam.
- Szuper, akkor lesz ma egy kis izgalom is. Képzeld csak el, a megnyerõ mosolyommal bekéredzkedem hozzájuk, aztán hirtelen elõkapom a pálcám, és játszom egyet a sikolyaikkal, a szimfóniát pedig lézershow-val zárom. – Rá hunyorogtam, hogy értékeli-e a muglis poént, de valószínûleg direkt nem reagált, hogy hergeljen.
- A Nagyúr egy ideig még a környéken szándékozik maradni, nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet két holttesttel.

Iszonyúan idegesített ez a basáskodás és okoskodás, az érzést azonban kiválóan kamatoztattam azokkal a dolgokkal karöltve, amiket a helyszín abszurditása váltott ki belõlem.

- Akkor viszont marad a szórakozás másik változata. – Büszke voltam magamra, mert sikerült úgy kibújnom a kardigánomból, hogy a felsõm egyik pántja is lecsúszott a vállamról. Az sem volt hátrány, hogy még nem hordtam melltartót.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük egy párszor. – Graham szinte évõdõ esetlenséggel nyújtotta ki maga elõtt védelem gyanánt a kezeit, de hogy, hogy nem, az inggombja így is megadta magát a gravitációnak. Újra megpöccintettem a pálcámat. – Ugyan már, csak pár hónapról van szó, aztán te is tudod, hogy semmi okom nem marad ellenkezni!
- Most sincs, hiszen olyan szépen kérlek…; - Lassú, elnyújtott léptekkel közeledtem felé, amitõl mindketten megõrülni látszottunk, de ettõl csak még jobban élveztem. – Nincs itt senki, amúgy sem kell megtudnia senkinek…; Naaa, Graham…; - Feljegyeztem magamnak, hogy a kézzel gombolás hatásosabb minden mágiánál, Graham karjai ugyanis rögtön a derekamra fonódtak. – Vehetjük úgy, hogy az a bók az elõbb az udvarlás volt, most pedig felléphetünk az elsõ szintre…; Csak egy kis csók, abba nem halsz bele – suttogtam a fülébe, mire felnyögött. – Nem lehetek addig tizennégy, amíg meg nem csókol valaki, miért ne te lennél az?
- Túl sok tini regényt olvasol.
- Mert mindig úgy unatkozom, és nincs jobb dolgom. Most persze akadna…; Graham, nem látod, milyen magányos ott az az inggomb a földön? Talán csatlakozhatna hozzá ez a póló itt rajtam…; meg a nadrágom…; és a tiéd…;

Elszakadt nála az a bizonyos cérna, én pedig diadalittasan belenyögtem a csókba, mielõtt lehunytam a szemem.


Aztán tágra nyitottam, és belesikítottam a párnámba.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.