efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A fejezetet Alcyonénak és Lellének ajánlom, köszönettel az érdekl?désért, és persze mindenki másnak is ezzel kívánok boldog újévet ^^ Jó olvasást! :)
Hupsz, és a rendhagyó /.../-ról csak annyit, hogy szokás szerint az én elmém gyümölcse, egészen friss, mai termés, szinte sprinteltem a füzetemhez, nehogy egy szavát is elfelejtsem :)


Bábmesterek



/Szõke volt, szalmahaja lebegett a szélben,
Ha a folyóba dobtad, teste remegett a vízen.
Koronát varrtál a fejére, ékeset, boldogat,
De ha ráléptél, a fû véres lett, zöld szíve meghasadt.
Elõször báb voltál te is, ide-odarángatott a démoni kárhozat,
Végül azonban kinyílt vöröslõ szemed, s letépted a láncokat.
Cérnaszálon függött minden gonosz sóhajod árnya,
És te…; te mindenféle szeretetet belefojtottál vele a halálos táncba.
Kegyetlen suttogásod egészen a szívemig illant,
Ám ha én azt feleltem: sajnálom, a holttestem felett hunytad le sûrû pilláidat
Kicsiny bábmesterem./



Már a második napot töltöttem a könyvtárban anélkül, hogy a folyosó végi mosdón kívül bárhová kimozdultam volna. Nem ettem, és nem aludtam, a zárórát pedig Madam Cvikker elõl bujkálva egy könyvespolc mögé kuporodva vészeltem át, hogy egész éjszaka kutathassak a megfelelõ varázslat után.

Egy népszerûbb szekcióban pipiskedtem éppen, úgyhogy sietnem kellett, mert az ebédidõ végeztével egyre többen szivárogtak be a helyiségbe, és számíthattam néhány aggódó barátra, akik elõl a sötétebb, néptelen részeken kellett elrejtõznöm.

Amikor végre megkaparintottam egy könyvet a legfelsõ polcról, habozás nélkül a többire hajítottam, egy ingatag rakás legtetejére, amit azzal hálált meg, hogy rögtön a földre pottyant. Gyorsan lehajoltam érte, mielõtt a csattanás hozzám vonzotta volna a kíváncsiskodókat a könyvtárosnõ vezetésével, akinek kezdhetett gyanússá válni, hogy állandóan belém botlik a szentélyében. Eggyel több találkozás, és világossá válik számára, hogy csak úgy rendelkezhetem ennyi szabadidõvel, ha lógok az óráimról.

Meglepetésemre nem hallottam közeledõ lépteket, úgyhogy megadóan leroskadtam egy szék tövébe a lexikon mellé, és az asztal lábának döntöttem a hátamat. Fáradtan kisöpörtem a hajamat az arcomból, de a mozdulat cseppet sem hatott frissítõen nyúzott idegeimre. Muszáj lett volna koncentrálnom a feladatomra, jobban, mint bármikor, hiszen a családom jövõje függött tõle. Természetesen nem érdekelt semmi más azon kívül, hogy milyen sötét átok vagy bájital változtatta gombaként növõ véreskezû angyallá a húgomat, lassan mégis ez vált az egyetlen olyan problémává, amire az agyam nem talált megoldást. Kétségbe ejtett az idõ múlása, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem, hogy az alváshiány ellenére fókuszálni tudjak. Nem lenne elég jó a motivációm? Ez egyszerûen elképzelhetetlen volt.

Magamhoz öleltem a könyvet, ami közvetve ebbe a testhelyzetbe juttatott, és minden erõmmel küzdöttem a sírás ellen, mert ha valamirõl, hát arról pontosan tudtam, hogy most nem segít. Ellenálltam a kísértésnek is, hogy felpofozzam magam, helyette inkább mély levegõket vettem, a fogaimon át szûrve a levegõt.

Beszív-kifúj, beszív-kifúj, mintha szülnél – suttogta Caitlin.

Észre sem vettem, milyen szorosan behunyva tartottam a szemem, amíg ki nem nyitottam, hogy a külvilág megszemlélésével tereljem nyugodt mederbe a gondolataimat.

Az az asztal tornyosult felettem, aminél akkor ültünk, amikor Sirius végre bocsánatot kért tõlem. Egészen ügyesen csinálta, még emlékeztem rá, milyen jó érzés volt hallani tõle azokat a szavakat. Nagyon büszke is voltam rá, mert hihetetlenül gyakorlatlan volt benne, de aztán jött azzal a béna trükkel, amivel rá akarta vezetni Shirleyt Remus titkára. Akkor is a földön kötöttünk ki, a jegyzeteimet próbáltuk összekapkodni, és a végén elõhúzta a szék alól azt a könyvet…;

Med, én sohasem rajongtam az átváltoztatástanért, és ez a könyv is csak Sirius hülye terve szerint tartozik a kedvenceim közé. Ettõl persze még nagyon hasznos, tele van érdekes dolgokkal az animágiáról például, de van benne egy bûbáj, ami hihetetlen mellékhatásokkal gyorsítja fel állatok és növények növekedését…;

Remus hangja visszhangzott a fülemben, teljesen elnyomta a zajt, ami az ölemben tartott kötet ismételt földet érése okozott. Csapot-papot otthagyva rohantam a polc felé, ahová aznap a fiú különösen kedves mozdulattal visszarakta az Átváltozások címû könyvet.

Nem fért a fejembe, hogy nem jutott eddig eszembe pont ez, hogy lehettem ilyen vak és feledékeny…; De ahogy a tenyerembe simult a könyvgerinc, végeredményben már mindegy is volt; a legközelebbi szék felé vettem az irányt, miközben türelmetlenül lapozgatni kezdtem.
- Na, végre, hogy megvagy, Med, már mindenhol kerestelek!
- Akkor kutass még egy kicsit valahol máshol, most nem érek rá. – Tizedik oldal: Az animágia rejtelmei és csodái, olvastam izgatottan, és kikerültem a hadonászva ujjongó Lilyt, akit a jelek szerint a legkevésbé sem tört le barátságtalan viselkedésem.
- Iskolaelsõi megbeszélésen voltam Dumbledore-nál – folytatta zavartalanul -, és megkért, hogy adjam ezt át neked. – Egy futó pillantást vesztegettem csupán a markában tartott papírtekercsre, de azzal együtt észrevettem, hogy Lily tekintete nyugtalanul tapad a Vérfarkasok és a telihold címû fejezetre.

Rájöttem, hogy túlságosan nagy léptékben nézem át a könyvet, úgyhogy nagyot sóhajtottam, és a lapok lassú pörgetése mellett döntve újra az elsõ oldalra ugrottam.
- Mindazonáltal leginkább ahhoz ragaszkodott, hogy…; Elsõsorban azt kérte tõlem, hogy kísérjelek fel a szobájába, amint megtalállak. Biztos akart lenni benne, hogy mihamarabb beszélni tud veled, azért is engem…; Med? Figyelj, látom, hogy nem nagyon figyelsz, de indulnunk kellene. Azt hiszem Dumbledore nagyon aggódik érted. – A hangjából olyan félelem csendült ki, ami egyértelmûen jelezte, hogy õ is hasonlóképpen érez, így önkéntelenül is a szemébe néztem.

Szótlanul követtem õt a folyosókon az igazgatói szoba felé; az agyam egy része könnyíteni szeretett volna Lily reszketõ féltésén, szóval tõlem telhetõen kedves voltam, ez azonban kimerült abban, hogy nem ellenkeztem. Engedelmesen lépkedtem a nyomában, és hagytam, hogy elrántson a lovagi páncélok útjából, az agyam másik része ugyanis semmi másra nem tudott összpontosítani, csak a kezemben tartott könyvre.

A szívem hevesen megdobbant, akárhányszor azt olvastam valahol, hogy gyerek, fejlõdés vagy éppen rohamosan, de a több száz oldalnyi megsárgult pergamen bõven tartalmazott megkopott, kibogarászhatatlan szövegrészeket is, amiket nem kis dühvel fogadtam. Az egyetlen reményem az volt, hogy Remus még abban az elejtett félmondatban is elég konkrétan beszélt a bûbájról, tehát bízhattam benne, hogy az a bizonyos fejezet, amit keresek, épen vészelte át az évszázadokat.
- Indigókék süveg – szólalt meg hirtelen Lily; a Dumbledore irodáját õrzõ kõmonstrum elõtt álltunk, de ez a legkevésbé sem érdekelt, Lilynek szinte erõszakkal kellett feltuszkolnia a mozgásba lendült lépcsõre. Már az Átváltozások végén jártam, ám nem találtam semmit, és azzal is tisztában voltam, hogy ez nem a könyv hibája; nagy buzgalmamban hiába igyekeztem alapos lenni, merõ véletlenségbõl több fejezetet nem is vehettem észre.

Mégis ki olyan õrült Dumbledore-on kívül, hogy ilyen jelszóval védje a szobáját? – gondoltam mogorván, de azért egy semmibõl jött ötlettõl vezérelve az i-betûs bûbájoknál ütöttem fel újra az ólomsúlyú kötetet, nem törõdve sem Lily figyelmeztetõ dünnyögésével, sem a karizmaim tiltakozásával.

Aztán egyszer csak ott volt elõttem. Nemcsak az igazgatói iroda küszöbje, de egy olyan varázslat leírása is, ami kísértetiesen tükrözte Remus szavait. Az immissziós bûbáj gyakorlati alkalmazásai – a betûk némán nyújtózkodtak felém, mielõtt a könyv kirepült a kezembõl, és nagyot csattant Dumbledore lába elõtt. A portréalakok közül többen felháborodottan kikérték maguknak a káromkodásokat, amiket fájdalmasan lüktetõ lábujjam váltott ki belõlem. Dühösen pillantottam hol a küszöbre, hol a professzorra, aki derûs nyugalommal lépett el a fõnixmadarától, majd könnyedén felkapta az Átváltozásokat.
- Dumbledore professzor, elkísértem ide Meredith-t, ahogy kérte. – Lily sietve elõrébb lökdösött, de õ maga nem mozdult, kezét várakozva nyugtatta a kilincsen.
- Igen, látom, Evans kisasszony, és hálásan köszönöm. Kellemes csalódást okozott: a barátnõje korántsem tûnik olyan apatikusnak, mint ahogyan azt vártam. Ez a szitokszóáradat bármelyik kocsmárosnak becsületére vált volna, Miss Field – hunyorgott rám Dumbledore a maga õrjítõ vidámságával. Nem csukta be a könyvet, de nem tudtam, hogy ennek örüljek-e. Az mindenképpen bosszantott, hogy továbbra sem adta vissza; megint egy karnyújtásnyira voltak tõlem a válaszok, csak azért, hogy még elérhetetlenebbnek tûnjenek.
- Az nem az én érdemem, professzor – felelte mentegetõzve Lily, és rosszul leplezett türelmetlenséggel az ajtó felé mozdult.
- Azért még egyszer köszönöm, Lily. Ha menni szeretne, nem állok az útjába, de szeretném, ha megnyugodna. Meredith jó kezekben van.

Lily halvány mosollyal bólintott, majd egyetlen hang nélkül magamra hagyott Dumbledore-ral, akire most már nemcsak mozdulatlansága miatt voltam mérges, hanem azért is, mert úgy beszélt rólam a lánynak, mintha hirtelen köddé váltam volna. Nyíltan gyerekszámba vett, és pátyolgatnivalónak minõsített, és ez elég adalék volt az alapfeszültségemnek ahhoz, hogy robbanjak:
- Adja vissza!
- Parancsolsz? – Dumbledore nem látszott döbbentnek, úgy viselkedett, mintha természetes lenne, hogy ordítozom vele – talán tõlem már az is volt -, ezzel azonban csak tovább pumpálta ingerültségemet.
- Kérem a könyvemet! Most! - Hogy nyomatékot adjak a felszólításomnak, közelebb is léptem hozzá, de ahogy a szemébe néztem, rögtön tudatosult bennem, hogy amit csinálok, az inkább nevetséges, semmint fenyegetõ. Dumbledore mégsem mosolyodott el, komorabban meredt rám, mint valaha és ettõl valahogy sírnom kellett. – Kérem – suttogtam meghátrálva. Most elõször nem éreztem szégyenletesnek a meghunyászkodást, tudtam, hogy a professzort most csak ez állíthatja mellém. Mert bármi is állt a könyvben, a Napnál is világosabb volt, hogy szükségem van Dumbledore segítségére.
- Mi van benne? – kérdezte anélkül, hogy levette volna rólam a szemét.
- Az, amit a húgommal mûvelek. Szeretném elolvasni, professzor, hogy megtudjam, min ment keresztül, de…; félek – bukott ki belõlem zavarba ejtõ hirtelenséggel. Dumbledore érdeklõdve pásztázott röntgenszerû tekintetével, arra nógatva, hogy folytassam. Megtettem. – Rettegek, hogy végül azt fogom kívánni, bár megölték volna inkább.

*


Én a döbbenetnek még mindig azon a fokán jártam, ami arra késztetett, hogy újra meg újra elolvassam a fejezetet, miközben Dumbledore már egy poros lexikont bújt, hogy kiegészítõ információkat szerezzen.
- Csak azt nem értem, hogyan lehetett ez a varázsige hatásos Caitlin esetében, amikor szigorúan csak bizonyos állatfajokon és húsevõ növényeken lehet alkalmazni - néztem fel rá segítséget várva.
- Éppen ezt próbálom kideríteni – felelte kissé ingerülten, amivel jelezte, hogy nálam sokkal hamarabb jutott el a megválaszolatlan kérdésekhez.
- És talált valamit? – Elõrehajoltam, hogy kibogarászhassam a betûket, amiket csak úgy falt, de tenyerével hátratolta a homlokomat, mintha csak valami idegesítõ kisgyerek lennék, aki túl sokat kíváncsiskodik. Sosem láttam még ilyennek Dumbledore-t.

Más helyzetben üvöltözve kértem volna számon rajta ezt a felháborítóan kirekesztõ (az én húgomról van szó, az Isten szerelmére!) és lealacsonyító viselkedést, most azonban különös higgadtság, majdhogynem hûvös szenvtelenség uralkodott el rajtam a jogos harag helyett.
- Professzor, én belátom, hogy hálával tartozom már azért is, hogy a Fekete Gólyás történetem után feltétel nélkül hisz nekem, de megtisztelne, ha megosztaná velem, mi zajlik jelen pillanatban abban a rendkívüli agyában.
- Elméleteim vannak – válaszolta rekedt kis kuncogás után, mikor ismét elkomorodott -, csakúgy, mint neked, Miss Field. Azon dolgozom, hogy legalább olyan helytállóak legyenek, mint a tieid. Ne haragudj, ha közben gorombán viselkedtem.
- Ha valakinek, hát önnek nem kell emiatt szabadkoznia. Nem nekem. Én csak…; Mi ez az egész?
- Ahogy arra te is rávilágítottál, emberi lényeken alkalmazva ismeretlen és beláthatatlan következményeket von maga után az immissziós bûbáj, és mivel nyomós okunk van azt feltételezni, hogy Voldemort nem akart kockáztatni a húgod esetében, biztosra vehetjük azt is, hogy segítségül hívott valamiféle bájitalt is, talán olyasmit, amit a kívánt hatás vagy életkor eléréséig folyamatosan kell adagolni a páciensnek.

Elhessegettem a rémálmom képeit, és számûztem a Caitlint itató Graham Sullivan gondolatát – Nem itt és nem most, Medy. Csak szépen, apránként. -, de végül mégis kibuggyant belõlem a kérdés:
- Lehet ez olyan bájital, ami megszünteti a kötõdést, ami…; elfeledteti a múltat, az érzéseket, manipulálja azokat?

Dumbledore rám villantotta égszínkék tekintetét, de nem faggatózott, csak elgondolkozva biccentett egyet.
- Igen, ez is egy lehetõség, azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ebbõl a szempontból ez a varázslat igencsak…; hasznos, jobb híján így fogalmazom meg. Körültekintõ és kegyetlenül zseniális.
- Ne essünk túlzásokba! – fortyantam fel, megfeledkezve frissen meglelt jó modoromról. Az igazgató szinte elragadtatással beszélt az egész ügyrõl, és ezt aligha vette be a gyomrom, még ha meg is környékezett valami hátborzongató lenyûgözöttség engem is.
- Meredith, már maga a varázsige is olyan beszédes, hogy sírni lenne tõle kedvem, és tudom, hogyha…;
- Portentum accensum – olvastam fel. Hanyagul hátradõltem a székben, úgy vártam az öreg professzor magyarázatát, mintha legalább annyival okosabb lennék nála, mint amennyire utálom.
- Portentum. Azt jelenti, szörnyeteg. Accensus: növekvõ. Erõsödõ. Fellobbanó. Támadó.

Csönd telepedett a szobára, úgy tûnt, még az ezüst szerkezetek is elfelejtettek pufogni. kelletlenül törtem meg a kölcsönös hallgatást, részben azért, mert vesztesnek éreztem saját némaságomat.
- Maga az immisszió pedig…; - kezdtem öntudatosan, hogy ebben a szörnyû órában legalább a tudásomra büszke lehessek, ezúttal azonban Dumbledore szólt közbe, a szokásos bocsánatkérõ fõhajtása nélkül. Amint vetsz, úgy aratsz, Medy.
- Az immisszió latinul növesztés.
- De manapság divatos kifejezés a környezetszennyezésre is – kontráztam makacsul.

Dumbledore elmosolyodott.
- Egészen pontosan úgy definiálhatjuk, mint „szennyezõ anyagok környezetbe bocsátását”.
Hirtelen világossá vált, milyen szánni való ez az erõfitogtatás, és mellette milyen kétségbeejtõ az, amit kerülgetek vele.
- Stílusos – morogtam keserûen, és tartás ide vagy oda, a tenyerembe temettem az arcomat. – Persze a kedvenc részem még mindig az, hogy régen ez a varázsige a kakasviadalok kedvelt doppingszere volt. Se érzések, se vágyak, csak az, amit a bábmester diktál…;
- Az a baj, Meredith, hogy ez a stílus, ahogyan arra nagyon találóan rámutattál, nem jellemzõ Voldemortra. – Sátorként összetámasztotta ujjait, és összevonta a szemöldökét; most az egyszer biztosra vettem, hogy csak figyelmetlenségbõl engedte el a füle mellett, amit utoljára mondtam.
- Ezt hogy érti? Nekem elég gonosznak tûnik, hogy az övé legyen…;
- Hát persze, de…; kevesen tudják, de Voldemort Tom Denemként kezdte földi pályafutását, és én tanítottam õt, itt a Roxfortban. Mondanom sem kell, kimagaslóan tehetséges volt, ugyanakkor gyerekkorától kezdve öntelt és kiemelkedni vágyó, éppen ezért megvolt a saját egyedi stílusa a mágia terén, amit én jól ismerek. Kétségtelen, hogy amikor ezt a bûbájt a húgodra szórta, a kívánt hatás és a hibátlan munka érdekében be kellett vetnie néhány saját ihletésû varázslatot is, már csak azért is, hogy legyezgesse a hiúságát, ugyanakkor nem hiszem, hogy ez az egész az õ ötlete lett volna. Biztos forrásból tudom, hogy nem régóta tervezte Caitlin elrablását, és ha ez így van, egyértelmû, hogy a dolog ilyen rövid idõ alatt túl kidolgozott, még a mindig sziporkázó Tom Denem részérõl is. Valaki segített neki vagy legalábbis tanácsokkal látta el, és ez aggasztó, Meredith. Ez a kegyetlen ravaszság most talán még a Sötét nagyúrnál is jobban nyomaszt engem.

A vallomása súlyától megszédülve, borzadva lehunytam a szemem, és önkéntelenül is nevek után kutattam az emlékezetemben. Hányinger kerülgetett, de ez látszott az egyetlen valós fizikai kapcsolatomnak a külvilággal, ez a kergetõzés a gyomrom falán, ami mellett nem mozgott más, csak valami hideg, õsi ösztön.
- Flame. – Egy pillanatig szilárdan hittem, hogy lehánytam Dumbledore íróasztalát, csak az után tudatosult bennem, hogy csupán egy nevet köptem a világra.

A professzor elgondolkozó pillantása elnézõvé lágyult, és újra azt vettem észre, hogy nagyon óvatosan válogatja meg a szavait.
- Nem vonom kétségbe a bátyád intelligenciáját, és a magam részérõl az elvetemültségét sem, de egyrészt mindketten beláthatjuk, hogy nincs ilyen bizalmas kapcsolatban Voldemorttal, másrészt a nagyszüleid váltig állítják, hogy megrázta õt, hogy a családja ilyen mélyen része lett a sötét oldal játszmáinak, és nekem nincs okom kétségbe vonni az õ ítélõképességüket.

A ködre gondoltam, és arra, ahogy Flame kirántotta kezembõl Caityt, és bár ordítani tudtam volna a feltörõ gyûlölettõl, suttogva mondtam Dumbledore-nak, szinte akaratom ellenére:
- Elfogultak, ennyi az egész.
- Ki merem jelenteni, hogy tisztábban látják az unokájukat, mint…; sokan mások. – Az aprócska szünet igazán észrevehetetlen lett volna, ha nem tudom pontosan, hogy rám célzott, hogy engem szidott meg röntgenszerû tekintetével. Természetesen újra el kellett volna rágódnom a karácsonyomon, azon, amit Flame tett, és amit Nagyapa igyekezett a szívembe vésni, de nem volt erõm szégyenkezni a saját makacs, rosszindulatú elfogultságom miatt sem.
- De Caitlinnel kapcsolatban hisz nekem, ugye? – Nem voltam hisztérikus vagy elkeseredett, csak dacos. Mérhetetlenül dacos.

Dumbledore mélyet sóhajtott, amitõl majdnem mentegetõzni kezdtem, mondván, nem elég nyilvánvaló a támogatása, de nem volt idõm megszólalni.
- Miss Field, éppen azt próbálom bebizonyítani neked, hogy nem vagyok az ellenséged.
- Csak azért, mert az hiszi, ezt gondolom, nem kell asszisztálnia az elméletemhez. – Megint ingerülten emeltem fel a hangom, ami felért a továbbiak cáfolásával, de nem érdekelt. – És nem tartom magát az ellenségemnek, csak éppen…; nem kedvelem önt, Mr. Dumbledore.

Eszembe sem jutott, hogy megbántódhat, és nem is tette; úgy kezelte a dolgot, mint egy rég sejtett tényt, sõt, egyenesen boldognak tûnt az õszinteségemtõl. A professzor kiismerhetetlen volt, bogaras, és pofátlanul bölcs, ez idegesített benne a legjobban.
- Borzalmas érzés lehet egy ilyen embertõl segítséget kérni – felelte somolyogva, mintha valóban érdekelné a véleményem. Õ nyilván sosem került ilyen helyzetbe – emlékeztettem magam, mielõtt ok nélkül felpaprikázódhattam volna.
- Egyáltalán nem az, ha tiszteljük a másik értékeit. Hiszen pontosan ezért mertem önhöz fordulni, nem igaz?
- Igen, azt hiszem értem, mirõl beszélsz…; legalábbis jobban értem, mint a legtöbb dolgot, ami a beszélgetésünk alatt felmerült. – Szinte segélykérõen pillantott a könyvespolcára, mintha maguk a könyvgerincek rejtenék a válaszokat az eseményekkel kapcsolatos összes kérdésére, amikor azonban fázósan összehúztam magam a tanácstalansága láttán, megrázta a fejét, és barátságosan rám hunyorgott, ami kivételesen nem húzott fel még jobban. – Ne aggódj, Meredith, pontosan tudom, mit kell tennem, hogy kitisztuljon a kép. Te viszont…;
- Elmondja helyettem a szüleimnek? – A gondolat úgy ért, mint derült égbõl a villámcsapás, és már tova is gördült, egyenesen a nyelvem hegyére, és onnan Dumbledore másodpercnyi tétovázásának kellõs közepébe.
- Az ember azt gondolná, hogy ez túl személyes. Úgy értem, arra számítottam, hogy csak a…; tudományos talajon vársz tõlem támogatást, és minden erõddel ki akarsz majd zárni az érzelmi oldalából.
- Én nem…; ezt még nem értékeltem át. Talán nem is akarom. Én…; - Szánalmas volt, hogy olyasmirõl dadogtam neki, amit a zsigereimben éreztem, aminek száz százalékig a tudatában voltam. Egyszerûen csak nagyon nehéz volt kiböknöm, mert fájt. – Nem én vagyok a megfelelõ ember.
- Nem szeretnék tolakodó lenni, de az alapján, amilyennek én ismerlek, meg kell ezt cáfolnom. Az a Miss Field, aki itt ül elõttem, maga intézné el az ilyesmit.
- De az a Miss Field, aki besétálna ezzel a szülei házába, gyáván megfutamodna. Talán el is bujdosna – tettem hozzá morogva.
- Lehet, hogy megint túl intim következtetést vonok le, de szerény véleményem szerint bátor vagy.

Lesütöttem a tekintetemet, és úgy reagáltam a nem várt bókra, mint eben a szobában mindig: daccal.
- Ön is tudja, Mr. Dumbledore, hogy ezzel a Daphne-Caitlin-Voldemort-dologgal együtt mesélnem kellene Flame-rõl is. Pont én vágjam az arcukba, hogy a fiuk halálfaló? Ehhez másfajta bátorság kell.
- És ha éppen errõl a bátorságról beszéltem?
- Nem lennék hiteles. Azt hinnék, hogy ez egy újabb bosszúhadjárat, csak éppen durvább, mint az elõzõek. Nem hinnének nekem. – A hangsúlyommal jeleztem, hogy lezártnak tekintem a témát, és felvont szemöldökkel vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre, de hátba támadott: egy percre levegõt is elfelejtettem venni.
- Hát persze. Az a baj, hogy ez túl logikus mentség.
- Hogy micsoda? – Döbbenten markoltam meg a szék karfáját. Mit akar ezzel?
- Te félsz, Miss Field.
- Igen, ezt épp az elõbb tisztáztuk. – Nem akartam úgy beszélni vele, mint egy elmebeteggel, de a hangok annál inkább kicsúsztak az irányításom alól, minél jobban mosolygott tõlük.
- Tévedés. Az imént arról volt szó, mitõl nem félsz.
- Nem értem…;
- Mindketten tudjuk, hogy nem a találkozástól rettegsz, nem attól, hogy beszélned kell velük, és nem is attól, hogy nem hisznek neked.
- Maradt még alternatíva? – horkantam fel gúnyosan.
- Hogyne. – Elegánsan intett a kezével, és biccentett felém. – Hogy hisznek neked.

Nagyon nyeltem, és elfordítottam a fejem. Tudtam, hogy legilimentál, és nem akartam megkönnyíteni a dolgát azzal, hogy a szemébe nézek.
- Még mindig nem értem – közöltem a szorgosan kattogó ezüstös szerkezetekkel.
- Megsértõdsz, ha azt állítom, hogy a történeted eléggé hiányos?
- Rettentõen.
- Hát persze, hiszen ezt te is pontosan tudod. Biztosíthatlak, hogy ez az én esetemben nem jelentett problémát, hiszen meglehetõsen jól értesült vagyok azokról a dolgokról, amik az iskola falain belül történnek, de édesapád kérdezõsködne.
- Maga sem tud mindent! – vágtam vissza dühösen.
- Azt tudom, hogy Regulus Black halálfaló, így, ha nem is tudom, de legalábbis sejtem, hogy a legtöbb kijelentésedet a tõle szerzett információidra alapozod.

Túl sokat tud – hasított belém, Regulus nevétõl pedig az eddiginél is nagyobb félelem költözött a csontjaimba. Én lepõdtem meg a legjobban, milyen nyugodtan feleltem Dumbledore-nak.
- Ez nem szerves része a történetnek. Malfoy is dicsekedett dolgokkal a húgomról.
- Õt nem is haboznál beárulni – hagyta rám.
- Hová akar kilyukadni ezzel? – vesztettem el a türelmemet.
- Ezek szerint nem vetted észre, hogy mióta beléptél ide, legalább annyiszor szuggeráltad magadnak, hogy utálod Regulus Blacket, mint azt, hogy képes vagy megmenteni a húgodat?
- Nem. – Nem hazudtam, és nem is tagadtam. Haragudtam Dumbledore-ra. Nem volt joga ahhoz, hogy ide vezesse ezt a társalgást. Semmihez sem volt joga. Semmi köze nem volt hozzá. Se hozzám, se Regulushoz, se…;

Minél mérgesebb lettem, annál inkább azzá váltam, aminek Dumbledore már amúgy is tartott: egy nyitott könyvnek. A gondolataim minden erõlködés nélkül a tenyerében landoltak, és mire a pillantása ökölbe szorult kezeimre vándorolt, már nyoma sem volt az arcán mosolynak.
- Ne haragudj – mondta csendesen.
- Ne kérjen lehetetlent, Mr. Dumbledore, én sem tettem.
- Sajnálom.
- Sajnálhatja is! Ehhez nem volt…;
- Jogom. Tudom.

Mire felocsúdtam, már az ablaknál állva kiabáltam vele.
- Visszaélt a kiszolgáltatott helyzetemmel! Azzal, hogy szükségem van a segítségére…; Fogta az alázatomat, és arra használta, hogy kioktathasson, hogy számon kérjen, hogy a képembe vágja a saját igazát Regulusról! Az arcomba taposott a fene nagy bölcsességével, és megint azt akarta megmutatni, hogy feleslegesen pazaroltam rá a barátságomat, hogy rossz társaságba keveredtem…; mintha egy magafajta tudhatná!
- De hát ezt akarod elhitetni magaddal. Hogy rossz ember, hogy hiba volt szeretned õt, hogy utálod, és hogy meg akarsz szabadulni tõle…;
- Attól, hogy így van, magának nem lesz több köze hozzá. És igenis utálom, és igenis meg fogok szabadulni a legkisebb kötõdéstõl is! De azt még jobban utálom, hogy belekeverte ebbe – tettem hozzá némileg lehiggadva.
- Csak azért, mert ez legalább annyira aggaszt, mint a húgod ügye.
- Végre visszakanyarodtunk az eredeti témánkhoz. Foglalkozhatnánk újra Caitlinnel?
- Szeretnék még elmondani neked valamit, mielõtt visszasüllyedsz az önámításba – szólalt meg tétován, miután hosszú percekig elszántam farkasszemet néztem vele.

Vállat vontam.
- Meredith, neked még mindig van…; reményed abban a hatalmas szívedben, amit úgy címkéztél fel, hogy Regulus. Ha nem így lenne, ha tényleg magad mögött akarnád hagyni õt, nem érdekelne, mit gondolnak róla a szüleid, sõt. Egy ilyen ragaszkodó fiatal, mint te, biztosan tisztában van az õ féltõ szeretetük erejével. Egyetlen szó Regulusról, és ez a szeretet falat építene kettõtök közé. Nem neked kellene megtenned. Nem lenne könnyebb?
- Professzor, mi épp most készülünk megölni ezt a szeretetet azzal, hogy kitálalunk a szüleimnek arról a két gyerekükrõl, akiket momentán még szeretnek és féltenek. Bennem már csalódtak, a testvéreimrõl pedig kiderül, hogy gyilkosok. Össze fognak töri, ha ez rájuk szakad, de ettõl függetlenül joguk van megtudni. Tudniuk kell. Ezt ugye ön is így gondolja?

Dumbledore bólintott, és behunyta a szemét egy pillanatra, hogy letörölhessem a könnyeimet.
- Sajnálom, hogy ezt gondolod – mondta végül hosszú hallgatás után.
- Elhiheti, hogy én is. Akkor megteszi, amire kértem?
Bólintott.
- A legjobb tudásom szerint. De nem most azonnal…; ebben egyetértesz velem, igaz?
- Igen. És elõször talán Nagyinak kellene megtudnia…; a segítségére lehetne a szüleimmel.
- Én is úgy vélem.
- Akkor…; köszönöm. – Zavartan köhintettem egyet, és a körmömmel kopogtattam az ablakpárkányát. Azt hittem, ha állva maradok, nemcsak vitatkozni lesz könnyebb, hanem távozni is, de a helyzet még így is kínos volt. – Elmehetek? – bukott ki belõlem végsõ kínlódásomban, csak hogy rögtön észbe is kapjak: - Azaz…; még nem árulta el, miért cibáltatott ide eredetileg Lilyvel.
- Ó.

Megrökönyödve bámultam, ahogy kipukkadt belõle a nevetés; egyszerûen képtelen volt abbahagyni.
- Professzor?
- Semmiség, Miss Field – hunyorgott rám a szemét törölgetve. – A tanulmányaid nyomasztottak egy kicsit, mivel az utóbbi napokban nem nagyon tetted tiszteletedet az óráidon, de hát…; a ma tanultak tükrében ez nem tûnik fõbenjáró bûnnek, vagy olyasminek, ami miatt aggódnom kellene. Feltéve persze – vette elõ szigorú tekintetét -, hogy nem csinálsz újra rendszert a lógásból. A szeptemberi teljesítményed e tekintetben túllépte mindannyiunk tûréshatárát.

Elpirultam.
- Nem fordul elõ többet.
- Vagy legalábbis nem szándékosan – kacsintott rám. Mintha mi sem történt volna. – Most viszont ideje megjelenned Flitwick professzor szobájában.
- Tessék? – hökkentem meg. – Büntetõmunkára küld?
- Csak pályaválasztási tanácsadásra – felelte olyan arccal, ami nem hagyott kétséget a felõl, hogy a fellélegzésem látványosra sikerült. – Öt perced van odaérni, ha jól emlékszem az idõpontra…; Én a helyedben sietnék.

Biccentettem, de csak nagy sokára mozdultam az ajtó felé; váratlanul ért, hogy az életem normális része a normális feladataival és problémáival itt toporog a küszöbömön.

Meredith Maeve Field, tizenhat éves diáklány – mondogattam magamban önkéntelenül.
- Meredith! - Már a kilincsen volt a kezem, amikor a lexikonokba temetkezõ igazgató utánam szólt. - Aludd ki magad, és egy ideig ne nyomozgass a saját szakálladra. Nem mondom, hogy ne gondolj a húgodra, mert az lehetetlen lenne, de egy kicsit tedd félre ezt a dolgot. Te minden tõled telhetõt megtettél; most rajtam a sor. Foglalkozz valami hétköznapival. Nem is tudom…; mondjuk a fiúkkal?

Még egy utolsót fintorogtam Dumbledore-ra, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót.

A lépcsõn jöttem rá, hogy amit grimasznak véltem, az valójában egy mosoly volt.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.