efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ezt a fejezetet mr korbban megrtam, csak egyszer?en nem volt id?m begpelni, pr napja viszont nekivgtam, j kis levezet? gyakorlat volt estnknt :) Az igazi kezd?lketet pedig az adta meg, hogy tegnap elolvastam a Mozijegy cm? ficet, amit Alcyone rt, kellemesen csaldtam benne, s vgl jtt a mg kellemesebb meglepets: a vlemnyemre rt vlaszban rdekl?dtt a tatk utn. Mindig megdbbenek, hogy olyankor is olvaskba botlok, amikor abszolte nem szmtok r :D s ez volt olyan kellemes lmny, hogy ezt a fejezetet most neki ajnlom, mert az egsz ests vigyorgs hinyban biztosan halogattam volna mg a frisstst, s kevsb lelkesen gpeltem volna ^^
s ennyit bel?lem, j olvasst mindenkinek! :)


Tanulni mások hibáiból
/Mindig igyekeztem úgy élni, hogy ne kövessek el túl sok baklövést, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Sokan próbálunk úgy a helyes ösvényen maradni, hogy másokat figyelünk, és alkalomadtán tanulunk a hibáikból, mert, ahogy a mondás is tartja: Okos ember más kárán tanul, a buta meg a sajátján. Hát persze… hiszen az embereket skatulyákba lehet pakolni, a tetteik pedig feketék és fehérek, jók és rosszak… Mennyivel egyszerűbb lenne minden! Mennyivel sivárabb…
Szóval nem elég nyitva tartani a szemünket, és megtanulni a leckét, mert az élet jobban szeret úgy tanítani, hogy arra jól emlékezzünk, így kénytelenek vagyunk a saját bőrünkön megtapasztalni, hogy a dolgok sokszor elromlanak, és nem egyszer miattunk. Az én esetemben szinte mindig így történt – azért, mert általában képtelen vagyok tanulni a saját hibáimból. Ha valamilyen csoda folytán már tizenéves megszállt volna az ehhez szükséges bölcsesség, temérdek időt nyerhettem volna: magamnak Regulusszal, Regulusnak velem, nekem nélküled…
Szégyellem magam, hogy megint így gondolok rád, mert így sokkal nehezebb emlékezni, de a határvonalak elmosódnak személy és személy között, és én… én megint csak nem tanulok a saját hibáimból.
Sajnálom./

A konyhaasztal végén trónoltam két díszpárnán, hogy kényelmesen tudjak rajzolni. Igazából már későre járt, de anyut lefoglalta a vacsora, amit már harmadjára melegített újra apunak, és ráadásul még Flame másolatait is ellenőriznie kellett, úgyhogy nem volt energiája a lefekvési időre koncentrálni. Az órát egyébként sűrűn nézte, egészen addig, míg meg nem zörrent a bejárati ajtó zárja. Úgy repült apu elé, mint egy angyal, a rotyogó főzelékről teljesen megfeledkezett; csak azért fordult vissza a küszöbön, hogy megkérje a bátyámat, vigyázzon rám.
- Mi tartott eddig? Azt hittem, ma tényleg csak irodai munkád van… - hallottam a két cuppanás közt beszűrődő aggódó zsörtölődést. Összenéztünk Flame-mel, úgy vártuk lélegzetvisszafojtva a válaszként felhangzó dörmögést.
- Mordon egyszerűen nem hagyott békén – morogta apu a cipős szekrény kattanása után, és szinte láttam, ahogy gondterhelten összevonja a szemöldökét. – Az öreg Longbottom nyugdíjba akar vonulni, Alastornak pedig minden vágya elnyerni a székét… ezzel nem is lenne gond, de engem akar maga mellé helyettesnek, miközben a miniszter előtt tobzódik az összes, nálam jóval idősebb és képzettebb jelölt is. Meg hát te is tudod jól, hogy nem jönnénk ki Mordonnal, annyit meg nem ér az egész, hogy a Főparancsnokság időzített bomba legyen a Minisztérium számára. – Az utolsó szavakat már a konyhába lépve mondta, mosolyával betakart mindkettőnket. Flame kihasználta a helyzeti előnyét, és a gyöngybetűket a szék alá sodorva ugrott apa nyakába, és csak hadart, hadart és hadart mindarról, amit aznap tanult anyutól.

Én nagy kínban voltam ott a magaslati levegőn, a lábaim, amik mindössze a terítő széléig értek, máris úgy kapálództak, mintha szilárd talajon rohantak volna apa felé. Addig ficánkoltam, hogy ha nem esem útba a kifutó tejhez rohanó anyának, elég drasztikus földre érkezést produkáltam volna.
- Hoppá, virágszálam, ne olyan hevesen – szorított magához, mielőtt az ijedtségtől elsírtam volna magam. – Tessék megvárni, míg a férfiak házhoz jönnek. – Cinkosan rám kacsintott, letörölte azt az egy szem kósza könnycseppet az arcomról, majd apu kezébe nyomott, mint egy kisbabát. Ez rendkívüli módon sértette volna négy kerek és egy fél évem minden büszkeségét, ha nem örültem volna olyan átkozottul apu borostás állának.
- Szúrsz – kuncogtam.
- Ej, de kritikus valaki… - játszotta meg a duzzogó kisgyereket, amivel hihetetlenül mókássá tette a nagyon felnőtt talárt és szemüveget, amit viselt. – Flame, kísérd fel szépen a húgodat, itt az ideje, hogy fellőjük a pizsamacsillagot.
- De hát pizsamában vagyok! – közöltem vele morcosan.
- Hagyd, hadd maradjon, ezen a félórán már igazán nem múlik. – Anyu az asztalfőre tette a pulton árválkodó terítéket, majd nyomatékul kakaót töltött a csorba fülű pöttyös bögrémbe. – Szereti nézni, ahogy eszel, pláne, ha van egy kis szakállad… Mesélj inkább, hogy mire jutottál Mordonnal.
- Egyelőre sikerült meggyőznöm, hogy hagyjon fel a karrierem építésével, mindenesetre jó lenne elutazni valahová, hogy egy ideig ne nyaggasson.
- Azt hittem, mindenki ilyenkor vesz ki szabadságot, te pedig túl fontos vagy ahhoz, hogy nélkülözzenek…
A bátyám olyan közel húzta a székét apáéhoz, amennyire csak lehetett, én meg a másik oldalon ülő anya ölébe kucorodtam, úgy hallgattam a beszámolót áhítatosan, bár egy szót sem értettem belőle, és gyanítom, Flame sem.
- Mióta Dumbledore legyőzte Grindelwaldot, lényegesen kevesebb aurort képeznek az Akadémián, ezért nem szeretik, ha nem vagyunk elegen készenlétben, de most csendes a helyzet. Anyám végre meggyőzte Dumbledore-t, hogy adja le nálunk a végzősök listáját; ha nincs néhány őrült nagyzoló odakint, őket ellenőrizzük, főleg a mardekárosokat…
- Miriam is az volt, és az én szüleim is – szólt közbe anya.
- Előítéletek, nem nagy ügy az egész – csitította apa. – Ez egy nyugodt generáció, a legtöbb riasztásunk inkább a Varázsbűnüldözési Főosztályra tartozna… Jut eszembe, beszéltem Egbert Carterrel, ő ajánlott egy falut Írországban, ahol sok varázsló él vagy nyaral. A szomszédjukban eladó egy tündéri ház hatalmas kerttel, mutatott fényképeket is…
~o~
Nagyi és Nagyapa kimondhatatlanul örült annak, hogy éppen a szülőföldjükön vettünk nyaralót, ennek ellenére sohasem tartottak velünk, habár minden nyáron meghívtuk őket. Nem szerettek beszélni arról, hogyan ragadtak végül a Roxfort után is Angliában, így arra gondoltunk, hogy ez az elzárkózás valamiféle pajzs lehet számukra, védelem a fájdalom ellen. Írországról mesélni… bármi is történt velük, napokig tudtak kelta mítoszokat vagy éppen latin virágneveket regélni, és én már azon az első nyaraláson megértettem, miért. Miután megvettük a házikót a rejtélyes Carter család szomszédságában, úgy terveztük, eltöltünk ott egy hetet, aztán mind hazajövünk, hiszen apunak rengeteg dolga volt Londonban. Életem egyik legszebb hete volt: csak mi négyen, az élő mesék országában, szabadon és boldogan… Imádtam minden szegletét ennek az új csodavilágnak, ahogyan Flame is; anyu pedig, akit Noble nagymama Erlinának nevezett, végre igazán annak is érezte magát: egy lánynak Írországból. Ezért mi hárman maradtunk, apu viszont kelletlenül visszautazott az otthonunkba. Ez után, hogy már nem egységes családként voltunk jelen, és nyár végéig szándékoztunk maradni, egyszeriben kinyíltunk a külvilág felé: megismerkedtünk Egbert, Aurelia és Jeremy Carterrel, a szomszédjainkkal. A Carter családnak volt egy negyedik tagja is, de róla legfeljebb akkor eshetett szó, amikor Mr. Carter Londonban volt, és akkor is csak elvétve. Roderick Carternek ugyanis komoly agressziókezelési problémái voltak, és kicsi kora óta kisegítő táborokban töltötte a nyarai egy részét; a táborokat egy bizonyos Florence Thornton nevű gyógyító tartotta, aki olyannyira a szívén viselte az idősebbik Carter-fiú sorsát, hogy igen közeli barátságba került Aureliával. Később, Mrs. Carter javaslatára már a táborokat is Galwayben szervezte meg, hogy Roderick minél közelebb legyen a családjához, cserébe pedig Mrs. Carter vigyázott Florence fiaira: Davidre és Benjaminra. Szóval így sodródtunk össze mi négyen, lassan, mint ahogy a víz mintákat váj a falba. Kézenfekvőnek tűnik, hogy már akkor először is meghívtam Shirleyt, a legjobb barátnőmet Írországba, de ő és Jeremy valójában csak később találkoztak, az azt követő ősszel, mikor már elkerülhetetlen volt a dolog, hiszen Jeremy legalább olyan sűrűn ugrott át hozzánk Angliában is, mint Shirley, aki a fél életét nálunk töltötte. David volt az utolsó, aki csatlakozott a szövetséghez, egy teljes, játékkal és vidámsággal teli évvel később, de ő volt az is, aki a legzökkenőmentesebben nyerte el mindhármunk barátságát, egyetlen mosolyával. Azon az első nyáron azonban még lehettem önző, mert csak Shirleyt zártam ki az újszerű, izgalmas külföldi létből, és ezt is foghattam a kitartó himlőre, ami gyötörte őt. Habár Jeremy már akkoriban is fantasztikus érzékkel nyitogatta rajtam a kiskapukat, és egy-két néma, veszekedés utáni romok között zajló kényszeredett fogócska után igazán a szívembe zártam, mégsem őt irigyeltem Shirleytől, hanem a bátyját. Roderick mindig is helyesebb volt Jeremynél, de amiből az élet többet adott az egyik kezével, azt máshonnan vette el a másikkal. Sok oka lehet annak a viselkedési problémának, amiben szenvedett, és eleinte egyik sem érdekelt, mert alig futottunk össze, és akkor sem beszéltünk két szónál többet. Azt hiszem, kedvelt engem, de nála ezt szörnyen nehéz volt megállapítani: csupán az édesanyjára és az öccsére nézett úgy, hogy abból olvasni lehetett. Mindenesetre ő volt az én első kislánykori szerelmem, és annak ellenére, hogy gyorsan túlléptem rajta a hosszú rajongás után, mindvégig érdeklődtem iránta annyira, hogy foglalkoztasson a sorsa. Minél többet gondolkoztam azon, miért alakultak ki benne a hirtelen, viharos kirohanások és a fékezhetetlen, kiszámíthatatlan düh, annál biztosabb voltam benne, hogy az apja tehet róla. Mr. Carter nem rossz ember, apu mindig elismeréssel és tisztelettel nyilatkozott róla, de az a típus, aki képtelen elkülöníteni a munkáját a magánéletétől. A Varázsbűnüldözési Főosztály egyik vezetőjeként ez jelentős hátrány volt az apaszerepnek… Jeremy megedződött a nem mindennapi terhelés alatt, Roderick összeroppant, és sajnos elég sajátosan kezelte a kihallgatásszerű családi vacsorákat, amikben nekem mindössze néhányszor volt részem, és amik minden egyes alkalommal összetörtek egy darabot a gyerekségemből. Jeremynek olyan gyorsan kellett felnőnie… De soha, soha nem panaszkodott, úgy szerette az apját, ahogy az a nagykönyvben meg van írva; talán az édesanyja is ezért tudott olyan barátságos otthont teremteni a számukra. Természetesen az is lehetséges, hogy semmiben sincs igazam, mert azt is tudom, mennyire szerette őket Mr. Carter a maga módján. Nem mindenkinek lehet olyan édesapja, mint nekem… Akármi is tehetett Roderick állapotáról, gyönyörű gyerek volt, szinte fizikai fájdalmat okozott szikrázó külseje – aztán ugyanilyen fájdalommal kellett kiábrándulnom belőle, amikor egy semmiség miatt majdnem megütött. Akkor ugyanazt az elkeseredett, önmarcangoló harag csillant a szemében, mint pár perccel ezelőtt, mikor magára maradt Dumbledore-ral a fényes szerkezetek pufogásától zajos igazgatói irodában, és én a kőszobor lábához szorultam Jeremyvel együtt. A bátyja ismét elveszítette a fejét, és olyasvalaki ellen fordította irreálisan robbanó erejét, akit valószínűleg szeretett: ájulásig vagdalta a barátnőjét egy ismeretlen ártással. Sohasem láttam még ilyen feldúltnak a barátomat, pedig most is hideg közönyt erőltetett az arcára. Minden más rezdüléséből áradt a feszültség, az a fajta, ami letaglózóan rémületes egy Jeremyhez hasonló, végletekig higgadt embertől.
- Biztosan rendben van ez így? Nem lett volna mégis jobb, ha én kísértem volna fel azt a lányt a gyengélkedőre Nadine helyett? – Nemcsak azért vettem rá magam a kérdésre, mert tényleg bizonytalan voltam ez ügyben, hanem a fojtó csend miatt is, amit cincogásig vékonyult, tehetetlen hangom előtt csak a Dumbledore szentélyét őrző kőszörny ujjropogtatása tört meg.
- Nadnek legalább van ideje átgondolni a családi szennyesemet – vont vállat groteszk fintorral. – Szégyellem, hogy ilyen hirtelen ráborult, ha komolyra fordult volna a kettőnk dolga, szép fokozatosan adagoltam volna neki a debil bátyám idegbeteg húzásait…
- Ne mondj ilyet, nem tehet róla! – bukott ki belőlem a kelleténél ingerültebben.
- Te jó ég, Med, láttad Tracy karjait? – Hiába tudtam, hogy nem nekem és nem is annak a lánynak szól, undorodó pillantása pofonként csattant az arcomon. – Rick szabályosan megkínozta őt, majd’ elsüllyedtem, amikor Dumbledore rám nézett odafent, és kiküldött minket… De azt képzeld el, mi lett volna, ha nem mi hárman találunk rájuk, ha nem ugrasz közéjük, ha Ricket nem rettentik meg az emlékek… Azt a cirkuszt sohasem mosta volna le magáról a családom. Így talán megússzuk… megússza egy csendes fegyelmi eljárással.
- Azt hiszem, ki fogják rúgni – feleltem csendesen.
- Kegyetlenül hangzik, de jelen pillanatban annak örülnék a legjobban. – Figyeltem, ahogy rendezkedik maga körül: a feneke alá gyűrte a talárját, hogy ne legyen olyan kényelmetlen ott a fal tövében, kinyújtotta a lábát, majd mégis felhúzta a térdeit. Feszélyezte a mondat levegőben lógó folytatása. Én csak ültem mellette mozdulatlanul, és vártam.
- Elhiszed, hogy belefáradtam? – nézett fel szinte mentegetőzve. – Ha elmegy, nem kell többé folyton nyugtató bájitalt hordanom a talárzsebemben, nem kell felelősnek éreznem magam mindenért, amit tesz, csak azért, mert én vagyok rá a legnagyobb hatással, csak mert én tudom őt a leginkább kezelni, ha baj van. Nálam senki sem érti jobban, hogy nem tehet róla, hogy nem is tehet ellene, de akkor is… amikor láttam körülöttük azt a sok vért, azt kívántam, bár kívülálló lennék, és ne lenne semmi, de semmi közöm az egészhez. Sajnálom, hogy úgy ledermedtem, nem akartam rád hárítani az egészet. Nagyon bátran viselkedtél, köszönöm.
- Nem, ne hidd ezt, te szoktad mondogatni, hogy ne fújjuk fel az érdemeidet… ne bámulj így, ez nem álszerénység! Egyszerűen tudtam, hogy nem fog bántani engem, és azt a lányt sem, ha elé állok. Nem emelne rám kezet soha, ugye? A homlokán összefutott két kis ránc, és töprengést rajzolt egészen a szája sarkáig.
- Nem beszéltünk még erről. Mire emlékszel? – Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy találkozott a tekintetünk, de nem kért bocsánatot az ostoba kérdésért. Jeremy nagyon ritkán kért elnézést… mert majdhogynem sohasem vétett olyasvalaki ellen, aki megérdemelt egy ilyen gesztust, és ha mégis, akkor az komoly bűn volt a Jeremy-féle skálán.
- Ráléptem arra a fényképre, amit Rick földhöz vágott, mert nem találta a seprűjét… - Hirtelen visszarepültem abba a rendetlen, szívszorítóan átlagos fiúszobába, ahová Jeremy nyomában léptem be. Emlékszem, Shirley és David Mrs. Carternek segített a konyhában, mi ketten pedig azért mentünk fel az emeletre, hogy kiderítsük, miért kiabált le Jeremyért Roderick. – Egyikünk sem tudta, mitől tört el az üveg, de a bátyád váltig állította, hogy miattam, és felröhögött, amikor elvágtam vele a talpam. Véres lett a szőnyeg, tudod, az a rozsdabarna, amit egészen az ajtóig lökdösött az ágya mellől, és a vércseppek… úgy tűnt, mintha rögtön megalvadtak volna, a szőnyeg színe miatt… De nem féltem. Akkor sem, amikor fél lábon ugráltam az orra előtt a fájdalomtól, holott az nagyon megalázó volt, és még akkor sem, mikor felemelte a kezét, hogy megüssön. Azt hittem, segíteni akar, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom. Akkor rémültem csak halálra, mikor ráordítottál. Attól kitisztult az egész, felismertem a jeleket, de mire… mire észrevettem, milyen dühös, milyen tettre kész, már vége volt, fogtad a vállam, és félig felé fordítottad a hátad, hogy közénk kerülj, ő meg rám sem mert nézni.
- Csak a kiabálástól ijedtél meg? – Nem akart gyorsítani a beszélgetésen, egyre csak tologatta azt a percet, miben majd a jelennel kell foglalkoznia; ha valami, hát ez nem volt jeremys.
- Attól, hogy olyan rutinosan csináltad… Tudom, rengetegszer voltam ott, mikor kiborult, tapasztaltam már, hogy viselkedsz vele olyankor, de valamiért csak akkor tudatosul bennem igazán, hogy neked ez, ez… nem tűnik el. Hogy nem lehetsz zaklatott, és nem mehetsz haza, mint én, mert neked ez mind az otthonod.
- Talán most egy időre vége lesz.
- Jeremy, ugye láttad, hogy mielőtt te is odaléptél, megitta a saját bájitalát?
- Nem számít – rázta meg a fejét. Próbált úgy tenne, mintha tényleg nem lenne jelentősége semminek, igyekezett lelkiismeretlennek tűnni, mert az a huszonegy gramm ólomsúllyal nyomta a vállát, ezt nem tudta titkolni előlem. – Legalább duplán ki van ütve, és nem beszél maga ellen Dumbledore-nál…
- Már hogy a fenébe ne számítana! Az nem lehet, hogy neked újdonság, mekkora harcokat vív saját magával, észre kellett venned, mennyire bántotta őt, amit tett! Jeremy… - Talán anyatigrisként óvtam benne a testvéri szeretetet, de az arckifejezését látva puszta könyörgésbe fulladt minden erőfeszítésem. Tisztában voltam vele, milyen elveszíteni egy testvért a hibái miatt, és amíg lehetett, védeni akartam ettől az élménytől, miközben rácáfoltam a saját döntéseimre. Mi jogon tagadtam én meg Flame-et… és ő engem? Ez történt egyáltalán? Már nem is emlékszem, pontosan hol csúsztunk szét végleg…
- Miután majdnem neked esett – szólalt meg Jeremy -, nemcsak azért kezdett téged kerülni, mert megkértem rá. – Szavai jólesően rántottak vissza az ő poklába, és én menekültem a sajátom elől, ujjongtam, hogy tulajdonképpen tilos a saját bátyámról elmélkednem, amikor Jeremyével ennyi baj van. Igazság szerint törleszteni szerettem volna mindenért, amit közvetve okoztam Shirleynek és neki, azokért a dolgokért, amikre még nem volt erőm emlékezni azóta, hogy elmesélte őket. Nem gondoltam rá, csak támaszt nyújtottam neki, hogy jóvátegyem, amiért sosem hibáztattak se engem, se…
- Akkor is így meredt maga elé, azzal a bűnbánattal és önváddal, amit az előbb láttál rajta - folytatta. – Mindig is bírt téged, ha másért nem, hát azért, mert te voltál az első legjobb barátom őutána, de a történtek után figyelni is kezdett, és megtetszettél neki. Fura, hogy te meg pont akkor ábrándultál ki belőle a kiskamaszos rajongásoddal, nem? De ettől én még nagyon hosszú ideig szurkoltam nektek, mert az óta téged sem bántana soha, úgy ahogy engem sem, és amúgy is jó hatással vagy rá. Annyira örülök, hogy semmi sem lett belőletek, hogy sosem tudott túllépni a komplexusain, ha rólad volt szó, mert… Olyan sok vér volt, Med, és ha te lettél volna, ha te…
- Higgadj le, Jeremy – szorítottam meg a karját. – Nekem semmi bajom, és Tracy is rendbe fog jönni, Roderick pedig majd feltalálja a betegsége ellenszerét, hiszen majdnem akkora bájitalzseni, mint Lily Evans, és tudod mit? Ha ilyen jóképű marad, egyszer még feleségül is megyek hozzá, és akkor te…
- Az igazgató hívatja Jeremy Carter. – A kőszörny érdes hangja szó szerint ledörzsölte barátom arcáról a reménnyel hímzett vigyort, a színesedő bőr alatt sápadtabb volt, mint valaha.
- Megvárlak – mondtam megnyugtatónak szánt hangon, aztán a csekélyke hatást ellensúlyozva az ajkamba haraptam, mire felvonta a szemöldökét, de nem dörgölte az orrom alá, hogy a békés kisugárzást még gyakorolnom kell, csak bólintott. És akkor egyszer ő ölelt meg engem.
~o~
Csitt-csatt, csitt-csatt, majd egy beazonosíthatatlan, vízcsobbanásra emlékeztető zörej. Mindez ezredmásodpercek alatt játszódott le, csak hogy rögtön elölről kezdődhessen újra meg újra. Az őrületbe kergette Jeremyt.
- Biztos, hogy a küszöb volt, és nem Rick átkozta le a cipőd talpát, amiért nem ellenkeztél Dumbledore-ral?
- Sőt, maga az igazgató volt az… - Vetett rám egy bocsánatkérő pillantást, és egészen más hangnemben folytatta, nyoma sem volt a feszültség-levezető gúnynak a levegőben. – Ez egy ilyen nap, minden rosszul sül el. Biztosan van valami durva csillagászati jelenség, ami miatt olyan nyomott és értelmetlen az egész, talán a Mars…
- Telihold van – szakítottam félbe, miközben az egyik ablakhoz nyomtam az orrom. A komoly, felelősségteljes Jeremy Carter ugyanígy tett mellettem.
- Elméletileg ilyenkor agresszívebbek az emberek. Nem mintha ez mentené Roderick egyetlen mozdulatát is, mert ő alapból…
- Hé, azt hittem, ezt megbeszéltük, nem tehet róla, és amúgy is elég büntetés neki az eltanácsolás. A Durmstrang meg pláne, szóval inkább ne mondj olyat, amit később megbánsz. Leheletével bepárásította az üveget, majd rúnákat rajzolt rá az ujjaival.
- Ez, ahogy most kezelsz engem, saját magamra emlékeztet – bökte ki végül, hosszan kifújva a levegőt. Az apró kis ábrák eltűntek az újabb felhőréteg alatt.
- Visszanyal a fagyi… jaj, várj, ahhoz az is kell, hogy: Beszélj róla!
- Nagyon vicces – fintorgott. – Jelenleg nem igazán tudom, mit érzek, vagy egyáltalán mit kellene átértékelnem magamban, szóval, ahogy te mondanád azzal a félig ijedt, félig dacosan dühös tekintettel: majd mesélek, ha kitisztult bennem minden, ami történt.
- Touché – hajtottam fejet előtte, mire kimérten bólintott, nyugtázta, hogy megint igaza volt. Nem tehettem róla, ahogy ő sem szerette, ha illúziókba ringattam magam vagy elfojtottam valamit, én sem tűrhettem, hogy az elégedettségével hunyjon szemet a fájdalmasan bizonytalan kérdések felett. – Odafent megkeresed majd Nadine-t?
- Megvárom, hogy ő keressen, nem akarok rá szállni a nyomorommal.
- Nem hiszem, hogy az, amit a bátyád tett, eltántoríthatná tőled, annál jobban kedvel.
- Tulajdonképpen én sem aggódom. Viszont Dumbledore lenyomott a torkomon fél zacskó Mindenízű Drazsét, és azóta minden vágyam normális kaját juttatni a gyomromba. Lehet, hogy Jeremy tényleg éhes volt, ettől függetlenül nem akaródzott sietnie, úgy lépkedett mellettem csattogó cipőjében, hogy annak hangja a lehető legkisebb visszhangot verje a falakon – és persze, hogy minél később kerüljünk olyan emberek közé, akik már hallhattak kósza pletykákat arról, miért pakol őrült módjára a Hollóhát-toronyban Roderick Carter… Elég lassan mentünk ahhoz, hogy az ablakok előtt elhaladva minden adandó alkalommal megbámulhassam a teliholdat; egyszer csodával határos módon csak a szintén a gondolataiba merülő Jeremy rántott el egy páncél elől, mielőtt összeütköztem volna vele. Nem szerettem odakint azt a kísérteties fényű fehér gömböt – ebben a formájában semmiképp sem. Amikor görbe kis karéjjá karcsúsodott, láblógató manókat képzeltem az aljára, és nevettem rajta, ha D betűvé dagadt, mindig David jutott eszembe, és mosolyogtam, de a nagy, kerek teliholdról visszaverődött a vérfarkasüvöltés, és aggódtam, mert Remus pokolian szenvedett. Azon tűnődtem, hogy vajon Sirius elmondja-e egyszer Shirleynek négyük titkát, vagy mint nálam, megvárja, hogy magától jöjjön rá minden egyes részletre. Akárhogy is lesz, megsértődni nincs jogom, a barátnői státusz sokkal nagyobb őszinteséget igényel, főleg a Tekergőktől… Mielőtt ráfordultunk az előcsarnokba vezető folyosóra, még kitekintettem az ablakon, és szégyenletes módon örültem annak, hogy Shirley ma nem lehet Siriusszal, hiszen önjelölt bátyám kutya képében szaladgál egy föld alatti alagútban, valahol messze, Roxmorts határán… Abban a pillanatban meghallottam az éktelen lármát a sarkon túlról, és a fények is ezzel a zavaros hirtelenséggel vakítottak el; a szemem elé kellett kapnom a tenyeremet, és Jeremy is így tett mellettem. Az ujjaim között kikukucskálva átkoktól felvillanó arcokat láttam, aljas, buzdító ordításba merevedett szájjal, tekintetükkel vadul falták a párbaj minden percét. Messzebb álltak az eseményektől, a robajlásból még annyit sem hallhattak, mint mi.
- Mi a franc – hanyatlott le Jeremy keze, s már ott is volt az enyémen, lefejtette a fejemről görcsbe rándult végtagomat. Egy szabálytalan ellipszis vonalán két rémisztően egyforma alak kiáltott vadabbnál vadabb ártásokat. A bámészkodók között számos prefektust vettem észre, ahogy egyre nyílt a tér, ám ők sem tettek mást, mint én, csak álltak földbe gyökerezett lábbal, és nem mertek, nem tudtak cselekedni. Nekik is érezniük kellett, hogy ez egy évek óta gyülemlő és készülődő testvérharc, amibe talán még a tanároknak sincs beleszólásuk. Muszáj lerendezniük, kár lenne tovább halogatni a dolgot, hát miért ne szórakozzunk egy jót?
Nem mintha ez rendben lett volna, de biztos vagyok benne, hogy ha nem hangzik el a nevem a csata hevében, nem avatkoztam volna a dolgukba.
- A főbenjáró átkot még nem tanultátok a csuklyaképzőben? – kiáltotta Sirius, miután egy csonka intéssel kivédte Regulus kábító átkát. – Vagy várj csak, minek is az a nagy Reggie-nek, ő anélkül is tud kínozni embereket!
- Ezt komolyan az mondta, aki szinte lábbal taposott a saját anyján, mikor az elé térdelt? – sziszegte Regulus. Csapzott volt, karján kormosan virított az áruló mágikus gipsz.
- Kicsoda Walburga Black Meredith-hez képest, mi? Ki ő, hogy inkább hozzá voltál hűséges?
- Ne keverd bele Medet! – Hangjával elemi erejű átok robbant ki a pálcájából, ami a falhoz vágta Siriust. – Megint csak arra használod, hogy hősnek tüntesd fel magad, hogy elfedd a mocsokságaidat! Neked ő egy eszköz, olyan, mint…
- Mint neked, te rohadék? – A Sirius homlokán lecsorgó vér hamis biztonságérzetbe ringatta Regulust, így bátyja ártása váratlanul érte, pálcája erőtlenül rándult a pajzsbűbáj ívébe, de befejezni nem volt ideje…
- Vigyázz! – sikoltotta valaki, s már röppent is a láthatatlan védőháló a két fiú közé, akiket a semmivé foszló bűbáj ereje a padlóra lökött.
Én voltam, aki a sikított, az én pálcám hasította a levegőt, és egy másodperccel később már én álltam Regulus Black előtt élő pajzsként, mint valami mártír. Az egész világot gyűlöltem rajta kívül, de ezt soha nem vallottam volna be magamnak.
~o~
- Shirleyvel egy kicsit egymásba habarodtunk. – Odakint szikrázóan sütött a nap, hogy rácáfoljon borongós kedélyemre, sugarai beszöktek az iskolaelső elhagyatott szobájának ablakán, és körberajzolták a párkánynak támaszkodó Jeremyt. Alakja furcsa árnyékot vetett a takarókra, melyek utolsó ittjártunk óta szemernyit sem mozdultak a földön, és amiken én ültem összegabalyodott lábakkal, értetlenül, kitépve az önsajnálatból.
-
Azzal a Shirleyvel? A miénkkel? De… mit értesz a habarodás alatt? Kérlek, mondd, hogy piskótát sütöttetek…
- Mit nyavalyogsz? Előre leszögeztem, hogy nem a te sarad. – Durván utasított rendre, és bár nem láttam az arcát, a hangjából tisztán kihallottam, hogy nehéz erről beszélnie, hogy… fájdalmas kiejtenie ezeket a szavakat, amiken én óvodás módjára járok toporzékolós hiszti-táncot. Ezzel igazolta is a balsejtelmeimet. Belegondolva talán örültem volna, hogy a legjobb barátaim együtt vannak, még annak ellenére is, hogy szerintem a legkevésbé sem illettek össze, de mivel a napokban nem egyszer tanúja voltam annak, amint Jeremy nyelve felfedezőútra indul Nadine szájában, tisztában voltam vele, hogy valami félresiklott.
- Szóval egymásba… De ha kölcsönös, akkor…?
- Ott van David meg a te eseted, aztán… - Lerítt róla, hogy ez egy előre begyakorolt beszéd, amivel száz százalékig meg akar győzni az igazáról; úgy eszelte ki, hogy képtelen legyek megkérdőjelezni.
- Ez egy újabb elmélet? – szakítottam félbe gorombán, hátha ezzel előrebillen a valóság, és Jeremy sutba dobja a dühítő színpadi jelenetet.
- És ha igen? Az, hogy te és Regulus szétmentetek, alátámasztja, hogy…
- Mit támaszt alá, hm? Tudod, ti Shirleyvel annyi hülye teóriát gyártottatok már velem kapcsolatban, hogy akaratlanul is paradoxonokba ütköztük agyalgatás közben! Pár órája még azt hangoztattad, milyen fontos a barátság egy szerelemben! A képembe vágtad, hogy még mindig szeretem őt, hogy…
- Ez túl bonyolult, hogy megértsd. – Hűvösen, félig elfordulva próbált leszerelni, de közben remegett az indulattól.
- Na persze, mert körülöttem mindig minden olyan rohadtul egyszerű! Talán ha egymással foglalkoztatok volna az
én szerelmi életem helyett, ti sem bonyolítottátok volna túl! Vállat vont, majd teljesen hátat fordított nekem.
- Megcsókoltam – kezdte halkan –, aztán berontott David, közölte, hogy utál szeretni téged, hogy mindent elrontottatok, hogy elvesztette a szüleit és a beton biztos baráti körét is, ami tartotta benne az erőt, és mindezt miattad… Esküdözött, hogy soha többé barátba, a lelkünkre kötötte, hogy szóljunk rá, ha megint bepróbálkozna nálad. Shirleyvel állandóan marjuk egymást így s, és ez csak fokozódna, hidd el. Éreztük előtte is, hogy nem lenne helyes, de nem tudtuk, miért.
- És most be akarod mesélni nekem, hogy David miatt, hogy azért, mert ő belém szeretett, én meg olyan… hogy csak… csak azért, mert én meg Regulus… vagy nem is az miatt, de hogy épp a legrosszabbkor tört össze a csapat… Jeremy. Tudom, hogy barátok maradtok, de az nem olyan… Az sohasem lesz olyan.
Nem válaszolt, csak az ablaknak dőlt a homlokával, hidegen és egyenesen, mint egy ledöntött szobor. Ez nem volt nekem elég, ez nem volt sem egyetértés, sem fájdalom, csak csökönyös elzárkózás, olyasmi, amitől összesűrűsödött felettem a levegő. Mondanom kellett valamit.
- Sajnálom, hogy…
- Megígérted, hogy nem mentegetőzöl! – Dühösen csattant fel, de azért is befejeztem a mondatot.
-… rossz példát mutattam. Ha grafikusan ábrázolnánk, hány barátságot mázoltam tönkre rózsaszín festékkel, féltenélek téged is magamtól. Mint fiúbarátomat, nagy veszély fenyeget… - Végre ismét a szebbik felé mutatta nekem, arcán halványan világított egy aprócska mosoly.
- Tudjuk kezelni a dolgot, hidd el… Shirleyvel is. Ő Siriusszal menekül – a mosoly semmivé fakult -, én meg Naddel, ha a Nagyfőnök is úgy akarja. Elég higgadtak vagyunk ahhoz, hogy ne csússzon ki a kezünkből a dolog.
- Shirley sírt, amikor…
- Rengeteget sír. Azt egy szóval sem állítottam, hogy könnyű, de idővel egyre egyszerűbb lesz, mert mindketten tudjuk, hogy a másik út, hogy együtt legyünk, az nem működne. Jobb ez így, vagy legalábbis szeretem ezt hinni.
- Nem lehetne…?
- Tudod, mit lehetne? – vágott a szavamba egészen agresszíven –, átgondolni a következményeket, amikkel így Regulus döntése után szembesülnöd kell!
- Már megbocsáss – feleltem pár pernyi döbbent után -, de pont te mondtad, hogy a te történeted leköti majd a… - Próbáltam megértő lenni, a hirtelen váltás azonban, az, hogy egyszerűen átrántott a saját gondjaimba egy teljesen más lelkiállapotból, akaratlanul is feldühített; ráadásul megint nem viselkedett jeremysen.
- Rágódj rajta akkor, amikor egyedül leszel! Nekem ez most nem hiányzik. Ne haragudj – mondta, mikor találkozott a tekintetünk. – Igazából nem szeretném, ha emésztenéd magad, hiszen nem a te hibád. Csak azt hittem, nem hoz ki a sodromból, ha mesélnem kell erről… Jólesne, ha inkább a te dolgaiddal foglalkozhatnék. Sokáig csak néztem rá, hátha logikát találok a máskor gyöngybetűkkel írt viselkedésében, de rá kellett jönnöm, hogy a legrosszabb helyen keresem: egy szerelmes fiúban.
- Mit kellene összeszednem Regulusszal kapcsolatban? – Nekem ez a téma nem volt ínyemre, de ha már egyszer segíteni akartam Jeremynek, akár egy kis önfeláldozással is megtehettem.
- Azt, hogy pontosan miket mondtál el neki magadról, a Rendről, arról, amit Dumbledore-ról tudsz… mert mindazt magának Tudjukkinek nyomtad a kezébe, mint egy nyitott könyvet. A takaróval babráltam, úgy hallgattam csaknem bántóan lelkes, egyébként véresen komoly fejtegetését, és a kezem lassan, de biztosan őrült remegéssel rajzolta meg a felismerés iszonyú képét.
~o~
- Ne nézz így rám, annak, ami odakint történt, az égvilágon semmi jelentősége. – Úgy húztam be ebbe az üres tanterembe Regulust, mint egy mániákus; egy másodperce még a csuklóját szorongattam, és csak remélni mertem, hogy nem ettől az ártatlan fizikai kapcsolattól gyorsult fel ennyire a szívverésem. Mert lehetett attól is, amiket csörtetés közben a meglepett Sirius képébe vágtam a mágikus káromkodások legjavával, vagy az aggodalomtól, hogy Jeremy boldogul-e a cirkusszal, amit se szó se beszéd ott hagytam neki – de talán az volt az oka, hogy kettesben voltam Regulusszal, és úgy bámult rám, ahogy.
- Már hogyne lenne, bogaram! – bukott ki belőle meggondolatlanul. Összerándultam a becenévre, és jóval messzebb sétáltam tőle, ez látszólag észhez térítette. – Úgy értem… azt hittem, annyira gyűlölsz, hogy soha többé, hogy… - Olyan kisfiús igyekezettel kereste a szavakat, hogy az a felem, ami még nem fogta fel a kettőnkkel történteket, már meg is mozdult bennem, hogy megérintse. A rebbenő mozdulattal a fülem mögé tűrtem egy elszabadult hajtincsemet. – Engem védtél – közölte végül magabiztosan. Muszáj volt viszonoznom a tekintetét, még ha olyan irigylésre méltóan tárgyilagos és barátságos volt is. Persze, neki volt ideje felkészülni erre, ő tudta előre, hogy mi lesz belőle, nem csak sejtette, mint én, a bolond bohóc.
- Rossz beidegződés – fordultam el zavartan.
- Vagy jelentheti azt is, hogy élhetünk egymás mellett értelmes emberi lényekként. Nem kell máshová ülnünk számmisztikán, nem kell levegőnek néznünk a másikat…
- Személytelen köszönések a folyosón, és ha szükséges, alkalomadtán egy-egy tudományos csevej? Ilyesmire gondolsz tíz év után? – Követhetetlen és szánni valóan ironikus voltam, igen, de mégis… azt szeretném, ha meg lehetne ezt érteni. Valahogy kezelnem kellett azt, amivel nem tudtam mit kezdeni, és valószínűleg rosszul fogtam hozzá.
- Szakítottunk, Meredith – felelte egy kicsit halkabban, mire felkaptam a fejem.
- Én szakítottam veled!
- Tudod mit? Nem érdekel! Az eszedbe sem jutott, hogy meg is bocsáthattál volna nekem – vagy, hogy esetleg ebben reménykedtem egy röpke, naiv percig, és most azért tudtam ilyen elcseszettül hivatalos lenni pár percre, hogy hideg fejjel megmentsek belőled valamit magamnak? – Nem kiabált, de azt kívántam, bár üvöltene ahelyett, hogy egyre közelebb lépdel hozzám a rohadt gipszével és a villogó, éjfekete szemeivel. – Esetleg néhány emberi szót és tanórát, azt, hogy ne gyűlölj, csak ne szeress… Nem én akartam ezt, érted?
- Engem meg az nem érdekel, hogy ki akarta, a lényegen nem változtat! Megtetted, és kész, vehetjük úgy is, hogy megcsaltál… Nem akarok ezzel foglalkozni.
- Ez egy csöppet átértékeli azt a bizonyos tíz évet… - Megbántottam. Olyan jól kellett volna esnie, ehhez képest a szívem szakadt meg, mert tényleg nem ő volt a hibás, de akkor is lehetetlen lett volna ugyanúgy folytatni, nem lehetett máshogy, csak így. Teljes, kísértésmentes elzárkózással. Regulus azonban azt a civilizált viselkedést erőltette, ami egy időben szakította fel a sebeket, és kent rájuk balzsamot egy összemosolygó pillanatra. – Nézd, Med. – Erőt vett magán, és tisztességes távolságban megtorpant. – Nem lehetne összezsugorítani ezt a sok mindent valami udvarias formába? Harag és számonkérés nélkül?
- Az attól függ, hogy legilimentált-e a téged a beavatás előtt az a szörnyeteg. – A válasz a kérdésére egyébként nyilvánvalóan nemleges lett volna, de muszáj volt kiderítenem ezeket a dolgokat.
- Igen – bólintott kertelés nélkül. Hálás voltam azért, hogy ilyen nyíltan, felnőtt módjára válaszolt, habár biztosan számított is erre a kérdésre.
- Akkor sok mindennel tisztában van velem és a családommal kapcsolatban. Viszont Dumb…
- Nem tud olyan sokat, mint gondolod – szakított félbe. Sohasem viselkedett még ilyen félszegen a közelemben, majdhogynem elpirult; talán attól, ahogy olyan törvénytelenül beszédesen rápillantottam, talán csak a mondanivalója miatt.
- Ezt… Nem rólam turkált a fejedben?
- De igen, mint egy megszállott. – Feszélyezték az emlékek, arcáról eltűnt a piros szín legapróbb nyoma is, úgy elsápadt.
- Akkor? – Türelmetlenül téptem ki magam a kábulatból, amibe a puszta félelme ringatott. – Muszáj minden szót harapófogóval kihúznom belőled?
- Emlékszel, hogy a megismerkedésünk után mi volt minden egyes találkozásunk programja? – Ennyire ismerne, ennyire okos lenne, hogy már a friss vágásokra a régi szép időktől való ellágyulást önti? Igenis működik, mert egyre nehezebb utálnom őt, ahogy magam elé idézem a múltbéli kisfiú arcát, de miért kell nekem így bedőlnöm ennek? Gyűlölnöm kell, kötelességem…
Kötelességed?
– ásította Caitlin. Hosszú ideig nem válaszoltam, ő azonban türelmes volt, ebből láttam, hogy az emlékezést nem visszacsábító trükknek szánta, egyszerűen csak bonyolult és megterhelő lett volna egyedül beszélnie, és mint oly sokszor, szüksége volt rám a történet összerakásához.
- Először mindig a könyvtárba mentünk, akár nálunk, akár nálatok voltunk – kezdtem bele lassan. – Fantasztikus könyvekre bukkantunk, csupa csodaszép varázslattal, és ez…
- Nem csak úgy rájuk találtunk, kerestük őket! Azt mondtad, ki kell mosni belőlem annak a szörnyű könyvnek a legkisebb morzsáját is, és azért annyi jóságról kell olvasnom, amennyiről csak lehet.
- Harcias gyerek voltam… - hümmögtem meglepetten. Olyan részletesen emlékezett…
- Szerencsére vannak dolgok, amik nem változnak – vigyorgott rám. Egyet villant a szemem, és már vissza is húzódott a távolságtartás csigaházába, a szívem heves dobogását azonban ez már a legkevésbé sem csillapította. Úgy viselkedtem, mint egy elsőrandevús kiskamasz, és ez kivételesen nyomasztó érzés volt, mert helytelennek tartottam. – Volt egy könyv – folytatta -, ami különösen tetszett neked, és elámultál rajta, hogy ilyesmit rejtegetünk a házunkban.
- Az a plüssborítású, amiben zöld elefántok szaladgáltak?
- Azt is imádtad, de nem. – Kockázatos lett volt felé néznem, úgyhogy gyorsan leültem a székre, ami mellett eddig ácsorogtam. –Én arra a kopott kódexre célzok, ami tele volt szeretetbűbájokkal. – Elbizonytalanodva várta a reakciómat, aztán bátortalanul tovább beszélt, mert nem szóltam semmit, habár veszélyes vizeken jártunk. – Úgy gondoltam, az, ami közöttünk van, elég erős ahhoz, hogy…
- Fogd be! – ugrottam fel magamat is meglepve. Nem voltam hajlandó tovább hallgatni a jelen nélküli múlt szavait, mert hirtelen túl élénken kezdett el élni minden, ami valószínűleg örökre gyökeret eresztett bennem. Úgy rohantam el mellette, mint egy rémült vadállat – és ugyanúgy csapódtam a mellkasának is, ahogy a fogók átkozott reflexével visszarántott.
- A francba is, Med, nem azért csinálom, hogy visszaszerezzelek, nem őrültem meg teljesen! Csak szeretnélek megnyugtatni, hogy nem… hogy miattam nem esik bajod – suttogta végül a homlokát az enyémhez támasztva. Egyszerűen megállt az idő… vagy csak visszafelé pörgött őrült sebességgel, egy olyan pillanat felé, amikor még nem volt bűn ilyen szorosan hozzábújni Regulus Blackhez? Az agyam rengeteg dolgot tudott; többek között arra is rájött, hogy ha jót akarok magamnak, soha nem megyek tíz méternél közelebb ehhez a fiúhoz, de akkor valahogy nem számított. Tisztességes búcsút akartam tőle… de leginkább időt, szavakat és érintéseket. Csodaországot, még egy illanó, zokogó pillanatra. - Mi történt a karoddal? – simítottam végig azon a pokolfajzat gipszen a kettőnk közé szorult karján.
- Rád gondoltam, miközben belém égette a Jegyet. – Hál’ Istennek nem tétovázott, még azt is elnéztem neki, hogy újra meg újra szerelmet vallott a burkolt üzeneteivel. Ezt az egyet megbocsátottam, mert ez tényleg egy olyan pillanat volt. Mint az áprilisi hóesés. – Ez egy borzalmas sötét varázslat, és parancsba kaptuk, hogy csak rideg dolgokon járhat az eszünk, de én tudtam, hogy ez a pont egy történet végén, és már nem emlékeztem, miért vagyok ott, hogy ki is vagyok én, mikor nem vagy velem, pedig… Végül is, ez volt a szerencsém. Elrántottam a karom, és ő rögtön kapcsolt, hogy rendesen összekavartál engem, szóval annak tudta be, hogy a rólad szóló emlékeim egy túlmanipulált gondolatfoszlányhoz hasonlítanak, hogy a veled kapcsolatos érzelmeim még zavarosak… Pontosabban szerinte a hormonok tehetnek mindenről. Megpaskolta a vállam, és aranyvérű hölgyek tömegét ajánlotta fel helyetted; az életemben ezentúl lázas és küldetésektől tarkított éjszakák váltják majd egymást – fejezte be keserűen.
- Miért nem látott beléd tisztán? – Talán kimondtam a kérdést, talán csak az első szótagok törtek hatalomra, ő megértette. Mégis másról kezdett beszélni.
- Med, tudom, hogy tudod, és sajnálom, hogy nem árultam el, hogy nem fedtem fel magam, de így volt helyes, ugye?
Azt hittem, hogy élesen és pofátlanul váltott témát, és ettől foszlani kezdett a perc minden varázsa. Rosier bulijáról faggat, tőlem vár önigazolást, miközben…
- Lehet, hogy több időnk lett volna – csúszott ki a számon.
- Vagy kevesebb – mutatott rá. – De már úgyis mindegy, nem? Kérdeztél, és én válaszolok. – Mélyen beszívta a levegőt, majd két kezébe fogta az arcom. – Med?
- Iszonyatosan hosszan fogsz beszélni – nevettem el magam, mire útra kelt a szememből egy könnycsepp.
- Haragszol?
- Most? Most az egész világra. És hiszek abban, hogy egyszer gyűlölni foglak, mert mióta megbélyegeztek téged, mint egy utolsó marhát, bárkit megölhetsz azok közül, akiket szeretek. Ennek ellenére… nézd, tudom, hogy igazából hetek óta csak az időt húztuk, és egyre nehezebb lesz, de most annyi időt kapsz a monológodra, amennyit szeretnél. Viszont amint kilépek azon az ajtón, soha… azt akarom, hogy soha többé ne szólj hozzám. Ha elengedsz valakit, engedd el teljesen, felesleges és undok mézesmadzag minden érintkezés, éppen elég, hogy gyakorlatilag egy fedél alatt élünk. Szóval? Halljuk, legyen kerek a történet vége. Nem engedtem, hogy megcsókoljon, még a kezét sem fogtam meg, de szerencsére ő is érezte a búcsú határait. Ha nem kötött volna le annyira a beszámolója, a számtalan gyermeteg kis szeretetbűbáj története, amiket már Evan Rosier szilveszteri bulija után elmotyogott a védelmemre, mert tisztában volt a végzetével - ha egy kicsit is elmerültem volna a kusza gondolataimban, talán megszámoltam volna, hányszor éreztem már, hogy örökre elköszönök tőle. Tanultam volna belőle.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.