efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Doboz



Arról ,hogy senki nem tud segíteni
Beletörõdni, hogy ember nem tud segíteni. (…;) Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergõdés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban.


Márai Sándor – Füves könyv (146. o.)




/Amikor kicsi voltam, Flame volt a legjobb barátom. Olyan barát volt, akivel mindig azt játszottunk, amit én szerettem volna, aki fejet hajtott a legelképesztõbb szeszélyeim felett is.
Szép? Hallottál már arról, hogy azokat bántjuk meg leginkább, akiket a legjobban szeretünk? Félek, hogy ha mondták is neked, eleresztetted a füled mellett, mert ott kiabált benne az sz-betûs szó…;
Azért próbáld megérteni: a bátyám nagyon szeretett engem, és ezért néha nagyon nehezére esett elviselnie, hogy annyival fiatalabb és kiszámíthatatlanabb vagyok nála. Olyankor, amikor nem igazán tudott mit kezdeni gyerekségemmel, összetört dolgokat, hogy hirtelen dühében ne engem bántson; én mégis sírtam, még olyan játékokért is, amiket nem hiányoltam.
Volt egy dobozunk, amibe az elromlott, tönkretett dolgokat gyûjtöttük, és hol az én ágyam lábához raktuk, hol az övéhez, mindig úgy, hogy lefekvéskor, a sötétben botladozva jól belerúgjunk.
Csörögtek és sikoltoztak a tárgyak, és ritmusosan feleltek rá az emlékek is: emlékeztünk barátságra, haragra, mosolyokra és veszekedésekre, tépett fülû macikra és sebesült testvérekre…;
Olyan sokszor szerettelek volna betuszkolni titeket ebbe a dobozba, de sohasem fértetek bele./




„- És íme, hölgyeim és uraim, múzeumunk legbecsesebb darabja. – A cilinderes úr elnagyzolt, színpadias mozdulatokkal intett a sarokban árválkodó jelentéktelen kis szék felé. Bokáját katonásan összecsapta, s néhány udvarias mosoly és elõírt bajuszpödrés után elégnek ítélte a hatásszünetet. – Az összetört szívû hölgy! – rikkantotta büszkén.

Éles, oda nem illõ hangjára a széken kuporgó lány összerándult, de nem emelte fel a fejét, makacsul a térdei közé szorította azt.
- Nem veszélyes hagyni, hogy csak úgy, minden védelem nélkül üldögéljen ott? – cincogta bele az áhítatos csöndbe egy aprócska vénlány. Kalapján izgatottan remegtek a strucctollak, kezei türelmetlenül babráltak retikülje kapcsával; talán azt várta, hogy a lány a sarokban hirtelen vérengzõ szörnyeteggé tornyosul, és összeroppantja mindannyiukat. Ó, igen, abban beteges öröme telt volna a kiüresedett idõs nõnek.
- Felesleges lenne díszes aranykötelet vagy akár a legvékonyabb sárga csíkot húznunk köré – felelte fontoskodva a cilinderes úr. – A saját érzelmei olyan ketrecbe zárják, mely hatásosabb a legújabb golyóálló üvegeknél is!

Ekkor megkondult a ketrec rácsa: a padlóra ezüstös, kerekded könnycsepp hullott, s rohanva gurult el a bámészkodók lábai között. Az összetört szívû hölgy…;”

- Mitõl töjik össze valakinek a szíve? – Caitlinnek most már esze ágában sem volt azt mímelni, hogy alszik, úgy fészkelõdött mellettem, hogy már azt sem tudtam, az ágy recseg-e jobban vagy a könyöke az oldalamban. – Úgy éjtem, a testünk egy nagy, puha valami, szóval elég nehéz lehet bejutni jajta egy kalapáccal, nem? Mejt azt anyu is elmondta, hogy a szívem itt van középen – hosszas mérlegelés után a hátára fordult, és a mellkasára bökött -, és azt is tudom, hogy ha valaki azt mondja, hogy én vagyok a szíve cücke, akkoj azt nem úgy gondolja, hanem valahogy máshogy…;
- Levegõt is vegyél! – figyelmeztettem nevetve, majd lapoztam egyet a könyvben.
- Ne olvasd tovább, magyajázd el!
- Figyelj, én szóltam elõre, hogy ez nem egy mesekönyv, és hogy nem fogod érteni, te pedig megígérted, hogy nem kérdezõsködsz, ha nem világos valami…; - Éberen tértem ki kapálózó mancsai elõl, magasba emeltem a becsukódott regényt, és hagytam, hogy a nagy igyekezetben keresztülessen a hasamon, át az ágyam másik felére. Láttam az arcán, hogy komolyan fontolgatja a duzzogást, de a kíváncsiság lesimította homlokáról a dühös kis ráncot, és Caity inkább buzgó hízelgésbe kezdett.
- Lééégysziii, mondd el! Medy, kéjlek! – Finoman megrángatta a pizsamám ujját, majd a kezem alá gömbölyödött.
- Na, jó – fújtam ki a levegõt legyõzöttségem teljes tudatában. – Ez is olyasmi, mint a „szívem csücske”, vagyis nem kell szó szerint érteni. Ne arra gondolj, hogy addig kopácsolták ennek a lánynak a szívét, amíg darabokra nem tört, bár…; - Megráztam a fejem. – Az jusson eszedbe, hogy nagyon szomorú, sõt még annál is szomorúbb. El van keseredve, nem találja a helyét, kétségbe van esve…; összetörték a szívét. – Isten látja lelkem, nem sok nehezebb dolog van annál, mint metaforákról magyarázni egy ötévesnek.
- Szóval a lány a sarokban szomorú? – dörmögte a vállgödrömbe.
- Igen, biztosan az. – Megsimogattam a fejét, és megkönnyebbülten nyúltam a könyv után; azt hittem, ezzel végeztünk is. Hiú ábránd volt…;

- Miéjt? Mi töjtént vele?
Nagyot sóhajtottam. Valószínûleg nem olvashatok tovább addig, amíg anyu el nem rabolja innen ezt a nyugtalan tündérkét…;
- Talán…; Lehet, hogy volt egy fiú, akit nagyon szeretett, és ez a fiú megbántotta õt.
- Hogyan?
- Hazudott az érzéseirõl vagy valami másról…; talán becsapta a lányt vagy beleszeretett valaki másba, és õt vette el feleségül. Talán meghalt vagy csak el kellett mennie…; Nem tudom, még sosem tört össze a szívem. Mi lenne, ha most már tényleg aludnál?
- Még sajnálhatom egy picit a lányt? Olyan szomojú, hogy ilyen szomojú…;


Legszívesebben a kedvenc tóparti fûzfám alatt kuporogtam volna, amíg egészen telesírom a tavat, de Rabastan Lestrange gyönyörûen kidolgozott fenyegetése óta nem bírtam rávenni magam, hogy csak úgy, kíséret nélkül odamenjek – a parkhoz most különben sem fûzõdtek túl kellemes emlékeim.

Tudom, hogy ez az egész sötétben depressziózás erõteljes színpadi túlzásnak tûnik, de a szakítás utáni zokogáshoz igenis drámai helyszín kell, hogy a fájdalom gyorsan felfokozódjon, és így hamarabb búcsút intsen nekünk. Jó, talán a szõnyegkaparós üvöltözés sem rossz megoldás, négy szobatárssal azonban elég nehézkes az elõírt magányban alkalmazni…;

Úgyhogy nem sírtam, egy kicsit sem, nehogy akaratomon kívül eldurvuljanak az események. Nem szerettem volna kiszolgáltatott lenni, és amúgy sem éreztem azt a jellegzetes nyomást a mellkasomban, egyszerûen csak tudtam, mit kellene tennem, hogy valamivel jobb legyen, egy leheletnyit természetesebb. Csakhogy olyan volt minden, mint egy álom: zsibbadt voltam és lélektelen. A fáradtság pedig egyre csak erõsítette az illúziót, hogy mindaz, ami velem történik, nem a valóság.

Feküdtem a védelmet nyújtó sötét baldachinok mögött egész éjjel, magamhoz szorítva Caitlin plüssmackóját – olyan voltam, mint egy túlméretezett embrió. Néha felületes félálomba merültem, és olyankor motyogtam, bele a párnámba mindenféle borzalmat, miközben soha többé nem akartam beszélni semmirõl.

Hitegettek, becsaptak, elárultak és összetörték a szívemet. Hát ezért voltam teljesen éber, amikor Shirley szétrántotta az ágyamon a függönyt.
- Jaj, Med, olyan jó, hogy ébren vagy, most rögtön el kell mondanom valamit! – csipogta, mint egy eszeveszett, hülye liba. Rá sem ismertem. – Már az este is próbáltam, csak olyan békésen aludtál…; - Egy nagy lendülettel mellém gördült, és a visszahulló függönyt rejtekében egy hatalmas sóhajtással eltüntetett magáról minden nem shirleys tulajdonságot. A biztonság kedvéért meg is rázta magát, ezúttal – ha már az állathasonlatoknál tartunk – mint egy rettentõen vizes, hosszúszõrû kutya. – Ne haragudj, azért kellett ez a cirkusz, mert õk már tudják, és hihetetlen, de ezt a szörnyû viselkedést várják el tõlem! Nem volt szívem kiábrándítani õket, Hedvig például…;
- Mit tudnak a lányok? – Aznap jó érzékem volt a türelmetlen közbeszólásokhoz, és egyáltalán nem toleráltam a lelkesedését, bárminek is szólt az.
- Nem akartam elmondani, amíg nem beszéltél Regulusszal, de mivel már itthon van, és a vacsoránál is láttam, gondolom, túl vagytok a dolgon, úgyhogy…;
- Shirley – nyöszörögtem elkínzottan. – A lényeget.
- Hát jó. – Ha az elõbb sok levegõt fújt ki egyszerre, akkor most nagyon igyekezett kétszeresen pótolni az oxigénhiányt. – Összejöttem Siriusszal. Úgy értem, járunk. Szóval…;
- Smároltok, fogjátok egymás kezét, meg ilyenek, tudom, de mi!? – Nem azért borultam ki, mert rémesen féltékeny voltam a boldogságára vagy akár Siriusra, egyszerûen csak nem értettem, hogy ezt hogy nem vettem észre. Egyébként pedig miért csak a célegyenesben beszél róla? Ez egy kicsit sértette a barátnõi önérzetemet, és egy aprócska sértés pont most az én darabokra tört szívemnek…;
- Egy ideje már barátkozunk, azt biztosan láttad te is, meg hát ismered õt nagyon jól, sokkal jobban, mint én, rendes srác…; Tõle kaptam azt a parfümöt is, amire mindig rángatod az orrodat. – Zavartan felnevetett. – Ne haragudj, hogy nem…; Csak olyan furcsa! – fakadt ki. -Az emberek arra számítanak, hogy hihetetlenül boldog vagyok, és ez valamennyire tényleg igaz, de szerelmesnek nem érzem magam. – Hófehér ujjaival egyre csak gyûrögette a takarómat, amit már amúgy is szanaszét túrtam, annyit forgolódtam benne.
- És Sirius? – kérdeztem reflexszerûen.
- Õ sem – kapta fel a fejét, hogy mihamarabb megnyugtasson. – Jól érezzük magunkat együtt, ennyi.

Siriusra gondoltam, és arra a rengeteg Black-bûbájra, amit az arcában, a szemében, az alakjában hordoz…; és Regulus lebegett a szemem elõtt, szívszorító valóságában.
- Fizikai vonzalom?
- Ühüm – pirult el. – Plusz egy kis barátság, tudod…; Szerintem ez teljesen rendben van így, ebbõl még bármi lehet, mert nagyon kedvelem, de zavar egy iciri-picirit, hogy…; jaj, nincs olyan lány ebben a nyüves iskolában, aki nem szerelmes belé legalább egy hangyabokányit!
- Átsorolsz a fiúkhoz vagy külön faj leszek? – Megeresztettem egy halovány vigyort, mire jól oldalba bökött.
- Ez nem ér, mert te meg az öccsével jársz. -…; és a mosoly fázósan zuhant a porba, hogy aztán nyomtalanul haljon meg, távol a történelem összes többi mosolyától. – Különben is, Sirius téged tizenegy éves korod óta pátyolgat, minden szempontból a bátyád, és Regulus öngyilkos lenne, ha pont miatta…; szóval érted. Csak egyszer látnád úgy igazán, hogy néz rád Regulus, mikor nem figyelsz…; de még jobb lenne, ha a saját pofid elé tartanának tükröt, amikor vele vagy. Hihetetlenek vagytok együtt, mint valami kis erõdítmény ebben az élvhajhász világban. Ki ne vágyna erre? Az jutott eszembe, hogy hátha csak egy Black kell hozzá, és lecsaptam a szabad példányra…; Mi a baj, Med?

Hajnalban arra jutottam, hogy ha eddig nem sírtam, akkor ezután sem fogok, hiszen nemcsak szomorú vagyok, hanem dühös és megalázott is, Shirley rózsaszínfelhõs monológjától azonban eltört a mécses. Nem zokogtam, csak csendesen pityeregtem, megszólalni mégsem tudtam, és ez jobban megrémisztette barátnõmet, mintha hisztiztem volna.

Rövidre akartam zárni a jelenetet, úgyhogy felrántottam a bal alkaromról a pizsamámat, és a belsõ felére böktem, aztán letöröltem a könnyeimet, majd kikecmeregtem az ágyból.
- Nem…;
- De igen. Átöltözöm és lemegyek reggelizni, nem jössz?
- Nem, én még…; - Shirley még annyira sem tudta megemészteni a hírt, mint én, ami visszás módon vigasztalt egy leheletnyit. – Med, biztosan nem akarsz róla beszélni?
- Nincs mit, de tényleg. – Nézett rám a nagy szemeivel, várva, hogy majd folytatom, szóval nagy nehezen megvontam a vállam. – Valahogy majdcsak lesz, Shirl, miattam ne aggódj. Siriusszal meg csak ügyesen.

Villámgyorsan elindultam a fürdõ felé, hogy ne faggasson tovább, de egyszer csak ott termett elõttem, és alaposan megölelgetett, amitõl megint bõgnöm kellett. Az ölelés jólesett, a sírás nem. Olyan volt, mintha befelé bömböltem volna: megkönnyebbülés helyett csak sötétebb lett minden.

*


- Hé, Meredith! – Még hátra volt két fok a folyosó szilárd padlójáig, ezeken elegánsan lebucskáztam, annyira váratlanul ért Sirius kiáltása. A Hollóhát-toronyba vezetõ lépcsõvel szemközti falnál téblábolt, minden bizonnyal Shirleyre várt.

Szerencsétlenkedésemet látva rögtön elém ugrott, hogy elkapjon, aztán mintha elbizonytalanodott volna; talán elgondolkozott, megérdemlem-e, hogy megmentsen az orra bukástól. Sosem derült ki, hogy hogyan döntött, mert magamtól megkapaszkodtam félúton megdermedt karjában, amit szerencsére nem rántott el elõlem.
- Kösz – préseltem ki magamból udvariasan, mire zavartan arrébb húzódott.
- Ne haragudj, hogy…; megijesztettelek. – Ismertem még valakit, aki ezzel a mozdulattal vágta zsebre a kezét, amikor nem tudott mit kezdeni egy szituációval…; Hetek óta egy szót sem beszéltünk Siriusszal e miatt az ember miatt, és most hatalmas pofonként éltem meg, hogy Sirius pont akkor szól hozzám, amikor már nincs min aggódnia, nincs miért dühöngenie. Olyan ajándék volt ez, amirõl lelopták a masnit.
- Shirley még odafent van – közöltem vele olyan hangon, ami nem könnyítette meg a dolgát, ha békülni szándékozott.
- Igazából örülök, hogy te jöttél le elõbb, ugyanis…; épp ideje, hogy befejezzem ezt az egész „tudomást-sem-veszek-rólad”-mizériát. – Az arcomról leolvashatta, hogy mélyen egyetértek megbántottságomban, hiszen a kínos helyzet ellenére elmosolyodott. – Látod, hogy te is kapásból Shirleyvel hozakodtál elõ, ahelyett, hogy szokás szerint fecsegtél volna arról a sok bolondságról és okosságról, ami a fejedben jár, pedig tudhatnád, hogy a barátnõd egyelõre feleannyira fontos nekem, mint te. Várj, ne mondj semmit! – Védekezõen felemelte mindkét mancsát, amint kinyitottam a számat. Én tehetek róla, persze, de mentségemre szolgáljon, hogy a legjobb meggyõzõdésem szerint tettem, amit tettem, és bár elég önelégült dolog volt azt hinnem, hogy a barátságom visszaszerzésért szakítasz Regulusszal, azért mégis rosszulesett az elkényeztetett szívemnek, hogy nem így lett. Viszont…; Szóval el is gondolkoztam rajta, mit jelent ez, ha az én egyetlen hugicám lépi meg, és az a helyzet, hogy még egyszer utoljára le szeretnélek dorongolni, amiért összeszûrted a levet az öcsémmel, aztán bocsánatot fogok kérni a gyerekes viselkedésemért. Elég jó ajánlat? – Biztosra vehette, hogy a nyakába ugrom ezek hallatán; errõl árulkodott a hamisíthatatlan Sirius-vigyor, ami elterült enyhén borostás arcán.

Lehet, hogy igaza volt, és pár nappal ezelõtt még ilyen egyszerû is lehetett volna a békülés, így azonban nem úgy reagáltam, ahogy várta.
- Nem – feleltem mogorván. – Felesleges lenne „ledorongolnod” – Gúnyosan a levegõbe rajzoltam egy idézõjelet, és undok képet vágtam hozzá. -, mert nincs miért.
- Mi történt? – döbbent meg, miután összerakta magában a dolgot, és túllépett a hozzáállásom okozta csalódáson, ami egy másodpercre eltorzította egész alakját.
- Az, amirõl papoltál. Vúú, elnyelte õt a feketeség. – Keserû voltam, és oda nem illõ, egy telefonhívás a színházi elõadás közepén.
- Mi? Úgy érted, hogy…;? - Ahhoz képest, hogy számított rá, lesújtottnak és rémültnek tûnt; az aggodalom képzete csupán ezek visszjátéka lehetett. Bólintottam, és ezzel mintha bekapcsoltam volna egy gombot a kettõnk közti falon, amitõl támadt rajta egy aprócska rés: én valamilyen kegyetlen égi akaratból ismét sírtam, Sirius pedig ökölbe szorította a kezét, és láthatólag igyekezett fékezni a dühét. – Azok után, hogy hittél benne? Hogy…;
- Ugyan már, ne légy nevetséges! – csattantam fel legalább akkora, ha nem nagyobb haraggal. – Nagyon jól tudod, hogy nem volt más választása…; hiszen éppen te pecsételted meg a sorsát azzal, hogy leléptél. – Sosem akartam, de a szívem mélyérõl most a számra szökött a vád, és az elemébe talált. Fájt neki.

Úgy éreztem, hogy megérdemli – de azt láttam rajta, hogy õ is ugyanezt gondolja, és ettõl megkopott a káröröm fénye.
- Megölöm…; - hörögte, nem is nekem, csak úgy magának, talán, hogy könnyebben túllépjen az önvádon.
- Az kéne még csak…; - Félig hátat fordítottam neki, mert magam sem hittem el, hogy kimondok olyasmit, amit nemcsak hogy nem gondolok komolyan, de még bánni is fogok. – Nõj már fel, Sirius…; a valóságnak talán még szüksége van rád.

~o~


Sok mindent sikerült elkerülnöm a nap további részében, amit elég szörnyûnek és fárasztónak találtam ahhoz, hogy kibillentsen nehezen fenntartott nyugalmamból – vagy megsemmisítse annak látszatát. Nem futottam össze újból Siriusszal, még ha ez azt is jelentette, hogy nélkülöznöm kellett Shirleyt, és Lily meg a többi Tekergõ puhatolózása elõl is sikeresen tértem ki, hála a csengõszónak. David szerencsére nem nagyon szeretett volna a közelemben lenni, úgyhogy neki egyelõre be sem kellett számolnom a fejleményekrõl. Nem hiszem, hogy könnyen viseltem volna az önkéntelen örömet a szemében.

A legnagyobb gondot persze Regulus jelentette; muszáj volt ellógnom a számmisztika órát, képtelen lettem volna mellette ücsörögni. Az RBF-évben azonban nem valami praktikus nem bejárni az órákra, fõleg, ha azok sokat jelentenek a pályaválasztás szempontjából vagy esetleg olyan alaptárgyak, mint a bájitaltan. Utóbbin egyrészt legalább köztünk ült Augus Grint, másrészt a csütörtöki órarendemben nem is szerepelt Lumpsluck teadélutánja. Az elõbbi viszont…;

Úgy határoztam, hogy megragadom az alkalmat, amikor Regulus biztosan nem lep meg, és lemegyek összeszedni a holmimat, amit a kuckónkban hagytam. Ez nem sokkal volt egyszerûbb, mintha látnom kellett volna õt, de muszáj volt megtennem valamikor, és azzal nyugtattam fájdalmasan dobogó szívemet, hogy a körülmények a döntésem mellett szólnak.

A könyvtár elõtt elhaladva ugyanis Jeremybe botlottam: az egyetlen barátomba, akitõl nem menekültem, és akire az erõs nõ álarca mögött titkon nagyon is szükségem volt. Õ lekísérhetne…;
- Hahó – köszöntem rá félõsen. Összeráncolt szemöldökkel bólintott, és igyekezett nem elejteni azt a rengeteg könyvet, amivel felém egyensúlyozott. – Mindig elfelejtem, hogy ilyenkor neked nincs órád.
- Te viszont lógsz a tiédrõl. – Meséltem már Jeremyrõl: õ az, aki nyers õszinteségével, hajthatatlanságával, és olykor már-már erõszakos szembesítéseivel segít, ha baj van. Most is ezzel a kíméletlenséggel rontott rám, mert nagyon jól tudta, hogy ha neki nem hazudok, akkor már magamat sem tudom becsapni.

Legtöbbször az idegeimre ment, de utólag mindig rendkívül hálás voltam neki azért, hogy olyan, amilyen. Nagyon szerettem Jeremyt, úgy, mint…; nehéz ezt elmagyarázni. Vannak olyan fiúk, akiket rajongásig szerethet egy lány a szerelem legkisebb szikrája nélkül, egyszerûen azért, mert muszáj õket szeretni, olyan szeretetreméltóak és rendesek. Így szerettem én Jeremyt.
- Igen, mert…; Kérlek, mondd, hogy már tudsz róla, és nem kell…;
- Nem mondom. – Letette a könyveket egy szobortalapzatra néhány lépésre tõlem és a hallgatózó könyvtártól, majd kivárta, hogy mellé sétáljak. – Meséld el, az egészet, anélkül, hogy egy mutogatással elintéznél fontos dolgokat a történetbõl – tette hozzá, hogy bizonyítsa, Shirley már beszámolt neki a lényegrõl. Nem mintha másra számítottam volna.
- Jeremy…; - Tisztában voltam vele, hogy nem könyörül meg rajtam, de azért megpróbáltam bevetni a szakítástól megfakult bájt, ami Jeremyn kívül mindenkit megpuhított.

Nagyon csúnyán nézett rám.
- Ó, cseszd meg, Carter – bukott ki belõlem inkább mérgesen, mint megadóan.
- Ne csináld a fesztivált, Field, vagy ne akarj velem lenni.
- Tudod mit? Tagadó fázisban vagyok, elismerem, és nem is szándékozom átugrani az összes rohadt lépcsõt a pizsamás, fagyievõs részig. Talán jobb is, ha békén hagyjuk egymást, szerzek új barátokat vagy valami... – Teátrális, gyerekes duzzogás volt, de mert tudtam, hogy így van, hogy nevetséges vagyok, mint kezdõ színésznõnek, olyan rosszulesett Jeremy öblös nevetése. Úgyhogy fokozásképpen sarkon fordultam, és nagyon lassan lépkedtem nagyon kicsiket egy mondvacsinált irányba.
- Med, te is tudod, hogy ha most beszélsz róla, nem lesz mit átugrani…; gyere már, segíts cipelni ezeket a könyveket, keresünk egy nyugodtabb helyet, ahol elsírhatod a depressziós fázis összes könnyét.

Természetesen visszasomfordáltam, és kihalásztam a kupacból néhány gizda gerincû lexikont; máris jobb kedvem volt.
- Jól van, de elõtte szeretném, ha te is segítenél visszatoloncolni pár cuccot a toronyba…; - Zavartan hintáztam a sarkamon, próbáltam kerülni röntgentekintetét.
- Az alagsorból? - kérdezte minden felhang nélkül, amitõl mosolyognom kellett, olyan kedves volt tõle.
- Igen, azt hiszem, most a legalkalmasabb, amikor Regulus…;

Egy vaskos kötetet dobott a kezemben tartott könyvekre, puffanása félbeszakította a mondandómat.
- Med, van egy galleonom rá, hogy Regulus sem ment be számmisztikára. – Ettõl pedig én koppantam nagyot. – Végül is nem azért lett vége köztetek, mert már nem szeretitek egymást, két oka is lehetett rá, hogy lógjon: kímélni karta magát a közelségedtõl vagy téged szeretett volna a kellemetlen helyzettõl megóvni.
- Szerinted van benne ennyi tapintat? – horkantam fel.
- Én megvetem õt azért, amit tett, de alapvetõen még mindig ugyanaz, aki eddig volt…; csak nagyobb lett a defekt.
- Hát…; - Egyik lábamról a másikra álltam, egy cseppet sem könnyítette meg a dolgom, hogy Jeremynek olyan átkozottul igaza volt. – ez nem túl fair.
- Egyszerûbb lenne utálnod, ha varázsütésre Malfoy-féle suttyóvá változott volna, ugye?
- Azért így sem nehéz – vontam vállat, mire somolyogva felvonta a szemöldökét.

Mert persze pokolian nehéz volt, és akkor még nem is láthattam, hogy egyre bonyolultabb lesz.
- Na, jó - vettem egy nagy levegõt -, nem érdekel, hogy összefutok-e vele, a lehetõ leghamarabb fel kell onnan hoznom a jegyzeteimet meg a ruháimat. – A könyvekkel együtt a hasának dõltem, és a vállába fúrtam az arcomat. – Elkísérsz, ha szépen megkérlek? Félek.

*


Véresen komolyan gondoltam, mikor azt állítottam Jeremyrõl, hogy hihetetlenül szeretnivaló, de ez nem jelenti azt, hogy szeretgethetõ is. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor öleltem meg cseppet sem rövid ismeretségünk során, mert valahogy mindig volt idõm átgondolni, hogy mit reagál majd rá, és a ritka alkalmak kivételével inkább a hajborzolás vagy más bensõséges, de nem az öleléshez hasonlóan érzelmes mozdulat mellett döntöttem.

Most ki voltam éhezve egy vagy inkább több baráti ölelésre, szóval a következmények lepergetése nélkül borultam a nyakába. Ismert már annyira, hogy ne lepje meg a kitörésem, azonban mégsem tudhattam, mit vált ki belõle ezúttal a gesztus, hiszen legutóbb megsértõdött…;

Ezúttal azt értem el vele, hogy a továbbiakban megindítóan elõzékeny és türelmes volt, és önmagát meghazudtolva hagyta, hogy akkor és arról beszéljek, amikor és amirõl csak szeretnék. Nem játszotta a Varázsbûnüldözési Fõosztály vezetõjét, nem világított reflektorral az arcomba, és nem bombázott kegyetlen kérdésekkel. Csak beszélgettünk, mint két legjobb barát.

Nagyon jól tudom, hogy Jeremy csak tisztában volt azzal, mire van abban a fél órában szükségem, de azért szeretek úgy gondolni rá, mintha az ölelés lett volna a gomb, ami üzembe helyezte a leborotvált szívû Jeremyt.
- Az eszemet sem tudom, mikor voltunk utoljára csak így ketten. – Tényleg rettenetesen igyekeztem lazán venni a kanyarokat, de nem tehettem róla, erõsebbnek bizonyult az otromba belsõ késztetés, hogy minden sarkon lábujjhegyre állva kukkantsak át, hogy tiszta (regulusmentes-e) a levegõ. Most is azért húztam az idõt, hogy legyen erre alkalmam. – Mert vagy mind együtt vagyunk, vagy ti fiúk meg mi lányok, de…;
- Én emlékszem rá, az elsõ galwayi nyaradon voltunk összezárva. Gyerünk már! – Nagyot lökött rajtam, és nem érdekelte, milyen rondán húzom össze a szemem.
Végül mindenféle incidens nélkül nyitottam be az elõadóba, a Kuckó tulajdonképpeni elõszobájába – ha kegyesen szemet hunyunk öklömnyire zsugorodott gyomrom, és remegõ kezem felett. Regulus ugyanis még lehetett bent a szobában attól, hogy kint nem futottunk össze vele…;
- Azt a mindenit, nem hiszem el, hogy Dumbledore parlagon hagy egy ilyen termet. – Jeremy tátott szájjal keringett a széttolt padok között. – Na, meg az sem egészen világos, hogy miért nem csekkolja a hozzá tartozó hálószobát…; terepet ad az erkölcstelenség burjánzásának. – Oldalra sandított, úgy figyelte a reakciómat az ugratásra.
- Szerintem tud róla, hogy használtuk, csak…; lehet, hogy csak kísérletezett. Várta, hogy kibontakozzanak az események, meg ilyesmik. Nem nagyon gondolkodtam még ezen. – Egy darabig tétovázva meredtem a kilincsre, aztán a pad mellet döntöttem: Jeremy legnagyobb bánatára felültem az egyik tetejére, és nem sok hajlandóságot mutattam az elmozdulásra.
- Hé, ez nem ér…; - kiáltott fel. – Tudod, hogy bemennék én egyedül is a kedvedért, de pechedre fogalmam sincs, melyik a te cuccod, és segítened kell a hurcolászásban is. Szedd össze magad, Med!
- A mocskos dolgok hozzá tartoznak, a fényesek hozzám – próbálkoztam meg egy vigyorral.
- Jaj, ne csináld már…; - Félig valódi dühvel kinyitotta az ajtót, és bedugta rajta a fejét. Behunytam a szemem, és abbahagytam a kalimpálást. – Nincs itt senki, Med. Gyere már!

Megkönnyebbülten leugrottam; annyira örültem, hogy Regulus nincs bent, hogy egészen elfeledkeztem az emlékekrõl, amik viszont nem mentek sehová. Már a küszöbön elém rohant minden, és kárörvendõen vetették rám magukat az illatok, a hangok, a szavak, az érintések, a képek…;
- Siessünk, így is lelkiismeret-furdalásom van, amiért rabolom a drága idõdet Nadine-tól – hadartam a csevegés pajzsa mögé bújva.
- Most úgyis órája van, ezen ne aggódj. – Érdeklõdve forgatta a tintakék órát, amit Regulus egy õsrégi pennából varázsolt nekem, de miután telepatikus úton megtárgyaltuk, hogy nem, nem az én mestermûvem, és nem, nem szeretném, ha a talárkupacom tetejére dobná, az íróasztalhoz sétált, és a többi számûzött emlék közé dobta, a legfelsõ fiókba.
- Nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem, minden barátom olyan elfoglalt, vagy inkább elérhetetlen most, hogy…; nem gond, ha…; szóval, ha veled töltöm a szabadidõm egy részét, amikor lehetetlen olvasni, meg…; na, hát érted…; De nem, ne is értsd, nem szeretnék rád telepedni, te meg Nad olyan aranyosak…;
- Ó, fogd már be! – fakadt ki. – Te voltál itt elõbb, és az, hogy annyit smárolok Nadine-nal, még nem jelzi a kapcsolatunk komolyságát. Ne érts félre – jött tõle szokatlan módon teljes zavarba -, nagyon kedvelem, és jó vele, de akkor sem…; Emlékszel, mikor azon a nyáron, amikor Shirleyvel betöltöttük a tizenhármat, a kapcsolatok alapjairól beszéltünk? A kertben, a nagy fûz alatt…; - A jegyzeteimbõl felszálló porral együtt magamba szívtam a frissen tépett fû illatát is. Hogyne emlékeztem volna a régi szép idõkre…; Bólintottam.
- Azt mondtad, hogy a feleséged lesz a legjobb barátod.
- Pontosan. Még mindig úgy gondolom, hogy a barátság fontos kelléke egy igazi szerelemnek…; Ne húzd a szád, hányszor mondjam még el, hogy te még mindig szereted Regulust, dacára mindennek? Hányszor dörgöljem még az orrod alá, hogy ne fájjon elismerned, hogy a ti…; hogy is szoktad nyálasan rebegni? …; ja, igen, Csodaországotok igazolja az elméletemet? – Komolyan, mindenki az én szerelmi életemrõl gyárt képtelen elméleteket, gondoltam, miközben megvontam a vállam, és más felé fordultam.
- A lényeg? – morogtam vissza egy kicsit hûvösen, mire jól összekócolta a hajam, ahogyan én szoktam az övét.
- Az, hogy Nadine még nem a barátom, te viszont elég régóta az vagy…; Érkezési sorrend, fontossági sorrend.
Felnevettem. A hang hívatlan és szentségtörõ volt ebben a szobában, még Jeremyt is meglepte.
- Sirius is pont ezt próbálta ma ecsetelni – magyaráztam. – El vagyok kényeztetve ennyi jó baráttal…;
- Szóba áll veled?
- Fogalmazzunk úgy, hogy hajlandó volt feladni a büszkesége egy részét a hugicájáért, aztán közöltem vele, hogy már feleslegesen töri magát, erre ahelyett, hogy csalódott vagy boldog lett volna, dühös lett Regulusra…; Mehetünk? – Végigjártam tekintetemmel minden zugot, és azzal a lendülettel egy ajtó mögé tuszkoltam az összes elõbújó emlékfoszlányt. Regulust magát is bepasszíroztam volna a sötétbe, de olyan nagyon…; szóval egyszerûen nem fért be.

Jeremy szolgálatkészen a magunkkal hozott zsákba tömte az utolsó papírtekercsemet is, és a vállára vetette a cuccomat.
- Gondolom, nem szívesen jönnél vissza ide még egyszer, biztosan nem hagysz itt semmit?

Behunyt szemmel megindultam kifelé.
- Csak olyasmi marad, aminek muszáj.

A folyosóra lépve nemhogy nem engedett a szorongásom, de egyre csak erõsödött, és minden igyekezetem ellenére a sírás szélén álltam. Jeremynek csupán egyszer kellett rám pillantania, máris úgy ömlött belõle a szó, mintha sohasem lett volna csend. Vagy legalábbis ez lehetett a terve…;
- Egyébként visszatérve Siriusra: ha a bátyádnak tartja magát, érthetõ, hogy haragszik Regulusra, amiért átvert, még ha ez egy kicsit paradox is tõle.
- Jó, persze, csak…; vele is le kellene ülnöm beszélgetni mindenfélérõl, hogy helyrerázódjon az egész. Lehet, hogy Siriusnak ez ilyen kapkodva is menne, ahogy reggel próbálta, de szerintem nem így zajlik az ilyesmi. – Nem válaszolt, úgyhogy rémülten kaptam felé a fejem. - Vagy megint csak túlbonyolítom?
- Nem-nem, teljesen egyetértek, ez kivételesen nem a nehezítési kényszered…; Nyilván kellemetlen neki, hogy ez a helyzet sült ki a dologból, még ha a regulusos részrõl nem is tehet. – Nagyon helyesen tette, hogy így igyekezett szépíteni a beszólását; a bocsánatkérés vagy visszakozás nem vigasztalt volna, de a téma teljesen lekötött. – És mire mondta ugyanazt, mint én? Kinél vagy te elõbb?
- Mindenkinél? – csillant elõ valami rejtett mélységbõl a régi Med vigyora.
- Hát peeersze – hagyta rám.
- Shirleyvel kapcsolatban állította ezt. – Elégtételként csak néhány másodperces hallgatás után könyörültem meg rajta egy tisztességes felelettel.

Megtorpant, és olyan szemekkel nézett rám, hogy szabályszerûen megrémültem.
- Ugye tudtál róla, hogy õk ketten…;?
- Mi? Igen, persze…; - Döbbenetes gyorsasággal és meghökkentõen következetlenül indult el újra, alig bírtam tartani vele a lépést.
- Biztos?
- Biztos. Emlékszel, mikor sírt a Nagyteremben, és te meg akartad keresni, de én leállítottalak azzal, hogy jó kezekben van? Már akkor is Siriusszal volt.
- Hé, állj már meg, én…; Jeremy!

Kelletlenül teljesítette a kérésemet, és nagyon furcsán nézett el a fejem felett.
- Ha most az jön, hogy miért tudtam elõbb, mint te, akkor engedd meg, hogy a kérdés elé menjek. – Nagyon nagyot sóhajtott, majd a holmimra bökött, és folytatta, bár láttam rajta, hogy nehezére esnek a szavak, és talán még…; valamiféle szomorúság is átúszott a vonásain. Igen, határozottan szomorúnak tûnt, amitõl összeszorult a szívem. – Dobjuk fel ezeket a toronyba, aztán mesélek valamit a te történeted elõtt, amivel ugye még mindig az adósom vagy. Garantálom, hogy annyira leköti majd a negatív energiáidat, hogy nem lesz erõd Reguluson rágódni: sírhatsz, dühönghetsz, átkozódhatsz, még verekedhetsz is, ha jólesik, de meg kell ígérned, hogy nem lesz lelkiismeret-furdalásod.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.