efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Az Isten itt állt a hátam mögött


Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erõ, lábra állni, bennem.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hûség van jelen
az üres ûrben tántorgó világon.


(József Attila)





/Van, hogy néha elveszítjük Istent – de nem szabad elfelejtenünk, hogy õ sosem hagy el minket. Türelmesen várja, hogy ráleljünk; ha kell, az út végéig.
Sok varázslónak Isten egy mugli valami, amivel varázstalan társaink a mágiát magyarázzák. Na igen... és mi mivel indokoljuk az igazi csodákat?/



Kedves Meredith!
Flame nálunk tölti a karácsonyt, így a jelenlegi helyzetet figyelembe véve úgy döntöttünk édesanyáddal, hogy a családi béke érdekében jobb lesz, ha idén Roxfortban töltöd az ünnepeket.
Tudom, hogy késõn szólunk, de mindeddig azon õrlõdtünk Erlinával, hogy mi lehetne a legjobb megoldás. Mert igenis hiányzol nekünk, és megszakad a szívünk, hogy iskolai magányra ítélünk téged, azonban te is beláthatod, mennyire nehéz lesz most mindannyiunknak ez a karácsony (biztosan olvastad a Prófétában, hogy le kellett zárnunk a nyomozást...), és édesanyád nem bírná ki, ha te meg a bátyád az ünnepi asztal felett vitatkoznátok. Márpedig ez lenne a vége, ha titeket egy helyiségbe engednénk, mert mind tudjuk, hogy te még nem állsz készen elengedni Caitlint(igen, beszéltem Dumbledore-ral), míg mi többiek már megtettük ezt a fájdalmas lépést. Nem, egy pillanatig se hidd, hogy túl vagyunk rajta, egyszerûen csak...
Hogy kellemesebb témára térjek: Flame-nek komoly kapcsolata van, és huszonnegyedikén áthozza a barátnõjét és annak húgát vacsorára. Már csak ezért sem szabad...


Ingerülten félresöpörtem a levelet, majd az ágyam alá rúgtam. A felkelõ nap fényében
elbotorkáltam a fürdõszobáig, hogy csillapítsam a szomjúságot, ami hajnalok hajnalán felvert álmomból.
A szobatársaim persze egytõl egyig reggelizni voltak; a Roxfort Express korán elindul majd velük, hogy elvigye õket a családjukhoz, hogy a szeretet ünnepét azokkal tölthessék, akiket igazán szeretnek. Tulajdonképpen én sem vagyok kivétel, a házimanók nyilvánvalóan rajonganak értem.

A tükörbe pillantva felhorkantottam, majd keserû szájízzel, tökéletesen éberen visszamásztam az ágyamba. Átfutott az agyamon, hogy talán még a vonat indulása elõtt szólnom kellene Flitwicknek, hogy mégis maradok, de nem érdekelt az egész, nem számított, hány szabályt szedek meg a hallgatásommal.

Váratlanul nyílt az ajtó, és Shirley titokzatos eredetû új parfümjének illata töltötte be a szobát. Egyenletesen szuszogva gyorsan alvást színleltem, de gyermeteg elképzelés volt, hogy pont õt át tudom verni.
- Oscar-díjas alakítás, Med, de jobban szeretném, ha most szépen artikulálva elõadnád, miért vagy még mindig ágyban. - Választ sem várt, kegyetlenül lerántotta rólam a takarót.
- Barbár – morogtam. - Valahol a földön találsz egy levelet, majd az magyarázkodik helyettem.
- Apád levelére gondolsz? - vetette oda az utazóládámat taszigálva.
- Igen, arra. Figyelj, feleslegesen szenvedsz azzal a szarral, nem utazom el...
- Szarral!? Azt akartad mondani, hogy szutyokkal, ugye? - Mi van ilyenkor a trükkös lépcsõvel, ami megkímél minket a hímnemû betolakodóktól?
- Jeremy, hálóingben vagyok! - rántottam magamra a lepedõt felháborodottan.
- Na és? Mondd, Shirl, hogy mit segítsek.
- Például menj ki a szobából, te ide be sem jöhetnél! - fakadtam ki. - És különben is, mi ez az egész, és honnan tudsz a levélrõl, Shirley, és...
- Arról mindenki tud. - Jeremy felvont szemöldökkel emelte magasba az egyik melltartómat.
- Pontosabban az egész család, plusz Jeremy – vetett szúrós pillantást a fiúra Shirley, majd kikapta a kezébõl intim ruhadarabom. - Inkább a könyveket, meg a képeket pakold össze...
- De ha tudtok róla, mi a fa... fenét mûveltek!?
Shirley tekintetét az égnek emelve a talárzsebébe nyúlt, és az ölembe dobott egy pergamentekercset.
- Olvasd! Persze, ha lefáradtál volna reggelizni, hamarabb megkaptad volna, és most nem kéne így kapkodnunk...

Friss kíváncsisággal bontottam ki a papírt, amin mindössze ennyi állt: Csomagolj, kincsem, a szeles Skóciában egy zongora, és életed legnagyobb karácsonyfája vár!

Nagyi és Nagyapa



Megkönnyebbülten nevettem fel. A felismerés kiszakította belõlem a világvége-hangulatot, a kezdeti depresszióval járó rengeteg mocskot. Fejemet a párnámba fúrva kacagtam, s egy-egy kósza pillanatban már olyan érzésem volt, hogy levegõért is hiába kapkodom; mit nekem levegõ, hiszen van családom! Itt van Shirley, itt vannak az õ szülei, és a nagyszüleim, ezek az áldott, sokat megélt emberek, akik szeretnek, és akiknek még mindig kellek én is...
Most már azon nevettem, milyen csöpögésbe hajló gondolataim támadtak hirtelen.

Shirley összeráncolt homlokkal görnyedt a ládám felett, tekintetével majdhogynem aggódva fürkészte a párna alól kilátszó részeimet. Biztosan félt, hogy miután tegnap elõtt bevertem a fejem, most az elmebaj korai tüneteit produkálom...

Tegnap elõtt – a kísérteties varázsszó sem lombozott le. Pedig hiába szemléltem lelkesen Jeremy szorgoskodását, a pillanatképek mögött, a fejemben ott cikáztak Rabastan Lestrange vonásai, és mégsem tehettek semmit. Jeremy ugyanis éppen ráakadt a fehérnemûs fiókomra, és az ilyesféle ruhadarabok tömeges megjelenése erõteljesen sokkolta szegény barátomat. Az arckifejezését látva pukkadozva felvihogtam, mire Shirely rosszalló ciccegéssel bevágta a fiókot, és kiebrudalta a fiút, mondván, hogy csak akadályozza a munkáját.
- Az események tükrében bátran kijelenthetem, hogy képtelen vagy felismerni a könyvespolcot, Jeremy Carter.
- Hé, én csak segíteni akartam... Különben is, már pucéran is láttalak mindkettõtöket, semmivel sem tudom megsérteni az intim szférátokat.
- Te jó ég, remélem kellõen fontos volt ezt bejelentened, mert nem hiszem, hogy a következõ ötven évben hallótávolságon belül engedlek. Hihetetlen, hogy több ezer éves eseményekre hivatkozva túrod fel Med bugyis fiókját!
- Véletlen volt... - motyogta Jeremy, zavart pillantást vetve felém.
- Naná, véletlen... De tudod mit, Med majd önként is megmutatja neked a gyûjteményét... Ha beszámítható állapotban lesz – tette hozzá Shirley, mikor tehetetlenül felnyerítettem a háttérben. - Legalább már tudja, mit kapsz jövõ karácsonyra.
- Neked sem ártana egy-két kezelés, Brooks. Ha eddig nem tûnt volna fel, barátok vagyunk.
- És neked eddig nem tûnt fel, hogy a humorérzékednek nyoma veszett? - bokszolta hasba. Jeremyt. Hasba.

Nevetõgörcs a köbön, Meredith Maeve Field módjára.

Shirley centinként hajtotta be az ajtót, majd suttogva beszélt tovább a fiúhoz. Az öklömet a számba tuszkolva elhallgattattam magam, mire barátnõm egy szemforgatás erejéig hátrafordult hozzám, aztán normál hangerõvel folytatta Jeremy gyõzködését.
- Jeremy, én csak négyszemközt akarok beszélni ezzel az õrülttel.
- Oké, világos, csak túl hihetõen játszottad a szerepet...
- Bocs, közben már rajta jártattam az agyam... Valami nincs rendben vele.
Jeremy értetlenül kukucskált be a résnyire nyitott ajtón, és kis híján lefejelte Shirleyt.
- Szerintem csak boldog – vonta le a következtetést. Szabad kezemmel feltartottam a hüvelykujjam.
- Inkább olyan, mintha bedrogozott volna.
- Varázsgombaaa – visítottam.
- Naná, meg cserepes növénynek álcázott vadkender. Az a hibiszkusz a sarokban mindig is gyanús volt nekem... - Jeremy egy mozdulattal belökte az ajtót, és lehuppant mellém. - Meg se próbálj elküldeni, Shirl, mert egyenrangú csapattagok vagyunk. Egyébként is, ha jelentkeznek a fû mellékhatásai, valaki kell ide segítségnek...
- Ú, le is hányhatlak? - pislogtam rá elbûvölten.
- Inkább meséld el, hogy mitõl dobódtál fel ennyire, te kis bolondgomba. - Shirley halvány, érdeklõdõ mosollyal az arcán kecsesen végignyúlt a szõnyegen. Akkor ki is fog becsomagolni?
- Én csak... - Egy pillanat alatt abbahagytam a kényszeres nevetést. Tûnõdve az alsó ajkamba haraptam, miközben szinte ijedten jártattam köztük ide-oda a tekintetem, s az abszurd helyzet tetõzéseként tétován kitöröltem a szemembõl egy bátor kis könnycseppet.

Mintha az elõzõ percek csupán érthetetlen, talán kicsit rémisztõ részei lettek volna egy hatalmas közjátéknak, a valódi felismerés most ebbe az egy, lelassult másodpercbe tömörült.

A levél okozta zsibbadt, tulajdonképpen elvárt fájdalom kristálytisztán eltörpült a biztonságérzet mellett. Az, hogy a szûkebb értelemben vett családom, a kör középpontja kiszakadt a körbõl (csonkán és gyengén, négy bástya helyett csak kettõvel a várán), nem lökött ki egyenesen a végtelenbe: a köríven számtalan rokon és barát sorakozott. Ezentúl rájuk kell támaszkodnom, ismét feltétel nélkül; anélkül, hogy önkéntelenül vádat keresnék a szemükben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szüleim valaha betöltött központi szerepe Caitlin eltûnése óta nyomasztott, hanem... Ez az egész egy szünet, hogy az idõ rendezkedjen helyettünk, egy vakáció, ami alatt én a lehetõ legjobb kezekben leszek. Ha pedig végre vége lesz a nyárnak, a hosszú útról hazatérve visszakapom az embereket, akiknek az életemet köszönhetem.

Körbepislogtam a szobában; a tárgyak biztatóan bólogattak, csakúgy, mint Shirley, aki alig gyõzte kivárni az elsõ értelmesnek induló mondatom végét.

Rákacsintottam, majd nagy levegõt vettem, és szélesen elmosolyodtam.
- Én csak örülök, hogy vagytok nekem.

~o~


- Itt a büfés boszorkány, nem veszel semmit, Med? - kérdezte David. Agatha elõtt úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna, de kerülte a tekintetem, és a viselkedése alapján könnyûszerrel mintázhatták volna róla a Sértõdöttség szobrát.

A kabinban egyébként is változó hangulat uralkodott; Jeremyvel és Shirleyvel néha egy emberként pukkadoztunk Agatha elborult szónoki pillanatain, majd két társam haragos szempárbajba kezdett, mert a veszekedésemrõl Daviddel különbözõ forrásokból értesültek, az egyeztetés pedig a párocska megjelenése után lehetetlenné vált. Jeremy szerint tehát én szúrtam el, míg Shirley szusszantásai egyértelmûen David ellen érveltek.
Ezeket a tevékenységeket többször félbeszakította Agatha furcsa cuppogása David nyelvével a szájában. Ilyenkor a többiekkel tüntetõen a könyveinkbe temetkeztünk, vagy esetleg hangosan vitáztunk érdektelen dolgokról, hogy legyûrjük nevethetnékünket, illetve – az én esetemben – ne próbáljunk rájönni, hogy egy ilyen helyzetben mit is kellene éreznünk.

Mert bevallom, irritált ez a tüntetõ fizikai kontaktus, dühített, hogy Agatha annyira hangsúlyozni akarja a birtoklás tényét, de nem tudtam, hogy ez az undorral vegyes harag a féltékenység torzszülöttje-e, vagy csak a védelmezni akaró barát tör elõ túl erõsen bennem.

Figyelemelterelésképpen azt a könyvet olvastam, amit Regulus adott kölcsön pár hete. Láthattam, hogy jó elõre eldöntötte, hogy ideadja, mert az oldalakat mindenfelé megjegyzések és rajzok tarkították. Sokszor annyira elgondolkoztatott egy-egy jegyzete, hogy nehezen zökkentem vissza a valóságba; most is idõbe telt, mire felfogtam David kérdését.
- Köszönöm, most nem.
- Még csak nem is reggeliztél, enned kell valamit – közölte Shirley egy konyhafõnök stílusában, ellentmondást nem tûrõen.
- Shirley, szerinted mit jelent az, hogy a szüleim már a karácsonyt sem akarják együtt tölteni velem? - Angyali mosollyal néztem fel rá, miután kellõképpen megforgattam a szemem.
- Hogy az unokabátyám kitûnõen tud manipulálni jóhiszemû, kedves embereket?
- Nem. Azt jelenti, hogy két hónapja nem kaptam zsebpénzt. De most, hogy mondod... nyilvánvaló, hogy errõl is Flame tehet. Azt hiszem, gyûlölnöm kéne – morfondíroztam eltúlzott színpadiassággal.
David menetrendszerû horkantására mindannyiunkból egyszerre robbant ki a nevetés. Agatha természetesen nem érthette az én gyenge poénomat, így elsötétedõ arca gyorsan kínos csendet varázsolt közénk.

Ebben a pillanatban kukkantott be az ajtó üvegén Lily, és bár tudtam, hogy mirõl akar velem beszélni, a megmentõnek járó mosollyal fogadtam. Elvégre is egy kellemetlen szituációból ragad ki, és hála neki, nem kell idióta, átlátszó hazugságokkal megindokolnom Agathá-nak az elõbbi általános jókedvet. Az igazsághoz semmi köze se neki, se másnak, aki a körön kívül áll.
- Bocsássatok meg, kedves barátim, el kell vonulnom ezzel a kedves hölggyel – pattantam fel, mielõtt rajtam kívül bárki észrevehette volna Lilyt. Így a pillanatnyi értetlenségben könnyedén kijutottam a kupéból. Szívem szerint a legújabb Ezüst Nyíl sebességével repültem volna a vonat végére, de eszembe jutott valami, ami a plusz elégtételen kívül más finomságokat is hozott. Kikaptam egy galleont a zsebembõl, és Shirley ölébe dobtam. - Addig vegyél nekem valamit a nénitõl, Nagymama. De nehogy zsírszegény legyen!
- Úgy rémlik, hogy le vagy égve a családi válság miatt...
- Kiraboltam Davidet! - kiáltottam vissza az elõre kitervelt csattanót; a büfés boszorkányt megkerülve még hallottam, ahogy Agatha Davidre ront:
- Meglopott...!?

Kuncogva csapódtam Lilyhez.
- De jó kedve van ma valakinek.
- Reggel óta egyfolytában – feleltem vidoran. - Talán tiltja valamelyik szabály, prefektus kisasszony?
Félreértelmezhetetlen grimaszt vágott.
- Nem azért mondom, örülök neki, csak tegnap óta gyökeres fordulatot vett a hangulatod, és ez meglepett, kiváltságos jogokat nélkülözõ diáktársam.
- Hoppá, egy null oda. - Egy kupé ajtajához lapultam, hogy egy csapat rohangáló elsõs elférjen mellettem. Odabentrõl füttyentgetés szûrõdött ki; amikor megfordultam, és a kifejezõbb felemet mutattam nekik, lelkesen integettek. Andy Allton és más hímnemû osztálytársaim ültek ott Hedviggel és Nadine-nal, de gyanítom, nem utóbbi kettõnek tulajdonítható a fütty...
Visszaintettem nekik, majd ismét Lilynek szenteltem a figyelmem. - Egyébként... elhiheted, hogy ha állandóan a parkban történtekre gondolnék, nem lennék ilyen könnyed. De nem akarom egy merõ görcsként tölteni az ünnepeket, a párnám alatt rettegve. - Suttogóra fogtam a hangom. - Rabastannak egy ideig semmi oka nem lesz bántani engem. A történtek nem fognak kiszivárogni, Regulusszal pedig két hétig nem találkozom. Nem mellékesen Lestrange-dzsel sem.
- Gondolkodtam ezen, Med, és még mindig nem értem, hogy miért nem mondod el Regulusnak...
- Azzal már elkéstem. Biztosnak lehetünk benne, hogy Rabastan bombabiztos alibit állított magának, és talán már el is kezdte ellenem hangolni Reget. Ha két nap után elé állnék ezzel a történettel, örökre elveszteném a bizalmát.
- Lehet, hogy neked hinne. Hiszen fontos vagy neki, ad a véleményedre... - Lily beharapta a szája szélét. Elgondolkodva lökte ki az utolsó kocsi elõterébe vezetõ ajtót. Nagyon igyekezett segíteni nekem, de...
- Mennyi esély van rá, hogy tényleg nekem hinne? Szerintem akkor sem lettem volna jobb helyzetben, ha rögtön a... dolog után hozzá rohanok, mert Lestrange tudta, mire készül, egy lépéssel elõttem járt.
A kis helyiségben csak a kerekek tompa zakatolása hallatszott, az apró ablakon kitekintve pedig az alattunk elsuhanó síneket láttam.
- Mi van Dumbledore-ral? - vetette fel a lehetõséget újra. Aznap is ez volt az elsõ mentsvára, mikor zokogva elmeséltem neki a történteket.
- Kirúgnák Rabastant. És? Rám küldené az iskolában maradt haverjait. Õt egyedül talán még kordában tudom tartani valamennyire, de ha a többi csuklyanövendék is beszáll a játékba... Képzeld csak el, jönne például Piton, és keverne nekem egy jó kis mérget...
- Perselus nem... - Pirulva nyelte le a mondat végét.
Elnyomtam egy mosolyt. Ezt a mesét még elregéled nekem egyszer, Lily Evans...
- Igazából nem is ettõl félek. Hanem... Tudod, azt rémiszt meg, hogy ez az egész túlnyúlik az iskolán, túl Dumbledore-on. Ez már részben... ha nagyon kis részben is, de Voldemortról szól.
- A húgod miatt mondod ki a nevét?
- Igen, miatta. - Dacosan álltam szigorú pillantását. - Látod, õ a nagyobb rész. Ha így folytatom... ha még több ember ad nekem a sötétségbõl, lassan nyakig benne leszek ebben a társadalmat megrendítõ háborúsdiban.
- Ugyan már, csak tizenhat vagy. Ez nem így mûködik. Különben sincs még háború.
- Vagy csak nem tudunk róla.
- Á, Malfoy nélkül nem kezdik el. Biztos megvárják, amíg leteszi a tizenötezer RAVASZ-át – vigyorgott be hozzánk Sirius. - Ezt Shirley küldi. - Hozzám vágott egy csokibékét, amit sikeresen elejtettem, mert a kezem még mindig remegett a váratlan ijedtségtõl.
- Sirius, nem ronthatsz csak így ránk! Beszélgettünk... - dorgálta meg Lily. Csak dorgálta, mert szemlátomást õt is megrémisztette Sirius hirtelen felbukkanása. Ezért nem ordibált vele. Legalábbis nem rögtön.
- Azt velünk is lehet – vont vállat a fiú. - Kicsim, a cuccod a méltó helyén van, nálunk. Shirley kicsit mérgelõdött ugyan, de meggyõztem.

- Nem férünk el ennyien – ugrott be már út közben. A fiúk természetesen a vonat másik felében vertek tanyát, nekem mégsem volt elég az idõ, hogy ellenkezhessek az áttelepítés ellen.
- Peter megint megsértõdött valamin – mondta Lily a csokibékámat bontogatva. - Mostanában folyton ezt csinálja.
- Nem ül veletek? - Az utóbbi öt évben, mióta ismertem a Tekergõket, még egyszer sem fordult elõ ilyesmi. Õszintén meglepõdtem.
- Franc tudja, kihez könyörögte be magát – morogta Sirius. - Engem nem is érdekel, kezd elegem lenni belõle.
- Értem...
Aznap másodszor menekültem meg Lily jóvoltából: amikor Regulus feltûnt a folyosón, határozott mozdulattal belökött a kupéba, ahol James faltól falig mosolya próbálta kiszorítani a fejembõl Reg töprengõ fintorát.

~o~


- Nem kellene lemennem segíteni? - Caitlin nyugtalanul lóbálta a lábát, össze-vissza gyûrve ezzel a fotelomra borított pokrócot. Gyors pillantással nyugtáztam a rongálást, majd lapoztam egyet a könyvben, amit mindeddig feszült figyelemmel olvastam, és csak hosszas hallgatás után kérdeztem vissza, mikor már az egész szoba vibrált a húgom esetlenül elfojtott feszültségétõl.
- Miben akarsz segíteni? - Felesleges lett volna türelmetlenül sóhajtoznom; Caity ebben a lelkiállapotban akkor sem fogta volna fel, hogy megzavart egy számomra fontos tevékenységben, ha a fülébe ordítom.
- Feldíszíteni a fát, berakni alá az ajándékokat... tudod, ilyesmikben. - Nem bírta tovább, felkucorodott mellém az ágyra. Feladva az eleve halálra ítélt küzdelmet becsuktam J.M. Barrie klasszikus Pán Péterjét, és a hátamra fordultam, hogy lássam Caitlin izgalomtól kipirult arcocskáját.
- A Jézuskának akarsz segíteni? - Mert azokba a házakba, ahol ilyen kicsi lányok élnek, még mindenképpen a Jézuska hoz mindent.
- Medy... - Vékony kis hangja suttogássá halkult, ahogy a fülemhez hajolva folytatta: - Tudom, hogy nem lett volna szabad hallgatóznom, de a múltkor, amikor Tara néni és Sebastian bácsi meglátogatták anyut... nem bírtam ki. - Bûntudatosan lehajtotta a fejét; épp idõben, már féltem, hogy észreveszi mosolyra húzódó számat. - Arról beszéltek, hogy miért beteg anyu... és akkor Seby bácsi azt mondta, hogy már nem csak anyu beteg, hanem mindenki, mert itt az influ... influn... - Az erõlködéstõl, hogy ráakadjon az emlékei között a különös, idegen szóra, egészen felnõttes kifejezésbe torzult az arca, kis kezeivel pedig a levegõt markolászta, hátha úgy gyorsabban elkapja a kis piszok grabancát. -, szóval az influmenza-járvány, ami még a varázslókat sem kíméli.
- És?
- És azt hiszem, hogy akkor az angyalok is betegek... és ki segít akkor a Jézuskának? - fejezte be kétségbeesetten.
- Szerintem egyedül is boldogul – simogattam meg a haját.
- De neked mostanában sosincsen igazad! Azt is mondtad, hogy Flame hazajön, még sincs még itthon!
- Mert apu az elõbb ment el érte a King's Cross-ra. Késett a vonata. - Kis szerencsével ki is siklott volna – tettem hozzá magamban. Megint az lesz a vége annak, hogy hazajön, hogy az ünnepi vacsora marakodásba torkollik, én pedig a szobámba zárkózva tépdesem majd az ajándékaim csomagolását.

Bosszús mélázásomat Caitlin boldog sikolya vágta ketté, odalent vidáman csilingelt a csengõ.
- Ne visítozz már, csak apáék jöttek meg – ugrottam utána, mielõtt még kiszökött volna a szobámból. Szokás szerint az volt a feladatom, hogy távol tartsam a nappalitól, ahol anya a karácsonyfát díszítette.
- De lehet, hogy a Jézuska is velük jött! - ficánkolt elszántan, hogy kiszabaduljon ölelésembõl.
- Ne bolondozz már, hiszen...


-... hiszen három óra sincs, hogy-hogy alszol? - Tara nénikém egy pillanat alatt kezelésbe vette a szobát, mialatt én álmos pislogások közepette próbáltam kikanalazni az arcomból a hajam. Csak úgy szikrázott a kezében a varázspálca, s ténykedése nyomán sorban megtisztultak a poros bútorok, amik közül én érkezésemkor kizárólag az ágyra pazaroltam a figyelmemet.
Utoljára a függönyöket húzta szét a hatalmas, földig érõ ablakok elõtt, amiken át az erkélyemre juthattunk volna ki, ha odakint nem süllyedt volna fagypont alá a hõmérséklet, és amelyrõl néhány veszélyesnek tûnõ mozdulattal rendszeresen le tudtam mászni a házat körülvevõ verandára. Az erkélyt nyáron bambuszcsövek és zöldellõ növények színesítették; olyankor egy kényelmes fonott székben ücsörögve töltöttem az estéimet, és hûvös limonádét iszogatva szemléltem a nagyszüleim – és nyaranta az én – otthonomat körülölelõ természetet.

Most azonban csak a hóról visszaverõdõ fényt érzékeltem odakintrõl, majd kisvártatva a hideg is megcsapott.
- Tara...! - szisszentem fel, összébb húzva magamon a takarót.
- Nyár óta nem volt senki ebben a szobában - akkor is te -, csodálom, hogy nem ájultál el a levegõjétõl. - Végül olyan sokáig néztem rá csúnyán, hogy némi zsörtölõdés után becsukta az ablakot.
- Feleslegesen fáradtál, Nagyi tuti kiszellõztetett – ásítottam.
- Eszébe sem jutott. Amióta megtudta tõlem, hogy mi a nagy ünnepi helyzet, egyfolytában süt és fõz, mert azt hiszi, ha ájulásig töm a sütijeivel, elfelejted apádék otrombaságát.
- Nyáron is ezt csinálta.
- Na látod, anyám már csak ilyen. - Egy ártatlan kis kacsintás után lerántotta rólam a takarót – pont mint pár órával ezelõtt egyszülött lánya, az én drága jó Shirleym. Végül is, családban marad a kíméletlenség... - Igazából van benne valami, tudod, a csoki meg az endorfin, de ahogy elnézem, rád most jobb hatással lenne egy alapos fürdés, mint egy tálca meggyes pite. Szörnyen nyúzott vagy. Ennyire kifárasztott az utazás? Mikor értél ide?
- Csak egy órája – indultam meg illedelmesen a folyosó végi fürdõszoba felé. - Volt egy kis hótorlasz az úton. A masiniszta meg nagy eséllyel kvibli, mert az akadály majdnem kifogott rajta, bár tényleg elég váratlanul jött a havazás. Még jó, hogy Nagyapa eljött értem, máskülönben ide is vonatozhattam volna.
A kilincsen volt a kezem, amikor visszafordultam buzgón ágyazó nagynénémhez.
- Nagyi tényleg meggyest süt?
- De csak azért, mert úgy gondolja, a szokásos farkasétvágyaddal esel neki – válaszolta a párnámat püfölve. - Találkoztál már vele egyáltalán?
- Elugrott a boltba, mielõtt hazaértünk, úgyhogy elkerültük egymást, aztán meg rögtön kidõltem – pirultam el szégyenkezve.
Fejcsóválva hozzám lépett és megölelt.
- A te szerencséd, törpe, mert leginkább egy beteg csirkére hasonlítasz. Ha így látna meg, biztosan szívrohamot kapna.
- Jól van, most már abba lehet hagyni a szekálást – dörmögtem a vállába (mert nem volt sokkal magasabb nálam, de a megszólítás úgy tûnik, képtelen volt elsunnyogni a listájáról). Tara néni mindig azzá vált, amire éppen szükségem volt: nõvérré, baráttá, pótanyává. - Alig aludtam az éjjel. A levél is bántott... öhm... Daviddel is összevesztem. - Kicsúszott a számon, miközben a jégen haldoklós történet kipattanását próbáltam elkerülni.

Valójában nem is bántam; amikor már kimondtam, rájöttem, hogy egy ideje igenis errõl is akartam végre beszélgetni valakivel.
- David? - Tara néni érdeklõdve eltartott magától. - Fadíszítés közben megbeszéljük, jó? Addig fürödj meg, és öltözz át, mert ilyen állapotban tényleg nem kerülhetsz nagyanyád szeme elé. Túlságosan hajazol a nyári, depressziós önmagadra.
- Hm... - Megint megtorpantam a küszöbön. - Ti is itt lesztek este?
- Nem, mi csak holnap jövünk, ahogy szoktunk. A szüleid nem lesznek itt, Nagyapád nagyon összekülönbözött velük tegnap a levél miatt – nyugtatott meg gyorsan, mihelyt megcsillant a szememben a riadt kérdés. Engem is meglepett, hogy mennyire megijesztett a lehetõség, hogy a szüleim ide jönnek, a tulajdonképpeni búvóhelyemre. - Csak azért ugrottam át egy órácskára, mert mint mondtam, anya beköltözött a konyhába, és valakinek mégiscsak be kellett vonszolnia a fát.
- Nagyapa próbál halat fogni a vacsihoz? - vigyorogtam. Hagyományos jéghorgászat.
- Szokás szerint – nevetett fel. - Na de nyomás fürdeni, mert nagyanyád már alig várja, hogy viszontlásson!

*


Egy forró fürdõvel, egy ruhacserével, és három meggyes pitével késõbb, egy bögre teával a kezemben a konyhában ücsörögve Tara nénit figyeltem, ahogy megpróbálta a lehetõ legtökéletesebb pozícióba állítani a kerekded kis ezüstfenyõt. A fa illatát legnagyobb bánatomra elnyomta a Nagyapa magyar-mániájának köszönhetõ, mára hagyománnyá vált bejgli esszenciája, de vigasztalt a tudat, hogy este, a lassan elsötétedõ, jólesõen meleg helyiségben már nem rotyog zajongva semmiféle étel, és az egész házat betöltõ karácsony-illat végre ide is belopózik majd. Vagyis... reméltem, hogy mindez nem csak az ünnep második napján van így. Még sosem töltöttem a nagyszüleimnél a Szentestét.

- Kisült a diós, nem akarod megkóstolni, kincsem? - Nagyi az egész napos sürgés-forgás után is makulátlanul festett; laza kontyából egyetlen kósza tincs sem szabadult el, kötényét pedig mintha most kapta volna le a vasalódeszkáról. Kék szemei drágakõként csillogtak rám, akárha eltökélt céljuk lenne a Napot helyettesítve bevilágítani életem elfelhõsödött egét.
Elvigyorodtam önnön költõiségemen.

Nagyi önmagát látta benne, - nem csupán a fényképek tanúsága miatt, a külsõ hasonlóság édeskevés két ember között -, bár sokszor úgy tûnt, belülrõl ég és föld vagyunk, meg-megcsillant köztünk valami megfoghatatlan egyformaság, aminek eredetére egyedül õ tudott volna választ adni. De egyszer sem kérdeztem, õ pedig sosem beszélt errõl.

- Hm, tudod, hogy a mákosra pályázom... Különben is, annyit ettem ez alatt az öt perc alatt, mióta a kezed közé kaparintottál, hogy csoda, ha vacsorára helyet tudok szorítani a többi finomságnak – ragyogtam rá. Mikor velük voltam, vagy akár csak beléptem ebbe a házba, többé nem volt szüksége a saját fényemre. Elég volt elcsennem egy picit az itt élõk mosolyából.
- Az iskolában teljesen elrontják az étvágyatokat. - Fejcsóválva kavargatta az ígéretes állagú húslevest. - Megmondtam Albusnak, hogy vegyen fel egy normális szakácsot, ajánlottam is neki egy kitûnõ francia séfet, de nem hajlandó lecserélni azokat a semmirekellõ házimanókat!
- Ezen vesztetek össze? - Futólag összenevettem Tarával.
- Dehogyis, tudod, hogy ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amikkel megpróbálom kihozni a sodrából. - És már szelte is a frissen sült diós bejglit. Közben nagyot sóhajtva elõtárta jogosnak ítélt haragja okát. - A szégyentelen nem akar eljönni az osztálytalálkozónkra.
- Nem mondoood – tátottuk el egyhangúlag a szánkat nagynénémmel. Az õ kezében néhány karácsonyfadísz, az enyémben pedig a kiskanál csilingelt az elfojtott kuncogástól.
Nagyi csípõre tett kézzel, sértõdötten tornyosult fölénk, ami tipikus nagymama-teljesítmény volt, tekintve, hogy a konyha két legtávolabbi sarkában tartózkodtunk Tara nénivel.
- Ez egyáltalán nem vicces! Ha õ nem jelenik meg, akkor mások sem, ugyanis a többség csak azért tolná oda a képét, hogy jól benyalhasson a hõs Dumbledore-nak...
- Hû – zengtük kórusban. - Nagyi, nem is tudtam, hogy ismersz ilyen szavakat... ijesztõen lépést tartasz a korral – közöltem vele vigyorogva.
- Inkább segíts fát díszíteni a mamlasz lányomnak, te csibész – búbolt meg kedvesen, majd önmûködõre állította az összes konyhai eszközt a fakanáltól kezdve a turmixgépig (nem egy tipikus varázsló-háztartásban járunk), és kivonult a helyiségbõl; saját bevallása szerint azért, hogy ajándékokat csomagoljon, de szerintem inkább arról volt szó, hogy mégiscsak sok volt neki a munka, és nem viselte túl jól a hülyeségünket.
- Na ez az, törpe, gyere asszisztálni. Közben pedig mesélj nekem a mi Davidünkrõl.
Fintorogva a mosogatóba tettem a a bögrémet.


-Nem éjtem, miéjt kell kézzel mosogatnia. - Caitlin alig ért fel a pult széléig, de kis kezeivel elszántan kapaszkodott belé, hogy jobban lássa ügyködésemet.
Anya a jól végzett munka örömével szemlélte a megterített ünnepi asztalt, s közben fél szemével gyakorlott mozdulataimat kémlelte.
- Meg kell tanulnia tisztelni a varázslatot – felelte kicsit megkésve, amit Caity bosszúsan összevont szemöldökkel fogadott.
- De ma kajácsony vaaan – nyavalygott helyettem.
- Nem számít.
Húgom a könyökömhöz dörzsölte orrát, és anya elé trappolt, hogy szokás szerint meggyõzze az igazáról.
Karjait határozottan összefonta mellkasa elõtt, vonásait pedig a mugli filmekbõl ellesett vészjósló arckifejezésbe rendezte. A háttérben prüszkölve öblögettem a tányérokat.
-Segíteni akajok Medynek – bökte ki végül.
- Még túl kicsi vagy hozzá, cicám – simogatta meg szõke buksiját anya. Caitlin elkerekedett szemekkel, fogacskáit édesen kivillantva nézett fel rá, és bevetette az adu ászt:
- De ha fognám a pálcádat, mikor tisztája vajázsolod a dolgokat...


- Meredith, hahó, minden rendben? - Tara néni egy aranyozott, elsõ ránézésre meghökkentõen csicsás angyalkát lengetett az orrom elõtt, hogy visszatérjek a valóságba.
- Igen... igen, persze, csak eszembe jutott valami. - Megdörzsöltem a homlokom. - Te figyelj, ezt az izét ugye nem akarod felrakni a fára?
- Igazság szerint feltett szándékom volt kidobni szegényt, de egyrészt elállod a szemeteshez vezetõ rögös utat, másrészt ezt nyilván azért teszed, mert kirohanásodhoz híven rajongsz ezért az angyalkaszerûségért, úgyhogy...
Készségesen kinyitottam a mosogató alatti szekrényt, ahol a maga zöld és tökéletes valójában ott állt A Kuka.
- Eressz rá egy tarolóbûbájt is a kedvemért.
- A legnagyobb örömmel. De õrködj, nehogy anyám rajtakapjon, biztosan valamelyik kedves falubeli nénitõl kapta.
- Remélem, csak egy ilyet adott neki az a hölgy, mert... olyannyira megemelné az ünnep színvonalát, hogy mi, halandó emberek kénytelenek lennénk odakint tölteni az estét, hogy ne homályosítsuk el fényét. - Rövid, de annál fellengzõsebb pamfletem után az étkezõasztalt megkerülve a díszeket rejtõ dobozhoz mentem, hogy mellé térdelve ellenõrizhessem a további szörnyûségek remélhetõ hiányát.

Egészen más dolgokra akadtam; a dobozon és a dobozban egyaránt elfeledett emlékek ordibáltak eltökélten, hogy eszembe juttassák a legnyilvánvalóbb dolgot a világon:
- Ez az elsõ karácsonyunk Caitlin nélkül. - Idegen eredetû gombóc kezdett növekedni a torkomban, ahogy egy darab zsírpapírból a tenyerembe ejtettem Caity papírcsillagait.

- Nagyi megöl, ha meglátja, hogy ollót adtam a kezedbe. - Árgus szemekkel lestem, hogyan vágja ki a csillagokat, amiket szelíd erõszakkal velem rajzoltatott meg.
- Majd én megvédelek – szûrte fogai közt. Csodálkoztam, hogy képes hangokat kiadni, hiszen a koncentráció segítésére félig kidugott nyelve elállta a kijáratot.
- Én vagyok az idõsebb, úgyhogy az az én feladatom. Ide az ollóval, ennyi papírdísz elég lesz, a többit majd megcsinálom.
- El fogod jontani – tottyant le a földre, miután kelletlenül a kanapéra tette az éles szerszámot.
- Gondolod?
- A síveid is azéjt olyan nomik, mejt mindig kimész a vonalból...


Felnevettem, mikor megtaláltam alaktalan szívecskéimet egy rakás üveggömb alatt. Elszántan a mélyen hallgató Tara néni kezébe nyomtam õket a csillagokkal együtt, könnyes szemeimet harcra készen emeltem nagynénémre.
- Hm. Te tudod, most te vagy a fõnök.
- Helyes – bólintottam elégedetten. Míg õ a díszek felaggatásával bajlódott, én a doboz oldalán pompázó rajzokat nézegettem a szõnyegre hasalva. Flame sárkányai birokra keltek az én unikornisaimmal, a sarokban pedig a késõn született Caity sértõdött C betûje nyomorogott egy bólintér társaságában. Halványan rémlett, hogy a rajzok afféle mozdulatlan képregények, s a történetet a fejünkben lovagok és királykisasszonyok bonyolították tovább; erre összpontosítottam minden figyelmemet, mert reméltem, hogy csupán félreértelmeztem Tara néni hangsúlyát, és nem készül világmegváltó beszédre.

Csalódnom kellett.

- Meredith, mindennek oka van, és minden valami nagyobbnak a része, így a végén minden és mindenki a helyére kerül. - Hogy nyomatékot adjon szavai vigasztaló felhangjának, mellém guggolt, és megpróbálta megsimogatni a fejem. Elrántottam.
- Nem hiszek ebben.
- Régen hittél – állt fel, félig feladva a csatát.
- Régen nem Isten állt a második helyen azoknak a listáján, akiket a rossz dolgokért okoltam.
- Ezt ne mondd el apámnak, mert majd' kibújt a bõrébõl, mikor rájött, hogy nem kell egyedül mennie az éjféli misére.
- Nem tudom, mibõl gondolta, hogy nyár óta találtam jobb bûnbakot Flame-nél és Istennél. - Akaratlanul is gúnyos volt a hangom, holott még látatlanban sem akartam megbántani Nagyapát.
- Figyelj, én csak annyit kérek, hogy igyekezz jó képet vágni a dologhoz. Úgyis rájön, hogy mi a helyzet, ne akard, hogy a csalódás mellett még kínosan is érezze magát. Egyébként nem Isten tehet a rossz dolgokról, azokat mi idézzük elõ a döntéseinkkel... és... Õ meg nem nyúl le, hogy helyrehozza helyettünk a hibáinkat, mert akkor semmit sem tanulnánk, és nem lenne értelme az egésznek. De tudd, hogy ha nem is javítja ki a múltunkat, megadja hozzá az erõt és a lehetõséget, hogy mi megtegyük. És ahogy azt már említettem, mindig minden a helyére kerül a végén: az eltûnt kislányoktól kezdve a giccses angyalkán át egészen a... hím nemû barátokig. Szóval mi van Daviddel meg veled?
- Én... mindjárt jövök, csak elmegyek pisilni. Túl sok teát ittam. - Gyáván, szinte futva menekültem ki a fürdõszobába.

Kézmosás közben rádöbbentem, milyen meleg az arcom; kétségbeesve nyitottam meg a hideg vizes csapot, és alaposan átdörzsöltem felhevült bõröm, hátha a jegesen tiszta víz a gondolataimról is eloszlatja a fülledt párát.
A tükörbõl egy elbizonytalanodott lány nézett vissza rám.

Isten és én Caitlin eltûnése elõtt nagyon jóban voltunk. London az általánosan elterjedt anglikán hit ellenére is bõvelkedett eldugott katolikus kápolnákban, és kevésbé elrejtett, takaros templomokban. Vasárnaponként (sõt, néha akár hétköznap is) kedvemre barangoltam a városban utánuk kutatva, és valahogy minden alkalommal úgy találtam rá a megfelelõre, hogy csendesen belopakodhattam a misekezdésre. Egy idõ után már voltak kedvenc helyeim, állandó padtársaim (leginkább idõs nénik, akiknek általában éppen velem egykorú unokájuk volt, akirõl véletlenül képük is volt. Grahamet is így láttam elõször, tíz évesen, a nagymamája igazolványában.), és nyaranta, amikor egy hónapot itt töltöttem Skóciában a nagyszüleimnél, lelkesen énekeltem a helyi gyerekkórusban.

De a dolgok természetellenesen nagy fordulatot vettek azzal az augusztusi nappal. Isten többé nem mentette fel Flame-et a bûnei alól, és a dolog fordítva sem mûködött; a bátyám gonoszságai nem feledtették velem, hogy Isten tehet mindenrõl a világon.

Elfeledkeztem viszont arról az aprócska tényrõl, hogy Istennek nincsenek bûnei, és nem követ el ocsmányságokat. Azokról, mint ahogy azt Tara néni is megmondta, az emberek tehetnek...

- Már azt hittem, rád támadt a vécémanó – mosolygott rám kávéja felett, amikor végre valahára visszatértem a konyhába. A fa feldíszítve állt; csálé szívecskéim egy külsõ szemlélõnek talán érdemtelenül központi helyet foglaltak el.
- Nem bírt velem – huppantam le vele szemben.
- Büszke vagyok rád. Na de nézzük, hogy a fiúkkal is ilyen ügyesen elbánsz-e.
Örültem, hogy ilyen gyorsan a tárgyra tért, nem akartam tovább rabolni az idejét a hülyeségeimmel. Belõlem is ilyen célratörõen robbantak ki a szavak.
- Igazából... attól félek, hogy sohasem voltam szerelmes Davidbe, hogy csak elhitettem magammal, bebeszéltem a beteg, rózsaszínfelhõs lelkemnek, és... Tudod, annyira adott volt a helyzet! Én... tizenhárom évesen rádöbbentem, hogy a tökéletes életem talán mégsem olyan hibátlan, hogy az, amit James érez Lily iránt, ami miatt egyre csak udvarol neki, és nem adja föl, az... még annál is jobb lehet, mint amilyennek a regényekben leírják. Vágyni kezdtem rá, hogy nekem is legyen valakim, aki megfogja a kezem... de igazán, olyan összekulcsolósan, és... ó, a fenébe is, én sorra vettem a lehetséges jelölteket. - Szégyenkezve a kezembe temettem az arcom. Az emlékek most nyertek értelmet, mikor végre elszántam magam, hogy egymás mellé rakjam õket. Joggal féltem ettõl a pillanattól; borzasztóan megalázó és kiábrándító volt önmagam elõtt, az elmúlt évek pedig egyszerre hazug színekben pompáztak, és egyenesen idõpocsékolásnak, felesleges önámításnak tûntek. - Aznap este, az Emmával a kezemben gyorslistát írtam azokról a fiúkról, akik közelebb álltak hozzám az átlagnál. Még Jeremy is megfordult a fejemben, de nem találtam elég helyesnek... - Az önutálat a tetõfokára hágott, hányni bírtam volna magamtól. - Ha belegondolok, talán csak Sirius és Regulus nem jutott eszembe potenciális áldozatként.
- Davidre esett a választásod.
- Igen - néztem fel rá meglepetten. Teljesen elfelejtettem, hogy velem van, inkább csak magamnak beszéltem. - Olyan egyértelmû volt, hiszen kiskorunkban is õ volt a férjem a játékoknál, jóképû volt és már így is-úgy is szerettem, mit nekem egy kis felturbózás... Ez gusztustalan, nem?
- Dehogyis, ne beszélj butaságokat. Ez így természetes. A kamaszkor a felnõtté válás szerves része, mindenkinek át kell esnie ezeken a szakaszokon. - Kedves mosollyal megfogta a kezem.
- Shirley mégsem hülyült meg így és... na jó, Nadine és Hedvig akkortájt zúgtak bele valami felsõsbe, de...
- Na látod! Gondolj csak az aranyvérû fruskákra; annyi idõsen izgatottan faggatják a szüleiket, hogy kit jelöltek ki hites urukul, ész nélkül beléjük szeretnek, mikor fény derül a kilétüket; aztán persze már nem rajonganak ennyire értük... A lányoknál alapvetõ, hogy eljön az idõ, amikor többre vágynak; megérzik, hogy kezdetét vette a nõvé válás, és siettetni akarják, erre pedig a fiúkat látják a legjobb... eszköznek, jobb híján ezt a szót használom. Minden tizenéves lánynak van egy titkos szerelme... Egyébként errõl nem a személyiséged, hanem a hormonjaid tehetnek. Átveszik az irányítást, és bármit elhitetnek veled.
- De akkor is... szemétség egy bizonyos szinten túl. Én lassan három éve játszom ezt, és Davidet is belerángattam, holott... - Félelmetes igazság kezdett testet ölteni a gondolatok mögött. - Pont úgy szeretem, mint öt évesen. Bemocskoltam a barátságunkat. Elõre megfontoltan... én kinéztem õt magamnak.... direkt máshogy néztem rá... az ujjam körél csavartam, aztán a barátság-dumával kínoztam mindkettõnket, pedig az kezdettõl fogva nem számított; sõt, szempont volt...!
- Azt elsõ szárnypróbálgatások - vont vállat megértõen.
- Akkor is ezt mondanád, ha én lennék a szenvedõ alany? És... ez akkor is disznóság! Belém szeretett, én meg csak játszottam vele... a legjobb barátommal!
- De most rádöbbentél erre. Bánt téged, utálod érte magad, tanultál belõle. Fejlõdtél, mind a szívedben, mind a fejedben. Tudod, milyen ha majdnem szerelmes vagy, és így nem fog felkészületlenül érni, ha becsap a villám. Ez az egész lényege.
- Szándékosan fájdalmat okoztam neki - erõsködtem, csak hogy tovább ostorozhassam magam. Tényleg kutyául voltam, alig kaptam levegõt az összeomlott légvárak kavargó porában. De úgy éreztem, megérdemlem, úgy éreztem, még...
- Jajj, akadj már le errõl! - csapott a kezemre türelmetlenül. - Az ember a pofonoktól lesz erõsebb. Különben is, ha jól tudom, Davidnek van barátnõje, szóval annyira nem fájhat neki.
- Ami azt illeti...

Gyûlöltem Agathát, és ezzel megismertem a gyötrõ érzés egyik új, ismeretlen színét. Mert most a létezéséért gyûlöltem, de úgy, mint még soha; nem a szerelmemet vette el tõlem, hanem az önkínzás lehetõségét, lehetetlenné tette, hogy a jelenleginél sokkal súlyosabb dolgokért vádoljam magam, olyasmikért, amik kellõ szégyenérzetet keltettek volna bennem csalárdságom jogos megtorlásaként. Ha ugyanis õ nem lenne, ha nem járna Daviddel, nekem végig kellene néznem, ahogy a fiú szenved miattam, és ez, a lehetõ legnagyobb erkölcsi elégtétel háborgó lelkiismeretem száméra talán levenné a vállamról bûneim terhét.
Annyira bonyolult volt az egész. A legszörnyûbb pedig mindenképpen az volt, hogy miattam gabalyodott össze ennyire.

Agatha könnyített a helyzetemen – neki hála David jól volt, sokkal jobban, mintha belement volna egy hazug kapcsolatba a velejéig romlott Meredith Fielddel.

- Ne õrlõdj ezen túl sokat, törpe, csak fogadd el, hogy ez együtt jár a nagybetûs Élettel. - Tara néni készülõdött; azt hiszem, akaratomon kívül többet raboltam az idejébõl, mint amennyit eredetileg szánt volna rám, de úgy tûnt, ez kicsit sem bántja.
- Kösz, hogy beszélhettem errõl neked – pattantam fel, mielõtt elhagyta a szobát. Gyors puszit nyomtam az arcára, és megöleltem.
- Bármikor... De remélem, tudod, hogy... - Bizonytalanul kutatott a megfelelõ szavak után, sõt, talán még azon is elgondolkozott, hogy folytassa-e a megkezdett mondatot. - Szóval... Nézd, amióta az eszemet tudom, anyukád legjobb barátnõje vagyok, úgyhogy elhiheted nekem: amikor Erlina megtudta, hogy lánya lesz, másról sem beszélt, minthogy mennyire várja, hogy ezekrõl a fiú-dolgokról csacsoghasson veled. Úgy gondolom, és neked is ebben kell hinned, hogy... szörnyen hiányozhatsz neki, akármit is mond... és biztosan bántja, hogy lemarad az ilyen beszélgetésekrõl. Õ is tudja, hogy soha nem jönnek vissza ezek a pillanatok. Hûha, elég kusza védõbeszédre sikeredett ez, de remélem, hogy...
- Köszönöm. Tényleg. Shirleyt pedig üdvözlöm, legkésõbb holnap délben a karmaim közé kaparintom!
Nagyot sóhajtva bólintott. Tisztában volt vele, hogy nem vagyok vevõ az anyám ügyes-bajos dolgaira – akkor sem, ha ebben a percben jobban hiányzott, mint bármikor, mióta augusztusban elváltunk -, de megnyugtatta, hogy elmondta mindezt; láttam rajta, hogy ettõl már kevésbé emészti az aggodalom a családom miatt, és ennyit nekem is megért az egész.
- Átadom neki. Na, jó legyél, boldog karácsonyt! Én még elköszönök nagyanyádtól.
- Szia...

A konyhaajtóból pont ráláttam az elõszobai tükörre – igen, láttam, és néztem. A gonosz, tizenhat éves lányt, akinek egyre hevesebb hányingere volt önmagától.
Mert visszás módon nem kis önbizalmat adott, hogy egy fiú belém tudott szeretni, annak ellenére, hogy a különleges színû szemeimen kívül minden átlagos volt rajtam.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.