efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Bettynek


Fölriadva

Meszesgödör a ház az éjszakában,
préselt levél a kert, s a bútorok
egymásbaérő villanyakadályok.

De most, hogy fölriadtunk, hirtelen
kockagödörré alakúl a ház,
drótsövénnyé a bútorok,
s a lámpafényben a poklokig látunk.

Pilinszky János – Fölriadva



/Ha elkövetsz valami szörnyűséget egy embertársad ellen – legyen az bármilyen gonosz, romlott és eltévelyedett -, előbb-utóbb bűnhődnöd kell érte, hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor rosszra rosszal felelsz. Tudom, hogy senki nem volt melletted azokban az években, mikor ezt meg kellett volna tanulnod, de őszintén…; mentség ez? A megbocsátást nem lehet tanulni, veled születik, és akármilyen mocsokban, akármilyen gyorsan is nősz fel, ott kell szunnyadnia legalább a lelked mélyén egész életedben, hogy a megfelelő pillanatban felbukkanhasson.
A mugli igazságszolgáltatásnak része a szembesítés – ez egy helyzet, egy illanó másodperc, összevillanó tekintetek kusza kapcsolata csupán, mégis, a legtöbb esetben alkalmazzák, hogy a valóság birtokába juthassanak. Szembesítéskor azt az embert tuszkolják eléd, akivel rosszat tettél, vagy aki veled tett rosszat, hogy egyetlen utolsó találkozásban a felszínre küszködhesd a benned felgyülemlett mocskot.
Persze nem csak ijesztő, hivatalos eljárás lehet, egész egyszerűen azt is jelentheti: késő, eljött a perc, amikor szembe kell nézned a dolgokkal, mert azok már az ajtóban állnak, roggyanó térdeiden kopogtatnak.
…; Amikor megérint az, akivel fájdalmat okoztatok egymásnak, mert képtelenek voltatok felismerni a szerelmet…;
Sokszor napokig, hetekig gondolkodom azon, mi is az a szerelem, máskor pedig eszembe sem jut szavakba önteni, úgy körülölel ez az érzés – éppúgy, mint valaha a hiánya. Néha azonban akaratlanul is eltűnődöm rajta.
Olyasmi ez, amire csupán ráébred az ember, vagy inkább valami, ami villámcsapásként tör ránk, és eszében sincs arra várni, hogy feleszméljünk, maga veszi a kezébe az irányítást? Sőt, ha már itt tartunk; van a szerelemnek sebessége? Vannak szabályai? Létezik egy út, amin végig kell mennie? Lehet-e olyan, mint a novemberben bimbózó karácsonyi kaktusz? Vagy az már nem is szerelem?
Talán az velem a baj, hogy egész életemben egyszer voltam szerelmes... úgy igazán. Azzal a simogató érzéssel, amit én szerelemnek nevezek még akkor is, ha nem tudom nem hogy mondatokká, de még hangokká formálni sem.
Voltak kisebb dolgok is az életemben, olyanok, mint a körkörös hullámok a víz felszínén, ha a lábujjaddal megérinted a vizet. Fizikai vonzalom, vágy, hogy szerethess – hogy valaki mást szerethess…; -, esztelen vergődés, hogy szeressenek – hogy valaki más szeressen…; A világ nagy, és mindenféle megtörténik benne. De azt hiszem, mégis az a helyzet, hogy abból, ami igazi, soha sincs egynél több dolog az életünkben. Egy családunk van, ami határok nélkül bővülhet testvérekkel, férjekkel, feleségekkel, gyerekekkel, sógorokkal, sógornőkkel, keresztanyákkal, keresztapákkal és keresztgyerekekkel, nagynénikkel, nagybácsikkal, akár még elveszettnek hitt nagypapákkal is. Ehhez egyetlen életünk van. Egyetlen szívünk. És igen, egyetlen egy szerelmünk is.
Mit értek az alatt, hogy valódi? Csak gondolj arra, hogy mi történik a vízzel, ha a tóba dobsz egy marék kerekded kavicsot. Gondolj arra a temérdek, tajtékzó hullámra, ami zabolátlanul szeli át itt is-ott is a felszínt, hogy aztán egyesével éppen olyan kis körökké csendesüljenek, mint ha sok ezer lábujjat dugtál volna bele, hogy megnézd, milyen hideg.
Ez a bátorság is, nem? Csak beleugrani. Hagyni, hogy valaki beledobjon.
Nem hiszem, hogy a szerelem törvényszerűen lassan érlelődik, de az enyém biztosan ilyen volt, és ennek oka volt. Oka van. Mint a tavaszi szélnek, ami odasimul az arcodhoz, és mosolyra húzza a szádat.
Igen, a szerelemnek van sebessége, de az nem az egységnyi idő alatt megtett utat jelöli, és még csak nem is jelzi előre a vele járó fájdalmat. Fájdalom? Az árnyék bizonyítja, hogy süt a nap.*Nevezhetjük fájdalomnak, mert ha megértjük a jelentését, felfogjuk azt is, mi az a boldogság.
Hogy mi az? Amikor muszáj elfogadnod, tudnod, akarnod, érezned, látnod, hallanod, ízlelned, tenned – tenned, amit tenned kell.
Annyira sajnálom, hogy te ezt nem értheted. Hiányzol. Hiányoztok./




- Mesélj már, mi volt azon a puccos bulin?
Hosszú percek teltek el, mire a fejemet szaggató dübörgésen keresztül felismertem Shirley izgatott hangját.
- ’Agyjál – morogtam. Kínosan ügyeltem rá, hogy a lehető legkevesebbet mozogjak, mert már az is lehetetlenül nagy fájdalmat okozott, hogy egy rövid időre kinyitottam a szemem.
A világ hahotázva fordult egyet, ahogy Shirley leugrott az ágyamról, majd elhúzta a függönyt, bebizonyítva ezzel, hogy a szemem a szokásosnál érzékenyebb a fényre.

Pokolian másnapos voltam.

- Ne hülyéskedj már, majdnem dél van, nem aludhatsz tovább – süvöltötte túl a frissen bekapcsolt rádiót.
Imádom Celestinát, imádlak téged is, Shirley Brooks, de ha lesz elég erőm felkelni innen, belefojtalak egy kiskanál vízbe…;! – gondoltam fogcsikorgatva.
Kuncogva kísérte figyelemmel hörgő hangokkal és érthetetlen káromkodásokkal tarkított szenvedésem – világos volt, hogy ez a bosszúja, amiért nem vittem magammal a szívünk csücske aranyvérű ifjak szilveszteri bulijára. Vagy csak túl vidám volt…; Shirley veszélyes jókedvűen.

Nyilván nem nyújtottam valami építő jellegű látványt, mert gyorsan rám unt, és végre valahára előhúzott a zsebéből egy üvegcsét.
- Nagyi azt üzeni, hogy nem árul be téged a szüleidnek, ha feltakarítod James hányásait a kertből…;
- James? – nyögtem fel. Vajon miért esett ki az éjszaka (hajnal?) végső stádiuma, ha bizonyos részletekre szégyenletesen jól emlékszem, és utánuk már egyetlen kortyot sem ittam?
- …; viszont szándékában áll elbeszélgetni Noble nagyanyáddal, mert véleménye szerint nem tesz jót az erkölcsi fejlődésednek, ha kötelezővé téteti számodra ezeket a társadalmi tombolásokat, és egy címeres ökör, ha beveszi a „szalonzene” és a „semmi alkohol”-dumát egy rakás tizenévestől. Dettó a hülye barátnői, akik még segítenek is megszervezni a dolgot a gyerekeiknek. Szó szerint így mondta – tette hozzá büszkén. – Ja, igen. Sirius szerint lekéstétek a Kóbor Grimbusz különjáratát, mert Regulus lelépett, de nem szólt, és mivel elméletileg Sirius volt a legkevésbé berúgva, hazahozott téged, meg Pottert.
- És James telehányta a virágágyást? – Sírósan bújtam a takaró alá. Annyira, de annyira szánalmas voltam…;
- Bezony – vigyorgott barátnőm. – De legalább nem lesz tétlen az újéved. Jó hír viszont, hogy Nagyi küldött fel neked valami löttyöt macskajaj ellen. – Meglóbálta az orrom előtt a bájitalt.
- Ide vele – kaptam utána kínosan lassan.
Felnevetett.
- Csak akkor, ha takarítás előtt mindent elmesélsz. Mindent. Mert mázlid van, hogy Nagyi nem látta meg a félregombolt ingedet a vodkától bűzlő talárod alatt…;

…;

- Komolyan nem tudod, hogy ki volt az?
Kakaót szürcsölgetve hasaltunk a szőnyegemen, ami még mindig labilis reflexeimet tekintve nem volt egy veszélytelen vállalkozás. Túl voltam az ominózus nyomok eltüntetésén, ami jobbára földlapátolásból állt, és amiben az órák óta lelkesen faggatózó Shirley is segítségemre sietett nagy buzgóságában. Ugyancsak át kellett esnem egy fejmosáson Nagyiék színe előtt, de arra az időre legalább megszabadultam minden lében kanál unokanővéremtől.

Most azonban újra élvezhettem mohó kíváncsisággal fémjelzett társaságát…;
- Már mondtam – ráztam meg fáradtan a fejem. – Biztos vagyok benne, hogy ismerem, de akárhányszor megpróbálom összerakni a képkockákat, olyan érzésem támad, mintha felejtés-átkot szórtak volna rám…; elcsúsznak a részletek, és az egész túl nyomasztó, túl ködös lesz ahhoz, hogy megfejthessem. Egyszerűen képtelenség ez az egész.
- Hé, ez új – ült fel csillogó szemekkel. A bögréjében vészesen lötyögni kezdett a barna ital, így egy pillanatra mindketten a szőnyegre meredtünk, fülünkben Nagyi baljóslataival. – Khm. Úgy értem, nem lehet, hogy tényleg megátkozott?
- Ő biztosan nem. – Ebben az egyben megingathatatlan voltam, pedig az én fejemben is megfordult már, de teljesen nevetséges volt már a gondolat is.
- Jó, akkor valaki más? – Igyekezett elrejteni szkeptikus reakcióját, felpillantva azonban pont elkaptam, ahogy az égnek emeli tekintetét.
- Arra emlékeznék.
- Annyi pia után? – horkant fel cseppet sem nőiesen.
- Na ide figyelj, Shirley! Valaki a kezembe nyomott egy félig üres martinis üveget, amiben, utólag már belátom, valami jóval erősebb volt, és bármilyen hülyén hangzik is, szomjas voltam, végül meg ez lett belőle. Tanultam a dologból. Azt sem állítom, hogy megbántam, csak…; - Felegyensúlyoztam az asztalra a maradék kakaót, s elrévedve bámultam az ágy alatti porcicákat.
- Csak…;? – nógatott Shirley.
- Csak rém kellemetlen, hogy míg én ha belepusztulok sem tudom meg, kivel voltam, az illető nagyon is tisztában van az én kilétemmel, és akár vissza is élhetne vele.
- De persze nem fog – gúnyolódott ezúttal nyíltan.
- Nem, de akkor is feszélyez, hogy ez a titok számomra életem végéig titok marad, ő meg majd távolról csodál.
- Ha igazat mondott, mikor szerelmet vallott neked, előbb-utóbb meg fog keresni. Bár, ha tényleg Monstro volt, ahogy gondolom, akkor…;
- Shirley!
- Ne szabadkozz, még akár Piton is lehetett! Az lenne csak a főnyeremény!


Öklömmel kerek foltot dörzsöltem a párás ablakon, és láttam, hogy a tükörképem a sötét semmibe vetülve mosolyog. Bár végül gyáva módon elszalasztottam Regulus meghívását, és a többiekkel együtt Jeremyéknél szilvesztereztem, hajnaltájt, leroskadva az egyik félreeső fotelba elnyomott az álom. Annak a régi bulinak az emléke, s a képek azóta is idegőrlő intenzitással pörögtek a fejemben, bár az iskola közeledte, és az ezzel járó tennivalók, na meg a problémák néha tompították, kiszorították mindezt a fejemből, mígnem eljött a megnyugtató, végső szakasz: a Roxfort Expresszen ülve feldúltságom szórakozott merengéssé csendesült. Hiszen égetőbb gondjaim is akadtak egy továbbra is homályba vesző arcú ismeretlennél, mint például a küszöbön álló találkozás Regulus Blackkel; nem ragadhattam le a múlt kínos percei mellett, szemérmetlenül kellemes emlékek ide vagy oda.

Úgyhogy mélyeket lélegezve élveztem a kupéban bolondozó barátaim jelenlétét, Agatha néma megbocsátásának eufóriáját David körül, a lány lassan meghunyászkodó, bár még mindig féltékeny tekintetének hiányát a hátamon, mindaddig, amíg a kinti sötétséget megbontva fel nem tűnt az ezernyi aranyszínű ablaktól szikrázó kastély sziluettje.
- Megérkeztünk – közöltem Jeremy hasába könyökölve a csókolózó David/Agatha párost szemlélő Shirleyvel. Arcén fénysebességgel váltotta fel az undort az öröm, mégsem az ő reakciója volt a legkitörőbb; a hozzánk szegődött Benjy kurjongatva ugrálta körbe a kabint.
- A gyomrom hálásan köszöni, hogy mindezt ilyen kíméletesen hoztad tudomására – sziszegte elkínzottan Jeremy, hol rám, hol a nagy ujjongásban a lábára taposó Benjyre vetve gyilkos pillantást.

Válaszolni már nem volt időm, mert ifjú griffendéles útitársunk társalogni kívánt velem – a maga módján.
- Alig várom, hogy beszámolhassak Siriusnak a legújabb hódításomról – kacsintott rám.
- Drága Benjy – vigyorogtam angyalian -, bátran említsd meg neki, hogy hogyan vélekedsz rólam. Garantálom, hogy gazdagabb leszel pár kék-zöld folttal, Siriusban ugyanis túlbuzognak a testvéri érzelmek irántam, és legszívesebben minden pasit agyonütne a közelemben.
- Tényleg? – dermedt meg döbbenten.
- Nem, de meggyőzöm, hogy tegyen veled kivételt – nevettem fel.

*


Miközben magamra öltöttem hollóhátas taláromat, az agyam egy hirtelen fordulattal újra azon elmélkedett, mi is volt az az egész tavaly december harmincegyedikén. Pontosabban már január elsején – javítottam ki magam, mintha ez befolyásolta volna a tényeket.

A tényeket, melyeket egy év távlatából immár világosan láttam: akkor és ott gyakorlatilag pár másodperc alatt beleszerettem egy idegenbe. Persze ez a váratlan fellángolás ki is aludt bennem a szürke étköznapok sodrásában, főleg, hogy a szégyenérzet önkényesen elnyomta bennem az emlékezés szikráit.
A vonatról leszállva már azt is tudtam, hogy ez mindig így lesz ezentúl. Év végén felerősödnek a legbelül szunnyadó képek, hogy aztán újra eltűnjenek, s minden eltelt évvel egyre gyengébbé váljanak, míg egyetlen könnyed vállrándításba nem sűrűsödnek.

Ahogy azt egy sötétben tapogatózó, naiv kislány elképzeli.

- Kicsiiim!
A roxmortsi pályaudvaron hömpölygő embertömegből Sirius vált ki visítva, majd szélsebesen felkapott, és megpörgetett, mielőtt akár csak integethettem volna neki.
- Hű, te is hiányoztál nekem – mosolyogtam rá szédelegve.
- Na ide nézz, liliomszálam, a normális lányok alig állnak a lábukon a gyönyörűségtől, ha találkozhatnak velem - fordult a nyomában érkező Lilyhez, akinek erre keskeny csíkká szűkült a szeme, és még köszönni is elfelejtett nekem. Minden bizonnyal alaposan ki is osztotta volna önjelölt bátyámat, ha a semmiből előbukkanó James a szájára nem tapasztja hatalmas tenyerét.
- Könyvmolypartival ünnepeltük az újévet Lilyéknél, és Sirius ráhajtott a húgára – magyarázta vigyorogva. A válla mögül Remus biccentett fáradt mosollyal, nyúzott arcán a legutóbbi holdtölte nyomait viselte, és…; Csodálkozva felvontam a szemöldököm a közénk döcögő Peter Pettigrew láttán. Sirius követte a tekintetem, de magyarázkodás helyett csak vállat vont, és inkább azon igyekezett, hogy minél élethűbben leírja nekem Lily jégkirálynő húgát.
Vörös hajú barátnőnk nem bírta tovább; megharapta James ujját, és olyan hangerővel fakadt ki, hogy több tucatnyi diákfej fordult felénk.
- Vőlegénye van, te szoknyapecér farok!
- Ú â€“ zúgtuk kórusban Siriusszal. Peter idiótán vihogott, Remus lemondó mosollyal csóválta a fejét, James pedig…; hát ő jobban tette volna, ha beéri a szemrehányó pillantásokkal, és a szájában tartja sérült ujját.
- Akkor sem kéne úgy viselkednie, mintha karót nyelt volna.
Lily Evans talán hajszínének köszönhetően – igen robbanékony jellemnek bizonyult az évek során. Kellemetlen, hogy ezt pont James volt hajlamos elfelejteni.
De ha már egyszer én voltam a kis kócos hivatalos megmentője, nem hagytam cserben.
- Nem tudjátok, hova tűntek Shirleyék? – kérdeztem a kelleténél hangosabban, jelentőségteljes jeleket küldve a rémültnek látszó James felé. Szerencsére vette az adást: amíg Lily rám kapta a tekintetét, James őt kapta le.
Felkuncogtam.
- Ó, a találékony ifjúság…;
- Kis barátaid már réges-régen nincsenek veled, kicsim. – Sirius szemforgatva fordult el a harmonikus párostól. – Már messziről láttuk, hogy egyedül bénázol itt.
- Biztos lemaradtam…;
- Hol járt az eszed, minden hollóhátasok legokosabbika? – vigyorgott sokatmondóan.
Néha kifejezetten szörnyű tinédzser fiúkkal kommunikálni, bármennyire szeretem is az illetőket.

- Semmi közöd hozzá, Mr Farok. – Karba tett kézzel játszottam a durcást, hogy leplezzem pirulásom.
- Eeevans, ezért lógsz nekem eggyel, teljesen elrontottad az én kis angyalomat!
Lily sóhajtva levált James ajkairól. Egy pillanatig mind lélegzetvisszafojtva vártuk, milyen frekvencián zúdulnak Sirius fejére a szidalmak, még Peter is abbahagyta az idétlen vihorászást. Lily végül azonban csak ennyit mondott: - Egyezzünk meg egy döntetlenben, Bolhás.
Egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de már csak egy fiáker van, és a mardekáros bagázs is feni rá a fogát – szólalt meg Remus.

Sirius átkarolta a vállam, hogy a ló nélküli fiákerekhez sprintelhessünk, és nekem mindaddig eszembe sem jutott, kiket takar a „mardekáros bagázs”, míg meg nem pillantottam őket a kocsi mellett.

Lépteink zajára egyikük, akinek már a kilincsen volt a keze, felénk fordult.

Regulus Black mélyen az enyémbe fúrta tekintetét, mintha egészen a lelkemig akart volna lenézni, és hiába torpant meg Sirius, a lendülettől kis híján a karjaiba repültem. Valahol a fekete taláros fiúk közül kiragyogott Lestrange győztes vicsora, de alig láttam őt. Regulus fekete íriszeitől viszont megfagyott bennem a vér, a szívem őrült vágtába kezdett a mellkasomban.
Nem vesztünk össze – emlékeztettem magam. – Akár barátságos is lehetnék vele, Lestrange semmit sem tehet ennyi ember előtt.
Egy alig észrevehető fejcsóválás után Regulus döntött a folytatásról.

Kinyitott egy ajtót, és becsukott egy másikat.

- Hölgyeké az elsőbbség – intett gúnyos mosollyal a fiáker belsejébe, majd a karját nyújtotta, hogy felsegítsen.
Végignéztem a kocsi árnyékába vesző alakokon. Malfoy, Avery, Rosier, Nott, Crak, Monstro, Lestrange, Piton…; A lehetőség, a rémisztő esély, hogy a kósza, iszonyú gondolat valóságos lehet, egyszerre több, egyenként is veszélyes érzelmet lobbantott fel bennem: haragot, gyűlöletet, fájdalmat, kínt, sze…;

Dühösen markoltam felkínált bal alkarjába, miközben felléptem a lépcsőre. A jeges maszk egy illanó másodpercre reménnyé? olvadt az arcán, csak hogy egy pillantás alatt újra megdermedjen. Kíméletlenül magához húzott, és úgy suttogott, hogy csak én halljam szavait. Mindig árulkodó szemét eltakarta előrehulló hajam, ahogy a fülemhez hajolt.
- Feleslegesen aggódsz, bogaram.
Azzal sarkon fordult, és a kastély felé sétáló társai közé vegyült. Néha hozott felénk egy-egy sértést, vagy kárörvendő nevetést a szél, mielőtt beszálltunk a fiákerbe, de nem értettem őket. Nem értettem semmit.

Közéjük vegyült…;
Feleslegesen aggódsz, bogaram.


- Mi a fene volt ez, Med? – esett nekem Sirius.
Még összébb húztam magam a bőrülésen, testem a zötykölődés ritmusára ringatózott jobbra-balra.

Nem Lily, az egyetlen beavatott hurrogta le, hanem James.
- Fogd be, Tapmancs.
Egész úton csend volt, bár összegabalyodott félelmeim olyan hangosan dübörögtek a fejemben, hogy komolyan tartottam attól, hogy meghallják.

Feleslegesen aggódsz, bogaram.

Azért, mert nem akar halálfaló lenni, vagy azért, mert…; hallani sem akar rólam? Már nincs jogom aggódni érte? Ennyi volt ez a tíz év? Mi a csudát mondott neki Rabastan?

Bogaramnak szólított – ásította Caitlin.
Az nem számít, minden a hangsúlyon múlik…; De nem emlékszem, csak a hidegre és a rettegésre a saját lelkemben…;

Egy valamit kegyetlenül tisztán láttam a kétségbeesés hálójában: ha nem emelkedem felül magamon, a gyávaságomon, ha nem tudom legyőzni a Rabastan okozta félelmet, akkor tényleg elveszítem Regulust, akár kellek még neki, akár nem. Túl közel van Voldemorthoz, túl közel a sötétséghez.

A barátság nem olyan dolog, amit egy ajtó mögé lehet zárni, Regulus Black.
Nem leszek olyan gyenge, hogy azzal a Sötét Nagyúr karjaiba lökjelek.
Rabastan talán, mint az összes többi sablon szerint ítélő ember, arra épített, hogy nem vagyok griffendéles.
Ki mondja, hogy csak ők lehetnek bátrak?


*Ajánlott szám: Switchfoot – The shadow proves the sunshine
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.