efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ahogy a címe is mutatja, ez a fejezet egy rövidke közjáték, ami el?készíti a következ? fejezetet. Találtok majd benne olyat, amit nagyon fogtok szeretni, de aggódni is fogtok, és egy kicsit talán dühösek is lesztek... Na, majd meglátjuk, nagyjából már hozzá vagytok szokva a stílusomhoz, nem féltelek titeket :D
Mindenesetre tömény M/R, én nagyon szerettem írni (azért is jött ilyen gyorsan) ;D
Jó olvasást!
Ui.: A befejezésért elnézést kérek :D


Közjáték


A bizonyosság sohasem fáj. Csak az, ami előtte meg utána van.


Erich Maria Remarque



/A halálról beszélgettem ma egy minisztériumi dolgozóval; neki többé nem létezett más téma, én pedig veszítettem már el annyi embert, hogy járatos legyek a dologban – ezt te tudod a legjobban.
Sok minden és sok mindenki eszembe jutott, de végső soron mégis csak azon járt az eszem, amin mindig, amikor a halálra gondolok: a hibákon. Azon, hogy abban az utolsó percben el kell velük számolnom…; Nem Isten előtt, hiszen ő mindet széles vásznon nézi végig, hanem magamban, ott legbelül, a szívemben, ahol az utolsó dobbanás majd mindent lecsupaszít, és furcsán tisztává tesz.
Én már most készülök, mert az őszhajszálaim száma háromra ugrott…; szóval néha sorba teszem a baklövéseimet, súlyossági sorrend szerint. Nevekkel is címkézem őket, és a ti nevetek betölti az első helyeket. Talán azért, mert annyira meg akartalak menteni mindkettőtöket…; talán azért követtem el annyi hülyeséget pont veletek szemben.
Hát bűn ilyen nagyon szeretni valakit? Hiba?/


Folyosókból, termekből és titkos, festmények mögött megbúvó átjárókból szőttünk pókhálót, ahogy keresztülszeltük a kastélyt, mint két menekülő vadállat. Én voltam az ijedt, zavarodott kisnyúl, Shirley pedig a lomha, értetlen, de végletekig barátságos medve, aki a leglehetetlenebb helyekre is belépett a kedvemért.

A Roxfort a varázsvilág kaméleonja: percről percre változik a színe, minden sarkon más hangulatba botlik az ember, ha egyszer végigjárja. Most furcsán csendes volt minden, csak néha találkoztunk csalódott griffendélesekkel vagy nevetgélő mardekárosokkal, akik már alig fél órával a meccs vége után beleuntak a pályán pezsgő összevisszaságba.
- Pisilnem kell, Med. – A szobor mögött turbékoló szerelmesek, akik abban a percben mindennél jobban bosszantottak, Shirley nyöszörgésére kuncogva rebbentek szét. Ha eddig rohantam, akkor most minimum egy Ezüst Nyíl sebességére kapcsoltam fel. Shirley a világ legjobb barátnője, szó nélkül tűrte, hogy többórásnak tűnő várakozás után kiragadjam a lelátókról leáramló tömegből, és magammal rángassam, de már neki is kezdett elege lennie belőlem; sziszegő hangokat adott ki, és folyton bökdösött.
- Értem, persze, hív a természet – lihegtem neki a vállam felett. – De egy picit sem állhatunk meg, egyszerűen képtelenség…;
- Engem nem érdekel, ha Hisztis Myrtle lakása jön velünk szembe legközelebb, akkor is bemegyek pisilni! – Egy utolsót szusszantott nyomatékul, majd megragadta a talárom ujját, és egész egyszerűen lecövekelt maga mellé. – Med, nincs értelme menekülni, csak előveszik a térképet, és azonnal ott teremnek, ahol vagyunk, bármilyen gyorsan futunk is…;
- Te meg miről beszélsz? – Milyen térkép? Ha pedig az a Térkép, akkor honnan tud róla?

Természetesen teljesen fölöslegesen próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék kifulladva, hiszen az egész testem árulónak esküdött fel. Patakokban folyt rólam a víz, sípolva szedtem a levegőt, a fejem pedig minden bizonnyal leginkább egy céklára hasonlított. Ha mindezekhez hozzátesszük a lelki tényezőket is, az állapotomat talán a „roncs” vagy a „katasztrófa” szavak jellemzik a legszemléletesebben.

Fogalmam sincs, miért vártam el, hogy Shirley megértsen, mikor én sem láttam magamban az ok-okozati összefüggéseket, és képtelen voltam magyarázatot találni akár a legkisebb mozdulatomra, de a barátok néha tesznek ilyesmit, nincs is ezzel semmi probléma. Tőlük valahogy nem tudunk lehetetlent kérni, sokszor akkor is segítenek, ha nem tudnak róla.

A kérdésemtől majdnem teljesen kiakadt, és azt hiszem, csak a sok éves gyakorlatnak köszönhette, hogy megúszta az idegrohamot – és a vele járó bepisilést. Vagy legalábbis erre következtettem a hirtelen felbukkanó víztócsa és a haját tépő Shirley hiányából.

Az előttem toporzékoló példány csak lehunyta a szemét, és egy mély lélegzet után a lehető legbékésebbre cserélte az imént még szinte hisztérikus hangját.
- Reméltem, hogy nem kell megmagyaráznom valami olyasmit, amire magad sem tudod a választ, de te akartad, a pénztártól való távozás után…; - Sürgetően intettem, hogy folytassa már, térjünk a lényegre, mire megforgatta a szemét. Én értettem, hogy miért idegesítő ez az egész, de neki fogalma sem volt arról, milyen kényelmetlen csak úgy egy helyben ácsorogni. – Arra gondoltam, hogy mivel a Griffendél kikapott, talán nem akarsz találkozni a Tekergőkkel, mert tudom is én, nem tudsz mit kezdeni a megaláztatásukkal…; Ne nézz így rám, a legjobbat hoztam ki az értelmetlen rohangálásodból!
- Az lehet, de a fiúk szóba sem állnak velem, semmiképpen sem kellett volna…;
- Hé, hercegnő, hibákat én is tudok találni az elméletemben, például: ha a Tekergők elől futunk, miért nem mentél le Regulushoz a meccs után?

- Erre én is kíváncsi lennék. – Regulus hangja vidáman, diadalittasan csengett, és ahogy hátrafordultam, hogy megnézzem, mégis milyen közelről hallgatott ki minket, alig fél méterről kellett szembesülnöm a belőle áradó letaglózó önelégültséggel.
- Csodás! Megjött a fekete lovag aranyporos vesszőparipán, úgyhogy én akár…; - Nagyon egyformán nézhettünk Shuirleyre, mert miután elharapta a mondatot, egy ideig zavart mosollyal kapkodta köztünk ide-oda a tekintetét. – Felejtsétek el, nekem most sürgős dolgom van a legközelebbi lányvécében.

Amikor Regulus elém lépett, már tudtam, mitől pirult el Shirley, mielőtt otthagyott minket: a barátomnak olyan jól állt az arcára költözött, egyébként kissé ellenszenves gőg, hogy nekem, aki már amúgy is fokozott női gyengeséggel reagáltam rá, meg kellett kapaszkodnom a legközelebbi szilárd pontban, ami történetesen maga Regulus volt. Caitlin természetesen nem állta ki szó nélkül, hogy az érintésétől a lábujjam hegyéig vörösödtem – Hiányoltad a szikrát, Medy? – de Regulus még csak meg sem lepődött rajta, pedig egyszer sem fordult még elő, hogy a lábai elé olvadtam volna. Csak tovább mélyült az a majdhogynem beképzelt mosoly, ami egyszerre tette őt meglepően férfiassá és vonzóvá és valahogy megfogalmazhatatlanul idegenné. Persze, még mindig úgy nézett rám, hogy egy lövészárok mélyén is biztonságban éreztem volna magam vele, de a melegen borzongató sötét szempár sarkában ugyanaz a fény csillant, mint régen a szoknyapecér időszakát élő Siriuséban. Mintha minden lánynak ugyanilyen fölényes birtoklással karolná át a vállát, mint az enyémet. Regulus úgy kezelt, mint egy trófeát, és bár még hátravolt két kviddicsdöntő, kétségtelenül a zsebében érezte a kupát is.

Legszívesebben bokán rúgtam volna, hogy észhez térjen – az után, hogy a lelket is kicsókoltam belőle. Ez a bosszantó kettősség alaposan megzavarta az amúgy is ingatag lábon álló lelki világomat. A testemről nem is beszélve…;
- Szóóóval – dőlt hanyagul a falnak – azt már tudom, hogy nem Siriust vigasztaltad odalent, de még mindig…;
- Kellett volna? – Mindenáron azt akarta, hogy szemből simuljak hozzá, ami az egyik részemnek nem is lett volna ellenére, mégis úgy döntöttem, hogy a mérgembe kapaszkodom, és megőrzöm a hidegvérem, úgyhogy mellé perdülve inkább az oldalammal támasztottam a zordon, hideg köveket.
- Igazából nehéz meccs volt, nem kell szégyenkezniük, de azért mégiscsak mi nyertünk. – Csak azért is alapon a kezem után nyúlt, és belenevetett a tenyerembe. – Láttad Potter arcát, amikor…;
- Nem voltam ott.
- Hoppá. – Végre úgy igazán rám emelte a pillantását; a megbántottságtól lehullott róla minden, amit nem ismertem, csak hogy aztán kétszer olyan erősen térjen vissza. – Ez megmagyarázza, miért nem jöttél le hozzám a pályára. Nem kellett volna ennyire komolyan venned a pártatlanságot. – Egyenként, lágyan megszorongatta az ujjaimat: mire a kisujjamhoz ért, a sértett kisfiúból ismét dühítő macsó lett.

Így hát hiába vártam a „Miért?” kérdésre vagy arra, hogy faképnél hagyjon. Csak álltunk egymás mellett, mint két szobor, a levegőben pedig összeütközött az ő hűvös nyugalma az én enyhén felforrósodott, haraggal átitatott hangulatommal.

Még nem veszekedtünk, de ez a hallgatás azt sem jelentette, hogy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Valahol a kettő között toporogtunk, és az egyre testesebb csöndből úgy láttam, Regulus arra vár, hogy én mozdítsam el a helyzetet valamelyik irányba. Bántott, hogy neki látszólag ennyire mindegy, hogy vitázunk-e, de ha így áll a dolog, akkor pukkadjon meg a saját kis feszültségétől! Én majd összetörök valamit, és egy ideig minden rendben lesz…;
- Sokáig kerestél, mielőtt megtaláltál? – Mintha mi sem történt volna…;

Elvigyorodott, és akkor rájöttem, hogy mégis ő irányít, mert amit mondott, az egyértelműen hadüzenet volt:
- Nem kerestelek. Ez a legrövidebb út a klubhelyiségünkhöz, csak véletlen szerencse, hogy beléd botlottam. – Á, még csak nem is a közös kuckónkba tartott! Biztos fontosabb volt neki, hogy a pincében ünnepeltesse magát a mardekáros kis libákkal…;

Ellökte magát a faltól, és zsebre dugott kézzel, felvont szemöldökkel tornyosult fölém, mintha szívességet tenne már azzal is, hogy egy levegőn osztozunk. – Megyünk végre valahová, vagy csak itt dekkolunk?
- Pff, én még maradnék egy kicsit, mára kigyalogoltam magam, miközben össze-visszarohangáltam, csak hogy ne agyaljak azon, mit keresett Bellatrix kuzinod a kastélyban…; - Egy félfordulattal a falnak nyomtam a hátam, és távolságtartó dühvel keresztbefontam a mellkasom előtt a karom.

Erre elkerekedett a szeme, de nemhogy nem ijedt meg, hogy rátenyereltem valami szörnyű titokra, hanem egyenesen a képembe kacagott, aztán olyan viharos hirtelenséggel váltott az én Regulusomra, hogy felocsúdni sem volt időm, máris megkönnyebbült ölelésében találtam magam.
- Komolyan, bogaram, a frászt hoztad rám ezzel a hisztivel, azt hittem, valami nagy baj van, és inkább felkészültem a legrosszabbra – suttogta a hajamba. Nem mondom, hogy nem esett jól, de valójában csak még jobban felhergelt azzal, hogy ilyen könnyedén vette az egészet.
- Már ne is haragudj, de Bellatrix esetében már a kibocsátott szén-dioxid is baj, nem is kicsi…; – morogtam a szántnál békülékenyebb hangon.
- Anyám bált rendez a születésnapom alkalmából, hogy megfelelő feleséget találjak magamnak. – Szájával lassan elindult az állam felé, így az arcomon éreztem a fintorát. – De mivel a Beauxbatons-ben később kezdődik a tavaszi szünet, le kellett tárgyalni Dumbledore-ral, hogy tovább hiányozhassam. Tudod, hogy Bella a legmeggyőzőbb, valószínűleg ezért jött ő. Furcsa, hogy nem köszönt be a meccsre, biztos sietnie kellett…; Ez az ügy tulajdonképpen elég pitiáner ahhoz, hogy bosszantsa Bellát.
- Pitiáner – nyögtem fel. – Végül is legyek nyugodt: egyrészt rémesen sokáig leszel távol a szünetben, másrészt ezt azért teszed, hogy élvezhesd egy csapat francia férjvadász társaságát egy olyan bálon, ahová engem nem hívtak meg. Milyen fant…;

Finoman megcsókolt, hogy belém fojtsa a szót.
- Elhiheted, hogy nekem sincs sok kedvem hozzá, de ha ez kell, hogy anyám egy ideig békén hagyjon ezzel a témával…; - Valami szöget ütött a fejemben (azon kívül, hogy a Bellatrixos történet sántít…;), ám Regulus kézen fogott, és őrült hadarás közepette elindult velem. – Gyere, menjünk a szobánkba, muszáj részletesen elmesélnem a meccset, ha már nem voltál ott…; Egész életemben arra vágytam, hogy egyszer anélkül mondhassam neked, hogy „És akkor Potter bevágott elém…;”, hogy közbeszólnál: „Ott voltam, Reg, láttam, mi történt!”. Hah, ere most esélyed sincs, végre kiélhetem a közvetítői szenvedélyemet. Egyébként kommentátor is akartam lenni, emlékszel még?
- Várj! – Jóval azelőtt torpantam meg, hogy befordultunk volna egy népesebb folyosóra. Alig figyeltem arra, amiről olyan lelkesen – túl lelkesen – hadovált, azon gondolkoztam, hogy helyes-e összerakni azt a borzalmas képet a sok információból, amit ma Davidtől és Regulustól kaptam, s végül arra jutottam, hogy muszáj. Ha más nem, a kétségeim biztosan megszűnnek, mert ezúttal nem hagyom, hogy kedveskedéssel elaltasson, és könnyedén témát váltson. Ha pedig másnak is vége lesz…; ezen nem töprengtem el. – Te nem…; anyukád nem tud rólam? Mármint értem, végül is nem vagyunk együtt olyan régen, és nem neki kell először megtudnia, és az én szüleim sem tudják még, bár az érthető, de…; - Itt kellett volna megfognia a másik remegő kezemet is, és biztosítania örökké tartó, halhatatlan szerelméről, ehelyett azonban elengedett, és ismét a zsebében keresett menedéket a mancsainak, ami felért egy beismerő vallomással. Nagyon féltem. – Reg, ha nem akarsz bálozni, akkor miért nem mondod meg Walburga néninek, hogy már találtál valakit? – Most az egyszer örültem, hogy olyan alacsony vagyok, mert hiába hajtotta le a fejét, egy egyszerű helyzetváltoztatással a szemébe tudtam nézni. Megnyugtatásnak szántam, hogy a mellkasára simítottam a tenyeremet, de most mintha ez is zavarta volna. Megmagyarázhatatlanul hullámzott az érintésem alatt, a sokévi barátság azt súgta, dühös, és ezt nem tudtam mire vélni – ahogy azt sem, miért vagyok én is egyre mérgesebb a szótlanságától. – Reg, én aranyvérű vagyok, és anyukád szeret…; na jó, ha engem nem is, de anyáért odavan, és a nagyanyámmal is sülve-főve együtt van, nem hiszem, hogy lenne ellene kifogása, ha…; szóval ha valamikor komolyra fordulna a dolog. Mert ez is benne van a pakliban, nem? Én sz…;
- Ki ne mondd! – csattant fel minden figyelmeztetés nélkül. Ijedtemben önkéntelenül is hátráltam pár lépést; a páncél, amibe belerúgtam, csikorogva tiltakozott a közelségem ellen.

A reakciómat látva Regulus rendezte a vonásait: ugyanaz a megközelíthetetlen idióta lett, aki a meccs után belém botlott, akiről sugárzott, hogy azt hiszi, övé a világ.
- Bocs, hogy kiabáltam – vigyorgott rám. Nem azt mondta: „Sajnálom, én szerettem volna először kimondani, ne haragudj, bogaram.”, hanem bocsánatot kért a hangerőért.

Hát ez hihetetlen.


Mélyen egyetértettem Caitlinnel, de az, hogy a körülmények mind azt súgták, nem kellek Regulusnak, kibillentett a lelki tömegközéppontomból. Az utóbbi félórában egyik ellentmondásból a másikba sodródtunk teljesen céltalanul: miért csókolt meg, mi volt az az ölelés, ha…;? Mik vagyunk mi? Vagyunk egyáltalán? Úgy, ahogy azt én gondolom?
- Ne zavartasd magad…; - sziszegtem a felismerésnek abban a percében, amikor sírnom illett volna. – Már mindent értek. Azért nem harangozol be anyádnak, mert nem lesz ebből semmi sem…; és pontosan ezért nem mondod azt sem, hogy szeretsz, mert az persze hazugság lenne. Bár nem világos, hogy akkor mire volt jó ez a két hónap, mert ha csak meg akarnál dönteni, gondolom ennél kevesebb idő alatt is sikerült volna…;
- Ne beszélj badarságokat, Meredith! Lehet, hogy okkal nem mondom ki, de ez az ok semmiképp sem az, hogy nem érzem. Egyszerűen azt hittem, hogy így is biztos vagy bennem, szavak nélkül is…;
- Én is azt hittem, amíg David fel nem nyitotta a szemem…; - Ez gonosz húzás volt, de megérte, hiszen Regulus minden mozdulata féltékenységet sugárzott már abban a pillanatban, hogy kiejtettem David nevét.

Nem emlékeztem rá, mikor kerültünk be az ablakmélyedésbe, vagy, hogy mióta nyomódott a hátam a jegesen fénylő üvegnek, de hogy Regulus teste milyen erőszakosan préselődött az enyémnek szitkozódás közben, azt soha senki sem törli ki a fejemből.
- Ha már ott tartunk, hogy ki mit hisz…; hát én azt hiszem, hogy ez a te Dvaid barátod még mindig több mint valami játszópajtás…; - Körmei fülsértően karcolták végig az ablakot, ahogy a hajamba túrt. -…; vagy ha az is, hát csak arra vár, hogy valami igazán felnőtteset játszhasson veled! És amit töredelmesen bevallottál a közös karácsonyotokról, sajnos nagyon azt súgja nekem, hogy te sem ellenkeznél, Med…;
- Ó, és egy másik téli esemény nem aggaszt téged véletlenül? – A hangom rekedtes volt, mert én Regulus karját karmoltam, a lábaim pedig csak egy bizonyos testhelyzetben fértek el: egy vonalban a párkányra szorult fenekemmel, Regulus csípője körül. – Mert én igenis félek, hogy felbukkan az álarcos fickó, és követeli a jussát, amit talán jobban kiérdemelt, mint te, mert kimondta a varázsszót, és olyasmiket éreztem a közelében, mint…; mint a tiédben még sohasem. – Mostanáig – kuncogott Caitlin kajánul. – De természetesen kettőnk helyett félhetek, mert te láthatóan nem rettegsz attól, hogy lecsap a kezedről.

A legnagyobb meglepetésemre a vicsorgó Regulus egy tizedmásodpercre köddé vált, és őszinte mosoly csusszant a fülemhez:
- Tőle nem kell tartanod, a lehető legjobb helyen van.
- Nahát, ne mondd! – sikoltottam. – Mégis honnan tudod, hogy kicsoda, és mit műveltél vele, ami miatt nem keres?
- Megvannak a kapcsolataim – duruzsolta elégedetten. – Egyébként, ha tényleg szeretsz, édes mindegy, hogy ki ő, ugye?
- Nem igaz, hogy nem fogod fel, hogy ez az, amit nem tudok! Rettegek, hogy egyszer csak előbukkan a semmiből, és akkor majd döntenem kell, és…; - Egy kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen, és mintha egy kicsit megsajnált volna; ebből erőt merítettem, és végre kaptam levegőt. – Tudod mit? Téged úgysem érdekelne, úgyis csak dísznek tartasz, biztosan örülnél, ha valaki megszabadítana tőlem, és nem neked kellene kidobnod, hanem elcsábítana tőled egy részeg, szerelmes bolond!

Felszisszent.
- Ezt gondolod?
- Már hogyne gondolnám, ha eddig semmit sem cáfoltál meg? – Dühömben ösztönösen a húsába martam, mire megint nagyon közel jött. – És képzeld, már az is eszembe jutott, hogy csak alibi vagyok, hogy leplezd a másságodat! Mert ugye jó barátok voltunk, nem is olyan logikátlan, hogy…;
- Na, ide figyelj, bogaram…; Egyetlen dolgot kellene tennem, és hidd el, a létező összes kétséged szertefoszlana, de jelenleg nem igazán érdemled meg a lelki békét, úgyhogy…; - Ez volt az a pont, ahol a mugli filmekben egészen arcpirító módon vezetik le a feszültséget a főhősök, és habár be kell vallanom, mi is közel álltunk ehhez a megoldáshoz, a nevetséges utolsó elméletemmel eléggé megsértettem Regulust. A szája dühösen rángatózott, és minden porcikám fájt ott, ahol hozzám ért – ahol pedig nem, ott kimondhatatlanul sajogtam, és az érintés hiánya a szívemig terjedt, miután néhány szarkasztikus szó után otthagyott, egyedül, és a saját lelkiismeretemnek kiszolgáltatottan. – Puszcsi, szívecském, a szünet után találkozunk…;!
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.