efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Az igazság fáj


/Az igazság fáj. Néha mégsem tudod áthelyezni a fájdalom egy részét a másik vállára. Még a legjobb barátodéra sem./

Fehérség. Vakító, szirupszerû fehérség.

Tudatlanság. Édes, boldogító homály az emlékeimen.

Kinyitottam a szemem, és rögtön egy jeges, kék tekintet kapcsolódott az enyémhez, amitõl a bódító eszméletlenség egy csapásra eltûnt, az emlékek elemi erõvel törtek be a tudatomba. Nagyon fájt.

A borzongató hidegséget árasztó szemekbe néztem, hátha…; de rezzenéstelenül bámult vissza rám.

Keresnem kellett egy olyan pontot ezen a helyen, amibe kapaszkodhattam, amitõl nem kellett menekülnöm, és szerencsére nem is volt szükségem túl hosszú idõre, hogy megtaláljam a szüleimet. Az oldalamon ültek egy-egy furcsa formájú széken, és ha nem lettem volna még mindig egy kicsit tompa, felzokogtam volna a látványuktól.

Apám pontosan úgy nézett ki, mint ahogy egy aurornak kell: nem volt betegesen szétszabdalt arca, mint Mordonnak, de vonásai élesen rajzolódtak ki szigorú tekintete körül, a homlokán és az orra mentén sötét átkok húztak mély barázdákat.

Most mosolygott, úgy ahogyan csak õ tudott: beszédesen és vigasztalón. „Legalább te jól vagy, prücsök.” Fél karjával átkarolta anyám derekát, õ pedig a vállgödrébe bújt, onnan nézett rám könnyes szemeivel. Mindig annyira igyekezett egyben tartani a családot, apró termetét végigmérve soha el sem tudtam képzelni, hol fér el benne ennyi kitartó szeretet. Én lehettem neki a legnagyobb csalódás, a hiba a gépezetben: elõször összevesztem a bátyámmal, most meg elveszítettem a húgomat.

Ha eszébe is jutott mindez, nem láttam rajta; behunytam a szemem, és figyeltem a mozdulatot, amivel megsimogatta az arcom.

Arra gondoltam, hogy ha visszautazom az iskolába, talán nem is találkozom többé azokkal, akik egykor voltak, csak ezek a megtört emberek jönnek majd ki elém az állomásra, mert amíg távol leszek, azt érezhetik majd, két lányukat ragadták el tõlük. Azt kívántam, bár velem jöhetnének – vagy akárhová, csak minél messzebb ettõl a szörnyetegtõl az ágyam végénél!
- Annyira örülök, hogy jól vagy, kicsim! – suttogta anya.
- Jó érzés, hogy te már felébredtél. – Flame szólni mer hozzám? Ezt meri mondani? Szánalmas. Azt hiszed, ha tudósítasz az állapotáról, akkor már meg is bocsátok?
- Dögölj meg Flame! – vágtam gyûlölettõl remegõ hangon a szemébe. Egy rezdüléssel sem jelezte, hogy meglepõdött. Tudta, hogy ez lesz, attól a rettenetes pillanattól fogva tudta. Sõt, talán mindig is.
- Ugyan, Meredith, hogy beszélhetsz így Flame-mel? – csattant volna fel anya egy jobb világban. Most csak a kezemre hajtotta a fejét, könnyei a takarómra csorogtak.

Akkora düh volt bennem Flame iránt, amekkora szeretet és fájdalom a szüleimért. Adja az ég, hogy elmenjen ez a rohadék!

Vállat vontam, mintha csak a képzelt szemrehányásra felelne valaki, aki én voltam, és ismét becsuktam a szemem. Nem ért semmit. Az acélkék szempár ott lángolt a szemhéjamon, és újra rá kellett néznem, rázúdítanom mindent, amit csak lehetett…; Mert az sajnos nem volt sok.
- Menj a pokolba, Flame! Vagy felõlem bárhová, csak el innen!

Anya felpattant, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám, kivonszolta azt a rohadékot a szobából. Nem tudtam, haragszik-e, de féltem, hogy igen, mert kifelé menet Flame-re támaszkodott, és annak a szemétnek csak egy szavába került, hogy anya ne vívódjon közöttünk. Lehet, hogy vissza sem jön…; Pedig pont Flame húzta ki a lábunk alól a talajt! Miért, mégis miért ilyen bonyolult és elviselhetetlen ez az egész?

Megfogtam apa kezét, kutattam a tekintetében a biztatás után. Õ is dühös volt rám, de megértette, hogy mit akarok, megértette, hogy miért vagyok ilyen. Vagy legalábbis azt hitte, hogy megérti.

Nem beszéltünk, csak fogódzkodtunk egymásba. Csönd. Percenként változó csönd, ami hol gyógyít, hol tovább tépi a sebeket, mert emlékeztet.
Nem bírtam tovább.
- Apa?
– Tessék, kicsim.
- Mi történt, miután…; - Az agyam annyira sebesen pörgette az emlékeket, hogy elszédültem tõle. -…; vagyis az után?
- Nem találtunk semmi nyomot – válaszolta halkan.
- Vele mi történt? – Alig voltam hangosabb egy sóhajnál, azt hittem, ki sem tudom nyitni a számat, hogy megkérdezzem.
- Eltûnt. – Elcsuklott a hangja. – Valószínûleg elrabolták.
- Más is eltûnt…; rajta kívül? – Legalább nem lenne egyedül…;
- Nem. – Egyetlen szó. Fájt. – A legtöbben elájultak a sokktól, õket itt ápolják. – Ott lebegett köztünk a kérdés: Kit érdekel? De hát az élet mások számára ugyanúgy ment tovább. - A többiek tanúskodtak, de neked is vallomást kell tenned.
- Nem emlékszem semmire – vágtam rá.
- Hazudsz. Legalább nekünk mondd el! – nézett szigorúan a szemembe.
- Majd késõbb.
- Akkor sem lesz jobb!
- Tudom.

Hallgattunk.
- Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy a többiek mit mondtak…; - kezdtem bele félve.
- Ó! – csapott a homlokára Apa. – Róla teljesen elfelejtkeztem, mindjárt behívom!
- Kit?
- James Pottert! Tudod, õ kapott el…; az után.
- Van itt más is? – kérdeztem, de már tudtam is a választ, mert az ajtóban egy magas, sötét alak állt. Persze nem sokáig, amint tehette, berontott az ajtón, és aggódva leült az ágyam mellett üresen maradt székre. Félresöpörtem egy tincset az arcából.
- Szia, Sirius! – motyogtam egy halvány fintor kíséretében.
Komolyan úgy éreztem, soha többé nem tudok majd mosolyogni. A mosoly egy vidám gesztus, Vele pedig eltûnt minden vidámság az életembõl.
- Hello, tündérkém! – A kezem után nyúlt, de elrántottam a hirtelen gondolattól. Tündérke…; Megráztam a fejem.

Rádöbbent szavaira, és ijedten bocsánatot kért, holott nem is csinált semmit, én csak emlékeztem…; Megszorítottam a mancsait. Semmi baj.

Belegondoltam, hogy igazából Flame-nek kellene azt tennie, amit Sirius tesz. Bár, ha Flame nem lenne, nem lennék itt, Õ pedig nem lenne ott. Különben is, ha itt ülne mellettem, és a kezemet fogná, minimum lehánynám.

Késõn vettem észre, hogy apa átadta a helyét James Potternek, és hozzám beszélt.
- Bocsánat, nem figyeltem. Mit mondtál? – kérdeztem a gondolataimmal viaskodva, miközben enyhén elpirultam.
- Itt hagylak titeket, hadd beszélgessetek. Kimegyek anyához és…;
- …; ahhoz a mocsokhoz – fejeztem be tõlem szokatlan, hideg hangon, amely most döbbenetes módon megerõsödött. Nem kellett volna.

Apa erõtlenül megcsóválta a fejét és kiment. Meggörnyedt a tartása, mintha nem is õ lett volna, mintha…; Remélem, látja az a szemétláda, hogy mit tett vele.
- Meredith? - Sirius szemei elképesztõen sötétkékek, majdhogynem feketék; olyannyira sötétek, mint azok a fekete csuklyák, õrjítõ sötétség…; Hirtelen hunytam be a szemem, és olyan szorosan, hogy majdnem fájt.
- Hé, nyugi! – ölelt magához sután.
- Nem tudok sírni, Sirius…; Nem tudok sírni – suttogtam kétségbeesetten.
- Mindenki máshogy reagál az ilyesmire. Ne aggódj miatta, biztos, csak…;

A többit nem hallottam, csak a néma kérdésre felelõ válasz pattogott a fülemben: „Mert még él…; Hiszen él…;”
- Bocs, hogy bunkó voltam, James – törtem meg a csendet. Nem tudom, mióta tartott, a türelmükért azonban annyira hálás voltam, hogy már csak ettõl az érzéstõl bömbölnöm kellett volna. – Még csak nem is köszöntem. Szia, James!
Bizonytalanul elmosolyodott.
- Szia, Meredith!
- Sirius elkísért? – Kicsit összeborzoltam a haját, mint a régi szép idõkben, amikor még élveztem, ha felidegesíthettem.
- Fordítva. Amikor elmeséltem neki, hogy mi történt, rögtön idesietett, én csak rohantam utána.
- Értem – mondtam sietve, mert nyelvem hegyén már ott voltak a kérdések. – Tényleg, te ott voltál. Mit láttál? – Sürgetõen megragadtam a kezét. Futólag eszembe jutott, hogy a fél Roxfort a halálomat kívánná, ha látná, de elhessentettem a gondolatot, annyira hétköznapi és gyerekes volt az adott szituációban.
- Arra gondolom te is emlékszel, hogy összetalálkoztunk a Varázslók útján, aztán hirtelen sûrû köd ereszkedett a sikátorra. Semmit nem láttam, csak az idõnként elsuhanó csuklyás fickókat. Úgy tûnt, járõröznek. Aztán meghallottam a sikolyodat. A pálcámat nem mertem használni, nehogy ártatlanokat találjak el, szóval sarkon fordultam, arra amerre titeket sejtettelek. A köd és a csuklyások addigra eltûntek. Hallottam, hogy folyamatosan a húgod – körmeimet a kezébe mélyesztettem. Van olyan, hogy az ember a belsõ fájdalmát közvetíti a külvilágnak. – nevét kiabálod, és láttam, hogy megszédülsz és térdre esel. Még épp idõben értem oda, hogy elkapjalak, mielõtt orra buksz. – Megvonta a vállát. – Igazából senki nem tudja, mi történt, körülöttem csupa rémült és tanácstalan ember állt. Rögtön idehoztalak, aztán értesítettem a szüleidet. De Cai…; mármint a húgod eltûnését csak tényként tudtam velük közölni. A részleteket tõled várják.

Fáradtan bólintottam, majd visszadõltem a párnámra. Észre sem vettem, hogy az izgalomtól egészen közel hajoltam Jameshez, pedig nem kis erõfeszítésembe kerülhetett, és ijesztõen is festhettem.

Senki sem tudja, mi történt…; Semmit nem tudnak Róla... Tõlem várják a részleteket…; De hát én sem tudok többet…; Ha valaki mindent tud, az Flame…;
Valószínûleg dühös arcot vághattam, mert Sirius csendesen ezt mondta:
- Lassan megbocsáthatnál neki. Én a helyedben…;
- Te mit tennél a helyemben?

Nem válaszolt, õ is hallotta, õ is érezte, hogy a kérdés nem neki szólt, és nem arra a féregre irányult.
Fogalma sincs a helyzetemrõl, nem tudja, amit én tudok, el sem tudja képzelni…; Ez nem igaz, talán õ lenne az egyetlen, aki elhinné, hogy Flame tehet mindenrõl, mégsem tudtam errõl beszélni, mert akkor Õ is szóba került volna, és nem akartam emlékezni a történtekre.

Mit tegyek? – sikoltottam magamban.

A belsõmben mintha visszhang verõdött volna össze-vissza, fel és alá, ide-oda száguldva. Mit tegyek? Mit tegyek? Mit tegyek?

A válasz egy göndör hajú, pisze orrú, mindig mosolygós kislány angyali hangján érkezik. Mindig.
Tedd, amit tenned kell.

Na, jó, de mi az?

Elengedtem a fiúk kezét és összegömbölyödve vártam, hogy valaki visszasüllyesszen a gondolatok nélküli világba.

Sirius csókot nyomott a homlokomra, James pedig halk ’Sziá’-t suttogott. Azt hihették, hogy elaludtam, mert nem várták meg, míg elköszönök. Az is lehet, hogy egyszerûen csak megértettek engem. Nem teljesen, de talán egy picit megértettek…;

Amint kimentek, besietett a nõvér, és belém öntött egy kupa álomitalt.
Végre…;
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.