efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ajnlott szm: Miley Cyrus - When I Look At You (f?leg az utols rszhez passzol :))
Az utols mondatoknak lesz egy kisebb novella-vonzata, Prga cmmel, de mg nagyon kezdetleges, nem tudom, mikorra lesz ksz, annyit grhetek, hogy mg a kvetkez? fejezet el?tt felteszem ;)
Ennyit bel?lem mra, j olvasst ;D
Ui.: http://sistersouls.gportal.hu/gindex.php?pg=32542044 Tessk elolvasni, egy kis plusz finomsg sok szeretettel ^^


Tiszavirág I.
/A tiszavirág nagyobb folyókon, különösen a Tiszán, nyáron megjelenő, szárnyas alakban csak órákig élő, barnás színű rovar, kérész (Palingenia longicauda).
Így ír egy lexikon a Nagyapa által olya nagyra becsült ország, Magyarhon egyik nagy folyójában a nyári napforduló környékén felbukkanó kérészfajról, mely csupán egy napig él: ilyenkor a népnyelv szerint virágzik a Tisza.
Az emberek szeretnek ezzel a különleges, egyedülálló sorsú rovarral példálózni, újra és újra megkérdezik, mi lenne, ha mi, a teremtés csodái is csak egyetlen napot kapnánk az élettől? Mit tennénk a pár órával, ami szinte az ébredésre sem elég, mit kezdenénk az ölünkbe hullott kéretlen, szívfájdítóan gyönyörű élettel?
Természetesen könnyű fennkölten válaszolni minderre, és olyanok is akadnak, akik nem erőlködnek, elintézik a dolgot egy vállrándítással. Igazából nem is számít.
De van egy kérdés, amit még sohasem tett fel senki: mi történne a világgal, ha az aprócska tiszavirág hónapokig repkedhetne a víz felett? Vagy már azzal is nehezen birkózna meg, ha tanúja lenne egy naplementének, ha látná elsötétülni a természetet, a fényt? Mi lenne, ha a felszínen felfedezné egy fa hullámzó képét, ha elszédülne tőle, és megkeresné az erdőt, ahonnan lehajolt hozzá? Mi lenne, ha eltévedne, és elfelejtene meghalni? Itt felejtett tiszavirágok voltunk mindannyian, és te… te nem találtál vissza a folyóhoz./

Regulus Black barátnőjének lenni feleakkora hírveréssel járt, mint James Potterrel alkotni egy párt, ami pusztán annyit jelentett, hogy az emberek beszéltek ugyan rólunk, de nem pletykáltak, és a kastély lánylakóinak csak elenyésző része kívánta a halálomat. Ezt Regulus azzal indokolta, hogy rajtam kívül senki sem képes huzamosabb ideig bámulni a bűn ronda képét, Shirley pedig továbbra is azt szajkózta, hogy mivel nyilvánvalóan összetartozunk, senki sem mert szemet vetni Regulusra, vagy legalábbis csak nagyon kevesen. Nem hiányoztak a fenyegető levelek, amikkel annak idején a klubhelyiség kandallóját tápláltuk, de szívesen elcseréltem volna értük a barátaim reakcióját.

Sirius nem állt szóba velem, David nem állt szóba Regulusszal, James és Remus csalódottan méregettek, míg Lily bocsánatkérő pillantásokkal tért ki az utamból. Rabastan Lestrange pedig – mint Reg hű barátja -, lassú, eltökélt munkával hangolta ellenem a Mardekár vezető rétegét, melynek többsége szerencsére körberöhögte a fiút. Mi mégis boldogok voltunk, mert tisztában voltunk vele, hogy tökéletes elégedettség nem létezik, és együtt megbékéltünk azzal, amit a külvilágtól kaptunk. Úgy gondoltuk, legyőzhető problémákkal állunk szemben, és ebben igazunk is volt, csupán időt kellett adnunk a többieknek, hogy megbékéljenek.
*
- Na, hol eszünk ma, bogaram? – Az előcsarnok márványlépcsőin ballagtunk le kézenfogva, látótávolságra a nagyterem ajtajától. Regulus napok óta ugyanezzel a kérdéssel nyitotta meg esti kínlódásunkat a vacsoránál. – A féltékeny David mellett?
- Vagy esetleg a szintén féltékeny Rabastan oldalán? – szúrtam vissza bosszúsan. Ahogy telt az idő, egyre inkább volt aggasztó, semmint vicces a barátaink hozzáállása. Egy hetük volt rá, hogy beletörődjenek a megkérdőjelezhetetlenbe, mire várnak még? A lépcső alján Reg magához húzott, és homlokon csókolt.
- Türelmetlen vagy, Meredtih Maeve Field.
- Shirley már az esküvőnket szervezi, Sirius ezzel szemben a kivégzésünket szervezgeti – kicsit éles a kontraszt, nem gondolod?
- Ez nem ok arra, hogy ilyen feszült légy. Lazíts! Különben is csak az én halálomat lesi. Jut eszembe, ehetnénk a változatosság kedvéért a griffendélesekkel, mert ott biztosan jó lesz a kaja, ha én leszek a főfogás.
- Haha, nagyon vicces – fúrtam a vállába az arcom. – A Hugrabug nagyon kínos lenne? Nevetésétől finoman rázkódott a teste, úgy forgott velem körbe, amíg el nem szédültünk mindketten. A falhoz hátrált velem, és megcsókolt.
- Mi lenne, ha külön válnánk? Úgy talán egyszerűbb lenne megpuhítani őket.
- Azt hittem, csapatmunka lesz – húzódtam el meglepetten.
- Képzelj el engem, Siriust, meg téged, amint békésen tárgyalunk a kettőnk kapcsolatáról. – Nagyon jól tudta, mit csinál, ismert már, mint a tenyerét; hüvelykujjával meleg köröket dörzsölt az arcomra, ezzel győzködött.
- Utálom, mikor csak azért hízelegsz, hogy igazat adjak neked – duzzogtam lehunyt szemekkel, hogy legalább részben megőrizzem a szabad akaratom.
- Én is, bogaram, én is téged – nevetett fel halkan. – Szóval kibírsz nélkülem egy órát?
- Többet is, ha muszáj.
- Remek.
- De ne legyen muszáj!
- Majd integess, ha nem kapsz nélkülem levegőt. – Egy leheletkönnyű kézcsók után elindult a nagyterem felé, de pár lépésre tőle megtorpant, és visszalépdelt értem. – Kapok még egy utolsó puszit, hogy biztos legyek benne, nem vagy rám mérges? Felszegett fejjel ott hagytam, csak foghegyről vetettem neki oda:
- Nem jó, ha visítva a nyakadba ugrom odabent, és össze-vissza csókolgatlak?
- Viccelsz? A Griffendél teljes kviddicscsapata ott van, nem verethetem szét magam az első döntő előtt!
- Haszonleső.
- Mimózalelkű. – A kilincsre fonódtak ujjaim, mikor hátulról magához ölelt; a hideg fém a tenyeremet, forró lélegzete a nyakamat égette. – Még lógsz nekem egy puszival.
- Majd vacsora után megkapod – csaptam a kezére. – Egyébként feltűnt már, hogy egyre lejjebb csúszom az evolúciós létrán? Pillangó, bogár, mimóza…
- A „vacsora után” azt jelenti, velem alszol?
- Black, mi ugyanazt a nyelvet beszéljük? – Kitártam az ajtót, hogy meneküljek a pirongató szituációból. Egyikünk sem gondolt még semmi olyanra, de a lehetőség ott volt, és a gondolattól melegem lett. Amikor karjával a derekamon beléptem a diákoktól hangos terembe, az az érzésem támadt, hogy mindenki minket néz, holott valójában csak Shirley éber tekintete vette észre megérkezésünket. Azonnal lelkes integetésbe is kezdett, úgyhogy jobbnak láttam gyorsan búcsút venni Regulustól.
- Sok szerencsét! – Visszafogott puszit nyomtam az arcára, majd a válaszul kapott csillogó pillantást bezsebelve odasétáltam barátnőmhöz.
- Végre valahára ideértél! – Komor képpel fogadott, s kíméletlenül lerántott maga mellé. – David összeveszett Agathával, és órák óta egyiküket sem láttuk.
- És nekem mióta van közöm ehhez? – értetlenkedtem.
- Rajtad veszekedtek! Agathának gyanús lett, hogy David hirtelen úgy megutálta Regulust, és számon kérte rajta, mire David a fejéhez vágta, hogy foglalkozzon a saját dolgával… Borzalmas volt, szörnyen kikeltek magukból.
- Még mindig nem értem, mit tehetnék ez ellen.
- Csak gondoltam, jobb, ha tudod – vont vállat.
- Hol van Jeremy? – Gyorsan végignéztem az asztalnál ülőkön, hogy megkeressem a fiút, de Shirley a művelet felénél lenyelte a franciasalátát, így hajlandó volt válaszolni.
- Davidet keresi, de szerintem a hasa úgyis mindkettőt idehozza záros határidőn belül.
- Shirley?
- Hm? – nézett fel kíváncsian. Fejemmel a bejárat felé böktem, mire elkerekedett a szeme, kezéből pedig kihullott a villa. – Mi a fene… Jeremy Nadine-nal kézen fogva jött felénk, a megdöbbentő azonban mégsem ez volt, sokkal inkább a Hedviggel meghitt közelségben nevetgélő David.
- Attól tartok, háború lesz a szobánkban… - motyogtam.
- Úgy van, megfojtom a kis libát. – Shirley markában szomorú gombóccá gyűrődött a szalvéta, tekintete gyilkos dühvel meredt a közeledő alakokra… egész egyszerűen nem ismertem rá, még akkor sem, ha figyelmen kívül hagytam, amit mondott. Márpedig gyomorba vágó értetlenséget váltott ki belőlem, mikor értelmeztem szavait, olyannyira indokolatlanok voltak egytől egyig. Az még rendben lett volna, ha Davidet akarja helyrepofozni, hiszen őt én is szívesen megleckéztettem volna, ha hagyom, hogy az első benyomás irányítson, de a „liba” nem lehetett David… Összezavarodtam, minden előzetes megfontolás nélkül reagáltam valamit, szinte reflexből.
- Én Hedvigre gondoltam…
- Én is rá, hát persze. – Egy legyintéssel félbeszakított, de mintha magához tért volna abból a különös, agresszív kábulatból, már csak a szája sarkában láttam a harag jeleit, még a húst is higgadtan döfködte.
- De Shirl, én azt értettem ez alatt, hogy Agatha és Hedvig fogja gyilkolni egymást. Neked mi dolgod vele?
- Micsoda?
- Shirley, hol jártál eddig? – Attól féltem, végérvényesen elvesztettem a fonalat. – Mi van veled? Ennyire megkedvelted Agathát, hogy a piti csatáit is helyette akarod megvívni? Vagy… tudod, nem akarlak megbántani, de ebből bárki azt szűrné le, hogy féltékeny vagy rájuk. Belezúgtál Davidbe? Vagy…
- Bocs, elmegyek lefeküdni, fáradt vagyok – kelt fel ásítva, tökéletesen közömbösen.
- Hallottad, amit mondtam!?
- Nem, sajnálom, nem figyeltem… - Elmélázva lefejtette karjáról falfehér ujjaimat, majd minden magyarázat nélkül ott akart hagyni. Azután, talán eszébe jutott, kivel is beszél, odaköpött néhány közhelyet, mintha komolyan elhinné, hogy azt beveszem: - Nem alszom túl jól mostanában, a fejem is fáj… Oszd le helyettem is a mi Casanovánkat. Ezért holnap biztosan felképelem.
- Az előbb még nem róla beszéltél! Shirley! – Tétován távolodó alakját elnézve önkéntelenül is eszembe jutott, hogy megátkozták, de mindenki vidáman csevegett körülöttünk, még csak ránk sem pillantottak.
- Mész is, Shirls? – hallottam David hangját.
- Aha, hulla vagyok. Jó éjt. Egy perccel később picit megbillent alattam a pad, és a szemem sarkából láttam, hogy a fiú leült mellém. Tudomást sem vettem róla, amíg hanyagul át nem vetette karját a vállamon, és hangoztatni nem kezdett néhány igencsak dühítő sületlenséget. Hogy finoman fogalmazzak.
- Mi a helyzet, kis bolondgombám?
- Egyél csigát, Thornton. – Lelöktem magamról ólomsúlyú mancsát, és újra barátnőmet kezdtem keresni, de az ajtó már Sirius mögött csapódott be, így elszalasztottam az utolsó pillantást, ami megerősíthette volna a gyanúmat. Esküdni mertem volna rá, hogy Shirley sírt, mielőtt kiment…
-… azért vagy ilyen morcos, mert dobott a kis barátod? – Már azon voltam, hogy Shirley után rohanjak, de erre visszaereszkedtem Davidhez, és nagyon reméltem, hogy minden érzékszervem csal: bizonyára rosszul hallottam, nem alkoholtól bűzlik, és az arcán sem Hedvig szájfényét látom megcsillanni…
- Te pedig azért smárolsz Hedviggel, mert összekaptál Agathával? Azt hittem, ennél több eszed van. És neked is, Sunbow.
- Semmi közöd hozzá, mit csinálok. Lehetne – hajolt közel hozzám, hogy csak én hallhassam -, de elpuskáztad. Szar ügy, nemde?
- Nincs jogod ehhez – sziszegtem túl Hedvig idétlen kuncogását. – Nincs jogod úgy tenni, mintha dobtalak volna Regulusért, mert nem ez történt, te is tudod, és… te jó ég, David, Agathát szereted, menj, és beszélj vele, ahelyett, hogy leiszod magad, és a szobatársával kavarsz!
- Fáj? – röhögött fel.
- Jeremy! – fordultam el tőle – hiába. Jeremy vadul tapadt Nadine szájára az asztal másik végén. Mi a franc folyik itt? Valaki csípjen meg – gondoltam kétségbeesetten. Kezdtem elveszíteni az önkontrollt, olyan volt az egész, mint egy rémálom, ám amikor David a combomba markolt, csak még szörnyűbb lett minden, ahelyett, hogy felébredtem volna.
- David, vedd le rólam a koszos…
- Na, most nincs itt a te drága Blacked, hogy megvédje a tulajdonát? – Kéjesen vont magához közelebb. Egyre többen figyeltek fel a közjátékunkra, csak idő kérdése volt, hogy a tanároknak is feltűnjön, valami nincs rendben. Valami? Semmi sem volt rendben. - Ami azt illeti, itt van, habár Med nem a tulajdona. – Regulus meleg tenyere csusszant a vállamra, amitől valamelyest össze tudtam szedni magam.
- De jó, hogy jössz – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Jaaa, úúúgy vááártunk. – David arca undorító grimaszba olvadt, Hedvig feje az ölébe hanyatlott. Hányingerem volt.
- Mi történt? – Felálltam, hogy minél messzebb kerüljek Davidtől, és minél közelebb Reghez.
- Rabastan – szűrte a fogai közt, a másik fiút bámulva izzó szemekkel. – Most azt terjeszti, hogy rendszeresen lefekszel a bátyámmal, úgyhogy eljöttem. Ha egy másodperccel is tovább hallgatom, a torkának ugrottam volna.
- Oké.
- Menjünk? – fordított maga elé mindentudóan, miután volt szerencséje felmérni a terepet.
- Ne, még…
- Mit terjeszt az a kis pondró? – ordította el magát David.
- Parancsolsz? – Regulus hangja remegett az undortól vegyes indulattól. Azt is éreztem, hogy… féltékeny, ami ebben a groteszk, világból kiábrándult jelenetben különösen furcsa, csaknem nevetséges volt. Nem nevettem.
- Lestrange haverod, az a patkány… mit mondott Meredith-ről?
- Hozzám beszélsz? – A kérdés vészjóslóan ívelt a magasba.
- Ne csináld. – Lábujjhegyre álltam, és a vállába kapaszkodtam, hogy egy magasságban legyünk, de bármit csináltam, nem figyelt rám. – Reg…
- Nem, mintha megérdemelnéd. – David a lábam elé köpött. Regulus ugrásra készen feszült a mellkasomnak, én pedig tehetetlen rongybabaként lógtam rajta.
- Reg, nagyon kérlek. – Megérintettem az arcát, hogy legalább egy szívdobbanásnyi időre a szemembe nézzen. – Engedd, hogy én intézzem – suttogtam a szájára. – Odalent találkozunk. A kedvemért, Reg. Kérlek… Gyorsan megcsókolt, majd kicsörtetett; az ajtó döngve csapódott be, az állandósulni látszó csöndben ékes bizonyítékaként tomboló dühének. Adja Isten, hogy Jeremy józan legyen… - Jeremy! – kiáltottam. Nem számított, hogy ezúttal tényleg engem figyel mindenki, futottam az utolsó reményem felé, hogy Davidhez rángassam, és közben leszereljem a közelgő Flitwick professzort. – Jeremy… - Zihálva fékeztem le előtte, nem törődtem Nadine mérges fintorával; a házvezetőnk már csak méterekre volt tőlünk.
- Mi a baj?
- Lehelj rám. Most! Furcsálkodva összeráncolta a homlokát, és félredöntött fejjel, elgondolkodva vizslatott engem, a fújtató, sírás szélén álló gyerekkori barátot, akit hihetetlen módon ezúttal képtelen volt egy csapásra megérteni; komolyan megfordult a fejemben, hogy behúzok neki egyet, úgy igazán, fiúsan, ahogyan Flame tanította annak idején. Végül nem volt rá szükség, hogy fitogtassam vitatható tudásomat, mert egy kellemetlen elvörösödést követően észbe kapott, és megvilágosult.
- Úgy szégyellem magam…
- Azzal ráérsz, most vidd ki innen Davidet – hadartam, a hátamban érezve a professzor tekintetét. – Te meg Hedviget. Nyomás! Jaj, Jeremy, segíts Davidnek, nagyon rosszul van – siránkoztam színpadiasan, valódi könnyekkel, mikor megjelent a jobbomon a bűbájtan tanár apró árnyéka.
- Mi történt Mr. Thorntonnal? – cincogta Flitwick.
- Elnézést ezért a kavarodásért, uram – mondtam őszinte kétségbeeséssel. – David ma nem vette be egyik bájitalát sem, emiatt viselkedik így…
- Bájitalok? – hökkent meg.
- A szülei halála óta – bólintottam sötéten. Könnyen ellenőrizhető hazugság volt, de Flitwick bízott bennem, és a szülők halála utáni mély depresszió abban a vészterhes időben olyan természetes volt, hogy elég volt csak megemlítenem, már nem is volt kedve tovább faggatózni mély együttérzésében. Egyébiránt haragudtam Davidre, nem is kicsit, úgyhogy szinte kárörvendően állítottam be gyógyszerfüggőnek, aki az elmebaj szélén ingadozik. Csúnya dolog, de tényleg nagyon ki voltam borulva.
- Én miért nem tudok erről? – Meglepetésemre a professzor felháborodott a dolgon, és nem hagyta egykönnyen annyiban.
- Nem akarta reklámozni, uram, de hiszen ez érthető is, nem?
- És Sunbow kisasszony? – faggatott tovább elszántan.
- Ó, ő… azt hiszem, a vidító-bűbájt gyakorolták egy barátnőjével. Valami ilyesmit mondott, bár nem nagyon értettem, állandóan nevetett. – Semmiképp sem szerettem volna falazni Hedvignek, mert gusztustalan dolgot művelt, ha viszont az igazat mondom, nagyobb eséllyel buktattam volna le Davidet is, aki bármit tett, a barátom volt. Így hát hazudtam.
- Szóval egy depressziós, és egy betegesen vidám, hm?
- Ez nem vicces, uram – sírtam el magam ismét. Nem esett nehezemre, labilis érzelmi fázisban voltam.
- Nem is annak szántam… - Esetlenül megveregette a könyököm. – Na, Miss Field… Menjen inkább, segítsen a barátjának…
- Sajnálom, tanár úr, nem a maga hibája, csak… annyira borzasztó minden… David… meg a szülei…
- Persze, persze… na, menjen csak, semmi baj… Nem kellett többször mondania, sarkon fordultam, és diáktársaim tekintetének kereszttüzében kiszaladtam a nagyteremből. Az ajtóban kis híján összeütköztem Jamesszel, aki kivételesen aggódva pillantott vissza rám, ettől azonban még rosszabbul lettem, és az első üres folyosón meg kellett torpannom, hogy kisírjam magam. Kétszer is abbahagytam, de mindkétszer Sirius hangját véltem hallani, és újra kellett kezdenem. Aztán Caitlin kezdett csitítgatni, majd egy Flame-ről szóló újságcikket olvasott fel valaki, miközben elhaladt mellettem, amiben apám is benne volt, sőt, anyám receptjeit is emlegették, úgyhogy rendesen kiborultam az életemtől. Tulajdonképpen végigbőgtem az RBF-évemet, és ennek még csak köze sem volt a vizsgáimhoz. Kár, pedig milyen drámai lett volna.
*
A Hollóhát-toronyban csönd honolt, csupán néhány felsőbb éves készülődött a szokásos éjszakai tanulásra; papírzörgés, halk nevetések, miniatűr roxforti élet hangjai szűrődtek ki a bejáratot őrző sas tollai közt. Az első, akit a kék kárpittal szegélyezett ablakmélyedésnél megpillantottam, Agatha volt, nem Shirley. Szívem szerint tétovázás nélkül hagytam volna magányosan ácsorogni, és inkább a barátnőm keresésére indultam volna, de olyan szánni valóan festett a beszűrődő holdfényben, hogy komolyan megsajnáltam, és képtelen voltam csak úgy elmenni mellette.
- Szia – ereszkedtem le mellé.
- Aranyos vagy, de felesleges fáradnod – mosolygott rám megtörten. Szürke arcát búsan keretezte szalmaszerű, szürke haja, seszínű szemei tompán csillogtak ki az ablakon.
- Már tudsz róla? – Mivel nem voltunk barátnők, meglehetősen ügyetlennek és semmirekellőnek éreztem magam, nem tudtam, hogyan vigasztalhatnám.
- Az előbb jöttek fel. Rám se bagózott. Hedvig meg felment vele a szobájukba, úgy ragadt rá, mint egy rohadt kis… szóval, mint egy pióca.
- De ugye…?
- Jeremy leküldte. Rendes srác. – Újabb színtelen mosoly. Eddig észre sem vettem, hogy csak David közvetlen közelében láttam ezt a lányt szívből nevetni.
- Tudok segíteni valamiben? – Esetlen voltam, és nem is tűnhettem túl őszintének, de látszólag jólesett neki.
- Nem, köszönöm. Azért kedves tőled. Nem mindig látszik, de… örülök, hogy ismerhetlek.
- Én… - Zavarba jöttem, és bántott, hogy nem tudom igazán kedvelni Agathát, mikor ő megnyílik előttem, és elmondja, hogy minden hülyeség ellenére kedvel engem. Rossz érzés volt. Megérdemelt volna valami igazit, éppúgy, mint David. – Meg fogsz neki bocsátani?
- Meredith, ezen nincs mit megbocsátanom – csóválta meg a fejét. – Téged szeret, velem jár, Hedviggel kavar… Ez neki rosszabb, mint nekem. Muszáj, hogy az legyen – tette hozzá. Olyan volt ez, mint valami ima, ami nagy buzgalmában rossz felé görbült, és nem Istenhez szállt.
- Téged is szeret. – Meglepődtem magamon, mert eszembe sem jutott belemenni egy kegyes hazugságba. És Agatha ezt is díjazta.
- Tudom. De ha eléd raknak egy kupac ezüstöt, és egy kupac aranyat, te is látod a különbséget, nem?
- Én… - Tulajdonképpen nem fair, hogy valakinek lelkiismeret-furdalása van valami miatt, amiről, és ami ellen nem tehet, mégis, sokszor erősebb ez a fajta bűnbánat, mint a valódi. Ott és akkor nem tudtam megbirkózni mindezzel, de ő nem bánta. – Sajnálom. Nem láttad Shirleyt?
- Nem. De biztosan jól van, erős lány. Néha azt kívánom, bár olyan lehetnék, mint ő. Te is. – Nem kérdezte, közölte, és meg kellett állapítanom, hogy Agatha a maga csendes módján nagyon jó megfigyelő.
- Akkor én most… megyek és megkeresem őt. Vigyázz magadra. Szia!
- Viszlát, Meredith.
- Med – mosolyogtam vissza rá. – Szólíts Mednek.
- Med! – Nem Agatha gyakorolt, az érces hang Jeremyhez tartozott. Sietve félrehúztam őt a klubhelyiség egy néptelenebb zugába.
- Minden rendben ment? – kérdeztem.
- Igen – bólintott. – Nézd, röstellem, hogy…
- Hagyjuk ezt most. Shirleyt láttad?
- Igen.
- Azt is, hogy sírt?
- Igen. – Hirtelen lesütötte a tekintetét.
- Akkor muszáj megtalálnom.
- Ne! – Karját sorompóként emelte elém, szinte visszapattantam róla. – Jó helyen van. Majd holnap beszéltek. Bízz bennem – mondta erőtlenül, mint aki tudja, milyen nehéz a vacsora után becsuknom a szemem, és hagynom, hogy vezessen. Tudta is. - Rendben.
Köszönés nélkül hagytam ott, ezzel jeleztem, hogy lesz még megbeszélnivalónk bőven. De aznap már belefáradtam mindenbe, olyasmire volt szükségem, ami kívül esik mindezeken a problémákon. Egy külön világra. Csodaországra.
*
Fázósan összefontam magam körül vékony pulóverbe bújtatott karjaimat, és elátkoztam magam, amiért nem jutott eszembe melegebb holmit is belegyömöszölni a táskámba, mielőtt elindultam Regulushoz. Foghattam sok mindenre a feszült idegességtől a fáradtságon át arra, hogy nem szerettem megvárakoztatni Regulust, de végeredményben csak az számított, hogy jéghideg volt az alagsorban, és még nem volt túl késő ahhoz, hogy mardekárosokkal fussak össze. Végül különösebb incidens nélkül eljutottam a mi titkos zugunk előszobáját képező tanteremig, ahol, ha lehet, még zordabb időjárás fogadott, mint odakint a folyosón. Elcsigázott tagjaim életre keltek, mikor a kis szobába benyitva jóleső meleg fogadott, a vaksötét azonban lehangolt, nem hittem, hogy Regulus elalszik, vagy ami még rosszabb, el sem jön. Akkor engedtem fel teljesen kívül-belül, mikor az ismerős illatfelhőt követve mégis magához ölelt, s nem engedte, hogy meggyújtsam a fáklyákat; kezemet összekulcsolta a sajátjával, pálcámat a koppanásból ítélve az asztalra dobta. Homlokát az enyémnek támasztotta, nagyot sóhajtott, de sokáig egy szót sem szólt.
- Sajnálom, bogaram – suttogta végül bűnbánóan. – Ingerült voltam Rabastan miatt, és mikor David elkezdett kötözködni, majdnem eldurrant az agyam. Nem akartam még én is…
- Álmos vagyok – súgtam válaszul.
Összedörzsölte az orrunkat.
- Ez azt jelenti, hogy nem haragszol?
- Ez azt jelenti, hogy te vagy a legjobb dolog ebben az órában, a napban, az életemben. Meg persze azt is, hogy álmos vagyok.
*
A szoba sarkába helyezett pamlag kapkodó, nemtörődöm munkáról árulkodott, mintha valaki csak úgy odalökte volna, tökéletes aszimmetriára kárhoztatva. Egy kislány feküdt rajta, kezeit maga alá gyűrte, lábait öntudatlanul lelógatta a keskeny bútordarabról. Testén látszott, hogy rövid idő alatt sokat nyúlt, de felépítése nem volt aránytalan, egészséges, jól táplált gyermeknek tűnt volna bármely külső szemlélő számára, ahogy ott szuszogott békésen; csupán szemhéja rándult meg néha indokolatlanul, talán intenzív álma miatt.
- Olyan békés, mikor alszik. – A nő nem messze ült a lánytól, egy rozoga széken, mely az egyetlen bútordarab volt a tágas szobában a kanapén kívül. Arcát megvilágította a résnyire nyitott ablakon behunyorgó csillagfény, de mivel a többi ablakot gondosan beszögezett palatáblákkal fedték el, a mögötte álló férfiból csak két nemes ívű kézre esett gyér megvilágítás, szép vonalú arcát homály borította.
- Meredith is ilyen volt. – Rekedtes hangja szinte zajtalanul szelte át a helyiséget, így vigyázott az alvó kislány nyugalmára. A férfi végigsimított nyitott tenyerével a nő nyakán és vállán, aztán kissé keserűen folytatta. – Amikor még egészen kisbaba volt, állandóan aludt, én meg játékokat tornyoztam a kiságya mellé, felkapaszkodtam rájuk, és addig néztem őt, míg valaki le nem parancsolt onnan. Ha megcirógattam azt a pöttömnyi kis mancsát, sokszor megmarkolta az ujjam, és nem is eresztette, én pedig azt képzeltem naiv kisfiúként, a magam négy évével, hogy az egyedüli vagyok a világon, akibe kapaszkodhat.
- Sokáig így is volt, nem? – Képtelen volt megállni, türelmetlen, elsietett csókkal zárta a kérdést, talárja puhán súrolta a szék támláját, miközben felemelkedett.
- Talán. – A férfi egy kósza pillanatra magához ölelte a nőt, de tekintetével egy percre sem hagyta őrizetlenül a lányt. – Caitlinnel minden más volt, idősebbek voltunk, és ő inkább Medért volt úgy oda, én meg… azt hiszem, meg sem próbáltam többé az lenni, akibe Med fogódzhat.
- Ne okold magad a makacsságáért, Flame. Ha közénk tartozna, nem kellene lemondanotok egymásról, visszahódíthatnád a szeretetét. Piton levelei alapján pedig csak azt mondhatom, Meredith jól van, cseppet sem magányos, és…
- Olvastad te azokat a leveleket? – Flame dühösen hátrált el a nőtől. – Tönkretettem az életét, és emiatt olyanokhoz menekül, akiket előbb-utóbb éppúgy ellopunk tőle, mint a kishúgát.
- Ne beszélj így, ha a Sötét Nagyúr megtudja… Ijedten hagyta félbe a megkezdett mondatot, mert a kislány hirtelen szaggatottan, természetellenes vívódással kapott levegő után, ezzel magára vonta mindkettejük figyelmét.
- Menj, szól Sullivannek, hogy hozza a bájitalt. Nem lehetnek megint rémálmai… Siess, Flame! A férfi szó nélkül kisietett, így nem láthatta, hogy a nő aggódva tekint utána. A féltő fintor felemássá torzította a nő gyönyörű arcát, oldalvást került az esendő fénynek, ahogy a kislány mellé térdelt. Annak homlokáról kerekded cseppekben kezdett gyöngyözni az izzadtság, bőre tejfehérré fakult, olyanná, mint az álmaiba kúszó vastag, fullasztó köd. /- Medy, mi ez? – Halálra rémülten szorongatta nővére kezét, de szája kiszáradt, torkán nem jött ki hang. Kiabált, rengeteget kiabált, a nyakára fonódó kékes láng azonban nem engedte tovább sem a félelmet, sem Meredith máskor olyan lágyan csengő becenevét a kislányból.
- Medy, Medy, Medy…
Minél közelebb húzódott, annál inkább szorították a lábához osonó szörnykarok, bárhogy igyekezett is, ujjai ellenállás nélkül csusszantak ki Meredith tenyeréből.
- Medy!
Egy sötét alak kapta fel, jegesen fénylő kék szemével a nővérébe fojtotta a kiáltást, őt pedig még mindig nem hallotta senki sem… A sírás megállíthatatlanul tört elő belőle, összemosta halott szavait, mint a nyári zápor a folyóparti homokvárat, amit Medyvel együtt építettek.
- Medy!
- Css, Caity, minden rendben – mondta a rettenetes idegen a bátyja hangján, és az ismerős, borzalmas pacsuli és a testvéri ölelés hatására majdnem el is hitte neki, de akkor Medy felordított, azzal a kínnal, ami az ő szívét is kegyetlenül facsarta, és semmi sem volt rendben, mert hiába kapta vissza a hangját, Flame egy szűk gumicsőbe rántotta, mielőtt válaszolhatott volna a fájdalmas hívásra.
- Caitlin!
Gyűlölte, gyűlölt mindenkit, és rettegett, az édesanyját és Medyt akarta…/ Caitlin, Caitlin, Caitlin… - Medy! – A lány a pamlagon verejtékben fürdött, hánykolódott a testét rázó zokogástól.
- Sullivan, igyekezz! – sikította az oldalán térdeplő nő. Flame körmei a karjába vájtak. Egyiküket a látvány kínozta, a másikat a büntetés réme, melyet gondatlanságáért kap a Sötét Nagyúrtól.
- Medy!
- Nyeld le, ettől jobb lesz. – A Sullivannek szólított fiú higgadtan, gyengéden itatta a kislányt, mozdulataiból szerető gondoskodás áradt.
- Medy…
- Elhagyott. Magadra hagyott, nem emlékszel? – A nő hidegen, számító megfontoltsággal süvöltötte a szavakat. Flame összerándult mellette. – Nem kellettél neki. Senkinek sem, csak nekünk! Gyűlölöd őt! Gyűlölöd! Gyűlölöm – gondolta a kislány -, gyűlölök mindenkit, és…
… és rettegek, az édesanyámat és Caityt akarom…
- Med, ébredj! Az izzadtság langyos patakokban folyt végig a hátamon ott, ahová Regulus hűvös tenyere nem ért oda időben, könnyeimet pizsama felsőként használt hatalmas fekete pólója itta magába. Szomjas voltam. Szárazságtól égett a torkom, sírástól a szemem, gyásztól a szívem, és percekig semmire nem voltam képes a fájdalommal világra szökő szabálytalan lélegzésen kívül.
- Css, csak egy rossz álom volt, bogaram, semmi baj… csak egy álom volt… Szinte anélkül néztem végig magunkon, hogy akár egy képkockát is felfogtam volna a látottakból. Aztán lassan eljutott a tudatomig, milyen lehetetlen testhelyzetben csavarodom rá Regulusra, és hogy a karján éktelenkedő vöröslő karmolásokat valószínűleg nyughatatlan vergődésem okozta. Koszosnak és ragacsosnak éreztem magam, el akartam bújni a valóság elől éppúgy, mint az élénken kísértő rémálom képei elől, mert a kettő görcsösen próbált egymásba csúszni, hogy becsapjon engem, de nem értettem, hogyan.
- Most elmegyek – közöltem határozottan Regulusszal, ám ernyedt izmaim az ellenkezőjét kiabálták.
- Dehogy mész – felelte lágyan.
- Izzadt vagyok, és gondolom büdös is, ki fogsz ábrándulni belőlem. – Próbáltam elhúzódni tőle, de csak annál szorosabban ölelt magához.
- Ha így maradsz, nem fázol meg, bármilyen vizes is vagy, egyébként pedig jó illatod van, mint mindig.
- Hazudós… Szeretnék letusolni. Komolyan.
- Én meg azt szeretném, ha maradnál, és… - Kicsit félve, bizonytalanul beszélt tovább, amitől szertefoszlott a délibáb, hogy Regulus az én biztonságot nyújtó, érett társam. Pár hónappal fiatalabb nálam, ami nem igazán számít más helyzetekben, de most… hiszen kamaszkorban a fiúk még sokkal éretlenebbek… Kínos volt, hogy ezt gondoltam, mert őszintén szerettem őt, de attól még gyerekek voltunk. Megijedtem. Azokban a percekben már amúgy is halálosan zavart voltam, nem tett jót az egyébként megbocsátható megingása, amikor egy érző szívű kősziklára volt szükségem.
- … és elmesélnéd, mit álmodtál. Azt hiszem, jót tenne. – Csak hiszed? Nem akartam fájdalmat okozni neki, de rossz volt a közelében lenni, nevetségesen felesleges érzés, ami bántott, mégis muszáj volt elhúzódnom tőle.
- Inkább elmennék. – Kibújtam a takaró alól, és a papucsomat kerestem, meztelen talpammal a földet tapogattam. Kellemetlen helyzet volt mindkettőnknek, de szerencsére ő tudta, hogyan kell bátorságot meríteni egy kézfogásból.
- Komisz egy álom volt, hm? Ahogy összefonódó ujjainkat néztem, a derekamat ölelő fiú azzá lett, aki mindig is volt; visszavonhatatlanul az az ember, akire szükségem volt, az egyetlen, aki képes volt megadni a feltétlen bizalom biztonságát. A szívem a kétszeresére dagadt, miközben egy félfordulat után a vállára hajtottam a fejem.
- Igen, az… De az a leg… rémisztőbb, hogy annyira más volt, mint a többi. – Szabad kezemmel a takarót markoltam, a rettegéstől hirtelen felerősödött szorítással. Regulus kezét finom határozottsággal tartottam közel magamhoz, mert ő volt a kapaszkodó a valóságba. A paplan… a durva anyagban az álmom rejtőzött, azt próbáltam megfojtani hiábavaló erőlködéssel. Észre sem vettem, de az én kétségbeesett némajátékom közben Regulus a lehető leggondoskodóbban igyekezett visszahúzni maga mellé a melegbe; csak akkor eszméltem fel erre, mikor megdermedt az aprólékos mozdulat közben, kicsit megkésve, mintha csak most szorította volna háttérbe az aggódást a felismerés.
- Gyakran vannak ilyen rémálmaid? Ez rizikós talaj volt, erről még senkinek sem beszéltem. Shirley nagyon mélyen alszik, nem hiszem, hogy bármikor is felébredt volna a fojtott sírásra… A kérdés kijózanított, éberré tett – elterelte a figyelmemet a jelenetről, amit valamilyen módon átéltem.
- Pont ez a lényeg. Nem ilyenek. – Kitérő válasz volt, reméltem, hogy Regulus túl álmos ahhoz, hogy észrevegye. Természetesen nem volt az, így hát kapkodva bebújtam mellé, és arrább lökdöstem, hogy legalább ezzel késleltessem a faggatózást.
- Hanem?
- Általában csak emlékek, amik mindig azzal az augusztusi nappal záródnak. Azután fel szoktam ébredni, és egy éjszaka csak egyszer fordul elő, szóval nem nagy kunszt, felejtsd el. – Túl gyorsan túl akartam lenni rajta, óvatlanul fogalmaztam, ezzel pedig táptalajt adtam a további kérdéseknek.
- Milyen rendszerességgel jönnek elő?
- Ez igazán nem fontos… - motyogtam színlelt fáradtsággal.
- Med! – Egy pontosan kiszámított, erőteljes mozdulattal maga felé fordította az arcom; a sötétben csak égő szemeit láttam, vonásai elmosódtak.
- Minden nap – suttogtam. – Minden áldott nap, mióta elrabolták Caitlint. De eleinte sokkal rosszabb volt, akkor is folytatódtak, ha visszaaludtam, most már…
- Hogy-hogy eddig még nem ébredtem fel rá? – Önvád. Ezt akartam a leginkább elkerülni.
- Ez az első, hogy akkor van rémálmom, mikor itt vagy velem. Olyan vagy, mint egy… fal, egy pajzs köztem és a valóság közt. Ahogy mondtad… a mi kis külön világunk. Pedig… Istenemre mondom, nincs még egy ember a földön, aki ennyire közel állna ahhoz, hogy összekössön engem a borzalommal, ahová a húgom csöppent, mint te; amikor veled vagyok, mégsem tud a közelembe férkőzni semmi. Egészen más dolgokról szoktam álmodni ebben a szobában. Normális, boldog dolgokról. Rólad. Az előbbi, rémisztően igazi és rossz érzés, mely valamilyen alattomos módon taszított Regulustól, egy ádáz pillanatig azt motyogta, Reg majd elvigyorodik az éretlen tinédzser srácok farkas mosolyával, és önelégülten azt kérdezi: „Velem?”, de nem tette. Még csak az árnyéka sem suhant át az arcán, bár nem sokáig figyelhettem; váratlanul, szokatlanul megfontoltan csókolt meg, szinte úgy, mintha bocsánatot kérne.
- Mi lehet az oka, hogy most mégis? – súgta bele az édesen vibráló sötétségbe.
- Ha zsigerből kellene válaszolnom, azt mondanám, azért, mert ezúttal a… valóságot láttam. Hajlamos lennék azt hinni, hogy ez valami látomásféle volt, de… - Haboztam. Olyan zavaros volt minden, ha az álmomra gondoltam, sokkal kényelmesebb volt a puha jelenbe kapaszkodni. -… de több helyen is megbukik a dolog.
- Például?
- Egy sötét szobában voltak, Flame, ha jól emlékszem az arcára karácsonyról, a barátnője, és egy kislány… Caitlin, azt hiszem, legalábbis az, ahogy beszéltek róla, erre utal. – Akármilyen csattanó realitásként hatott ebben az irreális éjszakában, elmosolyodtam, mert jó volt azt remélni egy kicsit, hogy tényleg a húgomat láttam, épen és egészségesen, még akkor is, ha… - Mégsem ő volt. Úgy értem, olyan nagy volt… igazából alig lehetett látni valamit, minden ablakot eltakartak, ráadásul éjszaka volt, mint most, de… alkatra nem tűnt kevesebbnek tizenkettő-tizenhárom évesnél. Ez az első bizonyíték arra, hogy csupán álom volt, csak éppen egy hangyányit hatásvadászabb az eddigieknél. Nem létezik, hogy egy hat évesből hirtelen kamasz legyen.
- Ez a varázsvilág, Med… - mondta halkan Regulus.
- Piton kijelentette, hogy nem bántották Caityt, hogy nem esett bántódása. – Görcsösen ragaszkodtam ahhoz a hónapokkal ezelőtti találkozáshoz, szinte mániákusan, mert egyedül ez bizonyította, hogy Caitlin él. – Ilyen mértékű korosítás csak fekete mágiával, fájdalmas, kínzó ártásokkal lehetséges, képtelenség, hogy… különben is, száz százalék, hogy álmodtam, mert Flame… - A folytatás belém szakadt.
- Mit csinált a bátyád?
- Aggódott értem. – Ettől zokogott a szívem, ezért potyogtak kerekded vérkönnyei. Pontosan tudtam, hogy ez lehetetlen, hogy mindaz, amit az általam látott alak mondott, nem lehet igaz, hogy az a testvéri szeretet réges-rég halott, talán soha nem is létezett, a karácsonyi jelenet a szülői házban pedig csak halovány visszfénye volt, semmiképp sem olyan erős és sugárzó, mint ahogy azt ez az álom, vagy látomás, vagy akármi mutatta. – Elmesélte annak a nőnek, hogy milyenek voltunk gyerekként. – Jólesett felidézni azokat a szavakat, ismét megálltam beszéd közben. – Azt mondta, borzalmas, hogy gyűlölöm, és beszélt jelentésekről, amiket Piton ír rólam a halálfalóknak, meg arról, hogy előbb-utóbb… téged is elszakítanak tőlem, ez különösen bántotta… De hát Piton nem figyel, micsoda hülye ötlet, Flame pedig sosem ejtene ki ilyesmiket a száján, hidd el nekem. Regulus halkan felsóhajtott, és fészkelődni kezdett, de még valami eszembe jutott, úgyhogy nem tudtam jobban figyelni árulkodó testbeszédére.
- Sullivan… Caitlinnek rémálma volt, rólam álmodott, arról a napról, mikor elvitték, mint ahogy én is szoktam, de ettől megrémültek, Flame és a nő szörnyen megijedtek, és hívták… Graham segített lenyugtatni a húgomat. Graham Sullivan… Ez az. Semmi, de semmi kétség, ez nem a valóság volt, hiszen Graham több mint egy éve halott. – Nem tudtam mire vélni a mardosó csalódottságot, ami a döntő érv kimondását követte. Nem akartam. – Sejtem, mi lehetett ez az egész: egyfajta veszteséglista, amit jól megkevert és körített az idióta fantáziám. Egy groteszk, morbid ábránd, semmi több.
- Sajnálom, bogaram. – Szorosan magához ölelt, majd homlokon csókolt, mintha megérezte volna, mi a legjobb nekem abban a süvítő pillanatban. – Erre riadtál fel? A felismerésre? A kérdés ráébresztett, hogy nem csalódott vagyok, hanem mindenem fáj, mindenem egy sejtként retteg, hogy valami mégiscsak igaz lehet mindabból, amit láttam.
- Nem. Az a nő… amikor Caitlin felébredt, értem kiáltott, ő meg… Azt hazudta, nem kell nekem, hogy eldobtam magamtól, hogy nem szeretem… A szemébe ordította, hogy gyűlölnie kell engem, és ő elhitte… Kimondta, Reg. Caitlin gyűlöl engem.
- Med, ez puszta spekuláció…
- Ne hazudj nekem, te is tudod! Sőt, Piton is tudja, Malfoy is tudja, az összes halálfaló, Flame-mel együtt, hogy ez történik… - Könnyek gurultak le az arcomon, ahogy a világra küzdöttem a szörnyű szavakat. – Ezért tartják fogva, ezért a bátyám volt az, aki elrabolta, hiszen így könnyebb az eltervezett módon felnevelni… - Megfagyott az élet bennünk és körülöttünk, magától lehullott a fátyol az egyik titokról, amit Regulus iszonytató jövője sejtetett. Fájt. Ő egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy felkeljek, és belebújjak a papucsomba.
- Kimondod végre? – suttogtam a térdemet bámulva.
- Nem elég, hogy tudod? Nem elég, hogy van okod megutálni engem és az anyámat, aki az unokanővéremtől tudja, és aki ezzel példázta a Nagyúr zsenialitását? Nem elég, hogy a világ legnagyobb fekete mágusával plakátoltam tele a szobám? Ez mind nem elég, hogy szakíts velem?
- Tőled akarom hallani, azokkal a szavakkal, amikkel Bellatrix közölte anyáddal. Egy halálfaló szavait akarom hallani a te szádból, mielőtt itt hagylak. – Lábujjaimat kétségbeesett görcsbe rántottam, kezeim az ágy szélét markolták istentelen haraggal ás fájdalommal.
- Csak menj el, Meredith.
- Hát jó – tört ki belőlem visítva. – Ha egy szép napon rátalálunk Caitlinre, én vagy az apám, hazajön majd velünk, úgy tesz, mintha el sem tűnt volna, aztán ez a hat, hét vagy tudom is én hány éves kis tündér a legváratlanabb pillanatban ellenünk fordul, és... Meg fog ölni minket, jól mondom? Kiirtja a családot. Szeretném, ha csak megátkozna, de azt bárki megtehetné közüle… közülük, ahhoz nem kellene egy kislány ártatlan keze. Caitlin fog végezni mindannyiunkkal, mert ez az ideális kezdet Voldemort Nagyúr tökéletes jobbkezének, nem igaz? Vajon a vén szörnyeteg pályafutása is így indult be? Észre sem vettem, hogy a számonkérés hisztérikus zokogásba fulladt, amíg az arcom égni nem kezdett a vigasztaló érintés hiányától. Éreztem, hogy mögöttem pattanásig feszültek Regulus izmai, hogy erőnek erejével tartja vissza magát, csak azért, hogy szabadon utálhassam, hogy legyen időm és lehetőségem megundorodni tőle. Nem számított. Tulajdonképpen semmi sem számított, hiszen még nem volt halálfaló. Még átölelt volna, ha érte nyúlok, még nem fájt volna neki, ha végigsimítok a bal alkarján, és én már számtalanszor megfogadtam, hogy nem eresztem, hogy nem adom oda a tátongó gonoszságnak. Már bántam, hogy erre a rövid időre elengedtem a kezét. - Mennyire vagy benne ebben az… ügyben? – Sokáig kényszerítettem magam az egyenletes lélegzésre, mire kipréseltem magamból a kérdést; talán még hosszú percekig halogattam volna, de ott lebegett közöttünk az újabb „Menj el!”.
- Tudok róla dolgokat.
- Szóval derékig.
- Mondhatjuk úgy is. – Tudtam, hogy nem érti, miért teszem azt, amit, hogy ideges, mert így nehezebb belenyugodnia abba, hogy elveszített. Pedig csak azt tettem, amit tennem kellett. Megpróbáltam megmenteni, mert szeretem. - Akkor a szíved és a fejed még kint van a sárból, ugye?
- Mi… - Belé fojtottam minden ellenkezést és értetlenkedést, mert többé már nem volt hely a szavaknak. Ezen a borzalmas estén már csak hallgatnunk kellett. Egy fél pár árva papucsra lázasan sütött a beszűrődő holdfény, Regulus már nyugtalanul hánykolódott mellettem álmában, mikor félálomban az arcára súgtam:
- Ne menj el, Regulus.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.