efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Azoknak, akik még nem olvasták A Hölgy cím? novellámat, kéretik még eme fejezet elolvasása el?tt megtenni, mert szerintem nagyon jó kis hátteret ad bizonyos dolgoknak. Akik pedig már olvasták... Még egyszer neki lehet ám esni ^^
Egyébként Regulus Black minden mértékben. Valaki még az elején említette, hogy furcsállja, hogy Mednek ennyi barátja van, például Reg hogy kerül a képbe?? Nahát most kiderül.
Jó olvasást!


Tudatküszöb


/A tudatküszöb egy lélektani kifejezés, a tudatos és a tudattalan, illetve tudat alatti lelki jelenségek közötti határt megnevezése.
Én akkor, ott, a félhomályban Daviddel hihetetlen gyorsasággal lendültem erre a vékony küszöbre, és ahogy riadtan hánykolódtam a dac és a kétségbeesés között, a tudatos érzések, gondolatok összemosódtak, vagy inkább túl gyorsan váltakoztak bennem, lassítva a feleszmélést.
Veszélyes állapot ez, az illékony lélek ilyenkor magával rántja az egész valódat, segítség nélkül ebből sincs menekvés.

Sosem voltam, és sosem leszek egyedül. /


A léptek egyre közeledtek, már a Tekergők jellegzetes suttogását is hallottam a hátam mögött, de, bár a lelkem viszolygott az emberekkel való érintkezéstől, csak James ingerült „Majd én!” felkiáltása volt elég érzékeim újratoborzásához.
Pánikszerűen pattantam fel a kőkemény, hideg földről, s botladozva rohantam be a kastélyba. Miközben lassan ébredező tudatom egésze a menekülésre koncentrált, tisztán hallottam a fiúk puhán csattogó üldözését.

Ha akkor van elég erőm, hogy tényleg belegondoljak a helyzetbe, hogy átlássam, milyen őrült ötlet is, elbújni a Tekergők elől a Roxfortban, minden bizonnyal megtorpanok, aztán hagyom, hogy Siriusék felcipeljenek gyengélkedőre. De nem gondolkoztam, csak kézen fogva futottam az ösztöneimmel, s végül az utolsó zaj is elhalt mögöttem, én magam is nesztelenül menekültem. Céltalanul, a legkevésbé sem tudatosan, mégis kutatva valami, valaki után.

Míg az előbb halálra rémített a gondolat, hogy bárki is a közelemben legyen, most szükségem volt egy barátra, aki nem beszél, nem kérdez, csak ott van, átölel, a puszta létezésével megvigasztal. Majd’ beleőrültem abba, hogy nem tudom, ki legyen ez az ember, kihez fussak. Shirley és Jeremy egyre csak Davidet juttatták volna az eszembe, és ő az, akire most semmiképp sem akartam gondolni, főleg mert eddig minden komolyabb traumámnál ott volt ő is, és vigasztalt. Sirius, James és Remus…; abban a percben gyűlöltem őket, hiszen ők rángattak bele ebbe az egészbe, miattuk történt minden. Éreztem, hogy nem bírnám elviselni a szeretetüket, ahogy azt is éreztem, hogy meghalok, ha nem ölel meg valaki. Tovább pörgettem magamban a neveket.
Graham, Graham halott, talán már Caity is, az én kicsi Caitym, aki csak hozzámért, és a fájdalom egy része máris elszállt…;
Flame sem létezik már, a szüleim eltávolodtak, Nagyi és Nagyapa messze vannak, kiben bízhatok hát, ki maradt nekem, miért hagyott el mindenki?

Caitlin felcsattanó, kétségbeesett hangja ébresztett rá, mennyire egyedül vagyok, hirtelen teljes súlyával rám szakadt a magány.
A lábaim sebesen, maguktól vittek előre.

*


Már az alagsorban jártam. Ijedten tettem fel magamnak a kérdést: Mit keresek a mardekárosok szentélyéhez vezető folyosón?
Akkor hallottam meg újra Siriusék sietős lépteit, bátyám aggódó, szólongató hangját.
- Med, állj már meg!
Újult erővel szaladtam, nem törődve a nevemet kiáltó fiúval. A szívverésem felgyorsult, ahogy rádöbbentem, milyen hamar utol fog érni.
Igazából meg sem lepődtem, mikor hátulról átölelt és megállított, de ahogy felismertem, elsírtam magam a megkönnyebbüléstől.
- Mért van az, hogy sosem hallgatsz rám?

Zokogva bújtam Regulushoz, úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, végre itt volt velem. Tudat alatt végig őt kerestem, ő volt az egyetlen, akit elviseltem, akire őszintén vágytam.
Döbbenten szorított magához, pajkos mosolyát lemosta az aggodalom.
- Csss, semmi baj, Med, minden rendben lesz…;
Ha tudta volna, mennyire hasonlít Siriusra, hogy milyen könnyen összekevertem őket, s hogy milyen más most mégis, most, amikor épp annyira taszít a bátyja jelenléte, mint amennyire szükségem van az övére…;
- Semmi nem lesz…; rendben…; Regulus…; mindenki tönkretette…;. elszúrták…; elszúrtuk…; ez…; mért bántanak? David…; Sirius…; James…; Evans…; Flame…; Cait…; Caitlin, kicsi Caitlin…; mindenki…;. Miért mi? Miért…; engem?
- Én nem bántalak, veled vagyok…; Ne sírj, Med, ne sírj…;
- David…; megölt…; szándékosan meggyilkolt…; pedig szeretem…; és Sirius…; meg James…; ők tehetnek az egészről…; meg Remus…;
- Csss, ezt ne itt, bogaram.
- De el kell…; mondanom…; muszáj, hát nem érted? Én…;
- Ide figyelj, Meredith. – Felemelte a fejem, homlokát az enyémnek támasztotta, úgy súgta: - El fogod mondani az egészet, és én meghallgatom. De nézz körül: tudod, hol vagyunk? Itt nem beszélhetsz semmiről. Veszélyes. Gyere, fogd meg a kezem. Bízz bennem, elviszlek egy biztonságos helyre, ahol beszélgethetünk. Jó lesz így?

Csak néztem Regulus arcát, miközben megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Sötét szeme volt, pont, mint Siriusnak, de ez a barnaság, ez a sosem látott, mélyen csillogó barna szempár most sokkal inkább megnyugtatott, mint Sirius sötétkék csodája tette volna.

Nem türelmetlenkedett, kivárta, míg eltávolodom tőle, és kezemet a tenyerébe csúsztatom.

Amióta Voldemort megjelent a varázsvilág színpadán, nem látogattak idegen professzorok a Roxfortba, szüleim elbeszéléseiből azonban tudom, hogy régen a kastély minden hónapban vendégül látott egy-egy szaktekintélyt, aki az érdeklődő diákoknak előadásokat tartott kutatásairól. Ezeknek az előadásoknak tartották fent azt a néhány hatalmas, csak a különösen népszerű szakkörök által használt termet, s mint kiderült, a teremből nyílt a vendégek szobája.
Nyilván a sötétebb érdeklődésű professzoroknak készült az alagsora előadóterem; ennek vendégszobájába vezetett be Regulus. Gyengéden lenyomott az ágyra, még egyszer kikémlelt az ajtón, majd bezárta a szobát.

Ha jobban körülnézek, bizonyára érdekesnek találom a helyet, de az egész szobából csak Reget érzékeltem. Lábaimat magam elé húzva előre-hátra hintáztam az ágyon, a mondanivalóm fojtogatott, legszívesebben ordítottam volna, de Reg még elvégzett pár bűbájt, s csak ezután ült le mellém.
- Mi történt? – Átölelte a vállam, és hozzám hajolt; haja csiklandozta a nyakam.
Megint kibukott belőlem minden, tudván, hogy biztos kezek vigyáznak rám; Daviddel és Jamesszel kezdtem, arcomon hitetlen, fájdalmas fintorral, de ahogy a tiszta, kicsit dühös beszéd átcsapott zokogásba, már Caitlinről meséltem: az eltűnéséről, Flame-ről, a rajzról, a szüleimről, mindenről. Mikor először ejtettem ki a számon a húgom nevét, Regulus összerándult, hiába suttogta elkínzottan, hogy „Ne nekem, kérlek, ezt ne nekem, ne velem…;” Hallottam, de az értelme nem jutott el hozzám, csak beszéltem tovább, a reális és az irreális dolgok összemosódtak, és amikor a kettő közti küszöbön ácsorogva kiadtam magamból a valóságot, eljött a képzelet ideje: álomba sírtam magam.

Az impozáns szalon egyik sarkában kuporogtam, kínlódva rángatva magamon a Noble nagymama által előírt fodros dísztalárt. A felnőtt hölgyek épp Mrs. Black kertjét csodáltál, nyomukban korombeli lányaikkal.
Anyám persze rögtön észrevette, hogy nem vagyok velük. Mindig csodáltam a Társasághoz való kettős hozzáállását, hogy minden lépésére tetszetős kifogást tud előtárni a sok vérmániás nőszemélynek. Most is kimentette magát valahogy; arra eszméltem, hogy felém hajol, és kiemel rejtekhelyemről. Megszeppenve tűrtem, hogy eligazgassa rajtam a ruhát, majd kétségbeesetten bújtam oda hozzá. Szelíden, de határozottan megsimogatta gusztustalan csigákba rendezett hajam.
- Tudod, mennyire fontosak ezek a teadélutánok nagyanyádnak, Meredith. Csak egy picit bírd még ki. Beszélgess a lányokkal! Narcissa Black például kifejezetten aranyos, nem is hasonlít a nővérére. Emlékszel Bellatrixra, igaz?
Kelletlenül bólintottam; Bella nem egyszer hozott kellemetlen helyzetbe az ilyen társadalmi összejöveteleken.

Noble nagymama ragaszkodott ahhoz, hogy néhány havonta részt vegyünk anyával egye-egy találkozón, de eddig a napig mindet nála tartották. A Noble házban pedig, ha nem is éreztem otthon magam, de jóval biztosabban mozogtam; egy-egy szemmeresztgetés és fáradt pislogás után legálisan a könyvtárba menekülhettem.

Ezúttal azonban Mrs. Black adott otthont a teadélutánnak. Már magát a nőt sem kedveltem vizsgáztató tekintete és váratlan kérdései miatt, a háza pedig feltette a pontot az i-re. Undok, sötét hangulata volt, bármelyik hét éves kislány megborzongott volna tőle. Így is történt, Narcissa kivételével mind megijedtünk, ő is csak a nagybátyja házában való nyilvánvaló jártassága miatt maradt nyugodt.
- Na nézd csak, most nem ő kísérte el a kishúgát, hanem a legnagyobb Black-lány, Andromeda – folytatta anya. – Szelíd teremtés, Flame évfolyamtársa, ő is idén volt elsős a Roxfortban.
- Mardekáros? – kérdeztem érdeklődve.
- Igen.
- Nincs is kedvem beszélgetni velük…; Fáj a hasam. Nem feküdhetnék le?
Anya rosszallóan csóválta a fejét, de a szeme mosolygott. Pontosan tudta, hogy míg őt félig-meddig visszahúzza a szíve Noble nagymamához, aki csak érte rajong az egész világon, én ízig-vérig apa lánya vagyok, idegenként mozgok az „előkelőségek” között. Kis gondolkodás után kézen fogott és a visszatérő asszonyok közé vezetett.
- Walburga, drágám, tudom, hogy otromba kérés, de Meredith nem érzi jól magát…; Lepihenhetne valahol?
- Ne viccelj, Erlina, már miért ne lehetne? Természetes, hogy megengedjük a kis drágának. – Rám kacsintott, majd hideg pillantását rajtam hagyva újra megszólalt: - Beteges kislány, nem?
- Ó, dehogyis! Szerintem mindössze annyi a gond, hogy fáradt. Az édesapja ma is bevitte magával a Minisztériumba.
- Nahát, tényleg! – csapta össze a kezét Mrs. Black, természeténél fogva belesétálva anya csapdájába. – Hiszen előléptették! Erről mesélned kell, Erlina…; Sipor! – Pukkanás hallatszott, és mellettem termett a legrondább házimanó, akit valaha láttam. – Kísérd a kisasszonyt a könyvtárba, hogy pihenhessen és teljesítsd a kívánságait, hogy jól érezze magát itt nálunk!
- Igenis, úrnőm. – Sipor orra a földet súrolta.

Tisztelettudóan terelgetett kifelé a szobából, miközben a boszorkányok hangos csevegésbe kezdtek. Menet közben elkaptam Narcissa irigy, és nagyanyám dühös tekintetét – utóbbit mindaddig álltam, míg ki nem léptem egy sötétzöld kárpittal borított, nyomasztó folyosóra. A folyosó közepe táján Sipor megállt, és bekopogtatott egy hatalmas, kétszárnyú ajtón. Egy flegma fiúhang „tessék”-et kiáltott, mire a manó (az előzőnél egy jóval kisebb) meghajlás kíséretében megkért, hogy várjak egy percet, majd belépett a szobába. Az ajtó résnyire nyitva maradt mögötte, így hallhattam, ahogy az előbbi fiúhang méltatlankodva kifakad.
- Akkor én itt sem vagyok! Nem fogok egy nyávogós libával osztozkodni a saját könyvtáramon, így is kész rémálom ez az egész pletykaparti! Felháborító, hogy csak a lányokat tudják magukkal hozni, mikor olyan jó fej fiaik vannak! Tekintettel lehetnének ránk is…; Most is, ahelyett, hogy idióta könyveket bújunk, párbajozhatnék Luciusszal, Rodolphusszal vagy azzal a Jamesszel…;
- Én meg varázslósakkozhatnék Rabastannal! – szólt közbe egy másik, vékonyabb hang.
- Hát persze – hagyta rá az első. – Szóval akkor jössz, Reg?
- Ami azt illeti…; Én nem futamodom meg egy lánytól. Különben is…; Fieldet mondtál, ugye, Sipor?
- Igen, Regulus gazdám.
- Helyes. Flame Field múltkor azt mondta, tuti a Mardekárba kerülök. A húga se lehet rossz.
- Pff…; Számomra nem kétséges a Mardekár, nem hasalok el egy ilyen megjegyzéstől, öcsi. De jól van, maradj csak. Ez akkor is egy AGYRÉM! – Csapódó ajtó zaja.
- Jöjjön kisasszony, helyezze kényelembe magát – hajolt ki a folyosóra Sipor.

Bátortalanul néztem körül a szobában; szinte rögtön megakadt a szemem egy sápadt, sötét hajú, helyes kisfiún, aki az ablak előtt olvasott egy öblös karosszékben.
- Öhm…; szia! – cincogtam megilletődve.
A fiú fel sem nézett a könyvből, csupán kurtán, jegesen biccentett – nem is felém, csak úgy, a levegőbe.
Egy pillanat alatt elszállt minden félelmem, dühösen huppantam le a díványra, melyet Sipor javasolt. Az ódon bútordarab puha párnái egy hangot sem hallattak, mire még elszántabban végignyúltam rajta. A fejem fájdalmas koppanással jelezte a karfával való találkozást. A fiú erre már túlságosan is felfigyelt; felvont szemöldökkel, megvetően szemlélte alakom könnybe lábadt szemeimtől kezdve a bokámon át, egészen a hajamat simogató házimanóig. Sütött belőle fensőbbségének biztos tudata, ami leginkább azért zavart, mert pont olyan idősnek tűnt, mint én. Ebben a korban nekem senki se játssza a kiskirályt! Mindenki más a helyében már javában barátkozott volna.

Csak azért, mert lány vagyok - hasított belém, mikor egy gúnyos fintor kíséretében visszafordult olvasmányához. Iszonyú mérges voltam, megalázottnak éreztem magam, a barátaim, Shirley, David és Jeremy mellett egészen más hangulathoz szoktam, megsebzett a fiú hideg viselkedése. Annyira közönyös volt, az aranyvérűek tökéletes munkája.

Még csak be sem mutatkozott.

Meredith Fielddel ilyet nem lehet csinálni – benne is ott folyik az aranyvérűek büszkesége, és az a mértéktelen dac, mely a családja nagy részére jellemző!

Ezúttal nem mutattam ki az érzelmeimet, nyugodtan tűrtem, hogy Sipor lenyomjon a díszpárnákra. A szemem sarkából láttam, hogy a gondoskodó neszekre a fiú meg-megrándul, épp ezért nem küldtem el a manót, annak ellenére, hogy engem is idegesített. Végül, mikor már mindketten pattanásig feszültünk a sürgölődéstől, hangtalanul magamhoz intettem Siport.
- Köszönök mindent, Sipor, most már rendben leszek, szeretném, ha elmennél, de…; ne szólj a gazdádnak – böktem fejemmel a fiú felé -, nagyon belemélyedt abba a könyvbe, nem kellene zavarnunk. Ezért is suttogok. És…; - folytattam a manó ijedt, óvatos meghajlása után – Tudom, hogy nekem nem tartozol engedelmességgel, de…;
- Úrnőm azt parancsolta Sipornak, hogy szolgálja ki a kisasszonyt, teljesítse kívánságait.
- Ó, hát köszönöm…; Szóval szeretném, ha hoppanálnál, és nem az ajtón mennél vissza Walburga néniékhez.
Sipor hosszú, értetlenkedő pillantása után türelmetlen, meglepett magyarázkodásba kezdtem.
- Tudod, a hoppanálás az, mikor…;
- Sipor hangtalanul hoppanáljon?
- Nem, épp ellenkezőleg! – siettem leszögezni. – Nyugodtan hoppanálj hangosan, miattam ne fáradj.
- Sipor azzal nem zavarja meg Regulus gazdám nyugalmát?
A fenébe az okos házimanókkal…;
- Sipor. A gazdád, Regulus, ugye? Szóval, ő régóta itt él veled, hozzászokott a pukkanásaidhoz, észre sem fogja venni.
- Biztos? – Egyre bizalmatlanabbul méregetett.
- Hát persze.
PUKK!
A hatalmas falak a jelentős bútorzat ellenére is visszhangot vertek, s a megsokszorozódó hangtól Regulus elejtette a könyvét. Pontosabban csak az egyiket, és amit a fiú az alibinek szolgáló kötet mögött rejtegetett…; az a torkomra forrasztotta a kárörvendő kacagást.
A kviddics évszázadai döngve ért földet. Regulus automatikusan le akart hajolni érte, de a mozdulat groteszk pózban félbe maradt, és a fiú döbbenten meredt rám. Ahogy észrevette A legfeketébb mágiá*-ra függesztett tekintetem, a váratlan eseménytől amúgy is sápadt arca még egy árnyalatot vesztett.

Sok ideig egyikünk sem szólalt meg, csak néztük egymást. Két hét éves gyerek talán csak másodpercekig tartó szemkontaktusába milliónyi dolog belefért; többek között a néma szövetségkötés.
- Ezt elzárva kell tartani. 1945 óta jogszabály írja elő. – Átlépkedtem a szobán, majd leültem a fiú széke mellé húzott puffra.
- Apám legutóbb elfelejtette visszarakni a védőbűbájokat a ládára, amiben őrizzük – mondta Regulus, miközben remegő kezével becsukta a rászáradt vértől mocskos, ősi könyvet.
Szememmel a „ládát” kerestem; valami nagy, tekintélyes szekrényre számítottam, de a fiú a főfal plafonig érő könyvespolcai közé ékelt fülkére mutatott, ahová tényleg egy, a szoba katedrálisi méreteihez mérve aprócska, díszesen faragott ládát helyeztek.

Szörnyülködve fordultam Regulus felé.
- Te képes voltál felmászni oda ezért?
- És ha igen, akkor mi van? – fonta össze dacosan mellkasa előtt karjait.
- De…; de hiszen ez a világ legszörnyűbb könyve! – hápogtam. – Csak azok olvassák, akik velejéig romlottak, vagy akiknek ez feltétlenül szükséges az ellenség, a gonosz legyőzéséhez!
- Nem vagyok se romlott, se fényharcos! – csattant fel a fiú. – Csak…;
- Csak egy taknyos kölyök, aki nagy tudású felnőttek dolgaiba ártja magát!
- Hány éves is vagy?
- Hét – húztam ki magam.
- Neved?
- Meredith Maeve Field.
- Üdv, én Regulus Arcturus Balck vagyok, szintén hét éves. Érdekelne, te honnan ismered a könyvet, ha ennyire veszélyes.
- Az apukám magasan képzett auror – vágtam rá büszkén. – Ez a mocsok – pillantottam viszolyogva a könyvre – pedig családunk örökségének része, még Glann ükapám hagyta a nagymamámra. Apu egyszer megmutatta és, és azt mondta, hogy…; - töprengve ráncoltam össze a homlokom, hogy szó szerint tudjam idézni édesapámat -, normális ember a közelébe se megy! És mi a ház legeldugottabb, legsötétebb részén tartjuk, tizenöt különböző védőbűbájjal ellátva! A költözéskor láttam először – és utoljára!
- Bár én is elmondhatnám ezt magamról – sóhajtott fel meglepetésemre Regulus, és borzadva nézte a kötet hátoldalát. – Iszonyú legendák keringenek erről a könyvről, és a tartalma is…; - Jól láttam, hogy kirázta a hideg. – Egy ideje már csak tettettem, hogy olvasom, nem bírtam odafigyelni rá…; Magamtól nem mertem volna lenyúlni a ládából, de Sirius, a bátyám is megtette már, és azt mondta, ez olyan dolog, amin minden valamire való Blacknek át kell esnie. Azt is említette, hogy így biztosan a Mardekárba kerülök.
- Nagyi is mardekáros volt – jegyeztem meg mosolyogva. – Anyu viszont hollóhátas, apu pedig griffendéles.
- Hugrabugos nem volt a családban? – kérdezte vigyorogva Regulus.
- De – nevettem fel. – Nagyapa. Nagyi és Nagyapa apu szülei – magyaráztam.
- A másik nagyszüleid hova jártak?
- Noble nagyiék? – fintorogtam. – Mindketten a Mardekárba.
- Nekem az egész családom oda került. Ezért is félek attól, hogy én máshova…;
- Ne hülyéskedj, akkor biztos mardekáros leszel! Ha valakinél, hát nálam kétséges, hogy hova kerülök…;
- Hát igen, nehéz eset vagy – vigyorgott. – Amúgy a bátyád is biztatott, hogy mardekáros leszek. Ugyanolyan rendes vagy, mint ő.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy Flame említésére nem ficánkol büszkén a szívem. Nagyon megváltozott, mióta roxfortos lett…;
- …;jó lenne, ha te is a Mardekárba – csíptem el Regulus monológjának végét. Csodálkozva néztem fel rá, mire elpirult.
- Nekem úgy tűnt, hogy nem igazán kedvelsz.
- Black vagyok – vonta meg mintegy bocsánatkérésként a vállát. Mintha ez mindent megmagyarázna.
Így visszagondolva tényleg. Talán túl jó magyarázat is…;

Kínos csend állt be közénk.
- Ööö…; figyelj, Meredith…;
- Szólíts Mednek. Az rövidebb.
- Értem. Akkor Med. Én most visszateszem ezt a helyére.
- Oké.
- Megtennéd, hogy…;hogy…; - idegesen babrált makulátlan talárja ujjával, nem mert a szemembe nézni.
- Tartsam a szám? – hajoltam előre, hogy megtaláljam a tekintetét.
- Megtennéd? – kérdezte reménykedve.
- Persze, ez természetes – kacsintottam rá.
- Nem is tudod, milyen hálás vagyok, én…;
- Szóval szerinted a Mardekár a legjobb ház? – tudakoltam, félbeszakítva szeretetkitörését. Már akkor sem szerettem a túlzott hálálkodást.


A másik oldalamra fordultam, de ez a testhelyzet már kényelmetlen volt, alig pár emlékképnek jutott idő az ébredésig.
Belemosolyogtam Reg tenyerébe.

Álmos képpel, fejemet a kezemmel kitámasztva majszoltam a reggeli pirítóst, mikor megszólalt a csengő. Anya kapkodva levakarta kezéről a pogácsatésztát, majd a tál felé intett a pálcájával: a tésztát láthatatlan kezek gyúrták tovább. Kifelé menet megsimogatta a fejem, de én már hiába nyúltam szertartásosan gömbölyödő pocakja után, túlságosan sietett ajtót nyitni. Ezért külön dühös voltam nyugalmunk megbontójára. Amint azonban meghallottam az előszobában felhangzó tiszta hangot, minden haragom elszállt. Felpattantam.
- Kézcsókom, Mrs. Field! Meredith itthon van?
- Persze, egy pillanat és szólok ne…;
- Regulus! – kiáltottam boldogan, félbeszakítva anyát. Egy pillanatig még az is megfordult a fejemben, hogy a régen látott kedves ismerős nyakába ugrom, de idejében eszembe jutott, hogy az ilyesmi már igazán nem illik egy kilenc éves nagylányhoz.
- Már itt is van – mosolygott Regulusra anya. – Gyere beljebb, éppen pogácsát sütök…;
- Nem – mondta határozottan Reg. – Köszönöm, Mrs. Field, de sietek, úgyhogy inkább…; itt beszélnék Meddel.
- Ahogy akarod. De nehogy nekem elfelejts köszönni! – fenyegette meg játékosan a fiút, azután végre magunkra hagyott minket.
- Mivel jöttél? Máskor mindig a Hop-hálózatot használod…;
Regulus láthatólag nem akart válaszolni, érdeklődve szemlélte az előszoba vidám, sárga falait, melyek annyira elütöttek a Black-ház fekete tapétáitól.
- Reg…;! – léptem hozzá közelebb, és meglengettem arca előtt nyitott tenyeremet.
- A Kóbor Grimbusszal – felelte kelletlenül. – De esküszöm, soha többet nem szá…;
- De hát a Grimmauld tér csak pár utcányira van innen! – nevettem fel. – Miért nem sétáltál?
- Egyrészt nem találnék ide – pirult el -, másrészt az a mugliknak való, anyám meg is ölne ha megtudná!
- Azt hittem, a Grimbuszt is alantas dolognak tartja, és sosem engedne felülni rá. Mi történt?
- Szerintem észre se vette, hogy eljöttem otthonról…; Nagyon ki van akadva, apával együtt. A bátyám…; ő…; a Griffendélbe került. – Szemei elkerekedtek a félelemtől, kétségbeesetten fordult hozzám. – Med, mi lesz, ha engem se a Mardekárba osztanak be?

…;

- Black, Regulus!
Bátorítóan rámosolyogtam, miközben az én gyomrom is görcsbe rándult az idegességtől. Ha véletlenül nem mardekáros lesz…; Aggodalmunk szerencsére alaptalannak bizonyult, a Süvegnek csupán pár másodpercig tartott a döntés: Mardekár!
Regulus arcára volt írva a megkönnyebbülés, úgy mosolygott rám, olyan felszabadultan, mint még soha. Ugyanabban a pillanatban a Griffendél asztalánál egy ugyanolyan száj lemondó, fájdalmas sóhajt formált.

Brooks, Shirley…; Hollóhát! …;Carter, Jeremy…; Hollóhát! …; Kettő-egy…; Szétszakadok…; Mardekár vagy Hollóhát? A barátaim…; a barátom…;
- Field, Meredith!
Behunyom a szemem, hogy senkinek ne kelljen a szemébe néznem, mikor elhangzik a döntés. Felesleges, a Süveg úgyis elnyeli a fejem…;
- Hollóhát!
Két felcsattanó örömkiáltás, majd tapsvihar, egy láthatatlan, csalódottságtól eltorzult arc…;
Gyűlölöm, mikor igazzá válik a mese a királyról. Most is…; Az egyik szeme sír, a másik nevet…; Túl sok ez egy tizenegy éves lánynak…;
Sullivan, Graham…;Hollóhát! …; Thornton, David…; David…; Hollóhát! …;
Fénylopó mosoly, boldogan zakatoló szív…; Regulus arca elúszik a ködben…; a félhomályban…; Melyik a rosszabb? …; Csak David arca maradt, David Thornton…; További szép estét, Meredith! …;

- NEM! – rémülten, gyötrődve ültem fel az ágyban. Regulus már nem volt mellettem, szemben ült egy karosszékben, és elgondolkozva nézett engem. Kiáltásomra felugrott, és lehuppant mellém.
- Jól vagy?
- Persze, csak rosszat álmodtam.
- Egy csomószor mondtad a nevem – vonta fel sértődötten a szemöldökét. Muszáj volt nevetnem.
- Mert veled álmodtam. Tudod, amikor először találkoztunk, amikor megtudtad, hogy Sirius griffendéles lett, és legutoljára a mi beosztási ceremóniánk…; Ezek mind aranyos emlékek, de ez az utolsó nem kellett volna, eszembe jutatta Davidet. Szóval nyugi, nem te vagy a visszatérő rémálmom – paskoltam meg a vállát.
- Hát még jó…;
Sokáig üldögéltünk ott csendben, mire észrevettem, hogy még mindig a vállán tartom a kezem. Gyorsan elkaptam, éreztem, hogy elpirulok. Értetlenül fordult felém.
- Valami baj van?
Nem néztem rá, zavartan babráltam a takaróval. Idő kellett, hogy összeszedjem magam, de Regulus most is türelmes volt. Végre nagy levegőt vettem, és belekezdtem – továbbra is a takaró mintáját bámulva.
- Mi most ugye együtt aludtunk?
- Bizony…; Ez valóban olyan tragikus esemény, amitől letargiába kell zuhannod…; - A gúnyos élre felkaptam a fejem; Reg összeráncolt homlokkal, kérdőn vizslatott.
- Persze, hogy nem az, de…; ebből egyikünknek sem szabad téves következtetéseket levonnia…;
- Azt hittem, ez egyértelmű. Barátok vagyunk. Kétségbe voltál esve, szükséged volt rám, aztán elaludtál, és nem akartalak itt hagyni. Ennyi. Vagy te…;?
- Nem, dehogyis! – tiltakoztam megkönnyebbülten. – Hiszen te Shannont szereted, én meg…; Én meg Davidet.
- Ami Shannont illeti…; A bátyám jó kis tanácsainak köszönhetően összejött Roger Belsonnal. – Próbált érdektelen hangon beszélni, de átláttam rajta.
- Siriusék szobatársával? De hát…;
- Lényegtelen, hagyjuk – intett le keserűen. – Tegnap reggel ment bele, addig Roger is csak kerülgette. Én délután kértem tőle randit, akkor tudtam meg Shannontól. „Kedvesen” elküldött a fenébe.
- Shannon nem szokott goromba lenni.
- Nem…;? – mordult fel. – Azt mondta, mardekáros vagyok, ő pedig nem kezd halálfaló-embriókkal. Meg hogy egyébként is az idősebb pasikra bukik, blabla…; Azt is mondta, hogy valakinek biztos bejön ez a „darkos” stílus. Aztán ott hagyott.
- Nem is ismer! – háborodtam fel. – Az iskolai talárja meg mindenkinek fekete…;
- Szerintem a bátyám és Roger telebeszélte minden hülyeséggel a fejét velem kapcsolatban.
- Sirius nem olyan! – csattantam fel.
- Dehogynem. Ha rólam van szó, Sirius Black nagyon is olyan – vágta rá szomorúan.

Rátámaszkodtam a hátára, s fejemet a vállára hajtottam.
- Ez a tegnap nem a mi napunk volt.
- Hát nem. De legalább jól aludtam. Annyira puha a kezed, hogy észre sem vettem, hogy nincs itt a plüssmacim…;
- Ez hízelgő – nevettem fel. – Reg, ugye nem mondod tovább senkinek, amiket tegnap este hallottál?
- Tartom a szám, ígérem – válaszolt rögtön, hangjától mégis összeszorult a gyomrom.
- Oké, akkor ideje visszatérnünk a való életbe…;
- Hány éves is vagy?
- Tizenöt. Még simán hihetnék a tündérmesékben.
- Neved?
- Meredith Field.
- Családi állapot?
Elfintorodtam.
- James Potter barátnője vagyok.
- Egyéb kapcsolatok?
- A barátaim ugyanazok, mint eddig, kivételt képez David Thornton, akit Agatha Greymore-ral együtt intenzíven utálok.
- Álmodik a nyomor…;
- És ezt a Nyomort Mednek hívják.
- Üdv Meredith Nyomor Field, én Regulus Black vagyok, szintén tizenöt éves. Érdekelne, hogy elkísérhetlek-e a nagyterembe, hogy ott szívfájdító távolságban egymástól elfogyasszuk a reggelit?
- Muszáj, igaz?
Kelletlenül bólintott.
- Egyszer úgyis szembe kell néznünk ezekkel a helyzetekkel.
- Most legalább együtt lépünk a szomorú valóságba – jegyeztem meg csendesen.
- Pontosan. Akkor készen állsz?
- Készen – feleltem, majd megragadtam a felém nyújtott segítő kezet.




* Bizony, ez AZ a könyv.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.