efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Törtszárnyú madár
/A kislányom háromévesen kapott Írországból egy zenélő dobozt, ami esténként magyar népdalokat énekelt neki elalvás előtt. Eleinte nem értette, de szerette őket, később, amikor már elég sokat meséltem a csomag titokzatos feladójáról, megkért, hogy fordítsam le neki a dalszövegeket. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire jelen voltak mindig az én életemben is a madármotívumok.
Harry már jóval hamarabb, az óvodáskorúak minden bölcsességével Taktikának nevezte azokat a félórákat, amikor csitítgattam felháborodott gyereklelkét: azok, akik csúfolják, maguk is kalitkába zárt madárnak érzik magukat, abból próbálnak ilyen helytelenül kitörni. Nézd, Harry, mutattam a képes lexikonra, az a bizonyos Draco nem hasonlít erre a pöffeszkedő kis verébre?
Mert a nehéz helyzeteket én is mindig így kezeltem. Ő ilyen madár, ő pedig olyan, azért viselkedik így vagy úgy; a ketrece ólomból van, és valaki gyűlölettel öntötte le, amitől soha többé nem szökött be hozzá a napfény.
Magadra ismertél? Nem hiszem. Vagy ha mégis, hát újra meg újra azt gondolod, az én kezem lökte meg a kátrányos üstöt, amiből a sűrű fekete függöny a börtönödre ömlött, te aranytollú kismadár.
Néha botladoztam, igen, vonszoltam én is a szárnyaimat, de akkor sem bántottalak volna… Sajnálom, hogy ez sem surrant be hozzád soha./
- Szeretetbűbájok? Olyasmik, amiket a kölykök butácska gyermekdalok dallamára énekelgetnek a varázserejük felfedezésének kezdetén, hogy észrevétlenül bűvölhessenek mindenfélét? – Jeremy nevető kétkedéssel támasztotta a klubhelyiség falát, miközben Nadine-t vártuk.
- Jórészt igen, mert otthon tényleg csak ezeket tudta eltitkolni a minisztérium elől, de amikor visszajöttünk arról a bizonyos téli szünetről Rosier szilveszteri partija után, elmondott néhány komolyabb varázsigét is.
- És működött?
- Az Istenért, Jeremy, ne legyél már ilyen szkeptikus! – fakadtam ki. – Pont abban rejlett a mágiájuk, hogy megbújtak Tudodki előtt az érdektelen szürkeségükkel! Bellatrixnak folyton arról járt a szája Reguluséknál, hogy a Nagyúr szerint milyen alantas és szánalmas dolog a szeretet, „a gyengék porba taszító hibája csupán”, blablabla… Nyilván eszébe sem jutott, hogy Regulus belőlük épít körém burkot a fejében.
- Ez akkor is elég hihetetlenül hangzik, Med, főleg egy halá…
- Csitt! – Tulajdonképpen a fiúk hálókörletébe vezető lépcső takarásában álltunk és egy lélek sem volt a közelünkben, de utáltam hallani azt a szót; a kiállhatatlan belső hangom egyébként is ezt kántálta minden egyes alkalommal, amikor bátorkodtam Regulusra gondolni, és már zúgott tőle a fejem.
-… halászjancsitól – fejezte be Jeremy olyan arccal, mint aki citromba harapott a saját bénaságától.
- Halászjancsi? Most komolyan? – prüszköltem fel sötét és magányos gondolataimról elfeledkezve.
- Hülye mondókák, amik blokkolják a legilimentációt? Most komolyan? – vágott vissza.
- Hű, a mindenit, Jeremy Carter visszaszólt… Hányszor mondjam még el, hogy ennél bonyolultabb bűbájokat is használt, csak… csak azokat nem volt hajlandó megosztani velem. – Önkéntelenül leszegtem a tekintetem, s az árulkodó pillantás közben a Fiú meséit ismételgettem magamban; úgy felelt rá a „Halálfaló!”-kiáltás, mint egy idegesítő, fekete papagáj.
- Hazudsz.
- És ha igen? Megérdemled, állandóan gúnyolódsz.
- Azért, mert az ex-szerzetesed ömlengése nyálas, és tudományosan a lehetetlennel határos. – Jeremy nem is igazán figyelt rám, a cinizmus reflexből jött neki, ő maga a bejáratot kémlelve egészen a pipiskedő leskelődésig süllyedt… vagy inkább emelkedett.
- Pont, mint a szerelem, hm? – vetődtem balerinaugrással a látókörébe.
- Még nem vagyok az. – Megsemmisítő pillantást vetett rám, majd a fejemre könyökölt, hogy szabad akaratomból meneküljek a közeléből.
- Nadine-ba még nem, de tudjuk, hogy…
- Ha azért gonoszkodsz, hogy befogjam, és kedvedre álmodozhass az elcseszett életedről, akkor rászívtál, Field. Miért vagy itt egyáltalán?
- Szeretném megvárni, hogy Nad ideérjen – feleltem meghunyászkodva. – Azon a cetlin csak azt írta neked, hogy mikor és hol, semmi utalást a lelkiállapotára, úgyhogy arra gondoltam, megnézem az arcát, amikor rád néz, és megállapítom róla, hogyan reagálta le negyvennyolc óra alatt a bátyád ámokfutását, aztán valami egyezményes jellel leadom neked az információt. Mit szólsz?
- Feltartott hüvelykujj vagy semmi, oké? Muszáj elfogadnia a dolgot, nélküle…
-… nyálveszély… - köhögtem.
-… nem bírom elviselni Black… szóval Sirius és Shirley édelgését.
- Úgy rémlik, megbirkózol a helyzettel – utaltam hangzatos védőbeszédére csendesen.
- Azt nem mondtam, hogy nem jön jól valaki, aki eltereli a figyelmemet. – Higgadtan válaszolt, még a kedves és tapintatos sarokba szorításnak sem engedett. Jeremy Jeremy marad…
- Itt vagyok én, ha a Nad-projekt balul sülne el – forogtam körbe. – Az ajánlóleveleim pompásak, a meghódított és elveszített fiúbarátok listája különösen figyelemreméltó… Felnevetett.
- Akarod, hogy legyek a tartalékférjed?
- Inkább a lombikgyerekem keresztapja…
- A micsodád? – Sajnos éppen az órámat ellenőriztem, és lemaradtam Jeremy díjnyertes mugliriasztott arckifejezéséről, de az erről őrzött emlékeim még nem voltak olyan elavultak, hogy hiányérzetem legyen. .
- Nem fontos, aranygyermek… Nadine viszont siethetne, nemsokára találkoznom kell Shirleyékkel. – Amint becsuktam a számat, már tudtam, hogy ki sem kellett volna nyitnom; ez olyan információ volt, amit nem jókedvemből, de csak utólag szándékoztam elárulni Jeremynek, hátha elkerülöm az éles kritikákat. Erre most már esélyem sem volt…
- Úgy rémlik, az elmúlt négy és fél órában, amit velem töltöttél, elfelejtetted megemlíteni, hogy megbocsátasz Siriusnak.
- Az pont annyi idő, ami alatt megbánhatta, hogy megtámadta az öccsét…
-… és hogy hetekig levegőnek nézte a „húgát”. – Idézőjeleket rajzolt a levegőbe (nem mintha a hangsúlya nem szemléltette volna elég látványosan a véleményét), mire rácsaptam a kezére.
- Eddig nem volt problémád a béküléssel – vetettem a szemére durcásan.
- Most sincs, ne érts félre, csak kicsit gyorsnak érzem a dolgot. Egyáltalán ő kezdeményezett?
- Az, hogy gyakorlatilag kinyavalyogta Shirleytől, hogy hármasban tanuljunk, számít? Jeremy nagyot sóhajtott, és már éppen fintorogni kezdett volna, de akkor megjelent Nadine, és a grimaszból szorongó mosoly lett.
- Csak ügyesen – mondtuk egyszerre, és összenevettünk, mert égbekiáltóan és irigylésre méltóan nyilvánvaló volt, hogy a titkos jelzéseimre semmi szükség: Nadine viharos ölelése semmi kétséget nem hagyott az érzései felől, még a férfiak gyér helyzetfelismerésével megáldott Jeremy számára sem. Gyorsan elköszöntem tőlük, hogy egy percig se legyek a terhükre, és elmúljon a féltékeny kis görcs a gyomromból. Ők ketten birtokában voltak valaminek, amit az én életemből durván kiragadtak, és a keserű érzésen az sem segített sokat, hogy a folyosókat szelve egy másik gerlepár felé tartottam.
~o~
Értetlenül álltam a romok felett, és a szakadt fülű nyuszimat szorongattam, úgy néztem hol a szipogva elrohanó Regulus után, hol az ijedt képet vágó fiúra, aki nagyon hasonlított rá. Egész addigi életemben egy szót sem szóltam Sirius Blackhez; ha az öccse nem mesélt volna róla olyan sokat azzal az áhítatos tisztelettel, talán a nevét sem tudtam volna megjegyezni, és valószínűleg egy kicsit sem kedveltem volna. Így mondhatni teljesen közömbös voltam az irányában, és előítéleteim sem voltak vele szemben, de most… most istenigazából a lábár akartam lépni, hogy legalább akkorát ordítson, mint Flame a múltkor, amikor…
- Mit bámulsz ennyire? – morrant rám Sirius.
- A hülye fejedet, azt! – Sokkal vékonyabb és jelentéktelenebb hangom volt, mint amilyet szerettem volna, de kezdetnek ez a kis vinnyogás is megtette: a fiú döbbenettől hápogva meredt rám. Ettől felbátorodtam, és nagy toppantások közepette elé szökdécseltem. – Azonnal kérj bocsánatot!
- Mégis miért, te kis… liba? – Nem tűnt olyan típusnak, akit könnyű zavarba ejteni, és ezúttal sem a puszta kisugárzásom zavarta össze, hanem a szégyenérzet, amit leplezni próbált a flegma stílusával.
- Összetörted Regulus kedvenc játékseprűjét, letépted a nyuszim fülét, és mindezt az anyukád ellopott pálcájával! Kérj bocsánatot!
- Hogy képzeled, hogy csak így pattogsz nekem? – Elvörösödött dühében. – Te csak az öcsém idióta barátnője vagy, semmi közöd hozzá, mit csinálok! Azt sem tudom, hogy hívnak, de nem is vagyok rá kíváncsi! Soha nem kérek tőled bocsánatot, te kis senki, érted? Soha!
- Ne haragudj rám, kicsim, annyira bénán viselkedtem. – Sirius szinte térden állva kért tőlem bocsánatot, miközben az asztalról lesodort jegyzeteket kapkodtuk fel a földről. Shirley az ablakhoz húzódva bújt el egy könyv mögé, és megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne a csatabárd elásásakor, miközben éppen ő nyomta a kezünkbe az ásót, amint betettem a lábam a könyvtárba.
- Ez most a történetnek melyik részére is vonatkozik? – pillantottam rá komolykodva. Ő is tudta, mire megy ki a játék, de mi sem bizonyította jobban, hogy tényleg megbánt mindent, minthogy önként belement.
- Azt hiszem, az egészre… Először az volt kínos, ahogy istent játszottam, aztán az, hogy sértett kisfiút, aztán egoista barmot, és végül… végül? Nem is tudom, talán egész életemben egy állat voltam Regulusszal, de tegnap előtt túlmentem minden határon. Mentség még az, hogy jóhiszeműen tettem, bármiről is volt szó?
- Jaj, Sirius. – Tehetetlenül tottyantam a fenekemre, mert bár én voltam az, aki a helyzetből adódóan fölényben érezhette volna magát, zavart, hogy majdnem fölé magasodtam, sokkal megnyugtatóbb volt alulról felnézni rá. Ez azonban nemhogy leplezte volna a tanácstalanságomat, inkább még jobban ráerősített minden gyerekségemre. – Neked évek óta ez a magyarázatod, bármit is mondasz vagy teszel.
- És ez levon az értékéből? – huppant le mellém aggódva. Egyetlen mosolyával visszafordította a felénk trappoló Madam Cvikkert, aki így nem kezdett velünk hangos vitába a padló helyes használatáról.
- Nem, mert úgy igazán csak ritkán kérsz bocsánatot… De akkor is le kell szoknod az öncélú bíráskodásról. Nem te irányítod a barátaid életét, csak tanácsot adhatsz, és hacsak nem ellened cselekszem… nem fair, hogy olyasmi miatt durcáskodsz, amihez gyakorlatilag semmi közöd, amivel nem téged bántottalak.
- Becsszó, többé nem fordul elő. – Hazafias mozdulattal a szívére tette a kezét, és várta a feloldozó érintést, én azonban még nem fejeztem be a kitöréseimet.
- Nem dörgölheted az orrom alá, hogy te előre megmondtad, jó? Semmit sem bánok, bizonyos értelemben még azt sem, hogy összetört a szívem, mert a körülményekhez képest szépen váltunk el, és…
- Hé, eszemben sem volt ilyen rosszul indítani. Na, de most már ölelj meg, törpe, mert iszonyúan hiányoztál! – Nem is kellett volna bevetnie a messze földön híres kiskutyatekintetét, anélkül is a nyakába borultam volna, hiszen nem volt egyoldalú az érzés, és nagyon vágytam már egy testvéri ölelésre. Shirley a székre hasalva csatlakozott hozzánk, könnyeitől nedves lett az arcunk – most először tudtam, hogy nem a meghatottságtól sír, az csak nagyon ritka alkalmakkor fordulhatott elő. Sirius még nem ismerte ennyire, szeretetteljesen simított végig barátnőm bőrén, amit tényleg jólesett látni, aztán megmarkolta a kezem, és a könyvtárosnő nagy örömére álló helyzetbe rántott.
- Hupsz, Remus kedvenc könyvét kis híján az asztal alatt hagytam! – Sirius színpadiasan hajolt le a vaskos kötetért, amit a szemem láttára tolt be percekkel azelőtt arra a helyre, ahová állítása szerint véletlenül került, és ezzel elérte a célját: felkeltette Shirley figyelmét a könyv iránt.
- Átváltozások? – hajolt fölé kíváncsian. – Azt hittem, Remust inkább a Sötét Varázslatok Kivédése érdekli.
- Én meg azt hittem, Sirius módszerei csiszolódnak az évek során, nem pedig visszafelé fejlődnek – fintorogtam gúnyosan. Egyikük sem hallotta meg; Sirius legalábbis úgy tett, mintha így történt volna.
- Egészen kiskora óta rá van kattanva – hadarta lelkes izgalommal a fiú -, néha még a telihold fényénél is…
- Akkor mit keres nálad? – Egy picit talán durván vágtam a szavába, de nem volt mit tenni, szánalmasan művelte azt, amit évekkel ezelőtt mesterien bonyolított le velem, nem hagyhattam, hogy ennyire leengedje a mércét. Már majdnem haragosan nézett rám, majd eszébe juthatott, hogy alig békültünk ki, úgyhogy a lehető legkedvesebben válaszolt, noha a hangjából kiéreztem a sértettséget.
- Elkértem tőle az egyik dolgozatomhoz, és most akartam visszavinni neki… - Behatárolhatatlan legyintéssel a polcrengeteg felé intett. – Valahol ott ücsörög, és tanul.
- Helyes – csaptam le rá, kikapva a kezéből a könyvet. – Akkor én odaadom neki, te meg addig találj ki valami kevésbé szégyenletes rávezető szöveget! Egy hollóhátas nem ilyen vackot érdemel… Nem vártam meg sem Sirius méltatlankodását, sem Shirley értetlenkedését, belevetettem magam a könyvtár legmélyebb bugyraiba, és emlékezetből próbáltam rálelni Remus törzshelyére. Nem tartott olyan sokáig, mint gondoltam; nem is volt régen, hogy Lily fenekestül felforgatta a Tekergők életét, és a közös tanulások helyévé egy napfényes sarkot nevezett ki Remus félhomályos, fáklyákkal és polcokkal bekerített zuga helyett. Elmélyülten tanulmányozott egy leheletvékony lapokból összefércelt ősrégi papírkupacot, az orra szinte súrolta a betűket, amiket elkeseredetten bogarászott. Nem neszelt fel a lépteimre; annál jobban megijedt, mikor elé dobtam az Átváltozásokat.
- Megengedted Siriusnak, hogy beavassa Shirleyt? – kérdeztem, még mielőtt hangot adhatott volna felháborodásának.
- Ez a számonkérő hangsúlyod? – érdeklődött nyugodtan.
- Nem, ez a… Csak meglepődtem. Nem gyors ez? Nálam hosszú évekre volt szükséged, hogy rászánd magad…
- Most azt hiszed, hogy Shirleyt sokkal gyorsabban megkedveltem, mint téged? – Földre szegezett tekintetemet a puszta hangjával képes volt felemelni; a koraérett felnőttek megértő mosolyával viszonozta szégyellős pillantásomat. – Med, ha azt felelném erre, hogy mindig is oda voltam érted, bemagyaráznád magadnak, hogy hazudok, ha viszont azt mondanám, csak nemrég lettél tényleg a barátom, megsértődnél. Szerintem… nem jogos az én számból, de le kellene küzdened az önértékelési problémáidat. Nem kell, nem is szabad kevesebbnek érezned magad Shirley mellett, csak azért, mert esetleg szerencsésebb a természete.
- Én nem… - kezdtem szabadkozni vörösre gyúlt arccal, ám elsöpörte fáradt próbálkozásomat.
- Nem ismerem őt olyan régóta, de tudod mit? Kívülállóként azt veszem észre, hogy több hasonlóság van köztetek, mint hinnéd. Ez megnyugtat?
- Mindenesetre jólesik, köszönöm – ismertem el hálásan.
- Ja, és még valami. – Óvatosan emelte meg újra a tollát, nehogy pacát ejtsen a pergamenen. – Azért engedtem meg Siriusnak, hogy elárulja a titkomat, mert komoly tervei vannak, és mert egyszer régen a nyakunkra hozott egy kislányt, aki a barátainak is kitaposta az utat, és megnyerte a bizalmamat. Elmosolyodtam.
- Ezt hogy érted?
- Med, te rábíznád az életedet is Shirleyre, Jeremyre és még Davidre is, dacára mindannak, amiken keresztülmentetek, úgyhogy nekem sincs okom félni tőlük.
- Neked elég az, hogy én megbízom bennük? – Őszintén elámultam azon, hogy így ad a véleményemre, hogy ilyen nagy kanállal méri a természetéből fakadó kevéske bizalmat, mikor a barátaimról van szó.
- Mert tudom, hogy becsületes és jó emberek, igen – bólintott. Elgondolkozva forgatta ujjai között a pennát, valószínűleg azon töprengett, hogy a többi mondanivalóját is megossza-e velem. Végül kikívánkozott belőle. – Tisztában vagyok vele, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit, de nem lennék ilyen nyugodt, ha az a Graham Sullivan még élne.
- Graham? – Az elveszett barát emléke után kaptam, mert az ötös fogat egyszeriben csak egy halvány folt volt a múltamban, mintha mindig is csak négyen lettünk volna. Enyhén vöröses haj, hatalmas, világosbarna szemek, aránytalanul nyúlánk termet a hirtelen növés miatt… Ki volt nekünk Graham, ha ilyen könnyen felejtek? – Mi bajod volt vele? Pofátlan volt néha, de…
- Ne kapd fel a vizet, Med, én csak… Nem tudom, mindig gyanús volt valamiért, bizalmatlan lennék vele, mert… Képtelen vagyok megmagyarázni, ne haragudj, hogy egyáltalán felhoztam. Csak eszembe jutott az a fojtó érzés a gyomromban, meg a halálszag… Mikor közeledett a telihold, állandóan veszélyt szimatoltam a srác körül, a felerősödött érzékeim miatt.
- Talán a betegségét érezted… - Látszott, hogy nem akar tovább beszélni Grahamről, és borzalmasan éreztem magam miatta, de én is így voltam ezzel. Amikor Remus egy suta mozdulattal arrébb tolta az Átváltozásokat, mégis kibukott belőlem: - Neki is az átváltoztatástan volt a kedvenc tantárgya, McGalagony imádta is érte.
- Med, én sohasem rajongtam az átváltoztatástanért, és ez a könyv is csak Sirius bolond terve szerint tartozik a kedvenceim közé. Ettől persze még nagyon hasznos, tele van érdekes dolgokkal az animágiáról például, de van benne egy bűbáj, ami hihetetlen mellékhatásokkal gyorsítja fel állatok és növények növekedését…
- Remus, szerinted Graham rossz ember volt? Sokáig nem válaszolt, csak meredt rám álmodozó, szürke tekintettel.
- Tapintatlanság volt tőlem, hogy felemlegettem, még egy éve sincs, hogy meghalt. Még gyászolsz…
- Nem. Én… én elfelejtettem gyászolni. Kínos csend telepedett ránk, amit Remus mulatságosan próbált meg kezelni: látványosan tépelődött a jegyzetelés folytatása és az asztalon heverő tenyerem megpaskolása között. Végül megszántam, és egy éles kanyarral rátértem az egyik kedvenc témájára, a vizsgákra. - Szerinted Binnsnél lehetséges kiválóra letenni az RBF-et? – kérdeztem hanyagul, hogy leplezzem az érdeklődésemet.
- Nekem sikerült… A mágiatöri egyébként nem az a tantárgy, amit tanártól függően lehet teljesíteni – felelte elgondolkodva. – Egész egyszerűen be kell magolnod a tankönyveket. Az már más, hogy sokat segítene, ha az órákat is hasznosan töltenéd el, de Binns a maga módján… pihentető. Szükséged van egyáltalán a mágiatörténelemre?
- Hááát…
- Mostanában lesz pályaválasztási tanácsadásotok? Fáradtan megvakarta a karján a tegnapelőtti telihold nyomait; az erőlködéstől, hogy annyi figyelemmel ajándékozzon meg engem, amennyivel szeretne, egyre kimerültebbnek és betegebbnek tűnt, nem is értettem, miért nincs még mindig a gyengélkedőn.
- A jövő hétvégén, de tulajdonképpen már… Már megvan az elképzelésem. Nem mostanában kezdtem el a jövőmön gondolkozni, természetesen sokat járt rajta az eszem, mint a legtöbb korombelinek. Én is keresztülestem a szokásos szakaszokon: auror szerettem volna lenni, mint a sebhelyes arcú apukám, aztán, mikor fontossá vált a külsőm, a történészi pálya vonzott, amit anyukám végzett pusztán szórakozásból néha éjszakába nyúlóan. Szóval nem féltem igazából a mágiatörténelem RBF-től, hiszen anya mellett valóságos rajongója lettem a tárgynak, csak a pályaválasztás közeledtével szerettem volna beszélni valakivel a végső döntésemről. Olyankor méláztam rajta, amikor nem tudtam aludni, így talán jogos lett volna, ha Remus légből kapottnak bélyegzi az ötletemet, de én azért tisztában voltam vele, hogy ez egy komoly elhatározás, amit a rendelkezésemre álló temérdek időben alaposan átgondoltam.
- Szívesen tippelgetnék, ma azonban sajnos nem vagyok a szokásos százszázalékos állapotomban, úgyhogy ha szeretnéd, elárulhatod.
- De nem mondhatod el senkinek! – figyelmeztettem.
- Írd le egy papírra, amit elégetünk – ugratott nevetve. Láttam rajta, hogy jólesik neki, hogy őt avatom be először a dologba.
- Ha már ilyen gonosz vagy, legyen! – Tettetett sértettséggel egy pergamen fecnire firkantottam leendő hivatásomat, és izgatottan vártam a reakciót.
- Hű. Ehhez tényleg kell a mágiatöri, de…
- Tudom, nem túl lányos szakma – mentegetőztem. – De ha majd lesz családom, dolgozhatok valamelyik kihelyezett fiókban is, mint adminisztrátor vagy ilyesmi. És nyolcvan százaléka számmisztika, ami…
- Ez csak kicsivel veszélytelenebb, mint az aurori szakma – szakított félbe -, amit ugyan nem ajánlok neked, de a te rátermettségedhez mégis jobban illene…
- Akkor szerinted…
Elfojtott egy igen szélesnek tűnő mosolyt.
- Szerintem kitűnő átoktörő lesz belőled, Med. Csak meglepődtem, ennyi az egész.
~o~

Nem újdonság, de nem voltam jól. Attól függetlenül, hogy ötödéves voltam, és az RBF-ek árnyéka ragadozó madárként lebegett a fejem felett, rengeteg időm maradt a gondolkodásra, és ez nem tett jót az amúgy sem fényes világképemnek. Kegyetlenül és durván hangzik, de arról, hogy talán soha többet nem látom a húgomat, könnyen el tudtam terelni a figyelmemet – nappal. Továbbra is rengeteget sírtam éjszaka, és gyakran voltak rémálmaim is, ám napközben képes voltam bemesélni magamnak, hogy ez az év sem más, mint az előző négy, amikor hónapokig nem találkoztam a családommal. Hogy nem kapok csokifoltos rajzokat Caitlintől? Hiszen nagylány már… A szüleim leveleinek hiányát nehezebben viseltem el, mert megszűnt az az illúzió is, hogy valami egyoldalú kapcsolat mégiscsak van közözzünk. Már se kedvem, se erőm nem volt „mintha mi sem történt volna”-firkálmányokat írogatni nekik, hiszen azokat eddig is csak egyvalami tartotta életben: az, hogy Regulus kísért el a bagolyházba, hogy útjukra bocsássam őket. Ez egy olyan szertartás volt, amit sok minden mással együtt örökre elveszítettem. Sokkal kimerítőbb volt visszaszoknom a szingliség divatos állapotába, mint ahogy elterveztem, és ebben nyilván közrejátszott az is, hogy hirtelen majd’ minden még meglévő barátomnak akadt párja. Egyébként is bonyolult lett volna a dolgom, ezt elismerem, de… mindenesetre Regulus mellett megtanultam repülni beszűkült, újjáépített kis világomban, és most, hogy nem lehetett velem, elfelejtettem hogyan kell járni.* Így hát a törött szárnyaimmal botladoztam a Roxfort folyosóin, és az előírtnál többször bizonyultam felesleges harmadiknak, bár erről a makacs barátaim tehettek, akik nem voltak hajlandóak leszállni rólam.
Szerettem őket érte. Lily Evans remek anyatípus, túlbuzgott benne irántam a gondoskodás; eleinte ezért töltöttem vele és Jamesszel a legtöbb időt. A tanulás szempontjából ez nagyon is a hasznomra vált, hiszen ők már a RAVASZ-ra készültek, és csakúgy, mint a tavaszi szünetben, nagyon sok plusztudás ragadt rám a társaságukban. Mégsem szerettem velük lenni, habár külön-külön még midig jól éreztem magam a közelükben. Tipikusan olyan gerlepárt alkottak, akik között túláradt a kémia, és valahogy állandóan egymáson kötöttek ki; nem feltűnési viszketegségből, csupán mert nem tudtak betelni magával az érzéssel. Ettől függetlenül kínos volt egy bizonyos távolságon belül tartózkodni velük. Nem akartam megbántani őket, úgyhogy eszem ágában sem volt mindezt az orrukra kötni, de a saját érdekemben muszáj volt elhárítanom Lily legtöbb ajánlatát, hogy tanuljak velük. Sirius és Shirley leszerelésével már jóval nehezebb dolgom volt, mindketten úgy ismertek, mint a tenyerüket, minden egyes kifogásomra kész válasszal reagáltak. Nem hazudtak, mikor azt állították, szeretnek velem lenni, de ettől Siriusban még tomboltak a hormonok, és alkalomadtán nagyon is igényelte a fizikai kontaktust, Shirleyt viszont ilyenkor láthatóan feszélyezte a jelenlétem. A pattanásig feszült légkörbe elég hamar beleuntam, kerek-perec közöltem tehát velük, hogy ne a közös idejükből adakozzanak nekem jótékony perceket, miattam aztán senki se szakítson, elég a társaságban egyetlen depressziós lélek; akkor hirtelen újra nekem jutottak a lelkizős esték Shirleyvel, és a konyhafosztogatások Siriusszal. Ha Remus a vizsgaidőszak közeledtével nem zárkózott volna el a tekergésen kívül minden szabadidős tevékenységtől, talán nemcsak a könyvtárban futottam volna vele össze, és lehettünk volna ketten a magányos farkasok, így azonban nem volt lehetőségem hozzá menekülni cuppogás-mentes társaságért, rögtön lecsapott rám Jeremy és Nadine. Akkor már kifejezetten dühös voltam mindannyiukra, amiért nem hagynak egyedül, és nem sok jót vártam a helyzettől, amikor először mellém huppantak a klubhelyiségben, de attól a naptól kezdve ők ketten voltak számomra a mosoly biztos forrása. Már attól jobb kedvem lett, ha csak rájuk néztem, a velük töltött órák pedig gyógyítóan terelték el egyre mérgesedő gondolataimat Reguluszról. Egész egyszerűen nem volt kellemetlen a közelségük. Néha persze elcsattant mellettem egy-két csók, de szinte fel sem tűnt, mert be tudták úgy osztani a programjaikat, hogy egymásra is jusson elég idejük, és én se érezzem tehernek magam, amikor napközben, egy-egy randi megnyújtásaként a két oldalamon kötnek ki.
- Mi van mostanában Hedviggel? – kérdeztem az egyik ilyen alkalom után Nadine-tól. Futva ért engem utol a hálókörletünkbe vezető lépcsőn, miután elbúcsúzott Jeremytől, alig kapott levegőt, úgyhogy talán nem a megfelelő pillanatot választottam az érdeklődéshez, de a hatodik érzékem azt súgta, hogy nem Jeremy előtt kellene faggatóznom arról, hogy mitől romlott meg ilyen látványosan a barátságuk. Mivel pedig ritkán maradtam vele négyszemközt, és az oldalamat is furdalta már a jóleső kíváncsiság, kibukott belőlem a kérdés.
- Azt hiszem, nem igazán találja a helyét. – Nagyot szusszantott, ám ezúttal egyértelműen nem azért, mert kifulladt. – De persze nem tudhatom, ha egyszer levegőnek néz.
- Összevesztetek valamin? – Lehetetlennek tűnt ez a magyarázat, mindketten olyan nyugodt természetűek voltak…
- Én már nem is tudom. Ez a kis bolond teljesen belezúgott Davidbe, és amikor lekoptatta… - Váratlanul megtorpant, és úgy nézett rám, mint egy gyengeelméjűre. – Figyelj, te nem vetted észre, mennyire utál téged újabban?
- Micsoda? De hát nem is gonoszkodik velem…
- Szerinted ki öntötte ki a samponodat, ki dobta ki a fogkefédet, ki…
- Nadine, az biztosan véletlen volt, azért nem is kérdezősködtem miattuk. – Jobban belegondolva tényleg történtek furcsa dolgok a cuccaimmal, de nem öltöttek katasztrofálisabb méreteket a szokásosnál - vagyis ezek szerint csak vak voltam velük szemben.
- Merlin lábkörmére, milyen naiv vagy...! – Látszott, hogy felidegesítettem, abba sem akarta hagyni a fejcsóválást, míg be nem nyitott a szobánkba, ami egy hosszú folyosószakasznyi méltatlankodást jelentett. Kicsit morcosan lemaradtam mögötte, úgy kellett visszaszólnia, hogy Hedvig-mentes a terep, csipkedjem magam, ha felvilágosítást akarok. Odabent valóban csak Agatha volt rajtunk kívül, és legnagyobb megdöbbenésemre már buzgón bólogatott a „Hedvig borzalmas”-kezdetű mondatokra. ha már ő is észrevette, hogy nem stimmel valami, akkor jócskán átmosta az agyamat ez a szakítósdi…
- Most akkor mi a harci helyzet? – vesztettem el a türelmemet. Mindketten mellém kucorodtak az ágyamra.
- Amikor David részegen kavart vele, Hedvig rettentően beleélte magát a folytatásba, de David azzal pattintotta le, hogy téged szeret – magyarázta Nadine. – Hedvig ezért jól megutált, hogy ne boruljon az egyensúly.
- De hiszen ez már nagyon régen volt, hetekkel ezelőtt! – Szinte nem is emlékeztem rá, annyi minden zúdult rám az óta. Persze az is igaz, hogy nem is hagytam magam emlékeztetni, kerültem Davidet, amikor csak lehetett.
- A szerelmes szív nem felejt – fintorgott Agatha. – Bár én úgy vettem észre, hogy te most már inkább a sajnálata és az együttérzése tárgya vagy Regulus… hát szóval, mert szakítottatok. – Egészen zavarba jött, pedig az ő szájából nem is hangzott kegyetlenül, csak egy nem túl vidám tény volt. Érthető módon jobban örült volna, ha nem válok egy csapásra egyedülállóvá… - Sajnálom, Med, olyan boldog voltál tőle… - tette még hozzá, és én elszégyelltem magam attól, hogy nem a saját szempontjából nézte a dolgokat, mint ahogy én tettem volna.
- Köszönöm – bólintottam. – Én meg még nem is gratuláltam, hogy újra együtt vagy Daviddel… Örülök, hogy visszafogadtad, végső soron megérdemelte.
- Eleinte még bizonytalan voltam, de kezdem én is így látni. Viszont Hedvig alaposan meggyűlölt ezért a döntésemért.
- Engem pedig azért, mert merek boldog lenni Jeremyvel – kapcsolódott be újra a beszélgetésbe Nadine. – Shirleyt meg passzióból, az új barátnői hatására, akik már szerelmi bájitallal is próbálkoztak Blacknél, és irdatlan dühösek, hogy Shirley csak úgy á lá natúré bevágódott nála. Fáradtan a párnáim közé dőltem, megviselt ez a tinilányos valóság.
- Még valami, amit tudnom kéne?
- Ideje nyitott szemmel járnod, Meredith, a világ forog tovább… - Nadine a képembe nyomta a takarómat, hogy elvegye szavai élét, aztán a könyvespolcnál kutatott elmélyülten valami után. Agatha is visszatért a maga kis dolgához, meglepődni sem volt időm azon, hogy tíz percig a barátnőmként viselkedett. Elnézegettem az ágyát a szoba végében az itt-ott lelógó baldachinok fátylán át, és újból eldöntöttem, hogy ezután igyekszem majd megkedvelni őt. Régen Hedvig is sokszor kért tőlem tanácsot, talán megbékélne, ha beszélnék vele arról, hogy nem éri meg felfújni az ilyen aprócska problémákat, hiszen mindig jön… Bamm. A könyvkupac, amivel Nadine egyensúlyozott, elunta a várakozást, és engedelmeskedett a gravitációnak.
- Bocsi – cincogta ijedtségtől elvékonyult hangon szobatársnőm, de nem figyeltem rá: két tekintélyes lexikon közül egy kisméretű, majdhogynem igénytelen újság pottyant a szőnyegem szélére, és én valamiért képtelen voltam levenni a szemem a címlapjáról. A Fekete Gólya egyik régebbi példányán egy tizenhárom év körüli lány hoppanált újra meg újra, libbenő hajától ki sem tudtam venni a vonásait, szóval a fénykép vajmi keveset érhetett azoknak, akik a főcím szerint elszántan keresték egy bizonyos Daphne Oxtail gyilkosát. Nem azért rekedt bennem a levegő, mert az áldozat neve ismerősen csengett, és ez a Daphne gonosz hangú mini diktátorként jelent meg a szemem előtt egy londoni könyvtárszobában, hanem azért, mert az alakja egybefolyt egy díványon hánykolódó szőke kiskamaszéval, akit a bátyám barátnője Caitlinnek szólított egy holdfénnyel átszűrt kis szobában. Akkor már tudtam, hogy Daphne Oxtail nem halhatott meg, hiszen soha nem is létezett – éppolyan biztos voltam benne, mint abban, hogy a fényképen a húgomat látom.
*Train: The Finish Line (http://www.youtube.com/watch?v=24czsaC-meA&feature=related)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.