efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Tudom. Bizalomjáték

[I]

/A bizalomjáték kockázatos dolog. Hiszen már a neve is felér egy mélyebb értelmű ellentmondással, szinte felelőtlenség így hívni, mert a bizalom nem olyasmi, amivel érdemes játszani.
A név tulajdonképpen ennyit takar: állj mögém, és kapj el – én bízom benned, nem lesek!
Ha a társad elkap, semmi probléma, tényleg jó móka próbára tenni az egymásba vetett hitet; de ha
elesel, elejtenek, akkor végleg tönkremegy valami, ott belül. Talán kedves maradsz az illetőhöz, talán még a barátodnak nevezed, de semmiképp nem lesz ugyanaz. Szépen lassan úgyis kiütköznek majd a jelek: elharapott mondatok, fintorrá torzult, kapkodva elrejtett mosolyok, titkolózások és árulások, amiket nem követ lelkiismeret-furdalás.
Te nagyon jól tudtad ezt. Ezért volt a bizalomjáték az egyetlen, amin sohasem nevettél.
Még csak el sem mosolyodtál./
A terem ablakán még csukott táblákon át is beáramlott a dermesztő hideg, s mi időről időre összébb húztuk magunkon a kabátot. Igyekeztünk a lehető legkisebb üres termembe bevackolni magunkat, hátha hosszas ott-tartózkodás után elviselhető lesz a hőmérséklete, de a rúnatan szakkör számára fenntartott helyiség nem igazán váltotta be a hozzá fűződő reményeket. Így hát maradt az asztalokra halmozott néhány hordozható tüzecske és a világításra meggyújtott fáklyák (szép is lett volna…) külső, és a karácsony közeledtével már túlságosan is ünnepi hangulatba került elsősök iránt érzett düh belső fűtésként. A múlt század(ok)ból itt maradt, nehéz bársonyfüggönyöket is behúztuk; a helyzet leginkább a hosszú téli esték nyugodt, teaiszogatós hangulatát idézte – volna, azonban délután volt, és vibrált köztünk a feszültség.
Valami csoda folytán csak négyen voltunk, Agatha talán az influenzájára hivatkozva maradt távol kényszerű tanulókörünkből; őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt. Az, hogy nem volt velünk, nem javított a dolgokon, maximum nem feszítette tovább a húrt. - Dévi, iteatnát az átváltoztatástan könyvetet?
- Hm?
Shirley továbbra sem nézett fel a jegyzeteiből, de lusta mozdulattal kivette szájából a pennát, úgy ismételte meg a kérdést.
- Davey, ideadnád az átváltoztatástan könyvedet?
- Csak anyám szólít így – fintorodott el David.
- Akkor vedd úgy, hogy ezentúl kényszeresen használni fogom minden mondatom végén a ’fiam’ szót – morogta vissza alig figyelve Shirley.
- Te most kigúnyolod az anyámat? – fortyant fel a fiú. Eddig is remegett a ki tudja miféle indulattól, most robbanni készült. Értelmetlenül – mondtuk egymásnak egy gyors pillantásban Jeremyvel.
Shirley értetlenül, szinte lesajnálóan emelte rá a tekintetét.
- Már miért gúnyolnám ki? Egyszerűen csak rávilágítottam a fiús anyák egyik berögzült szokására. – Megrázta a fejét, és újra írni kezdett.
- Fiús anyák? – ütötte tovább a vasat David.
Barátnőm nagyot sóhajtva fordult ismét felé, miután hitetlen grimaszt vágott felém.
- Tudod, olyan nők, akiknek csak fiuk van, így lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatják minden egyes gyereküknek, hogy fiam. Ideadod a könyvet? – A nyomaték kedvéért kinyújtotta a kezét, mire David engedelmesen oda is adta.
- Mi lenne, ha visszatérnél a ’David’ megszólításra? – ugrasztott megint. A napnál is világosabb volt, hogy nagyon össze akar veszni valakivel.
- Világvége – felelte elmélyülten lapozgatva Shirley.
- Ja, kitörne a harmadik világháború – raktam arrébb a befejezett bájitaltan házimat.
- A mi? – Támadt rám David. Nem túlzok, támadás volt. Válasz helyett kikaptam a táskámból az almát, amit Sirius csent nekem a konyhából, és azt rágcsálva hintáztam a székkel, miközben a függöny egy résén keresztül bámultam a hűvös, vakítóan visszatetsző téli napsütést. Ritka volt mostanában, hogy előbújt a felhők mögül, folyamatosan esett az eső, előre látszott, hogy mocskos, sáros karácsonyunk lesz. Bár…
- Szerinted van értelme, hogy nem szól hozzám? Jeremy alig hallhatóan elnyomott egy káromkodást, majd folytatta a varázsigék motyogását. Ez eddig bevált taktika volt, sőt Jeremy többszörösen jól járt vele: kimaradt a mi kis magánháborúnkból (már amennyire megtehette ezt, mint mindkettőnk barátja), és egyre több magas szintű bűbájt sajátított el. (Amikor gyakorlatban is alkalmazta őket, vagy Davidet vagy engem hívott segítségül, sosem Shirleyt, és ezzel bölcsen hárította el a komolyabb összezördüléseket.) De David most kötözködősebb volt, mint bármikor ezekben a hosszúra nyúlt napokban. Eddig sem volt könnyű vele, az pedig csak nehezítette másik két barátunk helyzetét, hogy az esőzések miatt gyakorlatilag össze voltunk zárva. Persze kerültem Davidet, mert fogalmam sem volt, mit kellene tennem a történtek után, azonban a kastély is véges, és a fiú is elszántan kutatott utánam, hogy – Jeremyt idézve –„jól összevesszünk, és egy nagy csókcsata után pontot tegyünk a bonyodalmak végére”. David minden áron kivitelezni akarta ezt az akciót, legalábbis erre következtettem Jeremy tartózkodó morgásából, és abból, hogy mindig mindenhol Davidbe botlottam. Mivel a tekergők sem lehettek állandóan velem, hogy kihúzzanak a csávából, és Regulus sem állhatott őrt mellettem huszonnégy órában, rövid idő után úgy döntöttem, minden mindegy alapon hagyom, hogy David körülöttem lebzseljen, provokáljon, sértegessen – egyetlen szó nélkül tűrtem, bármit csinált. Eddig. Mert nem egészen természetes, ha az ember nem áll szóba a legjobb barátjával, még ha van is rá oka.
Most döbbentem rá, hogy amit eddig jól megfontolt, jogos haditervnek neveztem magamban, valójában menekülés volt; és mert általában nem vagyok gyáva, vagy ilyesmi, ez a felismerés majdhogynem fájt. De nem jobban, mint Shirley és Jeremy szenvedő arca, mely szintén csak most nyert jelentőséget. Te jó ég, milyen érzés lehet, ha a barátaid lassacskán lerombolják az egész gyerekkorukat, ami a tiéd is egyben, és mindeközben nem ők kapják a legnagyobb pofonokat, hanem te, mert el kell viselned őket… Nekem ez a csapat a második családom, mégis ebbe a helyzetbe kényszerítettem őket. - Igenis van, ha nincs mit mondanom neked – billentem vissza a székemmel.
- És nincs? – halkult el David hangja. Ez vagy arra utalt, hogy nem számított válaszra, vagy tényleg sűrűn alkalmazott mostanában színpadi eszközöket, hogy fokozza a „drámai feszültséget”. Bármelyik is volt a tettes, még ingerültebbé tett.
- De igen. Most már – tettem hozzá Shirleyre pillantva, de őt is és Jeremyt is túlságosan lefoglalta, hogy úgy tegyen, mintha nem érdekelné a dolog, így egyikük sem értette meg a néma üzenetet.
- Nocsak, a jégkirálynő hajlandó érintkezni a pórnéppel? – dőlt előre gúnyos félmosollyal.
- Olyannyira, hogy képes lenne arra pazarolni becses erejét, hogy hozzád vágjon egy könyvet – toltam arrébb néhány terjedelmes kötetet az asztalon. Nem volt valami eredeti húzás, de nem is vártam tőle eget rengető hatást, hiszen Daviddel egyformán erős jellemek vagyunk, épp csak vissza kellett vágnom valahogyan.
- Hűha… És esetleg magyarázatot is ad a viselkedésére?
- Én? – szisszentem fel. – Én magyarázkodjam? Azok után, amiket műveltél velem?
- Beletapostam pici Potter lelkébe? Tényleg halálos bűn… - Arca egy csíkban kipirult, szeme a hátam mögött álló polcokat pásztázta.
- A „nem hiszem, hogy van miről beszélnünk, de hallgatlak” nem hangzott olyan hatásosan egy pisis ötödéves szájából, hogy maradandó nyomokat hagyott volna Jamesben. Kevés vagy ahhoz, hogy bárkit egykönnyen megbánts.
- Akkor nem értem, neked mi bajod van.
- Nem bárki vagyok, és nekem nem egy vagy a sok hülye roxfortos közül! Ez a bajom, ha tudni akarod. – Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd felpattantam. A fapadló deszkái meg-megreccsentek lábam alatt, az öreg vaskarikák fáradtan csikorogtak, ahogy elhúztam a függönyt.
Odakint egy vészjóslóan sötétlő viharfelhő eltakarta a napot, valahol a távolban lustán felmorajlott a látóhatár. Mindenütt véget ért a vihar előtti csend.
- Szóval nem vagy akárki. Mióta Potterékkel lógsz, egyre egoistább vagy. – Felkészületlenül érte odavillanó pillantásom, megkésve kapta el a fejét.
- Sajnálom, nem gondoltam, hogy magadtól már nem sorolsz a barátaid közé. Bocs, hogy élek… Azért látom, hatásos volt az Agatha-féle agymosás. Egyre tehetségesebben lapátolod a homokot a múltadra…
- Féltékeny vagy? – nevetett fel durván. A kegyetlen hangban groteszk madárként vergődött a remény.
- Rád? – Elgondolkozva támaszkodtam egy szék háttámlájára. Tekintetem végigkalandozott makulátlan talárján, gondosan lefésült haján… hiányzott a megszokott gyűröttség és kócosság… Végül a szemén álltam meg. – Egyre kevésbé. A pöttyös íriszek elkerekedtek a döbbenettől, a fiú arcán átsuhant még egy hitetlen mosoly, aztán kétségbeesetten rántotta vissza pillantásával távozni készülő barátját.
- Mi most megkeressük Flitwicket, és panaszkodunk egy kicsit az elsősökre. Ti csak… beszélgessetek – mondta Jeremy, maga előtt terelve a szoba hűvösétől remegő Shirleyt. Tétován intett David felé, mintha azt mondaná: „Ugye, hogy igazam volt.”, és nem törődött egyszerre felcsattanó kiáltásunkkal.
- Ne! Az ajtó döngve becsapódott, a szekrényekben csilingelni kezdtek az üvegtáblák. David képtelen volt beszélni hozzám, talán amiatt, amit mondtam, talán mert tudta, hogy nem érdemelte meg ezt a nyers őszinteséget. Ez a régi idők kiváltsága volt.
A tehetetlen csöndben én sem tudtam mit kezdeni magammal; óvatos léptekkel végigjártam az üveges szekrényeket, hogy elcsendesítsem vibráló hangjukat, de a sápadt, átlátszó tükrök átvették ujjaim remegését, tovább sírtak. Kapkodva fülem mögé húztam egy arcomba lógó hajtincset, s zajosan magam alá húztam egy széket, hogy elnyomjam csendes lármájukat. David ijedten fordult felém. Zavarba ejtően sokáig fürkészett, míg elhagyta a száját az első rekedtes, bizonytalan szó.
- Mégis… mégis mit vártál tőlem? Figyelj, tudod, hogy engem egy kicsit mindig… zavart, ha Potterrel meg Blackkel lógtál, de ez régebben alig fordult elő, és akkor is leginkább Black volt veled; kicsent éjszaka a szobádból, délutánonként kviddicsezni tanított a pályán, elkísért a könyvtárba, mert nélküle még nem jutottál be a zárolt részlegbe, valahogy levitt Roxmortsba idióta mugli lányregényeket venni, és… és ha bajban voltál, rögtön ott termett melletted, mintha lenne valami titkos kis riasztórendszeretek. Lehet, hogy sose gondoltál bele, de ez szörnyen idegesítő volt, mert évekig csak mi voltunk neked Shirleyékkel, meg Black öccse, aztán hirtelen lett egy külön kis életed, amibe még annyira sem láttunk bele, mint a Regulusszal való barátságodba. Rajtam kívül ezt mindenki természetesnek vette, hamarabb kezdtek el felnőni, vagy tudom is én, és… Med, annak ellenére, hogy utáltam az egészet, soha egy szót sem szóltam - egészen a múltkori veszekedésünkig. – Lassan összegyűrt egy tintafoltos papírfecnit. A megkezdett Hollóháti-címer egyre csak zsugorodott, majd végleg eltűnt a gyűrődések között. – Idén… idén rengeteget voltál velük. A Tekergőkkel. – Látszott rajta, hogy szívesen kifejtené a névről alkotott véleményét, de visszafogta magát – először a mai nap folyamán. – Nekik engedted, hogy kihúzzanak a depresszióból, velük tanultál a parkban, bejárkáltál a Griffendél-toronyba…. Nem bírtam tovább, muszáj volt mondanom valamit, úgy éreztem… úgy éreztem meghalok, ha nem teszek semmit ellene. Az asztal lábát rugdosva várta, hogy közbeszóljak, de nem akartam, hiszen eddig semmi olyat nem mondott, amit ne tudtam vagy sejtettem volna.
Keserű mosollyal rám pillantott, majd folytatta:
- Aztán teljes meggyőződéssel a képembe vágtad, hogy soha nem járnál Potterrel, pár órával később pedig már vadul smároltál vele az udvaron… Ti voltatok az újdonsült álompár, mindenki rólatok beszélt, még ha eleinte csak titokban is… Én…
- Te tudhattad volna, hogy nem ok nélkül szegtem meg a szavam. – Az ujjbegyeimen táncoló dühödt kis szikrák magukra vonták a figyelmét, ahogy egy könyvkupacra tenyerelve fölé magasodtam.
- Az utóbbi időben annyira megváltoztál… Nem tudtam…
Nem akart rám nézni, és ez ellen nem tehettem semmit, pedig most mindent a szemébe akartam ordítani, bele abba a lelket rabló színes szempárba. Ökölbe szorított kezemmel az asztalra csaptam.
- Aztán meg csak úgy összejöttél Agatha Greymore-ral. – Csöpögött a hangom a gúnytól.
Erre már David is kirúgta maga alól a széket, bár nem érte el vele a kívánt hatást; hiába volt fél fejjel magasabb nálam, ez mit sem változtatott az erőviszonyokon.
- Ne akard bemesélni magadnak, hogy engem mindenben csak a halálos szerelem vezetett – kiáltotta. – Agatha mindig is tetszett nekem.
- Peeersze – nevettem fel szinte hisztérikusan. – Tavaly még a nevét se tudtad rendesen! Te ne akard bemesélni nekem, hogy mindenről én tehetek, amikor az igazság az, hogy a hülye féltékenységed tette tönkre az egészet!
Kezével a hajába túrt, és egy lépéssel előttem termett.
- Ne hidd azt, hogy a fél világ szerelmes beléd, csak mert szép vagy, okos és kedves.
Fejemet rázva elhátráltam előle.
- Nincs igazad, David. Én csak abban hittem, hogy mi ketten együtt… jó kis csapat lennénk, javíthatnánk valamit a világunk felborult egyensúlyán. – Rövid, szomorkás nevetésemet az üvegek nem szűnő csilingelése kísérte. – De tévedtem. El sem hiszem, hogy ekkorát tévedtem. Nem nyúlt utánam, mikor karját súrolva kisétáltam az ajtón. A folyosón megcsapott a huzat, de meg is szűnt, mikor a terem bezárult mögöttem. Lépteim zörejét elnyomta egy ablaktábla ütemes dobogása, és az éles villanásokat követő fel-felcsattanó mennydörgés.
A folyosó végén az esőcseppek kellemesen lehűtötték kipirult arcomat; becsuktam az ablakot, s a bejutásért végtelen csatát folytató cseppek dübörgéséhez nyomva homlokomat meglepődve konstatáltam, hogy önként lemondtam a titkon várt „csókos” békülésről, és megint csak az fáj, hogy nem sikerült visszaszereznem egy barátságot.
*

- Hihetetlen, hogy még mindig tart a vihar. – Regulus lehelete bepárásította az ablaküveget, ahogy finom, pajkos mosollyal az enyém mellényomta fejét.
Arcommal csodálkozva fordultam felé.
- Csak az előbb kezdődött el.
- Pontosan másfél órája. – A csuklójára vetett pillantás után zsebre vágta a kezét, és vállával a falnak dőlt. – Jól vagy?
Undok, cuppanós hanggal váltam le az ablakról, s még ugyanabban a másodpercben minden porcikámba belenyilallt a bizsergő fájdalom.
- Persze… nem. – Fél fenékkel feltornáztam magam a párkányra, minden apró kis mozdulatra felszisszenve. – Ha igazat mondtál, már majdnem két órája szobroztam itt teljesen mozdulatlanul.
- Megint összevesztél Thorntonnal?
- Hűha, te vagy az új telepatám? – Mosolyba rándult fintor. – Azt hittem, már senkit se küldenek…
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, eszemben sincs legilimentálni téged. – Szórakozottan rángatni kezdte a talárom sarkát. – Segítség kéne a számmisztika házi dolgozathoz, úgyhogy elindultam megkeresni téged, összeakadtam a barátnőddel, és ő mondta, hogy errefelé talállak. Sőt, felhívta a figyelmemet, hogy a nagy szerelmeddel beszélgetsz, szóval ha lehet, lassan sétáljak. Most pedig itt vagy, egyedül, zaklatottan… Összeraktam a dolgokat.
- Mindig is tudtam, hogy okos gyerek vagy – csaptam rá a kezére.
- Akkor már ketten vagyunk – nézett fel vigyorogva, majd csakazértis mozdulattal újra ujja köré csavarta a taláromat.
Elkomolyodva reakcióm hiányától megkérdezte:
- Nem akarod elmesélni?
Vállat vontam.
- Semmi extra, csak a szokásos.
- Engem nem versz át, bogaram, képtelen vagy egyforma veszekedéseket produkálni.
- Ezt most bóknak vegyem? Megforgatta a szemét.
- Nincs kedved a plüssmackós, VIP pinceszobánkban folytatni az elüldözésemet? Hideg van ezen az elhagyatott folyosón, és a világítás sem valami meghitt.
- Nem érzed romantikusnak a fény teljes hiányát? – pislogtam rá komolykodva. Nevetve megcsóválta a fejét, és ölbe kapott.
- Először a rúnatanos terembe vigyél, ott hagytam a cuccom – kopogtattam meg a mellkasát.
- Minek az neked? – Nyögve dobott egyet rajtam, mintha nehéznek érezne.
- A számmisztika mond neked valamit?
- Stréber...
- Te meg gyáva vagy – nyújtottam ki a nyelvem diadalmasan. – Valld be, hogy azért akarsz behúzódni egy biztonságos, meleg szobába, mert félsz a vihartól.
- Lebuktam – dörmögte furcsa pillantással, és kifújt egy kósza hajszálat az arcomból. Aztán villámgyorsan letett a földre, könnyes szemekkel odakapott puha bőrcipőbe bújtatott lábához, s halkan a „küszöb” szót tátogta felém, néhány szaftos káromkodással megfűszerezve. A bűnös fadarab felett nyitva állt a teremajtó. Odabent hideg volt, jóval hidegebb, mint mikor itt tanultunk, és a hőmérséklet a nevetés utolsó szikráját is eloltotta bennem. Mondanom sem kell, hogy David már nem tartózkodott itt, de ugyanúgy hiányoztak az asztalokról a hordozható tüzeket óvó befőttesüvegek; sorsukra néhány gazdátlan üvegcserép utalt csak az egyik sarokba rúgva, s útjukat csillogó üvegszemcsék jelezték a földön. Más oda nem illő dolog nem volt a szobában, mégis valami kétségbeesett rendetlenség ordított a bútorokról.
Végigsétáltam a visszarendezett padsorok között, minden padfiókban széttépett füzetek után kutatva, de a cuccaimat a tanári asztalon találtam meg, gyerekes tökéletességbe kényszerítve. Könnyedén összeillesztettem a jeleket: David először tombolt, majd pakolt, végül hirtelen jött nyugalmát, mint mindig, beteges, krízishelyzetekben előbukkanó rendmániájával vezette le. Kínlódva belerúgtam az asztal lábába, mire az tiltakozva reccsent egyet.
- Ne erőltesd, jön az magától is – szólalt meg mellettem Regulus.
Dacos mozdulatokkal összekevertem a jegyzeteimet, majdhogynem felnevetve a frissen odabiggyesztett oldalszámozáson. Úgy tűnik, Regulus nem is várt választ, türelmes pillantását rajtam tartva végignyúlt egy pad tetején.
Az ilyen hétköznapinak is mondható szituációkban mindig ő volt a nyugodtabb kettőnk közül, de talán csak azért láttam így, mert legtöbbször nem ő volt a szenvedő alany. Ha vele történt valami… nos, körülötte ritkán akadtak átlagos problémák. Tulajdonképpen nem meglepő, hogy szükségünk volt egymásra, hiszen már a megismerkedésünknél kölcsönös védelmet nyújtottunk a másiknak, és ez az évek során semmit sem változott. Azt hiszem, ez a barátságnak az a fajtája, amit senki sem tehet tönkre, ami valahogy a kezdetektől örök szövetség a Fentiek szemében.
Naná, hogy ezért kell a legtöbbet szenvedni. Daviddel vagy azért van ennyi gondunk, mert még csak a kezdeti stádiumban vagyunk – az együtt töltött gyerekkor ellenére -, vagy talán… sosem volt örökkévaló a barátságunk, bármennyire egyértelműnek tűnt is ez.
Ebbe bele sem akarok gondolni. Öntudatlan fejrázás után a fütyörésző Reg felé fordultam.
- Mire értetted, hogy jön az magától is?
- Tudod, mikor a lábad találkozik valami keménnyel, az fájdalmas dolog, és hát… azt hiszem teljesen feleslegesen rugdostad azt a szerencsétlen asztalt. – Elvigyorodott. – Érzem, hogy a következő küszöb téged fog megtámadni, bogaram.
*
- Nem mondod komolyan, hogy tényleg behoztál ide egy plüssmackót – kiáltottam fel, miután becsukódott mögöttünk az ominózus pinceszoba ajtaja, és megláttam az ágy végén trónoló hatalmas állatot.
- Az úgy volt, hogy párbajoztam picit Averyvel, és ez lett belőle. – Lehuppant az ágyra, és megpöckölte a mackó orrát.
- Aha, főleg, hogy ötödévesként még hallomásból is alig ismerheted az emberi transzformációkat – fontam össze mellkasom előtt a karom.
- Elfelejted, hogy a Black-házban nőttem fel.
Felhorkantam.
- Nem, Reg, azt sosem felejtem el. – Megunva a gyerekes játszadozást, leereszkedtem mellé. Egy ideig szótlanul, nosztalgikus pillantással figyelte a hajamon a cikázó villámok fényét, a fekete, sötét könyvre és egy bizonyos teadélutánra gondolva, majd a mennydörgéssel együtt fájdalmasan megrándult az arca. Furcsa pillanat volt. Szépvonású arca önámító, szinte hazug mosolyba torzult, aztán percekig nem mert rám nézni.
Mellbevágott a levegőtlenségben kavargó kimondatlan dolgok félelmetes mennyisége, az itt-ott érezhető, előre megírt történetek incselkedő, másodpercnyi felcsillanása, és életemben először nem követeltem magyarázatot, őszinteséget; helyette, a körülmények ellenére egészen ügyesen, igyekeztem oldani a feszültséget.
- Szóval nehezedre esik beismerni, hogy a kedvemért egy plüssmaci beszerzésére vetemedtél.
Hálás nevetéssel nyomta az arcomba a mackót.
- Nincs mit bevallanom, Med… Jó, elismerem, lódítottam egy picit, de semmi közöd ehhez a szőrös állathoz.
- Vagyis…?
- Rabastan egyre többször horkol éjszakánként, úgyhogy mostanában sűrűn alszom itt. – Gondterhelten felsóhajtott. – De tényleg párbajoztam Averyvel! A múlt héten, a negyedik emeleti kisfolyosón, azért, mert…
- Nem érzed kínosnak, hogy egy állatkával alszol, mikor kiüldöznek a saját ágyadból? – böktem oldalba, félbeszakítva a szóáradatot.
- Nem alhatsz mindig velem, szóval…
Elvörösödtem.
- Ez most nagyon-nagyon gonosz húzás volt, Regulus Arcturus Black!
- Csak a jó híremet védem – pislogott ártatlanul. – Tényleg, tudod, hogy azóta is Med-illatú a párna?
- Ne tereld a témát!
- Én nem terelem – mentegetőzött túljátszott ijedtséggel. – Csak más irányba…
- … tereled. Eeennyi. – Elégedetten dőltem hátra.
- Ravasz egy boszorkány vagy, Meredith Field.
- Te, ez egyre jobb lesz – vigyorogtam rá. – De azért ne udvarolj ennyire feltűnően. A mardekárosok állítólag körmönfontak.
- Azt hittem, az a legjobb gyógymód a szerelmi bánatra, ha az ujjam köré csavarlak, és elveszlek feleségül.
- Hol látsz itt szerelmi bánatot? – komolyodtam el.
Közelebb csúszott, és mellém könyökölt.
- Úgy rémlik, bele vagy zúgva Thorntonba.
Fintorogva megdörzsöltem öklömmel a homlokom. Halványpiros folt jelezte a bőrömön, hogy néhány órával korábban ugyanezzel a kezemmel vágtam rá az asztalra. Ahogy felidéztem David arcát, hirtelen sokféle érzelem kezdett bennem kavarogni, de…
- Össze vagyok zavarodva – csuklott el a hangom. Mellkasába fúrtam a fejem, és fulladozva kapaszkodtam meggyűrődő pulcsijába. – Ejtsük ezt a témát, jó?
- Igenis, kapitány – húzott fel maga mellé, miközben dörmögve megjegyezte, hogy havi rendszerességgel áztatom el a talárját. Meglepően gyorsan elapadtak a könnyeim; Regulus hitetlenkedve kukkantott be kigombolt talárja alá, és szemrehányón közölte, hogy nem lett vizes a pólója.
Felálltam az ágyon, szándékosan trombitálva fújtam ki az orrom, s közben véletlenül a kisujjára lépve sétáltam végig a recsegő bútordarabon. Váratlanul elaludt a fáklya - épp mikor könnyedén a földre ugrottam. Nem láttam összefüggést a két esemény között, ezért arra fordultam, amerre a „megcsonkított” Reget sejtettem, hogy megkérdezzem, szerinte mi is történhetett, ám egy tenyér csúszott puhán a számra, mielőtt akár egyetlen hang is kijöhetett volna a torkomon, s tulajdonosa hangtalanul a sarok irányába vonszolt. Apró, súrlódó zaj jelezte, hogy a falnak dőltünk. A szívem egyre hevesebben kalapált a jól ismert fagyos rettegéstől és egy ismeretlen, megnevezhetetlen érzéstől. Ha nincs befogva a szám, Regulusért kiáltottam volna, percekig, órákig ebben a fájdalmasan ismerős, természetellenes vaksötétben, mert minden a már megtörténtet súgta körülöttem, és az ujjbegyeimben lüktető vér egy pici kéz után kutatott. Ekkor végre felismertem a derekamra fonódó kart, és a finom, édeskés Regulus-illatot. A testem eddig egy merő görcs volt, de most felengedett; ezt Reg is megérezhette, hiszen levette ajkaimról a tenyerét, és ujjait a Caitlint kereső kezembe kulcsolta. Elszállt a déja vu. A lelkemet elengedte a veszteség kegyetlen marka, de közel sem könnyebbültem meg. A pillanatnak éltem minden porcikámmal, hallottam, hogy a szívem együtt ver Reguluséval, de ez a közös rettegés más volt, mint az összes eddigi félelmem, épp azért, mert megosztottam valakivel. Groteszk, vigasztaló halálfélelem volt. Odakint várt-váratlan elektromos fény törte át a sötétséget, hidegen pásztázva az udvart, mint egy tudatos, óriás gömbvillám-hadsereg.
Néma volt az eső, némák voltak a fák, hangtalanul sikoltoztak mellettünk a tárgyak. Kegyetlenül vibráló csönd uralta a világunkat. Aztán ahogy jött, el is ment a gyilkos, vakító fény; meggyulladtak a fáklyák, ismét süvíteni kezdett a szél, és folytatódott az, ami előtte is felfordította a környéket. Zuhogott az eső, ordítva követelt valami érthetetlent a mennydörgés, és időről időre ránk vicsorogtak a villámok. Összefont kezünkben engedett a szorítás, és bennem ébredezni kezdett a fájdalmas, emlékező düh.
- Mi a fene volt ez? – Az ablakhoz rohantam, s lábujjhegyen állva kémleltem az udvart a rácsokon át. Megtévesztő mozdulatok voltak ezek, mert közben szokatlanul dühösen támadtam Regulusra.
- Fogalmam sincs. – Tekintetét az enyémbe fúrta, miközben alig-alig mozdulva a karosszékbe süppedt.
Volt némi őszinte felhang a válaszában, ami felkészületlenül ért – akkor még nem tudtam, hogy mire vonatkozik, mihez kapcsolódik.
Hogy időt nyerjek, újra kinéztem az ablakon.
- Regulus, az a vihar odakint nem természetes. – Nyugodtan zsebre vágtam ernyedt kezeimet. – Te is tudod, hogy mágikus eredetű, és biztos vagyok benne, hogy már akkor is tudtad, mikor elkezdődött. Mi folyik itt?
- Nem akarlak bajba sodorni – válaszolt halkan, de keményen.
- Tudtál róla, igaz? Tudtál a kémvillámról.
- Igen, de nem vettem részt benne. Nem voltam benne, értsd meg. Csak ezt értsd meg, Med.
- De tudtál róla.
Felpattant, és megragadta a karom.
- Hagyd ezt abba.
- Ez valami akció volt. Előre megtervezték azok a mocskok, ugye? Most kit raboltak el? – Kezdett hisztérikussá válni a hangom.
- Med…
- Tudtál róla, de nem voltál benne? Nocsak, akkor biztos figyelmeztetett valaki. Egy gyenge láncszem a csuklyások között? Kellemetlen…
- Emberéletekkel játszol, Med – rántott dühösen magához.
- Te is erre készülsz, vagy ezt nem mondták el? – sziszegtem.
- Nem vagyok halálfaló.
A képébe vágtam volna, hogy lenyelte a ’még’ szócskát, de akkor úgy éreztem, belehalnék ebbe az egy mondatba.
- Én voltam a célpont, igaz?
- Nagyon kérlek, hagyd abba. Vannak dolgok, amikről nem kell, amikről nem szabad tudnod. – Elengedett, és hátat fordított nekem. Megfogtam a vállát. Nem mozdult; lehanyatlott a kezem.
- Tudod, hogy mit műveltek a családommal. – Nehezemre esett a beszéd.
- Igen.
- Azt is, hogy ezért gyűlölöm a bátyámat?
Nem felelt.
- Reg!
- Te ezt nem érted.
- Tényleg nem. Kisétáltam a szobából. Már a hozzá tartozó előadóterem kilincsén volt a kezem, mikor utolért Regulus hangja.
- Bízol bennem, Med?
Visszafordultam. Tenyerem a jeges fémhez tapadt, a bizonytalan válasz félúton megrekedt.
- Mert én jobban bízom benned, mint bárkiben ezen az elcseszett világon. – Már csak pár lépésre volt tőlem. – Emlékezz csak a hátunk mögött hagyott évekre. Te vagy a legjobb barátom, Meredith Maeve Field, akár tetszik, akár nem.
- Mi van Lestrange-dzsel?
- Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd.
- Nehéz napom volt – vontam meg a vállam.
- Tudom, veled voltam.
Megnyaltam a szám szélét, és bizonytalanul tettem felé egy lépést.
- Nem vagyok biztos abban, hogy megbízom benned.
- Ellenőrizzük – bólintott. Lehajtott fejjel megfordultam. Hallottam, hogy felveszi a megfelelő távolságot, de nekem még időre volt szükségem. Az elmúlt percek, órák, napok, hónapok, évek őrjöngve kavarogtak bennem.
El fog kapni. Képek, illatok, arcok, érintések összevisszaságukkal végigégették az érzékeimet.
El fog kapni. Gondolatok, szavak, mondatok, beszédek, sírások, nevetések, csendek.
El fog kapni. Eddig is küzdöttünk ezért a barátságért, ezután sem adhatjuk fel. Nem adhatom fel. Dacos vagyok. A sarkamra helyeztem a súlypontomat, és hanyatt dőltem. Semmi más, csak bizalomjáték. Elkapott.
- Nem vagyok halálfaló – állított talpra.
- Ha rajtam múlik, nem is leszel az.
- Tudom.
Csak az a baj, hogy nem rajtad múlik, Medy.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.