efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A fejezetr?l: Shirley helyreteszi a dolgokat; Caitlin hangja utalást tesz egy titokzatos valakire; David, David és David. A /.../-részben azért szerepel az el?z? /.../ is, mert, mint a cím is mutatja, összefüggnek a dolgok :)
Jó olvasást!


David


„Megértem. - Ó, dehogy érted meg! Mekkora szerencséd van, hogy nem érted! De bár, bár…;
Egy percre azt kívántam, bár õ is átélné mindezt, hogy megoszthassam valakivel…; Kegyetlen kívánság. Bebeszéltem magamnak, hogy nem gondoltam komolyan, pedig ez is hazugság volt. Igenis, abban a múló pillanatban nagyon is komolyan gondoltam.”

6. fejezet – Mese a három testvérrõl



/Ha elkövetsz valami szörnyûséget egy embertársad ellen – legyen az bármilyen gonosz, romlott és eltévelyedett -, elõbb-utóbb bûnhõdnöd kell érte, hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor rosszra rosszal felelsz. Tudom, hogy senki nem volt melletted azokban az években, mikor ezt meg kellett volna tanulnod, de õszintén…; mentség ez? A megbocsátást nem lehet tanulni, veled születik, és akármilyen mocsokban, akármilyen gyorsan is nõsz fel, ott kell szunnyadnia legalább a lelked mélyén egész életedben, hogy a megfelelõ pillanatban felbukkanhasson.
A mugli igazságszolgáltatásnak része a szembesítés – ez egy helyzet, egy illanó másodperc, összevillanó tekintetek kusza kapcsolata csupán, mégis, a legtöbb esetben alkalmazzák, hogy a valóság birtokába juthassanak. Szembesítéskor azt az embert tuszkolják eléd, akivel rosszat tettél, vagy aki veled tett rosszat, hogy egyetlen utolsó találkozásban a felszínre küszködhesd a benned felgyülemlett mocskot.
Persze nem csak ijesztõ, hivatalos eljárás lehet, egész egyszerûen azt is jelentheti: késõ, eljött a perc, amikor szembe kell nézned a dolgokkal, mert azok már az ajtóban állnak, roggyanó térdeiden kopogtatnak.
…;Amikor megérinted azt, akit bántottál. …;
Annyiféleképpen megbánthatunk valakit…; Szándékosan, véletlenül, jóhiszemûségbõl, csak azért, mert a javát akarjuk – kismillió lehetõségünk van arra, hogy fájdalmat okozzunk, éppen azért, mert nem vagyunk tökéletesek. Milliárdnyi fegyver van az emberek méltatlan kezében, mégsem ez a szomorú, hanem az, hogy a többség úgy gondolja, ennek csupán töredéke azon dolgok összessége, amivel boldogságot hozunk mások életébe, amivel mosolyt csalunk az arcukra - egyszóval azok a tettek, amikért szeretünk, és amikért szeretnek minket.
Töredéke? Mégis mennyi? A fele, negyede, harmada? Miért?
Nincs igazuk. Fény nélkül nincs sötétség; ahány gonoszság van a világon, annyi szeretet surran megannyi szívbe.
Mindig van mit megbocsátani, de mindig meg lehet, és meg is kell. Mindannyiunknak kijár egy esély, hogy jóvátehessük a hibáinkat, még akkor is, ha azok úgy sikoltanak messzirõl, mint a kõbe vésett örökkévalóság.
Olyan könnyû ezt kimondani…; Cselekedni százszor, ezerszer nehezebb, mégis megbocsátottam neked. Mert vannak helyzetek, amikor…;
…; Amikor muszáj elfogadnod, tudnod, akarnod, érezned, látnod, hallanod, ízlelned, tenned – tenned, amit tenned kell.
Hát ezért. Érted./


- Vegye le rólam a kezét!
- Sajnálom, én csak azt hittem…;
- Köszönöm, attól még, hogy sírok, át tudok lépni egy két centis küszöböt, Mr Doge!

Semmi sem volt a helyén ezen a rémálomszerû reggelen. Georgiana hangja a dühtõl legalább egy oktávot emelkedett, sivítva döfte át a gyász és az elmélkedés puha csendjét, pedig ha valakinek, hát neki nem így kellett volna siratnia a szüleit. Egyáltalán, a békés Thornton házaspárt egyenesen bûnnek tûnt ilyen hisztérikusan gyászolni, még akkor is, ha a saját lányuk tette

Amint beviharzott a konyhába, már azt is megértettem, miért viselkedik a rá nem jellemzõ módon ilyen nyersen, elég volt egy óvatos pillantást vetnem eltorzult arcára. Georgianában akkora harag szabadult el, ami százak halálát okozhatta volna, ha pálcát tart a kezében.

Egy másodpercre megfagyott a levegõ; Nagyi arca fájdalmas fintorba rándult, hiszen megérezte a lányban tomboló vihart, én pedig amellett, hogy túlcsordult bennem a részvét, iszonyú kínban voltam, hogy mit mondjak neki, amivel minden tolakodás nélkül tudomására hozhatom ezt.
Aztán egyik pillanatról a másikra már nem volt min gondolkodnom. Georgiana nagy zajjal lehuppant egy üres székre, helyére David sétált be, üres maszkkal az arca helyén, és belõlem felszínre tört az elmúlt órák lappangó rettegése. A bûntudat vörösre festett, de nem gyötrõdtem tovább, hogy mit tegyek, mi lenne a helyes, nevetségesnek találtam a lehetõséget is, hogy a hûvös barát bõrébe bújva távolságot tartsak Davidtõl, amikor láthatóan szüksége van egy szeretetteljes érintésre. Nem arra, hogy szerelmet valljak neki – mondtam magamnak, miközben ösztönösen felpattantam, hogy átöleljem -, csak arra, hogy úgy viselkedjem, mint egy barát. Mert az vagyok, a barátja, és ezt soha semmi sem változtatja meg.

Ekkor Agatha suhant be az ajtón, és egy szó nélkül magához vonta Davidet, aki olyan szorosan ölelte vissza, mintha az élete múlt volna rajta. Döbbenten meredtem az Elphias Doge nyomában utolsóként belépõ Nagyapára, félig lehanyatló kezembe Benjamin, David öccse csomagolta be rohamos hirtelenséggel magát. „David üzent, hogy hozzam el a barátnõjét.” – tátogta Nagyapa.
Az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a sértettség könnyeit. Használt, régi plüssmackó voltam, akit félredobtak egy csillogó kisautó miatt. Agatha, csillogó?– Caitlin, ha lehet, még megbántottabb volt.

Benjy a nyakamba bújva zokogott engesztelhetetlenül, a fájdalmában sehol sem találtam a felvágós, vagány tizenhárom éves griffendélest, aki pár napja még küldetésének tekintette, hogy a Roxfort összes csinos lányának bókoljon egy kicsit. Csak egy kisfiú volt, akinek ez volt az elsõ napja az oviban, és nem tudta, mihez kezdjen az anyukája nélkül.

Ha Davidnek Agatha kell, ha õ az egyetlen, aki segíthet neki átvészelni mindezt, akkor így a legjobb – gondoltam Benjyt ringatva. – Éveken át szinte kisajátítottam a szeretetét, hadd döntsön róla most már õ maga. Semmi jogom, hogy még a gyászára is rátegyem a mocskos kezem.
Tisztában voltam vele, hogy mindkettõnknek jobb ez így, de ettõl függetlenül vérzett a szívem, hogy nem tehetek érte semmit. Még bûnösebbnek éreztem tõle magam.

Elphias zavart motyogás után elsietett a bánattól és dühtõl súlyos levegõbõl, tompa pukkanás jelezte, hogy a kertbe érve dehoppanált. A fojtott hangra Georgiana felkapta a fejét; elszabadult az õ egyszemélyes pokla.
- Dumbledore nem tolja ide a pofáját? – sziszegte nagyszüleim közt pattogtatva jeges, sírástól piros tekintetét.
- Moderáld magad Georgie, a történtek nem jogosítanak fel arra, hogy tiszteletlenül beszélj. – Nem voltam benne biztos, hogy Nagyi a megfelelõ hangot ütötte meg a lánnyal szemben, hiszen ránézésre csak olajat öntött a tûzre.
- Akkor mire jogosít fel? – süvöltötte Georgiana. – Csendes mélázásra egy vadidegen házban?
- Számtalanszor jártál már itt, és minket is jól ismersz, nem kell kellemetlenül érezned magad amiatt, hogy jelenleg itt a legbiztonságosabb nektek.
- Amint lehet, hazamegyünk – elõzte meg nõvére válaszát David. Rekedt volt, és rémisztõen halkan beszélt, muszáj volt felé néznem, hogy lássam, még nem adta fel a lelke. Nem figyelt rám, mereven a padlóra meredt, könnyeit felitta Agatha kócos, egérszürke haja.
- Hová mennétek? Nem ringathatjátok magatokat naiv ábrándokba! – Nagyapa elszántan csapott a pultra az öklével; éppen olyan elhivatott volt, mint amikor elõzõ este – hihetetlenül távolról jött az emlék – engem gyõzködött a veszélyrõl. – Számotokra a mai naptól csak házak vannak szerte Európában, amik a tulajdonotokban vannak ugyan, de csupán újabb rejtekhelyek a rohadék halálfalók számára, akik mindennél jobban örülnének, ha a karjaikba sétálnátok. Csapdák, nem otthonok, ezt jól jegyezzétek meg.

Benjy egy rövid idõre abbahagyta a sírást, annyira ledöbbent. A hallottakkal nem számolt, most ébredt csak rá, hogy az égvilágon mindenét elvesztette a testvérein kívül, és õket is csak a vakszerencsének köszönheti.
David leforrázva hallgatott, nõvére viszont erõt nyert az általános szótlanságból.
- Na és miért is történt velünk mindez? Mert beléptünk Dumbledore idióta Rendjébe! Merje ez után bármelyikük azt mondani nekem, hogy ez nem az õ hibája!0
- Meséld el, min mentetek keresztül, és ha igazad van, nem fogok mentegetõzni. Azt sem engedem majd, hogy a jelenlevõk közül bárki a védelmébe vegyen.

Dumbledore az ajtókeretnek támaszkodva állt, félhold alakú szemüvege mögül szokatlanul komor pillantással fürkészte Georgianát, akinek hirtelen mindenben igazat adtam. Megérkezett a bábmester, hogy nevetséges, oda nem illõ külseje, és a bennem fellobbanó gyûlölet betetõzze a varázsvilág e kis szegletének groteszk karácsonyát.
~o~


A történteket talán éppen olyan borzasztó volt végighallgatni, mint átélni; akkor és ott, Georgianáék szájából biztosan.

A kezem elzsibbadt Benjy monoton simogatásától, mégis elég erõt éreztem magamba ahhoz, hogy orrba vágjam a sziklaszilárd tekintélyû Dumbeldore-t. Egyesével kifaggatta mindhárom Thornton-gyereket; a jelenlétünkben, még csak nem is diszkrét magányban. Dühös tekintetemre halkan azt felelte, jobb, ha túlesnek rajta, de nem értettem, és tehetetlenül vergõdtem, mialatt Davidék majd’ belehaltak abba, hogy újra meg újra vissza kellett emlékezniük a szüleik halálára. Addigi életem legszörnyûbb órái voltak azok; sokszor le kellett hunynom a szemem, hogy ne lássam gyötrelemtõl eltorzult arcukat a verõfényes konyhában. Szinte széttépett, hogy nem tehetek semmit a kíméletlen kérdezõsködés ellen.
Mire az igazgató úgy ítélte, elegendõ mennyiségû információt gyûjtött, összeállt a kép, és egészen estig egyetlen könnycseppet sem tudtunk ejteni, hiszen egyikünknek sem maradt. Kivétel nélkül mindannyiunkban felgyülemlett az alaktalan, névtelen üresség, ami minden mást kiszorított a fejünkbõl, én pedig rettentõ nehezen ismertem el, de muszáj volt: Dumbledore helyesen döntött, mikor várakozás nélkül kihallgatta õket. Vonakodva bár, de azt is beláttam, hogy méltán tartják bölcs embernek, okosabbnak talán mindenki másnál.

Ettõl persze még nem kedveltem.
Már majdnem dél volt, amikor Dumbledore végre elhagyta a házat, lobogó úti köpenye nyomán újabb védõbûbájok parázslottak fel. Nagyi még zsibbadt hangulata ellenére is marasztalta régi tanárát, de én hálát adtam, hogy nem kellemetlenkedik tovább a jelenlétével. Az a rengeteg feldolgozandó dolog így is mintha röntgenszemének sugarába taszított volna minket.

David szülei véletlenek abszurd egymásutánjai miatt vesztették el az életüket, és ezt hallva legszívesebben a falat kaparva ordítottam volna.
Voldemort egyelõre csupán sejti, hogy létezik a Fõnix Rendje, így csak a sötétben tapogatózva lövöldözi átkait a lehetséges tagokra. Vincent Thornton túl kirívó lehetõség volt, mert egyrészt Dumbledore lelkes minisztériumi támogatója, másrészt a lánya kiterjedt finnországi kapcsolatokkal bír, és ezt, mivel az aranyvérû elit teljes jogú tagja, nem is rejtheti véka alá. A Sötét Nagyúr kereste az alkalmat, amikor a finnekkel élõ Georgianát a szüleivel együtt találja, és a karácsony, a Minisztériumban beharangozott utazás sötét mosollyal kínálta fel magát a varázslónak.
Davidék véletlenül lekésték a zsupszkulcsukat, és mire az édesapja újat készíthetett volna, már körbevették õket a halálfalók, akik véletlenül pont a megfelelõ utazási csomópontba* hoppanáltak (aznap három is elérhetõvé tette Finnországot).
Természetesen feltették a rettegett kérdést, de Georgiana támadása egyértelmû nemleges válasz volt, így nem könyörögtek tovább. A gyerekek csak édesanyjuk lélekjelenlétének, és a Rend gyors reagálásának köszönhették, hogy megmenekültek a fizikai haláltól. Lelkileg mind a padlóra kerültek.
Az igazgató távozása után sokáig semmi sem történt, csak a sírástól kapkodóvá gyorsult lélegzetünk törte meg a csendet. Valamelyest javult ez a pokoli helyzet, ahogy Shirleyék befutottak a szokásos ünnepi ebédre – amire természetesen már senki sem gondolt, még õk sem. Jeges rémülettel töltött el, hogy Tara és Sebastian aktív Rend-tagok, azonban különös megnyugvással fogadtam, hogy ez pont annyira meglepi és letaglózza Shirleyt is, mint ahogyan engem.
A háború végleg levetette hangzatos álcáját, s olyan közel jött a családunkhoz, hogy kézzel fogható jeleit megérinthettük volna, ha Agatha nem képzett volna élõ akadályt, hogy megvédje tõlünk.
Davidre rájár a rúd – Szomorú mosollyal intettem barátnõmnek. -, valaki mindig zsarnokoskodik felette.
- Túl sokan vagyunk, megmutatom a szobátokat, mielõtt ennénk valamit. – Tara néni furcsamód egyszerre tûnt józan kívülállónak, és velünk szenvedõ bennfentesnek. – Anyám kviddicscsapatnyi gyerekre tervezte a házat, úgyhogy szinte mindenkinek jut egy külön zug, Gyertek.
Átkarolta Georgiana vállát, és kivezette a zsúfolt konyhából. Agatha hûen követte, maga után vonva Davidet is, én pedig akaratom ellenére velük mentem, mert Benjy nem volt hajlandó elengedni a kezem.
*

Az ágyamon hasaltam, és élveztem, hogy a napsütötte magányban lehullik rólam a gyászos kábulat. Csak a szabad, önfeledt levegõvételre koncentráltam még akkor is, amikor Shirley belépett a szobámba.
- Agatha ragaszkodott hozzá, hogy Daviddel osztozzon az egyik vendégszobán – közölte fújtatva, miközben magzatpózba gömbölyödött mellettem. – Úgyhogy Benjy alszik Georgianával, én meg átcuccolok hozzád, ahogy szoktam.
- Jó.
- Annyira szörnyû ez az egész…; Úgy érzem, megfulladok attól, hogy Agatha miatt még csak rá sem pillanthatok Davidre, nem hogy segítsek neki! Nem szabadna itt lennie, semmi szükség rá.
- David akarta, hogy jöjjön - vetettem ellen csendesen.
- Nem, nem akarta. Amikor megkérte Dumbledore-t, hogy üzenjen Nagyapának, azt mondta „Kicsimet…; hozza ide Kicsimet…;”, az öreg pedig ezt adta tovább Nagyapának, hozzátéve, hogy nyilván Greymore-ra céloz. De szerintem teljesen félreértették, biztos vagyok benne, hogy rád értette, te vagy az egyetlen, akit valaha is így szólított. Agatha a „drágája”, mert minden, csak nem kicsi. De hát annál nagyobb kihívás lenne vízbe fojtani – tette hozzá sötéten.
- Most már örül neki, nem? Agathának…; - Túl összezavarodott és döbbent voltam ahhoz, hogy ellenkezzek.
- Med, David még most sincs egészen magánál – csóválta meg a fejét aggódva. – De hidd el, amint túl lesz az elsõ sokkon, keresni fog téged.
Az alsó ajkamba haraptam, úgy álltam határozott pillantását. Szükségem volt a tanácsaira, tudnia kellett, mennyire félek az önzõségem következményeitõl, mennyire megijeszt, hogy én jutottam elsõként David eszébe, mikor szüksége volt valakire.
Magamhoz öleltem az otthonról elhozott díszpárnát, majd ülõ helyzetbe tornáztam magam; Shirley ugyanígy tett.
- Bökd ki, mi bánt – nógatott kedvesen.
- Shirley, én nem vagyok szerelmes Davidbe. – Mindenféle mellékzönge nélkül közöltem vele, de a bûntudat és az önutálat belém mart, arcom vörös lett a szégyentõl.
- Tudom.
- Tarától? – Pletykás népség.
- Nem, dehogyis…; Hé, neki mondtad el elõször? – ocsúdott fel érdektelen töprengésébõl. Bejelentésem, úgy tûnik, nem volt számára hírértékû, és a mai események sosem alvó érdeklõdésére is rányomták a bélyegüket, most viszont kissé megbántottnak tûnt. – Nem hittem, hogy egyszer még féltékenynek kell lennem a saját anyámra.
- De hát…; ha nem tõle…; akkor honnan a csudából tudhatnád?
- Jaj, Med, egyszerûen csak tudom, hogy másba vagy belezúgva, de fülig. – Halványan rám mosolygott.
- Mégis kibe? – Képtelen voltam elhelyezni a dolgot, semmit sem értettem. Még csak nem is gondoltam úgy másik fiúra, mióta kipécéztem magamnak Davidet.
Kivéve persze azt a kis botlást tavaly - kuncogott kajánul Caity hangja.
Kezdeti vörösségem pirulássá szelídült.
Neki a nevét sem tudom – tromfoltam le, és elhessegettem a fejembe toluló képeket.
- Nem mondom meg, az ilyesmire magadnak kell rájönnöd.
- Shirley…;! Ötletem sincs, hogy kire…;
- Majd lesz, ha eljön az ideje – zárta le a témát.
- Hát jó. – Kelletlenül ennyiben hagytam a rejtélyt. Shirley megingathatatlan jellem. – De ha tudtad, hogy nem szeretem Davidet, akkor miért nem állítottál le? Miért nem szembesítettél mindezzel, amikor még nem volt késõ? – Ismét úgy éreztem, cserbenhagytak, éppúgy, mint amikor Nagyapa elárulta, hogy tud Flame halálfalóságáról.
- Azért, mert boldog voltál tõle – válaszolta ösztönösen csitítva. – Olyan apró kis dolgoknak örültél hihetetlen módon, például ha csak rád mosolygott…;! Nem mondom, hogy kiegyensúlyozott voltál, mert ha David búskomor volt, te is az lettél minden átmenet nélkül, de az idõ nagy részében szertelenül vidám voltál. Egy rakás ember akkortájt kedvelt meg téged úgy igazán; James, Remus, a hollóhátas banda…; Azelõtt is jóban voltak veled, de amikor ilyen kis bolondosan komollyá váltál, már kifejezetten a barátaid akartak lenni. Népszerû lettél a házadon belül, mindenkihez volt egy-két kedves szavad, és vica versa. Bevallom, mindaddig még szórakoztató is volt a David iránti vélt rajongásod, amíg el nem kezdett durvulni a helyzet, gondolok itt a veszekedésekre. Attól fogva már nem babra ment a játék, de közbeavatkozni is késõ volt.
- Értem…;
- Várj, még nem fejeztem be – fészkelõdött izgatottan. – Van ezzel az egésszel kapcsolatban egy elméletem is…;. de…; most csak annyit kötök az orrodra, hogy ez a ballépés sorsszerû volt, és idõt nyertél vele. Ha majd megtalálod, akit kell, beavatlak a többibe is, cserkészbecsszó.
- Szavadon foglak, te állandóan tudsz újat mutatni. – A kezembe temettem az arcom. Ez a sok „lehetett volna” valahogy mindig beférkõzik az életembe. Dumbledore megakadályozhatta volna, hogy Rabastan bántson, Shirley pedig azt, hogy én okozzak fájdalmat Davidnek…;
- Hé, álljon meg a menet…; neked…; neked lelkiismeret-furdalásod van? – Shirley letépte a szememrõl a tenyeremet, egészen közel hajolt hozzám. – Ébresztõ, hiszen nem te tehetsz róla!
- Szép is lenne, ha nem én lennék a hibás – motyogtam a takarómat bámulva.
- Ne csináld már ezt a cirkuszt, David kezdte az egészet!
- Mi? – kaptam fel a fejem.
Elképedten meredt rám.
- Udvarolt neked, Med! Nem te kezdtél kacérkodni vele, õ próbált kitartóan behálózni téged. Neked pedig természetesen nem volt ellenedre, a fene tudja, miért nem, és elhitetted magaddal, hogy erre vágysz.
- De hát én…; - Görcsösen próbáltam felidézni azt az idõszakot, a harmadik roxforti évünket. – Számba vettem az összes lehetséges jelöltet, undorító módon listát írtam a fejemben…;
- Azt el is hiszem! Pontosan tudtad, hogy nem kell beleszeretni az elsõ kissrácba, aki érezteti veled, hogy lány vagy, nem emlékszel? Jártál is próbaképpen azzal a hugrabugos sráccal…; Ernie-nek hívják? De persze mégis csak David dugdosott virágokat a táskádba, egyértelmû, hogy õt találtad megfelelõnek.
- Tényleg…; - vigyorodtam el. – Hogy is felejthettem el? Valahogy úgy rémlett, hogy ez csak az után volt, hogy kiszúrtam õt magamnak.
- Dehogy is! Pont azért választottad õt, mert ilyesmiket mûvelt. Addig eszünkbe sem jutott pasizni.
Felnevettem, majd megöleltem.
- Kicsit szenilis vagy, drága kuzin – mosolygott bele a hajamba. – Ez alig két éve történt.
- Jól van, na…; Én komolyan azt hittem, hogy az én hibám ez a huzavona, teljesen belelovaltam magam az önvádba. – Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem; hirtelen annyira világos volt az egész, minden részlet a helyére került.
- Hajlamos vagy rá – dõlt hátra dolga végezetten. – De jegyezd meg, hogy ezt a játékot mindig ketten játsszák.
- Igenis, fõnök – tisztelegtem. – Most már csak el kell mondanom neki, hogy vége a játéknak…;

Egy pillanat alatt kidurrant a buborék, mert a jelennel együtt visszakanyarodtunk a tényekhez is: háború, halál, szenvedés, és mindez körülöttünk, a napsárga falakon túl.
Épp idõben komorodtunk el, az ajtón ugyanis David lépett be, Agatha nélkül, s attól fogva, hogy meglátott, nem eresztett a tekintete.

Mindeddig nem hittem, hogy a kimondott szónak hatalma van, de ez a pár másodperc alig az elhatározás után túl gyanús volt ahhoz, hogy véletlenszerû legyen. Jelzésértékû volt; arra ösztökélt, hogy nagyon-nagyon záros határidõn belül tálaljak ki ennek a fiúnak, holott én nem akartam még ezzel is súlyosbítani az állapotát.
- Magatokra hagylak titeket – kászálódott fel Shirley. – Megnézem, kell-e segíteni az ebédnél, teríteni vagy ilyesmi.
- Nem kell! – vágtam rá, készen a megfutamodásra.
- Ami azt illeti, jó lenne, Shirl – mondta David.
- Akkor menj – cincogtam ijedten. Megköszörültem a torkom.
- A történtek miatt ne legyél ilyen alázatos velem, Meredith, ha nem akarsz, nem kell beszélgetnünk – vont vállat a fiú. Túl van az elsõ fájdalmán, súgta Shirley hangtalanul.
- Nem, tényleg beszélnünk kellene.
- Akkor én mentem is. – Shirley kifelé menet megszorította David karját, és egy másodpercre a vállának támasztotta a homlokát. – Sajnálom – suttogta.
Sokkal lazábban, fesztelenebbül, természetesebben kezelte a részvétnyilvánítást, mint én. Irigyeltem érte.
Az ajtó egy bátortalan nyikorgás után bezárult mögötte, én pedig hallottam magam, amint hellyel kínálom Davidet. Befészkelte magát a Shirley után maradt mélyedésbe, ami túl közel volt hozzám, és túl nagy elõnyt jelentett neki, ha tartani akarta a fennálló szemkontaktust. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, fõleg, hogy õ láthatóan nem szándékozott megszólalni, megelégedett azzal, hogy kitartóan fürkészett engem.
- Hol hagytad Agathát? – kérdeztem elvékonyodott hangon.
Azonosíthatatlan fintort vágott.
- Csak megmondtam neki, hogy egy picit hagyjon magamra, hadd vegyek levegõt. Most majd’ szétrobban a féltékenységtõl, mert tisztában van vele, hogy itt vagyok nálad, de egy szóval sem reklamált, azt hiszi, azért vagyok bunkó, mert megvisel mindaz, ami…; ami történt. – Összeszorította a száját, a tüdeje sípolva követelte az újabb adag oxigént. Az ágyon ökölbe szorult a keze, mely szintén rémületesen kis távolságra volt az enyémtõl; elfehéredett bütykei súrolták a tenyeremet, mégis képtelen voltam elhúzódni.
- És nem így van? – érdeklõdtem óvatosan, miközben öntudatlanul két kezem közé zártam az öklét.
- Csak vele viselkedem így, pedig tényleg szeretem szegényt, de most nagyon a terhemre van. Ami meg a szüleim…; szóval…; Ez az élet rendje, nem igaz? Megszületünk és meg…; - Nem hagytam, hogy befejezze, már öleltem is; a sírás vigasztalan hörgéssel tört ki belõle, ahogy karjaival átfonta a derekam, s arcát puhán a vállamba fúrta.

Mire tudatosult bennem, hogy mennyire intim a testhelyzetünk – csípõje köré kulcsolt lábaim, nyakát cirógató ujjaim -, a testem már egyetlen pulzáló szívveréssé vált a hormonjaim buzdítására, és hiába tudtam minden kétséget kizáróan, hogy nem vagyok szerelmes ebbe a fiúba, a dobbanásai hazug módon vitatkoztak velem.
- Annyira jó, hogy itt vagy – dörmögte David alig hangosabban a suttogásnál; ijedten vettem tudomásul, hogy a mellkasom dörömbölése túlharsogja szavait. – El fogom küldeni Agathát, nekem csak te, Shirley meg Jeremy kelletek, hogy túléljem ezt a túlélhetetlen borzalmat. Eddig is csak azért engedtem, hogy itt legyen, mert azt hittem, te vagy az…; Tudom, hogy furcsán hangzik, de az agyam szürke semmitmondássá sûrítette a valóságot, a világ úgy rohant el mellettem, mint egy másik, idegen dimenzió…; Amikor felismertem, nagyon undorítóan bántam vele, évekig engesztelhetem majd érte, ha lesz erõm. – Keserûen felnevetett. A szívem tiltakozva, fájdalmasan rándult egyet a hangra, még szorosabban öleltem Davidet. – Pedig…; tényleg nagyon szeretne segíteni, össze-vissza csókolgatott, mert azt hitte, attól jobb lesz, és a kis naiv még tovább is ment volna, hogy felengedjek, holott iszonyúan fél attól, de…; de õ nem érzi ezt az ürességet a mellkasomban, te viszont igen.
- Az segítene, ha én csókolnálak meg? – csúszott ki a számon. Pánikszerûen húzódtam el tõle, gondosan kerülve a tekintetét.
- Igen. – Bizonytalanul megemelte az állam.
- Akkor is, ha…; - Most vagy soha, Meredith Maeve Field. -…; ha nem szeretlek? – Bûntudattal, de határozottan néztem a szemébe.
Elfordította a fejét.
- Amióta Agatha elõször mondta nekem, hogy szeret, erre vártam. Hogy mikor jössz rá, hogy te nem. - Egy reszelõs kis sóhaj után viszonozta a tekintetem. – De igen, akkor is jót tenne, ha megcsókolhatnálak.
- Akkor tessék. Ennyi jár neked.

Nagyon óvatosan visszahúzott az ölébe, és ajkait az enyémhez érintette. Megadóan zöld utat adtam neki, bár reméltem, nem érzi a vonakodásomat, miközben birtokba veszi elnyíló számat.
A testemnek, ennek az árulónak kimondhatatlanul jól esett minden érintése – a lelkem azonban közömbösen, egyetlen rezdülés nélkül szemlélte a kellemes, gyengéd folyamatot.
Úgy tûnt, órákig ültünk ott összefonódva, míg végül elengedett. Sokáig csak nézett rám zihálva, szemében újabb könnycseppekkel, majd csipetnyi reménykedéssel a hangjában megkérdezte:
- Még most sem?
- Sajnálom – Apró puszit nyomtam a homlokára. – Mindent annyira sajnálok.
Kibontakoztam az ölelésébõl, és rövid hezitálás után letelepedtem a szõnyegre.
- Ha kilépünk innen, úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt volna – szólalt meg hosszú, beszédes csend után. – Maradjon ez a mi titkunk. Nem akarok fájdalmat okozni Agathának, és nem hiszem, hogy megértené, mekkora szükségem volt erre a pár percre veled.
- Rendben. – Átkaroltam felhúzott térdeimet, úgy pillantottam fel rá. – De ez ugye nem változtat a barátságunkon?
- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tõlem – vigyorgott rám. Aztán egy pillanatra elfelhõsödött a tekintete, és a szájához kapott. Szorongva figyeltem, vajon õ is bûnösnek érzi-e majd magát a világ legtermészetesebb gesztusától, de csak ennyit mondott: - Mindig azt szajkózták, hogy apám mosolyát örököltem. Rendes dolog ez az élettõl, nem?



*Ha valaki külföldre akar utazni, annak az átlagosnál jóval erõsebb varázslatokra van szüksége, az ehhez szükséges mágiát pedig bizonyos helyeken összpontosítják.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.