efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Utólag is nagyon boldog szülinapot, Lelle ;)
Ajánlott szám: http://www.youtube.com/watch?v=CoHuDaOxCjU (fontos, hogy végighallgassátok, a végén van egy bonus track, ami különösen szép ^^)
Jó olvasást!


Egy oldal a bűvös kockán


Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
Akarom.


József Attila: Imádság megfáradtaknak




/Emlékszel még Nagyapa bűvös kockájára, igaz? Persze, hogy emlékszel. Nincs az a földi hatalom, ami kitörölhetné a fejedből azt a tengernyi délutánt, amikor játszottál vele - ha lenne, már felelt volna a zokogásomra, és én sem emlékeznék.
Az apró kis kezedre, ahogy forgattad a lapokat, az izgatott csillogásra szemedben a sok-sok szín mesebeli összjátéka miatt – és a mosolyodra, amikor sikerült kiraknod a kocka egyik oldalát. Többre sohasem jutottál, de nem is hibáztathatlak érte, mert magam sem lettem mestere a játéknak. Azt viszont egy életre megtanultam a könnyekből, amiket a sikertelenség csalt a szemedbe, hogy a boldogság egy szelete valahogy sohasem elég, nem dőlhetünk hátra nyugodt lélekkel, mert az, hogy kiraktuk a bűvös kocka egy oldalát, édeskevés a boldoguláshoz. Csak egy falat kenyér az éhezőnek. Egy csipetnyi öröm a háborgó óceánban.
Mert amíg az összes többi szín a helyére nem kerül, az életünk nem több kavargó káosznál, és a részletek tekergetése közben még abba a csöppnyi sikerbe sem kapaszkodhatunk, amit pár perccel korábban elértünk, hiszen hangtalanul beleolvad a küszködésbe. Visszahozhatjuk, de akkor csak toporgunk, és sehová sem jutunk a céltalan ujjongásunkkal. Hogy mit tehetünk? Tekereghetünk tovább lankadatlanul, amíg valamilyen csoda folytán – vagy talán éppen az ügyességünk miatt –, végül minden kis kocka megtalálja a saját helyét, és összeáll a kép. Addig pedig nincs más, csak a pillanatnyi öröm emléke, egy aprócska kapaszkodó a szakadék oldalán, ami megment minket a zuhanástól.
Igyekszem erre gondolni. A kapaszkodásra, nem pedig a zuhanásra.
És emlékezem. Bár te is megtetted volna néha./




Flitwick professzor tulajdonképpen ugyanúgy reagált a jövőbeli terveimre, mint Remus, csak talán egy kicsit…; hevesebben: sikkantott, és leesett a székéről.

Igen, azt hiszem, határozottan túlreagálta.

Amint azonban átevickélt az első döbbenetén, és a segítségemmel ismét helyet foglalt a három díszpárna tetején, nagyon lelkesnek bizonyult a témával kapcsolatban.
- Majdnem olyan nagyok az elvárások, mintha aurornak készülne – cincogta izgatottan. – Kiváló RBF bűbájtanból – na, persze nem jóval kezdtem, ez önnek biztosan nem jelent majd akadályt -, Várakozáson felüli átváltoztatástanból, gyógynövénytanból és bájitaltanból, illetve Elfogadható Sötét Varázslatok Kivédéséből, no, és végül, de nem utolsósorban Kiváló minősítés számmisztikából. De mindez tulajdonképpen elvárás, és csak arra elég, hogy részt vegyen a RAVASZ-szintű képzéseken. A Roxfort elvégzése után csak annak van esélye a Gringotts-hoz kerülni, aki átlagon felül teljesített a RAVASZ-vizsgákon, és sikeresen végezte el a bank személyes tesztjét is.
- Az miből áll? – kérdeztem kíváncsian. Erről nem szóltak a szórólapok…;
- Meg kell nyerni a koboldok bizalmát – közölte a professzor ünnepélyes komolysággal. Azonnal világossá vált, miért nem csinálnak reklámot ennek a történetnek.

Flitwick észrevehette rajtam a bizonytalanságot, mert egy oktávval a normális hangja felett kezdett biztatni, és nem győzte elismételni, mekkora előny lesz az, hogy bájos vagyok.
- Az RBF-eket pedig kisujjból kirázza majd, Miss Field, úgy bizony, kisujjból!
- Reméljük a legjobbakat, tanár úr – bólintottam kissé pironkodva, és feltápászkodtam, hogy elhagyhassam a termet, miután a professzor már a kezembe nyomta az ilyenkor megszokott hasznos tájékoztatócsomagot, ami a beszélgetés végét jelezte – volna. Csakhogy nem úsztam meg ennyivel.
- Biztos nem gondolkozott el más szakmákon, Miss Field?

Ellenálltam a kísértésnek, hogy visszasüppedjek a székbe, és elmeséljem neki az átrágódott álmatlan éjszakákat, de már abban az első pillanatban is álszent ötletnek tűnt, úgyhogy helyette inkább kihúztam magam, hogy még inkább fölé magasodjam.
- Természetesen eljátszottam az aurorság gondolatával is, professzor úr, de mivel ön szerint az átoktörői hivatás sem sokkal veszélytelenebb annál, ez biztosan nem nyugtatja meg a lelkét. De természetesen semmi sincs kőbe vésve…; szóval van még egy kis remény, hogy egy biztonságos íróasztal mögött kötök majd ki, aktakukacot játszva, minden felnőtt legnagyobb örömére.
- Nem támadásnak szántam a kérdést, kisasszony, felesleges úgy felkapnia a vizet! – Nem éreztem, hogy a felháborodása arányos lenne a keresetlen őszinteségemmel, arra mindenesetre bőven elég volt, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen miatta. A bocsánatkérésre már nem volt lehetőségem, Flitwick pufogva kitessékelt az ajtón, hogy átadhassam a helyemet Agathának, és bár tudtam, hogy az egyik kedvenc tanítványaként nem kell majd sokáig szenvednem ettől a sértett bánásmódtól, ettől valahogy csak még rosszabb lett a helyzet, és ez a balul sikerült záróakkord tökéletesen felhős koronát tett az amúgy is nyomott kedélyemre.

Magamhoz szorítottam a nagy kupac prospektust, és mélyeket lélegeztem, hogy elhelyezzem magam a valóságban. Éreztem a hátam mögött a falból áradó hideget, a jobb kezemen az ablakon beáradó napfény melegét, kis idő múlva pedig az is tudatosult bennem, hogy a hajam összegubancolódva pihen a vállamon, ruháim gyűröttek és porosak a könyvtárban töltött óráktól, és ha nem is vagyok éppenséggel büdös, az aurám látott már szebb napokat is.

Agatha rám mosolygott, mielőtt eltűnt az ajtó mögött, és én furcsamód ebből az egy mosolyból nyertem annyi erőt, hogy alig pár perc esetlen ácsorgás után útnak induljak a Hollóhát-torony felé.

A karórám szerint mindössze fél órát töltöttem a házvezető tanárom társaságában a tanulmányaimról cseverészve, és ezt semmiképpen sem tartottam elégnek, bárhogy is végződött az esemény. Nem kötötte le a gondolataimat, és nem űzte ki a fejemből pár másodpercnél több időre a Fekete Gólya címlapját, tehát egyértelműen szükségem volt néhány másik, hosszantartó és normális elfoglaltságra is.

Dumbledore is ezt javasolta: tereljem el a figyelmemet az átlagon felüli problémáimról, és legyek hétköznapi. Az alvást is erősen ajánlotta, de ahhoz nem volt merszem; az álmaim felett nem volt még annyi hatalmam sem, mint az ébrenlét felett, azonban az utóbbin legalább képes voltam változtatni. Akartam is. Muszáj volt.

Menet közben a legfelső szórólapot böngésztem, közben pedig pontokba szedtem a teendőimet napnyugtáig. Letusolok, hajat mosok, kitalálom, milyen nap is van ma, aztán ha lehet, még beülök valamelyik délutáni órámra. Beszélgetek Shirleyvel és a fiúkkal, igen, talán még Daviddel is; átolvasom ezeket a lapokat, amiket a jó öreg Flitwick adott, egészen érdekesnek tűnnek, és végül is, ha…;

- Áú! – Hunyorogva kaptam mindkét kezemmel a homlokomhoz, mire az összes papírom a földön kötött ki, egy kviddicstalár és az abból kilógó két láb előtt, amik egy kőkemény állú, halkan káromkodó valakihez tartoztak. – Hallottál már a folyosói sebességkorlátozásról? – rontottam neki szorosan lehunyt szemmel, hátha azzal kizárom a látómezőmből a táncoló pontokat is.
- Sokat lendített volna a helyzeten, ha magad elé nézel – vágott vissza dühösen, és távolabb lépett tőlem. – Úgyse mész semmire ezekkel a…; Ó.

Olyan hirtelen hallgatott el, hogy önkéntelenül is kinyitottam a szemem – csak azért, hogy aztán megzavarodva meredhessek egy domborodó narancssárga hátra, és izgatott tulajdonosára, aki felfoghatatlan sebességgel kapkodta fel az imént még haszontalannak bélyegzett, szétszóródott lapjaimat. Felocsúdni sem volt időm, máris felegyenesedett, és kipirult arccal nyújtotta felém az egész kupacot.
- Ne haragudj, Meredith! Nagyon fáj?

Csukd be a szád – kuncogta Caitlin, miközben én mérgesen ismételgettem magamban azt az ostoba mondatot, ami legutóbb csúszott ki rajta: Hallottál már a folyosói sebességkorlátozásról?! Istenem, de szánalmas…;

Nem volt egyszerű összeszedni magam, mert Martin Schrieber, a Hugrabug kviddicscsapatának kapitánya állt előttem a maga vizes hajú, edzés után is tökéletes, mosolygó valójában. Egyszerre legalább annyira tudatában voltam a slamposságomnak, mint annak, hogy első pillantásra mennyire hasonlít Regulusra. Amiből egyenesen repült felém a gondolat, hogy szingli vagyok, hogy ez a srác mindig is tetszett nekem, - és hogy Dumbledore fiúkat írt elő nekem. Leküzdöttem egy idióta vigyort.
- Martin! Dehogyis, minden oké, te ne haragudj rám, kicsit nyúzott vagyok, nem sokat aludtam mostanában – hadartam fülig vörösödve.
- Egyáltalán nem látszik rajtad – hazudta olyan udvariasan és kedvesen, hogy majdnem el is hittem neki.

Zavartan felnevettem.
- Attól még így van, szóval jobb is, ha most megyek, és kialszom magam. Amúgy sem akarlak feltartani, elég nyilvánvaló, hogy sietsz valahová…;
- Én…;

Nem hagyhattam, hogy még sokáig nézzen engem ilyen kritikán aluli állapotban, úgyhogy egy villámmosollyal kikaptam a kezéből a szórólapokat.
- Ezeket köszönöm, és még egyszer bocsánat, hogy így elbambultam…; Legyen szép napod!
Megkönnyebbülten fordultam be a sarkon, amikor utolért a hangja - Meredith, várj! -, egy pillanattal később pedig a könyökömön éreztem a tenyerét.
- Igen? – Esetlen mozdulattal a fülem mögé tűrtem egy irreálisan ragacsosnak tűnő tincset, és el akartam süllyedni, le a pokol paradicsomleveses bugyraiba, ahová szín szerint már teljesen beillettem volna.
- Biztosan jól vagy? Nem szédülsz? – Rám villantotta azt a mosolyt, amit aznap is nekem címzett, mikor Lily bemutatott minket egymásnak. Szép mosoly volt, de kellemetlenül éreztem tőle magamat, mintha nem ütném meg az elvárt szintet.
- Persze – válaszoltam feszengve, és elhúzódtam az érintése elől. – De aranyos tőled, hogy csak ezért utánam jöttél, tényleg nem akarlak…;
- Nemcsak ezért – szakított félbe. Egy percig meg mertem volna esküdni rá, hogy ő is zavarban van. – Igazából örülök, hogy végre összefutottunk, már régen szerettem volna beszélni veled.
- Segíthetek valamiben?
- Igen, így is fogalmazhatunk – nevetett fel. – Egy ideje már figyellek, és minél többször látlak meg valahol a tömegben, annál inkább szeretnélek kiragadni onnan.
- Ami azt jelenti, hogy…; - Furcsán lehiggadtam a dolgok alakulásától, hiszen nem volt vesztenivalóm. Nem dobogott gyorsabban a szívem a szavaitól, de hát azok után, amik Regulusszal történtek, túl magasan volt a lécem…; Azt gondoltam: miért is ne? csak hogy rácáfoljak Dumbledore hülye elméletére azzal kapcsolatban, hogy nem is akarom elengedni Regulust.
- Hogy szeretnélek megismerni.
- Azt hiszem, ennek nincs akadálya – feleltem tőlem szokatlan flörtölős stílusban, felbátorodva az arcáról sugárzó őszinte örömtől.
- Tudom, hogy még zűrösek a dolgok…; Black miatt – folytatta bizonytalanul-, Lily mondta is, hogy ne zaklassalak, de ezt a lehetőséget képtelen voltam kihagyni, szóval…; ha elhívlak a végső kviddicsdöntőre, és egy kis tavaszi sétára utána, az még nem tolakodás, ugye? Végül is, csak jövő hétvégén van, addig még meg is gondolhatod magad…;
- Kilenckor a nagyterem előtt! – kiáltottam vissza neki a vállam felett, miközben a Hollóhát-torony felé futottam.

Menekültem? Igen, egy kicsit.

Helytelen volt, hogy ez egész olyan helytelennek tűnt.

~o~


A kovácsoltvas kapu, ami a roxmortsi hétvégék kivételével mindig zárva maradt a diákok számára, most engedelmesen nyílt ki előttem, a fém hidegen simult a tenyerembe.

Kora reggel volt, a Nap sápatag, álmos fénye még semmit sem tehetett a hűvös tavaszi szellők ellen, mégis verejték csillogott a kézfejemen, ahogy megtöröltem a homlokomat – még mindig ziháltam a futástól, pedig a parkból idáig már kényelmes tempóban sétáltam el, aztán hosszú perceket vártam a védőbűbájok feloldására is.

Az a sötétkék kabát volt rajtam, amit Regulus annyira szeretett, de ez volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott, mikor kapkodva kiemeltem az utazóládámból, és a lépcsőkön leszáguldva a vállam köré kanyarítottam. Most zsebre vágtam a kezem, és a sajátomnál nagyobb, ruganyosabb léptekkel haladtam a falu felé.

Az út mentén aurorok tébláboltak, de rám se hederítettek, egytől egyig tiszteletteljes áhítattal szegezték szemüket mellettem lépkedő parancsnokukra. Egyvalami hiányzott a tekintetükből, ami az enyémből biztosan nem: a félelem, hogy Geoffrey Field egy pillanat alatt köddé válik.
Hónapok óta először az apám mellett lehettem, és éppolyan természetes volt vele lenni, mint bármikor Caitlin eltűnése előtt – még akkor is, ha másodpercenként ellenőriztem, hogy álmodom-e, és emiatt minduntalan megbotlottam egy-egy göröngyben.

- Még nem árultad el, mi a csudát műveltél ébren reggel hatkor.
A vásott vigyor a képemen ellenben olyan idegenül hatott, hogy megtapogattam az arcomat, mielőtt válaszoltam volna.
- Tanultam. RBF-év, apa – tettem hozzá, mikor hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.
- Azért aludni is szoktál, ugye? – Ugratásnak szánta, mégis őszinte aggodalom csendült a hangjában. Azt kívántam, bár lett volna időm eltüntetni a szemem alatt húzódó sötét karikákat; így képtelen voltam hazudni, úgy viszont talán lett volna miből erőt merítenem hozzá.
- Nem sokat. – Megrántottam a vállam, hogy tompítsam a szavaimat. – Rémálmaim vannak.
- Édesanyádnak is – bólintott.

Csend telepedett ránk. Szerettem volna anyáról beszélni vele, de mióta csak megpillantottam apát a Hollóhát-torony ablakából, annyival inkább vágytam rá, hogy vele is beszéljek, hogy nem tudtam megszólalni. Legszívesebben megragadtam volna apa kezét, és haza hoppanáltam volna hozzá.
- Elárulnád, milyen megfontolásból döntöttél úgy, hogy az átoktörői hivatást választod? – Apa úgy tett, mintha nem érezné a hallgatásomban anya hiányát. Az is lehet, hogy tényleg így volt, annyira lefoglalta a karrierem kérdése…; végül is, csak ezért bejött a kastélyba.

Ettől összezavarodtam, úgyhogy elnevettem magam, hátha nem veszi észre, milyen furcsán érzem magam attól, hogy hirtelen újra érdekes lettem a szüleim számára.
- Apa, nem kihallgatáson vagyunk.
- Jogos – emelte fel a kezét védekezőn. – Akkor talán beszéljünk egy kicsit másról, hogy visszarázódjam az apaszerepbe.
Nagyot nyeltem, és nem reagáltam.
- Amikor a parkban majd’ ledöntöttél a lábamról, valami olyasmit szuszogtál, hogy azt hitted, Dumbledore-hoz megyek…;
- Mert álmomban sem gondoltam volna, hogy Flitwick megírja a terveimet, azt meg pláne nem, hogy ide is rohansz, hogy megbeszéld vele! – szakítottam félbe rémülten. Ha még nem beszélt Dumbledore-ral, nem én fogom beharangozni a közelgő látogatást és annak szívderítő okait…; A gondolattól is görcsbe rándult a gyomrom.
- Mégis mit tehettem volna? Sosem meséltél nekem erről az őrületről! Éppen itt voltam szolgálatban, gondoltam…;
- Válaszolhattál volna a leveleimre, akkor talán lett volna lehetőségem kikérni a becses véleményedet!

Dühös voltam; az öröm, amit akkor éreztem, amikor megláttam őt, amivel szinte repültem hozzá, hogy megbizonyosodhassam róla, valóságos – az a boldogság köddé vált.

Köddé.

A szürke kis cseppekben ott táncolt az elmúlt hónapok minden elhagyatottsága és elárultsága, minden hiábavaló küzdelmem az önvád ellen. Hogy hihettem volna, hogy nem vagyok bűnös mindabban, ami Caitlinnel történt, ha a saját szüleim szóba sem álltak velem? És még nem is tudtak mindent…;

A felismerés és az azt kézen fogó rémület összenyomta a mellkasom, és egy percig levegőt sem kaptam. Akármennyire is jogos volt tőlem ez a hangnem apával szemben, most átkoztam magam érte, mert belerondított a mesterségesen természetes pillanatba, amiben végre beszélgethettem vele. Nem tudhattam, hogyan reagálnak majd anyával, ha Dumbledore elárulja nekik, amit Caityről és Flame-ről kiderítettünk, de azok után, hogy augusztus óta levegőnek néztek, és azon kívül, hogy megírták, maradjak Roxfortban karácsonykor, semmi hírt nem kaptam tőlük, nem számíthattam sok jóra. Ki kellett volna használnom apa hirtelen felbukkanását, az enyhülés parányi, időleges jeleit addig, amíg tehettem, nem pedig nekirontani minden nyűgömmel…;
- Hoztam neked valamit – szólalt meg apa nagy sokára, és a hangjában nem volt harag, csak szomorúság. A még mindig forrongó, dacos részem csalódott volt, amiért nem vette fel a kesztyűt, de ezzel az érzéssel együtt azért elfojtottam egy megkönnyebbült sóhajt is. – Gyere, üljünk be ide, itt nyugodtabban el tudom neked mondani azokat a dolgokat is, amiket most már tudnod kell.

A Három Seprű kandallójában ropogott a tűz, és hivatalosan egyébként is tavasz volt már, az ujjaim mégis dermedten fonódtak a vajsörös üvegre, hiszen apa arcáról lerítt, hogy nem leszek boldog attól, amit hallani fogok.

Az egész olyan zavaros volt, amióta csak az ablakpárkányra kucorodtam a bűbájtan könyvemmel, és kitekintve felismertem apát abban a végtelenül távoli alakban. Az érzelmeim, a gondolataim, de még az érzékeim is úgy csapongtak, mint egy őrült kismadár egy ketrecbe zárva, túl sok ráccsal, hanggal, arccal és lélegzettel körülvéve.
- Várj egy percet! – Suttogni szerettem volna, hogy a hangom megzabolázása alapot, erőt adhasson az előttem hullámzó tenger lecsendesítéséhez, de a számat sikítás hagyta el, amitől még a kocsma másik végében hajlongó Madam Rosmerta is összerándult. – Várj – ismételtem meg jóval csendesebben. Két kézzel markoltam meg a vajsörös korsót, és nagy kortyokban öntöttem magamba az édeskés italt – ahogy végigbizsergett rajtam a melegsége, a szívdobogásom is normális tempóba váltott, és már a lábam sem remegett.
- Jól vagy? – kérdezte apa komoly szemöldökráncolással. Alig tudta leplezni, milyen nehezére esik megszólalni a kirohanásom után.
- Igen – bólintottam, és így is gondoltam. – Hallgatlak.
Apa bal kézfejét széles, tompán fénylő fehér sebhely szelte át a kisujjától a hüvelykujjáig, ami szinte barátságosan dudorodott ki, ha valamiért ökölbe szorította a kezét. Jó ideje auror volt már, ritkán hagyta, hogy ilyen árulkodó mozdulatok beszéljenek az érzelmeiről, most azonban leengedte a falakat, és az öklével dörzsölte meg a homlokát, innen tudtam, hogy kellemetlenül érzi magát.
- Minden jogod megvan, hogy haragudj ránk. Megbocsáthatatlanul viselkedtünk veled szemben, és még most sem javult a helyzet semmit…; Nem akartam ma találkozni veled.

Ez fájt, de sajnos nem lepett meg.

- Az volt a szándékom, hogy beszélek Flitwickkel és néhány másik tanároddal, meglátogatom Dumbledore-t, aztán pedig szépen letöltöm a szolgálati időmet, és hazamegyek. Nem szerepeltél a terveim között, ezért is döbbentem meg annyira, amikor előttem termettél.
- De azért örültél, igaz? – A kérdés ékesen bizonyította, hogy teljes szívemmel arra koncentrálok, hogy újra az ő kicsi lánya lehessek, és már alig van nyoma bennem haragnak. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy a válasza igenlő legyen – megnyugtató volt, hogy végre állást foglaltam, de apát mintha dühítette volna ez a meghunyászkodás.
- Ne csináld ezt, prücsök.
- Mit?
- Ezt a megalázkodó kínlódást, hogy minden a régi legyen, bármi áron. Ez a hozzáállás pont olyan, mint az a sok vidám, csitris levél, amit gondolom végső elkeseredésedben írogattál nekünk…; semmivel sem természetesebb, mint az előbbi őrült kifakadásod, vagy, hogy karácsonykor úgy surrantál b az otthonodba, mint egy tolvaj. Az egész úgy rossz, ahogy van, de nem te rontottad el, hanem mi, és attól, hogy te próbálod helyrehozni, csak még szörnyűbb lesz. Nem neked kell küszködnöd, hogy jobb legyen.
- Akkor mégis mit kellene tennem? – csattantam fel. Ennyit a rég várt kiegyensúlyozottságról. – Mi lenne a természetes?
- Pont ez a hangnem – hajolt előre. – Nem a visongásod, hanem amikor – teljes joggal – a fejemre olvastad, hogy semmit sem tudunk rólad.
- A kiabálás nem beszélgetés, és nem is old meg semmit.
- Az édelgés sem, amibe úgy kell beletuszkolnod magad, mert hála az égnek az egész neveltetésed lázad ellene, hogy úgy tegyél, mintha mi sem történt volna. Meredith, mikor veszed észre, hogy nem te veszítettél el minket, hanem mi téged?

Az első dolog, ami erről eszembe jutott, sziszegve gördült a nyelvem hegyére.
- Ez hülyeség. Illetve teljesen logikátlan, mert nem egy mesekönyv vagyok, amit elhagytatok a játszótéren. Nem egyoldalú, oda-vissza működik, és különben is…; ki igyekezett elsimítani a helyzetet legalább egy kicsit? Mi abban a bűn, hogy nem adtam fel? Erre is ti tanítottatok anyuval, nem róhatod fel nekem.
- Nem is akarom. – Vártam a folytatást, de az én bátor apukám csak lesütötte a szemét, és pontosan úgy meredt maga elé, mint a kórházi ágyam mellett, amikor magamhoz tértem Caitlin elrablása után. Ez a párhuzam egyáltalán nem segített, mert duplán megszakadt tőle a szívem, és elöntötte a bűntudat.

A kabátomért nyúltam, közben pedig lopva letöröltem a könnyeimet.
- Sajnálom, apa. Bolond voltam, amikor elvártam, hogy elfelejtsétek a történteket, mégis csak velem volt, nekem kellett volna vigyáznom rá, és igazság szerint én sem bocsátanám meg magamnak…; nem is teszem.
- Még mindig nem érted? – kapta fel a fejét hitetlenkedve. – Soha egy percig sem okoltunk téged!
- Hát persze, a mellékelt ábra is ezt mutatja…; Nem kell a színház, nem ezt kérted tőlem te is? Túl fogom élni egyedül, csak mondd végre a szemembe, hogy ne reménykedjek feleslegesen. – A kabát ujja beleakadt a könyökömbe, és hosszú másodpercekig kapálóztam, hogy a vállamra rángassam. Akármit állítottam és vártam, ezúttal én kerültem az ő pillantását. – Visszakísérsz a kastélyba? – Mikor nem válaszolt, az egyre erősödő szomorúságomba újra harag keveredett, és kissé gúnyosan tettem hozzá: - Ezek szerint ideje visszaszoknom az árva lány szerepébe. – Csönd. – Nem gáz, végül is, vicces növényt neveztek el a hajamról, meg minden. – Semmi. – Apa?
- Én sohasem hibáztattalak – szólalt meg végül. A hangsúlya és a mondanivalója együttes erővel húztak vissza a székre. – Biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén édesanyád sem, de…; szeretném, ha megértenéd, milyen bonyolult és bizonytalan lett minden, miután elmentél. Amint kitetted a lábad a házból, elkezdődtek a rémálmok. Erlina minden éjjel sikítva ébredt, és órákba telt, mire megnyugtattam, mert képtelen volt csendben maradni. Caitlinről beszélt, szinte levegőt sem vett, amíg csuklani nem kezdett a sírástól…; Anyukád bátor nő, de olyankor tényleg rettegett. Hogy ha nem mesél a húgodról, visszaszökik az álmaiba, és…; - A hallgatás percekké sűrűsödött; nem bírtam tovább.
- Mit mondott neki Caitlin?
- Mindig ugyanazt – felelte suttogva.
- De mit, apa, mit?

Mintha nem tudtam volna már akkor, mikor elárulta, hogy anyának is rémálmai vannak…; Mintha direkt kínoznom kellett volna magam azzal, hogy apától hallom.
- Hogy te tehetsz róla.

Behunytam a szemem, és szinte erőszakkal préseltem az asztalra a kezeimet, hogy ne fogjam be a fülemet is.

Elképzeltem, milyen lenne, ha a rémálmaimban nemcsak emlékek szerepelnének, nemcsak azt az augusztusi napot élném át újra meg újra, az elképzelhető összes verzióban, hanem Caitlin beszélne is hozzám, próbálna meggyőzni dolgokról, amikben nem akarok hinni…;

Felpattantak a szemeim.
- Csak álmában hajtogatja ezt anyának? – Pánik csendült a hangomban, és még valami, amit nem tudtam volna a helyére tenni, ha ma nem cikázott volna rajtam többször is keresztül. Remény, hogy nem vagyok egyedül.
- Mi? – Apa majdhogynem úgy meredt rám, mint egy ismeretlenre, úgy kezdte védeni anyát, mint egy oroszlán. Geoffrey Field, a Griffendél-ház megbecsült öregdiákja. – Édesanyád nem őrült meg, ha erre célozgatsz. Nem beteg ő, csak…;
- Szomorú.

Hát, talán nem ez a megfelelő pillanat, hogy beszámolj neki a hangról a fejedben, Medy.
Vicces, pedig pont itt vagy, nemde? Szinte…;


Megráztam a fejem. Az emberek néha diskurálnak magukkal, hogy dűlőre jussanak, és vannak lelkiismeretek, amik túl hangosak, de ettől még nem valódiak. Nem tartoznak eltűnt kishúgokhoz.

Nem hiányzott, hogy pont most rángassam elő az agyam mélyéről ezt a rejtélyt; bármennyire motoszkált is ott hátul már nagyon régóta, nem foglalkozhattam vele. Így is azt éreztem, hogy kezdek besokallni, a hullámok szépen lassan összecsapnak fölöttem, és annak rendje és módja szerint bekattanok. Azt be mertem vallani magamnak, hogy mentálisan mintha finoman szólva is instabil lennél az utóbbi időben. Utáltam, de Regulus nélkül minden olyan ingatag volt, mintha egy hegy oldalán csüngtem volna mindenféle kapaszkodó nélkül.

Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy többet gondoljak egy néha-néha felcsendülő szopránba. Addig nem, amíg minden mást ki nem bogoztam az életemben.

- Szóval ezért zárt ki engem anyu – préseltem ki magamból végül. Nagyon igyekeztem közömbös maradni, miközben óvatosan megtapogattam a sebet, amire ez a valahol hátborzongató magyarázat alkoholt öntött. Csípett, de nem fájt. Mindenképpen jobban festett, mint pár perccel ezelőtt.
- Küzdött ellene – sietett apa leszögezni, amit amúgy is sejtettem. – Már az első nap vissza akart hívni Nagyitól, de eleinte olyan sokan sírt, hogy állandóan elaludt, és olyankor mindig…; Hiába tudta, hogy semmit sem tehettél egymagad egy tucat halálfaló ellen, elég volt lehunynia a szemét, és…;
- Értem, apu. Komolyan. Nem tehettél róla…; az a csoda, hogy nem omlott össze. Ha ehhez az kellett, hogy én legyek a bűnbak…;
- Meredith Maeve Field, fogd már fel végre, hogy sosem voltál az!
- De hát…;
- Elismerem, úgy viselkedtünk. A leggyengébb pillanataiban anya még hangoztatta is, ezért viszont nem ő a hibás, hanem a bátyád.
- Flame? – Tehát erre a sebre ideje volt egy csipet sót szórni, nehogy begyógyuljon.
- Egyfolytában hazajárt, és badarságokkal tömte édesanyád fejét. Nyilván nem akartam belátni, hogy szándékosan ellened hangolja, mert annyira belefáradtam már a testvérharcotokba…; Caitlin hiánya mellett ezzel már nem tudtam mit kezdeni, inkább tudomást sem vettem róla.

Ügyetlenül megpaskoltam a kezét, hátha azzal kitörlöm a ráncai közül azt a rengeteg fájdalmat.
- Szereted őt. Az elsőszülötted, az egyetlen fiad…; ráadásul van ez a gikszer a szülőknél, valami vakság a gyerekeik hibái iránt…;
- Undorító, amit művelt – fakadt ki keserűen. – El sem hiszem, hogy az én fiam ilyesmire vetemedett.

Ó, igen, az ezt követő félpercnyi csönd lett volna a tökéletes alkalom, hogy további hihetetlenül borzalmas dolgokat osszak meg vele a kicsi fiáról, de gyáva voltam hozzá. Képtelen voltam még egyet rúgni a földön fekvőbe, főleg, hogy a saját apám volt az, és inkább villámgyors észérveket soroltam fel amellett, hogy miért is Dumbledore-tól kell teljes körű tájékoztatást kapnia.
- Nem hiszem, hogy csak ezért össze kellett volna veszned Flame-mel – hazudtam, anélkül, hogy átgondoltam volna.
- Dehogyisnem! – csattant fel. – Pontosan azt kellett volna tennem. Készültem is rá, amikor már kezdett nagyon eldurvulni a helyzet, de akkor jött a karácsony…;
-…; és kár lett volna még jobban elrontani a szeretet ünnepét. – Büszke voltam magamra, mert minimális iróniával sikerült befejeznem a mondatát, és a gyengeségem miatt érzett dühömet is jól csillapítottam le a körülményekhez képest. Arra koncentráltam, amit már egyébként is felhoztam apának: hogy a szülők mindenki szerint azok az emberek az életünkben, akik bármilyen butaságot megbocsátanak nekünk egy szempillantás alatt, még akkor is, ha esetleg jó sokáig játsszák is a sértődöttet vagy éppen a tibeti bölcset. Flame helyében velem is biztosan így viselkedtek volna.

Eltekintve a nyilvánvaló ténytől, hogy nem így történt. Ezen azonban nemigen volt időm rágódni, mert apa félig nevetve csóválta a fejét, és gyorsan kijavított.
- Az már amúgy is sötét volt. Se te, se Caitlin…; csak Flame meg a szörnyű barátnője, és az az elképesztően visszataszító kislány…; Nem szoktam ilyet mondani egy gyerekre sem, de Caitlinhez képest egy igazi kis szörnyeteg volt.

Csatt! A valóság pofon vágott, a vallomás újabb pillanata pedig tovaröppent. Hirtelen mindennél jobban szerettem volna zokogni egy eldugott sarokban, talán éppen egy alagsori, használaton kívüli vendégszoba padlóján.

Ijesztő, hogy a tudatlanság milyen találó észrevételeket enged meg az édes homályban élőknek. Kis szörnyeteg. Pontosan, apa. Pontosan.

- Erlina természetesen odáig volt a boldogságtól, hogy Flame-nek végre komoly kapcsolata van – folytatta rezzenéstelenül apa. Úgy tűnt, örül annak, hogy teljesen ura az érzelmeinek, és nem akad meg folyton a történetben. – Bár nekem mondhat a kölyök bármit, ez minden, csak nem szerelem…; inkább látszott valamiféle beteges üzleti összegabalyodásnak vagy munkakapcsolatnak.

Nos, az aurori szimat ebben sem tévedett. Egyen tetkó, undok főnök…; én sem hiszem, hogy ennél több közös tulajdonságuk lenne.

- Igazából mindegy, ez a vitatható társaság is jobb volt, mint kettesben gubbasztani a fa alatt. Sőt, egészen izgalmas lett a dolog, amikor leesett az a könyv. – Büszke pillantást vetett rám, és én is nehezen nyomtam el egy mosolyt. – Édesanyádat csak az illem tartotta a helyén, Flame pedig köddé vált, mielőtt még feltápászkodhattam volna, úgyhogy nem maradt más, mint hogy kivárjuk az események végét. Mert akármit írtunk neked, prücsök, mindent megadtunk volna, hogy akkor belépj az ebédlő ajtaján. Biztosan el is árulta ezt a viselkedésünk, mert a kislány, Daphne elkezdett kérdezősködni rólad. – Ráncok szaladtak végig a homlokán, a karja pedig megdöbbentően libabőrös lett az emléktől. – Csupa személyes téma érdekelte, mintha az összes többi tulajdonságoddal tisztában lenne. Persze, Flame beszélhetett rólad, de akkor is…; nagyon nyugtalanító volt. A hab a tortán az lett, ahogy minden udvarias kifogás nélkül felpattant, és Flame után ment. Azt sem kérdezte, merre találja, úgy rohant, mint akit ágyúból lőttek ki, a nővére nem győzött mentegetőzni miatta. Csak ketten jöttek vissza, és a bátyád tovább szőtte az átlátszó hazugságát a saját figyelmetlenségéről és ügyetlenségéről…; Erlina nem sokkal később elsírta magát, ott, a vendégek előtt, annyira csalódott volt, hogy nem vagy velünk te is. De ezzel legalább rövidre zárta az estét, elég gyorsan haza hoppanáltak.

Vagyis, ha pár órával tovább bujkáltam volna az emeleten, ha bezárkóztam volna a szobámba, vagy nem tudtam volna elszakadni a családi fényképtől, amit anya fésülködőasztalára tettem, egyedül maradhattam volna velük. És ha tényleg azt érezték, amit most apa mondott, ha tényleg ennyire hiányoztam nekik, talán megoldódott volna minden.

Ha, ha, ha…; na, igen, valóban vicces. Az élet fanyar humora.

- Egy óra sem telt bele, Flame vissza is jött, és…; mintha teljesen kicserélték volna. Nem árulta el, miért küldött téged vissza Nagyiékhoz, de engedélyt sem kért, ki sem kérte a véleményünket, csak közölte, hogy elmegy érted, és visszahoz. Édesanyád már odafent volt, gondoltam nem is szólok neki, majd mi hárman meglepjük, mint a régi szép időkben, de…;
- De Flame-nek esze ágában sem volt hazavinni. – Majd’ felrobbantam, ahogy a színjátéknak ezt az új szeletét emésztgettem. – Csak megjátszotta, hogy…;
- Már aludtál.
- És te ezt el is hiszed neki? – bukott ki belőlem mérgesen.
- Nem hittem el, amíg Nagyi meg nem mutatta, amit aznap látott. – Egy üvegcsét vett elő a zsebéből, amiben ezüstös folyadék úszkált. Egy emlék. – Szeretném, ha egyszer te is megnéznéd.
- De hát miután visszaosontam a szobámba Nagyiéknál, szinte azonnal elkezdtük az ajándékosztást, aztán elindultunk Nagyapával az éjféli misére…; - ellenkeztem ösztönösen. Aztán beugrott. – Ó. Azt hiszem, elszundíthattam egy kicsit. Nagyi bejött felébreszteni, de olyan volt, mintha el sem aludtam volna…;
- Talán mégis – mondta apa, és közelebb tolta az üvegcsét.
- Talán mégis – ismertem be kelletlenül. Az emlék összekoccant valamivel a zsebemben. – Van ennek jelentősége?
- Lennie kell, mert Flame azóta egy rossz szót nem szólt rólad, sőt…; Igaz, ritkábban is látogat meg minket, és amikor eljön, akkor is igyekszik, hogy ne kerülj a terítékre, de ha mégis felhoz téged édesanyád, nem lázong, min egy ütnivaló kamasz fiú, csak bátorítja őt.
- Mégis mire?
- Hogy ne féljen tőled. Tudom, bután hangzik, de ha megértetted, hogy eleinte azért zárkózott el tőled, mert össze volt zavarodva, és azt hitte, téged okol mindenért, akkor most azt is el kell fogadnod, hogy azért nem keres téged, mert nem mer. Lelkiismeret-furdalása van, amiért magadra hagyott.
- Ezért inkább tovább görgeti az egészet?
- Nem mer a szemedbe nézni azok után, hogy ilyen csúnyán viselkedett – ismételte meg egy hangyányit erőszakosabban.
- Gratulálok neki, nagyon éretten gondolkodik.
- Én is azt éreztem, amit ő, amíg elém nem toppantál.

Volt annyi önkritikám, hogy egy percig sem állítottam magamról, felnőtt vagyok, vagy akként viselkedem. Voltak tragikus pillanatok – az utóbbi időben túl sok is -, amikor úgy hittem, azon a ponton túl már lehetetlen gyereknek maradni, de aztán eltöltöttem egy délutánt a Tekergőkkel, és kis túlzással kinevettem a gondolatot. Akárhogy is, a szüleimhez képest most aggastyánnak éreztem magam, és egészen addig erre is fogtam a remegésemet, amíg ki nem robbant belőlem a kiabálás.
- Együtt kellett volna végigcsinálnunk! Lehet, hogy anya elesett, meg is értem, ha rémálmai voltak és Flame…; de mi ketten, te meg én fel tudtuk volna rángatni bárhonnan! Te, legalább te, miért nem tartottál ki mellettem? Azt hittem, megegyeztünk, azt hittem, rád számíthatok…; egészen addig, azt hittem, megbocsáthatok magamnak, amíg hátat nem fordítottál nekem! Nem érdekel anya, mert nem tehetett róla, nem tehetett ellene sem, de te? Te miért…;?

Apa becsületére legyen mondva, nem csinált ügyet abból, hogy egy kocsma közepén rendeztem jelenetet – tulajdonképpen megkönnyebbültnek tűnt, hogy kiabálok vele.
- Erlina állandóan rólad faggatott mindenkit, úgy itta magába az összes hírt, mint egy szivacs, de a beszélgetések végén mindig összeveszett az emberekkel, Tarával és Nagyival is, olyan féltékeny volt rájuk, amiért többet tudnak rólad nála. Nem tudtam…; nem mertem én is közéjük tartozni. Azok közé, akikkel kiabált, akiket egy szempillantás alatt meggyűlölt, amiért normális kapcsolatban vannak veled.
- Egy gyáva auror. Milyen megnyugtató ez az országnak.
- Meredith, olyan kicsin múlt már így is, hogy édesanyáddal szétzilálódjunk, a legkisebb vitától széthullott volna a teljes életünk…; - Egyre kétségbeesettebben próbált maga mellett tartani, de ezzel már annyira elkésett…; Útra készen toporogtam előtte, és visszautasítottam a megértés és együttérzés legapróbb szikráját is.
- Örvendek, hogy közös ellenségként összetartottalak titeket, de ettől még mindketten úgy viselkedtetek, mint az óvodások. Nevetséges ez az egész, és olyan, mintha nem is ismernétek a saját lányotokat. Pontosan tudjátok, hogy egyetlen mosolyotokba került volna, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Te azt is tudtad, hogy magamat vádolom, szóval nem kellett nagy logika hozzá, hogy megjósold, milyen hatással lesz rám a hallgatásotok. Szinte jobb, ha a többhavi nagy csendet szándékos büntetésnek értelmezem a részedről, minthogyha elfogadom, amit most elmondtál nekem, mert ez…; ez szomorú és leginkább szánalmas. Légy szíves, juttass vissza a kastélyba, aztán vissza is zárkózhattok anyával a kis gumótokba.

*


Útközben apa többször is próbált bocsánatot kérni, de én csak meneteltem egy lépéssel előtte, és egy különösen ronda kavicsot rugdostam különösen mogorván, úgyhogy elég gyorsan feladta. Egyszer mertem hátranézni rá, és akkor is szíven ütött, milyen egyforma a tartásunk és az arckifejezésünk, szóval egyértelműen jobb taktikának bizonyult a leszegett tekintet.

Hihetetlen, de képtelen voltam máson agyalni, mint azon, hogy milyen lehetetlenül goromba voltam apával. Talán még tiszteletlen is. Valami azt súgta, hogy igenis megérdemelte, mégis erősebb volt bennem a szégyenérzet, mint valaha. Nagyon nem voltam büszke arra a hangra, amit megütöttem vele szemben, és bár igazam volt, a tartalom egy részét is szívesen visszaszívtam volna.

Abban biztos lehettem, hogy ennél érettebben, megfontoltabban is lehetett volna intézni a dolgot.

Nem mintha ők olyan piszok jók lettek volna ebben…;

Azzal eddig is tisztában voltam, milyen nehéz kegyelemért esedezni, amikor én követtem el valami égbekiáltó baromságot, az azonban csak most kezdett el derengeni, hogy a másik oldalon állni sem a világ legegyszerűbb feladata. Ki az, aki képes az olyasmit, amit anyáék tettek, gondolkodás nélkül megbocsátani?

Csupán egy kicsit veszítettem el az egyensúlyomat, amikor megbotlottam az addig szadista módon terelgetett kődarabban, de apa abban a szent pillanatban megragadta a duzzogástól elzsibbadt karomat, és nem is engedte el, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy egyben maradok.

Ha azt hittem, a megbocsátáshoz természetfeletti, kivitelezhetetlen nemesség kell, hát ez az egy mozdulat rávilágított, hogy mekkora bolond vagyok. Hányszor fordult már elő az életemben, hogy a szüleimet is éppúgy megrugdostam, mint azt az istenverte kavicsot? Sokszor olyan mérges voltam rájuk, hogy borzasztóbbnál borzasztóbb dolgokat vágtam a fejükhöz, pedig akkor aztán tényleg nekik volt igazuk, bármivel is haragítottak magukra. Vetették az óta egyszer is a szememre, milyen kiállhatatlan kis perszóna voltam? Nem. Valószínűleg már alig emlékeznek rá. Ha csak egy hajszálnyit is jól képzelem el a szülők általános genetikai felépítését, nagy valószínűséggel nem is képesek rá, hogy a gyerekeiktől kapott tüskéket morcos elégtétellel őrizgessék és táplálgassák, hogy aztán alkalmasint frissen, melegen előkaphassák, és kínos helyzetbe hozzanak vele. És szinte száz százalék, hogy meg sem fordul ilyesmi a fejükben.

Mert szeretnek. Ez az a szupertitkos recept a megbocsátáshoz.

Úgyhogy akkor és ott elhatároztam, hogy villámgyorsan megbocsátok a szüleimnek mindent. Mert emberek, hibázhatnak, és a génjeik birtokában nagy eséllyel én is hasonlóan reagáltam volna az embertelen szituációra, amibe kerültünk. Lehet, hogy okosabban viselkedtem volna, de nem tudhatom, és igazából nem is számít. Attól még ugyanúgy szeretem őket.

Épp időben rohant meg ez a váratlan bölcsesség, mert az iskola kapuja már kitárult előttünk, és apa azon szöszmötölt, hogy amint belépek rajta, közénk is csapódjon.
- Akkor már nem is akarsz beszélni Flitwickkel? – kérdeztem gyorsan, bár egy leheletnyit még halovány mosollyal. – Tudod, még mindig nagyon veszélyes életcéljaim vannak, és távol álljon tőlem, hogy elvegyem a tiltakozásodtól a megfelelően képzett támogatást…;
- Szeretnéd? – Bizonytalanul méregetett, érthető módon nem tudta hová tenni a pálfordulásomat.
- Hogy tiltakozz? Nem nagyon, de kezdetnek nem is lenne olyan rossz, nem igaz?
- Nem, az hiszem, nem – felelte lassan, még mindig hitetlenkedve egy kicsit.
- Figyelj, sajnálom, hogy kiabáltam veled, nem kellett volna…; Nem túl jó mentség, de mostanában túl sok időt töltöttem Dumbledore-ral, és vele állandóan ordibálni kell, hogy komolyan vegye az embert, úgyhogy…;
- Már megint te kértél bocsánatot – szakított félbe gondterhelten.
- Mert tényleg sajnálom – vágtam rá.
- Elhiszed, hogy én jobban? Azt, hogy idáig fajult a helyzet, azt, hogy nem voltam veled, amikor arra volt szükséged…; Gyanítom, öregségemre teljesen csődöt mondtam, mint apa.
- Most, hogy ilyen tehetségesen egymásra licitáltunk a sajnálkozással, bemehetnénk végre? – A gyomromra szorítottam a kezem, de persze nem tudtam elnyomni a korgó morgást.
- Ezek szerint szent a béke? – Felnevettem a rímtől, és jó alaposan megölelgettem, hogy ne lássam a könnyeit. Így is elég furcsa és szokatlan volt ez a felcserélt szereposztás, nem hiányzott, hogy kiessek a nagy felnőttségből, és zokogni kezdjek.
- Szent hát! Amúgy visszatérve arra, amit az előbb mondtál…;
- Igen? – rémült meg látványosan, ahogy óvatosan arrébb lépdeltem tőle.
- Nem is vagy öreg. Annyira…;

Az aurorokról fontos tudni, hogy észvesztően gyorsan futnak, szóval elég nagy szükségem volt arra a pár lépés előnyre. Mindenesetre apával később mélységesen egyetértettünk abban, hogy az épphogy csak elugró McGalagony professzor arckifejezéséért többszörösen megérte hasra esnünk az Előcsarnok kellős közepén.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.