efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A fejezetet Alcyonnak s Lellnek ajnlom, ksznettel az rdekl?dsrt, s persze mindenki msnak is ezzel kvnok boldog jvet ^^ J olvasst! :)
Hupsz, s a rendhagy /.../-rl csak annyit, hogy szoks szerint az n elmm gymlcse, egszen friss, mai terms, szinte sprinteltem a fzetemhez, nehogy egy szavt is elfelejtsem :)


Bábmesterek

/Szőke volt, szalmahaja lebegett a szélben,
Ha a folyóba dobtad, teste remegett a vízen.
Koronát varrtál a fejére, ékeset, boldogat,
De ha ráléptél, a fű véres lett, zöld szíve meghasadt.
Először báb voltál te is, ide-odarángatott a démoni kárhozat,
Végül azonban kinyílt vöröslő szemed, s letépted a láncokat.
Cérnaszálon függött minden gonosz sóhajod árnya,
És te… te mindenféle szeretetet belefojtottál vele a halálos táncba.
Kegyetlen suttogásod egészen a szívemig illant,
Ám ha én azt feleltem: sajnálom, a holttestem felett hunytad le sűrű pilláidat
Kicsiny bábmesterem./

Már a második napot töltöttem a könyvtárban anélkül, hogy a folyosó végi mosdón kívül bárhová kimozdultam volna. Nem ettem, és nem aludtam, a zárórát pedig Madam Cvikker elől bujkálva egy könyvespolc mögé kuporodva vészeltem át, hogy egész éjszaka kutathassak a megfelelő varázslat után. Egy népszerűbb szekcióban pipiskedtem éppen, úgyhogy sietnem kellett, mert az ebédidő végeztével egyre többen szivárogtak be a helyiségbe, és számíthattam néhány aggódó barátra, akik elől a sötétebb, néptelen részeken kellett elrejtőznöm.

Amikor végre megkaparintottam egy könyvet a legfelső polcról, habozás nélkül a többire hajítottam, egy ingatag rakás legtetejére, amit azzal hálált meg, hogy rögtön a földre pottyant. Gyorsan lehajoltam érte, mielőtt a csattanás hozzám vonzotta volna a kíváncsiskodókat a könyvtárosnő vezetésével, akinek kezdhetett gyanússá válni, hogy állandóan belém botlik a szentélyében. Eggyel több találkozás, és világossá válik számára, hogy csak úgy rendelkezhetem ennyi szabadidővel, ha lógok az óráimról. Meglepetésemre nem hallottam közeledő lépteket, úgyhogy megadóan leroskadtam egy szék tövébe a lexikon mellé, és az asztal lábának döntöttem a hátamat. Fáradtan kisöpörtem a hajamat az arcomból, de a mozdulat cseppet sem hatott frissítően nyúzott idegeimre. Muszáj lett volna koncentrálnom a feladatomra, jobban, mint bármikor, hiszen a családom jövője függött tőle. Természetesen nem érdekelt semmi más azon kívül, hogy milyen sötét átok vagy bájital változtatta gombaként növő véreskezű angyallá a húgomat, lassan mégis ez vált az egyetlen olyan problémává, amire az agyam nem talált megoldást. Kétségbe ejtett az idő múlása, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem, hogy az alváshiány ellenére fókuszálni tudjak. Nem lenne elég jó a motivációm? Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. Magamhoz öleltem a könyvet, ami közvetve ebbe a testhelyzetbe juttatott, és minden erőmmel küzdöttem a sírás ellen, mert ha valamiről, hát arról pontosan tudtam, hogy most nem segít. Ellenálltam a kísértésnek is, hogy felpofozzam magam, helyette inkább mély levegőket vettem, a fogaimon át szűrve a levegőt. Beszív-kifúj, beszív-kifúj, mintha szülnél – suttogta Caitlin. Észre sem vettem, milyen szorosan behunyva tartottam a szemem, amíg ki nem nyitottam, hogy a külvilág megszemlélésével tereljem nyugodt mederbe a gondolataimat. Az az asztal tornyosult felettem, aminél akkor ültünk, amikor Sirius végre bocsánatot kért tőlem. Egészen ügyesen csinálta, még emlékeztem rá, milyen jó érzés volt hallani tőle azokat a szavakat. Nagyon büszke is voltam rá, mert hihetetlenül gyakorlatlan volt benne, de aztán jött azzal a béna trükkel, amivel rá akarta vezetni Shirleyt Remus titkára. Akkor is a földön kötöttünk ki, a jegyzeteimet próbáltuk összekapkodni, és a végén előhúzta a szék alól azt a könyvet… Med, én sohasem rajongtam az átváltoztatástanért, és ez a könyv is csak Sirius hülye terve szerint tartozik a kedvenceim közé. Ettől persze még nagyon hasznos, tele van érdekes dolgokkal az animágiáról például, de van benne egy bűbáj, ami hihetetlen mellékhatásokkal gyorsítja fel állatok és növények növekedését… Remus hangja visszhangzott a fülemben, teljesen elnyomta a zajt, ami az ölemben tartott kötet ismételt földet érése okozott. Csapot-papot otthagyva rohantam a polc felé, ahová aznap a fiú különösen kedves mozdulattal visszarakta az Átváltozások című könyvet. Nem fért a fejembe, hogy nem jutott eddig eszembe pont ez, hogy lehettem ilyen vak és feledékeny… De ahogy a tenyerembe simult a könyvgerinc, végeredményben már mindegy is volt; a legközelebbi szék felé vettem az irányt, miközben türelmetlenül lapozgatni kezdtem.
- Na, végre, hogy megvagy, Med, már mindenhol kerestelek!
- Akkor kutass még egy kicsit valahol máshol, most nem érek rá. – Tizedik oldal: Az animágia rejtelmei és csodái, olvastam izgatottan, és kikerültem a hadonászva ujjongó Lilyt, akit a jelek szerint a legkevésbé sem tört le barátságtalan viselkedésem.
- Iskolaelsői megbeszélésen voltam Dumbledore-nál – folytatta zavartalanul -, és megkért, hogy adjam ezt át neked. – Egy futó pillantást vesztegettem csupán a markában tartott papírtekercsre, de azzal együtt észrevettem, hogy Lily tekintete nyugtalanul tapad a Vérfarkasok és a telihold című fejezetre. Rájöttem, hogy túlságosan nagy léptékben nézem át a könyvet, úgyhogy nagyot sóhajtottam, és a lapok lassú pörgetése mellett döntve újra az első oldalra ugrottam.
- Mindazonáltal leginkább ahhoz ragaszkodott, hogy… Elsősorban azt kérte tőlem, hogy kísérjelek fel a szobájába, amint megtalállak. Biztos akart lenni benne, hogy mihamarabb beszélni tud veled, azért is engem… Med? Figyelj, látom, hogy nem nagyon figyelsz, de indulnunk kellene. Azt hiszem Dumbledore nagyon aggódik érted. – A hangjából olyan félelem csendült ki, ami egyértelműen jelezte, hogy ő is hasonlóképpen érez, így önkéntelenül is a szemébe néztem. Szótlanul követtem őt a folyosókon az igazgatói szoba felé; az agyam egy része könnyíteni szeretett volna Lily reszkető féltésén, szóval tőlem telhetően kedves voltam, ez azonban kimerült abban, hogy nem ellenkeztem. Engedelmesen lépkedtem a nyomában, és hagytam, hogy elrántson a lovagi páncélok útjából, az agyam másik része ugyanis semmi másra nem tudott összpontosítani, csak a kezemben tartott könyvre. A szívem hevesen megdobbant, akárhányszor azt olvastam valahol, hogy gyerek, fejlődés vagy éppen rohamosan, de a több száz oldalnyi megsárgult pergamen bőven tartalmazott megkopott, kibogarászhatatlan szövegrészeket is, amiket nem kis dühvel fogadtam. Az egyetlen reményem az volt, hogy Remus még abban az elejtett félmondatban is elég konkrétan beszélt a bűbájról, tehát bízhattam benne, hogy az a bizonyos fejezet, amit keresek, épen vészelte át az évszázadokat.
- Indigókék süveg – szólalt meg hirtelen Lily; a Dumbledore irodáját őrző kőmonstrum előtt álltunk, de ez a legkevésbé sem érdekelt, Lilynek szinte erőszakkal kellett feltuszkolnia a mozgásba lendült lépcsőre. Már az Átváltozások végén jártam, ám nem találtam semmit, és azzal is tisztában voltam, hogy ez nem a könyv hibája; nagy buzgalmamban hiába igyekeztem alapos lenni, merő véletlenségből több fejezetet nem is vehettem észre. Mégis ki olyan őrült Dumbledore-on kívül, hogy ilyen jelszóval védje a szobáját? – gondoltam mogorván, de azért egy semmiből jött ötlettől vezérelve az i-betűs bűbájoknál ütöttem fel újra az ólomsúlyú kötetet, nem törődve sem Lily figyelmeztető dünnyögésével, sem a karizmaim tiltakozásával. Aztán egyszer csak ott volt előttem. Nemcsak az igazgatói iroda küszöbje, de egy olyan varázslat leírása is, ami kísértetiesen tükrözte Remus szavait. Az immissziós bűbáj gyakorlati alkalmazásai – a betűk némán nyújtózkodtak felém, mielőtt a könyv kirepült a kezemből, és nagyot csattant Dumbledore lába előtt. A portréalakok közül többen felháborodottan kikérték maguknak a káromkodásokat, amiket fájdalmasan lüktető lábujjam váltott ki belőlem. Dühösen pillantottam hol a küszöbre, hol a professzorra, aki derűs nyugalommal lépett el a főnixmadarától, majd könnyedén felkapta az Átváltozásokat.
- Dumbledore professzor, elkísértem ide Meredith-t, ahogy kérte. – Lily sietve előrébb lökdösött, de ő maga nem mozdult, kezét várakozva nyugtatta a kilincsen.
- Igen, látom, Evans kisasszony, és hálásan köszönöm. Kellemes csalódást okozott: a barátnője korántsem tűnik olyan apatikusnak, mint ahogyan azt vártam. Ez a szitokszóáradat bármelyik kocsmárosnak becsületére vált volna, Miss Field – hunyorgott rám Dumbledore a maga őrjítő vidámságával. Nem csukta be a könyvet, de nem tudtam, hogy ennek örüljek-e. Az mindenképpen bosszantott, hogy továbbra sem adta vissza; megint egy karnyújtásnyira voltak tőlem a válaszok, csak azért, hogy még elérhetetlenebbnek tűnjenek.
- Az nem az én érdemem, professzor – felelte mentegetőzve Lily, és rosszul leplezett türelmetlenséggel az ajtó felé mozdult.
- Azért még egyszer köszönöm, Lily. Ha menni szeretne, nem állok az útjába, de szeretném, ha megnyugodna. Meredith jó kezekben van. Lily halvány mosollyal bólintott, majd egyetlen hang nélkül magamra hagyott Dumbledore-ral, akire most már nemcsak mozdulatlansága miatt voltam mérges, hanem azért is, mert úgy beszélt rólam a lánynak, mintha hirtelen köddé váltam volna. Nyíltan gyerekszámba vett, és pátyolgatnivalónak minősített, és ez elég adalék volt az alapfeszültségemnek ahhoz, hogy robbanjak:
- Adja vissza!
- Parancsolsz? – Dumbledore nem látszott döbbentnek, úgy viselkedett, mintha természetes lenne, hogy ordítozom vele – talán tőlem már az is volt -, ezzel azonban csak tovább pumpálta ingerültségemet.
- Kérem a könyvemet! Most! - Hogy nyomatékot adjak a felszólításomnak, közelebb is léptem hozzá, de ahogy a szemébe néztem, rögtön tudatosult bennem, hogy amit csinálok, az inkább nevetséges, semmint fenyegető. Dumbledore mégsem mosolyodott el, komorabban meredt rám, mint valaha és ettől valahogy sírnom kellett. – Kérem – suttogtam meghátrálva. Most először nem éreztem szégyenletesnek a meghunyászkodást, tudtam, hogy a professzort most csak ez állíthatja mellém. Mert bármi is állt a könyvben, a Napnál is világosabb volt, hogy szükségem van Dumbledore segítségére.
- Mi van benne? – kérdezte anélkül, hogy levette volna rólam a szemét.
- Az, amit a húgommal művelek. Szeretném elolvasni, professzor, hogy megtudjam, min ment keresztül, de… félek – bukott ki belőlem zavarba ejtő hirtelenséggel. Dumbledore érdeklődve pásztázott röntgenszerű tekintetével, arra nógatva, hogy folytassam. Megtettem. – Rettegek, hogy végül azt fogom kívánni, bár megölték volna inkább.
*
Én a döbbenetnek még mindig azon a fokán jártam, ami arra késztetett, hogy újra meg újra elolvassam a fejezetet, miközben Dumbledore már egy poros lexikont bújt, hogy kiegészítő információkat szerezzen.
- Csak azt nem értem, hogyan lehetett ez a varázsige hatásos Caitlin esetében, amikor szigorúan csak bizonyos állatfajokon és húsevő növényeken lehet alkalmazni - néztem fel rá segítséget várva.
- Éppen ezt próbálom kideríteni – felelte kissé ingerülten, amivel jelezte, hogy nálam sokkal hamarabb jutott el a megválaszolatlan kérdésekhez.
- És talált valamit? – Előrehajoltam, hogy kibogarászhassam a betűket, amiket csak úgy falt, de tenyerével hátratolta a homlokomat, mintha csak valami idegesítő kisgyerek lennék, aki túl sokat kíváncsiskodik. Sosem láttam még ilyennek Dumbledore-t. Más helyzetben üvöltözve kértem volna számon rajta ezt a felháborítóan kirekesztő (az én húgomról van szó, az Isten szerelmére!) és lealacsonyító viselkedést, most azonban különös higgadtság, majdhogynem hűvös szenvtelenség uralkodott el rajtam a jogos harag helyett.
- Professzor, én belátom, hogy hálával tartozom már azért is, hogy a Fekete Gólyás történetem után feltétel nélkül hisz nekem, de megtisztelne, ha megosztaná velem, mi zajlik jelen pillanatban abban a rendkívüli agyában.
- Elméleteim vannak – válaszolta rekedt kis kuncogás után, mikor ismét elkomorodott -, csakúgy, mint neked, Miss Field. Azon dolgozom, hogy legalább olyan helytállóak legyenek, mint a tieid. Ne haragudj, ha közben gorombán viselkedtem.
- Ha valakinek, hát önnek nem kell emiatt szabadkoznia. Nem nekem. Én csak… Mi ez az egész?
- Ahogy arra te is rávilágítottál, emberi lényeken alkalmazva ismeretlen és beláthatatlan következményeket von maga után az immissziós bűbáj, és mivel nyomós okunk van azt feltételezni, hogy Voldemort nem akart kockáztatni a húgod esetében, biztosra vehetjük azt is, hogy segítségül hívott valamiféle bájitalt is, talán olyasmit, amit a kívánt hatás vagy életkor eléréséig folyamatosan kell adagolni a páciensnek. Elhessegettem a rémálmom képeit, és száműztem a Caitlint itató Graham Sullivan gondolatát – Nem itt és nem most, Medy. Csak szépen, apránként. -, de végül mégis kibuggyant belőlem a kérdés:
- Lehet ez olyan bájital, ami megszünteti a kötődést, ami… elfeledteti a múltat, az érzéseket, manipulálja azokat? Dumbledore rám villantotta égszínkék tekintetét, de nem faggatózott, csak elgondolkozva biccentett egyet.
- Igen, ez is egy lehetőség, azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ebből a szempontból ez a varázslat igencsak… hasznos, jobb híján így fogalmazom meg. Körültekintő és kegyetlenül zseniális.
- Ne essünk túlzásokba! – fortyantam fel, megfeledkezve frissen meglelt jó modoromról. Az igazgató szinte elragadtatással beszélt az egész ügyről, és ezt aligha vette be a gyomrom, még ha meg is környékezett valami hátborzongató lenyűgözöttség engem is.
- Meredith, már maga a varázsige is olyan beszédes, hogy sírni lenne tőle kedvem, és tudom, hogyha…
- Portentum accensum – olvastam fel. Hanyagul hátradőltem a székben, úgy vártam az öreg professzor magyarázatát, mintha legalább annyival okosabb lennék nála, mint amennyire utálom.
- Portentum. Azt jelenti, szörnyeteg. Accensus: növekvő. Erősödő. Fellobbanó. Támadó. Csönd telepedett a szobára, úgy tűnt, még az ezüst szerkezetek is elfelejtettek pufogni. kelletlenül törtem meg a kölcsönös hallgatást, részben azért, mert vesztesnek éreztem saját némaságomat.
- Maga az immisszió pedig… - kezdtem öntudatosan, hogy ebben a szörnyű órában legalább a tudásomra büszke lehessek, ezúttal azonban Dumbledore szólt közbe, a szokásos bocsánatkérő főhajtása nélkül. Amint vetsz, úgy aratsz, Medy.
- Az immisszió latinul növesztés.
- De manapság divatos kifejezés a környezetszennyezésre is – kontráztam makacsul. Dumbledore elmosolyodott.
- Egészen pontosan úgy definiálhatjuk, mint „szennyező anyagok környezetbe bocsátását”.
Hirtelen világossá vált, milyen szánni való ez az erőfitogtatás, és mellette milyen kétségbeejtő az, amit kerülgetek vele.
- Stílusos – morogtam keserűen, és tartás ide vagy oda, a tenyerembe temettem az arcomat. – Persze a kedvenc részem még mindig az, hogy régen ez a varázsige a kakasviadalok kedvelt doppingszere volt. Se érzések, se vágyak, csak az, amit a bábmester diktál…
- Az a baj, Meredith, hogy ez a stílus, ahogyan arra nagyon találóan rámutattál, nem jellemző Voldemortra. – Sátorként összetámasztotta ujjait, és összevonta a szemöldökét; most az egyszer biztosra vettem, hogy csak figyelmetlenségből engedte el a füle mellett, amit utoljára mondtam.
- Ezt hogy érti? Nekem elég gonosznak tűnik, hogy az övé legyen…
- Hát persze, de… kevesen tudják, de Voldemort Tom Denemként kezdte földi pályafutását, és én tanítottam őt, itt a Roxfortban. Mondanom sem kell, kimagaslóan tehetséges volt, ugyanakkor gyerekkorától kezdve öntelt és kiemelkedni vágyó, éppen ezért megvolt a saját egyedi stílusa a mágia terén, amit én jól ismerek. Kétségtelen, hogy amikor ezt a bűbájt a húgodra szórta, a kívánt hatás és a hibátlan munka érdekében be kellett vetnie néhány saját ihletésű varázslatot is, már csak azért is, hogy legyezgesse a hiúságát, ugyanakkor nem hiszem, hogy ez az egész az ő ötlete lett volna. Biztos forrásból tudom, hogy nem régóta tervezte Caitlin elrablását, és ha ez így van, egyértelmű, hogy a dolog ilyen rövid idő alatt túl kidolgozott, még a mindig sziporkázó Tom Denem részéről is. Valaki segített neki vagy legalábbis tanácsokkal látta el, és ez aggasztó, Meredith. Ez a kegyetlen ravaszság most talán még a Sötét nagyúrnál is jobban nyomaszt engem. A vallomása súlyától megszédülve, borzadva lehunytam a szemem, és önkéntelenül is nevek után kutattam az emlékezetemben. Hányinger kerülgetett, de ez látszott az egyetlen valós fizikai kapcsolatomnak a külvilággal, ez a kergetőzés a gyomrom falán, ami mellett nem mozgott más, csak valami hideg, ősi ösztön.
- Flame. – Egy pillanatig szilárdan hittem, hogy lehánytam Dumbledore íróasztalát, csak az után tudatosult bennem, hogy csupán egy nevet köptem a világra. A professzor elgondolkozó pillantása elnézővé lágyult, és újra azt vettem észre, hogy nagyon óvatosan válogatja meg a szavait.
- Nem vonom kétségbe a bátyád intelligenciáját, és a magam részéről az elvetemültségét sem, de egyrészt mindketten beláthatjuk, hogy nincs ilyen bizalmas kapcsolatban Voldemorttal, másrészt a nagyszüleid váltig állítják, hogy megrázta őt, hogy a családja ilyen mélyen része lett a sötét oldal játszmáinak, és nekem nincs okom kétségbe vonni az ő ítélőképességüket. A ködre gondoltam, és arra, ahogy Flame kirántotta kezemből Caityt, és bár ordítani tudtam volna a feltörő gyűlölettől, suttogva mondtam Dumbledore-nak, szinte akaratom ellenére:
- Elfogultak, ennyi az egész.
- Ki merem jelenteni, hogy tisztábban látják az unokájukat, mint… sokan mások. – Az aprócska szünet igazán észrevehetetlen lett volna, ha nem tudom pontosan, hogy rám célzott, hogy engem szidott meg röntgenszerű tekintetével. Természetesen újra el kellett volna rágódnom a karácsonyomon, azon, amit Flame tett, és amit Nagyapa igyekezett a szívembe vésni, de nem volt erőm szégyenkezni a saját makacs, rosszindulatú elfogultságom miatt sem.
- De Caitlinnel kapcsolatban hisz nekem, ugye? – Nem voltam hisztérikus vagy elkeseredett, csak dacos. Mérhetetlenül dacos. Dumbledore mélyet sóhajtott, amitől majdnem mentegetőzni kezdtem, mondván, nem elég nyilvánvaló a támogatása, de nem volt időm megszólalni.
- Miss Field, éppen azt próbálom bebizonyítani neked, hogy nem vagyok az ellenséged.
- Csak azért, mert az hiszi, ezt gondolom, nem kell asszisztálnia az elméletemhez. – Megint ingerülten emeltem fel a hangom, ami felért a továbbiak cáfolásával, de nem érdekelt. – És nem tartom magát az ellenségemnek, csak éppen… nem kedvelem önt, Mr. Dumbledore. Eszembe sem jutott, hogy megbántódhat, és nem is tette; úgy kezelte a dolgot, mint egy rég sejtett tényt, sőt, egyenesen boldognak tűnt az őszinteségemtől. A professzor kiismerhetetlen volt, bogaras, és pofátlanul bölcs, ez idegesített benne a legjobban.
- Borzalmas érzés lehet egy ilyen embertől segítséget kérni – felelte somolyogva, mintha valóban érdekelné a véleményem. Ő nyilván sosem került ilyen helyzetbe – emlékeztettem magam, mielőtt ok nélkül felpaprikázódhattam volna.
- Egyáltalán nem az, ha tiszteljük a másik értékeit. Hiszen pontosan ezért mertem önhöz fordulni, nem igaz?
- Igen, azt hiszem értem, miről beszélsz… legalábbis jobban értem, mint a legtöbb dolgot, ami a beszélgetésünk alatt felmerült. – Szinte segélykérően pillantott a könyvespolcára, mintha maguk a könyvgerincek rejtenék a válaszokat az eseményekkel kapcsolatos összes kérdésére, amikor azonban fázósan összehúztam magam a tanácstalansága láttán, megrázta a fejét, és barátságosan rám hunyorgott, ami kivételesen nem húzott fel még jobban. – Ne aggódj, Meredith, pontosan tudom, mit kell tennem, hogy kitisztuljon a kép. Te viszont…
- Elmondja helyettem a szüleimnek? – A gondolat úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, és már tova is gördült, egyenesen a nyelvem hegyére, és onnan Dumbledore másodpercnyi tétovázásának kellős közepébe.
- Az ember azt gondolná, hogy ez túl személyes. Úgy értem, arra számítottam, hogy csak a… tudományos talajon vársz tőlem támogatást, és minden erőddel ki akarsz majd zárni az érzelmi oldalából.
- Én nem… ezt még nem értékeltem át. Talán nem is akarom. Én… - Szánalmas volt, hogy olyasmiről dadogtam neki, amit a zsigereimben éreztem, aminek száz százalékig a tudatában voltam. Egyszerűen csak nagyon nehéz volt kiböknöm, mert fájt. – Nem én vagyok a megfelelő ember.
- Nem szeretnék tolakodó lenni, de az alapján, amilyennek én ismerlek, meg kell ezt cáfolnom. Az a Miss Field, aki itt ül előttem, maga intézné el az ilyesmit.
- De az a Miss Field, aki besétálna ezzel a szülei házába, gyáván megfutamodna. Talán el is bujdosna – tettem hozzá morogva.
- Lehet, hogy megint túl intim következtetést vonok le, de szerény véleményem szerint bátor vagy. Lesütöttem a tekintetemet, és úgy reagáltam a nem várt bókra, mint eben a szobában mindig: daccal.
- Ön is tudja, Mr. Dumbledore, hogy ezzel a Daphne-Caitlin-Voldemort-dologgal együtt mesélnem kellene Flame-ről is. Pont én vágjam az arcukba, hogy a fiuk halálfaló? Ehhez másfajta bátorság kell.
- És ha éppen erről a bátorságról beszéltem?
- Nem lennék hiteles. Azt hinnék, hogy ez egy újabb bosszúhadjárat, csak éppen durvább, mint az előzőek. Nem hinnének nekem. – A hangsúlyommal jeleztem, hogy lezártnak tekintem a témát, és felvont szemöldökkel vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre, de hátba támadott: egy percre levegőt is elfelejtettem venni.
- Hát persze. Az a baj, hogy ez túl logikus mentség.
- Hogy micsoda? – Döbbenten markoltam meg a szék karfáját. Mit akar ezzel?
- Te félsz, Miss Field.
- Igen, ezt épp az előbb tisztáztuk. – Nem akartam úgy beszélni vele, mint egy elmebeteggel, de a hangok annál inkább kicsúsztak az irányításom alól, minél jobban mosolygott tőlük.
- Tévedés. Az imént arról volt szó, mitől nem félsz.
- Nem értem…
- Mindketten tudjuk, hogy nem a találkozástól rettegsz, nem attól, hogy beszélned kell velük, és nem is attól, hogy nem hisznek neked.
- Maradt még alternatíva? – horkantam fel gúnyosan.
- Hogyne. – Elegánsan intett a kezével, és biccentett felém. – Hogy hisznek neked. Nagyon nyeltem, és elfordítottam a fejem. Tudtam, hogy legilimentál, és nem akartam megkönnyíteni a dolgát azzal, hogy a szemébe nézek.
- Még mindig nem értem – közöltem a szorgosan kattogó ezüstös szerkezetekkel.
- Megsértődsz, ha azt állítom, hogy a történeted eléggé hiányos?
- Rettentően.
- Hát persze, hiszen ezt te is pontosan tudod. Biztosíthatlak, hogy ez az én esetemben nem jelentett problémát, hiszen meglehetősen jól értesült vagyok azokról a dolgokról, amik az iskola falain belül történnek, de édesapád kérdezősködne.
- Maga sem tud mindent! – vágtam vissza dühösen.
- Azt tudom, hogy Regulus Black halálfaló, így, ha nem is tudom, de legalábbis sejtem, hogy a legtöbb kijelentésedet a tőle szerzett információidra alapozod.

Túl sokat tud – hasított belém, Regulus nevétől pedig az eddiginél is nagyobb félelem költözött a csontjaimba. Én lepődtem meg a legjobban, milyen nyugodtan feleltem Dumbledore-nak.
- Ez nem szerves része a történetnek. Malfoy is dicsekedett dolgokkal a húgomról.
- Őt nem is haboznál beárulni – hagyta rám.
- Hová akar kilyukadni ezzel? – vesztettem el a türelmemet.
- Ezek szerint nem vetted észre, hogy mióta beléptél ide, legalább annyiszor szuggeráltad magadnak, hogy utálod Regulus Blacket, mint azt, hogy képes vagy megmenteni a húgodat?
- Nem. – Nem hazudtam, és nem is tagadtam. Haragudtam Dumbledore-ra. Nem volt joga ahhoz, hogy ide vezesse ezt a társalgást. Semmihez sem volt joga. Semmi köze nem volt hozzá. Se hozzám, se Regulushoz, se… Minél mérgesebb lettem, annál inkább azzá váltam, aminek Dumbledore már amúgy is tartott: egy nyitott könyvnek. A gondolataim minden erőlködés nélkül a tenyerében landoltak, és mire a pillantása ökölbe szorult kezeimre vándorolt, már nyoma sem volt az arcán mosolynak.
- Ne haragudj – mondta csendesen.
- Ne kérjen lehetetlent, Mr. Dumbledore, én sem tettem.
- Sajnálom.
- Sajnálhatja is! Ehhez nem volt…
- Jogom. Tudom. Mire felocsúdtam, már az ablaknál állva kiabáltam vele.
- Visszaélt a kiszolgáltatott helyzetemmel! Azzal, hogy szükségem van a segítségére… Fogta az alázatomat, és arra használta, hogy kioktathasson, hogy számon kérjen, hogy a képembe vágja a saját igazát Regulusról! Az arcomba taposott a fene nagy bölcsességével, és megint azt akarta megmutatni, hogy feleslegesen pazaroltam rá a barátságomat, hogy rossz társaságba keveredtem… mintha egy magafajta tudhatná!
- De hát ezt akarod elhitetni magaddal. Hogy rossz ember, hogy hiba volt szeretned őt, hogy utálod, és hogy meg akarsz szabadulni tőle…
- Attól, hogy így van, magának nem lesz több köze hozzá. És igenis utálom, és igenis meg fogok szabadulni a legkisebb kötődéstől is! De azt még jobban utálom, hogy belekeverte ebbe – tettem hozzá némileg lehiggadva.
- Csak azért, mert ez legalább annyira aggaszt, mint a húgod ügye.
- Végre visszakanyarodtunk az eredeti témánkhoz. Foglalkozhatnánk újra Caitlinnel?
- Szeretnék még elmondani neked valamit, mielőtt visszasüllyedsz az önámításba – szólalt meg tétován, miután hosszú percekig elszántam farkasszemet néztem vele. Vállat vontam.
- Meredith, neked még mindig van… reményed abban a hatalmas szívedben, amit úgy címkéztél fel, hogy Regulus. Ha nem így lenne, ha tényleg magad mögött akarnád hagyni őt, nem érdekelne, mit gondolnak róla a szüleid, sőt. Egy ilyen ragaszkodó fiatal, mint te, biztosan tisztában van az ő féltő szeretetük erejével. Egyetlen szó Regulusról, és ez a szeretet falat építene kettőtök közé. Nem neked kellene megtenned. Nem lenne könnyebb?
- Professzor, mi épp most készülünk megölni ezt a szeretetet azzal, hogy kitálalunk a szüleimnek arról a két gyerekükről, akiket momentán még szeretnek és féltenek. Bennem már csalódtak, a testvéreimről pedig kiderül, hogy gyilkosok. Össze fognak töri, ha ez rájuk szakad, de ettől függetlenül joguk van megtudni. Tudniuk kell. Ezt ugye ön is így gondolja? Dumbledore bólintott, és behunyta a szemét egy pillanatra, hogy letörölhessem a könnyeimet.
- Sajnálom, hogy ezt gondolod – mondta végül hosszú hallgatás után.
- Elhiheti, hogy én is. Akkor megteszi, amire kértem?
Bólintott.
- A legjobb tudásom szerint. De nem most azonnal… ebben egyetértesz velem, igaz?
- Igen. És először talán Nagyinak kellene megtudnia… a segítségére lehetne a szüleimmel.
- Én is úgy vélem.
- Akkor… köszönöm. – Zavartan köhintettem egyet, és a körmömmel kopogtattam az ablakpárkányát. Azt hittem, ha állva maradok, nemcsak vitatkozni lesz könnyebb, hanem távozni is, de a helyzet még így is kínos volt. – Elmehetek? – bukott ki belőlem végső kínlódásomban, csak hogy rögtön észbe is kapjak: - Azaz… még nem árulta el, miért cibáltatott ide eredetileg Lilyvel.
- Ó. Megrökönyödve bámultam, ahogy kipukkadt belőle a nevetés; egyszerűen képtelen volt abbahagyni.
- Professzor?
- Semmiség, Miss Field – hunyorgott rám a szemét törölgetve. – A tanulmányaid nyomasztottak egy kicsit, mivel az utóbbi napokban nem nagyon tetted tiszteletedet az óráidon, de hát… a ma tanultak tükrében ez nem tűnik főbenjáró bűnnek, vagy olyasminek, ami miatt aggódnom kellene. Feltéve persze – vette elő szigorú tekintetét -, hogy nem csinálsz újra rendszert a lógásból. A szeptemberi teljesítményed e tekintetben túllépte mindannyiunk tűréshatárát. Elpirultam.
- Nem fordul elő többet.
- Vagy legalábbis nem szándékosan – kacsintott rám. Mintha mi sem történt volna. – Most viszont ideje megjelenned Flitwick professzor szobájában.
- Tessék? – hökkentem meg. – Büntetőmunkára küld?
- Csak pályaválasztási tanácsadásra – felelte olyan arccal, ami nem hagyott kétséget a felől, hogy a fellélegzésem látványosra sikerült. – Öt perced van odaérni, ha jól emlékszem az időpontra… Én a helyedben sietnék. Biccentettem, de csak nagy sokára mozdultam az ajtó felé; váratlanul ért, hogy az életem normális része a normális feladataival és problémáival itt toporog a küszöbömön. Meredith Maeve Field, tizenhat éves diáklány – mondogattam magamban önkéntelenül.
- Meredith! - Már a kilincsen volt a kezem, amikor a lexikonokba temetkező igazgató utánam szólt. - Aludd ki magad, és egy ideig ne nyomozgass a saját szakálladra. Nem mondom, hogy ne gondolj a húgodra, mert az lehetetlen lenne, de egy kicsit tedd félre ezt a dolgot. Te minden tőled telhetőt megtettél; most rajtam a sor. Foglalkozz valami hétköznapival. Nem is tudom… mondjuk a fiúkkal? Még egy utolsót fintorogtam Dumbledore-ra, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót. A lépcsőn jöttem rá, hogy amit grimasznak véltem, az valójában egy mosoly volt.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.