efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Vesztőhely télen
Kit fölvezetnek? Nem tudom.
Kik fölvezetik? Nem tudom.
Vágóhíd vagy vesztőhely? Nem tudom.
Ki és kit öl? Ember öl állatot
vagy állat embert? Nem tudom.
S a zuhanás, a félreérthetetlen,
s a csönd utána? Nem tudom.
S a hó, a téli hó? Talán
száműzött tenger, Isten hallgatása. Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.

(Pilinszky János: Vesztőhely télen)

/Ha elkövetsz valami szörnyűséget egy embertársad ellen – legyen az bármilyen gonosz, romlott és eltévelyedett -, előbb-utóbb bűnhődnöd kell érte, hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor rosszra rosszal felelsz. Tudom, hogy senki nem volt melletted azokban az években, mikor ezt meg kellett volna tanulnod, de őszintén… mentség ez? A megbocsátást nem lehet tanulni, veled születik, és akármilyen mocsokban, akármilyen gyorsan is nősz fel, ott kell szunnyadnia legalább a lelked mélyén egész életedben, hogy a megfelelő pillanatban felbukkanhasson.
A mugli igazságszolgáltatásnak része a szembesítés – ez egy helyzet, egy illanó másodperc, összevillanó tekintetek kusza kapcsolata csupán, mégis, a legtöbb esetben alkalmazzák, hogy a valóság birtokába juthassanak. Szembesítéskor azt az embert tuszkolják eléd, akivel rosszat tettél, vagy aki veled tett rosszat, hogy egyetlen utolsó találkozásban a felszínre küszködhesd a benned felgyülemlett mocskot.
Persze nem csak ijesztő, hivatalos eljárás lehet, egész egyszerűen azt is jelentheti: késő, eljött a perc, amikor szembe kell nézned a dolgokkal, mert azok már az ajtóban állnak, roggyanó térdeiden kopogtatnak. Amikor kimondják a kimondhatatlant.
Amikor megérinted azt, akit bántottál.
Amikor megérint az, akivel fájdalmat okoztatok egymásnak, mert képtelenek voltatok felismerni a szerelmet.
Amikor muszáj elfogadnod, tudnod, akarnod, érezned, látnod, hallanod, ízlelned, tenned – tenned, amit tenned kell./
A csillagtalan téli égen sötét felhők úsztak át, fenyegető homályba vonva a dagadó Holdat. Nagyapa pálcájának fénye meg-megcsillant a havon, s bevilágította az ősi szekérutat, melyen jobbára csak az haladt végig manapság, aki az idős Field-házaspárt szerette volna meglátogatni.
Az elszántan kerülgető álom ellenére is észrevettem, hogy Nagyapa fokozott figyelemmel kémleli a sötétséget, pedig tudtommal semmilyen konkrét veszély nem leselkedett ránk; Voldemort hosszú hónapok óta nem mutatkozott, nyilván a színfalak mögött növelte tovább erejét. Tulajdonképpen az utóbbi fél évben egyetlen látványos húzása volt – elraboltatta Caitlint, az aurorok helyettes vezetőjének lányát; egyébként néhány, hozzá képest kisstílű, de a muglik számára annál borzalmasabb bűntényen kívül semmi más nem történt. Nekem ennyi is elég volt. A Prófétában a nyomozás lezárta után egyre-másra jelentek meg különböző kis cikkek, amik félve célozgattak „háborgó lelkemre”, és a „megrázó események” rám gyakorolt hatására, vagyis kétségbe vonták a vallomásom, és szinte megkönnyebbülten mentették fel a Sötét Nagyurat a vádak alól, mondván, biztosan más, valaki jelentéktelen tette, hiszen Mr Field pozíciója éppen elég ellenséget vonz... Nem nagyon érdekelt a közélet, de megijesztett, hogy a társadalom egyre nyugodtabban tesped a vihar előtti csendben és, bár a Minisztérium csupán tehetetlen volt, de minden további nélkül hitt nekem, úgy éreztem, én fogom fel egyedül az eltelt idő baljós ígéretét. Hát senki más nem kíváncsi rá, mi oka van Voldemortnak magánál tartani egy hat éves kislányt? Miért nem kér végre valamit, cserébe Caitlin életéért? Senki sem aggódik? Milyen világban élünk, hogy senki sem teszi fel ezeket a kérdéseket? Fázósan összébb húztam magamon a kabátomat. Hajnali fél kettő körül járhatott az idő; az éjféli miséről baktattunk haza nagyapámmal.

Le-leragadó szemhéjakkal gépiesen kapkodtam a lábam. Gyorsan kibújtattam a kezemet a puha irhakesztyűből, és nem törődve a metsző hideggel, megdörzsöltem a szemem, mert beszélni akartam Nagyapával ezekről a dolgokról, amíg ketten vagyunk, és nincs velünk Nagyi, aki kétségbeesetten próbál óvni engem a fájdalmas emlékektől. Már csak azért is ez az alkalmas pillanat, mert ma este már említettem Caitlint, Nagyapát nem lepné meg, ha róla kezdenénk beszélgetni. Elpirultam, ahogy akaratlanul is felidéztem azt a néhány kínos percet a templomban. Jóleső melegséggel töltött el, hogy valaki ennyi hittel beszél Istenről. Szerettem volna odafigyelni Aodhfin* atyára, de az agyam kényszeresen újrapörgette a szüleimnél történteket, talán vigaszt keresve, miközben a valódi vigasz épp hogy csak súrolta a fülemet.
- … mint Sámuelt, úgy szólít minket. „Sámuel! Sámuel! - Itt vagyok – felelte” és nekünk is így kell tennünk...
- Néha hallom Caitlin hangját. A fejemben – mondtam halkan Nagyapához hajolva. - Van, mikor majdhogynem önállóak a gondolatai...
Döbbenten fordult felém, kissé megzavarodva a váratlan sokktól, amit a megszólalásom okozott.
Nem ő volt az egyetlen; Aodhfin atya kővé dermedve meredt rám a szószék mögül, szájával szabályos „ó” betűt formálva.
A gyomrom haragosan szúrt a szégyentől, villámgyorsan lesütöttem a tekintetem. Csak megkétszerezte a bűntudatomat, hogy már azelőtt is sokszor nézett felénk prédikáció közben, mintha egyenesen hozzánk, esetleg hozzám intézné szavait, erre én nem csak, hogy nem figyeltem, még félhangosan hangoztattam az őrültségemet is.
A mise folytatódott, én pedig erőnek erejével a jelenbe rángattam a gondolataimat, és onnantól kezdve bűnbánóan csüngtem a pap minden egyes szaván.
Megráztam a fejem, hátha ezzel ki tudom verni a fejemből az emlékképeket is. Fiatalság, bolondság... Gyerekes elképzelések a fizika törvényeiről, a lélek és az elme megfoghatatlanságáról. Az erőlködéstől tágra nyílt szemeim elém vetítve vajúdták a tudatomba a nevet: Caitlin. Róla akarok diskurálni, nem irracionális, félálomszerű állapotban bolyongani az mellett, aki sok mindent segíthet megérteni. Kinyújtózkodtam, majd kihúztam a vállam; az új testhelyzet egyaránt volt támadó pozíció és élénkítő esemény az ébenfa színű éjszakában. Nagy sajnálatomra azonban elkéstem mindezzel, Nagyapa – kétségkívül kevesebb gyötrődés után – szintén most döntött úgy, hogy társalgást kezdeményez, s a szándékaimmal merőben ellentétes témát vetett fel, amit nem csak, hogy halaszthatónak véltem, de felért egy friss sérülésre mért ökölcsapással is.
- Szóval átlógtál apádékhoz. – Nem repült az ég felé a hangsúly, rekedtes szavai egyértelműen kijelentéssé álltak össze. Nem lepődtem meg. Londonból való visszatérésem után az este visszás mondókaként folyt tovább: tudtam, hogy tudják, ahogy ők is tudták, hogy én tudom, hogy tudják, mégis úgy tettünk, mintha árulóként potyogó könnyeim nem változtatnák sótól száraz tényekké a sejtésüket. Persze nem ők lennének, ha ennyiben hagynák. Nem reagáltam, igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy a jéggé fagyott vékony hóréteg túl nagy kihívást jelent a fáradtságtól esetlen lábaimnak.
- Beszéltél velük? – tapogatózott tovább.
Ráharaptam az alsó ajkamra. Kitartó biztatással nézett engem, úgyhogy egy mély, szaggatott sóhaj után muszáj volt felelnem neki.
- Flame-mel.
- Azt hallottam, ott lesz a barátnője is. Nagyanyád szerint az eddigi leghosszabb kapcsolata, mégsem mutatja be nekünk. Ethelberta meg már réges-rég ismeri… Miriam sértve érzi magát – kacsintott rám.
- Semmi oka rá, anyuéknak is csak most… Különben sem…
- Láttad? Milyen? – Ilyen mohósággal csak Nagyi felesketett kémje csaphatott le, semmiképp sem az én pletykáktól elhatárolódott nagyapám.
- Csak a hátát láttam – csóváltam hitetlen mosollyal a fejem. – Viszont ott volt a húga is; ellenszenves kis fruska, ha a nővére is ilyen, vagy csak hasonló, nem sok jóra számíthatunk.
- Miből vontad le ezt a következtetést? – Pálcáját egy bokorra szegezte, mire az megremegett. Már elhagytuk a növényt, de én még visszapillantottam a vállam felett. Mi történhetett? Nagyapa magát Voldemortot sejtette a csenevész ágak mögött?
- Meredith!
- Ja… Hmm. El kellett bújnom. Hallottam Flame-mel beszélgetni, ennyi. Mi volt ez z előbb a bokorral?
- Semmi – vágta rá gyanúsan gyorsan. – Miért kellett elrejtőznöd?
Elfintorodtam. Úgysem ússza meg ennyivel, teljesen felesleges ez az időhúzás.
- Flame nem akarta, hogy találkozzam anyáékkal. De az is lehet, hogy a puccos vendégeit féltette tőlem, vagy csak tényleg nem akart balhét… Nem tudom. Valószínűleg nem is érdekes. – De még mennyire, hogy az! Minél többet agyaltam rajta, annál háborzongatóbb volt az egész. – Na de kanyarodjunk vissza az előbbi dologhoz. Mit jelentsen ez a fokozott figyelem? Azt hitted, annyira kómás vagyok, hogy nem veszem észre, milyen feszült vagy?
- Könnyebb lenne veled, ha az lennél… - dörmögte. – És nem csak most, hanem úgy általában is. Túl éles az eszed.
- Hollóhát, tisztelettel – hajoltam meg vigyorogva. – Szóval?
- Koromsötét van, mi pedig itt lófrálunk a pusztaságban, egy nyugdíjas varázsló és egy koránál fogva korlátozott boszorkány, egyedül – felelte tartózkodva, és akaratlanul is gyorsított a tempóján. Még hogy nyugdíjas… alig tudtam lépést tartani vele. – Megjegyzem, sosem értettem, Miriam miért ragaszkodott hozzá annak idején, hogy megépítsük ezt a házat a semmi közepén. Azóta persze az otthonunk lett, nincs is okom a panaszra, csak hát…
- Nagyapa…!
- Vedd úgy, hogy szükséges óvintézkedés, Meredith. Érd most be ennyivel, nem szeretnék foltot ejteni a karácsonyodon.
- Oké, bízom benned – bólintottam. Úgy értelmeztem a dolgot, hogy később majd mindent a tudomásomra hoznak, ahogyan az is nyilvánvaló volt, hogy a híreknek nem fogok örülni. Így hát hagytam, hogy a nagy és okos felnőttek, akiket rajongva szeretek, vezetgessenek. Lubickoltam a gyerekkorban.
- Azt viszont még mindig nem értem, mire kellenénk Tudodkinek, ha most ránk támadna. – A baljóslatú éjszakában természetesnek tűnt, hogy nem mondom ki a Nevet.
- Miért, a húgod mire kell neki? Elállt a lélegzetem.
- Sajnálom, kincsem, nem akartalak megbántani. – Nagyapa egy, az arcomra vetett pillantás után riadtan visszakozott.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyunk… kis emberek?
- Fogalmazzunk úgy, hogy a családunk a toplistán van. Ezen nem szabadna meglepődnöd. Az apád auror, potenciális céltábla vagy. Mindazonáltal… ott van az a másik dolog is. A tiszta véredre gondolok, amin csak én ejtek csorbát. – Keserűen felnevetett. – Az egyik nagyanyád egy Lestrange-lány, a másik egy ősi ír máguscsalád sarja… ez erősíti a társadalmi rangod, s egyúttal nemzetközi csomóponttá is tesz téged. Nem véletlen, hogy a csuklyások annyira körülrajongják Flame-et: a Minisztériumban dolgozik és a családja fele külföldi.
- Te tudod, hogy ő…? – Elképedten torpantam meg.
- Shirley elárulta. Nem mintha magamtól nem sejtettem volna már előbb is… Nekem és nagyanyádnak megvannak a kapcsolataink.
- De hát akkor… - Abszurd módon a düh kezdte fojtogatni a torkom, a világ egyszeriben kifordult önmagából. Miért nem tesznek semmit? Ha tudták, miért nem álltak mellém, miért hagyták, hogy az utóbbi években egyes-egyedül hirdessem Flame gonoszságát? Nagyapa megragadta a vállam, és szembefordított magával. Kővé dermedt marionett-bábuként hagytam, hogy irányítson, a döbbenet és a csalódottság megbénított.
- Nézz rám, Meredith!
Kelletlenül feljebb emeltem a tekintetem. Szarukeretes szemüvegén át apám szeme villogott rám.
- Nagyon fontos, hogy ezt most megértsd! Emiatt nem szabad megtagadnod a bátyád…! Minket is bánt, hogy ezzé lett, de ettől még nem szeretjük kevésbé, és neked sem lenne szabad gyűlölnöd őt, mert benne még mindig ott szunnyad az a kisfiú, aki kiállt érted, és megvédett, amikor kicsi voltál, aki eltörte a karját, mikor felmászott a fára, hogy sárgabarackot szedjen neked, és leesett. Meredith, Flame előbb volt a te bátyád, mint a halálfalók testvére, és a vére ellen semmit sem tehet, őket viszont megtagadhatja! Észre sem vettem, hogy sírok, csak mikor már Nagyapa keze is remegett a testemet rázó zokogástól.
- Ő rabolta el Caityt! – üvöltöttem az arcába.
- Ha nem teszi, meghalt volna, és talán Caitlin is. De amit ma érted tett, a szüleid házában… Gondold végig, az Istenért! Miért bújtatott volna el, ha csak nem akarta, hogy apádék elé kerülj? Hagytad volna magad? A bátyád ugyanúgy megvédett, mint régen; hisz’ te magad mondtad, hogy a barátnője is halálfaló lehet! Csak gondolj bele: Tudodkinél ott van Caitlin, Flame az ő szolgája, és ha a testvéred ma nem küldött volna időben vissza, már a harmadik Field-gyerek is a kezében lenne, hála Flame vendégeinek! El sem tudod képzelni, hogy ez mekkora politikai adu lenne a kezében, azon kívül az egész családodat a markában tartaná. A rokonságunkat nézve ez befolyásos, jóhiszemű családok sora! Hát még mindig nem érted, mekkora veszélyben vagy? Ha más nem is, a térdeim már felfogták; ha Nagyapa nem fogta volna a vállam, összecsuklottak volna az információtenger súlya alatt.
- Imperius-átok – suttogtam kiszáradt szájjal.
- Pontosan. A hátteretek miatt mindenki bízik bennetek, senki sem gyanakodna rá, hogy te vagy Flame ilyesmit használtok. A saját példádon tapasztalhattad, hogy a Minisztérium minden szavadat elhiszi… Egyébként is megnyerő személyiségetek van, az emberek szeretnek titeket. Tökéletes eszközök vagytok. Olyanok, mint mondjuk Narcissa Black, csakhogy az ő nővére gyakran megbotránkoztatja a közvéleményt.
- Regulus… - Szinte önkívületben bukott ki belőlem a neve. Ugyanabban a csónakban evezünk mindketten, amitől eddig csak őt féltettem.
- Hm, vele is van egy kis probléma.
- Ja, igen, Sirius. De… a Blackek, meg ezek a családok már mind Mellette állnak.
- Igen.
- A mi családunk viszont…
Meglepő dolgot tett: elmosolyodott.
- Ha figyelembe vesszük, hogy Miriam Dumbledore barátja… Ettől persze csak még hasznosabbak lennénk. Addig pedig kihívások vagyunk.
Vettem pár mély levegőt, hogy újra ura lehessek az izmaimnak, aztán engedtem, hogy Nagyapa tovább vezessen hazafelé.
- Halálfalót akarnak belőlünk csinálni.
- Igazából Albus, én és még néhány elszánt ember úgy gondoljuk, hogy elsősorban te vagy a célpont – mondta ki a rémisztő igazságot. – A többi, ahogy már említettem, jönne magától. Egy esetleges hatalomátvételnél jó fogást találnának az aurorokon, aztán valószínűleg afféle minisztériumi reklámfigura lennél, hogy lenyugtasd a kételkedőket, és ne kelljen feleslegesen varázslóvért ontani. Tudodki csak muglikat és mugliivadékokat akar ölni – tette hozzá komoran.
- Várjunk csak… De hát… - Lepergett előttem egy beszélgetés Dumbledore-ral, ami most váratlanul értelmet nyert. – Flame nem akarja, hogy halálfaló legyek, mást akar, mint a Nagyúr.
- Örülök, hogy végre felfogtad, ahogy ezek után már nyilván azt is, hogy Noble nagyanyád sem. Dumbledore-tól tudom – válaszolt kérdő pillantásomra.
- Pedig ő nem is szeret. – Bárhogyan igyekeztem, egy csipetnyi szomorúság keveredett a hangomba, holott ezzel a ténnyel már réges-rég megbirkóztam.
- Na igen, nem is ez az oka. Vannak olyan emberek az aranyvérűek közt, közéjük tartozik Ethelberta is, akik szerint Tudodki, legyen akármilyen jó mágus, mégis csupán egy félvér, és nem érdemli meg, hogy a varázsvilág élére álljon. Flame-nek hála Mrs Noble is beláthatta, mekkora jelentősége lenne, ha Tudodki megszerezne téged magának. Az út végén kirajzolódott a ház sziluettje. Megkönnyebbüléssel gondoltam a bögre forró teára, és a puha ágyra, ami odabent majd biztos pontot nyújt a fejemben dúló zűrzavarban. Semmi másra nem volt szükségem, csak arra, hogy kapjak pár nyugodt órát, ami alatt átrághatom magam mindezen. De volt még egy fontos kérdésem.
- Nagyapa, szerinted is helytelen, hogy Regulus Blackkel barátkozom?
- Én…
Ekkora kinyílt a bejárati ajtó, s Nagyi robbant ki rajta suhogó talárban, márvány fehér ujjaival egy vörösen izzó főnixtollat markolva.
- Meredith, Joseph, csak hogy megjöttetek! – zihálta. – Ez az előbb hullott a konyhaasztalra, be kell jönnötök, mielőtt megérkezik a patrónusa! Nagyapa pánikszerűen rohant be mellette az előszobába, én engedelmesen tűrtem, hogy Nagyi behúzzon utána.
Alighogy becsukódott mögöttem az ajtó, egy ezüstös főnix jelent meg a szőnyegen, és kisvártatva Dumbledore hangja töltötte be a szobát. - Thorntonék halottak. A gyerekek jól vannak, pár perc múlva átküldöm őket hozzátok. Biztosítsátok a házat.
~o~
A pár percből hosszú, aggodalommal és gyásszal teli órák lettek. Nagyi kényszeresen főzőcskézni kezdett, pedig az előző napi maradékból is jóllakott volna egy elefántcsorda.
Azt hihette, hogy elaludtam, mert egy idő után már meg sem próbált kommunikálni velem. Igazság szerint egy kicsit rá is játszottam a dologra a testtartásommal és a hosszú, vontatott lélegzetvételekkel, amik kívülről talán nyugodtnak tűntek, de valójában csak egyetlen céljuk volt: emlékeztettek rá, hogy élek. Hogy ez az egész nem egy álom, hanem a valóság.
Kábán, félig nyitott szemmel feküdtem az asztalra dőlve, karomat lehetetlen szögben a fejem alá hajtogattam. Annyi mindenen kellett volna gondolkoznom… Egy fal azonban elzárta mindazt, amit évmilliókkal ezelőtt tudtam meg Nagyapától. Néha olybá tűnt, mintha egy láthatatlan kéz fel is címkézte volna őket: „Majd, ha túl vagyunk ezen. Majd holnap.”
A fal innenső oldalán fájdalmasan dübörögtek szavak és emlékek. Vincent és Florence Thornton, David szülei, akik világ életükben kedvesek voltak hozzám, akikről soha, semmilyen körülmények között nem lehetett volna rosszat mondani – meghaltak. David pedig valószínűleg végignézte a halálukat, ahogy az öccse, Ben, és a nővére, Georgiana is. Finnországba indultak, hogy Georgie vőlegényének családjával ünnepelhessék a karácsonyt, a küszöbön álló esküvő tiszteletére. Nem lesz esküvő, temetés lesz. Elképzeltem, milyen lenne, ha én vesztettem volna el a szüleimet, és felzokogtam. Egy üres fantazmagória is olyan erővel mart a szívembe, hogy be kellett hunynom a szemem; mit élhet át David, akinek mindez a jelen és a jövő? A könnyek csöndesen simogatták az arcom. Tudtam, csak addig sírhatok, amíg David ide nem ér, hiszen onnantól kezdve támasz leszek, és nem lehetek gyenge; nem fogok kudarcot vallani.
Nem jöhetne jobb helyre. Persze, természetesen senki és semmi nem gyógyíthatja be a sebet a szívén, de mindent megteszünk, hogy legalább egy picit enyhítsünk a terhén. Mi. Mert Shirley mindenképpen idejön, ez már hagyomány, és talán Jeremyt is elengedik karácsony után. Muszáj. Nagyi könyékig lisztes kézzel lépett mellém, majd megsimogatta a hajam.
- Könnyebb lesz, ha megérted, miért – szólt halkan. Intett egyet a pálcájával, mire az előző napi Reggeli Próféta csattant előttem az asztalon.
- Mi köze ennek Davidékhez? Ez tegnapi, Thorntonék pedig…
Nagyi a címlapra bökött; nekem a torkomra forrt a mondat vége.
Öngyilkosság a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában December 22-én, Skócia valaha volt legnagyobb vihara alatt önkezével vetett véget életének egy roxforti diáklány.
A 15 éves Cecily Parker feltehetőleg délután kettő és három óra között akasztotta fel magát az iskola világhírű parkjában található különleges fák egyikére, holttestét maga az igazgató, Albus Dumbledore fedezte fel egészségügyi sétáján, este hat órakor.
A Minisztérium elmondása szerint…
- Cecily? – suttogtam holtra váltan. Kezdett betelni a pohár, úgy éreztem, nem bírok el több szörnyűséget ezen a pokoli hajnalon, karácsony napján.
- Ismerted? – Nagyi hangja valahonnan messziről jutott el hozzám, és rángatott vissza a konyhába, melyet aranysárgára festett a felkelő nap fénye.
- Évfolyamtársam… volt. Hugrabugos. Egyszer…. egyszer kölcsönadta a pennáját. Átváltoztatástanon. – A szavak szaggatottan buktak elő belőlem, mintha páncélajtó mögül kellett volna előhalásznom őket, holott az apró emlékek képei csikorogva száguldoztak fagyott gondolataim között. – Azt hiszem, nem volt túl sok barátja… Néha láttam Agathával beszélgetni, és… nem, nem, volt valaki, akivel nagyon jóban volt, de nem sok órára jártak együtt, mert Shannon… Igen, Shannon Morgan volt az, egy griffendéles, egyszer panaszkodott nekem, hogy milyen keveset tud találkozni Cevilyvel… Shannon… Nevek koppantak a nyelvemen. Shannon Regulus szívszerelme. Regulus barátai egytől egyig halálfalók… vagy annak szánják őket. Elkerekedett szemmel bámultam sápadt nagymamámra, kezemben szinte gombóccá gyűrődött az újság, ami megint hazudott és rágalmazott.
- Nem öngyilkos lett. – Nem kérdeztem, megingathatatlan tényként közöltem a borzalmat.
- Nem, nem lett az – bólintott Nagyi.
- Azt írják, a vihar alatt… Úgy két óra körül cirkált a parkban egy kémvillám. – Betolakodott az agyamba Regulus meleg keze, ahogy az enyémre fonódik, miközben a sarokba bújva rettegünk a sötét pincehelyiségben, és az egyetlen fényforrás a gonosz, számító villám odakint… - Manipulatív volt, ugye? Imperius-átokkal töltötték fel?
- Ezt a következtetést vontuk le mi is.
- Ti… Te, Nagyapa, Dumbledore és…?
- A… a Főnix Rendje. – Félve ejtette ki a nevet, mintha nem lenne benne biztos, hogy nem tudnom kell erről. Pedig kellett. Nagyon is. – Ez egy szervezet, amit azok a varázslók és boszorkányok alkotnak, akik Voldemort ellen akarnak harcolni. Dumbledore alapította. Még nem vagyunk túl sokan, de… mindent megteszünk, hogy minél többen csatlakozzanak hozzánk.
- Azon dolgoztok, hogy ne történjenek ilyesmik?
- Próbálunk, de… - Elfúlt a hangja, arcát a kezébe temette. Hitetlenül meredtem rá, mert Nagyi talán még nálam is jobban ki volt borulva. Felismertem ezt a testtartást: tehetetlennek érezte magát. – Erről is a Minisztérium tehet. Azért csak tegnap jelent meg a cikk, mert igyekeztek eltussolni, ahogy most végül ezzel az öngyilkosság-szöveggel is, hogy Dumbledore-nak lett igaza. Albus hónapok óta könyörög neki, hogy erősítsék meg az iskola mágikus védelmét – magyarázta összeszedve magát. Erőt merített az értetlenségemből. -, de nem voltak rá hajlandóak, arra hivatkozva, hogy Voldemortnak se híre se hamva. – Keserűen felnevetett. – Ez lett a vége. Nem akartam arra gondolni, hogy milyen felelőtlen a kormányunk, vagy, hogy Dumbledore vajon bírna-e úgy tombolni dühében, mint most én, ha… Ha nem ugrott volna be valami, amitől úgy elkezdtek remegni a kezeim, hogy el kellett engednem a Prófétát, hogy az asztal alá tudjam rejteni.
- Cecily középmagas volt – kezdtem rekedten. – Hosszú, barna haja volt, és… volt egy ugyanolyan cipője, mint nekem. Azért kellett meghalnia, mert…
- NEM. – Nagyi az asztalra csapott. – Azért ölték meg, mert mugli származású volt. Még mindig nem érted, mire megy ki a játék!? Hogyne értettem volna. Elillant az önző halálfélelem, reszketve fújtam ki a bennrekedt levegőt. Emlékeztettem magam, hogy engem egyelőre élve akarnak. Ők. A halálfalók.
- Olyanokat keresünk a Rendbe, akiknek meg kell védeniük valakit, mint nekem Nagyapádat. – Halkan és lassan beszélt, a robbanó feszültséget akarta elsimítani.
- Nem kell őt félteni – mosolyogtam rá halványan, pedig mindketten tudtuk, mekkora hazugság is ez.
Nagyapa, mint minden sárvérű, célpont volt. A szülei miatt, akiket imádott, akik mindarra megtanították, amit most továbbadhatott nekünk. A múltja miatt, amire büszke volt. Ami miatt Nagyapa egyszerűen képtelen volt félni. Az ránk, nőkre maradt. Halogatni szerettem volna a csöndbe belopódzó valóságot, ezért nem néztem Nagyira, inkább újra a cikket kezdtem olvasni, gyűrődésről gyűrődésre bontogatva az újságot.

A holttestet tehát Dumbledore találta meg, amikor egészségügyi sétáját rótta. A vihar napja, este hat óra…
Ó, már hogy a fenébe lett volna egészségügyi séta?
Utánam jött.
És ha nem bukkant volna Cecilyre, ott talált volna engem Rabastan Lestrange-dzsel a tóparton, és akkor most minden más lenne. Csak fél órát kértem Dumbledore életéből, csak azt, hogy bár egy másik úton ment volna le a parkba… Cecilynek már úgyis mindegy lett volna – tolakodott be az agyamba az undok gondolat. Ismét elsírtam magam. Hogy perceket vagy csak másodperceket borítottak el a néma könnyek, nem emlékszem. Csak arra, hogy abban az időtlen sötétségben iszonyúan sajnáltam magam; olyannyira, hogy a fekélyes, emésztő önsajnálat minden mást háttérbe szorított: gyászt, félelmet, tanácstalanságot. Amikor feleszméltem ebből az áldott-áldatlan öntudatlan állapotból, erősebb voltam, elég erős ahhoz, hogy ne roskadjak össze az élet súlya alatt. A gyermekkor végleg véget ért, az arcomon az első felnőtt pofonok nyomai égtek. A szememmel megkerestem Nagyit. Az ablaknál állt, és aggódva kémlelt kifelé, Nagyapát várva, aki egy újabb patrónus megjelenése után magyarázat nélkül viharzott el valahová.
Tetőtől talpig végigmértem sudár alakját, és tudtam, ha egy kicsit is hasonlítok rá, akkor is megőrzöm majd a józan eszem, ha az egész világ vérben áll körülöttem, és nekem már csak az emlékek maradnak társul. Megtörtem a csendet, hogy valamelyikünk kimondhassa mindazt, amit ki kell mondani.
- Ez volt az első lépés, igaz?
Rezignáltan bólintott, úgy tűnt, egy ideig éppúgy nem érzékelte a jelenlétem, mint én az övét.
- Ez a roxforti gyilkosság pofátlan, gyűlöletes hadüzenet volt az ellenállás vezetőjének. – Nyugodt hangon jelentette ki, hiszen napok óta ezzel kellett megbirkóznia.
- Akkor David szülei nem az elsők voltak, akik meghaltak.
- És sajnos nem is az utolsók. Kitört a háború, Meredith. Innen nincs visszaút.

*Aodhfin = fehér tűz (ír)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.