efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ajánlott szám: Brooke Fraser - Scarlet
Lellének és Avine-nak, mert nagyon-nagyon okosak, és nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk, és Lexinek, mert érdekl?dött és még névnapja is volt: boooldog névnapot, Lexi^^


Nevek és kérdõjelek



/A név valaminek az azonosítására és másoktól való megkülönböztetésére használt szó, kifejezés, éppen ezért mindannyian kapunk egyet földi pályafutásunk kezdetén, valakitõl, akinek fontosak vagyunk. A nevünk hozzánk nõ, mint az árnyékunk, éppúgy nem lehet szappannal lemosni magunkról, mint visszavarrni a talpunkra – és ahhoz, hogy megváljunk tõle, át kell lépnünk bizonyos határokat.
Te nem is léptél, ugráltál; elõször logikátlanul, majd céltudatosan, meglepõ lelkesedéssel fordulva a gyökereid felé. Benned nem merültek fel kérdések talán soha, egyetlen pillanatra sem, de a lábnyomaid mélyen a sárba süppedtek, tucatnyi kérdõjelet ölelve körül. Sokszor megoldást hiába váró rejtélyeket, de néha egyszerûen csak egy írásjelet a pont helyett, hogy sose lehessünk biztosak.
Aznap láttam meg az elsõ igazi lábnyomod./



- Neve?
- Meredith Maeve Field.
- Kora?
- Tizenöt éves vagyok.
- Mit csinált múlt hét pénteken tizenöt óra negyvenkét perckor?
- Frank bácsi, muszáj ezt?
- LONGBOTTOM!

Összerázkódtam Alastor Mordon recsegõ hangjától, kétségbeesetten pillantottam az idõsebbik Frank Longbottomra, Flame évfolyamtársának édesapjára, az apám felettesére, és imádkoztam, hogy ne váltsák le már a kihallgatás elején elfogultság miatt. Nem egy ilyen történetet hallottam apától – egyik sem ért túl szép véget.
- Innentõl átveszem – csapott az asztalra ellentmondást nem tûrõen Mordon. Behunytam a szemem, mert elõre hajolt, és az arcomba bámult. Frank bácsi bocsánatkérõen megveregette a vállam, és szinte láttam, ahogy int a szomszéd helyiségben ácsorgó apának, meg a többi kollégájának, akik kedveltek annyira, hogy neki szavazzák meg a kihallgatás jogát a leperzselt szemöldökû, érdes modorú Mordon helyett.

Elszúrtam. Mindent elszúrtam…;

- Nézz rám, kölyök!
Kelletlenül teljesítettem a parancsát, és a teámért nyúltam, hátha kihûlt már, de még mindig égette a nyelvem.
- Nem akarsz vallomást tenni?
- Nem sok kedvem van hozzá.
- Szóval benne van a mancsod. – Odakint megcsikordult a szék, dühös sziszegés szûrõdött be a küszöb felett; Mordon nem mozdult, nem eresztette a tekintetemet.
- A húgom az, Mr. Mordon. Mit képzel rólam?
- A húgod? Mégis mi történt vele?
- Azt hittem, ezt akarják kideríteni.
- Ahhoz el kéne mesélned, mit álmodtál bele a történetbe.
- Elrabolták. Egy csapat halálfaló. Mit kell ezen mesélni? Ez a nagy büdös valóság, maga meg csak ül itt tétlenül, és legalább másodjára akarja hallani ugyanazt. Fogtam a kezét, mentünk a Varázslók útján, aztán jött a köd, jöttek a csuklyások, magamhoz öleltem a húgomat, kitépték a kezembõl, sikítottam, eltûnt a köd, elájultam.
- Nem sírsz? – Megdöbbent, és mivel pólyáskorom óta ismert, ki is mutatta. Most kellett volna õt is lecserélni, de senki sem nyitotta ránk az ajtót.
- Nem tudok.
- Mikor találkoztál James Potterrel?
- Mielõtt ránk telepedett a köd.
- Felismertél valakit a csuklyások közül?

Körös-körül szürke falak, dohányfüsttõl pöttyösek, fullasztóak és kövérek. Nem gondoltam Flame-re, mert nem hitte volna el egyikük sem, gyermeki fantazmagória jogos gyanújáról, meg családi ügyekrõl magyaráztak volna, és végül azt sem hitték volna el, hogy Voldemort keze van az ügyben, pedig az volt a lényeg.

Flame, te rohadék.

- Nem.
- Adjak Veritaserumot?
- Felesleges.
- Akkor ne okklumentálj! – ordított rám. – Szégyen gyalázat, hogy egyáltalán tudsz. Ki tanított meg rá?
- Regulus Black.
Mordon a földre köpött.
- Bizalmatlan népség.
- Apám is megtette volna.
- Tizenhét évesen. Az más.

Vállat vontam.
- Beszéljünk másról. Hogy nézett ki a húgod?
- A ruhájára kíváncsi?
- Nem. Pontos személyleírást kérek.
- Megint? Tõlem is? A fél családomat kifaggatta, egy egész fotóalbumot…;
- Meredith!
- Figyelemelterelésnek szánja, hogy védtelen legyen az agyam?
- Hozzak igazságszérumot?
- Nem kell. Nem tudok újat mondani.
- Azt majd meglátjuk.
- Fáradt vagyok.
- Remek. Én kínozlak még egy kicsit, aztán elbeszélgetsz egy aurornõvel, akiben túlbuzog az anyai ösztön. A csapat majd összerakja a kettõt, hátha léphetünk egyet elõre. Tudod, hogy megy ez.
- Megint el kell mondanom az egészet? – Elcsuklott a hangom. Az asztalra borultam, hogy ne kelljen Mordont néznem, erõt vett rajtam a fájdalom és a kimerültség.
- Kölyök! – Az orrom elõtt csettintgetett, a kezére kellett volna vágnom. – Ide nézz, a két szép szemembe! Hiszünk neked, érted? Potter is alátámasztotta a vallomásodat. Csak tarts ki, és segíts nekünk elkapni a szemétládákat.
- Caitlin Giniver Field, ötéves, száztíz centiméter magas, szõke, göndör hajú, kék szemû, aznap pöttyös nadrágot és…;



- Megvan! Ez az, ebben írnak arról az óvodai gyilkosságról, amiben McGalagony testvére meghalt…;
Az idõrendbe állított újságokon át Nadine mellé ugráltam, és már faltam is a sorokat, személyleírás után kutatva.
- Te találtál valamit? – roskadtam le a szõnyegre csalódottan.
- Várj, úgy emlékszem, valahol a közepe táján…; nézd, itt! Az óvónõ, aki szemtanúja volt az ámokfutásnak, blablabla…;
- Öt év körüli kislány, alig ért a derekamig
– olvastam tovább hangosan. Emlékeztem, hogy Nadine annak idején azt állította, egy kilencéves követte el a rémtettet, de hát ez is csak azt bizonyította, milyen képlékeny minden a titokzatos lánnyal kapcsolatban. – Nem volt benne semmi ijesztõ vagy különleges, hacsak nem a fiatal anyukája, de hát manapság már…; Mindenesetre nagyon aranyosan viselkedett, aztán hirtelen…; nem is értem…; mint egy vadállat…;
- Hagyd abba, ez szörnyû. – Nadine becsukta a lapot, és az ágyamra hajította. – Még mindig nem értem, mire kell ez.
- Még én sem tudom pontosan…; Olyan eseteket keress, ahol az elkövetõ kirívóan fiatal, a legjobb, ha…; úgy értem, még gyerek. – És szõke és kék szemû és…; - De ez nem túl kellemes munka, tudom, szóval, ha nincs kedved, egyedül is átnyálazom õket. Már az is hatalmas segítség volt, hogy elõszedted nekem õket, nem muszáj…;

Valójában magam sem tudtam, egyedül akarom-e kideríteni, hogy igaz-e a szörnyûséges gyanú, ami a szívembe fészkelt, hogy szükségem van-e Nadine-ra. Eddig minimális részt kapott az életembõl, és ezen nem is szerettem volna változtatni – fõleg nem egy ilyen sötét titokkal.

Egyelõre azonban jólesett a jelenléte, segített megõriznem a hidegvéremet és a józan ítélõképességemet, úgyhogy nem ellenkeztem, mikor elhárította az ajánlatomat.
- Azokban volt valami? – kérdezte hosszú percekkel késõbb, én pedig fáradtan megcsóváltam a fejem. A Fekete Gólya nem hetilap volt, megjelenését ahhoz igazította, hogy mikor gyûlt össze elég borzalom, amiket a figyelmeztetéseik mellé biggyeszthettek elrettentõ példaként. Az óvodai eset óta sajnos túl gyakran teljesült ez a feltétel; a kezemben egy öt héttel késõbbi példányt tartottam – a lapszám szerint azóta a hatodik kiadottat. A fejem már zúgott a szörnyûségektõl, de nem akartam feladni. Nadine nem tûnt fáradtnak, csak egy árnyalatnyival volt sápadtabb a szokásosnál…; és kitartóan meredt rám.
- Miért, talán…;?
- Igen, ebben van egy érdekes ügy. – A kezemet nyújtottam az újságért, de elrántotta elõlem. – Nem kéne elolvasnod.
- Tessék? – Egy percig, bármilyen morbid gondolat is volt, azt hittem, csak viccel, próbálja feldobni a hangulatot, a valóságban azonban egyre kitartóbban szorította magához a cikket, és határozottan komolynak és elszántnak mutatta magát. – Figyelj, ha csak azért, mert túl megrázónak találod, megnyugodhatsz, hallottam már…;
- Nem azért. Csak…; sejtem, mire megy ki a játék, és nem tartom jó ötletnek. Tisztában vagyok vele, hogy ez azt jelentené, hogy a húgod még mindig él, de biztosan jobb lesz, ha…;
- Tudom, hogy él…;
- Nadine, szerintem menned kellene. – Shirley szélesre tárta a szobánk ajtaját, éppolyan nesztelenül, ahogy besétált rajta; ha nem szólal meg, észre sem vettem volna, hogy a fal mellett ácsorog.
Nadine rövid hezitálás után, egy bocsánatkérõ pillantás kíséretében feltápászkodott, de még ekkor sem az én kezembe nyomta a Fekete Gólyát, hanem Shirleyébe.
- Sürgõsen állítsd le õt, mielõtt beleõrül ebbe az új hisztériába…; Feltételezem, emlékszel még, milyen volt szeptemberben – tette hozzá halkan, mintha ott sem lettem volna, aztán minden további tiltakozás nélkül otthagyott minket.

Shirley már nyitotta a száját, hogy megérdeklõdje, mi a fene folyik körülöttem már megint, amikor megreccsent az utolsó ágy, és Agatha a saját tapintatlanságáról motyogva Nadine után iszkolt.
- Még valaki? – A költõi kérdést fáradt sóhaj követte, végtelen másodpercek teltek el, mire barátnõm letelepedett mellém a szõnyegre, és vele együtt az újság is eléretõ távolságba került. – Elmondod, mitõl kell megvédenem téged?
- Csak olvasd fel a cikket, amit nemsokára felismerhetetlenségig gyûrsz. – Türelmetlenül böktem a szamárfüles lapokra, ingerülten és számonkérõn, ezért érhetõ módon megdöbbent egy kicsit, de nem ellenkezett.
- Azt írja, egy csomó mugli gyerek tûnt el egy hét alatt néhány településrõl Southampton mellett, de a Minisztérium erre egyáltalán nem figyelt volna fel, ha nem történik ugyanez egy bizonyos Michael Bolttal, aki egy õrvarázsló tízéves fia…; Jövõre jött volna a Roxfortba. Hm, Az a közös ezekben, hogy mindnyájukhoz bekopogott egy kislány a bátyjával, illedelmesen bemutatkoztak, mint az új szomszédok, aztán játszani hívták a csemetéket. A személyleírások megegyeznek; a kislány nyolc év körüli…;
- Mikor keltezték a cikket? – Nem érdekeltek a további részletek, pontosan tudtam, hogy nézett ki az elkövetõ, inkább logikát próbáltam találni az esetek között.

Shirley gyanakodva, de engedelmesen kikereste a dátumot, én pedig ráfirkantottam egy cetlire. 3 hónappal McG. után – 8 éves, mire barátnõm megszállottként harsogta tovább a sorokat.
- A kislány nyolc év körüli, szõke, göndör hajú, kék szemû…; Med, ugye nem az jár a fejedben, hogy ez itt Caitlin? – Nem válaszoltam, úgyhogy kétségbeesetten kapott a kezem után, és jó alaposan megszorította, majdnem fel is szisszentem a fájdalomtól. – Hiszen nincs az az ember, aki õt nyolcévesnek nézi, ilyen sokan meg pláne nem esnek ebbe a hibába!
- Úgy beszélsz, mintha még nem hallottál volna a korosító bûbájokról! – Kirántottam magam a szorításából, a könyököm az éjjeliszekrényemnek csapódott a lendülettõl. Az álmomra gondoltam arról a tizenhárom éves Caity-hasonmásról, és bár továbbra sem hittem, hogy azok a dolgok tényleg megtörténtek, egyre biztosabb voltam abban, hogy a kelleténél több a valóságtartalmuk.
- De hát…; Még ha ki is tették volna egy olyan átoknak, nem gondolhatod, hogy ilyesmikre kényszerítik õt! – Csak egyetlen pillantást kellett vetnem rá, hogy megbánja ezt a bõdületesen naiv kirohanást; zavarba jött, és gyorsan faggatni kezdett azokról a dolgokról, amiket még ennyire sem értett. – Különben is, mit akar az jelenteni, hogy McG?

Égtem a vágytól, hogy bizonyítékok után kutassak a több iFekete Gólyában, de legalább annyira rettegtem a bizonyosságtól, így a helyzethez képest barátságos stílusban elmeséltem Shirleynek, hogyan halt meg McGalagony nõvére hónapokkal ezelõtt, és hogy miért is viselkedem most úgy, mint egy õrült.
- Nem akarhatod, hogy ez igaz legyen – suttogta.
- De ha az, akkor tudnom kell – vágtam rá, majd az ölembe húztam a következõ kupac újságot.

*


- Egy sötét szobában voltak, Flame, ha jól emlékszem az arcára karácsonyról, a barátnõje, és egy kislány…; Caitlin, azt hiszem, legalábbis az, ahogy beszéltek róla, erre utal. …; Mégsem õ volt. Úgy értem, olyan nagy volt…; igazából alig lehetett látni valamit, minden ablakot eltakartak, ráadásul éjszaka volt, mint most, de…; alkatra nem tûnt kevesebbnek tizenkettõ-tizenhárom évesnél. Ez az elsõ bizonyíték arra, hogy csupán álom volt, csak éppen egy hangyányit hatásvadászabb az eddigieknél. Nem létezik, hogy egy hat évesbõl hirtelen kamasz legyen.
- Ez a varázsvilág, Med…; - mondta halkan Regulus.
- Piton kijelentette, hogy nem bántották Caityt, hogy nem esett bántódása. Ilyen mértékû korosítás csak fekete mágiával, fájdalmas, kínzó ártásokkal lehetséges, képtelenség, hogy…; különben is, száz százalék, hogy álmodtam, mert Flame…;
- Mit csinált a bátyád?
- Aggódott értem. Elmesélte annak a nõnek, hogy milyenek voltunk gyerekként. Azt mondta, borzalmas, hogy gyûlölöm, és beszélt jelentésekrõl, amiket Piton ír rólam a halálfalóknak, meg arról, hogy elõbb-utóbb…; téged is elszakítanak tõlem, ez különösen bántotta…; De hát Piton nem figyel, micsoda hülye ötlet, Flame pedig sosem ejtene ki ilyesmiket a száján, hidd el nekem.

Regulus halkan felsóhajtott, és fészkelõdni kezdett, de még valami eszembe jutott, úgyhogy nem tudtam jobban figyelni árulkodó testbeszédére.
…;
- Az a nõ…; amikor Caitlin felébredt, értem kiáltott, õ meg…; Azt hazudta, nem kell nekem, hogy eldobtam magamtól, hogy nem szeretem…; A szemébe ordította, hogy gyûlölnie kell engem, és õ elhitte…; Kimondta, Reg. Caitlin gyûlöl engem.
- Med, ez puszta spekuláció…;
- Ne hazudj nekem, te is tudod! Sõt, Piton is tudja, Malfoy is tudja, az összes halálfaló, Flame-mel együtt, hogy ez történik…; Ezért tartják fogva, ezért a bátyám volt az, aki elrabolta, hiszen így könnyebb az eltervezett módon felnevelni…;
Õ egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy felkeljek, és belebújjak a papucsomba.
- Kimondod végre? – suttogtam a térdemet bámulva.


Annyi szörnyûségen rágtuk át magunkat az elmúlt órákban, nekem mégis ez az emlék járt a fejemben; egyre csak azt mondogattam Shirleynek, hogy Regulus tud valamit, hogy annak a beszélgetésnek még nagyobb jelentõsége lett volna, ha odafigyelek a jelekre. Hosszú percek óta a kilincsen volt a kezem, mert Shirley már kiabált, és kezdtem elbizonytalanodni.
- Meg kell õt kérdeznem – ismételtem kimerülten.
- De hát utálod õt! – Ez új volt, ezt az érvet még nem dobta be, résen kellett lennem, hogy kitérjek a támadás elõl.
- Az nem számít – feleltem rövid hezitálás után.
- Ó, dehogynem, nagyon is számít! – Közelebb lépdelt hozzám, már-már fenyegetõen tornyosult fölém, pedig alig néhány centivel volt magasabb nálam. Elõre féltem minden szavától. – Már csak azért is, mert nem igaz. Te még mindig szereted Regulust, éppen ezért nem…;
- Ne gyere te is ezzel! – csattantam fel. – Megbocsáthatatlan, amit tett.
- Attól még nem darabolhatod ki a mellkasodból. Éppen ezért – folytatta kicsit halkabban -, nem sodorhatod õt bajba a kérdezõsködéseddel.

Ettõl még tulajdonképpen nem gondoltam meg magam, de elléptem az ajtótól, amit Shirley gyõzelemnek vett, és rám mosolygott.

Amíg a megfelelõ visszavágást terveztem egy szekrénynek támaszkodva, szégyenkezve gondoltam arra, hogy nem jutott eszembe, mit tennének Regulusszal, ha olyan emlékeket találnának a fejében, amikben én épp titkos információkat szedek ki belõle. Arról nem is beszélve, hogy bár beleegyezett abba, hogy kerüljük egymást, nem titkolta, mennyire boldog lenne már egy-két kedves szótól is. Csúnya dolog lett volna ezt kihasználni, de…;
- Megérdemelné, nem? Azért, mert az lett, ami.
Shirley ezt már válaszra sem méltatta, pedig részben igazam volt – vagy legalábbis ebben kellett volna hinnem.

Még egyszer félbehajtottam a jegyzeteimet a szõke szörnyetegrõl, és a talárzsebembe gyömöszöltem, egy tucat törött penna mellé, amiket az ágyam alatt találtam, és ki akartam dobni még napokkal ezelõtt, amikor Regulus Black alapvetõen boldog, lelkiismeretes barátnõje voltam borongós gondolatokkal egy lehetséges szakításról, amihez normális esetben egy veszekedés vezetett volna.

Erre mi történt? A tizenhat éves barátom beállt halálfalónak.

Shirleyre néztem, és mikor azt mondtam: - Korog a gyomrom, menjünk enni – valójában arra gondoltam, hogy összetört a szívem, hogy hiányzik a húgom, hogy elegem van mindenbõl, és hogy békén hagyom Regulust, mert ha igaz, amit Caitlinrõl hiszek, nem akarom, hogy a része legyen, de egyébként minden erõmmel azon leszek, hogy megutáljam õt.

~o~


- Tudod, miért nem hagytam, hogy kimondd a varázsszót? – Regulus csak a talárom sarkával babrált, mégis úgy éreztem, hogy szokás szerint az ujjaimmal játszik. Kellemesen csöndes érzés volt, ha épp nem búcsút venni készültem volna tõle, hagytam volna, hogy eluralkodjon rajtam a megszokás vágya. Így viszont csak szivacsként szívtam magamba minden percet.
- Fogalmam sincs, de elég rosszul esett.
- Sajnálom – mosolygott rám szégyenlõsen. – Meg akartam magarázni…; mármint elmagyaráztam volna, ha nem tetováltak volna ki, de így már mindegy volt.
- Ha úgysem volt jelentõsége, miért nem engedted?
- Nem is tudom – vont vállat -, talán hogy kevésbé fájjon, ha vége lesz. Vagy, mert mindig reménykedtem, hogy még szükség lesz rá.

Vártam, hogy folytassa, de nem sürgettem, csak néztem az arcát, a mosolya ívét, a szinte fekete szemeit, és jól tudtam, hogy ugyan messze jár, de még ott is velem van. Akármeddig elnéztem volna, pedig nem volt könnyû.
- Azért elárulod valamikor, hogy mire célozgatsz? – bukott ki belõlem egy különösen szívdobogtató szemöldökráncolása után. Nem lett volna ildomos, ha a puszta látványától még apróbbra törik a szívem.
- Ha hagyod, hogy most én bámuljalak téged – nevetett fel, miután feleszmélt az álmodozásból, mire elpirultam. – Csak vicceltem, na! Igazából elég nyálas.
- Vagyis könnyekig fogok hatódni tõle? – fordítottam le lánynyelvre, hogy leplezzem az ijedtségem. Van még valami a tarsolyában, ami a szeretetbûbájoknál is aranyosabb? Lehet ez még ennél is nehezebb?
- Remélem…; Mármint inkább a meghatottságtól sírj, mint a dühtõl, így értettem. Szóval…; hát rábukkantam egy elég erõs varázsigére, ami garantálja, hogy két ember örökké szeresse egymást. – Rövid szünetet tartott, hogy elkapja, és fogva tartsa a tekintetemet. – Az a lényeg, hogy, idézem: „a szerelmespár csak háromszor mondhatja ki a szót – szeretlek -, mielõtt örök idõkre elkötelezik egymást”. Rosier bulija után találtam meg, elsõ felindulásomban el is motyogtam, mert akkor két lehetõséget mértem fel magamnak: vagy nem lesz esélyem, hogy halljam tõled, vagy majd legfeljebb hagyom, hogy többször mondd ki. Úgyhogy felolvastam, itt a Roxfortban, lengettem a pálcát, ahogy a könyv írta, és…; és rögtön éreztem, hogy már csak két dobásom van. Persze nem bántam, mert az ott a bulin…; az egy olyan helyzet volt, muszáj volt elmondanom…; hangosan kiejtenem a számon, hogy elhiggyem. Hogy elhidd.

Képtelen voltam megszólalni.
- Egyébként – folytatta anélkül, hogy észrevette volna dermedtségemet -, ezzel szerettem volna biztosítani, hogy a többi védõbûbáj mûködjön…; hogy ne vehessenek el tõlem. Mert elég összetett ez az egész, az örök szerelem-dolgon kívül sok más funkciója van, amivel még Tudodki sem tudna mit kezdeni…; és az is eszembe jutott, hogy megpiszkálom a varázsigét, hátha teljesen blokkolni tudom vele az emlékeimet, ha komolyabbra fordul köztünk minden. Bonyolultnak hangzik, igaz?
- Nem, én csak…; nem tudom, mit mondhatnék erre – vallottam be. – Hagyhattad volna, hogy én is elhasználjam az egyiket, jólesett volna kimondani…;
- Jobb ez így. Meg úgy gondoltam, ha tudnál róla, különlegesebb alkalmakra tartogatnád.
- Például?
- Én az esküvõnkön mondtam volna, vagy az eljegyzésen, esetleg az elsõ gyerekünknél, ha a dolgok sorrendje nem hagyományosan alakul…;
- Reg…; Én ezzel most nem tudok mit kezdeni.
- Túlbonyolítottam? – kérdezte kényszeredett mosollyal.
- Teljesen – nyögtem fel. – Én…; csak mesélj még errõl, jó? Egész életünkben csak háromszor mondhattuk volna ki?
- Nem, dehogy, azt azért már majdnem lehetetlen lenne kibírni. Ha helyesen értelmeztem, mindkét félnek háromszor szabad és kell megtennie ahhoz, hogy a szokásos esküvõi ceremónián a varázslat örökre megpecsételje a dolgot. Ez egy ilyen kombinált cucc, egy idõben biztosan nagy divat volt…; aztán gondolom mindenki elkezdett félni az örökkévalóságtól, még emberi léptékben is, és elfelejtõdött.
- Most kéne szépen csendesen meghalnom, és akkor nem kellene ezt megemésztenem. – Csak úgy magamnak mormoltam, nem is gondolhattam komolyan, mégis zavartan kapta el rólam a pillantását.
- Ja, igen, majdnem elfelejtettem, az egyik fél halála is felét az esketõ bûbáj erejével, ha az életben maradt vállalja, egész hátralévõ életében szeretheti a másikat, anélkül, hogy az érzés vagy az emlékek megfakulnának.
- Ez szép – bólintottam szaporán pislogva.
Jobbjával elõre nyúlt, és a világ legóvatosabb mozdulatával letörölte a könnyeimet.
- Ez szép – suttogta.


- Szeretetbûbájok, David! Te elhiszed, hogy ez mûködhet? – Jeremy választ várva hajolt a könyveit bújó David felé, így kikerült a szemét forgató Shirley hatósugarából; szavaival mintha csak a gondolataimra felelt volna. Az az igazság, hogy elkalandoztam, ráadásul a lehetõ legrosszabb irányba. Nem szerettem az utolsó Regulusszal töltött napomon rágódni, mert nem könnyítette meg a dolgomat, és nem tartottam helyénvalónak. Találnom kellett valamit, ami jobban lefoglal a bûbájtannál.

Egyértelmû volt, hogy senki sem figyel rám, úgyhogy lopva a nyitott tankönyvemre csúsztattam a Fekete Gólyából írt feljegyzéseimet, majd hátradõltem a kanapén, és az egész pakkot felhúzott térdeimnek támasztottam.

Shirleyvel úgy döntöttünk, nem avatjuk be a fiúkat a felfedezésembe; barátnõm módszeresen tagadta, hogy ilyesmi elõfordulhat, én pedig épp ezért megtartottam magamnak a nyomozgatást. Jeremy most azért pörgött még mindig a Regulus-témán, mert nem volt a zsebében más újdonság, továbbra is labilis volt érzelmileg, és nem vette észre, mennyire feszélyezi Davidet a téma. Én már azon is csodálkoztam, hogy leült közénk tanulni, hiszen láthatón õ is éppúgy igyekezett kerülni engem, mint én õt. Foghattam volna arra, hogy a legutolsó hosszabb lélegzetvételû társalgásunk során csúnyán összevesztünk, és a képébe vágtam, hogy sosem kellene nekem, de ahogy néha összevillant a tekintetünk, láthattam, hogy csupa jó szándék vezérli. Minden ellenére túlságosan örült a szakításomnak, és nem akarta, hogy ezt lássam rajta. Nem akart megbántani.

Nekem már mindegy volt, ennyi sebbel sebezhetetlennek éreztem magam, egyszerûen nem fért rám több lelki zúzódás. Ezért alkalomadtán rámosolyogtam Davidre, hogy a tudtára adjam, hogy sajnálom, ha valaha is gonosz voltam vele, és hogy értékelem a törõdését. Ennyiben maradtunk, egyetértettünk abban, hogy egyelõre nem kell erõltetni a baráti csevejeket.

Kíváncsi voltam, lesz-e valaha is olyan helyzet, ahol újra normálisan viselkedhetünk egymással, de mégis jobban érdekelt a húgom körüli rejtély, amit csak helyesen kellett kibogoznom, úgyhogy amikor David csak megrántotta a vállát, és Jeremy csalódottan visszavonult a könyveihez, tanulmányozni kezdtem a jegyzeteimet.

Igazából túlságosan logikus volt minden, minél tovább meredtem a szavakra és a számokra, annál hihetetlenebbnek tûnt számomra, hogy senki nem látott kapcsolatot az egyre sûrûsödõ támadások között. A vége felé már a gyilkos kora sem változott, a külsejének manipulálásával pedig sosem fáradt; a különbözõ körülmények, az áldozatok korának skálája egy nálam kevésbé gyanakvó embernek sem lehetett eléggé megtévesztõ. Szõke kék szemû, és a korosztályában gyilkol…; hát egyetlen rendszeres olvasónak sem szúrtak szemet az újra meg úja felbukkanó ismertetõjegyek?

Magamról megfeledkezve megráztam a fejem, de egyikük sem vette észre a hirtelen mozdulatot, még Shirley sem, pedig Shirley…;

A barátnõmre pillantva aztán beugrott, miért én vagyok az elsõ, akinek eszébe jutott összeolvasni a jeleket: az emberek lehetetlennek tartják, vagy legalábbis nem tudják elviselni a gondolatot, hogy valaki – még ha az maga Voldemort is -, átokkal öregíteni kezd egy kislányt, majd ráveszi arra, hogy hozzá hasonló korú gyerekeket öljön meg ravaszul, de hidegvérrel. Gyerekeket, akiknek egyetlen hibájuk, hogy muglik közé születtek…;

3 hónappal McG. után – 8 éves

A betûim szálkásan, idegesen nyújtózkodtak, ám még így is ez a sor tûnt a legesztétikusabbnak az összes közül, amellett, hogy megalapozta az elsõ megállapításomat: a kezdeti cikkek egyértelmûen bizonyították, hogy a gyilkos eleinte egy hónap alatt egy évvel lett idõsebb. A kamaszkor felé közeledve ez aztán váratlanul felgyorsult, ezzel egy idõben pedig egyre gyakrabban írtak a rémtettekrõl, amiket elkövetett. Az utolsó néhány lapszámban már csak tizennégy-tizenöt év körüli kamaszlányokról esett szó, tehát a fejlõdése – talán szándékosan, talán a gonosz varázslat természetébõl adódóan – lelassult.

Nagy levegõt vettem, és behunytam a szemem.

Annyi részlet volt homályos, annyi kérdés merült fel hirtelen…; kezdve az utolsó Fekete Gólya címlapjával, ahonnan az egész rémálom elindult. Csak egy arctalan, személytelen, világos hajú tinédzsert ábrázolt lebbenõ hajjal, mégis a zsigereimben éreztem a mozdulatot, amivel megpördült a tengelye körül; egyszerûen tudtam, hogy Caitlin az, még ha nem is volt tiszta, mennyi maradt meg a kamasz testben az ötéves kislányból, aki elengedte a kezem. Ez olyan kérdõjel volt, ami kárörvendõ elégtétellel nõtt túl rajtam, és más rejtélyek felé lökdösött, kihasználva gyászos bénultságomat.

Daphne.

A rémisztõen céltudatos, hideg arcú lány, akit karácsonykor a szüleim ünnepi asztalánál láttam egy szívdobbanásig. Akirõl a bátyám azt állította, a barátnõje húga, de a különös érzés, ami már akkor is elfogott a hangját hallva, most azt súgta, az enyém. Akkor egyszer biztosan álcázta magát, nehogy a szüleim felismerjék, de már akkor is, ott is…;

- Mi tart ennyi ideig, Flame?
- Csak elgondolkodtam, Daphne. Tudod, a színjáték része. Elmélkedem a húgomról, hisz' ez az elsõ karácsonyom nélküle, és a hiánya mindenhonnan felém kiabál ebben a házban...


Flame és a kis szörnyeteg nevettek, én pedig azt hittem, a családom nyomorán derülnek, de ez valahogy még Flame-tõl is erõsen hatott. A bátyám inkább azért vihogott kisiskolásként, mert ez egy belsõs poén volt a megjátszott gyászáról: neki, az elrablónak nem kellett nélkülöznie Caityt, minden bizonnyal õ nevelte növekedése alatt, a viccet pedig éppen neki sütötte el.

Akartam még bizonyítékot erre az õrültségre, és a mondatok készségesen visszhangoztak is a fejembe, mintha csak arra vártak volna, hogy hívjam õket.

- Egészen véletlenül – fülsértõ csikorgás szakította félbe, nyilván Flame jóvoltából - nem a mi drága Medi... Meder... Meti...
- Meredith?
– Úgy tett, mintha kisegítené, közben csak nyomatékosított, figyelmeztetett.
- Igen, õ. Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla.

Emlékeztem, hogy ezt a párbeszédet csak hallottam, a szemem csupán a könyvespolc fekete hátlapját fürkészhette; az most megtelt néhány sokkal régebbi képpel, amit a húgom jól ismert hangja követett.

- Csak te hívsz Caitynek. – Lekaptam a kezem a fiók gombjáról, és újra magamhoz öleltem a becsukott mesekönyvet, ahelyett, hogy az éjjeliszekrénybe zártam volna. Persze hiú remény volt, hogy Caitlin egyetlen történet után elaludt, mégis meglepõdtem, amikor a takaró széle mögül rám villantotta csillogó szemeit.
- Baj? Nem szereted?
- De, szejetem. – Bólintott, mintegy megerõsítve saját magát. – Igen, szejetem, mejt megkülönböztet téged. ha nem ismejném fel a hangodat, akkoj is tudnám, hogy te vagy az. Jó éjzés. Biztonságos.
- Örülök – nyomtam gyors puszit a homlokára. – Olvassak még, vagy már el tudsz aludni?
- Nem kell. – Megrázta a fejét, és a tekintetével vidáman követte a párnának csapódó szõke hajtincseket. – Inkább találjunk neked is egy ilyen nevet. Ami csak az enyém, ami jó helyen van nálam.
- Anya egyre ritkábban szólít Mernek, mit szólsz ahhoz? – javasoltam két ásítás között.
- Azt nem szejeted.
- Tõled elviselném – vontam vállat.
Összeráncolta a homlokát. Csitt-csatt – mondta a haja,- csitt-csatt.
- Valami újat.
- Miért nem jó a Med? A barátaim…;
- Medy!
- Caity és Medy…; Nem is rossz. – Megigazítottam a paplanját, majd az orra hegyét benyomva rámosolyogtam. – Mai küldetés teljesítve? Jöhet az álommanó?
- Szejetlek, Medy.

…; Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla…;


Arról, hogy azon a néven szólítson, ami csak az övé. Hogy miért kellene? Ezen az egy dolgon sajnos nem kellett törnöm a fejemet, egyértelmû volt, hogy egy gyilkosnak, az én Daphne álnéven bemutatott húgomnak nincs szüksége olyan kötelékre, mint ami hozzám fûzi, mindenféle jellegzetes becenevekkel bizonygatnia pedig pláne nem érdemes. Különösen akkor, ha…;

- Szóval nem Meredith járt itt?
- Nem. Szerencsére.
- Ki tudja. Talán jobban jártunk... jártam volna, ha...
- Fiatal vagy még.
- Állandóan ezt hajtogatjátok...

…;ha végül majd meg kell ölnie, hogy elvágja az érzelgõs szálakat az érzéketlen szörnyeteg háta mögött.

Ezért aggódott értem olyan nagyon Flame, bármilyen hihetetlen is volt: attól félt, hogy ha találkozom Daphnéval, a lány, akit a húgomból teremtettek, gondolkodás nélkül megöl, hogy ezt is kipipálhassa a listán. Talán az én halálommal válik teljes értékû halálfalóvá, talán ez lesz a bátorságpróba, mielõtt Voldemort zseniális jobbkeze lehet. Hiszen ha minden vérengzés nélkül végig tudott ülni egy vacsorát a szüleimmel…; a szüleinkkel, csakis én lehetek az, aki valamiféle akadályt jelent. Emlékfoszlány vagyok. Gyermekkor. Veszélyforrás.

Azért, mert gyanakszom? Vagy ez csak idõleges, és elõbb-utóbb a szüleim is sorra kerülnek? Lehetséges, hogy õket elfelejtette, engem viszont nem? De ha így van…; mitõl ilyen erõs a mi testvéri kapcsolatunk?


A Caitlin, aki a lelkemben élt, hogy mindenféle kérdésemre megfeleljen, hallgatott. Részben hálás voltam érte, mert még mindig nem egészen értettem, hogyan szólhat hozzám olyan élesen és valóságosan – nem hiányzott, hogy többnek gondoljam a lelkiismeretemnél, kikészültem volna egyetlen képtelen ötlettõl is ezzel kapcsolatban. Hangok a fejemben? Nem szabad törõdnöm vele.

A lényeg úgyis az volt, hogy meg kellett találnom ezt a Daphnét, azt, ami Caitlinbõl maradt, és emlékeztetni, amíg még lehet.

Meg kell mentenem a húgomat –gondoltam elszántan, miközben a jegyzeteim elegánsan landoltak Jeremy lábainál egy könyvkupacon. Lassított felvételként láttam magamat, amint megkésve nyúlok a papírért, aztán csatát vesztve kezdem felkapkodni a cuccaimat, hogy bégre kiszabaduljak a klubhelyiségbõl, és cselekedjem valami értelmeset. A színek, a hangok, a mozdulatok mind olyan kontúrosak voltak, hogy amikor Jeremy összevonta a szemöldökét, a homlokán megjelenõ barázdák a lelkembe vésõdtek, Shirley ijedt fintora és David halvány kíváncsisága mellé.
- Ezt a sok gyerekgyilkosságot egyetlen kislány követte el? – Jeremy döbbenete átragadt a tárgyakra; a könyvek mindentudóan kicsúsztak dermedt kezeim közül. – De hát hogyan?

A világ újra normális sebességgel forgott tovább, mert a kérdés ráébresztett arra, hogy nem ismerem a választ – valójában egyetlen igazi választ sem ismertem. A Fekete Gólya cikkei alapján tagadhatatlan volt, hogy Caitlin már nem a régi, és talán minden perc számít az érte vívott harcban, de éppen azért nem mehettem érte felkészületlenül, mert a normális értékrend lángja már alig pislákolt benne. Tudnom kellett, hogyan változtatták azzá, akit azon a képen láttam.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.