efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Nagyon rvid fejezet lett, de rzelmileg teljesen klnllnak rzem ezt a jelenetet, s nem akartam hozzcsapni semmihez. Engesztelsl annyit mondok, hogy ha minden jl megy, a kvetkez? fejezetet kt hten bell megkapjtok :) Pontosabban szeptember 11-n. Kvncsi vagyok, ki jn r, hogy mrt ppen akkor.
Egybknt Avine-nak. Reggel ^^
J olvasst!


Bizonyság
/Hallod? Biztosan. Igazából azt hiszem, bárhová elhallatszik a patak ütemes zubogása, de ha mégsem jut el hozzád, menj közelebb a forráshoz, ahol kitör sziklabörtönéből. Talán még emlékszel, közvetlenül ezután átalakul a part, a hatalmas köveket puha fű váltja fel, és a két világ közti szintkülönbség miatt már évszázadokkal ezelőtt kialakult az a vízesés, a simára csiszolt sötétkék kavicsaival.
Hallgatózz! Figyeld, ahogy kecsesen zúdul alá az éltető víz, és a vízcseppek összevesznek a köveken, melyek odalent várják őket. Ezer meg ezer jut egyetlen kék csodára, és minden csepp kopogva követeli magának az egyetlen egyet, egyszer az életében. Dübörögve, mint a szíveden koppanó fontos szavak.
Ott, a vízesésnél találhatsz rá a világ egyetlen olyan vitájára, ami az idegenek számára szinte zeneként hat.
Bevallom, sokszor hitegettem magam azzal, hogy nem vagyok többé idegen. De a vízcseppek senkit sem fogadnak be maguk közé.
Szeretném, ha te lennél a kivétel. Hogy megérinthesselek./

„A képébe kellett volna vágnom, hogy Jamesszel randizom, és azzal gonoszul boldogító események tömegét indítottam volna el.
David arca dühösen megrándult volna, testében aljasul megállt volna az a féltékeny (?) görcs; Agatha persze rögtön észrevette volna, talán még most is sírna fent a szobájában; Shirley és Jeremy… na nem, már miattuk se érte volna meg ez a békebontó hazugság. A „számmisztika házit írok Reggel” tökéletes, ártatlan alibi volt, Davidet maximum a hiányom zavarja, féltékeny nem lehet, sosem volt baja Regulusszal. Jó volt ez így, túl labilis még a csapat nyugalma az ilyen kicsinyes, semminek tűnő bosszúkhoz. David különben is jól megvan Agathával, bár az a lány egyáltalán nem illik hozzá, túl szürke, túl közömbös, túl hétköznapi. De bizonyos tekintetben sajnos bájos, és valamivel nyilván megfogta Davidet.
Nekem hónapok, sőt, évek álltak a rendelkezésemre, és ha hihetek Jeremynek, mindössze a kezemet kellett volna kinyújtanom David felé. Talán ki sem kellett volna mondanunk, hogy együtt vagyunk, a dolgok maguktól, a legnagyobb természetességgel alakultak volna ki köztünk.” Megtorpantam az ablak előtt. Odakint már sötétedett, s az utolsó napsugarak fényében egy bátor kis szellő sárga falevelekkel játszadozott egy tölgyfa alatt. A kastélyban menetrendszerűen kigyulladtak a fáklyák; lángjuk meg-megcsillant az ablaküvegen. „Kár azon gondolkozni, mi lett volna, ha… Ideje elismerni, amit napok óta fojtogatok magamban: David Agatháé. Vesztettem.” Vesztettem…
A szó a nyelvemen pihent, mégsem éreztem az ízét.
Lépteket hallottam, s ez felébresztett kábult töprengésemből. Furcsa, hogy céltudatosnak ismerem magam, mégis, két napon belül másodjára bolyongok céltalanul a folyosókon: lényegében üresen, döntésképtelenül.
És ez a látszólag vég nélküli út ismét Regulus Blackhez vezetett.
- Med! De jó, hogy találkoztunk! Mit keresel itt? – Az ablakpárkányon ültem; Reg kíváncsian a falhoz dőlve köszöntött.
Az imbolygó fényben úgy tűnt, mintha az árnyékából bontakozna ki az a sok ember, akiket otthagyott, mikor engem észrevett. Most ők is körém gyűltek: Rabastan Lestrange, Perselus Piton, Avery, Nott, és Lucius Malfoy. - Díszes társaság – suttogtam, hogy csak Reg hallja. Erre olyat tett, amit pedig csupán én láthattam, aki a legközelebb állt hozzá: elpirult.
Végigjártattam a szemem a fiúkon. Nem féltem, Regulus úgysem hagyta volna, hogy bántsanak, és a mardekárosok amúgy sem viseltetnek ellenséges érzelmekkel a hollóhátasok iránt. A lelkük legmélyén remélik (bár sosem neveznék reménynek ezt a halkan sóvárgó érzést), hogy még sincsenek egyedül, kapcsolatuk van Hollóháti Hedvig házával. Ugyanazt vallják, mint Flame: a Mardekárt és a Hollóhátat az ész vezérli, míg a Griffendélt és a Hugrabugot a szív. Úgy érzik, ez egy láthatatlan szövetség házaink közt. Épp ezért, ha nem is barátságosak, de előzékenyek a hollóhátasokkal szemben. Ettől kicsit nyugodtabb az életünk, de más hasznunk nem származik a helyzetből. A többségünk ugyanúgy utálja őket. - Field – biccentett Rabastan.
- Lestrange – köszöntem vissza tartózkodóan.
Malfoy jót mulatott a jeleneten. Végül elegánsnak szánt mozdulattal meghajolt felém, udvarias köszöntése csak úgy pattogott a levegőben hideg hangjától.
- Örülök, hogy ismét láthatlak, Meredith.
- Ez hízelgő – mosolyogtam halványan, a belém nevelt dogmák által kényszerítve. – Én is örülök neked, Lucius – préseltem még ki magamból.
Piton félbeszakította Avery és Nott dörmögését.
- Most, hogy üdvözöltük a kis Fieldet, tovább mehetnénk?
- Bunkó vagy, Piton – sziszegte Regulus.
- Te meg elfogult. Mind tudjuk, hogy el vagy ájulva tőle – bökött felém -, de remélhetőleg tisztában vagy vele, hogy Lupin, Potter, meg a bátyád is.
- Tisztában van vele, és elfogadja! – csattantam fel. – Ha attól félsz, hogy veled is barátkozni készülök, megnyugtatlak: eszemben sincs ilyesmire vetemedni.
Piton a megszokott, cinikus visszavágásra készült, de Malfoy, aki elégedett mosollyal figyelte a kis vitát, megakadályozta.
- Ugyan, Perselus, egyszer az életben fogd vissza a gorombaságod egy hölggyel szemben. Azért jöttünk ide, hogy a hogyléte felé érdeklődjünk, nem támadni akartuk. Látod, így is rossz kedve van, itt üldögélt magányosan. Apropó magányosság. - Úgy tett, mintha most jutott volna eszébe valami fontos, amit mindenképp közölnie kell, de kegyetlen pillantásából láttam, hogy végig erre várt. – Hallottam, mit történt a húgoddal. Szomorú eset… Az a gyönyörű kislány! Elbűvölő, én mondom, és milyen okos! Csak hát olyan egyedül van szegény. Mindenki magára hagyta azok közül, akiket szeretett. Micsoda kínokat áll ki az a szerencsétlen…. Hoppá! – Dühösen felpattantam, mire Regulus megragadta a karom. – Fájó pontra tapintottam? – Malfoy rám villantotta jeges mosolyát. – Örültem a szerencsének, Meredith! – búcsúzott önelégült, gonosz grimasszal. – Most már mehetünk, Perselus! – Lassú, nyugodt léptekkel elindultak. Visszaroskadtam a párkányra, Regulus aggódva hajolt le hozzám. Szólásra nyitotta a száját, de meglepetésemre egy másik hang csattant mögötte: Pitoné.
- Menj már, Black! Ne most szúrd el…
Piton közelebb lépett hozzám, csapzott alakját halvány derengésbe fonta egy közeli fáklya.
- Lucius egy hülye barom, ne foglalkozz vele. A húgod jól van. Csak ennyit mondott, aztán suhogó talárjával eltűnt a folyosó végén. Nem számított, hogy ő és Malfoy halálfalók, nem érdekelt az sem, hogy Regulus mekkora veszélyben van mellettük. Egyetlen dolog dübörgött a szívemen:
Caitlin él!
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.