efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Avinénak és Lexinek; el?bbinek azért, mert okos :D, utóbbinak ezúttal azért, mert el?került :))Jó olvasást!




Hazám, házam, váram


Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hõsi vezér, õsi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az õsz, néma falak.

Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom
(Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.
Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt' a selyem csókra terül.
Õrzi merev isteni nõ, friss mosolya is merevül.

Nesztelenûl dús, puha, lágy szõnyegek is fekszenek ott,
Mint a mezõn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.

József Attila: Várakozás


/A középkorban, amikor a boszorkányok szörnyülködve figyelték, hogyan válnak botrányosan öltözött varázslók a mugli fõurak bizalmasává, s hogyan emelkednek egy megvetett nép hierarchiájának csúcsára a hatalmat hajszolva, a varázstalan emberek várakat emeltek, hogy megvédjék magukat. A gazdagabb területeken büszke kõvárakat építettek, míg a szûkölködõ falvakban legfeljebb földvárakra telt az agyonhajszolt jobbágyok bõrébõl.
Vannak rátarti aranyvérûek, akik gyáván takaróznak a régi mugli társadalom rendszerével, mondván, a mágiát nélkülözõ férgek eltaposták a velük azonos képességû, de hátrányos helyzetû társaikat, õk pedig ezt, és ennek a mi világunkra gyakorolt következményeit akarják megbosszulni, amikor muglikat gyilkolnak.
Ha a világ kifordulna sarkaiból, akkor sem jönnének rá, hogy elsõsorban nem a képességeink, az odafentrõl kapott adományaink határoznak meg minket, hanem emberi mivoltunk, és hogy indokaik éppen olyanok, mint a valaha biztonságot szolgáló, késõbb fennhéjázó, vagyont hirdetõ, tékozló kastélyokká lett várak, melyek mesés pompával rejtik el a rothadó valóságot.
Mindannyiunk életét a döntéseink határozzák meg, és végül is ez az, ami igazán számít./



Sötét volt odakint, a szobában is csak a karácsonyi fények égtek. Túl voltunk Nagyi isteni vacsoráján, és csodával határos módon mosolyogtam; talán az ünnep intenzív hangulata, talán az a képességem tehetett errõl, hogy profi módon tudom a szõnyeg alá söpörni azokat a dolgokat, amikkel hirtelenjében nem tudok mit kezdeni.

A fényviszonyok meglehetõsen megtévesztõek voltak, hiszen alig múlt el hét óra, és ehhez mérten Nagyi nem volt hajlandó elkezdeni az ajándékosztást. Egy egész órát adott, hogy kipihenjük a nap fáradalmait, na meg hogy kényelmesen megemészthessük a gyomrunkba vándorolt ételeket. Õ és Nagyapa diszkréten visszavonultak a nappaliba, ami számomra a várva várt pillanatig tiltott helyiségnek számított, én pedig úgy döntöttem, túlesek a kicsomagolás szörnyûségein, és halálmegvetõ bátorsággal kissé rendbe is hozom a szobámat. Esetleg elvégzem az utolsó simításokat az ajándékokon is.

A szoba azonban – minden bizonnyal Nagyinak köszönhetõen – otthonosan, melegen üdvözölt, és miután becsuktam magam mögött az ajtót, a semmittevés baljós ígérete teljes súlyában rám szakasztotta a magányt.

A padlóra csúszva engedtem át magam a kettõs élménynek; az ismerõs bútorok barátságosan cirógattak, a plafon sokszor elemzett repedései cinkosan kacsintgattak felém, de miközben a dolgok a megszokott helyükön voltak, és az egész életem rendes kerékvágásban tört utat magának a világban, nem hagyott nyugodni egy gondolat.

Ez nem az én váram.

Nincsenek átkozott fahéjillatú füstölõk, a falakon nem lüktet London belvárosának szeretett szívverése, a folyosón nem táncol karácsonyi dalokat dúdolgatva a kishúgom, a szomszéd szobából nem kopog át incselkedve a bátyám, és ha lemegyek a konyhába, nem rajzol indián jeleket az arcomra az anyukám a sütihez való liszttel, apu pedig véletlenül sem ugrik majd elõ évezredes tolldísszel a fején a kanapé mögül. És a párnák! Hol vannak a párnák, melyek majd' minden könnyemet magukban õrzik?

Soha életemben nem kínzott még így a honvágy, mint most, hogy nem mehettem haza.

A következõ percben már az erkély korlátján lógva manõvereztem, zsebemben egy régi családi fotóval, amit sebtében téptem ki egy kint felejtett albumból. Idõm sem volt megérezni a metszõ hideget, hiszen rég bent jártam már a házban, tolvajként suhanva el a résnyire nyitott nappaliajtó elõtt.

Egy szökkenés volt a konyha, néhány kandallóban elsuttogott szó az otthonom.

Az emésztõ zöld lángok közt pörögve tovább tompultak a gondolataim, az ösztönös mozdulatok vették kezükbe a gyeplõt.

Hogy mire számítottam? Nem tudom, és akkor sem tudtam, mikor a meggondolatlanság fojtó izgalmától zihálva kiléptem a könyvtárunk szõnyegére.
Talán azt vártam, hogy megtört, rólam ábrándozó szüleim másodperceken belül a nyakamon csüngnek majd; ehelyett csupán a kínzó csönd nehezedett rám. Pillanatok alatt észhez tértem.

Elesettnek éreztem magam, és csak súlyosbította a helyzetet, hogy egyszeriben tökéletes õrültségnek tûnt az, hogy ide jöttem, olyan emberekhez, akik nem kértek belõlem a szeretet ünnepén. Ráadásul pár órája még én magam is megrémültem a találkozás gondolatától... Miért kellett ezt mûvelnem, mi vette át a józan eszem felett az irányítást?

A válasz olyan természetes és magától értetõdõ volt, hogy be kellett látnom, hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat.

Valamiképpen emlékezteti akartam Aput és Anyut a létezésemre, arra, hogy szeretnek, és szükségem van rájuk; de nem jutott eszembe semmi. Át kellett gondolnom, hogyan tudnék észrevétlenül nyomot hagyni magam után, így lehuppantam egy puffra.

Ennyi idõ után már nem emlékeztem rá, hogy ez az új darab mennyire nyikorog.

A szomszéd szobában, melynek zajait eddig kizárta az izgatottság, most evõeszközök csendültek riadtan, és egy ismeretlen kislányhang hátborzongató kimértséggel tette fel a kérdést.
- Mi volt ez? Flame?
Cseszd meg, Medy, hogy lehettél ekkora idióta? Pont akkor toppansz be, amikor ezek az ebédlõben vacsorázgatnak!? Pedig az Istenért, tudtál róla, hogy ez lesz, megírták neked!

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a ház, amelyben felnõttem, egy auror háza volt; az egyik könyvespolcról a megfelelõ kötetek elmozdításával láthatatlanul bekukkanthattam közéjük.
Az étkezõ elegáns, visszafogott bútorai könnyed ünnepi díszben pompáztak, s a terített asztalon a desszert maradékai hevertek, így semmi kétségem nem volt afelõl, hogy megjelenésemmel már csak a vacsora végét szakítottam félbe. Nem is kicsit – míg a jelenlévõk többségének arcán vidám mosoly emléke derengett, a kislány, akinek hangját elõször hallottam meg, szoborrá merevedve szuggerálta a nekem háttal ülõ, idegen nõt, a szemébõl kipattanó jeges szikrák hótorlaszként zárták el az utat a társalgás folytatása elõtt.

Apám ült az asztalfõn, jobbján anyám helyezkedett el. Ellenálltam a kísértésnek, hogy hosszabban elidõzzem alakjukon, mert Flame, aki az imént még egészen biztosan az ismeretlen nõ (minden bizonnyal a barátnõje) mellett ült, már csak a hiányával tûnt ki a többiek közül. Egy mély levegõ után már azt is tudtam, hol van. Évek óta ugyanazt a jellegzetes illatú férfi parfümöt használta, a régi szép idõkben cukkoltam is miatta eleget. Az erõteljes illat egy pillanat alatt betöltötte a szobát.

Hagtalanul visszatoltam a könyveket – kicsit talán gondatlanul is, mert minden erõmmel azon voltam, hogy ne legyek bûntudatos, ha semmi okom nincs rá -, majd szembefordultam vele.

Közelebb állt, mint hittem, mellkasa fenyegetõen tornyosult az arcom fölé.
- Disaudio! - suttogta, pálcájával a szomszéd szoba felé mutatva.

Az én pálcám több száz kilométerre hevert egy ágyon Skóciában, a nagyszüleim házában. Melegem lett a gondolatra.

Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül megragadta a vállam, és erõteljesen megrázott.
- Mi az istennyilát csinálsz itt?
Szégyenkezve néztem fel rá, ebben az irreális pillanatban nem éreztem mást, csak megalázottságot.
Nem feleltem neki, ajkaimat összeszorítva durcás hallgatásba merültem. Végül is, mi jogon kér számon rajtam bármit is? Évek óta nem lakik már itt, nekem viszont még mindig az otthonom ez a hely. Az ittlétemmel nem szegek meg semmiféle törvényt, csak fittyet hányok a szüleink kérésére, hogy maradjak távol a családi fészektõl. Na és aztán. Ezt Flame is megtette már számtalanszor... Nesze neked lázadó korszak.

Nagyot fújtatva elengedett, majd kifürkészhetetlen pillantást vetett az ajtóra.

Mindent összevetve aggódott értem – ezen a héten már másodjára. Elõször kiderült róla, hogy fél attól, hogy halálfaló leszek (beteg egy ötlet, fémjelezi tartalmas kapcsolatunkat), most meg ez a furcsa viselkedés... Arra számítottam, hogy fennhangon kiparancsol a házból és/vagy eljátssza a nagyjelenetet anyuéknak, hogy õ nem akar balhét karácsonykor, tüntessenek el, mert ez az egész már így is rossz fényt vet rá a barátnõje elõtt, és a többi.
Ehhez képest elég abszurd helyzet állt elõ: az én konok némaságom az õ féltõ reakcióival szemben, gyermekkorunk helyszínén. Emlékeim szerint akkor mûvelt ilyesmit utoljára, amikor öt éves voltam.
- Ennél nagyobb hülyeséget el sem követhettél volna, te szerencsétlen – kezdte fojtott, feszült hangon. - Fogalmad sincs, mekkora veszélybe sodortál mindannyiunkat.
- Szükségem van valamire itthonról. - Hûvös voltam és határozott, pedig belül mindennél jobban elbizonytalanítottak a szavai. Mi folyik itt? - Csak felmegyek érte a szobámba, és megyek is vissza Nagyiékhoz. Anyáéknak nem kell róla tudniuk, ha nem akarod felzaklatni õket, akkor...
- Mindenképpen el kellene menned az étkezõ elõtt, hogy feljuss, az pedig elég komplikált lenne. Kivették az ajtókat, most csak egy boltív van...
- Van másik lehetõség is, nem kell...
- Azt mondtam nekik, hogy bénán tettem vissza egy könyvet, biztosan az esett le, de anya és apa nyilvánvalóan érzik, hogy te vagy itt – gondolkozott tovább hangosan, ügyet sem vetve rám. - Az a lényeg, hogy Daphnéék ne sejtsék meg.
- Daphne a barátnõd? - Automatikusan a földre raktam egy vaskosabb kötetet, ami elég nagy zajt csaphatott volna. A testvéri reflexek valahogy sohasem rozsdásodnak be – nyomasztó volt ezt felismerni.
- Nem, a húga, de semmi közöd ehhez. Azonnal el kell tûnnöd.
- Mondtam már, hogy még van egy kis dolgom.
- Nem számít. Így is lehet, hogy ez a kis húzásod az életembe kerül. - Hát persze, hogy nem értem aggódott. Hálátlan, önzõ gyilkos; mégis mit gondoltam már megint?
A csalódottság haraggá változott a szívemben, ökölbe szorítottam a kezem, készen akár arra is, hogy megüssem a velem szemben álló, két lábon járó Hazugságot.
- De te természetesen nem bánnád, ha meghalnék.
Elképedten kaptam levegõ után.
- Nem igazán tudom hova tenni ezt a keserû felhangot, bátyus. Te kezdted azzal, hogy magasról tettél a testi épségemre, aztán elraboltad a húgunkat, és Tudodki kezére adtad... soroljam még? És mindezek után neked áll feljebb? - Dühösen közeledtem hozzá, mire felkapta a fejét; mégsem rám nézett, ugrásra készen meredt a semmibe.
- Az elõbb említetted, hogy van más módja is, hogy a szobádba juss. Mire gondoltál? - hadarta szinte ijedten.
- Mi? - A döbbenet megállj parancsolt. - Odadobtam a kesztyût, te meg semmibe veszed? Meg sem próbálsz mentegetõzni? Istenem, ez rosszabb, mintha a szemembe mondanád, hogy „igen, Med, egy aljas szemétláda vagyok, minden okod megvan rá, hogy gyûlölj...”
- Meredith! - sziszegte.
Értetlenkedve az egyik könyvespolc felé böktem. Attól a perctõl kezdve, hogy Flame belépett ebbe a szobába, minden a fonákját mutatta nekem, semminek sem találtam a helyét, a hatalmas rendetlenségben nem maradt erõm ellenkezni, én sem voltam már önmagam.
- A titkos lépcsõ, amit a Tolkien...
- Nyomás!
- Tessék?
Felpattant, és A Gyûrûk ura felé lökött.
- Befelé! Most!
Tehetetlenül oda léptem, és a zsebembe nyúltam, de...
- Nincs nálam a pálcám...! - A hangom érthetetlen módon pánikba fulladt, egy iszonyú pillanatig mintha vizet pumpáltak volna a tüdõmbe.

Összezavarodtam, annyi mozdulatot sûrített egyetlen sorsdöntõ másodpercbe. Mire felocsúdtam, már hangtalanul szuszogtam egy keskeny, poros lépcsõ alján.

A könyvespolc túloldalán, a könyvtárban valaki puha léptekkel körbesétálta a szobát; rejtekhelyem elõtt ijesztõen sokat téblábolt.
- Mi tart ennyi ideig, Flame? - Számon kérõ hangsúlya szinte utasított, nem is kérdezett, és egyáltalán, rendkívül különös volt, egy... fõnök hangja egy gyermekébe rejtve.
- Csak elgondolkodtam, Daphne – válaszolt nyugodtan a bátyám, majd kissé önelégülten hozzátette: - Tudod, a színjáték része. Elmélkedem a húgomról, hisz' ez az elsõ karácsonyom nélküle, és a hiánya mindenhonnan felém kiabál ebben a házban...

Az igazság felért egy ökölcsapással az õ szájából. Kétlem, hogy neki bármit is ordítana az otthonunk, de szavakba sem lehet önteni, mit éreztem én, ott, az emlékek sötét kamrájában kuporogva. Hányszor játszottunk itt Caitlinnel... egyszer hajnalban felkeltünk, csak hogy...

Térdemet a mellkasomhoz préselve összegömbölyödtem, fogaimat pedig összeszorítottam, hogy ne törjön elõ a torkomból valami vadállatias, szörnyû morgás.

Odaát mindketten nevettek.

Iszonyú önfegyelemre volt szükségem, hogy ne fedjem fel magam, és ne ugorjak valamelyikük torkának.
Egy vadidegen lány a családom nyomorúságán kacag? Ki õ, a halál apró, véreskezû angyala?

Tulajdonképpen nem kellett volna meglepõdnöm. A bátyám barátnõjének biztos van köze a halálfalókhoz, talán õ maga is az, ha Flame-mel jár, ez a tizenkét-tizenhárom év körüli kislány pedig kettejükkel jött, adott a környezet, ami rossz hatással lehet rá.

Ez volt a logikus magyarázat.
Nem voltam vele megelégedve. Volt az egészben valami hátborzongatóan ismerõs, a fortyogó gyûlölet mellé kúszó érzés szinte a déjá vu-t súrolta, de amint utána nyúltam, beleolvadt a gyomromban gyöngyözõ félelembe.

Milyen mélyre süllyedtem.
A gondolat jött és ment, nem tudtam elhelyezni a többi, háborgó és fájdalomtól vonagló elmélkedés között. Azt sem értettem, miért követem a szememmel Daphne lépteinek zaját.
- Mi van azzal a könyvvel, ami leesett?
- Opsz. - Flame a homlokára csapott. - Arról egészen megfeledkeztem. Ott van valahol a földön.
Semmi mozgás.
- Egészen véletlenül – Megborzongtam a szavak fenyegetõ élétõl. - nem a mi drága Medi... - Fülsértõ csikorgás. - Meder... Meti...
- Meredith? - segítette ki Flame.
- Igen, õ. - Kis szünet. - Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla.
Micsoda? Kezdett irritálni, hogy nem látom õket, az arcukat, a mozdulataikat, a tekintetüket... Ennek tulajdonítottam az egyes mondatok érthetetlenségét.
- Lehet, hogy nem is kell.
- Mindegy. Szóval nem Meredith járt itt?
- Nem. Szerencsére.
- Ki tudja – töprengett Daphne. - Talán jobban jártunk... jártam volna, ha...
- Fiatal vagy még.
- Állandóan ezt hajtogatjátok... - Ezúttal végre igazán kamaszos képet festett a lány hangja, minden passzolt: a mondanivaló, a hanglejtés, a hangerõ, valószínûleg a mimika is. Nem láttam.

Ennél a megnyugtató pillanatnál döntöttem úgy, hogy nem hallgatom tovább õket. A gúnyos nevetésük okozta friss seb még sajgott, s hogy eltereljem róla a figyelmem, emlékeztettem magam, hogy még valóban van egy-két elintéznivalóm. Most már pontosan tudtam azt is, hogy mi az.

Az imént – évezredekkel ezelõtt -, mikor a pálcámat kerestem, egészen másra akadtam a zsebemben; a fényképre, amit kapkodva téptem ki egy albumból Nagyiéknál.

Óvatosan végigkanyarogtam a lépcsõn, melyben iránya miatt több vízszintes szakasz volt, mint emelkedõ, és pár perc múlva apuék ruhásszekrényébõl bújtam elõ. Szüleim ágyára roskadva hálaimát rebegtem, amiért az évek során belém vésõdött, melyik lépcsõ és padlódeszka ereszkedett meg, így nem jártam úgy, mint a könyvtárbeli puffal.

Tudtam, hogy nincs túl sok idõm, de muszáj volt egy kicsit nézegetnem a képet, mielõtt visszaosontam a kandallóhoz.
Caitlin születése elõtt készült, azokban a boldog idõkben, amikor még rajongtam Flame-ért. Õ csinálta a képet is, és éppen ezért volt ez a legmegfelelõbb; csak anyu, apu és én voltunk rajta.

Sietnem kellett. Anyu fésülködõasztalának tükréhez támasztottam a fényképet, anélkül, hogy belepillantottam volna – ebben a szobában újra öt éves voltam, nem akartam látni azt a kíméletlen ringyót, akivé váltam. A szívem minden második dobbanása a képembe vágta David arcát. A furcsa az volt, hogy minden elsõ Regulus nevét kántálta...

Hátra sem pillantva lopakodtam ki a szobából.

A kis folyosón volt még a vendégszoba és néhány kisebb gardrób, de a másik irányban egy tágasabb térbe jutottam, ami egyúttal a könyvtár galériája volt; a korláton áthajolva lekukkanthattam volna, hogy Daphne és Flame ott vannak-e még, de féltem, hogy meglátnak, úgyhogy a falhoz lapulva surrantam a szobám felé, mely egy volt a galériát körülvevõ három helyiség – a három gyerekszoba – közül, és a hallásomra hagyatkozva próbáltam fényt deríteni a dologra.
Semmi nem utalt arra, hogy ott lennének, úgy látszott, szabad a terep.

A szobámba lépve kis híján elsírtam magam. Legszívesebben örökre itt maradtam volna, itt, ahol tökéletesen biztonságosnak tûnt minden a sarkaiból kifordult gömbölyû világban, de nem tehettem.

Megragadtam a kispárnát az ágyamon, a virágosat, amit anyám varrt nekem, majd könnyeimmel küszködve, az étkezõben zajló vidám társalgás hangjaival a fülemben visszatértem a nagyszüleim házába.

Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.