efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ajnlott szm: Brooke Fraser - Scarlet
Lellnek s Avine-nak, mert nagyon-nagyon okosak, s nagyon-nagyon bszke vagyok rjuk, s Lexinek, mert rdekl?dtt s mg nvnapja is volt: boooldog nvnapot, Lexi^^


Nevek és kérdőjelek

/A név valaminek az azonosítására és másoktól való megkülönböztetésére használt szó, kifejezés, éppen ezért mindannyian kapunk egyet földi pályafutásunk kezdetén, valakitől, akinek fontosak vagyunk. A nevünk hozzánk nő, mint az árnyékunk, éppúgy nem lehet szappannal lemosni magunkról, mint visszavarrni a talpunkra – és ahhoz, hogy megváljunk tőle, át kell lépnünk bizonyos határokat.
Te nem is léptél, ugráltál; először logikátlanul, majd céltudatosan, meglepő lelkesedéssel fordulva a gyökereid felé. Benned nem merültek fel kérdések talán soha, egyetlen pillanatra sem, de a lábnyomaid mélyen a sárba süppedtek, tucatnyi kérdőjelet ölelve körül. Sokszor megoldást hiába váró rejtélyeket, de néha egyszerűen csak egy írásjelet a pont helyett, hogy sose lehessünk biztosak.
Aznap láttam meg az első igazi lábnyomod./

- Neve?
- Meredith Maeve Field.
- Kora?
- Tizenöt éves vagyok.
- Mit csinált múlt hét pénteken tizenöt óra negyvenkét perckor?
- Frank bácsi, muszáj ezt?
- LONGBOTTOM! Összerázkódtam Alastor Mordon recsegő hangjától, kétségbeesetten pillantottam az idősebbik Frank Longbottomra, Flame évfolyamtársának édesapjára, az apám felettesére, és imádkoztam, hogy ne váltsák le már a kihallgatás elején elfogultság miatt. Nem egy ilyen történetet hallottam apától – egyik sem ért túl szép véget.
- Innentől átveszem – csapott az asztalra ellentmondást nem tűrően Mordon. Behunytam a szemem, mert előre hajolt, és az arcomba bámult. Frank bácsi bocsánatkérően megveregette a vállam, és szinte láttam, ahogy int a szomszéd helyiségben ácsorgó apának, meg a többi kollégájának, akik kedveltek annyira, hogy neki szavazzák meg a kihallgatás jogát a leperzselt szemöldökű, érdes modorú Mordon helyett. Elszúrtam. Mindent elszúrtam… - Nézz rám, kölyök!
Kelletlenül teljesítettem a parancsát, és a teámért nyúltam, hátha kihűlt már, de még mindig égette a nyelvem.
- Nem akarsz vallomást tenni?
- Nem sok kedvem van hozzá.
- Szóval benne van a mancsod. – Odakint megcsikordult a szék, dühös sziszegés szűrődött be a küszöb felett; Mordon nem mozdult, nem eresztette a tekintetemet.
- A húgom az, Mr. Mordon. Mit képzel rólam?
- A húgod? Mégis mi történt vele?
- Azt hittem, ezt akarják kideríteni.
- Ahhoz el kéne mesélned, mit álmodtál bele a történetbe.
- Elrabolták. Egy csapat halálfaló. Mit kell ezen mesélni? Ez a nagy büdös valóság, maga meg csak ül itt tétlenül, és legalább másodjára akarja hallani ugyanazt. Fogtam a kezét, mentünk a Varázslók útján, aztán jött a köd, jöttek a csuklyások, magamhoz öleltem a húgomat, kitépték a kezemből, sikítottam, eltűnt a köd, elájultam.
- Nem sírsz? – Megdöbbent, és mivel pólyáskorom óta ismert, ki is mutatta. Most kellett volna őt is lecserélni, de senki sem nyitotta ránk az ajtót.
- Nem tudok.
- Mikor találkoztál James Potterrel?
- Mielőtt ránk telepedett a köd.
- Felismertél valakit a csuklyások közül? Körös-körül szürke falak, dohányfüsttől pöttyösek, fullasztóak és kövérek. Nem gondoltam Flame-re, mert nem hitte volna el egyikük sem, gyermeki fantazmagória jogos gyanújáról, meg családi ügyekről magyaráztak volna, és végül azt sem hitték volna el, hogy Voldemort keze van az ügyben, pedig az volt a lényeg. Flame, te rohadék. - Nem.
- Adjak Veritaserumot?
- Felesleges.
- Akkor ne okklumentálj! – ordított rám. – Szégyen gyalázat, hogy egyáltalán tudsz. Ki tanított meg rá?
- Regulus Black.
Mordon a földre köpött.
- Bizalmatlan népség.
- Apám is megtette volna.
- Tizenhét évesen. Az más. Vállat vontam.
- Beszéljünk másról. Hogy nézett ki a húgod?
- A ruhájára kíváncsi?
- Nem. Pontos személyleírást kérek.
- Megint? Tőlem is? A fél családomat kifaggatta, egy egész fotóalbumot…
- Meredith!
- Figyelemelterelésnek szánja, hogy védtelen legyen az agyam?
- Hozzak igazságszérumot?
- Nem kell. Nem tudok újat mondani.
- Azt majd meglátjuk.
- Fáradt vagyok.
- Remek. Én kínozlak még egy kicsit, aztán elbeszélgetsz egy aurornővel, akiben túlbuzog az anyai ösztön. A csapat majd összerakja a kettőt, hátha léphetünk egyet előre. Tudod, hogy megy ez.
- Megint el kell mondanom az egészet? – Elcsuklott a hangom. Az asztalra borultam, hogy ne kelljen Mordont néznem, erőt vett rajtam a fájdalom és a kimerültség.
- Kölyök! – Az orrom előtt csettintgetett, a kezére kellett volna vágnom. – Ide nézz, a két szép szemembe! Hiszünk neked, érted? Potter is alátámasztotta a vallomásodat. Csak tarts ki, és segíts nekünk elkapni a szemétládákat.
- Caitlin Giniver Field, ötéves, száztíz centiméter magas, szőke, göndör hajú, kék szemű, aznap pöttyös nadrágot és…

- Megvan! Ez az, ebben írnak arról az óvodai gyilkosságról, amiben McGalagony testvére meghalt…
Az időrendbe állított újságokon át Nadine mellé ugráltam, és már faltam is a sorokat, személyleírás után kutatva.
- Te találtál valamit? – roskadtam le a szőnyegre csalódottan.
- Várj, úgy emlékszem, valahol a közepe táján… nézd, itt! Az óvónő, aki szemtanúja volt az ámokfutásnak, blablabla…
- Öt év körüli kislány, alig ért a derekamig
– olvastam tovább hangosan. Emlékeztem, hogy Nadine annak idején azt állította, egy kilencéves követte el a rémtettet, de hát ez is csak azt bizonyította, milyen képlékeny minden a titokzatos lánnyal kapcsolatban. – Nem volt benne semmi ijesztő vagy különleges, hacsak nem a fiatal anyukája, de hát manapság már… Mindenesetre nagyon aranyosan viselkedett, aztán hirtelen… nem is értem… mint egy vadállat…
- Hagyd abba, ez szörnyű. – Nadine becsukta a lapot, és az ágyamra hajította. – Még mindig nem értem, mire kell ez.
- Még én sem tudom pontosan… Olyan eseteket keress, ahol az elkövető kirívóan fiatal, a legjobb, ha… úgy értem, még gyerek. – És szőke és kék szemű és… - De ez nem túl kellemes munka, tudom, szóval, ha nincs kedved, egyedül is átnyálazom őket. Már az is hatalmas segítség volt, hogy előszedted nekem őket, nem muszáj… Valójában magam sem tudtam, egyedül akarom-e kideríteni, hogy igaz-e a szörnyűséges gyanú, ami a szívembe fészkelt, hogy szükségem van-e Nadine-ra. Eddig minimális részt kapott az életemből, és ezen nem is szerettem volna változtatni – főleg nem egy ilyen sötét titokkal. Egyelőre azonban jólesett a jelenléte, segített megőriznem a hidegvéremet és a józan ítélőképességemet, úgyhogy nem ellenkeztem, mikor elhárította az ajánlatomat.
- Azokban volt valami? – kérdezte hosszú percekkel később, én pedig fáradtan megcsóváltam a fejem. A Fekete Gólya nem hetilap volt, megjelenését ahhoz igazította, hogy mikor gyűlt össze elég borzalom, amiket a figyelmeztetéseik mellé biggyeszthettek elrettentő példaként. Az óvodai eset óta sajnos túl gyakran teljesült ez a feltétel; a kezemben egy öt héttel későbbi példányt tartottam – a lapszám szerint azóta a hatodik kiadottat. A fejem már zúgott a szörnyűségektől, de nem akartam feladni. Nadine nem tűnt fáradtnak, csak egy árnyalatnyival volt sápadtabb a szokásosnál… és kitartóan meredt rám.
- Miért, talán…?
- Igen, ebben van egy érdekes ügy. – A kezemet nyújtottam az újságért, de elrántotta előlem. – Nem kéne elolvasnod.
- Tessék? – Egy percig, bármilyen morbid gondolat is volt, azt hittem, csak viccel, próbálja feldobni a hangulatot, a valóságban azonban egyre kitartóbban szorította magához a cikket, és határozottan komolynak és elszántnak mutatta magát. – Figyelj, ha csak azért, mert túl megrázónak találod, megnyugodhatsz, hallottam már…
- Nem azért. Csak… sejtem, mire megy ki a játék, és nem tartom jó ötletnek. Tisztában vagyok vele, hogy ez azt jelentené, hogy a húgod még mindig él, de biztosan jobb lesz, ha…
- Tudom, hogy él…
- Nadine, szerintem menned kellene. – Shirley szélesre tárta a szobánk ajtaját, éppolyan nesztelenül, ahogy besétált rajta; ha nem szólal meg, észre sem vettem volna, hogy a fal mellett ácsorog.
Nadine rövid hezitálás után, egy bocsánatkérő pillantás kíséretében feltápászkodott, de még ekkor sem az én kezembe nyomta a Fekete Gólyát, hanem Shirleyébe.
- Sürgősen állítsd le őt, mielőtt beleőrül ebbe az új hisztériába… Feltételezem, emlékszel még, milyen volt szeptemberben – tette hozzá halkan, mintha ott sem lettem volna, aztán minden további tiltakozás nélkül otthagyott minket. Shirley már nyitotta a száját, hogy megérdeklődje, mi a fene folyik körülöttem már megint, amikor megreccsent az utolsó ágy, és Agatha a saját tapintatlanságáról motyogva Nadine után iszkolt.
- Még valaki? – A költői kérdést fáradt sóhaj követte, végtelen másodpercek teltek el, mire barátnőm letelepedett mellém a szőnyegre, és vele együtt az újság is elérető távolságba került. – Elmondod, mitől kell megvédenem téged?
- Csak olvasd fel a cikket, amit nemsokára felismerhetetlenségig gyűrsz. – Türelmetlenül böktem a szamárfüles lapokra, ingerülten és számonkérőn, ezért érhető módon megdöbbent egy kicsit, de nem ellenkezett.
- Azt írja, egy csomó mugli gyerek tűnt el egy hét alatt néhány településről Southampton mellett, de a Minisztérium erre egyáltalán nem figyelt volna fel, ha nem történik ugyanez egy bizonyos Michael Bolttal, aki egy őrvarázsló tízéves fia… Jövőre jött volna a Roxfortba. Hm, Az a közös ezekben, hogy mindnyájukhoz bekopogott egy kislány a bátyjával, illedelmesen bemutatkoztak, mint az új szomszédok, aztán játszani hívták a csemetéket. A személyleírások megegyeznek; a kislány nyolc év körüli…
- Mikor keltezték a cikket? – Nem érdekeltek a további részletek, pontosan tudtam, hogy nézett ki az elkövető, inkább logikát próbáltam találni az esetek között. Shirley gyanakodva, de engedelmesen kikereste a dátumot, én pedig ráfirkantottam egy cetlire. 3 hónappal McG. után – 8 éves, mire barátnőm megszállottként harsogta tovább a sorokat.
- A kislány nyolc év körüli, szőke, göndör hajú, kék szemű… Med, ugye nem az jár a fejedben, hogy ez itt Caitlin? – Nem válaszoltam, úgyhogy kétségbeesetten kapott a kezem után, és jó alaposan megszorította, majdnem fel is szisszentem a fájdalomtól. – Hiszen nincs az az ember, aki őt nyolcévesnek nézi, ilyen sokan meg pláne nem esnek ebbe a hibába!
- Úgy beszélsz, mintha még nem hallottál volna a korosító bűbájokról! – Kirántottam magam a szorításából, a könyököm az éjjeliszekrényemnek csapódott a lendülettől. Az álmomra gondoltam arról a tizenhárom éves Caity-hasonmásról, és bár továbbra sem hittem, hogy azok a dolgok tényleg megtörténtek, egyre biztosabb voltam abban, hogy a kelleténél több a valóságtartalmuk.
- De hát… Még ha ki is tették volna egy olyan átoknak, nem gondolhatod, hogy ilyesmikre kényszerítik őt! – Csak egyetlen pillantást kellett vetnem rá, hogy megbánja ezt a bődületesen naiv kirohanást; zavarba jött, és gyorsan faggatni kezdett azokról a dolgokról, amiket még ennyire sem értett. – Különben is, mit akar az jelenteni, hogy McG? Égtem a vágytól, hogy bizonyítékok után kutassak a több iFekete Gólyában, de legalább annyira rettegtem a bizonyosságtól, így a helyzethez képest barátságos stílusban elmeséltem Shirleynek, hogyan halt meg McGalagony nővére hónapokkal ezelőtt, és hogy miért is viselkedem most úgy, mint egy őrült.
- Nem akarhatod, hogy ez igaz legyen – suttogta.
- De ha az, akkor tudnom kell – vágtam rá, majd az ölembe húztam a következő kupac újságot.
*
- Egy sötét szobában voltak, Flame, ha jól emlékszem az arcára karácsonyról, a barátnője, és egy kislány… Caitlin, azt hiszem, legalábbis az, ahogy beszéltek róla, erre utal. … Mégsem ő volt. Úgy értem, olyan nagy volt… igazából alig lehetett látni valamit, minden ablakot eltakartak, ráadásul éjszaka volt, mint most, de… alkatra nem tűnt kevesebbnek tizenkettő-tizenhárom évesnél. Ez az első bizonyíték arra, hogy csupán álom volt, csak éppen egy hangyányit hatásvadászabb az eddigieknél. Nem létezik, hogy egy hat évesből hirtelen kamasz legyen.
- Ez a varázsvilág, Med… - mondta halkan Regulus.
- Piton kijelentette, hogy nem bántották Caityt, hogy nem esett bántódása. Ilyen mértékű korosítás csak fekete mágiával, fájdalmas, kínzó ártásokkal lehetséges, képtelenség, hogy… különben is, száz százalék, hogy álmodtam, mert Flame…
- Mit csinált a bátyád?
- Aggódott értem. Elmesélte annak a nőnek, hogy milyenek voltunk gyerekként. Azt mondta, borzalmas, hogy gyűlölöm, és beszélt jelentésekről, amiket Piton ír rólam a halálfalóknak, meg arról, hogy előbb-utóbb… téged is elszakítanak tőlem, ez különösen bántotta… De hát Piton nem figyel, micsoda hülye ötlet, Flame pedig sosem ejtene ki ilyesmiket a száján, hidd el nekem. Regulus halkan felsóhajtott, és fészkelődni kezdett, de még valami eszembe jutott, úgyhogy nem tudtam jobban figyelni árulkodó testbeszédére.

- Az a nő… amikor Caitlin felébredt, értem kiáltott, ő meg… Azt hazudta, nem kell nekem, hogy eldobtam magamtól, hogy nem szeretem… A szemébe ordította, hogy gyűlölnie kell engem, és ő elhitte… Kimondta, Reg. Caitlin gyűlöl engem.
- Med, ez puszta spekuláció…
- Ne hazudj nekem, te is tudod! Sőt, Piton is tudja, Malfoy is tudja, az összes halálfaló, Flame-mel együtt, hogy ez történik… Ezért tartják fogva, ezért a bátyám volt az, aki elrabolta, hiszen így könnyebb az eltervezett módon felnevelni…
Ő egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy felkeljek, és belebújjak a papucsomba.
- Kimondod végre? – suttogtam a térdemet bámulva.
Annyi szörnyűségen rágtuk át magunkat az elmúlt órákban, nekem mégis ez az emlék járt a fejemben; egyre csak azt mondogattam Shirleynek, hogy Regulus tud valamit, hogy annak a beszélgetésnek még nagyobb jelentősége lett volna, ha odafigyelek a jelekre. Hosszú percek óta a kilincsen volt a kezem, mert Shirley már kiabált, és kezdtem elbizonytalanodni.
- Meg kell őt kérdeznem – ismételtem kimerülten.
- De hát utálod őt! – Ez új volt, ezt az érvet még nem dobta be, résen kellett lennem, hogy kitérjek a támadás elől.
- Az nem számít – feleltem rövid hezitálás után.
- Ó, dehogynem, nagyon is számít! – Közelebb lépdelt hozzám, már-már fenyegetően tornyosult fölém, pedig alig néhány centivel volt magasabb nálam. Előre féltem minden szavától. – Már csak azért is, mert nem igaz. Te még mindig szereted Regulust, éppen ezért nem…
- Ne gyere te is ezzel! – csattantam fel. – Megbocsáthatatlan, amit tett.
- Attól még nem darabolhatod ki a mellkasodból. Éppen ezért – folytatta kicsit halkabban -, nem sodorhatod őt bajba a kérdezősködéseddel. Ettől még tulajdonképpen nem gondoltam meg magam, de elléptem az ajtótól, amit Shirley győzelemnek vett, és rám mosolygott. Amíg a megfelelő visszavágást terveztem egy szekrénynek támaszkodva, szégyenkezve gondoltam arra, hogy nem jutott eszembe, mit tennének Regulusszal, ha olyan emlékeket találnának a fejében, amikben én épp titkos információkat szedek ki belőle. Arról nem is beszélve, hogy bár beleegyezett abba, hogy kerüljük egymást, nem titkolta, mennyire boldog lenne már egy-két kedves szótól is. Csúnya dolog lett volna ezt kihasználni, de…
- Megérdemelné, nem? Azért, mert az lett, ami.
Shirley ezt már válaszra sem méltatta, pedig részben igazam volt – vagy legalábbis ebben kellett volna hinnem. Még egyszer félbehajtottam a jegyzeteimet a szőke szörnyetegről, és a talárzsebembe gyömöszöltem, egy tucat törött penna mellé, amiket az ágyam alatt találtam, és ki akartam dobni még napokkal ezelőtt, amikor Regulus Black alapvetően boldog, lelkiismeretes barátnője voltam borongós gondolatokkal egy lehetséges szakításról, amihez normális esetben egy veszekedés vezetett volna. Erre mi történt? A tizenhat éves barátom beállt halálfalónak. Shirleyre néztem, és mikor azt mondtam: - Korog a gyomrom, menjünk enni – valójában arra gondoltam, hogy összetört a szívem, hogy hiányzik a húgom, hogy elegem van mindenből, és hogy békén hagyom Regulust, mert ha igaz, amit Caitlinről hiszek, nem akarom, hogy a része legyen, de egyébként minden erőmmel azon leszek, hogy megutáljam őt.
~o~
- Tudod, miért nem hagytam, hogy kimondd a varázsszót? – Regulus csak a talárom sarkával babrált, mégis úgy éreztem, hogy szokás szerint az ujjaimmal játszik. Kellemesen csöndes érzés volt, ha épp nem búcsút venni készültem volna tőle, hagytam volna, hogy eluralkodjon rajtam a megszokás vágya. Így viszont csak szivacsként szívtam magamba minden percet.
- Fogalmam sincs, de elég rosszul esett.
- Sajnálom – mosolygott rám szégyenlősen. – Meg akartam magarázni… mármint elmagyaráztam volna, ha nem tetováltak volna ki, de így már mindegy volt.
- Ha úgysem volt jelentősége, miért nem engedted?
- Nem is tudom – vont vállat -, talán hogy kevésbé fájjon, ha vége lesz. Vagy, mert mindig reménykedtem, hogy még szükség lesz rá. Vártam, hogy folytassa, de nem sürgettem, csak néztem az arcát, a mosolya ívét, a szinte fekete szemeit, és jól tudtam, hogy ugyan messze jár, de még ott is velem van. Akármeddig elnéztem volna, pedig nem volt könnyű.
- Azért elárulod valamikor, hogy mire célozgatsz? – bukott ki belőlem egy különösen szívdobogtató szemöldökráncolása után. Nem lett volna ildomos, ha a puszta látványától még apróbbra törik a szívem.
- Ha hagyod, hogy most én bámuljalak téged – nevetett fel, miután feleszmélt az álmodozásból, mire elpirultam. – Csak vicceltem, na! Igazából elég nyálas.
- Vagyis könnyekig fogok hatódni tőle? – fordítottam le lánynyelvre, hogy leplezzem az ijedtségem. Van még valami a tarsolyában, ami a szeretetbűbájoknál is aranyosabb? Lehet ez még ennél is nehezebb?
- Remélem… Mármint inkább a meghatottságtól sírj, mint a dühtől, így értettem. Szóval… hát rábukkantam egy elég erős varázsigére, ami garantálja, hogy két ember örökké szeresse egymást. – Rövid szünetet tartott, hogy elkapja, és fogva tartsa a tekintetemet. – Az a lényeg, hogy, idézem: „a szerelmespár csak háromszor mondhatja ki a szót – szeretlek -, mielőtt örök időkre elkötelezik egymást”. Rosier bulija után találtam meg, első felindulásomban el is motyogtam, mert akkor két lehetőséget mértem fel magamnak: vagy nem lesz esélyem, hogy halljam tőled, vagy majd legfeljebb hagyom, hogy többször mondd ki. Úgyhogy felolvastam, itt a Roxfortban, lengettem a pálcát, ahogy a könyv írta, és… és rögtön éreztem, hogy már csak két dobásom van. Persze nem bántam, mert az ott a bulin… az egy olyan helyzet volt, muszáj volt elmondanom… hangosan kiejtenem a számon, hogy elhiggyem. Hogy elhidd. Képtelen voltam megszólalni.
- Egyébként – folytatta anélkül, hogy észrevette volna dermedtségemet -, ezzel szerettem volna biztosítani, hogy a többi védőbűbáj működjön… hogy ne vehessenek el tőlem. Mert elég összetett ez az egész, az örök szerelem-dolgon kívül sok más funkciója van, amivel még Tudodki sem tudna mit kezdeni… és az is eszembe jutott, hogy megpiszkálom a varázsigét, hátha teljesen blokkolni tudom vele az emlékeimet, ha komolyabbra fordul köztünk minden. Bonyolultnak hangzik, igaz?
- Nem, én csak… nem tudom, mit mondhatnék erre – vallottam be. – Hagyhattad volna, hogy én is elhasználjam az egyiket, jólesett volna kimondani…
- Jobb ez így. Meg úgy gondoltam, ha tudnál róla, különlegesebb alkalmakra tartogatnád.
- Például?
- Én az esküvőnkön mondtam volna, vagy az eljegyzésen, esetleg az első gyerekünknél, ha a dolgok sorrendje nem hagyományosan alakul…
- Reg… Én ezzel most nem tudok mit kezdeni.
- Túlbonyolítottam? – kérdezte kényszeredett mosollyal.
- Teljesen – nyögtem fel. – Én… csak mesélj még erről, jó? Egész életünkben csak háromszor mondhattuk volna ki?
- Nem, dehogy, azt azért már majdnem lehetetlen lenne kibírni. Ha helyesen értelmeztem, mindkét félnek háromszor szabad és kell megtennie ahhoz, hogy a szokásos esküvői ceremónián a varázslat örökre megpecsételje a dolgot. Ez egy ilyen kombinált cucc, egy időben biztosan nagy divat volt… aztán gondolom mindenki elkezdett félni az örökkévalóságtól, még emberi léptékben is, és elfelejtődött.
- Most kéne szépen csendesen meghalnom, és akkor nem kellene ezt megemésztenem. – Csak úgy magamnak mormoltam, nem is gondolhattam komolyan, mégis zavartan kapta el rólam a pillantását.
- Ja, igen, majdnem elfelejtettem, az egyik fél halála is felét az eskető bűbáj erejével, ha az életben maradt vállalja, egész hátralévő életében szeretheti a másikat, anélkül, hogy az érzés vagy az emlékek megfakulnának.
- Ez szép – bólintottam szaporán pislogva.
Jobbjával előre nyúlt, és a világ legóvatosabb mozdulatával letörölte a könnyeimet.
- Ez szép – suttogta.
- Szeretetbűbájok, David! Te elhiszed, hogy ez működhet? – Jeremy választ várva hajolt a könyveit bújó David felé, így kikerült a szemét forgató Shirley hatósugarából; szavaival mintha csak a gondolataimra felelt volna. Az az igazság, hogy elkalandoztam, ráadásul a lehető legrosszabb irányba. Nem szerettem az utolsó Regulusszal töltött napomon rágódni, mert nem könnyítette meg a dolgomat, és nem tartottam helyénvalónak. Találnom kellett valamit, ami jobban lefoglal a bűbájtannál. Egyértelmű volt, hogy senki sem figyel rám, úgyhogy lopva a nyitott tankönyvemre csúsztattam a Fekete Gólyából írt feljegyzéseimet, majd hátradőltem a kanapén, és az egész pakkot felhúzott térdeimnek támasztottam. Shirleyvel úgy döntöttünk, nem avatjuk be a fiúkat a felfedezésembe; barátnőm módszeresen tagadta, hogy ilyesmi előfordulhat, én pedig épp ezért megtartottam magamnak a nyomozgatást. Jeremy most azért pörgött még mindig a Regulus-témán, mert nem volt a zsebében más újdonság, továbbra is labilis volt érzelmileg, és nem vette észre, mennyire feszélyezi Davidet a téma. Én már azon is csodálkoztam, hogy leült közénk tanulni, hiszen láthatón ő is éppúgy igyekezett kerülni engem, mint én őt. Foghattam volna arra, hogy a legutolsó hosszabb lélegzetvételű társalgásunk során csúnyán összevesztünk, és a képébe vágtam, hogy sosem kellene nekem, de ahogy néha összevillant a tekintetünk, láthattam, hogy csupa jó szándék vezérli. Minden ellenére túlságosan örült a szakításomnak, és nem akarta, hogy ezt lássam rajta. Nem akart megbántani. Nekem már mindegy volt, ennyi sebbel sebezhetetlennek éreztem magam, egyszerűen nem fért rám több lelki zúzódás. Ezért alkalomadtán rámosolyogtam Davidre, hogy a tudtára adjam, hogy sajnálom, ha valaha is gonosz voltam vele, és hogy értékelem a törődését. Ennyiben maradtunk, egyetértettünk abban, hogy egyelőre nem kell erőltetni a baráti csevejeket. Kíváncsi voltam, lesz-e valaha is olyan helyzet, ahol újra normálisan viselkedhetünk egymással, de mégis jobban érdekelt a húgom körüli rejtély, amit csak helyesen kellett kibogoznom, úgyhogy amikor David csak megrántotta a vállát, és Jeremy csalódottan visszavonult a könyveihez, tanulmányozni kezdtem a jegyzeteimet. Igazából túlságosan logikus volt minden, minél tovább meredtem a szavakra és a számokra, annál hihetetlenebbnek tűnt számomra, hogy senki nem látott kapcsolatot az egyre sűrűsödő támadások között. A vége felé már a gyilkos kora sem változott, a külsejének manipulálásával pedig sosem fáradt; a különböző körülmények, az áldozatok korának skálája egy nálam kevésbé gyanakvó embernek sem lehetett eléggé megtévesztő. Szőke kék szemű, és a korosztályában gyilkol… hát egyetlen rendszeres olvasónak sem szúrtak szemet az újra meg úja felbukkanó ismertetőjegyek? Magamról megfeledkezve megráztam a fejem, de egyikük sem vette észre a hirtelen mozdulatot, még Shirley sem, pedig Shirley… A barátnőmre pillantva aztán beugrott, miért én vagyok az első, akinek eszébe jutott összeolvasni a jeleket: az emberek lehetetlennek tartják, vagy legalábbis nem tudják elviselni a gondolatot, hogy valaki – még ha az maga Voldemort is -, átokkal öregíteni kezd egy kislányt, majd ráveszi arra, hogy hozzá hasonló korú gyerekeket öljön meg ravaszul, de hidegvérrel. Gyerekeket, akiknek egyetlen hibájuk, hogy muglik közé születtek… 3 hónappal McG. után – 8 éves A betűim szálkásan, idegesen nyújtózkodtak, ám még így is ez a sor tűnt a legesztétikusabbnak az összes közül, amellett, hogy megalapozta az első megállapításomat: a kezdeti cikkek egyértelműen bizonyították, hogy a gyilkos eleinte egy hónap alatt egy évvel lett idősebb. A kamaszkor felé közeledve ez aztán váratlanul felgyorsult, ezzel egy időben pedig egyre gyakrabban írtak a rémtettekről, amiket elkövetett. Az utolsó néhány lapszámban már csak tizennégy-tizenöt év körüli kamaszlányokról esett szó, tehát a fejlődése – talán szándékosan, talán a gonosz varázslat természetéből adódóan – lelassult.

Nagy levegőt vettem, és behunytam a szemem. Annyi részlet volt homályos, annyi kérdés merült fel hirtelen… kezdve az utolsó Fekete Gólya címlapjával, ahonnan az egész rémálom elindult. Csak egy arctalan, személytelen, világos hajú tinédzsert ábrázolt lebbenő hajjal, mégis a zsigereimben éreztem a mozdulatot, amivel megpördült a tengelye körül; egyszerűen tudtam, hogy Caitlin az, még ha nem is volt tiszta, mennyi maradt meg a kamasz testben az ötéves kislányból, aki elengedte a kezem. Ez olyan kérdőjel volt, ami kárörvendő elégtétellel nőtt túl rajtam, és más rejtélyek felé lökdösött, kihasználva gyászos bénultságomat. Daphne. A rémisztően céltudatos, hideg arcú lány, akit karácsonykor a szüleim ünnepi asztalánál láttam egy szívdobbanásig. Akiről a bátyám azt állította, a barátnője húga, de a különös érzés, ami már akkor is elfogott a hangját hallva, most azt súgta, az enyém. Akkor egyszer biztosan álcázta magát, nehogy a szüleim felismerjék, de már akkor is, ott is… - Mi tart ennyi ideig, Flame?
- Csak elgondolkodtam, Daphne. Tudod, a színjáték része. Elmélkedem a húgomról, hisz' ez az első karácsonyom nélküle, és a hiánya mindenhonnan felém kiabál ebben a házban...
Flame és a kis szörnyeteg nevettek, én pedig azt hittem, a családom nyomorán derülnek, de ez valahogy még Flame-től is erősen hatott. A bátyám inkább azért vihogott kisiskolásként, mert ez egy belsős poén volt a megjátszott gyászáról: neki, az elrablónak nem kellett nélkülöznie Caityt, minden bizonnyal ő nevelte növekedése alatt, a viccet pedig éppen neki sütötte el. Akartam még bizonyítékot erre az őrültségre, és a mondatok készségesen visszhangoztak is a fejembe, mintha csak arra vártak volna, hogy hívjam őket. - Egészen véletlenül – fülsértő csikorgás szakította félbe, nyilván Flame jóvoltából - nem a mi drága Medi... Meder... Meti...
- Meredith?
– Úgy tett, mintha kisegítené, közben csak nyomatékosított, figyelmeztetett.
- Igen, ő. Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla. Emlékeztem, hogy ezt a párbeszédet csak hallottam, a szemem csupán a könyvespolc fekete hátlapját fürkészhette; az most megtelt néhány sokkal régebbi képpel, amit a húgom jól ismert hangja követett. - Csak te hívsz Caitynek. – Lekaptam a kezem a fiók gombjáról, és újra magamhoz öleltem a becsukott mesekönyvet, ahelyett, hogy az éjjeliszekrénybe zártam volna. Persze hiú remény volt, hogy Caitlin egyetlen történet után elaludt, mégis meglepődtem, amikor a takaró széle mögül rám villantotta csillogó szemeit.
- Baj? Nem szereted?
- De, szejetem. – Bólintott, mintegy megerősítve saját magát. – Igen, szejetem, mejt megkülönböztet téged. ha nem ismejném fel a hangodat, akkoj is tudnám, hogy te vagy az. Jó éjzés. Biztonságos.
- Örülök – nyomtam gyors puszit a homlokára. – Olvassak még, vagy már el tudsz aludni?
- Nem kell. – Megrázta a fejét, és a tekintetével vidáman követte a párnának csapódó szőke hajtincseket. – Inkább találjunk neked is egy ilyen nevet. Ami csak az enyém, ami jó helyen van nálam.
- Anya egyre ritkábban szólít Mernek, mit szólsz ahhoz? – javasoltam két ásítás között.
- Azt nem szejeted.
- Tőled elviselném – vontam vállat.
Összeráncolta a homlokát. Csitt-csatt – mondta a haja,- csitt-csatt.
- Valami újat.
- Miért nem jó a Med? A barátaim…
- Medy!
- Caity és Medy… Nem is rossz. – Megigazítottam a paplanját, majd az orra hegyét benyomva rámosolyogtam. – Mai küldetés teljesítve? Jöhet az álommanó?
- Szejetlek, Medy. … Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla…
Arról, hogy azon a néven szólítson, ami csak az övé. Hogy miért kellene? Ezen az egy dolgon sajnos nem kellett törnöm a fejemet, egyértelmű volt, hogy egy gyilkosnak, az én Daphne álnéven bemutatott húgomnak nincs szüksége olyan kötelékre, mint ami hozzám fűzi, mindenféle jellegzetes becenevekkel bizonygatnia pedig pláne nem érdemes. Különösen akkor, ha… - Szóval nem Meredith járt itt?
- Nem. Szerencsére.
- Ki tudja. Talán jobban jártunk... jártam volna, ha...
- Fiatal vagy még.
- Állandóan ezt hajtogatjátok...

…ha végül majd meg kell ölnie, hogy elvágja az érzelgős szálakat az érzéketlen szörnyeteg háta mögött. Ezért aggódott értem olyan nagyon Flame, bármilyen hihetetlen is volt: attól félt, hogy ha találkozom Daphnéval, a lány, akit a húgomból teremtettek, gondolkodás nélkül megöl, hogy ezt is kipipálhassa a listán. Talán az én halálommal válik teljes értékű halálfalóvá, talán ez lesz a bátorságpróba, mielőtt Voldemort zseniális jobbkeze lehet. Hiszen ha minden vérengzés nélkül végig tudott ülni egy vacsorát a szüleimmel… a szüleinkkel, csakis én lehetek az, aki valamiféle akadályt jelent. Emlékfoszlány vagyok. Gyermekkor. Veszélyforrás. Azért, mert gyanakszom? Vagy ez csak időleges, és előbb-utóbb a szüleim is sorra kerülnek? Lehetséges, hogy őket elfelejtette, engem viszont nem? De ha így van… mitől ilyen erős a mi testvéri kapcsolatunk? A Caitlin, aki a lelkemben élt, hogy mindenféle kérdésemre megfeleljen, hallgatott. Részben hálás voltam érte, mert még mindig nem egészen értettem, hogyan szólhat hozzám olyan élesen és valóságosan – nem hiányzott, hogy többnek gondoljam a lelkiismeretemnél, kikészültem volna egyetlen képtelen ötlettől is ezzel kapcsolatban. Hangok a fejemben? Nem szabad törődnöm vele. A lényeg úgyis az volt, hogy meg kellett találnom ezt a Daphnét, azt, ami Caitlinből maradt, és emlékeztetni, amíg még lehet. Meg kell mentenem a húgomat –gondoltam elszántan, miközben a jegyzeteim elegánsan landoltak Jeremy lábainál egy könyvkupacon. Lassított felvételként láttam magamat, amint megkésve nyúlok a papírért, aztán csatát vesztve kezdem felkapkodni a cuccaimat, hogy bégre kiszabaduljak a klubhelyiségből, és cselekedjem valami értelmeset. A színek, a hangok, a mozdulatok mind olyan kontúrosak voltak, hogy amikor Jeremy összevonta a szemöldökét, a homlokán megjelenő barázdák a lelkembe vésődtek, Shirley ijedt fintora és David halvány kíváncsisága mellé.
- Ezt a sok gyerekgyilkosságot egyetlen kislány követte el? – Jeremy döbbenete átragadt a tárgyakra; a könyvek mindentudóan kicsúsztak dermedt kezeim közül. – De hát hogyan? A világ újra normális sebességgel forgott tovább, mert a kérdés ráébresztett arra, hogy nem ismerem a választ – valójában egyetlen igazi választ sem ismertem. A Fekete Gólya cikkei alapján tagadhatatlan volt, hogy Caitlin már nem a régi, és talán minden perc számít az érte vívott harcban, de éppen azért nem mehettem érte felkészületlenül, mert a normális értékrend lángja már alig pislákolt benne. Tudnom kellett, hogyan változtatták azzá, akit azon a képen láttam.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.