efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Szval jra itt a tatk, egy kis Regulusszal, kicsit tbb Daviddel, aminek most nem fogtok rlni... :D Felbukkan egy mellkszerepl? is, akit nagyon fogtok utlni a kvetkez?kben, s megjelenik egy vratlan ltogat, aki sok krdst hagy maga utn mg Medben is ;) J olvasst!


Tiszavirág II.
S hallgatnak most a büszke dalok is.
De vége lesz e csoda végtelennek,
A Nap, a küzdelem kikél s hamis
Gondok, varjak szöllőkre, szívre kelnek,
A Hold lehull és véle álmom is.

József Attila: Költőszerelem teremtő estje (részlet)

/Az életünk akkor is tűnhet tökéletesnek, ha tudjuk róla, hogy nem az – azt hiszem, mások ezt hívják rózsaszín ködnek. Jól teszik, ha így nevezik, mert felhő és köd között tulajdonképpen nincs különbség, és mi lesz a felhővel, ha a tiszavirág megrebbenti a szárnyát? Nem száll el, nem szakad szét, nem válik semmivé, ó, dehogy… De elég, ha csak egy kicsit is odébb úszik, elég, ha csak egy aprócska rés támad rajta: és Csodaország már nem is az a hely, ami addig volt./ - Fogadok, hogy csak azért csavartad el a fejem, hogy nektek drukkoljak a döntőkön. – Bátran hajoltam be Regulus arca elé, mert hosszú percek óta nem tett egyebet, mint hogy szorongva szemezett egy darab kisebbségi komplexusban szenvedő pirítóssal.
- Először is, te csavarta el az én fejemet, másodszor pedig ne beszélj a kviddicsmeccsről, rosszul vagyok, olyan ideges vagyok már így is. – Még csak rám sem nézett, tekintete továbbra is ködös maradt, és engem hivatalos barátnőjeként szörnyen zavart, hogy szó szerint keresztülnéz rajtam, úgyhogy nem hagyhattam annyiban.
- Hm, akkor szerencse, hogy egy irányba csavartuk egymás buksiját, különben most nem tehetném meg ezt. – Játékosan lecsaptam önkéntelenül elnyílt szájára, amitől végre igazán tudatosult benne a jelenlétem.
- Tényleg mázlisták vagyunk – nyögte, és ezzel le is zárta a szünetet, gyorsan folytattuk ott, ahol abbahagytuk.
- Menjetek szobára – morogta Shirley. A Hollóhát asztala, ahol ma reggeliztünk, egyébként hálás közönség volt: barátnőmön kívül senki sem törődött velünk, főleg azok nem, akik hasonló elfoglaltságot találtak maguknak. – Te jó ég, Jeremy, ez rátok is vonatkozik, komolyan aggódom Nadine nyelvéért…
- Ne nézz ide. – Jeremy vigyorogva fordult Shirley felé, de kezét Nadine combján hagyta.
- Vagy ülj át máshová – csatlakoztam az élcelődéshez vidáman, miközben Regulusnak dőltem, hogy két tűz közé került unokanővérem szemébe nézhessek. Hangszínéből arra következtettem, hogy megint rossz kedve van, mint a héten már olyan sokszor, de kellemesen csalódtam; egy visszafogott szemforgatás után nevetve pattant fel, és jobbra-balra cuppantott egy-egy puszit Jeremy arcára és az enyémre.
- Bánom is én, ha éhen maradtok… sőt, Regulus, ez egy egészen tűrhető bemelegítés így közvetlenül a meccs előtt, nem? – Reg egy árnyalattal sápadtabb arccal horkant fel mellettem. – Majd odakint találkozunk, hercegnő! – Egy diadalittas mosolyt követően úgy távozott, mint egy rendkívül öntudatos díva, csak hogy tovább hergeljen minket. Az ajtón persze úgy táncolt ki, mint egy viháncoló tizenéves…
- Igaza van – nyomtam egy utolsó puszit Regulus orrára. – Ha nem akarom, hogy ez a főtt tojás magányos maradékként végezze ezen az ízléstelen aranytányéron, muszáj megennem, mielőtt teljesen kihűl. Közben azért beszélgethetünk. Például nézzük csak: te nem vagy éhes?
- Tegyünk egy próbát: talán ha felfallak téged, a gyomrom visszanyeri eredeti méretét, és visszatér az étvágyam is. Na?
- Á, a táplálkozás, mint téma, kilőve. – Elkomolyodtam. – Feltételezem, hogy a múlt heti dráma is tabu még mindig. Falfehér bőrére sötétszürke árnyék húzódott, s alattomosan suhanva a világ legcsattanóbb gyötrődő arckifejezését hagyta maga után.
- Ilyen kicsin múlt, hogy túl hamar elveszítettelek – érintette össze hüvelyk- és mutatóujját. – Nagyon sokáig gondolni sem akarok rá.
- Nagyon sokáig? – ismételtem meg halkan.
Hirtelen felpillantott rám, és halványan elmosolyodott.
- Soha többé.
- Az jó – bólintottam -, de nem söpörhetjük a szőnyeg alá az egészet, annál sokkal komolyabb az ügy…
- Tudom, de ne most. Várj még egy kicsit, jó? Szeretném élvezni ezt a csendes boldogságot veled. – Megfogta azt a kezemet, amelyikkel éppen nem döfködtem mélabúsan árva pirítósát.
- Azt legalább elárulod, mit álmodtál akkor éjjel?
- Semmi különöset – vágta rá gyanúsan gyorsan.
- Hánykolódtál – néztem fel rá.
- Nem emlékszem mi volt az, talán egy kutya kergetett álmomban. – Szórakozottan játszott az ujjaimmal, természetesen kerülte a tekintetemet.
- Egy kutya.
- Néha szokott.
- Elkezdhetek tapintatosan másról gagyarászni, vagy idő kell, hogy elraktározd ezt a frappáns kis hazugságot? – Kiszabadítottam a kezem, és dacos mozdulattal, ovis módjára a számhoz emeltem a serleget. A töklé még narancssárga bajuszt is festett nekem.
- Nem számít, mit álmodtam, aznap nem az én álmom volt a leglényegesebb, ezt te is tudod. Csak az a fontos, hogy amikor felébredtem, még ott voltál mellettem. Édesen szuszogsz, mondtam már? Felsóhajtottam.
- Nem baj, hogy nem a csapatoddal eszel ezen a fontos napon?
- Egyedül az lenne probléma, ha kilenckor nem lenne közülünk mindenki életben – fintorgott. – Márpedig biztosan megölném Rabastant, ha huzamosabb ideig élveznem kellene a társaságát. Örüljön, ha a mérkőzést kibírom anélkül, hogy felképelném. – Mancsával, mellyel az előbb még engesztelve cirógatta a hajam, most dühösen igazgatta a taláromat.
- Még mindig a tegnapi miatt vagy mérges? – simultam békítően a tenyerébe.
- Mérges!? Majd’ felrobbanok… hogy képzeli, hogy ilyesmit terjeszt rólad? Még hogy te meg Perselus… csak mert egyszer öt percig kettesben voltatok egy folyosón…
- Lazíts már, ez az év poénja, Shirleynek teszem azt potyogott a könnye a nevetéstől, amikor először hallotta Lestrange szájából azt a mondatot, hogy: „A saját szememmel láttam, hogy Meredith Field felkínálkozott Pitonnak egy sejtelmesen félhomályos foly…” Türelmetlenül megcsókolt, hogy belém fojtsa a szót.
- Ez egyáltalán nem vicces – suttogta a számra. Kuncogva megszüntettem köztünk a kéretlen távolságot.
- Hm… még mindig van egy tojásom. Bocsi.
Felmordult, majd adott egy puszit a homlokomra.
- És megérte behálóznom téged? Nekünk drukkolsz majd?
- Ó. – Törvényszerűen beleestem a saját csapdámba; már korántsem voltam biztos benne, hogy egy kis odafigyelésért és becézgetésért megérte felvetni ezt a dolgot. – Tudom, hogy én hoztam fel ezt a meccs-témát, de mentségemre szolgáljon, hogy ez volt az egyetlen, amivel magamra tudtam terelni a becses figyelmed. – Elharaptam a monológ végét, mert az arckifejezése egy pillantás alatt megfejthetetlenné vált. Ez jobban megijesztett, mint ha dühösen nézett volna rám, vagy bevetette volna a kisfiús duzzogását. Egyszerűen utáltam, ha érzelemmentes volt a társaságomban, az számomra felért egy borzalmas tetoválással az alkarján.
Olyan volt, mintha előre gyakorolna jövendőbeli munkájára, mintha az érzéseket vákuumként szippantaná magába a rá leső sötétség, és minél többet időz ebben az abszurd porszívóban, annál kevesebb térne vissza belőle egy felcsillanó mosollyal. Aggódtam érte.
- Ezt ne csináld! – tört ki belőlem, mikor már képtelen voltam állni a tekintetét.
- Mit? – Értetlenség. Halovány, de létező valami, kapaszkodni kell belé, dühöt, szeretetet, akármit kovácsolni belőle, hogy Regulus hozzám érjen, és visszarángassam a való életbe, a szikrázó napsütésbe, amit jelenteni szeretnék neki.
- Hogy úgy nézel rám, mint egy kis darab semmire.
Elnevette magát, és a nevetésben már láttam a lelkét.
- Kifejtenéd ezt?
- Figyelj, ha mondjuk kétfordulós döntő lenne, az lenne számomra az ideális, mert az egyiken nektek szurkolnék, a másikon meg Siriuséknak, de így…

Beleprüszkölt a nyakamba.
- És mi alapján döntenéd el, hogy melyiken ki a favoritod?
- Az elfogyasztott reggelid mennyisége alapján – közöltem vele tettetett komolysággal.
- Hát, akkor tartok tőle, hogy a mai napon a csinos pofikádhoz illő sálat akasztasz a nyakadba… - Színpadias sóhajából láthattam, hogy inkább mulat az események alakulásán, minthogy megsértődne tanácstalanságom miatt.
- Zöld a fejem? – ijedtem meg látványosan. Persze csak azért, mert éreztem, hogy ezzel kiharcolok magamnak egy aprócska csókot…
- Dehogy, te kis buta… Évek óta mindig elpirulsz, ha hozzád érek. Egy ideje már csak ez éltetett.
- És most?
- Most az, hogy ugyan húsz perc múlva úgy lépek majd pályára, hogy a barátnőm az ellenfélnek szorít, de csak és kizárólag nekem van jogom szerencsecsókot lopni tőle. – Pajkosan elvigyorodott, és nem engedte kitörni a „Húsz perc!?”-kezdetű felkiáltásomat. Rohamléptekkel indult ki a teremből, de nekem muszáj volt utána szaladnom, hogy legalább egy kicsit kimagyarázzam magam, akár elviccelte ezt a dolgot, akár nem… Az ajtóban értem utol.
- Ugye tudod, hogy csak azért, mert végzősök, és megérdemlik, hogy győztesként ballagjanak el, és annak is ugyanúgy fogok örülni, ha mindhárom fordulót ti nyeritek, és igazából nem is tudok dönteni köztetek, inkább csukott szemmel nézem végig a meccset, hogy pártatlan maradjak… - Kifulladva kaptam levegő után, bár nem volt szükség a folytatásra, Regulus csodaszép pontot tett a mondat végére, még ha kicsit csorbát is.
- Én is téged bogaram, én is téged.
*
Eleinte szorongtam egy kicsit, amikor a Nagyteremből kilépve belecsöppentem a pálya felé hömpölygő embertömegbe, mert egyre valószínűbbnek tűnt, hogy lekésem a meccs kezdetét (a dolgok állása szerint sok társammal egyetemben), de alig pár perc után kezdtem úgy istenigazából pánikba esni. Hol izzadt, hol nyirkos, hűvös testek tapadtak hozzám minden irányból, az egyforma talárok súrlódásának olcsó zaja keveredett a diáksereg fülledt, fullasztó zsibongásával. A kezem nem az én kezem volt, a lábamon öt másik, vadidegen gyerek taposott, akiket az őrültekháza közepére szorulva másodpercenként baltás gyilkosnak hittem, és akárhogy nyújtózkodtam, egyetlen ismerős arcot sem tudtam felfedezni – nem is voltak arcok, csupán az eggyé ívódott vadállat, a tömeg lézengett centiméterről centiméterre a máskor olyan hatalmas előcsarnokban. Hihetetlen, hogy mindenki most indult el a hálókörletéből, hihetetlen, hogy ennyien járnak ebbe az iskolába, mi van a roxfortosokkal… mi van velem… mi ütött belém, hogy órákig ettem azt az átkozott rántottát, amikor pontosan tudom… pontosan… Alig kaptam levegőt, a nevemet kiáltó lányhangra pedig majdnem felsikítottam, előbb az idegbeteg rémülettől, utóbb a megkönnyebbüléstől. Hagytam, hogy Lily behúzzon egy tágasabb ajtómélyedésbe. Most, hogy volt végre egy minden szempontból szilárd támpontom, elképesztően könnyedén csusszantam át a törtetők között.
- Minden rendben? – Egy idegen kéz is értem nyúlt, erős, finom ujjakkal, és Lily vékony gyermekkezével együtt a földre akart vonni, de nem engedtem, vakon könyököltem inkább a kilincsre, ellépve tőlük. Csak akkor válaszoltam, amikor már nem táncolt millió színes folt a szemem előtt, és levegőt is rendesen kaptam.
- Igen… igen, jól vagyok. Fogalmam sem volt, hogy ilyen tömegiszonyom van, de most legalább fény derült rá. – Elismerem, kívülről hidegnek és elutasítónak tűnhettem, még ha valójában csak bágyadt voltam is; nem néztem Lilyre, mérgesen bámultam a cipőm valaha fehér orrát, amit most megannyi lábnyom ékesített önelégülten. Ez indíthatta el a lányban a bűntudat lávafolyamát, ami megállíthatatlan és meggondolatlan szóáradatként tört elő belőle.
- Med, úgy sajnálom… - Gondolatban kalapot emeltem praktikus fekete topánkája előtt, erre azonban görcsösen szorongatott karjára, majd szomorú virágarcára siklott a tekintetem. – Sirius szörnyen kiborult, napokig csak rólad meg Regulusról panaszkodott, ritkán dühöng így… És lyukat beszélt a fiúk hasába is, mi meg amúgy is sokat vitáztunk mostanában Jamesszel, nem akartam kihúzni a gyufát, és időközben talán már Sirius is rájött, hogy túlreagálta, de nem volt alkalom, hogy megmagyarázhassam, még el sem tudtam mondani neked, hogy James be akar lépni a …
- Lily! – vágtam a szavába. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely és idő. – Ő láthatólag teljesen megfeledkezett arról, hogy nem vagyunk egyedül, én azonban tisztában voltam azzal, hogy társaságunk van, még ha nem is vizsgáltam meg eddig tüzetesebben a jobbján álldogáló, feszengő fiút.
- Ó – bukott ki Lilyből, miután követte a pillantásom. Halvány mosollyal reagáltam ijedt pislogására, mert eszembe jutott, hogy mennyire fát a Tekergők elzárkózása. Ha az eszemre hallgatok, tulajdonképpen nyilvánvaló lett volna, kinek kell szurkolnom a mérkőzésen, hiszen ha az egyik csapat tüntetően levegőnek néz, nem marad túl sok választásom… Milyen aranyos volt Regtől, hogy nem érvelt ezzel. A kínos csendben türelmesen vártam, hogy Lily észbe kapjon, és bemutasson a fiúnak, akit természetesen már amúgy is ismertem.
- Milyen udvariatlan vagyok! – csapott végre a homlokára, alig túljátszva a feledékeny, gondtalan lány szerepét. – Med, ő itt Martin, Martin Schrieber, a…
-… a Hugrabug csapatkapitánya, igen, tudom. – Kezet nyújtottam a fiúnak, mire hálásan, férfias határozottsággal megszorította, és rám mosolygott. – Ez a poszt elég nagy ismertséggel jár – viszonoztam a gesztust. – Az én nevem pedig Meredith…
-… Field – fejezte be helyettem. – Ha az ember nyitva tartja a fülét, sokszor hall rólad – magyarázta, miután elengedte a kezem.
- A pletykák nem a legjobb források – fintorogtam.
- Pont ezért örülök, hogy megismerhettelek. Kedves modora, és vidám, magával ragadó kisugárzása volt – mindenekelőtt pedig hasonlított Regulusra, úgyhogy kénytelen voltam rögtön megkedvelni. Azt viszont nem értettem, mit keres itt ez a helyes srác Lilyvel, alig pár perccel egy olyan meccs kezdete előtt, ami érthető okokból mindkettejüket érdekli.
- Martin a csoporttársunk gyógynövénytanon – felelt ki nem mondott kérdésemre Lily. – Jamesszel van közös munkája ebben a hónapban, de muszáj nekem is besegítenem, mert borzalmas, amit művelnek.
- Olyan hihetetlenül bátorítóan és lelkesítően tudsz beszélni, Lily Evans, hogy az ember szinte szárnyakat kap a szavaidtól… - Martin sértődötten meredt barátnőmre, de közben jutott ideje arra is, hogy rám kacsintson. Facéron biztosan díjaztam volna, hogy ilyen tudatosan használja a külső adottságait, de így, Regulusszal a mellényzsebemben elintéztem a dolgot egy vállrándítással.
- Ehh – legyintett Lily, és én megnyugodtam, mert ebben is benne volt a gondolat, hogy mennyire hidegen hagyja őt a fiú. – Na, szóval éppen erről értekeztünk Martinnal, amikor ez a sok ember elindult a pályára, és itt ragadtunk. Aztán megláttalak téged, és olyan rémültnek tűntél, hogy muszáj volt iderángatnom, hogy ellenőrizhessem, jól vagy-e.
- Ez nagyin figyelmes, de most már semmi bajom, és a tömeg nagy része is elvonult, szóval akár mehetnénk is. – Türelmetlenül húztam fel a talárom ujját, hogy ellenőrizhessem az időt.
- Hová sietsz? - nevetett Lily.
- Te nem vagy frászban, hogy lekésed a meccset? Emlékeztetnélek, hogy mindketten érdekeltek vagyunk benne…
- Nyugi, nem kezdik el nélkülünk – guggolt le Martin váratlanul.
- Mióta vagyunk ilyen fontos emberek?
- Amióta nálam vannak a labdák, és azok hiányában nehezen indul el egy kviddicsmérkőzés. – Felemelte a ládát, ami eddig a lábánál hevert észrevétlenül, és úgy vigyorgott rám, mintha ő lenne a világ császára.
Kiborultam tőle.
- Akkor mégis mi a fenét művelsz még mindig itt? – kiabáltam. – Nyomás a pályára, ha azok ott kint idegesen szállnak fel, elszabadul a pokol! Igyekezz már! Csodás benyomást tehettem rá, de legalább engedelmesen eliramodott, és Lilyt is magával vonszolta. Gondolkodás nélkül utánuk akartam rohanni, sőt, megelőzni őket, átrepülni a fejük felett, hogy ott legyek, ahol lennem kell: az első olyan szituáció helyén, amikor Sirius és dühös társai szabályos keretek között támadhatnak Regulusra. Ezért lett volna olyan fontos, hogy az első perctől kezdve ott legyek, hogy már az első gyanús pillantásnál közbeléphessek. Viccesen hangzik… Mit tettem volna, talán közéjük vetem magam a lelátóról? A szerelem komplett idiótát csinál az emberből, szóval nagy eséllyel képes lettem volna rá, de nem volt meg a lehetőségem, mert az utolsó pillanatban, amikor még feltűnés nélkül csatlakozhattam volna Lilyhez és Martinhoz, jobbnak láttam visszahúzódni a beugró sarkába. Vastag, nehezen súrlódó köpeny húzott csíkot a diákok után maradt koszba, a lépcsőtől egészen a kijáratig. Ismertem ezt a tiszteletet parancsoló fekete hangot, és sokszor kísértem figyelemmel akaratomon kívül, ahogy a súlyos anyag maga alá temet egy buzgó házimanót, hogy világgá kiálthassa az alatta feszülő varázslatos, valamilyen sötét árnyalatban pompázó dísztalár szépségét, mely feladata szerint híven hangsúlyozta az őt viselő Bellatrix Black tökéletes alakját. - Irigykedsz, Meredith? – Ébenfekete haja szinte az arcomba zúdult, mikor egy váratlan mozdulattal behajolt a lépcső alá, hogy farkasszemet nézhessen velem. – Kijöhettek onnan, a többiek már mind a szalonban vannak, senkit sem zavartok. Kotródj innen, koszos házimanó! – Felegyenesedett, és elfordult, hogy belerúghasson a szánalmas kis lénybe, akit talán Malfoyék adtak kölcsön Walburga néninek erre a jeles estére, Bellatrix első báljára. Kihasználtam az alkalmat, és dühösen kirángattam magam mögül Regulust. Bár magamon éreztem ennek a különös, szilaj lánynak a tekintetét, igyekeztem nyugodt lélekkel leporolni a szoknyámat. Még így is, hogy csak a lábát láttam, még így is kicsinek és szürkének éreztem magam mellette. Sohasem féltem tőle, ahhoz túl sokat tudtam róla és a családjáról, ahhoz túlságosan távolságtartó, túl felnőtt volt mindig is – és a szeme túlságosan hasonlított Reguluséra. Csak nem szerettem a szükségesnél közelebb lenni hozzá, mert akkor hirtelen már senki sem voltam, senki sem vett észre, senki sem, adott esélyt, hogy megmutassam, milyen más vagyok, mint a nagyanyám, Ethelberta Noble. Ahová Bellatrix belépett, elakadt a társalgás, mégis minden róla beszélt. Gyönyörű volt, akárcsak a húga, Andromeda, őt mégsem szerette senki, inkább tartottak tőle, de ez az ijedt csodálat annyival több, annyival másabb volt a szeretetnél, hogy mindenki az ő kedvében akart járni. Természetesen rengeteget pletykáltak róla, de senki, talán még a családja sem merte feltenni a kérdést, hogy vajon mennyire közel állhat az őrülethez szélsőséges természetével. Az ellentétek embere, így hívta anyám, és tízéves fejjel is tudtam, arra gondol, hogyan bújhat egy ilyen ördögi, kiszámíthatatlan lélek ebbe a csodaszép testbe. Gyerekként igazából csak annyit érzékeltem mindebből, hogy a közelében nehezemre esik a szokott magabiztossággal megszólalni. Egy lépésével romba döntötte az ön- és világképemet.
- Szóval, irigykedsz? – Karjával körülfonta Regulus nyakát, állát a feje búbjára támasztotta, úgy ismételte meg az előző mondatát. Gyomorba vágóan, szívbemarkolóan tündöklőek voltak így ketten még úgy is, hogy Regulus hülye grimaszokat vágott. Ennél már csak az lett volna rám nagyobb hatással, ha Sirius is melléjük osont volna, hiszen ők hárman olyanok voltak külsőre, mint a testvérek, de Regulus bátyja egy barátjánál aludt, akit Regulus szívből utált, mert szerinte elvadította tőle Siriust.
- Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem a korlátnak dőlve.
- A bálra. A lányok szeretik a bálokat, de te még túl kicsi vagy az ilyesmihez, neked csak az unalmas uzsonnák maradnak. Nem vagy dühös?
- De igen, Regulusra, mert rávett, hogy a lépcső alól leskelődjünk! – bukott ki belőlem annak ellenére, hogy a torkomat elszorította hideg, vizsgáztató tekintete. – Egyébként… egyébként nem szeretem a bálokat, még a gyerekbálokat sem, mindig béna ruhákat adnak rám.

Gúnyosan felnevetett.
- Az se jobb, ami most van rajtad…
- Ez egy
pörgős szoknya, Bellatrix. Ha forgok, egészen a nyakamig repül. – Szemléltetni már nem lett volna merszem, de szerencsére nem is volt elég hely.
- Tetszeni akarsz az én kis unokaöcsémnek? – Tejfehér foga ijesztően villant elő tűzpiros ajkai mögül, de újra képes voltam bátran felelni, mert ügyesen hozott ki a sodromból.
- Reg teljesen,
totálisan vak, azt sem vette észre, mikor a múltkor a Nagyi levágta a hajam. Nem érné meg azzal vesződni, hogy tetsszem neki. – Regulus kinyújtotta rám a nyelvét; ez volt az első reakciója, mióta Bella nekem szentelte a figyelmét, mindeddig azzal kísérletezett, hogy a koponyáján át fel tudjon pillantani unokanővérére.
- Szokj hozzá, kislány, ez minden pasira igaz, még az ilyen törpékre is. – Felsóhajtott, majd eltolta magától Regulust. Úgy tűnt, valahol messze jár, úgyhogy Reg elszántan húzott fel a lépcső, de Bellatix hirtelen a korlát rácsai közé nyomta a fejét. Nagyon halkan beszélt, le kellett guggolnom az arca elé, hogy értsem, amit mond.
- Hogy-hogy itt vagy, Meredith? – Furcsán, kicsit pöszén ejtette a nevem, amitől kellemetlenné vált a hangzása.
- Anyuék nem maradnak sokáig anyu pocaklakója miatt, szóval miután megígértem, hogy jó leszek, elhoztak magukkal, hogy játszhassak Regulusszal, aztán majd együtt megyünk haza. – Jó volt fölé magasodni, és furcsamód az is megnyugtatott, hogy ha akarná, a térdemhez tudná nyomni elegáns ívű orrát. Abban az egy másodpercben elesettnek tűnt.
- Szurkoljatok, hogy ma valami normális kérőnek ígérjenek oda, mert különben nem állok jót magamért. – Az illanó gyermekarc villámló halálmaszkká torzult, amitől önkéntelenül a fenekemre tottyantam, és kis híján legurultam a lépcsőn, de Bellatrix ezt már nem látta, mert keze a kilincsre szorult, s eltűnt a táncoló tömegben. Regulus szokatlanul komoly képpel segített felkelni, karja libabőrös volt felcsúszott talárja alatt.
- Ijesztő nőszemély…
-… nem?
David a Bellatrix után becsapódó tölgyfaajtóval egy időben szólalt meg, mondata elejét elnyelte a visszhangzó dübörgés.
- Tessék? – Összezavarodva fordultam felé, hirtelenjében azt sem tudtam, hol vagyok és kivel, annyira aggasztott Bella feltűnése: csak és kizárólag Regulusszal lehetett kapcsolatban, és ettől kirázott a hideg.
- Csak azt mondtam, hogy félelmetes ez a nő, borsódzik tőle a hátam. – Aggódva ismételte meg, ösztönösen, mégis kissé színpadiasan nyúlt a karom után, nyelvén már ott pihent a kérdés: Minden oké?, de attól, ahogy hozzám akart érni, eszembe jutott, hogyan fogdosott, mikor részeg volt, eszembe jutott, hogy haragszom rá.
- Mit akarsz? – húzódtam el. Nem voltam olyan barátságtalan, mint amilyen lenni szerettem volna, mert… ő David, én meg én vagyok. Naiv, megbocsátó, vajszívű, idióta.
- Bocsánatot kérni – vágta zsebre a kezét. Sütött róla, hogy fáj neki, amitől éreztem egy kis elégedettséget, aztán vele fájtam. Ha nem lett volna Regulus – süvített, karcolt a gondolat, vércsík maradt a helyén –, ha sohasem ismertem volna meg, akkor… akkor nagyon szerettem volna szeretni Davidet. Így azonban csak arra vágytam, hogy túl legyen rajtam, hogy ne növeljék hűséges érzelmei fonák, gonosz módon az önbizalmamat. Szégyelltem magam, őt pedig sajnáltam – majdnem annyira, hogy szó nélkül megbocsássak neki. De nem csak engem bántott meg.
- Agatha. Érte kell harcolnod.
- Kell? – horkant fel keserűen.
- David, szereted őt! Ha nem is annyira, mint én Regulust, ha nem is annyira, mint…
-… mint téged? Med, te ezt nem érted. – Szinte őrjöngve túrt a hajába, tartása meggörnyedt. Sokkal, sokkal öregebbnek tűnt. – Meg tudnám ölni őt, néha meg tudnálak ölni még téged is.
- Nincs értelme, David, csak magadat kínzod. – Tehetetlenül húzgáltam a talárom ujját. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük karácsonykor, nem szeretlek… - Beharaptam a szám szélét, túl tárgyilagosan, kegyetlenül, majdhogynem kárörvendően pattant ez a két átkozott szó; háborgott tőle a lelkiismeretem. – A szívem szakad meg érted, hidd el… Én… annyira sajnálom, mert nem ezt érdemled, és ha Regulus nem… De talán akkor sem tudnálak… - Vettem egy nagy levegőt, és a szemébe néztem. – Ne haragudj, de valahogy túl kell lépned ezen az egészen, mert te vagy az egyik legjobb barátom, és nem akarlak elveszíteni, ha viszont így folytatod… Nem tudom, hány dobásod van még.
- De most még megbocsátasz nekem? – Fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom attól a tiszta szerelemtől, amivel rám emelte a pillantását. Az egész helyzet annyira igazságtalan volt…
- Nézd, én el tudom képzelni, min mész most keresztül, ismerem a féltékenységet, gonosz kis dög, de lehet kontrollálni… úgy értem, anélkül, hogy leinnád magad, és akkor nem történnének olyasmik, mint a múltkor. Azzal a feltétellel bocsátok meg, hogy ésszerű keretek között tartod az érzéseidet, és visszakönyörgöd magad Agathához, és minden erőddel megpróbálsz túl lenni ezen a… dolgon, és… - Igyekeztem mindent elmondani, amin a téli szünet óta rágtam magam, mindent, amiről azt hittem, jót tesz majd neki, de ő csak nézett rám, és szinte észrevétlenül araszolt egyre közelebb hozzám, mintha nem is ő mozdulna, hanem mozdítanák. – Figyelsz te rám egyáltalán?

A távolság olyan kicsire csökkent köztünk, hogy válasz helyett könnyedén át tudta ölelni a derekam. A fejemmel hátráltam tőle, de úgy a csípőm préselődött az övének, és ez sokkal intimebb és kínosabb volt, mintha egyszerűen hagytam volna, hogy leheletével simogassa az arcomat. Ez most más volt, mint amikor részegen markolászott; sokkal meghittebb és kevésbé valóságos, én mégsem… egyszerűen nem akartam őt. Ez persze nem sokat számított abban a percben, mert nem engedett el, és továbbra is csak hallgatott.
- Engedj el! – nyöszörögtem végül a szenvtelenül ásítozó kőfalnak.
- Mondta már, hogy szeret? – kérdezte halkan. Döbbenten fordultam felé: ettől a perctől kezdve nem eresztett a pillantása. Eszembe sem jutott, hogy ez a kérdés akár csak egy visszamorranást megér, úgyhogy csak meredtem rá némán, s egy kissé megvetően, miközben önkéntelenül is elgondolkoztam a dolgon. Jogos volt, bár egyáltalán nem David szájából, főleg, hogy így tőle hallva kissé más értelmet nyert minden. Egyszerűen… még magamnak sem tudtam rá felelni, és ez aggasztott. A nemleges választ hazugságnak éreztem – nem büszkeségből, és nem is a rózsaszín felhő miatt -, igent viszont semmiképpen sem mondhattam, mert a zsörtölődésekre dörmögött kismillió „Én is téged bogaram.” az sz-betűs szó közelébe sem ért. Nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat, de értékelni kezdtem a kapcsolatomat Regulusszal. Szavak rémlettek fel, nevetések és könnyek, lassan átalakuló baráti érintések; szerelmesnek lenni, Regulust szeretni újszerű volt, izgalmas és igazi. Valójában azonban hiányzott valami, amiről a korunkbeliek ódákat zengnek: egy cseppet sem voltunk szenvedélyesek – már ha a szenvedélyt azon a bizonyos szilveszteri skálán mértem. Csendesek voltunk és boldogok, és ez több mint elég volt az életünket tekintve, de most ráébredtem, hogy nem tudom elfelejteni az álarcos fiút. Összezavarodtam, talán el is pirultam, és csak egy ezredmásodpercen múlt, hogy megúsztam David bátortalan csókját.
- Mit művelsz? – Magamra haragudtam, de rá zúdítottam mindent, mert valahol megérdemelte. Mi lesz, ha egyszer felbukkan az a fiú, és követeli a jussát? Mihez kezdesz akkor, Medy? - Próbáltam kicsikarni belőled a választ. – David zavarba jött, ám továbbra sem engedett öt centinél messzebbre. A saját halk gondolatommal hálát adtam Istennek, hogy mindenki a meccsen van, és nem láthatnak meg minket.
- Úgy, hogy lesmárolsz? Ha abból bármit is le tudnál szűrni, már karácsonykor felfogtad volna, hogy semmi esélyed. Ezzel mélyen a lelkébe tapostam, de nem voltam önmagam, Caitlin szokatlanul szemrehányó hangján kívül semmire sem tudtam igazán odafigyelni. Bűntudatod van? Eddig azzal mentegetted azt az éjszakát, hogy végül nem tetted meg, de ez csak a titokzatos lovagodon múlt: azt mondta, szeret téged, és nem akart átmenni rajtad, mint az úthenger.
Ha olyan nagyon szeretne, már rég jelentkezett volna
– vágtam vissza erőtlenül. – Hiszen roxfortos… - A dolgok az óta változtak, Med. – David visszarántott a kábulatból.
- Igen, annyiban, hogy Regulusszal végre rátaláltunk a közös utunkra! – Dühös voltam, de ez valahogy nem a saját dühöm volt. David már nem is egyszer próbálkozott az óta…
Nem David az! Az ő szemét ezer közül is felismerném.
Az álarcosét is?
Igen…
Akkor miért vagy ilyen vak? …
- Egy zsákutcára!
- Mert te aztán nagyon belelátsz a kapcsolatunkba, David Thornton… Nem véletlenül beszélek veled olyan keveset. – Kezdtem elveszíteni a két beszélgetés fonalát, mert mindkettő nagyon intenzív volt és nagyon fontos, és egyaránt kezdtek irányíthatatlanná válni. Mire célzol? Hallgatott. Úgy éreztem, a lelkiismeretemmel és Daviddel ellentétben ő lecsillapodott, ami erőteljesen ellentmondott a Caity-a-belső-hangom-elméletemmel, de szédültem, és képtelen voltam koncentrálni. Válaszolj! – robbantam fel helyette.
Csak arra, hogy a titokzatosnak két előnye is van a te Regulusoddal szemben. Egyrészt lángolsz tőle, másrészt ő már kimondta a varázsszót, amit a barátod két hónap alatt egyszer sem tett meg… Caitlin hangja elégedett volt; bogarat ültetett a fülembe. Borzalmas volt, hogy ott toporogtam Daviddel, miközben csak arra vágytam, hogy kiöntsem a szívemet Regulusnak. Be akartam vallani neki a kételyeimet, hiszen igenis erősek voltunk, és okkal nem siettettük a dolgokat… Mindebben biztos voltam, a bizonytalanság mégis kacagva marcangolta a lelkem. David egyébként valószínűleg a sértődöttség megnyilvánulásának vette hosszú hallgatásomat, mert arra használta fel, hogy erőt gyűjtsön a visszavágáshoz.
- Ha bántani akartál, akkor nagyon ügyesen csináltad, rád sem ismertem. – Nagyot sóhajtott, és végre elengedett. – Máris rossz hatással van rád, ismerd el. Alig várom, hogy a helyére kerüljön.
- És szerinted mégis hol a helye? – dörrentem rá türelmetlenül.
- A mocskos halálfaló cimborái között, akik megölték a szüleimet! A beálló csöndben élesen koppant az ujjongás, ami most olyan erősen szűrődött be a pályáról, hogy még az előcsarnoknak ebben a távoli szegletében is tisztán kivehető volt. David morcosan meredt egy pontra valahol a vállam felett, és összeszorította a száját – talán, hogy ne kérjen bocsánatot azért, amit jogosnak érzett. - Regulus nem lesz halálfaló. – Olyan sokszor mondtam már ki ezeket a szavakat, mégsem csengtek magabiztosabban. Sőt, egyre inkább úgy éreztem, csak magamat győzködöm, naiv gyerek vagyok még mindig. De hát ki reménykedett volna helyettem? Nem adhattam fel. Olyan volt ez, mint az az érzés, ami néha rátör az emberekre a buszon: ha nem figyelik ők is az utat, biztosan karambolozni fognak, és a baleset az ő lelkükön fog száradni… Valahol azt gondolják, hogy badarság, de nem mernek kockáztatni, mert mi lesz, ha mégsem az? Én? Nekem pislogni sem volt merszem. - Rajtad kívül mindenki felfogta már, hogy számára nincs menekvés, Med. – Sajnált engem, vagy legalábbis úgy tett, mintha sajnálna, közben pedig próbált belém szuggerálni minden egyes szót.
- Mit tudsz te erről? – löktem félre a kezét, mielőtt a karomhoz ért volna.
- Igazad van, semmit nem tudtam, amíg nem beszéltem Siriusszal, de ez akkor sem…
- Hogy mi? – Elszólta magát, és már nem volt visszaút, az sem segített rajta, hogy a hangom hallatán hátrált egy lépést. Sarokba szorult. – Ez az a Sirius, akit én ismerek? Az, akit utálsz, megvetsz, akire féltékeny vagy tizenegy éves korod óta? – Egész testemben remegtem az indulattól, a vérnyomásom valószínűleg az egekbe szökkent. Ezek ketten kibeszélnek minket? Az irigy és a betegesen aggódó, akik eddig még soha nem szóltak egymáshoz két szónál többet, most rólunk beszélgetnek? Beszélgetnek? - Nézd, Med, én sok rosszat el tudok képzelni Regulusról, de nem hiszem, hogy hitegetne téged, bármilyen önző is az, ahogy a végsőkig maga mellett tart…
- Ne tégy úgy, mintha nem hallanád, amit mondok! – kiabáltam. – Mióta haverkodsz te Siriusszal?
- Regulus is tudja, én is tudom, te is tudod, hogy sohasem maradnál együtt egy halálfalóval, épp ezért jobb lenne, ha már most jegelnétek a dolgot, mielőtt túlságosan beleszédülsz… Mert így van, ugye? Amint takargatnia kell a karját, elhagyod őt, igaz?
- Válaszolj a kérdésemre, David Thornton, különben Istenemre mondom, megátkozlak!
- Nem adok nektek túl sok időt, Med, és Sirius, meg a többi srác sem. Shirley és Jeremy is aggódnak érted, a napnál is világosabb…
- Válaszolj!
-…, hogy be kell állnia, Sirius szerint minden elsőszülöttnek muszáj, és mivel őt kitagadták, Regulusnak nincs választása. De ha lenne…
- David…! – Akkor már csak könyörgés volt. Az, amiről beszélt, ahogy nem hagyta magát elhallgattatni, ahogy semmibe vett engem… De dühös is voltam; a pálcámból pattogó szikrák lyukat égettek a talárjába, ahogy a bordái közé döftem.
-… ha lenne is esélye, a bátyja szerint akkor is Tudodkit választaná. Azt is mondta, hogy ezzel te is tisztában vagy. Med, az Istenért, elment a józan eszed? – jajdult fel. A parázs végül egészen a bőréig szaladt, ám azzal, hogy önkéntelenül odakapott, az ujjai is megsérültek.
- Amiért mindennek dacára még Regulusszal vagyok? – Nehezen, de megkönyörültem rajta; a pálcám immár egészséges távolságban remegett az orra előtt. Soha nem éreztem még ekkora haragot senki iránt, akit szeretek, mióta Flame kisétált az életemből.
- Amiért el akarsz égetni, mint valami középkori boszorkányt! – Kapkodva kutatott a saját varázspálcája után, hogy lehűtse a sebet. A víz a lábam elé csöpögött, a padló nedvesen csattant, amikor közelebb léptem hozzá.
- Azt állítod, szeretsz. Te is engem választanál a helyében.
- Ki is mondom, akárhányszor csak akarod. Szeretlek, Meredith Field. – Megemelte a fejem, a karomat pedig az oldalamhoz szorította, hogy a szemembe nézhessen. – Tőle hallottad már?
- Nincs szükségünk szavakra – suttogtam kimerülten.
- Erre az egyre mindenkinek szüksége van.
- Attól még engem fog választani. David felnevetett.
- Regulus még túlságosan gyerek, hogy helyesen döntsön. Különben is, hagynád, hogy az élete árán is veled maradjon? Ezzel akkor és ott nem voltam hajlandó foglalkozni. Ehhez nem volt joga, ez valami olyasmi volt, ami… Nem volt hozzá elég erőm. Sohasem. - Mert te persze nem vagy gyerek…
- Állítólag az emberek akkor lesznek igazán felnőttek, ha már nem élnek a szüleik… - felelte csöndesen, és mindazok ellenére, amiket az elmúlt percekben mondtunk, a legjobb barátom maradt, és nem világított rá, hogy valamire elfelejtettem reagálni.

Felszisszentem.
- Nem fair ezzel érvelni.
- Az élet igazságtalan. – Vállat vont, és elindult a tölgyfa ajtó felé, és ezzel csak fokozta bennem a legyőzöttség érzését.
- Válaszolj a kérdésemre! – kiáltottam utána.
Kelletlenül sétált vissza, mert akarta az utolsó szót, de amit mondani akart, nem lehetette hangosabb a suttogásnál.
- Ő adta múltkor a piát. Aznap összefutottunk, látta, hogy ki vagyok bukva, és megsajnált.
- Sirius… leitatott? – A haragom hirtelen kettévált, de ettől még nem hagyhattam, hogy David fölényben legyen. Magammal harcoltam Regulusért… a Davidben megtestesült kétségeknek pusztulniuk kellett.
- Ne próbálkozz, most te jössz. – Az arcomhoz hajolt, úgy súgta: - Elhagyod majd, ugye?
- Nem lesz miért. Hüvelykujjával végigsimított az államon.
- Én akkor is itt leszek neked, Med.
- És akkor sem fogsz kelleni, David. Ez volt aznap a legkegyetlenebb mondat, ami elhagyta a számat. Talán ezért keseredett meg benne a győzelem íze, talán azért, mert a legtöbb dologban neki volt igaza… Csak annyit tudtam, hogy most már nem vagyok mérges Davidre – a két Blackre viszont annál inkább. Mindkettejüknek jutott volna a haragomból, de a pályán küzdöttek valami nagyobb eszméért, és akár örömmámorban, akár sértett büszkeségben találtam volna rá egyikükre, képtelen lettem volna rá zúdítani.

Ahhoz túl dühös voltam saját magamra.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.