efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tedd, amit tenned kell Szerző: Sophie
[Vélemények - 321] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Prológus


/Vannak rossz döntéseink. Döntések, melyeket néha önkéntelenül hozunk meg. Nem érezzük a súlyukat. Csak a következményeiket./

Becsuktam az ablakomat, és kezemben a roxforti levéllel a bagoly után bámultam. Nem volt se különlegesen szép, sem kivételesen okos vagy barátságos madár, de a lábán a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskola címere díszelgett egy vékony rézkarikán, és ettõl mosolyognom kellett. Nem volt normális dolog augusztus elején az iskolát várni, de mentségemre szolgáljon, hogy ugyanebben a percben valószínûleg több száz mágiával bélelt gyerek érzett ugyanígy.
- Anyu! Megjött a levél a suliból! – ordítottam el magam a szobámból kilépve. Kihajoltam a lépcsõkorláton, hogy jobban halljam a reakciót, de az szokás szerint elég megkésett volt, úgyhogy a lépcsõ közepén kapott el.
- Máris? – csodálkozott anya. Egy halom szennyessel volt tele mindkét karja, és elég ingerültnek tûnt ahhoz, hogy ne lepõdjem meg a következõ szavain. – Egyébként meg hányszor mondjam még, hogyha beszélni akarsz velem, akkor gyere ide, és ne fentrõl üvöltözz!

Mondják, hogy ezen a nehéz idõszakon is túl kell lenni egyszer a szülõknek, hogy jól kezeljék a magamfajta kamaszokat, de anyámon nem sokat segített, hogy már felnevelte a bátyámat…;
- Igen, máris – feleltem a konyhába táncolva.
- És mikor akarsz elmenni az Abszol útra?
- Most. Aztán át is megyek a Nagyiékhoz…; az utolsó napokra visszajövök, ahogy szoktam, de nem akarok itt lenni, amikor Flame megjön. – Anya felmordult a hátam mögött, és várta, hogy majd felé fordulok, hogy jól belém nézhessen azzal a lelkiismeret-furdalás keltõ anyai pillantásával. Nem érdekelt, magasról tettem rá, hogy hisz Flame színjátékainak. Én nem akartam mellékszereplõ lenni bennük, és bár a távolmaradásommal nem sok mindent értem el, úgy gondoltam, hosszú távon majd lerántja a leplet a mocsokról. Hát persze.

Kitartottam konok nemtörõdömségem mellett, így anya egy nagyobb sóhaj után tömött erszényt nyomott a zsebembe. Már nyúltam a kabátom után, amikor a húgom futott le a lépcsõn, olyan sértett arckifejezéssel, mintha legalábbis elfelejtettem volna a születésnapját. Lehetetlen feladat lett volna pont errõl megfeledkezni…;
- Hová mész, Meredith? – kérdezte csilingelõ hangon. Nagyon szerettem a hangját, nagyon szerettem õt magát is, de rosszul idõzített, az elõbbi jelenet után egyedüllétre vágytam.
- Semmi közöd hozzá! – vetettem oda.
- Miért ordibálsz vele? Nem mondott semmi rosszat, csak megkérdezte, hova készülsz! Mi a fenéért nem lehet normálisan válaszolni? – Szóval anya sem volt jó formában, de õ legalább tehetett volna ellene.

Megvontam a vállam. Nem érdekelt a véleménye, és igyekeztem nem foglalkozni a bûntudattal sem, így inkább nem néztem a húgomra, nem is szóltam hozzá. Anya hajolt le hozzá megenyhült arccal, hogy felvilágosítsa:
- Az Abszol útra megy, kicsim, ideje, hogy megvegye a könyveit.
- Juj, de jó, én is mehetek? – Szemei izgatottan csillogtak, arcán nyoma sem volt többé megbántottságnak. Gyerek volt még…;
- Nem! – vágtam rá. Semmilyen bölcs megérzésem nem volt, csak dacolni akartam mindennel és mindenkivel. Milyen igazam volt mégis…;
- Dehogynem! – nézett rám szigorúan Anya.
- De Anya! Te is tudod, hogy akkor nem mehetek Hop-porral, ez a kis hülye folyton selypít…;
- Mentek gyalog. – Ha én válaszolok kurtán, az rendben van, lázadó kamaszként jogom van hozzá, de hogy anyám nézzen levegõnek engem?
- Utálok gyalogolni! – Rövid hezitálás után, minden jóérzésem ellenére még megtoldottam a dolgot egy hazugsággal. - És õt is utálom!

/Rossz döntések. Rossz szavak. Visszavonnánk õket. Visszaforgatnánk az idõt. Annyi mindent máshogy tennénk. De nem lehet. Már nem./

Mert a helyzet a következõ volt: Flame érkezésének a híre igenis felkavart, nem is kicsit, és kellett a séta, jobban, mint a kandalló zöldre festett füstje. Ami pedig a húgomat illeti: imádtam õt.

- Az a te bajod! – sziszegte Anya.
Helyes. Utólag már én is így gondoltam.

Megadóan tereltem a húgomat magam elõtt az ajtó felé, pálcámat a biztonság kedvéért a zsebembe rejtettem; üresen maradt kezemet céltalanul lóbáltam.
Megfogta, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és apró ujjait összefonta az enyémekkel.
Hagytam. Néha helyesen is kell döntenünk.

~o~


Az Abszol úton izgatottan rohangált kirakatról kirakatra, amivel az idegeimre ment, de muszáj volt egyszer-egyszer megállnom, hogy gyönyörködjem benne.

Amikor már tényleg indulnunk kellett haza, szabad kezemmel újra a mancsa után nyúltam; szerencsére nem ellenkezett, a könyvekkel teli szatyorral a balomban nehéz lett volna üldözõbe venni a kis csibészt.

Nem nagyon volt kedvem a mugli Londonon keresztül trappolni. Idefelé megfelelt, de most már a húgom is kifáradt, és még csomagjaim is voltak, úgyhogy a kényelmesebb utat választottam. A Foltozott üst udvarának végébõl nyílik egy sikátor, amit a Varázslók útjának neveznek: aki belép, annak csak látnia kell maga elõtt a – Londonon belüli – célját, miközben végigsétál rajta, és a sikátor vége az úti cél lesz. A húgom mindig nagyon élvezte, ha itt mentünk haza, és ez is volt a legrövidebb út hazafelé. Minden összevágott.

A sikátor mindkét vége felõl varázslók és boszorkányok haladtak el mellettünk, némelyikük barátságosan ránk mosolygott, mások meg is ismertek minket. Úgy közép tájt járhattunk, amikor James Potter jött velünk szemben. Hevesen integetett, mint egy óvodás, de nem állt meg beszélgetni, csak rám kacsintott, mikor mellénk ért. Kíváncsi lettem, hol hagyta Sirius Blacket, hiszen õk ketten mindenhová együtt mentek. Különben is…;

Hirtelen sûrû köd lepte el a sikátort, bekúszott a mellkasom alá, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az agyamat is elborította, nem láttam, nem tudtam gondolkodni, mintha nem is léteztem volna.

Mindez egyetlen perc alatt véget ért.

Akkor egy aprócska kéz szorította meg az enyémet, és rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem lehetek egy merõ rettegés, amikor velem van a testvérem. Közelebb húztam magamhoz, és táskámat a földre ejtve, mindkét kezemmel görcsösen megszorítottam törékeny karját.

Valójában legalább annyira megbénított a félelem, mint amennyire meg akartam õt védeni.

Fekete csuklyás alakokat láttam körbe-körbe suhanni; az egyik közvetlenül mellettünk haladt el, és a húgom rémülten összerándult, mire szorosan magamhoz öleltem.

A csuklyásokról egészen addig azt hittem, dementorok, amíg magam elõtt nem láttam az egyiket. Kéken villant rám a szeme, ismerõsen és kegyetlenül, amilyennek csak egyszer láttam…; Istenem, olyan ismerõs volt, hogy belesajdult a mellkasom. A következõ pillanatban a húgom kicsúszott a kezeim közül.
- Caitlin! – kiáltottam.

Elõreléptem oda, ahol õt sejtettem; a köd eltûnt, s kezeim a semmibe markoltak.

A szívemet átjárta a félelem, a kétségbeesés, a veszteség fájdalmas, õrjítõ tudata, amitõl megszédültem.
- Caitlin!

Térdre buktam.
- Caitlin!

Aztán elõrezuhantam, egyenesen valaki karjaiba, és elsötétült a világ.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.