efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Az emlékek jönnek. Ha akarod, ha nem…;


/Emlékek…; Családi vakációk, ünnepek…; Valakinek ezeket jelentik az emlékek. Hazugság. Senkinek sem pusztán ezeket. Világ legboldogabb embere nincsen. Mert nem születhet. Abban a pillanatban, mikor megfogan egy élet, a Sors, vagy akármi más, már meg is írja a szomorúságot. A kitörölhetetlen szomorúságot. Mert mindenkid meghal egyszer. Ha szerencsés vagy, te leszel az elsõ. De még akkor is megöltél valamit. Bennük. Akik szerettek.
Emlékek…; amiket nem akarunk látni. Boldogok is lehetnek. De, ha Hozzá kötõdnek…; fájdalom születik. Keserédes lesz az emlék. Többé nem akarod látni. Mert Rá emlékeztet. De az emlékek jönnek…; Ha akarod, ha nem./


Az augusztust a mindenképpen nagyszüleimnél töltöttem volna, hiszen évek óta náluk vészeltem át a nyári szünet nagy részét. Nem azért, mert nem szerettem otthon lenni a szüleimmel, csak…; Flame miatt. Hosszú ideje nem volt kedvem huzamosabb ideig egy levegõt szívni vele, és azt hiszem, a történtek után ez soha nem fog megváltozni.

Sajnos ez volt az elsõ alkalom, amikor nem csak miatta jöttem el otthonról, hanem a húgom miatt is. Túl sok volt az emlék, túl sok a vádló tekintet…; még ha anyáékkal minden rendben lett volna, akkor is csak tükörbe kellett volna néznem, abba a tükörbe, amibe nemrég még egy szõke rosszcsonttal vágtam idióta pofákat.

Mialatt a Szent Mungóban tartózkodtam, a napjaimat önmarcangolással töltöttem, néha pusztán unalomûzésként, hátha attól könnyebb lesz. Úgy éreztem, én vagyok a hibás, legalábbis részben én. A másik tettest pedig csupán én voltam hajlandó meglátni; a külvilág számára egyedül voltam.
Szörnyû volt.

Amikor hazamentem, támogatást vártam, de nem tutujgatást vagy azt, hogy állandóan azt mondogassák nekem, hogy semmi baj, nem csináltál semmi rosszat. Nem egy tányért törtem össze, és nem is a ruhámat szakítottam el. Én csak azt vártam, hogy egymást támogassuk.

Valahogy pedig mégis azt igényeltem a lelkem mélyén, hogy könnyítsenek a helyzetemen, hogy egyszer, csak egyszer azt mondják: ’Nem a te hibád. Te nem tehetsz róla.’ Szavakat kértem, amiket úgysem hittem volna el.

Úgy gondoltam, csak hárman maradtunk: anya, apa és én, nincs is más, aki értené a fájdalmunkat.

De rosszabb volt, mert magunkra maradtunk apával. Mi ketten? Inkább csak én.

Apa ugyanazzal a mosollyal fogadott, mikor beléptem a házba Siriusszal, mint amivel a kórházban nézett rám, mintha az arcára fagyott volna az egyetlen elviselhetõ érzelem, a megbocsátás.

Megölelt, és komor tekintetembe kapaszkodva pontosan azt súgta a fülembe, amire szükségem volt:
- Nem hibáztatlak, Prücsök. Hallod? Nem a te hibád. Bárki bármit állít…;

Bólintottam, hogy ne kelljen folytatnia, mert úgy tûnt, a sírás szélén áll. Valamit nagyon el akart még magyarázni, szinte meggörbült az erõlködéstõl, hogy megvédjen tõle, de elzárkózásomat látva végül Siriushoz fordult, és beszélgetni kezdett vele.

Ha tudtam volna, mire akar figyelmeztetni, talán végighallgatom, valószínûleg azonban akkor is ugyanígy döntöttem volna, mert a fájdalmas dolgokról jobb, ha nem beszélünk feleslegesen; az úgysem változtat semmin.

Gondoltam, hogy anya a konyhában lesz, mégsem mertem a megszokott léptekkel odasietni, mert nagyon rossz elõérzetem volt: a jelenet apával, az ijesztõ csend…; amikor elképzeltem a hazatérésemet, valahogy úgy gondoltam, anyuval a fõzésbe menekülünk majd, hiszen úgyis mindig meg akart tanítani…; A fejemben olyan volt az augusztus, mint egy giccses mugli film sok-sok könnyel.

Az asztalnál ketten ültek, Flame éppen cukrot rakott anya kávéjába. Amikor beléptem, úgy húzta maga elé a kedvenc bögrémet, mintha bármelyik pillanatban rávethetném magam, és sietve belekortyolt a kakaónak tûnõ sûrûn folyó italba. A kutyák körbepisilik a visszahódított területet, õ meg megissza a kakaómat. Tündéri.

A kezem ökölbe szorult, és nehezemre esett nem megátkozni.
- Sziasztok – préseltem ki magamból, hogy felhívjam magamra anya figyelmét. Háttal ült nekem, egy szörnyû pillanatig azt hittem, meg sem fordul majd – aztán egy még szörnyûbb pillanatban mégis megtette.
- Á. Szervusz, Meredith, jó, hogy végre itthon vagy. – Hûvös volt, nem becézett, és a nap további részében úgy ítélte, hogy nem kell többet szólnia hozzám. Flame ettõl rettentõen elégedettnek látszott, egészen estig a nyakunkon ült, és folyton anyának duruzsolt.

Nem volt nehéz kitalálni, miket mond neki, mert ha néha erõt vettem magamon, és reménykedve leóvakodtam közéjük, gyakran megütötte a fülemet a nevem. Apa a Minisztériumba ment dolgozni, a legtöbb, amit tehettem az volt, hogy a karosszékébe kuporodva olvasgattam a félbehagyott könyvét. Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténhet, hogy a saját házunkban ellenem uszíthatják az édesanyámat, ráadásul eredményesen. Mi a fene történik velünk?
- Nincs vacsora? – kérdezte apa, mikor végre valahára hazaért. Lesegítettem a kabátját, és már majdnem megkérdeztem, honnan veszi, de aztán eszembe jutott. Annyira szembetûnõ volt az illatok hiánya, mint az, hogy a hetvenöt centis húgom nem szaladgált õrült módjára körbe-körbe a házban. Fulladoztam.
- Flame egész nap itt volt…;
- Vigasztalta anyádat, igazán nem neheztelhetsz rá. – Nem figyelt rám rendesen, szétszórt volt és rémesen fáradt. Nem volt szívem rávilágítani, hogy valójában szó sem volt vigasztalásról…; vagy legalábbis csak annak egy elég vitatható formájáról.

A küszöbön megtorpant, és visszanézett rám.
- Elugrasz meleg ételért vagy fõzzünk mi ketten valami gyorsat?
- Vagy akár el is vihetnél Nagyiékhoz. Mindig több személyre fõz, biztos szívesen küld anyának is…; - Kerültem a tekintetét, szégyelltem, hogy így megfutamodom.
- El akarsz menni? – kérdezte halkan, megbántottan.
- Apa, én nem akartalak itt hagyni ti…; téged, de nem bírom tovább ebben a házban, nekem ez…; - Annyira szabadkoztam, hogy egészen beletörõdõ lett tõle, megint úgy tûnt, messze járnak a gondolatai.
- Persze, persze, én úgyis dolgozom egész nap…; - Hirtelen felkapta a fejét. – Mi lesz édesanyáddal? Prücsök, te is tudod, hogy…;
- Te meg azt tudod, hogy utál engem! – fakadtam ki, és sajnos egyenesen a szemébe néztem, amitõl elillant a határozottságom. – Apa, az önvád és anya gyûlölete már sok a jóból, komolyan. El kell innen mennem. Flame amúgy is…; - Pillantásától torkomra forrt a szó. Egy ideig fürkészve nézett, aztán bólintott.
- Segítsek csomagolni?
- Nem kell, köszönöm…; csak adj pár percet, amíg összedobálom a legfontosabbakat.

A szobám sehogy sem esett útba anyának, valamiért mégis arra eszméltem pakolás közben, hogy az ajtóban áll, és engem figyel. Egy percre megdermedtem, de mikor nem mozdult, a számat összeszorítva tovább hajtogattam a ruháimat a pöttyös bõröndömbe, amit születésnapomra vett nekem egy mugli boltban. Mire végeztem, már nem volt ott. A folyosó végén, a szobájukban égett a lámpa, az ajtót pedig nyitva hagyta, úgyhogy megálltam a lépcsõ tetején, és csak bámultam a fényt. Ha képes lettem volna sírni, most versenyt gurultak volna a könnyeim, de…;

A bõröndöm alig koccant a szõnyegen, ahogy letettem, teljesen hangtalanul lopódzhattam anyához. Az ágyon feküdt a plafonra meredve, kezében a húgom szobakulcsát szorongatta; felismertem a színes mûanyag virágokról, amiket közösen aggattunk rá.
- Anya? – Nem reagált, úgyhogy folytattam. – Figyelj, anya, én nagyon sajnálom, hogy…; Én csak…; Szeretlek, oké? Néha gondolj erre is.

Apa már odalent várt az elõszobában. Nehéz volt magára hagyni azzal a fura nõvel, aki most az anyám volt, de nem tehettem mást, valahogy ez tûnt a legjobb döntésnek, amit értük hozhattam.

A hátsó kertbõl hoppanáltunk Nagyiék cseresznyefája alá, mögöttünk csilingelve zúgott a patak vize.
- Egy kicsit te is maradhatnál. Vagy visszajöhetnél…; néha eljöhetnél hozzám – mondtam a kapu felé sétálva. - Jót tenne a friss levegõ – tettem hozzá szinte mentegetõzve.
- Majd meglátom – vont vállat. Reméltem, hogy tényleg eljön. Mert nála ez már ígéretnek számított. – Prücsök! – Megtorpantam, tenyerem lecsúszott a kilincsrõl. – Mielõtt bemegyünk, még egyszer szeretném elmondani, hogy nem a te hibád. Megtalálom az igazi bûnöst, ne félj…; - Összeszorult a szívem. Bár ne sikerülne! Ne neked sikerülne…;

Gyorsan megöleltem, hogy ne kelljen néznem az arcára kúszó eltökélt bánatot.

~o~



A nagyinál kicsit jobban éreztem magam. Mosolygott, sütiket sütött nekem, és állandóan azt hajtogatta, hogy nem az én hibám, de persze nem hittem neki.

Az én hibám. Mért nem fogtam erõsebben? Miért vittem magammal?

Tedd, amit tenned kell…;

Akkor ezt kellett volna tennem: leguggolni, magamhoz ölelni, megnyugtató szavakat suttogni a fülébe…; és nem engedni el. Soha, soha, soha.

Egy idõ után már csak éjjel marcangoltam magam, mert nappal a nagyi rögtön kiszúrta és vigasztalni kezdett. Róla beszélt, és hiába a nagyi a legkedvesebb ember, akit ismerek, ez kezdett idegesíteni.

Szóval akkor szenvedtem a legjobban, amikor egyedül voltam. Amikor a nagyi vagy nagyapa is ott volt, igyekeztem annyit dolgozni, hogy ne kelljen rá gondolnom – vagy úgy egyáltalán gondolkoznom. Alig aludtam valamit, úgy nézhettem ki, mint egy frissen gyártott zombi a sírjából kikelve; ez persze csak feltételezés, mert tükörnek a közelébe sem mentem.

Az indulás napjáig nem is gondoltam a Roxfortra, aztán nagyi egy hajnalon felrakott egy Londonba tartó vonatra, a dolgok pedig véget értek és elkezdõdtek.
Természetesen mehettem volna mágikus úton is, de ragaszkodtam a vonathoz. Szeretem nézni a zöld mezõket és az elsuhanó dombokat, Skócia pedig mindig különösen megnyugtat, normális esetben fel is frissít.

Ahogy kifelé bámultam az ablakon, láttam, hogy a sínek egy kis patak mellett futnak.

Behunytam a szemem, hogy ne kelljen odafigyelnem, az emlékek azonban nem ismernek akadályt.

- Caitlin, várj! - kiáltottam. Megpróbáltam futni is, de a kezemben tartott súlyos kosártól és a hátizsákomat nyomó pokróctól nem nagyon ment. – Cait! Gyere már vissza! A nagyi megmondta, hogy együtt kell mennünk!
Hátrafordult és felnevetett, arany fürtjei vidáman röpködtek feje körül. Kis angyalka…;
Erre kinyújtotta rám a nyelvét, és tovább szaladt.
- Jól van, hugi! De így nem tudlak megvédeni a farkasoktól!

Megtorpant, ijedten körülnézett, és elindult felém. Alig bírtam elfojtani diadalmas vigyoromat.
De talán mégsem sikerült olyan jól az az elfojtás…;
- Ne mosolyogj! – intett komolyan, majd megfogta a kezem. – Én nem félek a farkasoktól, de téged féltelek tõlük! - Megszorította a kezem. – Hiszen el sem tudsz futni elõlük…;


Éreztem a kibuggyanó könnyeket, amint végigszántották az arcomat. De ez nem az emlékemben történt…;
Engedj el! Hagyd abba!

Nem engedett.

- …; Miért hoztál ennyi cuccot?
- Hé, mintha nem te könyörögtél volna, hogy „Naaa…; Meredith! Légyszi, olyan pikinikes kosárban hozzuk a fincsit! Lécciii!” – feleltem nevetve. – Egyébként sem megyünk messzire.
- Az jó, mert már elfáradtam – Félõsen a körülöttünk lévõ bokrokra pislogott, aztán suttogva hozzátette: - Te már láttad a farkast?
Felkacagtam.
- Nincs is farkas, Caity!
- Nincs? – csodálkozott. Elkezdte rángatni a kezem. – Akkor engedj el! Futkájozni akarok!
- Emlékeim szerint el vagy fáradva. Egyébként is selypítettél. Meg aztán, a kezed jó puha és meleg, szükségem van rá, hogy meg ne fázzak.
- De hiszen süt a nap! Nem fázhatsz! – durcáskodott.
- De igen. Itt belül – mutattam óvatosan a szívemre, miután elengedtem a kezét.
Nem futott el, hanem újra utána kapott.
- Nem hagyhatom, hogy megfagyjon a szíved – mosolygott rám. – Deee…;
- Tudtam, hogy lesz valami…; - sóhajtottam megadóan.
- Akkor fogócskázol velem? – Nem értem, hogy lehet kék szemekkel bocit játszani, de Õ megtette.
- Persze. Azért jöttünk, nem? – kérdeztem huncutul.
- Hááát…; néha azért ehetnénk is.

A patakparthoz értünk, úgyhogy ledobtam az összes cuccomat a selymes fûbe, rekordsebességgel leterítettem a pokrócot, és mire észbekapott, már õt kergettem.

Boldogan sikongatott, mikor elkaptam és diadalmas csatakiáltásokat hallatott, amikor õ ért utol engem.
Egy kis idõ múlva nagyon elfáradtam; leültem a partra és meztelen lábamat a vízbe lógattam.
Szerencsétlenségére pont én voltam a fogó.

Elõször tétlenül nézte, hogy csak üldögélek, majd odajött és kinyújtotta rám a nyelvét. A cérna akkor szakadt el, mikor egy marék füvet ültetett a fejemre. Kezemet a patakba merítettem, és miközben ügyködött, lecsaptam.

Felsikított és a patakba vetette magát, hiszen a csupán víz a hasáig ért.
Ádázul csapkodott, így a végén ’Már úgyis mindegy’-alapon utána ugrottam.
Tengeri csatát játszottunk, úszkáltunk, csapkolódtunk.
Annyira elfáradt, hogy úszás közben elaludt a karjaimban.

Kimásztam vele a partra és a pokrócra dõlve én is elaludtam.


- Hé! Hahó! – Egy ismeretlen hangot hallottam, és éreztem, hogy valaki ráz.
- Höh? Mi van? – Hatalmasat ásítottam, amivel nem igazán tompítottam kérdésem udvariatlan élét.
- Ahogy látom, te is roxfortos vagy. – Bambán néztem rá, aztán eszembe jutott az utazóládám. – Tíz perc múlva Londonban vagyunk, ideje felébredned.

Miután kidörgöltem az álmot a szemembõl, megismertem a lányt, aki már újságot olvasgatott a szemközti ülésen. Egy hugrabugos évfolyamtársam volt, azt hiszem, Emmának hívták…;

Leszedegettem a csomagjaimat, köszönetet mondtam a lánynak, majd kimentem a fülkébõl.

Elsõként léptem a peronra.

~o~



Mire átküzdöttem magam a kilences vágányhoz, az óra fél tizenegyet ütött. Közvetlenül elõttem egy vörös hajú lány feltûnés nélkül nekidõlt a kilences és a tízes vágány közti falnak, majd eltûnt, úgyhogy egy kicsit vártam, aztán nekifutásból belerohantam a falba. A lendület tovább sodort, de szerencsére nem állt elõttem senki.

Csak páran lézengtek a peronon, elvégre korán volt még. Nagy nehezen feltuszkoltam az utazóládámat a vonatra, és én is felszálltam.

Elindultam a vagon vége felé, a szokásos kupénkba. Hiányzott már a kis csapat…;

Váratlanul, minden figyelmeztetetés nélkül rántottak be az egyik kabinba, így elegánsan keresztülestem a támadómon és egyenesen…;
- Üdvözöllek James Potteren, drága hölgyem! – vigyorgott rám James és letolt a mellette lévõ ülésre. – Fájdalom, de szívem már foglalt.
- A kishölgy pedig az enyém, szóval ne tessék itt kisajátítani, patás barátom - mondta a tettes, Sirius. Felemelt az ülésrõl és az ölébe ültetett. – Kedves, hogy beugrottál, Field.
- Inkább beestem, Black – feleltem morcosan. – De az tény, hogy kedves vagyok. Hello, James! – fordultam a másik fiúhoz.
- Szia, Med!
- Mondták már, hogy csontos combjaid vannak? – kérdeztem, miközben a ládámat próbáltam lehalászni a poggyásztartóról - sikertelenül, mert Sirius egy-egy pálcaintéssel visszacsúsztatta.
- Eddig csak a popsimról hallottam, hogy csontos…; - töprengett James, mire Sirius megforgatta a szemét. – Pontosabban, csontosan szexi.
- Aha – motyogtam. – Hagyd már abba, Sirius! – emeltem fel a hangom.
- Hová készülsz, Meredith? - Teljes nyugalommal faggatott, ezzel pedig még inkább felbõszített, mint azzal, hogy nem hagyott szabadon mozogni.
- A barátaimhoz – vágtam rá.
- Mi nem vagyunk azok? – húzta fel a szemöldökét. Nem látszott túlságosan sértettnek, pedig örültem volna, ha ennél egy kicsit jobban megbántom.
- A velem egykorú barátaimhoz - mondtam nyomatékosan.
- Hollóhátasok – vont vállat. – Azért van annyi eszük, hogy tudják, hogy itt vagy.
- Ja, persze.
- Különben sem akarsz velük beszélni. Még nem.
- Tessék!? – Az addig rendben van, hogy tudja, mi folyik körülöttem, ez azonban még nem hatalmazza fel arra, hogy megmondja, mi a jó nekem.
- Kikérdeznének róla, mi viszont nem fogunk. Mindent tudunk.
- Azt csak hiszed – horkantam fel, de visszaültem a helyemre.
- Lehet, de biztos lehetsz benne, hogy nem fogunk kérdezõsködni. – Komolyan nézett a szemembe, kénytelen voltam megbocsátani neki ezt a kéretlen anyáskodást. Végül is, tényleg csak jót akart nekem.
- Õk se tennék – dacoskodtam mégis tovább. Már csak megszokásból is.
- Persze, Shirley biztosan nem. De a többiek…; õk nem ismernek elég jól.
- James se ismer – vágtam rá.
- Hé! – Az említett felháborodva szakította el tekintetét egy vörös lobbonctól.
- Nyugi! – intette le Sirius. – Lehet – fordult újra felém -, de õ meg engem ismer.
- És a többiek? Remus és Peter? – akadékoskodtam.
- Majd beszélek velük.
- Mi van velünk? –Remus lépett be, arcán még friss sebekkel. Nyúzott volt és kimerült – legalább nem voltam ezzel egyedül.
- Emlegetett szamarak - vigyorgott Sirius. – Gyertek, beszélnünk kell.

Õk kimentek, én meg összegömbölyödtem az ablak mellett. Pár perc múlva visszajöttek, és mindhárman rám mosolyogtak. Viszonzást vártak, valamiféle reakciót arra, hogy szerintük minden rendben lesz, de csak egy néma fejrázásra futotta tõlem. Nem ment.
Sirius lehuppant mellém és suttogva megkérdezte:
- Még mindig nem tudsz…;?
- Se sírni, se mosolyogni – csuktam be a szemem.
- Akkor miért volt könnyfoltos az arcod?

Felpattantak a szemeim. Hát persze…; az emlék.
- Azt hiszem…; azt hiszem, álmomban megy. De…; de ébren soha. Már fáj, Sirius…; rettenetesen fáj ez is. Elegem van. – Akadozva suttogtam, és szégyelltem a gyengeségemet.

Addig nézelõdtem az ablakon túlra, míg a tekintetem megakadt két alakon.
- Nézd, Meredith! – fordult felém az addig integetõ Remus. – Õk nem a…;

Pillantásom találkozott Flame pillantásával, úgyhogy gyorsan elfordultam és az arcomat Sirius vállába fúrtam.

A zsigereimben éreztem, ahogy az a szemét az ablak felé siet, és ezt igazolta Sirius szoros ölelése is.

Felesleges volt rejtegetnie, tudtam, hogy felismert.

A vonat végül elindult: akármit is akart Flame, megmenekültem tõle és anyám figyelõ pillantásától.

Aztán megint elaludtam.

~o~


A Nagytermet kerestem, de nem találtam. Már az ebédidõ felénél járhattunk, és nagyon jól tudtam, hogy eltévedtem, mert míg kint elvileg hétágra sütött a nap, én egy fáklyákkal gyéren megvilágított folyosón bolyongtam.

Kicsi voltam, és iszonyúan féltem, alig kaptam levegõt a rám törõ pánikrohamtól.

Határtalanul megkönnyebbültem, amikor hangokat hallottam meg, a megkönnyebbülés azonban rögtön átadta helyét az aggodalomnak. Két fiú veszekedett.

A fal mentén osontam, majd megálltam egy lovagi páncél mögött, amikkel zsúfolásig volt a folyosó. A két fiú is egy-egy, az enyémhez hasonló elõtt állt.
- Ha egyszer elkaplak, Black…; - sziszegte a rövid barna hajú, fekete szemû fiú, aki idõsebbnek tûnt a Blacknek nevezett, félhosszú hajúnál.
- Jaj, ne már, Hell! – gúnyolódott Black. – Azért hívtál ide, hogy ezt elmond? Különben is, mi a megfelelõ hely arra, hogy elkapj, ha nem egy kihalt, sötét folyosó?
- Én a helyedben leszállnék a húgomról – lépett közelebb Hell.
- Fúj! – imitált hányást Black. – Szóval te a helyemben rámásztál volna a saját húgodra? Ennyire vérmániás lennél?

A másik elvörösödött. Hogy a szégyentõl vagy a dühtõl, azt nem tudtam megállapítani: vonásai gonosznak és kiismerhetetlennek tûntek.
- Látod, én ebben is jobb vagyok nálad. – Black elfintorodott. – Sokkal nemesebb a vérem – mondta Hell, visszanyerve eredeti arcszínét.
- Már megbocsáss, de évszázadok óta aranyvérû a családom! – fortyant fel Black, bár arcán inkább undor, mint büszkeség tükrözõdött.
- Mégis mit ér az? – fitymálta Hell. – Én kékvérû is vagyok! Évezredek óta az angol királyi csa…;
Black felkacagott.
- Most komolyan néhány hülye mugli cím miatt vagy ennyire oda? Szánalmas vagy. Mit érsz velük?
- Megtanultam párbajozni. – Diadalmasan vigyorgott, míg Black meghökkent arcot vágott.
- És? Azt itt is megtanulhatsz.
- Félreértettél – mondta vigyorogva Hell és kihúzta a mellette álló lovag kardját. – Ilyen párbajra gondoltam. Állj ki velem a húgom becsületéért!
- Meglepõ vagy…; - dörmögte Black. – De végül is, miért ne? Bár annak a ribancnak kár a nem létezõ becsületéért. – Kihúzta a másik lovagi kardot, és a súlyát próbálgatta, Hell azonban már támadott.
– Most felnyársallak, Black!
Fogalmam sincs, mi ütött belém, de kiugrottam a rejtekhelyemrõl és felkiáltottam.
- Ne!

Egy pillanatra megálltak.
- Most mi legyen? – kérdezte lihegve Black. A kard valószínûleg épp elég nehéz volt ahhoz, hogy már ennyitõl is kifáradjon.
- Egy koszos kis elsõs nem akadály. –Hell ördögi vigyorától egy pillanatra kihagyott a szívem. Hát normális vagyok én, hogy ebbe beleavatkoztam? – Majd utánad küldöm a pokolra…;

A kardok vérfagyasztóan csattogtak. Black is ügyesen csinálta…;

Ennél a gondolatnál a fiú kezébõl kirepült a kard. Ismét kiabáltam, mint egy idióta, ahelyett, hogy elfutottam volna.
- Ne! Ne öld meg!

Valaki más tette. Én biztosan nem.
A döfésre emelkedõ kard és a földön fekvõ Black közé ugrottam, mire borzasztó fájdalom járta át minden porcikámat.

A kard átszúrta a hasam, majd visszavándorolt ugyanazon az úton. Nagyon lassan…;
Összeestem.

Hell egy pillanatig rám meredt, aztán sátáni kacajjal elfutott.
- Ez a te hibád, Black!
A világ elsötétült, de a többi érzékem mûködött. Tompán érzékeltem a hasfalamból ömlõ meleg vért, hogy az ott maradt fiú felemel, és rohan velem.
Aztán minden kikapcsolt.

***


Egy addig ismeretlen helyiségben ébredtem; a sok ágy és az általános fehérség miatt arra tippeltem, a Gyengélkedõn vagyok.

Az ágyam oldalán egy szék állt, a rajta ülõ fiú arccal az ágyamra borulva aludt.
De az oldala hiányzott…;

Elvigyorodtam.
- Hé! – böktem meg. – Ébresztõ!
- Mi van? – egyenesedett fel. – Ja, hogy te…; hát felébredtél? – Úgy tûnt, nagyon megkönnyebbült.
- Úgy néz ki. De talán ki kéne találnod, hogy felveszed, vagy lerakod – intettem a láthatatlanná tévõ köpeny felé.
- Uh…; kösz, hogy szóltál.
- Azok mik? –A szekrényem tetején több tucat édesség és könyv állt, azok felé mutogattam több-kevesebb sikerrel.
- Azt hiszem, a barátaid küldhették…;
- Fél óra alatt megtudták, hogy itt vagyok?
- Fél óra?! Már egy hete kómában vagy miben voltál.
- Egy hete? – motyogtam elhûlve. – És te azóta itt vagy?
- Dehogy! De minden nap bejöttem, amikor tudtam – válaszolt kicsit elpirulva. – Végül is, én tehetek arról, hogy itt vagy.
- Nem – mondtam határozottan. – Az a Hell, vagy ki szúrt le. Te nem tehetsz semmirõl.
- Nem hibáztatsz? – csodálkozott.
- Azt se tudom, kit kéne – nevettem. – Egyébként Meredith Field vagyok.
- Tudom – bólintott. – Én pedig…;
- Sirius Black! – rikácsolta a belépõ fityulás nõ.
Sirius gyorsan elrejtette a köpenyt.
- Már megint mit keresel itt, te, te átkozott kö... – Torkán akadt a szó, mikor meglátta, hogy magamnál vagyok. – Ó, Miss Field, hát felébredt?
- Nem, ez a vadonatúj tetszhalott-állapotom – feleltem huncutul mosolyogva.
- Á, maga is olyan, mint ez az akasztófáravaló – legyintett vidáman. – Halálra aggódta magát maga miatt…;
- Helyes – vigyorogtam. – Mikor mehetek el?
- Ej, de sürgõs! Leghamarabb holnap. Elég csúnya seb volt és rengeteg vért vesztett. Bár…; - itt Siriusra kacsintott -, a fiatalember nagyon sietett veled. Amíg eszméletlen voltál, vérpótlót itattunk veled, most jöhetnek az erõsítõ fõzetek. Na meg ez a sok nyalánkság…;

***


Kiléptem a paraván mögül. A szomszéd ágyon Sirius ült, és az ujjaival dobolt egy hófehér párnán. Türelmetlennek, de elszántnak látszott.
- Díszkíséretet is kapok? – mosolyogtam rá.
- Hát, szépségesnek szépséges vagyok…;
- Fõ a szerénység – nevettem. – Mehetünk, Don Ego?
- Ha ennyire nincs kedved rólam beszélni…;
- Ebédelni szeretnék. - Próbáltam elnyomni a gyomromból feltörõ korgást, de vigyorából ítélve nem sikerült.
- Hallom…;
- Hé, Black! – harsant egy hang az elõcsarnokban.
Odafordultunk: szemben velünk Hell és a haverjai álltak.
- Azt hittem, felfüggesztettek, Hell! – mordult rá Sirius.
- Á, egy hatásos mese az öregnek és maradt fél év bünti Lumpslucknál – vigyorgott kajánul a pokolfajzat.
- Te…; - sziszegte Sirius, felé indulva. Megfogtam a karját és magammal húztam a Nagyterem felé, a nagy erõlködésben azonban nem vettem észre, hogy Hell felém tart, szóval az átka teljesen váratlanul ért. A falhoz csapódtam.

Siriust lefogták kínzóm társai, én pedig újabb átkot kaptam ajándékba, nyomában felszakadt az arcom.
Aztán a lépcsõn egy csapat ötödéves tûnt fel, akikbõl a percenként kapott átkok miatt egyre kevesebbet láttam.
- Na, mit szólsz, Black? Tetszik a kis védenced?
Egy kicsit abbahagyta, úgyhogy kitisztult a kép.
Az ötödévesek griffendélesek és mardekárosok voltak. A griffendélesek közül többen segítségért szaladtak, de…; Mardekárosok…;!

Reménykedve kutattam Flame után, és az állapotomhoz képest elég gyorsan meg is találtam, csak azért, hogy elveszítsem.

A bátyám a többi mardekárossal együtt azon vihogott, hogy engem kínoznak.

Hell ugyanis újrakezdte.

Kétségbeesetten kapcsoltam el-elhomályosuló pillantásom Flame-éhez, hátha tévedek, de hiú ábrándokat kergettem. A bátyám a példaképem, a társam, a legjobb barátom meg sem próbált megvédeni, sõt, élvezte, hogy szenvedek.

Egy világ omlott össze bennem.

Minden elmosódott, csak Flame arca maradt tiszta, és én ismét a lábamon álltam. Jeges tekintetébe meredtem, hallottam kacaját, és éreztem, ahogy egy apró kéz kicsúszik az enyémbõl…;

- Meredith!
- Caitlin…;

- Meredith!
- Ne vidd el…;
- Med!
- Tessék, - riadtam fel.
- Jól vagy? – Sirius aggódva szemlélte könnyáztatta arcomat, mire sietve megtörölgettem.
- Voltam már jobban is. Miért ébresztettél fel?
- Azt hiszem, téged keresnek – mondta duzzogva James.

Az ajtóban álló, ismerõs alak felé pillantottam.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.