efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ajánlott számok
- http://www.youtube.com/watch?v=DrzGHgmG3y4&feature=related
- Rachael Yamagata: Sunday Afternoon
Jó olvasást!


Az első felvonás vége


/Az életünk tele van előképekkel, ha úgy tetszik, jóslatokkal. Olyan sok minden történik velünk, ami megsúgja az elkerülhetetlen dolgokat a jövőnkben – csak az a baj, hogy ezek a jelek szomorúan kiszámíthatatlanok, hol a megfelelő pillanatban jönnek, hol nem. Van, hogy minden jókor van jó helyen, és képesek lennénk egy kósza percre rálátni az előttünk kígyózó útra, de tudod mit? Olyankor a legtöbben igenis becsukjuk a szemünket, és imádkozunk, hogy mire kinyitjuk, már újra ködbe burkolózzon a világ./


- El sem hiszem, hogy nálatok tölthetem a tavaszi szünetet! – Akkorát sóhajtottam, hogy a kabátomat lesegítő Sipor fülei is beleremegtek.
- Ne légy nevetséges, kisasszony, hiszen hivatalosan nálam vagy! – Regulus kecsesen feddő mozdulatokkal és égnek emelt orral utánozta nagyanyámat, a Hölgyet. Belekuncogtam a sálamba, mielőtt megragadta a bojtjait.
- Vigyázz, még meghallja!
- Ugyan –legyintett, miközben szó szerint kiperdített a vastag ruhadarabból -, már rég a szalonban csacsognak arany evőeszközökről, meg báli ruhákról…;
- Nem is értem, miért ragaszkodott hozzá, hogy nála legyek, ha egyszer ennyi dolga van ezzel a bállal. – Kedvesen megköszöntem Sipornak a segítséget, majd követtem a türelmesen várakozó Regulust fel a lépcsőn, egészen a szobájáig.

Sokkal lassabban mozogtam, mint kviddicsben edzett barátom, de erről nem csak a kondícióm tehetett, hanem a ház is. Akárhányszor jártam már ebben a kúriában, a következő alkalommal ugyanolyan lehengerlőek találtam minden egyes szegletét. A falakban bujkáló sötét derű kérés nélkül bekebelezett mindent és mindenkit, hogy még erőteljesebben kiálthassa világgá az itt élő történelmet. Ez egy több száz éves otthon volt, még a Noble-háznál is öregebb, és mióta megértettem, hogy a bútorok az idő múlása miatt olyan sötétek, már a Black-család múltja és jelene ellenére sem találtam hátborzongatónak– kivéve persze a kiaggatott manófejeket. Igaz, hogy a legtöbb helyiségben nappal is lámpát kellett gyújtani, de azok a csodaszép faliszőnyegek talán a félhomályban pompáztak a leginkább. Regulus szerint a lépcsőt néhány mesterien felszabdalt repülő szőnyeg fedi, de ha nem ugrat ezzel, akkor is éltem volna az összes adódó lehetőséggel, hogy mezítláb lépkedjek rajta. Ezt még egészen könnyen viselte, a festmények és a falak simogatása azonban – az általa is szentélynek tartott könyvtáron kívül – már igencsak kiakasztotta, folyton piszkált érte. De ha egyszer olyan elegáns volt az egész ház, olyan fenséges, és olyan más, mint bármelyik hely, ahol addig jártam, annyira különböző az én otthonomtól! Egyszerűen magával ragadott a hely szelleme.

Regulus utált itt élni, hiába magyaráztam el neki milliószor az álláspontomat. Ő a mi modern, világos házikónkat imádta, és ha Sipor nem örökragasztóval szegezte volna fel a szobájában a mardekáros drapériákat, napsárgára kent volna mindent, pedig hozzá hosszú órákon át besütött a nap, és a maga módján nagyon barátságos kuckó birtokosa volt.

Amikor először hívott fel ide, még nem feszültek sehol zöld-ezüst zászlók, csak az egyik fala árválkodott ezüstre festve, mert Regulus félt, hogy nem a Mardekárba kerül. Aztán jöttek a sálak, a zászlók – még a nagy családi címert is le akarta vakarni az ágya fölül, hogy felakasszon valami roxfortos képet, ám az a kaland a Tojours pur betűinek fényesítésével zárult…;

Azóta féltem belépni Regulushoz, mióta felkerült az első újságcikk az íróasztala melletti táblára. Apa búskomoran suttogott egy bizonyos Voldemortról akkor már több hete azon a nyáron, és bár ő még nem rettegett, anya egyre sápadtabban hallgatta őt, úgyhogy én önkéntelenül rettegni kezdtem tőle. Akkoriban magunkhoz képest is rengeteget veszekedtünk Regulusszal, mert ő rajongott a „Sötét Nagyúrért”, úgy ahogy addig a kviddicssztárokat dicsőítette. Nagyi erre csak annyit mondott, hogy ő biztosan mást hall a szüleitől, mint én, és ne csodálkozzam, ha nem ez lesz az egyetlen ilyen dolog…; Mindenesetre nagyon bántott engem az egész, még akkor is, ha a kedvemért egy olyan pontba zsúfolta az újságokat, aminek könnyedén hátat fordíthattam, és szándékosan többé nem beszéltünk Voldemortról.
- Minden mintát végigtapiztál? – hajolt ki az ajtófélfába kapaszkodva. Észre sem vettem, de úgy elgondolkoztam, hogy a legfelső emelet előtt két lépcsőfokkal megtorpantam. A kezét nyújtotta, hogy egy óriáslépéssel behozhassam a lemaradást.

Elég szerencsétlenül ugrottam, majdnem lefejeltem szegényt, habár ő sem volt teljesen ura az egyensúlyának – ez persze nem zavarta abban, hogy jól kinevessen.
- Sirius? – kérdeztem rá gonoszul, és kissé sértetten, a távolabbi szoba felé bökve.
- Nem jött haza – vont vállat egy picit haloványabb mosollyal.
- Azt hittem, James tart valami bulit a szülinapján…; - A küszöb évekkel ezelőtt felesküdött az ellenségemnek, jó szokásomhoz híven most is keresztülestem rajta. Becsuktam magam mögött az ajtót, így Regulus felirata (Regulus Arcturus Black kifejezett engedélye nélkül BELÉPNI TILOS), amit én véstem fel a kartontáblácskára gyöngybetűkkel, a szobán kívül rekedt. *
- Nem mondtam, hogy nem utazott el a Roxfortból, csak hogy ide nem jött. – Kirángatta az utazóládájából kilógó mardekáros nyakkendőjét, intett vele, hogy foglaljak helyet, aztán kedveskedve hozzám vágta. – Kértél engedélyt, mielőtt betrappoltál?
- Nem mindegy az neked? – terültem el az ágyára dobált párnák között. – A küszöböd még minden képtelen likvidálni engem, teljesen felesleges a cetli is az ajtón.
- Legalább van honnan lelesned a teljes nevemet, Maeve. – A sok ágyneműtől ugyan nem láttam az arcát, de éreztem a hangján, hogy nagyon vigyorog. Aztán kattant valami.
- Héé, Arcturus, ugye nem most akarsz kicsomagolni!?
- De bizony, és pont oda szoktam dobálni a szennyest, ahol heverészel, szóval, ha nem akarsz a zoknijaimmal barátkozni, akkor én a helyedben sürgősen elugranék…;

Sikítva arrébb gurultam, hogy kitérjek a lövedék elől, és ezzel kezdetét vette az önvédelmi okokból párnacsatával ötvözött ruhaharc, amit Sipor később kitörő örömmel fogadott – Mrs. Blackről nem is beszélve.
- Ne visíts már – nevetett Regulus -, nem tehetek róla, hogy nektek rögtön ide kellett jönnötök! Igazán megérthetnéd, hogy én is csak pár órája értem haza a pályaudvarról…;

Csak akkor méltattam válaszra, amikor már háromszor képen találtam egy párnával.
- Tényleg nem értem, hogy ha ennyi gondja van a tavaszi első bálozókkal, miért könyörögte ki a Hölgy, hogy nála húsvétozzam – pihegtem.
- Talán féltékeny a másik nagyidra, amiért állandóan nála lógsz a szünetekben – vágott hozzám egy talárt, hogy leplezze a pár lépést, amivel közelebb jött. – Vagy azt akarja, hogy beleláss ezekbe a dolgokba, hiszen jövőre…;
- Ki ne mondd! – kiáltottam. – Soha nem illegetem magam a sok vérmániás majom előtt valami hülye bálon, és ezt te is jól tudod. - Védelemként az arcom elé tartottam az egyik nadrágját, ami a kezem ügyébe akadt, és kimerülten az ágyra roskadtam. – Különben is, ha úgy lenne, nem engedte volna, hogy elmozduljak mellőle…; - Úgy tettem, mintha nem hallanám, hogy felém oson. – Igazából nincs is ezzel különösebb baj, jó, hogy ennyit lehetek veled, csak hiányzik a húgom.
- Fegyverszünet! – rikkantotta, mielőtt kivette a kezemből a farmert, és összekócolta a hajam. – Nem is ugorhattál be a szüleidhez?
- Nem – ráztam meg a fejem szomorúan. – Este elvileg mind átjönnek a Nobel-rezidenciára, de hát tudod, milyen egy ilyen puccos vacsora…;
- Átlóghatunk most, még mindig csak pár utcányira laktok innen.
- Köszi, az jó lenne. – Angyalian mosolyogtam, hogy megelőzzem a támadást, de hiába rántottam le magam mellé, fekvő helyzetben még ügyesebben nyomta a képembe azt a felsőt, amit én öntöttem le kakaóval az utolsó kviddicsedzése előtt.

Nevetve kezdtem csikizni, hogy levegőhöz jussak, de a vidám hangzavart Mrs. Black hangja törte ketté.
- Merlinre, mint a háromévesek…; - Kicsit kapálództam, hogy kiszabaduljak a paplanból, és bocsánatkérő pillantást vessek rá. – Örülj neki, Meredith, hogy nagyanyád ezt nem látta. Odalent vár – közölte még végszóként, aztán sarkon fordult, és otthagyott minket.

Megesküdtem volna rá, hogy soha életemben nem láttam még őt így mosolyogni…;



Kedves Regulus!
Tudom, hogy a „Mi lesz most?” feliratú cetli nem számít levélnek, és nem várhatom el, hogy válaszolj rá, de egyébként is lehet, hogy a Hölgynek kellett volna küldenem…; Mármint biztosan sokat segít a feleségfogó bálod szervezésében, és szívesen átadná neked.
Na, jó, ez béna ötlet volt, csak arra gondoltam, hogy ha nem utasítottam volna vissza az első bálomat, akkor ott lehetnék a tiéden, és te meg kifoghatnál akár engem is…; A többiek most értek haza, még látom a Roxfort Expressz füstjét a fák felett, és borzasztóan érzem magam, amiért nem beszéltünk, mielőtt elmentél, szóval…;


- Mi ez a magas fokú szenvedés? – Lily arrébb rugdosott néhány papírgombócot, amit a bagolyház padlójára dobáltam, majd a térdem fölött kihajolt az ablakon. – Nem félsz, hogy kiesel?
- Bütyköltem valami biztonsági párkányt az eredeti mellé azzal a bűbájjal, amit a múltkor átnéztél a RAVASZ-ra, de csak remélni merem, hogy működik is – feleltem a mélybe sandítva. – Amúgy Regulusnak írok.

A befejezést elnyelte a nevetése; kikapta a kezemből a pennámat, és a párkányon túl a levegőbe ejtette. Az egy puha koppanással megakadt, és azt tettette, hogy teljes nyugalomban lebeg több száz méterrel a föld felett.
- Tökéletes munka – bólintott büszkén Lily. – Nem tett neked jót, hogy a szünetben közösen tanultunk, túl sokat fogsz tudni az RBF-vizsgákon. Amúgy azt már el is küldöd neki? – mutatott az ölemben tartott levélre, miután visszahalászta a pennámat.
- Nem hiszem. – Kicsit arrébb lökdöstem őt a lábfejemmel, hogy le tudjak ugrani az ablakból.
- Azért ezt visszaadom.
- Köszi. – Az összegyűrt levélkezdeménnyel együtt zsebre vágtam a felém nyújtott íróeszközt is. – Vagyis…; Ugye szerinted sincs értelme, ha már az elsőre sem írt vissza? Narcissa szerint legkésőbb szerdán érkezik…;
- Mégis beszéltél azzal a perszónával? – Felnyögött, aztán nekilátott egyesével fecnikre robbantani a földön heverő gombócokat. – Azt hittem, most az egyszer hallgatsz rám.
- Én akartam, de Shirley…;
- Ugyan már! – csattant fel dühösen. Csak úgy repkedtek körülötte vörös tincsei, olyan mérges volt. – Egy napig tanult velünk, aztán folyton elbóklászott, azt sem tudtad, merre jár…; Mikor találkoztál egyáltalán vele?
- Vacsoránál, mikor lelógtatok Jamesszel Roxmortsba. – Vállat vontam. – Azt mondta, elege van a fancsali képemből, és odarángatott Narcissához.
- Elege van…; mintha öt percnél tovább kellett volna néznie! – Az utolsó galacsint egy kicsit nagyobb hévvel semmisítette meg. – De jól van, elismerem, hogy a legjobb barátnőd, csak gondolom…; nincs formában mostanság.
- Azzal nincs egyedül. – Előkaptam a pálcámat, és aranyszínű glóriákat bűvölgettem Úlla feje köré. Lily egy laza mozdulattal eltüntette őket, és finoman a lépcső felé taszigált.
- Ne törődj Siriusszal, majdcsak beletörődik. Látod, milyen könnyen ment a többi fiúnak is!
- Persze, mert leordítottad a fejüket – vigyorodtam el.
Egy árnyalatnyit elpirult, de elégedetten húzta ki magát.
- Peched van, hogy Sirius pont elcsavargott, és nem hallotta.
- Hiányzik – sóhajtottam ezen a héten már nem először.
- Te is neki, hidd el. – Lily bátorítóan szorította meg a karom, már amennyire a mögöttem lévő lépcsőfokról ez lehetséges volt. Azért nagyon jólesett, hogy most is, mint az egész szünetben, tartotta bennem a lelket. Elég nehéz dolga volt, mert állandóan kétségbe zuhantam Regulus miatt, szóval tulajdonképpen érthető, hogy Shirley…; csak rosszul jött ki, hogy nem volt ott, mikor szükségem volt rá. Egyébként is biztosra vettem, hogy valami srác van a dologban, és ettől nem lett rózsásabb a helyzete.

Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, csak hallgattuk, ahogy a folyosó ütemesen kong a lépteinktől.
- Amúgy is lehet, hogy már nem lesz mibe belenyugodnia. – Bukott ki belőlem pesszimistán.
- Hékás, már klasszisokkal nyugodtabbnak kellene lenned, így, hogy tudod, mikor ér vissza az a hóhányó! Felőlem Aztán a nyakába is ugorhatsz, ha mutat valami hajlandóságot arra, hogy elkap…; és persze, ha ő kezdi a rohanós nagyjelenetet.

~o~


Nem ő kezdte, az is véletlen volt, hogy egyáltalán összefutottunk. Aznap senki sem tanult velem délután, mert RAVASZ-gyakorlatot tartottak gyógynövénytanból, Jeremy pedig megint Davidet választotta helyettem. Nem volt ezzel semmi problémám, hiszen Davidnek elkellt a segítség most, hogy a hírek szerint eldöntötte, hogy visszaszerzi Agathát egy kimondhatatlan nevű szuperromantikus bűbájjal - és persze szapora bocsánatkérésekkel. Szívesen segítettem volna én is, de még nem nagyon rázódtunk helyre, és nem volt idegzete a szenvedésemhez. Igazából Jeremynek sem, habár ő ezt a világért sem vallotta volna be.

Már alkonyodott, amikor úgy döntöttem, hogy felhagyok a tanulással: még csak április volt, korán hűvösödött az idő esténként, és már nem is láttam sokat a jegyzeteimből.

Regulust mégis rögtön felismertem a bejárati ajtó felé tartó sötét alakban. Nagyon magányosnak tűnt lebegő csomagjaival a sarkában, és fogalmam sem volt, ki engedte be a kovácsoltvas kapun, amíg fény nem gyúlt Hagrid kunyhójában.

Mindig azt gondoltam, hogy a félhomályban a dolgok különösen irreálisak, de az, ami ezután történt, rácáfolt erre félelmetes valóságával.

A lábaim már akkor szaladtak, amikor az agyam még el sem küldte nekik az utasítást; a táskám ide-oda csapódott a hátamon, míg rohantam. Milyen szerencse, hogy amikor még az eszem diktált a szívemnek, és nem fordítva, volt annyi lélekjelenlétem, hogy rendesen elpakoljam a könyveimet! –ez volt az utolsó józan, nevetséges gondolatom, mielőtt megbizonyosodtam róla, hogy Regulus is észrevett engem, és minden kétséget kizáróan tudja, ki vagyok.

Olyasmiket szerettem volna neki mondani, amik nem hangzanak bocsánatkérésnek, mégis azok, de végül egy hang sem jött ki a torkomon, amikor megtorpantam előtte. Nem nézett a szemembe, inkább hátrafordult, és egy pálcaintéssel a földre eresztette az utazóládáját, amely a megállás óta bökdöste a lapockáját. Türelmetlenek voltak a mozdulatai, mintha semmivel sem szeretne kevésbé foglalkozni, mint a csomagjával; ezt tökéletesen át tudtam érezni, bár örültem, hogy nyertem egy kis időt. Még mindig nem adtam fel, hogy kinyögök egy értelmes mondatot, ami eltörli az összes rosszat, ami velünk történt, ami széttépi ezt a feszült csöndet kettőnk között.

Nagyon gyorsan és váratlanul fordult vissza, és a pillantása arra késztetett, hogy nevetséges módon a nagyjelent mellett döntsek, és Lily feltételeit sutba dobva Regulus nyakába ugorjam. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem akar beszélni, nem akar emlékezni, hogy csak engem akar és Csodaországot, mert az ő bőrén is tátongó lyukként ég az érintés ordító hiánya.

És akkor…; akkor kifordult a sarkaiból a világ: Regulus pontosan úgy csókolt meg, mint az álarcos fiú arról a szilveszteri buliról, és akkor már tudtam, hogy ő az, hogy ezért nem kell félnem, hogy ezért beszélt erről olyan magabiztosan. Végig szerettem volna őt mérni ezzel az új szemüveggel, amit a rádöbbenés biggyesztette az orrom hegyére, fel akartam ismerni a tekintetében a Fiú tekintetét és a mosolyában a Fiú mosolyát, hogy a homlokomra csapva kacaghassak a bődületes vakságomon, de mint akkor, a Fiú, Regulus most is feleslegesnek ítélte a csók nélküli pillanatokat.

A gondolatok pedig csak kavarogtak a rózsaszín ködben, és magukról gondolkoztak.

Miért nem árulta el már akkor? Megijedt? Neki is új volt, egy rémisztően más fejezet? Talán. De később, amikor már megbékélt vele? Miért nem…; csak nem David miatt? David miatt, akit csak azért képzeltem többnek egy barátnál, mert – Shirley nagy elmélete szerint -, nem álltam készen Regulusra? Hát ő is felismerte ezt a tétovázást, hogy még kislány vagyok egy ilyen szerelemhez? Képes volt várni rám, több mint egy évig, és aztán még arra is vigyázott, hogy sose csókoljon meg úgy, mint most, hogy apránként jöjjön a gondolat és múljanak el a kétségeim…; Várta, hogy felnőjek szeretni őt, kiböjtölte ezt a percet! Hiszen már akkor elmondta, hogy szeret engem, amikor én még…;

Tényleg szeret, és már ki is mondta, nem is akárhogy…; Én meg a szemére vetettem, pedig szeret, szeret, szeret…;

Én is ki akartam mondani, hagyni, hogy felkapja a szél és vigye, kürtölje szét az egész világban, hogy milyen hihetetlenül boldog vagyok, mert szeretem Regulus Arcturus Blacket.

Meglepően nagyellenállást tanúsított, mintha soha nem szándékozott volna elengedni, de végül sikerült eltolnom magamtól legalább akkora távolságra, hogy a szájára súghassam azt az egyetlen, csodaszép szót.

A szeme annyira lángolt, mint az arcom, muszáj volt lesütnöm a tekintetem: a nagy vallomás előtt zavarba jöttem, akár egy óvodás.
- Én is…; - suttogtam erőtlenül, és minden sejtem folytatásért sikoltott, de ekkor észrevettem, hogy felemás az ölelése, mert a jobb karját mágikus gipsz borítja, és az aggódás félresöpörte az ellenállásunkat. – Megsérültél? – Hátráltam egy lépést, hogy jobban szemügyre vehessem. Baljával a kezem után kapott, de valamiért szívfacsaróan megbántottnak tűnt.
- Pár nap, és le lehet venni, semmi komoly – morogta rekedten.
- Széttéptek a francia feleségjelöltek? – mosolyogtam incselkedve, és a tenyerét karmolásztam, hátha újra magához húz.

Elengedett.

- Nem kellett volna itt lenned, így sokkal nehezebb mindkettőnknek. – A fúriafűz ágai csapkodva szajkózták a választ egy olyan kérdésre, amit magamba akartam fojtani, mégis önálló életre kelt.
Búcsúztunk. Egészen eddig búcsúztunk.
- Miről beszélsz? Mi történt a karoddal, Reg? – Ezt a mondatot sohasem engedtem volna szabadjára, ha rajtam múlik, de még bíztam és hittem valamiben, hiszen a gipsz nem a baloldalon volt.

A sárba taposta a reményt azzal a sírba való hanggal, amitől zokogni támadt kedvem.
- Illúzióbűbáj, Med…; a másik karomon van a gipsz.
- Nem. – Suttogás volt, aztán beszéd, majd kiáltás, de nem sírás. Nem. NEM.
- Betöltöttem a tizenhatot, ez volt a vége mindennek…; - Gyilkos indulattal tartotta az áruló végtagot, nem nézett rám, és talán nem nézett már saját magára sem, soha többé. - Vége van, bogaram. Sajnálom.
- Ne sajnáld – vágtam rá semmiből jött daccal. - Utólag is boldog születésnapot! – És csak futottam és futottam, anélkül, hogy egyszer is visszapillantottam volna; rohantam az egyre sűrűsödő sötétségben. Olyan üres és fekete lett hirtelen minden…; mintha lezuhantam volna az óriáskerék legtetejéről, ahonnan a legszebb volt a kilátás: a földbe csapódva megszűnt az egész világ, minden, amit pár másodperccel az esés előtt magamba szippantottam.

Vége volt.

---------------------------------------



Szerzői megjegyzés (hű, ezt már nagyon szerettem volna leírni :D): Igen, eljött az a pillanat, amikor lefokoztam Regulus Blacket epizódszereplővé, de azért nem kell kétségbeesni, ki tudja, mit hoz a jövő ;) Tippek?

Ja igen, és mivel így hirtelen lelöktelek titeket az óriáskerék tetejéről, arra gondoltam, hogy még a héten frissítenék egyet, azt hiszem, nem ellenzitek :D Med szülinapjára (:P) sajnos nem lesz meg, de egy hétvége azért kikukucskál szerintem :) Nem lesz benne a kedvenc álarcos lovagunk (naná, hogy ő volt, kár, hogy most már nem megyünk vele sokra :D), viszont jön egy adag Shirley, Caitlin, Sirius, és Sacinak jó hír, hogy pár fejezetben Jeremy-túladagolás lesz, mert Med többi barátja mással lesz elfoglalva :)

És ilyet sem csináltam még, de ízelítő:
"- Na jó – fújtam ki a levegőt legyőzöttségem teljes tudatában. – Ez is olyasmi, mint a „szívem csücske”, vagyis nem kell szó szerint érteni. Ne arra gondolj, hogy addig kopácsolták ennek a lánynak a szívét, amíg darabokra nem tört, bár…; - Megráztam a fejem. – Az jusson eszedbe, hogy nagyon szomorú, sőt még annál is szomorúbb. El van keseredve, nem találja a helyét, kétségbe van esve…; összetörték a szívét. – Isten látja lelkem, nem sok nehezebb dolog van annál, mint metaforákról magyarázni egy ötévesnek. " Lehet találgatni, hogy miről is kell magyarázni ;)

Sophie
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.