efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Tessék elolvasni A Hölgy cím? novellámat, nem véletlenül mondogatom, nagyon hasznos és információ-dús. Higgyétek el, én írtam :P
Jó olvasást!


Törésvonal



/Egyszer megkérdezted, mik azok a törésvonalak. Emlékszem, nem akartalak megijeszteni, de féltem félrevezetni is csillapíthatatlan tudásszomjadat, így nagy vonalakban próbáltam elmagyarázni neked, hogy amikor mozog a föld... Nem értetted, csalódottan futottál a nagy, végzős Flame-hez, aki szörnyű példákkal illusztrálta a fogalomhoz tartozó jelenségeket, és szándékosan halálra rémisztett téged. Ekkortájt utazott a Szent András-törésvonal környékére Shirley a szüleivel, és Te egy hároméves minden dühével követelted, hogy hívjuk őket haza, mert meg fognak halni.
Azt mondtam, követelted? Sajnálom. Hiszen kérted, mérgesen ugyan, de úgy, ahogyan azt a Könyvek Könyvében megírták: hittel, bizalommal, állhatatosan és kitartóan, ahogy a víz a partot mossa; kivájja a sziklákat is, pedig azok erősebbek a vízcseppnél, s mégis a vízcsepp győz.
Ők hazatértek – te örökre elmentél./


Regulus ragaszkodott hozzá, hogy vele maradjak, amíg véget nem ér a vihar. A fejemnek és a szívemnek szüksége lett volna egy kiadós szellőztetésre, de be kellett látnom, hogy ilyen időjárási körülmények között nem túl jó gondolat egy séta a szabadban. Arról nem is beszélve, milyen sápadt lett az arca, mikor Caitlin hangját hallva rögtön távozni akartam. Keményen, szinte parancsolva kérte, hogy egy tapodtat se mozduljak mellőle, míg azt nem mondja; a lehető legjobb indok volt, hogy éppen ő marasztalt, azt sugallta: odakint veszélyes. De nem közölte, miért, én pedig nem kérdeztem. Túl sok volt a bizonytalanság, a láthatatlan határ, túl nyomott a tüdőmbe szorult levegő. Nem ellenkeztem, mikor gyengéden visszatuszkolt a szobába.

Mindent megtett, hogy felvidítson, és kinek sikerült volna ez a lehetetlennek tűnő küldetés, ha nem neki, Sirius Black öccsének? Az első mosolytól kezdve már nyert ügye volt, semmi nem állt egy kellemes beszélgetés útjába, hiszen azokat a témákat hónapok óta elővigyázatosan kerültük. Volt gyakorlatunk benne.

Aztán elhalt az utolsó mennydörgés hangja is, és mi egyszerre ültünk fel, pihegve a rögtönzött párnacsatától. Még egy utolsót csaptam a fejére a plüssmackóval, amiről továbbra sem bizonyosodott be, hogy nekem szánta a Reg becenevű Sors, majd fogtam a cuccaimat, és elegánsan keresztülestem a küszöbön.

Szerencsére Regulus mögöttem állt, sőt, a nagy nevetés közepette még el is kapott.
- Én megmondtam, bogaram – kócolta össze a hajam.
- Nem vennék rá mérget, hogy a te kezed nincs benne a dologban – morogtam a frizurám maradék becsületének megőrzése érdekében távolabb húzódva tőle.
- El tudod rólam képzelni, hogy kockáztatom a lemásolandó házi feladatok épségét? - fakadt ki felháborodottan.
- Neeem, dehogyis... Most burkoltan arra céloztál, hogy ne vigyem sehova a számmisztika jegyzeteimet?
- Leköteleznél – bólintott meg-megránduló ajkakkal.

Kihalásztam a gyerekes kis rajzainkkal díszített papírlapokat, majd gondosan összehajtva a talárja zsebébe süllyesztettem őket.
- Vigyázz rájuk – dünnyögtem nagyot nyelve. Valahol a talpam mellett egy foltban kiégett a szőnyeg...
Finoman megemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen.
- Ki vele, mit akartál igazából mondani?
- Nem lényeges, ezzel csak elhitetném veled, hogy gyáva vagyok...
- Maeve...!
- Uhh. Nyertél, Arcturus. - Nagy levegőt vettem, és kicsit távolabb húzódva megkérdeztem: - Ülhetek veled a vacsoránál? Úgy értem, a ti asztalotoknál... Tudom, hogy furcsa lenne, és utána hetekig hallgathatnád Lestrange nyavalygását, de nem akarok David közelébe kerülni, megint olyan bonyolult ez az egész...
- És inkább eszel egy asztalnál a „sötét oldal söpredékeivel”? - idézte szkeptikusan egy hetekkel ezelőtti kirohanásomat.
- Majd világítasz nekem a glóriáddal... - nevettem fel idegesen.
- Miért, mi van a tiéddel?
- Kiégett benne az égő...

Kezébe temette az arcát, úgy morogta ujjai közül:
- Istenem, Med, te meg a mugli baromságaid... Az őrületbe kergetsz.
- Legalább osztozol velem a világon. Szóval?

Összeráncolt homlokkal emelte tarkójához a jobb kezét.
- Nézd, a jelen körülmények közt ez nem valami jó ötlet.
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Akkor odaülsz hozzám…;?
- Med, az előbb a jelen körülményeken volt a hangsúly. Most tényleg jobb lesz, ha... öhm... Lupinékhoz társulsz.

Láttam rajta, hogy először Sirius neve suhant át a fején – a gondolat apró barázdát vésett a szája sarkába.

- Ma még úgysem beszélgettem velük.
- Pontosan – mosolygott rám halványan. Átkarolta a vállam, és elindult velem az ajtó felé. - Nemrég sétát emlegettél. Elkísérjelek?
- Szeretnék egy kicsit egyedül lenni, ha nem haragszol. Az előcsarnokig viszont igényt tartok rád – böktem oldalba, mikor megpillantottam savanyú arckifejezését. - Felugrom a toronyba a kabátomért, mielőtt kidugnám az orrom az udvarra. - A huzatos folyosóra kilépve megborzongtam. Képzelem, milyen lehet a hőmérséklet odakint...
- Nem félsz, hogy találkozol Thorntonnal? - Ösztönösen közelebb húzott magához.
- A klubhelyiségben egy csapat alsós randalírozik, David pedig ma még nem látta Agathát, úgyhogy biztos vele van valahol; a fiúk hálójában, a könyvtárban... Ne aggódj, majdcsak eljutok valahogy a hálókörletemig. Előszedem a kabátom, aztán irány az ablak....
- Sziporkázó ma a humorod, bogaram.

*


Futva tettem meg az utat a Hollóhát-toronyba, lépést tartva száguldozó gondolataimmal.

Vajon Dumbledore rájött a vihar eredetére? Megsérült valaki? Tehetek valamit a sok szörnyűség ellen, ami velünk történik? Ha beszélek az igazgatóval, azzal bajba sodrom Regulust? Nincs már így is veszélyben miattam? Malfoy fel van rá hatalmazva, hogy legilimentálja? Végigpörgettem magamban a beszélgetésünket, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Hány ember fog bűnhődni a kérdéseim miatt? Megérdemlik? Reg közöttük lesz? Ha igen, mindenről tudott, de akkor miért válaszolta, hogy fogalma sincs az egészről? Olyan őszintének tűnt, talán nincs még veszve minden... Megmenthetem attól, hogy halálfaló legyen? Egyáltalán, megmenthetem valamitől? Nem felelőtlenség már az is, hogy barátok vagyunk? Hiszen neki ott van Lestrange, meg az a sok...halálfaló... - Önkéntelenül ökölbe szorult a kezem. - Szüksége van rám? Fájna neki, ha elveszítene? Azt mondta, bennem bízik a legjobban, de én? Én kiben bízom? Benne? Bízom benne, vagy csak nem félek az eséstől, nem félek, hogy egyszer majd nem kap el...?

De igen, félek. És ha neki nincs is rám szüksége, nekem kell Regulus, kell, hogy ott legyen mellettem, mint Caity, Shirley, Jeremy, Sirius és... és David? Őt szeretem? Úgy szeretem? Voltam már szerelmes? Van-e valaki, akibe bele tudnék szeretni? Szerethet egyszerre két fiút egy lány? Miért jutott ez eszembe? Valósak a problémáim, vagy csak én kreálom őket? Tényleg belém szorult a sírás, vagy csak képzelem, hogy attól nem kapok levegőt? Létezik fiú-lány barátság, vagy a hormonok mindent elrontanak? Miért vezet ennyi lépcső a toronyba? Mitől vizes a padló? Miért sírok? Miért tudok lélegezni hirtelen, miért nem fulladok meg? Jobb lenne? Van értelme a halálnak? Olyan hideg lesz a bőröm, ha meghalok, mint ez a kopogtató? Van Isten? Hogy néz ki? Csendes? Olyan szótlan, mint a klubhelyiség? Tiszta, jóságos tekintetű, hófehér haja aggódva keretezi félhold alakú szemüvegét? És az angyalok? Kicsik, és ők is szemüvegesek? Miért hasonlítanak Flitwick...

Hirtelen álltam meg, szinte visszapattantam az előttem termő mágikus falról. Dumbledore hamiskás félmosollyal rendreutasító pillantást vetett a kacagó Flitwick professzorra, aki tehetetlenül megrázta a fejét, és az 'angyal' szót tátogta.

Bosszúsan elhúztam a szám, mire arcomon megfeszültek a rászáradt könnycseppek. Meglepődve nyúltam oda, majd kitöröltem néhány frissen pergő példányt a szememből. …; Miért sírok? …;
- Isten hozott, Meredith – nézett rám Dumbledore. Az évszázad poénja.

Felvontam a szemöldököm. Lábfejemmel óvatosan a levegőbe rúgtam; a puha fal még mindig előttem tornyosult, így ügyet sem vetve a fütyörésző igazgatóra összefontam mellkasom előtt a karom, és tanulmányozni kezdtem a minden kétséget kizáróan csendes klubhelyiséget. Pár órával ezelőtt mindenfelé kibelezett párnák hevertek, a levegő szállingózó tollpihékkel volt tele, és a hófehér terítőkön kitépett tankönyvlapok pihentek. A nem mindennapi képet néhány hevesen gesztikuláló prefektus, és a nyelvüket nyújtogató fekete taláros elsősök színezték tovább, a rendbontás középpontjában pedig egy kócos hajú ördögfióka, a méltán Potter-származék Jonathan King ugrándozott. Mikor Shirleyékkel együtt kimenekültem a háborús övezetből, meg is állapítottam magamban, hogy James feleslegesen aggódik az utánpótlás miatt. Ha a másod-unokatestvére ilyen buzgómócsing, bele sem merek gondolni, hogy későn született húgocskája, a tíz éves Jillian mivel toldja majd meg jövőre a Roxfort történelmét...

Most csaknem felnevettem, ahogy észrevettem a kandalló előtt térdelő, tintafoltos orrú Jonathant. Ő a jelek szerint már elvégezte a takarítás rá eső részét, de a többség még javában szedegette a madártollakat, bűnbánó fintorgás közben irigykedve tekintgetve Jonathanhez hasonlóan házit író társaikra.

Gyors fejszámolás után rájöttem, hogy szinte az összes alsóéves itt tartózkodik; ebből arra következtettem, hogy amíg nem voltam a torony közelében, csöppet eldurvulhatott a helyzet. És ha az utolsó emlékképemen megjelenő rendetlenséget megszorzom a takarító-tanuló gyerkőcök számával... Hűha.
- Elismerésem, tanár úr – fordultam Flitwick professzor felé. Illúzióromboló módon az öreg még mindig élénk jókedvet sugárzott, bár egy köszönetszerű biccentésre futotta az erejéből. - Ön is segített neki, Mr. Dumbledore? - Tüntetőleg az utamban álló akadálynak dőltem, hátha Dumbledore észbe kap, és elárulja, miért nem enged utamra.
- Végszóra értem ide, de azt azért elmondhatom, hogy pompás szórakozásról maradtál le, Miss Field – hunyorgott rám. - Ha jól sejtem, a barátaid csak nemrég untak rá, az imént még láttam őket a korlátnál néhány ijesztően griffendéles végzős társaságában. - Siriusék. Csodás. - Apropó, a világért sem akarok indiszkrét lenni, de...
- De az lesz – szúrtam közbe mogorván. Észrevehetné végre, hogy kivel beszél. Tőlem lehet a világ legnagyobb mágusa, de akkor viselkedjen is úgy, ne színészkedjen itt nekem...!
- Valóban. Bevallom, kedvemre szolgál a ripacs szerepe, mindazonáltal látom, hogy te nem támogatod művészi ambícióimat, úgyhogy...
- Megtudhatom a kiselőadása lényegét, igazgató úr?
- Elárulnád, miért nem tartottál Miss Brooksszal és a többi barátoddal?
- Egy megnyugtatóan mardekáros külsejű fiúval voltam.
- Á, az ifjabb Mr. Black - mosolyodott el szemében komoly csillogással.
- Megfigyelés alatt állok? - szisszentem fel.
- Korántsem, bár minden bizonnyal érdekes lenne. - A süvegére tűzött, rikítóan sárga csillag vele együtt rázkódott, ahogy nevetett. Nem tehettem mást, vártam. Legszívesebben a hidegre fittyet hányva lerohantam volna a hatalmas parkba, ami mellett a klubhelyiség egy mugli bevásárlóközpontnak hatott a karácsonyi nagy bevásárlások idején.
A karácsony volt a jelszó – nem fázhattam meg az ünnepek előtt.

Újabb gondolatok tódultak a fejembe, mire a halántékomon lüktetni kezdett egy ér, és hirtelen minden vágyam egy merengő volt. Egy merengő, valahol kint. Bárhol, csak nem egy emberekkel teli szobában.

Dumbledore elgondolkodva fürkészett röntgenszemein át. Nem emlékeztem, mikor hagyta abba a kacarászást; nem mintha számított volna.
- Ami azt illeti, a mostani lelki állapotodban az arcodra van írva minden gondolatod. Mondhatni szükségtelen legilimentálnom téged, vagy legalábbis elképesztően könnyű dolgom van. - Homlokán megsűrűsödtek a ráncok. - Ezt nem engedheted meg magadnak.
- Kicsit feszült vagyok – vontam vállat.
- Zokogva rontottál be ide, a halálról, Istenről és Regulus Blackről motyogva. Azt hiszem, enyhe kifejezés, hogy feszült vagy.
- Ritkán fordul elő velem ilyesmi. - Nem bírtam tovább állni átható tekintetét, megszégyenülten a padlóra meredtem.
- Nyilván az időjárás játszott közre. Nekem is megfájdult a fejem a mai vihartól.

Csak meredtem rá meggondolatlanul, árulkodóan dobogó szívvel, aztán kiböktem az igazat.
- Igen. Biztosan a vihartól van.
- Nincs szükséged néhány speciális fiolára, amiben az emlékeidet tárolhatod? - Nem róttam fel neki, hogy a gondolataimra válaszol, hiszen én voltam a hibás, a feje tetejére állt érzelmi világommal és a nyitott könyvként ásítozó agyammal.
- Tizenhat évesen? Nem, köszönöm, megbirkózom vele.
- Akkor talán kerülnöd kellene a maihoz hasonló eseményeket. - Lélegzetvételnyi szünet után folytatta, véletlenül sem kerülve szikrázó tekintetemet: - A húgodat képzett varázslók keresik, nem kell beépített embert játszanod. Tudom, hogy hiányzik neked Cai...

Nem, nem tudod milyen minden éjjel könnyektől fuldokolva felriadni, miközben görcsösen szorongatsz egy szakadt játékmackót.

Dühösen hátráltam egy lépést.
- Regulus a barátom. Nem akarok közéjük beépülni, a gondolattól is hányingerem van; különben is... Regulus nincs köztük!
- Remélem, hordasz magaddal zacskót. - Vakítóan kék tekintete az enyémbe fúródott, mert most már erőlködnie kellett, hogy legilimentálni tudjon. Segítettem neki.
- A barát szónak melyik részét nem értette?

A képébe vágtam az összes Regulusszal töltött percet, kivéve a mai délutánt, és a napot, amikor megismerkedtünk.
Megenyhültek arcvonásai.
- Bocsáss meg. Öltözz fel melegen, nagyon hideg van odakint. - Intett egyet a pálcájával; eltűnt a fal, és megértettem, miért volt olyan csöndes a helyiség. Dumbledore nem akarta, hogy Flitwick professzoron kívül más is hallja ezt a kis közjátékot.

A szorgoskodó alsóévesek halkan cseverésztek, és fel nem tudtam fogni, hogyhogy nem tűnt fel ennek a pici zajnak a hiánya. Tulajdonképpen ezt is foghattam a történtekre. Jelenleg más problémám is akadt: valami nem stimmelt az egész helyzettel.

Dumbledore csak aggódik értem – győzködtem magam.

Ez eddig rendben is van, na de ennyire?

Azt mondta, nem kémkedik utánam, márpedig akkor honnan tud arról, hogy milyen sokat vagyok Regulusszal? Őket figyelteti? Ha igen, akkor sem volt oka azt hinni, hogy közéjük akarok állni. Alig ismer, nem érdekelheti túlzottan, hogy mi van velem; rengeteg hozzám hasonló diákja van, aki elveszített valakit, és tenni akar azért, hogy visszaszerezze. Nem vagyok sem különleges, sem egyedülálló eset. Dumbledore nem tudhatja, meddig mennék el a húgomért.

Ez nem az ő fejéből pattant ki.

Sarkon fordultam, és az igazgató után eredtem. Reménykedtem, hogy még nem jár messze, kimerültnek éreztem magam. Szerencsére a lépcső aljánál állva beszélgetett Flitwickkel és a jövő év esélyes iskolaelsőjével.

Lihegve fékeztem le Dumbledore előtt.
- Igen, Meredith? - kérdezte meglepetten.
- Csak egy percre tartanám fel, igazgató úr.

Bólintott, majd hallótávolságon kívül sétált velem.
- Nos?
- Szeretném tudni, hogy ki kérte fel önt erre az egészre. Ki aggódik értem ennyire? Apára jellemzőek az ilyen húzások, tudja, az aurori munka, de mostanában... nem a régi.
- Hm. Tényleg nem édesapád volt az. Lényeges az illető kiléte? Nem tudom, elárulhatom-e; az is elég kínos, hogy magadtól rájöttél, nem én voltam a dolog értelmi szerzője, bár számíthattam volna rá egy hollóhátastól.
- Ha nem lenne most ennyire zavaros a családi helyzetem, kideríteném azt is, hogy ki volt – mondtam türelmetlenül. - De jelenleg igenis fontos, ki gondol még rám. Mondja el, kérem.
- A nagyanyja.

Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Úgy tudtam, megsértődött önre egy kis megjegyzés miatt, és egy hónapja nem szól magához.
- Ó igen, az elragadó Miriam esetében ez így is van, de ezúttal nem ő volt a tettes, hanem Mrs. Noble.

*


Ideje volt rendszereznem a dolgokat, lehetőleg az idegösszeomlásom előtt. A csípős szél és a talpam alatt ropogó jeges hó monoton hangja jót tett, noha érdekes irányba terelte elmélkedésemet; hirtelen mindennél jobban szerettem volna levenni a kesztyűmet. Leegyszerűsítve mindez nem hangzik olyan furcsának, de valójában őszintén kíváncsi voltam rá, hogy vajon a törékeny jégtáblához hasonló hóréteg mennyire sebezné meg a kezem – mert abban biztos voltam, hogy felsértené -, valamint hogy hogyan mutatna a vérem ezen a vakító fehérségen. Ez a szinte beteges kíváncsiság megijesztett, mert érezhetően súrolta a valós őrület határát. Így hát zsebre vágtam a kezem, s a parkban bolyongva érkezési sorrendbe állítottam a mai napon felmerülő problémákat.

Azon kívül, hogy az események átgondolása lenyugtatott valamelyest, semmi értelme nem volt a rendszerezésemnek. A kérdéseim nagy részéről magam sem tudtam, honnan is jutottak eszembe, következésképp inkább hallgattam a megérzésemre, és nem foglalkoztam velük. A maradék gondom közül jó néhány túl fájdalmas volt, túl kétséges, féltem, hogy ha komolyan elidőzöm felettük, megint elpattan valami a fejemben.

Végül csak a dumbledore-os incidens körüli rejtély, és pár apróbb gondolat – mint például Sirius és barátai jelenléte a Hollóhát-toronyban – maradt, amik eltörpültek nagyanyám váratlan érdeklődése mellett.

Szóval a Vérmániás Hölgy aggódik értem. Ez szinte lehetetlennek tűnt, mindig is Flame volt a szíve csücske - anyám szerint velem sincs semmi baja, de gyerekként elijesztettem azzal, hogy furcsán, majdhogynem szemrehányón meredtem rá hatalmas szemeimmel. Apám erre csak legyintett, mondván: „Ennivaló voltál, ahogy bámultál mindenkire, normális emberek rögtön beléd szerettek!”.

Ha kicsit jobban magamba néztem, be kellett vallanom, hogy kevés választ el attól, hogy utáljam a saját nagymamám. Sőt, nem egyszer fordult át megvetésből gyűlöletbe ez a semmiképpen sem pozitív érzés, mikor megjegyzést tett a barátaimra, vagy akár csak összefutott Nagyival**. Noble nagymama pedig épp olyan okos volt, mint amilyen elkötelezett az átkozott elvei mellett, tehát biztosan látta rajtam mindezt. Az undorral csókra tartott arcom, a gúnyos pukedlim, az első bálom pimasz visszautasítása... Beszédes jelek voltak ezek. Igen, nyilvánvalóan én tehetek róla, hogy nemcsak nem szeretett, még csak nem is kedvelt.

Mindezek fényében az aggódás nem a legmegfelelőbb szó a dolgok magyarázatára. Inkább félt, hogy történik velem valami.

És akkor beugrott. Élve akarnak.

Nem voltam biztos abban, hogy magamtól jutottam erre a következtetésre, de arra sem mertem volna megesküdni, hogy Caitlin hangját hallottam.

Élve? Miért?

Már megint miért... A halántékomon fáradtan lüktetni kezdett az a bizonyos ér.

Más megközelítés kellett.

Élve akarnak. Kik azok az 'ők'?

Ez egy jóval könnyebb kérdés volt. Egyetlen embert ismertem, akivel a nagyanyámat egy lapon lehet említeni, anélkül, hogy azzal megsértenénk az öregasszonyt. Egyetlen személyt, aki megtehette, amire még anyám sem volt képes: befolyásolni Mrs. Noble-t. Ez esetben felém fordítani becses figyelmét.

Flame.

Ahogy a név kapcsolatba került a helyzettel, újabb kérdések vetődtek fel bennem.
Vajon miért zavarná Flame-et, ha csatlakoznék Voldemorthoz? Visszakapná a kishúgát. Talán hiú ábránd, talán csak önámítás, talán csak jelzi, hogy sosem heverem ki a csalódást, amit okozott, mégis reméltem, hogy valahol mélyen hiányzunk egymásnak. Szép lett volna. Drámai.

Megcsóváltam a fejem. Kevesebb romantikust kellene olvasnom.

Az van, ami, nehéz lenne ilyen mélyen gyökerező dolgokon változtatni. A bátyám és én, mint két közömbös jéghegy, melyek néhanapján összeütköznek. Eltekintve attól a ténytől, hogy nem éppen a szívem csücske. Elzárkózott tőlem, majd elvette tőlem a húgomat is, a szüleimet pedig ellenem fordította. Árvává tett, megölt bennem valamit.
Biztos, hogy nem engem akart megvédeni a kérdezősködéssel. Helyettem most mást szeret, más testvérei vannak. Minden tettével a halálfalókat védi.
Eszembe jutott a rémálom a születésnapom éjszakáján; nyilván távol akarnak tartani Caitytől. „Felébresztenéd benne a jót...” Bár tudnám, mi a céljuk a fogva tartásával!
De lehet, hogy nem szabadna hagynom, hogy Caitlin körül forogjon az életem, lehet, hogy van egy lényegesen egyszerűbb magyarázat is.

Például Regulus. Talán ő kérte meg Flame-et, hogy...
Elakadt a lélegzetem a gondolatra, hogy Reg és... és Flame ilyen bizalmas viszonyban lehetnek. Nem szabad. A bátyám viselkedése mindig, mindig Caitlinnel hozható összefüggésbe, a húgunk az egyetlen kapocs; féltékenység, egy nagyobb terv, ami a testvérek felett áll... akármi. De Regulust nem adom.
- Nem, Regulust nem – mondtam ki hangosan is, hogy megerősítsem magam.
Azt hittem, kihalt a park, s rajtam kívül mindenki szívesebben gubbaszt odabent a kandalló mellett. Tévedtem.
- Látod, ebben az egyben egyetértünk - lépett elém Rabastan Lestrange.

Messze jártunk a kastélytól, a tónál, átellenben a kedvenc fűzfámmal. A hideg szél befújt a kabátom alá, ahogy a meglepetéstől hirtelen mozdulatot tettem, és majdnem megbotlottam a saját lábamban.

Rabastan volt az utolsó ember, aki előtt ebben a pillanatban gyengének akartam mutatkozni. Annak ellenére, hogy kisfiús vonásaival nem volt egy félelmetes jelenség, megrémültem tőle. A tekintete bosszúszomjas volt, míg az enyém minden bizonnyal hűen tükrözte szívem riadt ugrálását, és egyedül voltunk a hatalmas parkban, ahol senki sem láthatott minket.

Meg akar ölni – suttogta ijedten Caitlin. Egy percre az arcát is láttam, kék szemei hatalmasra tágultak az aggodalomtól. Régi emlék a kép, szívbemarkolóan friss a hang.
Ezzel most nem segítesz – súgtam vissza, bár az sem volt jobb, hogy a megmagyarázhatatlan belső hangommal vitatkoztam.

- Neked is szép napot, Lestrange.

Ez az, Medy, húzd fel még jobban a hülye illemtan-leckéiddel...
Ó, fogd be, legalább nem remeg a hangom!


Amíg feleseltem, nem is tűnt fel a zajok hiánya. Pedig sem a természet téli zörejeit, sem Rabastan válaszát nem hallottam. Csak állt ott, és nézett rám némán, mintha a puszta tekintetével akarna lemészárolni.
- Nos, öröm volt veled találkozni, de most mennem kell. - Magam sem hittem, hogy összejön, de egy próbát megért. - Ne aggódj, épp elégszer fogunk még összefutni a szünetig. - Ahogy azt vártam, nem engedett elsétálni, megragadta a karom.
Felszisszentem.
- Lestrange, tudom, hogy bunkó vagy, nem kell bizonygatnod!
- Maradj még, beszélgessünk! - A színtelen morgást hallva az Imperius-átok ugrott be, ám az egész kisugárzása mást sugallt. A saját dühe volt. Mi ütött belé?
- Mégis miről akarsz te beszélgetni? - szabadultam ki végre szorításából. A biztonság kedvéért hátráltam egy lépést. Futni akartam, de biztos voltam benne, hogy úgysem hagyná.
- Kettőt találhatsz – vont vállat.
- Nézd, Lestrange, most nincs kedvem veled játszani. - Hitetlenül pillantottam rá, annyira nem volt rá jellemző ez a viselkedés, de – a francba is – ijedten kaptam el róla a pillantásom.

Próbáld átvenni az irányítást. Légy magabiztos!
Naná, mert az olyan könnyű...
Medy!


- Tudod mit? Csináljuk azt, hogy én kérdezek, te válaszolsz, aztán te szépen visszasétálsz a kastélyba, én pedig tovább bóklászom. - Pontosabban megkeresem a legközelebbi titkos ajtót, és a barátaimhoz menekülök, nehogy a tündéri haverjaid berántsanak egy fa mögé, és elássanak. - Lesz egy szép közös emlékünk, amit majd felidézhetsz a halálos ágyadon.

Sssz... Idióta.

Nem kellett Caity hisztérikus sziszegése, anélkül is tudtam, mekkora hibát követtem el. A halál-témát felhozni a lehető legszerencsétlenebb dolog volt, ha rajtam múlik, sikítva rohantam volna a prefektusi fürdő medencéjébe, hogy a víz aljára kucorodva a csempébe verjem a fejem.

Felkacagott. Sötétedett. Én pedig jó szokásomhoz híven lórúgásokkal lökdöstem magam valami szörnyűség felé.

Nyugi, Medy. Csak tedd, amit tenned kell.
És ezúttal mi lenne az, Miss Mindentudó?
Például ne csettintgess. Idegesíti.


Ökölbe szorítottam a kezem, a körmöm a húsomba vágott.
- Szerinted melyikünk hal meg előbb, Field? - Mellém lépdelt, de csak a befagyott tavat szemlélte halálos nyugalommal. Remegni kezdett a lábam.

Tedd, amit tenned kell...
Öljem meg!?
Előbb-utóbb úgyis meghal. Itt és most tálcán kínálja neked a lehetőséget. Gondolj Regulusra. Gondolj rám...
Tűnj el a fejemből, te véreskezű angyal...!


Elment. Egyedül maradtam, én, a nyúlszívű Meredith, aki képtelen megölni a mellette álló fiút, a Gonosz áhítatos szolgáját, hiába súgta azt az ösztöne az eltűnt húga hangján.
- Kérdeztem valamit...! - Lestrange még mindig nem fordult felém, csak hangja font körül láthatatlan béklyóként.
- Bocs, elkalandoztam. - Mindegy volt már, őszinte vagyok-e vele. - Egyébként a nők bizonyítottan tovább élnek.
- Az átlag – vigyorodott el.
- Úgy van.
- Tudod, Field, te egész okos vagy. Persze nem elég okos ahhoz, hogy kövesd a bátyád, de talán elég…; megfontolt, hogy távol tartsd magad Regulustól. - Nem számítottam arra, hogy megfordul; pillantása tüzes vasként vágott elkerekedett szemeimbe. A lábaim lázadoztak, megtántorodtam.

Csupasz ujjai csuklómra fonódtak. Égették a bőröm.

Elkezdődött.

- Átlátok rajtad, te kis ribanc. Ügyes terv volt, de előttem már évekkel ezelőtt lebuktál.
- Nem tudom, miről beszélsz – suttogtam. Elégedetten közelebb húzott.
- Magadhoz édesgetted Reget, elérted, hogy szüksége legyen a barátságodra – máig sem tudom, hogyan sikerült, de hidd el, ki fogom deríteni.
- Még mindig nem...
- „Jó vele lenni, Rabastan. Olyan tiszta... - Többet kellene fürdenem? - Dehogyis, nem... ő... olyan ártatlan. Amit veled kigúnyolok és semmibe veszek, azt vele teljesen elfelejtem, mintha a barátsága buborékot építene körém, ami mindentől megvéd...”
- Ha ez vigasztal, szerintem fürödhetnél többet. Áú – kiáltottam fel önkéntelenül, mikor egy magától értetődő mozdulattal kicsavarta a karom. Forró volt a lehelete, fájt, ahogy az arcomhoz ért.
- Ezzel kezdted – folytatta szinte testet öltő dühvel. - Barátság. Azt hiszed, nem tudom, mi ennek a folytatása? Szerelem, nincs igazam?
- Ebben most nagyon tévedsz, Lestrange, a kettőt nem szabad...
- Azt akarod, hogy beléd szeressen! Nekem ne játszd meg magad; Reg elég hülye ahhoz, hogy bevegye, de engem nem versz át. Magadhoz akarod láncolni, hogy körülötted forogjon az élete, hogy ne szolgálhassa a Sötét Nagyurat! Meg akarod védeni a végzetétől!
- Meg akarom védeni, mert szeretem! - fakadtam ki.
- Bevallottad! - A szemem előtt színes foltok táncoltak, minden jel arra utalt, hogy eltörte a kezem.
- A francba, Rabastan, Regulus csak a barátom, akként is szeretem, sosem gondoltam arra, hogy ez több lenne! Csak aggódom érte, mert fontos nekem, nézd…; Lestrange, mi mind a ketten jót akarunk neki, be...
- NEM! - Ellökött magától: a hátam nagyot csattant valami keményen, és az ütés erejétől percekig semmit sem érzékeltem a fájdalmon kívül. Aztán megpróbáltam felülni, mire a talaj megreccsent alattam.

A jégen feküdtem, úgy egy méterre a parttól, Lestrange pedig mellettem térdelt, alkarját a mellkasomra szorítva.

Halkan sikítva kaptam levegő után.

- Te nem akarhatsz neki jót, te csak belerángatnád valami rangon... érdemen aluliba... Nem érdemled meg Regulust, sosem tudnád úgy szeretni, mint…;

A hisztérikus kacagás köhögéssé torzult a tüdőmben.
- Mint te, Rabastan? Hát erről van szó? Azt hittem, a drága nagyuratok küldött rám, erre csak ennyi az egész…; - Erőt vett rajtam a különös, kifordított megkönnyebbülés, holott a szemem sarkában gyűlő könnyek érezték, hogy távolról sincs vége a délutánnak.
- Csak? Szállj le Regről, te hülye kurva, mert ő az enyém. Nos igen, csak az enyém.
- A társadalmunk elítéli a homoszexuális kapcsolatot, Lestrange. - Hirtelen rám szakadt a szituáció minden elviselhetetlensége és irrealitása.
- Új társadalmat építünk, Field – közölte vicsorogva, hogy leplezze megránduló vonásait.

Szemlátomást nem állt szándékában a tudomásomra hozni másságát, de nem volt visszaút számára sem.
- Aha…; Csakhogy bármit gondolsz is, Regulus nem egy kicseszett genetikai selejt, mint te.
- Ne aggódj, amint te hátat fordítasz neki, rájön, melyik oldal hozza el neki a boldogságot…;

Felállt, majd egy rúgással a hasamra fordított. Nem törődtem a fájdalommal, igyekeztem arra koncentrálni, hogy újra kapok levegőt.

A cipője sarkával betörte mellettem a jeget.

Megfagyott bennem a vér.
- Lestrange...

Egy furcsa füttyentés után a vízbe nyomta a fejem.

A nadrágom felcsúszott a lábszáramon, így megéreztem, hogy esik a hó. Ez volt az utolsó tudatos gondolat, mielőtt a jeges víz szilánkokra törte az arcom.

Nyálkás ujjak ragadták meg a nyakam, felhasítva a bőröm, de semmit sem éreztem, mintha altatásban műtöttek volna mugli orvosok.

Aztán újra kint voltam.
- Ő a barátom, Praklark. Prak, ő itt a finom kis Meredith Field.

Mielőtt visszakaptam volna, újra elvette tőlem minden vonásom, a sellő ujjai erőszakosan felfeszítették a szemhéjam. Kapálóztam, ahogy csak tudtam, miközben a víz végigégette sikolyra tárt torkom.

- Egyezzünk meg, Field – rántott fel Rabastan. A kivirult, ördögi Lestrange. - Ha megelégedsz a kedves Sirius Blackkel, és békén hagyod Regulust, többé nem látod Praklarkot. Miért kellene neked mindkét Black-fiú? Szerintem ez egy jutányos ajánlat. Sőt, azt is megígérem, hogy Sirius mindaddig életben marad, amíg te élsz. Na?
- Dögölj meg.
- Rossz válasz.

Régi ismerősként fogadtam az arctalansággal társuló tompa ürességet, a nyakamon matató ujjakat, Lestrange térdét a hátamon...
- Nos, Field?
- Úgysem mersz megölni.
- Lassult a gondolkodásod…; De tulajdonképpen igazad van. Ez esetben viszont közöld a haverommal, hogy hamarosan találkoztok. Főleg, ha eljár a szád a mi kis kalandunkról.

Utoljára a víz alá nyomott, majd mintegy rongybabát hajított a lék mellé.

Önelégült vigyora betöltötte leszűkült látóteremet; azután csak a szél volt, a fájdalom és a nyakamon csordogáló meleg vér.

Újra volt arcom. Újra volt szívem.

Fájt.

~o~


- Sirius?
- Mondd, kicsim... - morogta ki sem nyitva a szemét.
- Teljesen elzsibbadt a lábam, ébresztő!
- Ja persze, bocsi…; szólok Madam Pomfreynak, hogy felébredtél. - Nyújtózkodott egyet, és a megszokott mozdulattal megsimogatta az arcom. Nem mosolygott.
- Legutóbb, mikor itt virrasztottál velem, egy fokkal lelkesebbnek tűntél – nyúltam a keze után, hogy marasztaljam.
- Legutóbb ezerszer jobban néztél ki, mint tegnap este! - Türelmetlenül félrelökött egy szemébe lógó tincset, hogy zavartalanul szuggerálhassa a javasasszony ajtaját.
- Ühüm, végül is csak egy kard állt ki a hasfalamból…; - Túlságosan kimerült voltam, hogy fellázadjak különös viselkedése ellen, csak ennyire futotta az erőmből.
- Hidd el nekem, hogy az is jobb volt ennél, jó?
- Sirius, mi a baj?

Nem felelt, helyette felpattant, és összefüggéstelenül motyogva járkálni kezdett az ágyam előtt. Nagyot sóhajtva megforgattam a szemem, majd jobb híján felmértem a helyzetet.

Egyedül feküdtem a gyengélkedőn; mellettem egy mozgatható gyógyszeres asztalon kapkodva lepakolt fiolák hevertek, néhány vérrel pöttyözött kendő társaságában. A gyanúsan sötétlő paravánt a fejem mögé húzták be, csak a sarkát láttam kilógni az éjjeliszekrényem lábánál.

Megparancsoltam az agyamnak, hogy ne gondolkozzon, csak fogadja el, hogy kisebb vészhelyzet volt körülöttem.

- Sirius!
- Az a baj, hogy folyton ilyesmik történnek veled, hogy hét éves korod óta feltűnően sok a halálközeli élményed…;
- Előtte is volt épp elég – csitítottam.
- Eh…; Nem szabadna az öcsémmel barátkoznod! - fakadt ki.
- Már te is ezzel jössz? - A szívembe markoló jeges félelemtől elállt a lélegzetem, a túl ismerős érzéstől pedig majdnem bepánikoltam. Vége van – emlékeztettem magam, holott pontosan tudtam, hogy épp hogy csak elkezdődött, akármi is volt ez az egész.
- Ő tehet arról, hogy most itt vagy! Vele voltál a vihar előtt, nem?

Igen, Regulus... tehet róla? Hiszen ő csak tudatlan motiváció, képtelen lennék hibáztatni mindazért,
ami történt. Siriusnak persze könnyű, az élet kiismerhetetlen fintora tette őt Regulus testvérévé, én viszont... Én tudatosan lettem Reg barátja, még magamat sem okolhatom azért, mert egy pszichopata nem ért egyet ezzel a döntésemmel. A Halál köztünk jár, megesik az ilyen, mással is előfordult már, hogy ölni bírt volna a féltékenységtől, talán velem is történik majd ilyen, talán...

Hagyd ezt abba... - súgta gyengéden Caity.

Remegő ajkaimra szorítottam a kezem, és erőnek erejével visszatartottam a sírást.
- Jól vagy, Med? - Sirius sápadtan ugrott hozzám, hűvös tenyerét a homlokomra simítva.
- Igen, biztos csak…; biztos kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. Sokat kaptam, ugye?
- Láthatóan szenvedtél, a Madam rengeteget öntött beléd, mire megnyugodtál. - Most már lehiggadva ült vissza mellém, és hál' Istennek megfogta a kezem.
- A vihar előtt tényleg Regulusszal voltam, de utána egyedül mentem sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem. Én…; - Lehunytam a szemem, hogy ne kelljen ránéznem. A hazugság mintegy hívásra jött. - Kedvem támadt korcsolyázni, vagy legalább csak úgy csúszkálni a jégen, hiszen olyan szép tükörsimára fagyott a tavon az eső…; tudod, milyen bolond vagyok néha. Naná, hogy elestem…; Egy helyen beszakadt a jég, valamiért ott vékonyabb volt…; Lefejeltem a léket, aztán valahogy kikecmeregtem a vízből, de ennyi, semmi másra nem emlékszem. Az előbb felébredtem, és innentől van újra kép.
- Tényleg csak ennyi? - Maradt benne egy kis kétely, de ez is több volt, mint amit vártam, csapnivaló hazudozóként jó okom volt azt feltételezni, hogy Sirius azonnal átlát rajtam.
- Ez is elég, nem? Elkeserítő, hogy ilyen béna vagyok…;- Ijesztő mértékben kezdtem belejönni; már nem csak a közérzetemből fakadóan volt hányingerem.
- Gondolj arra, hogy egy rakás nálad sokkal szerencsétlenebb ember járkál odakint – vigyorodott el. - Vegyük például Petert…;
- Ne bántsd a szerelmemet! - horkantam fel, bár nem volt kedvem játszani.
- Ó, el is felejtettem, sajnálom. - Kényszeredetten viszonoztam vidám, siriusos mosolyát. Természetesen észrevette, hogy valami nincs rendben, nem is ő lett volna, ha nem jön rá egy pillantásból. Ezért sem mertem a szemébe nézni, miközben…;jóhiszeműen becsaptam.

Kínos csend telepedett közénk.

- Öhm…; mondd csak, ki talált rám odakint? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Sejtettem, hogy ki lehetett az illető, de voltak kétségeim, féltem, hogy megakadályozták, feltartották, félrevezették…;
- Én, ki más?
- Te? - Nem kellett volna megdöbbennem; annyira egyértelmű volt a helyzet, Sirius maradt mellettem, nem pedig…; Mégis, összerándultam a hirtelen elfojtott zokogástól.
- Ha zavar, elmehetek – mímelt sértődöttséget.
- Nem, dehogyis, ne hülyéskedj…; Én csak azt hittem…; Tudod Reguluson, Dumbledore-on meg Flitwicken kívül senki sem tudta, hol vagyok, úgyhogy…; szóval…; Mindegy, azt hittem, Reg hozott fel ide. - Megráztam a fejem. Idegesített, hogy nem tudtam kibökni egy értelmes mondatot, hogy a gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben (amit mellesleg most már tényleg fejfájás szaggatott), megfékezhetetlenül, akadályozva a koncentrálásban.
- Dumbledore? - vonta fel a szemöldökét Sirius.
- Mi? Ja, igen, ő, hosszú sztori. Jonathan túl lelkesen várta a karácsonyt.
- De te nem is voltál ott…;
- Az öreg tovább gyönyörködött a rendben, mint ti - vontam vállat. - Jut eszembe, erről még beszámolót kell tartanod.
- Mármint? - kapta el a tekintetét.
- Sirius, kettőnk közül nem neked van agyrázkódásod…; Mit kerestél a Hollóhát-toronyban?
Elfintorodott.
- Többek között az történt, hogy szőke David barátod rajtam próbálta tesztelni, képes-e gyilkolni a tekintetével. Aztán persze rögtön rácuppant arra az Amandára vagy kire, mikor nem jött össze neki. Eredetileg téged kerestelek, el akartalak rabolni konyhát fosztogatni, de Shirley mondta, hogy valószínűleg a drágalátos öcsémmel vagy, úgyhogy őt és bánatos képű Jeremyt vittem le a manókhoz. Előtte persze belenéztünk az elsőseitek műsorába. James büszke lesz Jonathanre...
- Vagy inkább irigy – nevettem fel. - Egyébként mióta lógsz te a barátaimmal?
- A következő áll fenn: Ágas Evansszel romantikázik valamerre a nap tizenhat órájában, Remus napok óta vizsgatervet ír – érted, karácsony előtt -, Peter meg…; furcsa mostanság. Legutóbb egy üres teremben futottam össze vele; épp hagyta, hogy Malfoy szétátkozza.
- Mert régebben megvédte magát?
- Nem – ismerte be elnéző félmosollyal -, de legalább szólt nekünk, és mi elintéztük.
- Talán nem volt alkalma segítséget kérni.
- Lehet – bólintott. – Amúgy…; Jobban örülnél, ha most Regulus ülne itt?

Odakint ebédre csöngettek – ezek szerint minimum fél napot aludtam, ha nem többet.
- Annak örülnék a legjobban, ha mind a ketten itt lennétek, anélkül, hogy gyűlölködésbe torkollana a dolog.
- Tudod, hogy ez lehetetlen – fordította el a fejét.
- Nem rajta múlik.
- Viccelsz!? Látni sem akar, mióta bekavartam a Morgan-lányos ügybe.
- Az tényleg mocskos húzás volt, ne lepődj meg, ha csúnyán néz rád. Én is csalódtam benned.
- Megérdemelt egy kis leckét anyuci kedvence! - csattant fel, de hangjában szégyenérzet és leheletnyi megbánás csendült. Nyelt egyet, hogy eltüntesse az árulkodó hangszínt. - Meg kell tanulnia, hogy nem körülötte forog a világ, hogy…;
- Ez nem ok arra, hogy úgy viselkedj, mint Flame! - Azon kaptam magam, hogy én is kiabálok; másodpercek kérdése volt Madam Pomfrey megjelenése.
- Ne hasonlíts hozzá!
- Ha a szemed láttára bántanák Regulust, odaugranál, hogy megvédd?

Szikrázó szemekkel felpattant. Egy pillanatig azt hittem, lendülete felborítja a széket, amin ült, de egy határozott mozdulattal elkapta a vészesen kilengő háttámlát.
- Nem tudom. - Nem nézett rám, nem is vártam, keze falfehéren, remegve szorította a széket.
- Itt kezdődik a probléma, nem ott, hogy beleszólsz a szerelmi életébe. - Összeszorítottam a fogam, és a fájdalommal nem törődve magzatpózba gömbölyödtem az ágyon.
- Tudod te, kikkel barátkozik? - váltott taktikát.
- Velem, például.
- Az csak a te bolondságod – legyintett ingerülten.
- Ülj le, görcsbe áll a nyakam, ha még sokáig fel kell rád néznem.

Sokatmondó fintort vágott, de eleget tett kérésemnek.
- A fenébe, Med, Malfoyék!
- Tudom.
- Aggódom érte.
- Tényleg? - kaptam fel a fejem.

Fanyarul elmosolyodott.
- Nem, igazából érted aggódom.
- Sirius…;- Annyira erőt vett rajtam a csalódottság, hogy az még engem is meglepett.
- Nézd, kicsim, tudom, hogy jó lenne, jobban tudom, mint bárki más, de ez már évekkel ezelőtt elromlott, nem lehet csak úgy rendbe hozni.
- Hosszú az élet. - Csak suttogni mertem, gyenge, nagyon gyenge próbálkozás volt. Megsimogatta a fejem, mintha még mindig kislány lennék, pedig mindketten tudtuk, hogy már nem vagyok az. Jólesett egy érintés erejéig mégis annak érezni magam. - Mikor beszéltél vele utoljára? Szóltál hozzá egyáltalán az utóbbi egy-két évben?
- Tegnap. Vacsora után kaptam el, mert úgy tűnt, csak ő tudja, merre vagy. - Tenyerével zavartan megdörzsölte a homlokát. - Visszagondolni is kínos rá. Riasztóan normális volt, hogy az otthoni helyzetről meg a pályaválasztásról kérdeztem…; mint valami múltbéli jelenet. Még jó, hogy vállon nem veregettem.
- Biztosan örült neki. Mármint annak, hogy odamentél hozzá – mosolyogtam rá biztatóan. Előre vártam, Regulus hogyan meséli majd el ugyanezt a történetet.

Nagy levegőt vett, és a térdére csapott.
- Hát, ezt már sosem tudjuk meg…; Lestrange elrángatta onnan, mielőtt válaszolhatott volna, csak annyit mondott, hogy…; Med!

Épp, mikor kimondta Rabastan nevét, jutott eszembe, hogy Regnek talán nem lesz alkalma mesélni, mert a történtek után lehet, hogy nem szabad, hogy mi már nem…; hogy soha többé…;

Az alsó ajkam kivérzett, ahogy ráharaptam, hogy visszafojtsam a sikolyokat. A könnyeknek már nem volt erőm megálljt parancsolni, elemi erővel törtek elő belőlem.

Madam Pomfrey nem jött Sirius kiabálására – végül a folyosóról került elő, nyomában Lilyvel. Egy szempillantás alatt reagáltak: a javasasszony bájitalokat kevert a kis asztalkán, Lily pedig Siriust félrelökve megragadta a kezem, és az arcomat törölgetve próbált megnyugtatni.

A gyógyszerek hatására ellazultak az izmaim, és csendes fásultság vett erőt a testemen, de a sírás, a lelkemből előtörő nyomorúság megállíthatatlannak bizonyult.

*


- Köszönd meg, hogy bejuttattalak a Hollóhát-toronyba – másztam be fürgén az ágyamba. Nem szenvedtem maradandó testi sérüléseket, így Madam Pomfrey pár óra alatt kikúrált, majd ügyes kis segédje felügyeletével utamra engedett, a lelkemre kötve, hogy a hétvégét pihenéssel töltöm, szigorúan a kastély falain belül. Tréfásan hozzátette azt is, hogy csomagolnom se szabad, úgyhogy ezt a nemes feladatot is sózzam rá az egyik szobatársamra. Látszik, hogy nem sok dolga volt még velük…;
- Már voltam itt egy párszor – takart be anyáskodóan Lily.
- Na, ne, annyira okos még te sem vagy, hogy ennyi mindent kitalálj…;Mármint ott a lépcsős trükk, a kopogtató, a kérdés, Hollóháti szobra...
- Két házadbeli sráccal jártam James előtt.
- Persze, és te, a szűzies Lily Evans hagytad magad felcipelni. - Kétkedve vontam fel a szemöldököm.
- Szerinted miért jártam velük? - húzta el kuncogva a függönyt.
- Te jó ég, ugye…; Nem hiszem el pont rólad, hogy csak azért, hogy... hát tudod, hogy meg... hogy ágyba dugjanak.
- De egyértelműen – ült le mellém szkeptikus arckifejezéssel. - Nos, Miss Field, az elalvás előtti mese következik. Részlet a Lily Evans élete című bestsellerből…;
-…; avagy a mintadiák korai szexuális élete.
- Jaj, Meredith! Na, ide figyelj. Amikor Elezarral összejöttem, tizenkét éves voltam. Elvakultan érdeklődtem a tanulás, valamint a kastély után. Ennyi volt az érdeklődési köröm. A fiúkat csupán eszköznek tekintettem…;
- Helyben is vagyunk – szúrtam közbe vigyorogva.
- A nagy francot vagyunk. - Egy egyszerű mozdulattal orron pöckölt, mintha egy lennék a jövőbeli kviddicscsapatnyi gyereke közül. - Komolyan mondom, Jamesék teljesen megrontottak!
- Csak el – köhintettem diszkréten.
- Látod, pontosan erről beszélek. De mindegy is, rajtad már úgysem segíthetek. Szóval…; a fiúk nekem csak arra kellettek, hogy minél több helyre eljussak az iskolában. Például a klubhelyiségekbe.
- Mardekárossal is kavartál?

Elpirult.
- Csak egyszer. De nem érte meg, mert ráment egy barátságom – Piton? -, az a pince pedig amúgy is szörnyű hely. Te biztos tudod; az a sok zöld…;
- Nem, Regulus sosem vitt még be, ha erre gondolsz. Nem is kértem.

Regulus, Regulus, Regulus…;„Nem érdemled meg Regulust, úgysem tudnád szeretni...” Rabas...
NEM.

- Khm. És mi van a másik hollóhátassal? - kérdeztem gyorsan, mielőtt észrevehette volna ökölbe szorult kezem.
- Henry? Hm. Az igazat megvallva ő tényleg tetszett, imponált a tájékozottsága, a megjelenése…; de az is közrejátszott, hogy Elezar nem mutatott meg mindent idefent. Kidobott, mikor rájött, hogy kizárólag azért engedtem, hogy megcsókolja a nyakam, mert közben gond nélkül tanulmányozhattam a mennyezetet. Életem egyik legkínosabb élménye volt...

Amikor találkozott a tekintetünk, egyszerre nevettünk fel.
- Mikor jártál Henryvel? Nem emlékszem rá.
- Tavaly – komolyodott el. - Sajnáltam szegényt, mert kedveltem, de nekem akkor már régóta csak James körül forogtak a gondolataim. Pár hét után szakítottam vele.
- Ő volt tavaly az iskolaelső, igaz? - Ha helyesen raktam össze a dolgokat, akkor tényleg egy álompasit eresztett el…; Nem mintha bántam volna.
- Igen, ő az.
- Szerencséd, hogy már elballagott.
- Neki jobb így. Azóta sem beszéltem vele. Úgy hallottam, a minisztériumban kapott állást, mindig erre vágyott.

A felerősödött csöndben lassan elvesztettem az irányítást a gondolataim felett, de nem hagyhattam, elkeseredetten kapaszkodtam az elmúlt percek beszélgetésfoszlányaiba.
- Mióta is tetszik neked James? - Amint kimondtam a szavakat, fellélegezhettem.
- Ami azt illeti…;

Valami koccant az ablaküvegen, és Lily szemmel látható megkönnyebbüléssel ugrott fel, hogy megnézze. Némi hümmögés után kinyitotta az ablakot, aztán rögtön be is csukta, nehogy a jeges szellő megártson nekem. A rövid idő alatt, míg semmi nem választott el a külvilágtól, a családi baglyunk röppent be a szobába, széles mosolyt varázsolva arcomra.
- Nézd csak, Emily, hát megismersz még? - simogattam meg rozsdabarna fejét, miután kinyújtott karomra szállt. - Fogytál, méltóságos asszony…; - Önérzetesen rám huhogott. - Persze lehet, hogy csak én lettem izmosabb, igen. Mutasd, mit hoztál nekem? - Letettem a takaróra, hogy leoldhassam lábáról a levelet.
- Otthonról kaptad? - lépett mellém Lily.
- Apa írása – bólintottam.
- Akkor magadra hagylak. Ha elolvastad, aludj egyet, jót fog tenni. Majd felküldöm hozzád…;
- Várj, ne menj el! - ragadtam meg gyorsan a karját. Hitetlenül faltam a sorokat, szememet régi ismerősként öntötték el a könnyek. - Engedd ki a madarat, kérlek.
- Minden rendben?
- Kérlek, Lily, csak gondoskodj a bagolyról!

Úgy tűnt, még el sem jutott az ablakig, már újra ott volt az ágyam mellett.
- Tehetek valamit?

Az jutott eszembe, hogy ha már úgyis sírok, miért ne eshetnék túl az élménybeszámolón is?

Amióta Caitlin eltűnt, ilyen volt az életem: sírás, talpra állás, megint sírás, újra meg újra, és mindig fájdalom, hol testi, hol lelki, hol a kettő szaggató együttese; mind-mind egy-egy repedés a világomon, a vékonyka burkon, ami körülvett. Ezek a repedések most végre összeálltak, egyetlen törésvonalba futottak össze, ami letépte rólam lassan véget érő gyerekkorom alapkövét: a családomat.

- Te vagy az egyetlen, akiben most megbízhatok – suttogtam. - A fiúk, sőt még Shirley is képes lenne azonnal Rabastan Lestrange torkának ugrani, ki tudja, talán még meg is ölnék őt, ha így, ilyen hamar zúdítanám rájuk az egészet, de te nem ismersz olyan régen, józanabb is vagy náluk, te vagy az egyetlen…;
- Mi történt, Med? - térdelt le sápadtan.
- Ha elmondom, segítesz? Ha tudnám, mit kellene tennem, nem terhelnélek ezzel, de…; Jaj, Lily, miért mindig én?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.