efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Az Isten itt állt a hátam mögött
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
.................................. Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem. Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

(József Attila)

/Van, hogy néha elveszítjük Istent – de nem szabad elfelejtenünk, hogy ő sosem hagy el minket. Türelmesen várja, hogy ráleljünk; ha kell, az út végéig.
Sok varázslónak Isten egy mugli valami, amivel varázstalan társaink a mágiát magyarázzák. Na igen... és mi mivel indokoljuk az igazi csodákat?/

Kedves Meredith!
Flame nálunk tölti a karácsonyt, így a jelenlegi helyzetet figyelembe véve úgy döntöttünk édesanyáddal, hogy a családi béke érdekében jobb lesz, ha idén Roxfortban töltöd az ünnepeket.
Tudom, hogy későn szólunk, de mindeddig azon őrlődtünk Erlinával, hogy mi lehetne a legjobb megoldás. Mert igenis hiányzol nekünk, és megszakad a szívünk, hogy iskolai magányra ítélünk téged, azonban te is beláthatod, mennyire nehéz lesz most mindannyiunknak ez a karácsony (biztosan olvastad a Prófétában, hogy le kellett zárnunk a nyomozást...), és édesanyád nem bírná ki, ha te meg a bátyád az ünnepi asztal felett vitatkoznátok. Márpedig ez lenne a vége, ha titeket egy helyiségbe engednénk, mert mind tudjuk, hogy te még nem állsz készen elengedni Caitlint(igen, beszéltem Dumbledore-ral), míg mi többiek már megtettük ezt a fájdalmas lépést. Nem, egy pillanatig se hidd, hogy túl vagyunk rajta, egyszerűen csak...
Hogy kellemesebb témára térjek: Flame-nek komoly kapcsolata van, és huszonnegyedikén áthozza a barátnőjét és annak húgát vacsorára. Már csak ezért sem szabad...
Ingerülten félresöpörtem a levelet, majd az ágyam alá rúgtam. A felkelő nap fényében
elbotorkáltam a fürdőszobáig, hogy csillapítsam a szomjúságot, ami hajnalok hajnalán felvert álmomból.
A szobatársaim persze egytől egyig reggelizni voltak; a Roxfort Express korán elindul majd velük, hogy elvigye őket a családjukhoz, hogy a szeretet ünnepét azokkal tölthessék, akiket igazán szeretnek. Tulajdonképpen én sem vagyok kivétel, a házimanók nyilvánvalóan rajonganak értem. A tükörbe pillantva felhorkantottam, majd keserű szájízzel, tökéletesen éberen visszamásztam az ágyamba. Átfutott az agyamon, hogy talán még a vonat indulása előtt szólnom kellene Flitwicknek, hogy mégis maradok, de nem érdekelt az egész, nem számított, hány szabályt szedek meg a hallgatásommal. Váratlanul nyílt az ajtó, és Shirley titokzatos eredetű új parfümjének illata töltötte be a szobát. Egyenletesen szuszogva gyorsan alvást színleltem, de gyermeteg elképzelés volt, hogy pont őt át tudom verni.
- Oscar-díjas alakítás, Med, de jobban szeretném, ha most szépen artikulálva előadnád, miért vagy még mindig ágyban. - Választ sem várt, kegyetlenül lerántotta rólam a takarót.
- Barbár – morogtam. - Valahol a földön találsz egy levelet, majd az magyarázkodik helyettem.
- Apád levelére gondolsz? - vetette oda az utazóládámat taszigálva.
- Igen, arra. Figyelj, feleslegesen szenvedsz azzal a szarral, nem utazom el...
- Szarral!? Azt akartad mondani, hogy szutyokkal, ugye? - Mi van ilyenkor a trükkös lépcsővel, ami megkímél minket a hímnemű betolakodóktól?
- Jeremy, hálóingben vagyok! - rántottam magamra a lepedőt felháborodottan.
- Na és? Mondd, Shirl, hogy mit segítsek.
- Például menj ki a szobából, te ide be sem jöhetnél! - fakadtam ki. - És különben is, mi ez az egész, és honnan tudsz a levélről, Shirley, és...
- Arról mindenki tud. - Jeremy felvont szemöldökkel emelte magasba az egyik melltartómat.
- Pontosabban az egész család, plusz Jeremy – vetett szúrós pillantást a fiúra Shirley, majd kikapta a kezéből intim ruhadarabom. - Inkább a könyveket, meg a képeket pakold össze...
- De ha tudtok róla, mi a fa... fenét műveltek!?
Shirley tekintetét az égnek emelve a talárzsebébe nyúlt, és az ölembe dobott egy pergamentekercset.
- Olvasd! Persze, ha lefáradtál volna reggelizni, hamarabb megkaptad volna, és most nem kéne így kapkodnunk... Friss kíváncsisággal bontottam ki a papírt, amin mindössze ennyi állt: Csomagolj, kincsem, a szeles Skóciában egy zongora, és életed legnagyobb karácsonyfája vár!

Nagyi és Nagyapa

Megkönnyebbülten nevettem fel. A felismerés kiszakította belőlem a világvége-hangulatot, a kezdeti depresszióval járó rengeteg mocskot. Fejemet a párnámba fúrva kacagtam, s egy-egy kósza pillanatban már olyan érzésem volt, hogy levegőért is hiába kapkodom; mit nekem levegő, hiszen van családom! Itt van Shirley, itt vannak az ő szülei, és a nagyszüleim, ezek az áldott, sokat megélt emberek, akik szeretnek, és akiknek még mindig kellek én is...
Most már azon nevettem, milyen csöpögésbe hajló gondolataim támadtak hirtelen. Shirley összeráncolt homlokkal görnyedt a ládám felett, tekintetével majdhogynem aggódva fürkészte a párna alól kilátszó részeimet. Biztosan félt, hogy miután tegnap előtt bevertem a fejem, most az elmebaj korai tüneteit produkálom... Tegnap előtt – a kísérteties varázsszó sem lombozott le. Pedig hiába szemléltem lelkesen Jeremy szorgoskodását, a pillanatképek mögött, a fejemben ott cikáztak Rabastan Lestrange vonásai, és mégsem tehettek semmit. Jeremy ugyanis éppen ráakadt a fehérneműs fiókomra, és az ilyesféle ruhadarabok tömeges megjelenése erőteljesen sokkolta szegény barátomat. Az arckifejezését látva pukkadozva felvihogtam, mire Shirely rosszalló ciccegéssel bevágta a fiókot, és kiebrudalta a fiút, mondván, hogy csak akadályozza a munkáját.
- Az események tükrében bátran kijelenthetem, hogy képtelen vagy felismerni a könyvespolcot, Jeremy Carter.
- Hé, én csak segíteni akartam... Különben is, már pucéran is láttalak mindkettőtöket, semmivel sem tudom megsérteni az intim szférátokat.
- Te jó ég, remélem kellően fontos volt ezt bejelentened, mert nem hiszem, hogy a következő ötven évben hallótávolságon belül engedlek. Hihetetlen, hogy több ezer éves eseményekre hivatkozva túrod fel Med bugyis fiókját!
- Véletlen volt... - motyogta Jeremy, zavart pillantást vetve felém.
- Naná, véletlen... De tudod mit, Med majd önként is megmutatja neked a gyűjteményét... Ha beszámítható állapotban lesz – tette hozzá Shirley, mikor tehetetlenül felnyerítettem a háttérben. - Legalább már tudja, mit kapsz jövő karácsonyra.
- Neked sem ártana egy-két kezelés, Brooks. Ha eddig nem tűnt volna fel, barátok vagyunk.
- És neked eddig nem tűnt fel, hogy a humorérzékednek nyoma veszett? - bokszolta hasba. Jeremyt. Hasba. Nevetőgörcs a köbön, Meredith Maeve Field módjára. Shirley centinként hajtotta be az ajtót, majd suttogva beszélt tovább a fiúhoz. Az öklömet a számba tuszkolva elhallgattattam magam, mire barátnőm egy szemforgatás erejéig hátrafordult hozzám, aztán normál hangerővel folytatta Jeremy győzködését.
- Jeremy, én csak négyszemközt akarok beszélni ezzel az őrülttel.
- Oké, világos, csak túl hihetően játszottad a szerepet...
- Bocs, közben már rajta jártattam az agyam... Valami nincs rendben vele.
Jeremy értetlenül kukucskált be a résnyire nyitott ajtón, és kis híján lefejelte Shirleyt.
- Szerintem csak boldog – vonta le a következtetést. Szabad kezemmel feltartottam a hüvelykujjam.
- Inkább olyan, mintha bedrogozott volna.
- Varázsgombaaa – visítottam.
- Naná, meg cserepes növénynek álcázott vadkender. Az a hibiszkusz a sarokban mindig is gyanús volt nekem... - Jeremy egy mozdulattal belökte az ajtót, és lehuppant mellém. - Meg se próbálj elküldeni, Shirl, mert egyenrangú csapattagok vagyunk. Egyébként is, ha jelentkeznek a fű mellékhatásai, valaki kell ide segítségnek...
- Ú, le is hányhatlak? - pislogtam rá elbűvölten.
- Inkább meséld el, hogy mitől dobódtál fel ennyire, te kis bolondgomba. - Shirley halvány, érdeklődő mosollyal az arcán kecsesen végignyúlt a szőnyegen. Akkor ki is fog becsomagolni?
- Én csak... - Egy pillanat alatt abbahagytam a kényszeres nevetést. Tűnődve az alsó ajkamba haraptam, miközben szinte ijedten jártattam köztük ide-oda a tekintetem, s az abszurd helyzet tetőzéseként tétován kitöröltem a szememből egy bátor kis könnycseppet. Mintha az előző percek csupán érthetetlen, talán kicsit rémisztő részei lettek volna egy hatalmas közjátéknak, a valódi felismerés most ebbe az egy, lelassult másodpercbe tömörült. A levél okozta zsibbadt, tulajdonképpen elvárt fájdalom kristálytisztán eltörpült a biztonságérzet mellett. Az, hogy a szűkebb értelemben vett családom, a kör középpontja kiszakadt a körből (csonkán és gyengén, négy bástya helyett csak kettővel a várán), nem lökött ki egyenesen a végtelenbe: a köríven számtalan rokon és barát sorakozott. Ezentúl rájuk kell támaszkodnom, ismét feltétel nélkül; anélkül, hogy önkéntelenül vádat keresnék a szemükben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szüleim valaha betöltött központi szerepe Caitlin eltűnése óta nyomasztott, hanem... Ez az egész egy szünet, hogy az idő rendezkedjen helyettünk, egy vakáció, ami alatt én a lehető legjobb kezekben leszek. Ha pedig végre vége lesz a nyárnak, a hosszú útról hazatérve visszakapom az embereket, akiknek az életemet köszönhetem. Körbepislogtam a szobában; a tárgyak biztatóan bólogattak, csakúgy, mint Shirley, aki alig győzte kivárni az első értelmesnek induló mondatom végét. Rákacsintottam, majd nagy levegőt vettem, és szélesen elmosolyodtam.
- Én csak örülök, hogy vagytok nekem.
~o~
- Itt a büfés boszorkány, nem veszel semmit, Med? - kérdezte David. Agatha előtt úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna, de kerülte a tekintetem, és a viselkedése alapján könnyűszerrel mintázhatták volna róla a Sértődöttség szobrát. A kabinban egyébként is változó hangulat uralkodott; Jeremyvel és Shirleyvel néha egy emberként pukkadoztunk Agatha elborult szónoki pillanatain, majd két társam haragos szempárbajba kezdett, mert a veszekedésemről Daviddel különböző forrásokból értesültek, az egyeztetés pedig a párocska megjelenése után lehetetlenné vált. Jeremy szerint tehát én szúrtam el, míg Shirley szusszantásai egyértelműen David ellen érveltek.
Ezeket a tevékenységeket többször félbeszakította Agatha furcsa cuppogása David nyelvével a szájában. Ilyenkor a többiekkel tüntetően a könyveinkbe temetkeztünk, vagy esetleg hangosan vitáztunk érdektelen dolgokról, hogy legyűrjük nevethetnékünket, illetve – az én esetemben – ne próbáljunk rájönni, hogy egy ilyen helyzetben mit is kellene éreznünk. Mert bevallom, irritált ez a tüntető fizikai kontaktus, dühített, hogy Agatha annyira hangsúlyozni akarja a birtoklás tényét, de nem tudtam, hogy ez az undorral vegyes harag a féltékenység torzszülöttje-e, vagy csak a védelmezni akaró barát tör elő túl erősen bennem. Figyelemelterelésképpen azt a könyvet olvastam, amit Regulus adott kölcsön pár hete. Láthattam, hogy jó előre eldöntötte, hogy ideadja, mert az oldalakat mindenfelé megjegyzések és rajzok tarkították. Sokszor annyira elgondolkoztatott egy-egy jegyzete, hogy nehezen zökkentem vissza a valóságba; most is időbe telt, mire felfogtam David kérdését.
- Köszönöm, most nem.
- Még csak nem is reggeliztél, enned kell valamit – közölte Shirley egy konyhafőnök stílusában, ellentmondást nem tűrően.
- Shirley, szerinted mit jelent az, hogy a szüleim már a karácsonyt sem akarják együtt tölteni velem? - Angyali mosollyal néztem fel rá, miután kellőképpen megforgattam a szemem.
- Hogy az unokabátyám kitűnően tud manipulálni jóhiszemű, kedves embereket?
- Nem. Azt jelenti, hogy két hónapja nem kaptam zsebpénzt. De most, hogy mondod... nyilvánvaló, hogy erről is Flame tehet. Azt hiszem, gyűlölnöm kéne – morfondíroztam eltúlzott színpadiassággal.
David menetrendszerű horkantására mindannyiunkból egyszerre robbant ki a nevetés. Agatha természetesen nem érthette az én gyenge poénomat, így elsötétedő arca gyorsan kínos csendet varázsolt közénk. Ebben a pillanatban kukkantott be az ajtó üvegén Lily, és bár tudtam, hogy miről akar velem beszélni, a megmentőnek járó mosollyal fogadtam. Elvégre is egy kellemetlen szituációból ragad ki, és hála neki, nem kell idióta, átlátszó hazugságokkal megindokolnom Agathá-nak az előbbi általános jókedvet. Az igazsághoz semmi köze se neki, se másnak, aki a körön kívül áll.
- Bocsássatok meg, kedves barátim, el kell vonulnom ezzel a kedves hölggyel – pattantam fel, mielőtt rajtam kívül bárki észrevehette volna Lilyt. Így a pillanatnyi értetlenségben könnyedén kijutottam a kupéból. Szívem szerint a legújabb Ezüst Nyíl sebességével repültem volna a vonat végére, de eszembe jutott valami, ami a plusz elégtételen kívül más finomságokat is hozott. Kikaptam egy galleont a zsebemből, és Shirley ölébe dobtam. - Addig vegyél nekem valamit a nénitől, Nagymama. De nehogy zsírszegény legyen!
- Úgy rémlik, hogy le vagy égve a családi válság miatt...
- Kiraboltam Davidet! - kiáltottam vissza az előre kitervelt csattanót; a büfés boszorkányt megkerülve még hallottam, ahogy Agatha Davidre ront:
- Meglopott...!? Kuncogva csapódtam Lilyhez.
- De jó kedve van ma valakinek.
- Reggel óta egyfolytában – feleltem vidoran. - Talán tiltja valamelyik szabály, prefektus kisasszony?
Félreértelmezhetetlen grimaszt vágott.
- Nem azért mondom, örülök neki, csak tegnap óta gyökeres fordulatot vett a hangulatod, és ez meglepett, kiváltságos jogokat nélkülöző diáktársam.
- Hoppá, egy null oda. - Egy kupé ajtajához lapultam, hogy egy csapat rohangáló elsős elférjen mellettem. Odabentről füttyentgetés szűrődött ki; amikor megfordultam, és a kifejezőbb felemet mutattam nekik, lelkesen integettek. Andy Allton és más hímnemű osztálytársaim ültek ott Hedviggel és Nadine-nal, de gyanítom, nem utóbbi kettőnek tulajdonítható a fütty...
Visszaintettem nekik, majd ismét Lilynek szenteltem a figyelmem. - Egyébként... elhiheted, hogy ha állandóan a parkban történtekre gondolnék, nem lennék ilyen könnyed. De nem akarom egy merő görcsként tölteni az ünnepeket, a párnám alatt rettegve. - Suttogóra fogtam a hangom. - Rabastannak egy ideig semmi oka nem lesz bántani engem. A történtek nem fognak kiszivárogni, Regulusszal pedig két hétig nem találkozom. Nem mellékesen Lestrange-dzsel sem.
- Gondolkodtam ezen, Med, és még mindig nem értem, hogy miért nem mondod el Regulusnak...
- Azzal már elkéstem. Biztosnak lehetünk benne, hogy Rabastan bombabiztos alibit állított magának, és talán már el is kezdte ellenem hangolni Reget. Ha két nap után elé állnék ezzel a történettel, örökre elveszteném a bizalmát.
- Lehet, hogy neked hinne. Hiszen fontos vagy neki, ad a véleményedre... - Lily beharapta a szája szélét. Elgondolkodva lökte ki az utolsó kocsi előterébe vezető ajtót. Nagyon igyekezett segíteni nekem, de...
- Mennyi esély van rá, hogy tényleg nekem hinne? Szerintem akkor sem lettem volna jobb helyzetben, ha rögtön a... dolog után hozzá rohanok, mert Lestrange tudta, mire készül, egy lépéssel előttem járt.
A kis helyiségben csak a kerekek tompa zakatolása hallatszott, az apró ablakon kitekintve pedig az alattunk elsuhanó síneket láttam.
- Mi van Dumbledore-ral? - vetette fel a lehetőséget újra. Aznap is ez volt az első mentsvára, mikor zokogva elmeséltem neki a történteket.
- Kirúgnák Rabastant. És? Rám küldené az iskolában maradt haverjait. Őt egyedül talán még kordában tudom tartani valamennyire, de ha a többi csuklyanövendék is beszáll a játékba... Képzeld csak el, jönne például Piton, és keverne nekem egy jó kis mérget...
- Perselus nem... - Pirulva nyelte le a mondat végét.
Elnyomtam egy mosolyt. Ezt a mesét még elregéled nekem egyszer, Lily Evans...
- Igazából nem is ettől félek. Hanem... Tudod, azt rémiszt meg, hogy ez az egész túlnyúlik az iskolán, túl Dumbledore-on. Ez már részben... ha nagyon kis részben is, de Voldemortról szól.
- A húgod miatt mondod ki a nevét?
- Igen, miatta. - Dacosan álltam szigorú pillantását. - Látod, ő a nagyobb rész. Ha így folytatom... ha még több ember ad nekem a sötétségből, lassan nyakig benne leszek ebben a társadalmat megrendítő háborúsdiban.
- Ugyan már, csak tizenhat vagy. Ez nem így működik. Különben sincs még háború.
- Vagy csak nem tudunk róla.
- Á, Malfoy nélkül nem kezdik el. Biztos megvárják, amíg leteszi a tizenötezer RAVASZ-át – vigyorgott be hozzánk Sirius. - Ezt Shirley küldi. - Hozzám vágott egy csokibékét, amit sikeresen elejtettem, mert a kezem még mindig remegett a váratlan ijedtségtől.
- Sirius, nem ronthatsz csak így ránk! Beszélgettünk... - dorgálta meg Lily. Csak dorgálta, mert szemlátomást őt is megrémisztette Sirius hirtelen felbukkanása. Ezért nem ordibált vele. Legalábbis nem rögtön.
- Azt velünk is lehet – vont vállat a fiú. - Kicsim, a cuccod a méltó helyén van, nálunk. Shirley kicsit mérgelődött ugyan, de meggyőztem.

- Nem férünk el ennyien – ugrott be már út közben. A fiúk természetesen a vonat másik felében vertek tanyát, nekem mégsem volt elég az idő, hogy ellenkezhessek az áttelepítés ellen.
- Peter megint megsértődött valamin – mondta Lily a csokibékámat bontogatva. - Mostanában folyton ezt csinálja.
- Nem ül veletek? - Az utóbbi öt évben, mióta ismertem a Tekergőket, még egyszer sem fordult elő ilyesmi. Őszintén meglepődtem.
- Franc tudja, kihez könyörögte be magát – morogta Sirius. - Engem nem is érdekel, kezd elegem lenni belőle.
- Értem...
Aznap másodszor menekültem meg Lily jóvoltából: amikor Regulus feltűnt a folyosón, határozott mozdulattal belökött a kupéba, ahol James faltól falig mosolya próbálta kiszorítani a fejemből Reg töprengő fintorát.
~o~
- Nem kellene lemennem segíteni? - Caitlin nyugtalanul lóbálta a lábát, össze-vissza gyűrve ezzel a fotelomra borított pokrócot. Gyors pillantással nyugtáztam a rongálást, majd lapoztam egyet a könyvben, amit mindeddig feszült figyelemmel olvastam, és csak hosszas hallgatás után kérdeztem vissza, mikor már az egész szoba vibrált a húgom esetlenül elfojtott feszültségétől.
- Miben akarsz segíteni? - Felesleges lett volna türelmetlenül sóhajtoznom; Caity ebben a lelkiállapotban akkor sem fogta volna fel, hogy megzavart egy számomra fontos tevékenységben, ha a fülébe ordítom.
- Feldíszíteni a fát, berakni alá az ajándékokat... tudod, ilyesmikben. - Nem bírta tovább, felkucorodott mellém az ágyra. Feladva az eleve halálra ítélt küzdelmet becsuktam J.M. Barrie klasszikus Pán Péterjét, és a hátamra fordultam, hogy lássam Caitlin izgalomtól kipirult arcocskáját.
- A Jézuskának akarsz segíteni? - Mert azokba a házakba, ahol ilyen kicsi lányok élnek, még mindenképpen a Jézuska hoz mindent.
- Medy... - Vékony kis hangja suttogássá halkult, ahogy a fülemhez hajolva folytatta: - Tudom, hogy nem lett volna szabad hallgatóznom, de a múltkor, amikor Tara néni és Sebastian bácsi meglátogatták anyut... nem bírtam ki. - Bűntudatosan lehajtotta a fejét; épp időben, már féltem, hogy észreveszi mosolyra húzódó számat. - Arról beszéltek, hogy miért beteg anyu... és akkor Seby bácsi azt mondta, hogy már nem csak anyu beteg, hanem mindenki, mert itt az influ... influn... - Az erőlködéstől, hogy ráakadjon az emlékei között a különös, idegen szóra, egészen felnőttes kifejezésbe torzult az arca, kis kezeivel pedig a levegőt markolászta, hátha úgy gyorsabban elkapja a kis piszok grabancát. -, szóval az influmenza-járvány, ami még a varázslókat sem kíméli.
- És?
- És azt hiszem, hogy akkor az angyalok is betegek... és ki segít akkor a Jézuskának? - fejezte be kétségbeesetten.
- Szerintem egyedül is boldogul – simogattam meg a haját.
- De neked mostanában sosincsen igazad! Azt is mondtad, hogy Flame hazajön, még sincs még itthon!
- Mert apu az előbb ment el érte a King's Cross-ra. Késett a vonata. - Kis szerencsével ki is siklott volna – tettem hozzá magamban. Megint az lesz a vége annak, hogy hazajön, hogy az ünnepi vacsora marakodásba torkollik, én pedig a szobámba zárkózva tépdesem majd az ajándékaim csomagolását. Bosszús mélázásomat Caitlin boldog sikolya vágta ketté, odalent vidáman csilingelt a csengő.
- Ne visítozz már, csak apáék jöttek meg – ugrottam utána, mielőtt még kiszökött volna a szobámból. Szokás szerint az volt a feladatom, hogy távol tartsam a nappalitól, ahol anya a karácsonyfát díszítette.
- De lehet, hogy a Jézuska is velük jött! - ficánkolt elszántan, hogy kiszabaduljon ölelésemből.
- Ne bolondozz már, hiszen...
-... hiszen három óra sincs, hogy-hogy alszol? - Tara nénikém egy pillanat alatt kezelésbe vette a szobát, mialatt én álmos pislogások közepette próbáltam kikanalazni az arcomból a hajam. Csak úgy szikrázott a kezében a varázspálca, s ténykedése nyomán sorban megtisztultak a poros bútorok, amik közül én érkezésemkor kizárólag az ágyra pazaroltam a figyelmemet.
Utoljára a függönyöket húzta szét a hatalmas, földig érő ablakok előtt, amiken át az erkélyemre juthattunk volna ki, ha odakint nem süllyedt volna fagypont alá a hőmérséklet, és amelyről néhány veszélyesnek tűnő mozdulattal rendszeresen le tudtam mászni a házat körülvevő verandára. Az erkélyt nyáron bambuszcsövek és zöldellő növények színesítették; olyankor egy kényelmes fonott székben ücsörögve töltöttem az estéimet, és hűvös limonádét iszogatva szemléltem a nagyszüleim – és nyaranta az én – otthonomat körülölelő természetet. Most azonban csak a hóról visszaverődő fényt érzékeltem odakintről, majd kisvártatva a hideg is megcsapott.
- Tara...! - szisszentem fel, összébb húzva magamon a takarót.
- Nyár óta nem volt senki ebben a szobában - akkor is te -, csodálom, hogy nem ájultál el a levegőjétől. - Végül olyan sokáig néztem rá csúnyán, hogy némi zsörtölődés után becsukta az ablakot.
- Feleslegesen fáradtál, Nagyi tuti kiszellőztetett – ásítottam.
- Eszébe sem jutott. Amióta megtudta tőlem, hogy mi a nagy ünnepi helyzet, egyfolytában süt és főz, mert azt hiszi, ha ájulásig töm a sütijeivel, elfelejted apádék otrombaságát.
- Nyáron is ezt csinálta.
- Na látod, anyám már csak ilyen. - Egy ártatlan kis kacsintás után lerántotta rólam a takarót – pont mint pár órával ezelőtt egyszülött lánya, az én drága jó Shirleym. Végül is, családban marad a kíméletlenség... - Igazából van benne valami, tudod, a csoki meg az endorfin, de ahogy elnézem, rád most jobb hatással lenne egy alapos fürdés, mint egy tálca meggyes pite. Szörnyen nyúzott vagy. Ennyire kifárasztott az utazás? Mikor értél ide?
- Csak egy órája – indultam meg illedelmesen a folyosó végi fürdőszoba felé. - Volt egy kis hótorlasz az úton. A masiniszta meg nagy eséllyel kvibli, mert az akadály majdnem kifogott rajta, bár tényleg elég váratlanul jött a havazás. Még jó, hogy Nagyapa eljött értem, máskülönben ide is vonatozhattam volna.
A kilincsen volt a kezem, amikor visszafordultam buzgón ágyazó nagynénémhez.
- Nagyi tényleg meggyest süt?
- De csak azért, mert úgy gondolja, a szokásos farkasétvágyaddal esel neki – válaszolta a párnámat püfölve. - Találkoztál már vele egyáltalán?
- Elugrott a boltba, mielőtt hazaértünk, úgyhogy elkerültük egymást, aztán meg rögtön kidőltem – pirultam el szégyenkezve.
Fejcsóválva hozzám lépett és megölelt.
- A te szerencséd, törpe, mert leginkább egy beteg csirkére hasonlítasz. Ha így látna meg, biztosan szívrohamot kapna.
- Jól van, most már abba lehet hagyni a szekálást – dörmögtem a vállába (mert nem volt sokkal magasabb nálam, de a megszólítás úgy tűnik, képtelen volt elsunnyogni a listájáról). Tara néni mindig azzá vált, amire éppen szükségem volt: nővérré, baráttá, pótanyává. - Alig aludtam az éjjel. A levél is bántott... öhm... Daviddel is összevesztem. - Kicsúszott a számon, miközben a jégen haldoklós történet kipattanását próbáltam elkerülni. Valójában nem is bántam; amikor már kimondtam, rájöttem, hogy egy ideje igenis erről is akartam végre beszélgetni valakivel.
- David? - Tara néni érdeklődve eltartott magától. - Fadíszítés közben megbeszéljük, jó? Addig fürödj meg, és öltözz át, mert ilyen állapotban tényleg nem kerülhetsz nagyanyád szeme elé. Túlságosan hajazol a nyári, depressziós önmagadra.
- Hm... - Megint megtorpantam a küszöbön. - Ti is itt lesztek este?
- Nem, mi csak holnap jövünk, ahogy szoktunk. A szüleid nem lesznek itt, Nagyapád nagyon összekülönbözött velük tegnap a levél miatt – nyugtatott meg gyorsan, mihelyt megcsillant a szememben a riadt kérdés. Engem is meglepett, hogy mennyire megijesztett a lehetőség, hogy a szüleim ide jönnek, a tulajdonképpeni búvóhelyemre. - Csak azért ugrottam át egy órácskára, mert mint mondtam, anya beköltözött a konyhába, és valakinek mégiscsak be kellett vonszolnia a fát.
- Nagyapa próbál halat fogni a vacsihoz? - vigyorogtam. Hagyományos jéghorgászat.
- Szokás szerint – nevetett fel. - Na de nyomás fürdeni, mert nagyanyád már alig várja, hogy viszontlásson!
*
Egy forró fürdővel, egy ruhacserével, és három meggyes pitével később, egy bögre teával a kezemben a konyhában ücsörögve Tara nénit figyeltem, ahogy megpróbálta a lehető legtökéletesebb pozícióba állítani a kerekded kis ezüstfenyőt. A fa illatát legnagyobb bánatomra elnyomta a Nagyapa magyar-mániájának köszönhető, mára hagyománnyá vált bejgli esszenciája, de vigasztalt a tudat, hogy este, a lassan elsötétedő, jólesően meleg helyiségben már nem rotyog zajongva semmiféle étel, és az egész házat betöltő karácsony-illat végre ide is belopózik majd. Vagyis... reméltem, hogy mindez nem csak az ünnep második napján van így. Még sosem töltöttem a nagyszüleimnél a Szentestét.

- Kisült a diós, nem akarod megkóstolni, kincsem? - Nagyi az egész napos sürgés-forgás után is makulátlanul festett; laza kontyából egyetlen kósza tincs sem szabadult el, kötényét pedig mintha most kapta volna le a vasalódeszkáról. Kék szemei drágakőként csillogtak rám, akárha eltökélt céljuk lenne a Napot helyettesítve bevilágítani életem elfelhősödött egét.
Elvigyorodtam önnön költőiségemen. Nagyi önmagát látta benne, - nem csupán a fényképek tanúsága miatt, a külső hasonlóság édeskevés két ember között -, bár sokszor úgy tűnt, belülről ég és föld vagyunk, meg-megcsillant köztünk valami megfoghatatlan egyformaság, aminek eredetére egyedül ő tudott volna választ adni. De egyszer sem kérdeztem, ő pedig sosem beszélt erről. - Hm, tudod, hogy a mákosra pályázom... Különben is, annyit ettem ez alatt az öt perc alatt, mióta a kezed közé kaparintottál, hogy csoda, ha vacsorára helyet tudok szorítani a többi finomságnak – ragyogtam rá. Mikor velük voltam, vagy akár csak beléptem ebbe a házba, többé nem volt szüksége a saját fényemre. Elég volt elcsennem egy picit az itt élők mosolyából.
- Az iskolában teljesen elrontják az étvágyatokat. - Fejcsóválva kavargatta az ígéretes állagú húslevest. - Megmondtam Albusnak, hogy vegyen fel egy normális szakácsot, ajánlottam is neki egy kitűnő francia séfet, de nem hajlandó lecserélni azokat a semmirekellő házimanókat!
- Ezen vesztetek össze? - Futólag összenevettem Tarával.
- Dehogyis, tudod, hogy ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amikkel megpróbálom kihozni a sodrából. - És már szelte is a frissen sült diós bejglit. Közben nagyot sóhajtva előtárta jogosnak ítélt haragja okát. - A szégyentelen nem akar eljönni az osztálytalálkozónkra.
- Nem mondoood – tátottuk el egyhangúlag a szánkat nagynénémmel. Az ő kezében néhány karácsonyfadísz, az enyémben pedig a kiskanál csilingelt az elfojtott kuncogástól.
Nagyi csípőre tett kézzel, sértődötten tornyosult fölénk, ami tipikus nagymama-teljesítmény volt, tekintve, hogy a konyha két legtávolabbi sarkában tartózkodtunk Tara nénivel.
- Ez egyáltalán nem vicces! Ha ő nem jelenik meg, akkor mások sem, ugyanis a többség csak azért tolná oda a képét, hogy jól benyalhasson a hős Dumbledore-nak...
- Hű – zengtük kórusban. - Nagyi, nem is tudtam, hogy ismersz ilyen szavakat... ijesztően lépést tartasz a korral – közöltem vele vigyorogva.
- Inkább segíts fát díszíteni a mamlasz lányomnak, te csibész – búbolt meg kedvesen, majd önműködőre állította az összes konyhai eszközt a fakanáltól kezdve a turmixgépig (nem egy tipikus varázsló-háztartásban járunk), és kivonult a helyiségből; saját bevallása szerint azért, hogy ajándékokat csomagoljon, de szerintem inkább arról volt szó, hogy mégiscsak sok volt neki a munka, és nem viselte túl jól a hülyeségünket.
- Na ez az, törpe, gyere asszisztálni. Közben pedig mesélj nekem a mi Davidünkről.
Fintorogva a mosogatóba tettem a a bögrémet.
-Nem éjtem, miéjt kell kézzel mosogatnia. - Caitlin alig ért fel a pult széléig, de kis kezeivel elszántan kapaszkodott belé, hogy jobban lássa ügyködésemet.
Anya a jól végzett munka örömével szemlélte a megterített ünnepi asztalt, s közben fél szemével gyakorlott mozdulataimat kémlelte.
- Meg kell tanulnia tisztelni a varázslatot – felelte kicsit megkésve, amit Caity bosszúsan összevont szemöldökkel fogadott.
- De ma kajácsony vaaan – nyavalygott helyettem.
- Nem számít.
Húgom a könyökömhöz dörzsölte orrát, és anya elé trappolt, hogy szokás szerint meggyőzze az igazáról.
Karjait határozottan összefonta mellkasa előtt, vonásait pedig a mugli filmekből ellesett vészjósló arckifejezésbe rendezte. A háttérben prüszkölve öblögettem a tányérokat.
-Segíteni akajok Medynek – bökte ki végül.
- Még túl kicsi vagy hozzá, cicám – simogatta meg szőke buksiját anya. Caitlin elkerekedett szemekkel, fogacskáit édesen kivillantva nézett fel rá, és bevetette az adu ászt:
- De ha fognám a pálcádat, mikor tisztája vajázsolod a dolgokat...
- Meredith, hahó, minden rendben? - Tara néni egy aranyozott, első ránézésre meghökkentően csicsás angyalkát lengetett az orrom előtt, hogy visszatérjek a valóságba.
- Igen... igen, persze, csak eszembe jutott valami. - Megdörzsöltem a homlokom. - Te figyelj, ezt az izét ugye nem akarod felrakni a fára?
- Igazság szerint feltett szándékom volt kidobni szegényt, de egyrészt elállod a szemeteshez vezető rögös utat, másrészt ezt nyilván azért teszed, mert kirohanásodhoz híven rajongsz ezért az angyalkaszerűségért, úgyhogy...
Készségesen kinyitottam a mosogató alatti szekrényt, ahol a maga zöld és tökéletes valójában ott állt A Kuka.
- Eressz rá egy tarolóbűbájt is a kedvemért.
- A legnagyobb örömmel. De őrködj, nehogy anyám rajtakapjon, biztosan valamelyik kedves falubeli nénitől kapta.
- Remélem, csak egy ilyet adott neki az a hölgy, mert... olyannyira megemelné az ünnep színvonalát, hogy mi, halandó emberek kénytelenek lennénk odakint tölteni az estét, hogy ne homályosítsuk el fényét. - Rövid, de annál fellengzősebb pamfletem után az étkezőasztalt megkerülve a díszeket rejtő dobozhoz mentem, hogy mellé térdelve ellenőrizhessem a további szörnyűségek remélhető hiányát. Egészen más dolgokra akadtam; a dobozon és a dobozban egyaránt elfeledett emlékek ordibáltak eltökélten, hogy eszembe juttassák a legnyilvánvalóbb dolgot a világon:
- Ez az első karácsonyunk Caitlin nélkül. - Idegen eredetű gombóc kezdett növekedni a torkomban, ahogy egy darab zsírpapírból a tenyerembe ejtettem Caity papírcsillagait. - Nagyi megöl, ha meglátja, hogy ollót adtam a kezedbe. - Árgus szemekkel lestem, hogyan vágja ki a csillagokat, amiket szelíd erőszakkal velem rajzoltatott meg.
- Majd én megvédelek – szűrte fogai közt. Csodálkoztam, hogy képes hangokat kiadni, hiszen a koncentráció segítésére félig kidugott nyelve elállta a kijáratot.
- Én vagyok az idősebb, úgyhogy az az én feladatom. Ide az ollóval, ennyi papírdísz elég lesz, a többit majd megcsinálom.
- El fogod jontani – tottyant le a földre, miután kelletlenül a kanapéra tette az éles szerszámot.
- Gondolod?
- A síveid is azéjt olyan nomik, mejt mindig kimész a vonalból...
Felnevettem, mikor megtaláltam alaktalan szívecskéimet egy rakás üveggömb alatt. Elszántan a mélyen hallgató Tara néni kezébe nyomtam őket a csillagokkal együtt, könnyes szemeimet harcra készen emeltem nagynénémre.
- Hm. Te tudod, most te vagy a főnök.
- Helyes – bólintottam elégedetten. Míg ő a díszek felaggatásával bajlódott, én a doboz oldalán pompázó rajzokat nézegettem a szőnyegre hasalva. Flame sárkányai birokra keltek az én unikornisaimmal, a sarokban pedig a későn született Caity sértődött C betűje nyomorogott egy bólintér társaságában. Halványan rémlett, hogy a rajzok afféle mozdulatlan képregények, s a történetet a fejünkben lovagok és királykisasszonyok bonyolították tovább; erre összpontosítottam minden figyelmemet, mert reméltem, hogy csupán félreértelmeztem Tara néni hangsúlyát, és nem készül világmegváltó beszédre. Csalódnom kellett. - Meredith, mindennek oka van, és minden valami nagyobbnak a része, így a végén minden és mindenki a helyére kerül. - Hogy nyomatékot adjon szavai vigasztaló felhangjának, mellém guggolt, és megpróbálta megsimogatni a fejem. Elrántottam.
- Nem hiszek ebben.
- Régen hittél – állt fel, félig feladva a csatát.
- Régen nem Isten állt a második helyen azoknak a listáján, akiket a rossz dolgokért okoltam.
- Ezt ne mondd el apámnak, mert majd' kibújt a bőréből, mikor rájött, hogy nem kell egyedül mennie az éjféli misére.
- Nem tudom, miből gondolta, hogy nyár óta találtam jobb bűnbakot Flame-nél és Istennél. - Akaratlanul is gúnyos volt a hangom, holott még látatlanban sem akartam megbántani Nagyapát.
- Figyelj, én csak annyit kérek, hogy igyekezz jó képet vágni a dologhoz. Úgyis rájön, hogy mi a helyzet, ne akard, hogy a csalódás mellett még kínosan is érezze magát. Egyébként nem Isten tehet a rossz dolgokról, azokat mi idézzük elő a döntéseinkkel... és... Ő meg nem nyúl le, hogy helyrehozza helyettünk a hibáinkat, mert akkor semmit sem tanulnánk, és nem lenne értelme az egésznek. De tudd, hogy ha nem is javítja ki a múltunkat, megadja hozzá az erőt és a lehetőséget, hogy mi megtegyük. És ahogy azt már említettem, mindig minden a helyére kerül a végén: az eltűnt kislányoktól kezdve a giccses angyalkán át egészen a... hím nemű barátokig. Szóval mi van Daviddel meg veled?
- Én... mindjárt jövök, csak elmegyek pisilni. Túl sok teát ittam. - Gyáván, szinte futva menekültem ki a fürdőszobába. Kézmosás közben rádöbbentem, milyen meleg az arcom; kétségbeesve nyitottam meg a hideg vizes csapot, és alaposan átdörzsöltem felhevült bőröm, hátha a jegesen tiszta víz a gondolataimról is eloszlatja a fülledt párát.
A tükörből egy elbizonytalanodott lány nézett vissza rám. Isten és én Caitlin eltűnése előtt nagyon jóban voltunk. London az általánosan elterjedt anglikán hit ellenére is bővelkedett eldugott katolikus kápolnákban, és kevésbé elrejtett, takaros templomokban. Vasárnaponként (sőt, néha akár hétköznap is) kedvemre barangoltam a városban utánuk kutatva, és valahogy minden alkalommal úgy találtam rá a megfelelőre, hogy csendesen belopakodhattam a misekezdésre. Egy idő után már voltak kedvenc helyeim, állandó padtársaim (leginkább idős nénik, akiknek általában éppen velem egykorú unokájuk volt, akiről véletlenül képük is volt. Grahamet is így láttam először, tíz évesen, a nagymamája igazolványában.), és nyaranta, amikor egy hónapot itt töltöttem Skóciában a nagyszüleimnél, lelkesen énekeltem a helyi gyerekkórusban. De a dolgok természetellenesen nagy fordulatot vettek azzal az augusztusi nappal. Isten többé nem mentette fel Flame-et a bűnei alól, és a dolog fordítva sem működött; a bátyám gonoszságai nem feledtették velem, hogy Isten tehet mindenről a világon. Elfeledkeztem viszont arról az aprócska tényről, hogy Istennek nincsenek bűnei, és nem követ el ocsmányságokat. Azokról, mint ahogy azt Tara néni is megmondta, az emberek tehetnek... - Már azt hittem, rád támadt a vécémanó – mosolygott rám kávéja felett, amikor végre valahára visszatértem a konyhába. A fa feldíszítve állt; csálé szívecskéim egy külső szemlélőnek talán érdemtelenül központi helyet foglaltak el.
- Nem bírt velem – huppantam le vele szemben.
- Büszke vagyok rád. Na de nézzük, hogy a fiúkkal is ilyen ügyesen elbánsz-e.
Örültem, hogy ilyen gyorsan a tárgyra tért, nem akartam tovább rabolni az idejét a hülyeségeimmel. Belőlem is ilyen célratörően robbantak ki a szavak.
- Igazából... attól félek, hogy sohasem voltam szerelmes Davidbe, hogy csak elhitettem magammal, bebeszéltem a beteg, rózsaszínfelhős lelkemnek, és... Tudod, annyira adott volt a helyzet! Én... tizenhárom évesen rádöbbentem, hogy a tökéletes életem talán mégsem olyan hibátlan, hogy az, amit James érez Lily iránt, ami miatt egyre csak udvarol neki, és nem adja föl, az... még annál is jobb lehet, mint amilyennek a regényekben leírják. Vágyni kezdtem rá, hogy nekem is legyen valakim, aki megfogja a kezem... de igazán, olyan összekulcsolósan, és... ó, a fenébe is, én sorra vettem a lehetséges jelölteket. - Szégyenkezve a kezembe temettem az arcom. Az emlékek most nyertek értelmet, mikor végre elszántam magam, hogy egymás mellé rakjam őket. Joggal féltem ettől a pillanattól; borzasztóan megalázó és kiábrándító volt önmagam előtt, az elmúlt évek pedig egyszerre hazug színekben pompáztak, és egyenesen időpocsékolásnak, felesleges önámításnak tűntek. - Aznap este, az Emmával a kezemben gyorslistát írtam azokról a fiúkról, akik közelebb álltak hozzám az átlagnál. Még Jeremy is megfordult a fejemben, de nem találtam elég helyesnek... - Az önutálat a tetőfokára hágott, hányni bírtam volna magamtól. - Ha belegondolok, talán csak Sirius és Regulus nem jutott eszembe potenciális áldozatként.
- Davidre esett a választásod.
- Igen - néztem fel rá meglepetten. Teljesen elfelejtettem, hogy velem van, inkább csak magamnak beszéltem. - Olyan egyértelmű volt, hiszen kiskorunkban is ő volt a férjem a játékoknál, jóképű volt és már így is-úgy is szerettem, mit nekem egy kis felturbózás... Ez gusztustalan, nem?
- Dehogyis, ne beszélj butaságokat. Ez így természetes. A kamaszkor a felnőtté válás szerves része, mindenkinek át kell esnie ezeken a szakaszokon. - Kedves mosollyal megfogta a kezem.
- Shirley mégsem hülyült meg így és... na jó, Nadine és Hedvig akkortájt zúgtak bele valami felsősbe, de...
- Na látod! Gondolj csak az aranyvérű fruskákra; annyi idősen izgatottan faggatják a szüleiket, hogy kit jelöltek ki hites urukul, ész nélkül beléjük szeretnek, mikor fény derül a kilétüket; aztán persze már nem rajonganak ennyire értük... A lányoknál alapvető, hogy eljön az idő, amikor többre vágynak; megérzik, hogy kezdetét vette a nővé válás, és siettetni akarják, erre pedig a fiúkat látják a legjobb... eszköznek, jobb híján ezt a szót használom. Minden tizenéves lánynak van egy titkos szerelme... Egyébként erről nem a személyiséged, hanem a hormonjaid tehetnek. Átveszik az irányítást, és bármit elhitetnek veled.
- De akkor is... szemétség egy bizonyos szinten túl. Én lassan három éve játszom ezt, és Davidet is belerángattam, holott... - Félelmetes igazság kezdett testet ölteni a gondolatok mögött. - Pont úgy szeretem, mint öt évesen. Bemocskoltam a barátságunkat. Előre megfontoltan... én kinéztem őt magamnak.... direkt máshogy néztem rá... az ujjam körél csavartam, aztán a barátság-dumával kínoztam mindkettőnket, pedig az kezdettől fogva nem számított; sőt, szempont volt...!
- Azt első szárnypróbálgatások - vont vállat megértően.
- Akkor is ezt mondanád, ha én lennék a szenvedő alany? És... ez akkor is disznóság! Belém szeretett, én meg csak játszottam vele... a legjobb barátommal!
- De most rádöbbentél erre. Bánt téged, utálod érte magad, tanultál belőle. Fejlődtél, mind a szívedben, mind a fejedben. Tudod, milyen ha majdnem szerelmes vagy, és így nem fog felkészületlenül érni, ha becsap a villám. Ez az egész lényege.
- Szándékosan fájdalmat okoztam neki - erősködtem, csak hogy tovább ostorozhassam magam. Tényleg kutyául voltam, alig kaptam levegőt az összeomlott légvárak kavargó porában. De úgy éreztem, megérdemlem, úgy éreztem, még...
- Jajj, akadj már le erről! - csapott a kezemre türelmetlenül. - Az ember a pofonoktól lesz erősebb. Különben is, ha jól tudom, Davidnek van barátnője, szóval annyira nem fájhat neki.
- Ami azt illeti... Gyűlöltem Agathát, és ezzel megismertem a gyötrő érzés egyik új, ismeretlen színét. Mert most a létezéséért gyűlöltem, de úgy, mint még soha; nem a szerelmemet vette el tőlem, hanem az önkínzás lehetőségét, lehetetlenné tette, hogy a jelenleginél sokkal súlyosabb dolgokért vádoljam magam, olyasmikért, amik kellő szégyenérzetet keltettek volna bennem csalárdságom jogos megtorlásaként. Ha ugyanis ő nem lenne, ha nem járna Daviddel, nekem végig kellene néznem, ahogy a fiú szenved miattam, és ez, a lehető legnagyobb erkölcsi elégtétel háborgó lelkiismeretem száméra talán levenné a vállamról bűneim terhét.
Annyira bonyolult volt az egész. A legszörnyűbb pedig mindenképpen az volt, hogy miattam gabalyodott össze ennyire. Agatha könnyített a helyzetemen – neki hála David jól volt, sokkal jobban, mintha belement volna egy hazug kapcsolatba a velejéig romlott Meredith Fielddel. - Ne őrlődj ezen túl sokat, törpe, csak fogadd el, hogy ez együtt jár a nagybetűs Élettel. - Tara néni készülődött; azt hiszem, akaratomon kívül többet raboltam az idejéből, mint amennyit eredetileg szánt volna rám, de úgy tűnt, ez kicsit sem bántja.
- Kösz, hogy beszélhettem erről neked – pattantam fel, mielőtt elhagyta a szobát. Gyors puszit nyomtam az arcára, és megöleltem.
- Bármikor... De remélem, tudod, hogy... - Bizonytalanul kutatott a megfelelő szavak után, sőt, talán még azon is elgondolkozott, hogy folytassa-e a megkezdett mondatot. - Szóval... Nézd, amióta az eszemet tudom, anyukád legjobb barátnője vagyok, úgyhogy elhiheted nekem: amikor Erlina megtudta, hogy lánya lesz, másról sem beszélt, minthogy mennyire várja, hogy ezekről a fiú-dolgokról csacsoghasson veled. Úgy gondolom, és neked is ebben kell hinned, hogy... szörnyen hiányozhatsz neki, akármit is mond... és biztosan bántja, hogy lemarad az ilyen beszélgetésekről. Ő is tudja, hogy soha nem jönnek vissza ezek a pillanatok. Hűha, elég kusza védőbeszédre sikeredett ez, de remélem, hogy...
- Köszönöm. Tényleg. Shirleyt pedig üdvözlöm, legkésőbb holnap délben a karmaim közé kaparintom!
Nagyot sóhajtva bólintott. Tisztában volt vele, hogy nem vagyok vevő az anyám ügyes-bajos dolgaira – akkor sem, ha ebben a percben jobban hiányzott, mint bármikor, mióta augusztusban elváltunk -, de megnyugtatta, hogy elmondta mindezt; láttam rajta, hogy ettől már kevésbé emészti az aggodalom a családom miatt, és ennyit nekem is megért az egész.
- Átadom neki. Na, jó legyél, boldog karácsonyt! Én még elköszönök nagyanyádtól.
- Szia... A konyhaajtóból pont ráláttam az előszobai tükörre – igen, láttam, és néztem. A gonosz, tizenhat éves lányt, akinek egyre hevesebb hányingere volt önmagától.
Mert visszás módon nem kis önbizalmat adott, hogy egy fiú belém tudott szeretni, annak ellenére, hogy a különleges színű szemeimen kívül minden átlagos volt rajtam.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.