Ködös szenteste by Dirhael
Tartalom: Gondolkodt??l m??r azon, mik??nt alakult volna a Voldemortk??nt ismert s??t??t m??gus sorsa, ha a helyes utat v??lasztja? Ha mondjuk Tom Rowle Denemk??nt a saj??t b??r??n is megtapasztalhatta volna, mi az elfogad??s, ??s megtanul szeretni? Ha gyermekkor??ban, ??rvah??zi ??veiben ??llt volna mellette ??s szerette volna valaki? Ez a r??vid, egyr??szes sz??sszenet ilyen el??zm??nyeken alapul. Ehhez k??t fikt?v szerepl??t alkottam: az int??zetben dolgoz?? ??reg gondnok, Frank, akit id??s kor??ra Tom mag??hoz vesz, ??s egy sorst??rs, az egy ??vvel fiatalabb ??rva l??ny, Estelle, szem??ly??t, aki szint??n boszork??ny. Tom itt is kiv??teles m??gikus ??s ??szbeli k??pess??gekkel b?r, term??szete hasonl??k??ppen domin??ns, vezet??sre termett, karizmatikus, amb?ci??zus, egyben introvert??lt, ??rz??keny, b??szke ??s v??gtelen??l szenved??lyes. Estelle-hez val?? ragaszkod??sa azonban mindig megakad??lyozza abban, hogy ??tl??pje a s??t??t ??tra vezet?? hat??rt. A le??nnyal az??rt kezd bar??tkozni, mert szem??ly??ben sorst??rsat l??t: ugyan??gy furcsa dolgokra k??pes, e miatt mag??nyos ??s kirekesztett. K??s??bb, kamasz ??veiben a bar??ti ??rz??sek lassan szerelemm?? alakulnak. Rowlingn??l Tom val??ban dolgozott a Burgin and Burke??s nev?? r??gis??gkeresked??sben. Azonban itt nem k??sz?t horcruxokat, ?gy nem is ker??l sor azokra a gyilkoss??gokra, amelyek ide vezetik, teh??t nem ??li meg apj??t, aki megtagadta ??t, ??s aki v??g??l t??d??bajban hal meg, ??s Tomra hagyja Little Hangletonban ??ll?? h??z??t. Nem ??li meg Hugrabug Helga kelyh??nek ??r??k??sn??j??t sem, viszont az erekly??ket (Mardek??r med??lja, A Felt??mad??s k??ve, Hugrabug serlege) itt is megszerzi valamilyen ??ton-m??don. Egyetlenegy gyilkoss??g k??thet?? csup??n hozz??, az is k??zvetetten, miut??n mint Mardek??r Malaz??r ??r??kese, kinyitja a Titkok Kamr??j??t, ??s ezzel r??szabad?tja a mugli sz??let??s??ekre a baziliszkuszt, aki elpuszt?tja egy iskolat??rs??t. Ez a tette sem sz??nd??kos, hiszen nem tudhatta, mi t??rt??nik a Kamra megnyit??s??val. Dumbledore eszm??ivel nem rokonszenvezik. A halhatatlans??g k??rd??se ??s a s??t??t m??gia viszont foglalkoztatja ??s szenved??lye.
Categories: Romantikus Szereplők: Voldemort
Műfajok: novella
Figyelmeztetések: Nincs
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 1 Befejezett: Igen Word count: 3402 Olvasták: 85 Published: 2017. 12. 27. Frisstve: 2017. 12. 30.

1. Fejezet 1 by Dirhael

Fejezet 1 by Dirhael
Ködös szenteste

Anglia,1950
Estelle fázósan fogta össze magán elnyûtt kabátját, amely alatt mindössze egy égszínkék selyem estélyit viselt, és sietõsebbre fogta lépteit. Nem bánta volna, ha már maga mögött tudhatja ezt az estét. Magában dohogva vette számba tennivalóit, melyeket késõbbre kellett halasztania. Az estély miatt, amelyre úgysem fognak sokan eljönni.
Eredetileg úgy tervezte, meglátogatja az öreg Franket, és együtt töltik a szentestét egy pohár meleg punccsal a kályha mellett, késõbb pedig Margarettel és Blanche-sal találkoznak a Fõ téren, ahol a Black Catben szokás szerint megisznak egy üveg tojáslikõrt (meg egy-két Lángnyelv Whiskyt), miközben kitárgyalják az egész átkos hím populációt, s a hangulat betetõzéseképp, némileg illuminált állapotban szövevényes terveket kovácsolnak, melyek segítségével majd megváltoztathatják a dolgok eddigi rendes, bár kétségkívül hibás szerkezetét, hogy miután a részfeladatokat is szétosztották maguk között, kellõ lelkesedéssel és tettrekészen, ám némileg imbolyogva, hazamenjenek, és lefeküdjenek.
Ahogy a ködös estén a fagyos szélben sétált, a leány most visszasírta ezeket a jól bejárt és unalmasnak vélt karácsonyestéket. Körülötte a kis, középkori település háromszintes házai szürkén és barátságtalanul méregették üvegszemeikkel. Arra is csak morgással reagált, amikor az elsõ hópehely az orrára hullott. – Már csak ez hiányzott! – nézett le sötéten egyetlen pár elegáns báli cipõjére, amely három havi fizetésébe került. Ebben a pillanatban szilárdan eltökélte, hogy az estély hivatalos részén túllépve máris nyúlcipõt húz.
Azt azonban nem tehette meg, hogy cserben hagyja barátait és társait. A jótékonysági est egyik fontos programpontja volt a színdarab, melynek egyik szereplõje és rendezõje is volt egyben. Fél éve készültek erre az alkalomra, s a szereplõk nagy várakozással néztek elébe. A társulattal immár harmadik éve próbáltak heti rendszerességgel, s tagjait jórészt volt egyetemi diáktársak és egészen pontosan két roxfortos iskolatárs alkották.
Roxfort… ellentmondásos érzések kerítették hatalmába, különösképp így szentestén, egy bizonyos régi karácsonyra emlékezve, amelyhez szorosan kapcsolódott egy pár ónix sötétségû, delejes szempár, valamint az a gyötrelmes fájdalom, amely a tiszta és töretlen lélek hamvába hullt elsõ szerelmének sajátja, s amely mostanra keserédes emlékké szelídült benne.
De az ünnep újra és újra feltépte benne a sebeket.
>
Nem mintha nem látta volna azóta a férfit. Merthogy azóta férfivá érett, ez kétségtelen.
Ötödéves korában történt. Tanulmányai mellett dolgoznia kellett, hogy úgy-ahogy el tudja tartani magát. Nekik, árvaházból kikerült fiatal felnõtteknek nem volt hová menniük, ezért munkát vállalt egy vendéglõben, és felszolgált, hogy olcsó és igénytelen szállását képes legyen fenntartani. Az ünnep elõtti utolsó héten végre kivehetett egy szabadnapot, hogy összekuporgatott pénzébõl megvehesse az ajándékokat azok számára, akik fontosak voltak neki. Ezt az alkalmat arra is kihasználta, hogy a csodálatos ünnepi díszbe öltözött Abszol úti kirakatablakokat nézegesse, kezeit egy pohár forraltborral melengetve. Szerette a régiségeket, ezért a Borgin and Burke'st nem hagyta volna ki az ég világért sem. És úgy látszik, akadt más is, aki hasonlóan gondolkodott, mivel meglehetõsen forgalmas volt ma a bolt. Úgy döntött, elõször inkább a kirakatot szemléli meg, melynek minden darabját szíve szerint hazavitte volna, ha teheti. Azonban a vitrin egyik alsó polcán megakadt a pillantása egy mágikus nyakéken (“Bûvölése által viselõje az Igaz Szerelmet vonzza be vele”, hirdette alatta a decens felirat), melynek érméje, az ezüst keretbe foglalt ovális alakú ónixkõ kellemes érzéseket idézett fel benne. Szomorkásan gondolt arra, hogy az ilyen tárgyak egy vagyonba kerülnek, neki pedig csak annyi pénze van, hogy annak az öt embernek megvegye belõle apróságait.
Amikor merengésébõl felpillantott, rádöbbent, hogy figyelik. Bent, a pénztárgép mellett Tom állott, és apró mosollyal a szája sarkában nézte õt. Érezte, hogy arcát azonnal elönti a pír, karja pedig lúdbõrös lesz. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy elszalad, ez azonban röhejes lett volna, az elõzményeket tekintve. Így csupán halványan visszamosolygott, és kezével intett neki. Közben látta, amint egy vásárló megszólítja a férfit, aki egy gyors pillantással elnézését kérve, rögtön foglalkozni kezdett a kuncsafttal, és kis idõ múlva eltûnt a hátsó ajtóban. Majd újabb vevõk érkeztek, s Estelle arra gondolt, épp itt az ideje továbbállni, ha még venni is szeretne valamit. Ekkor azonban nyílott az ajtó, s kilépett rajta a férfi.
– Elle! Exkuzálom magam, rengetegen vannak a vásárlók, így ünnepek elõtt! – Egy kis szünetet tartott, mielõtt folytatta: – Rég láttalak, s azóta, hm… még szebb lettél! – tette hozzá, miközben leplezetlenül nézett végig a leányon, élvezve annak zavarát.
– Kösz, jól vagyok… És te?
– Én is megvagyok – felelte, majd egy pillantást vetve Estelle kezére, hozzátette: – Még nem mentél férjhez…
– Egyetemre járok. Gyógyító leszek. – Nem értette, miért magyarázkodik a férfinak.
– Az jó. Mindig is arra vágytál.
– És te mihez kezdtél az oxfordi diplomáddal?
– Ösztöndíjas doktorandusz hallgató vagyok jelenleg, de amint látod, ez kevesebb, mint elegendõ.
– Te sem nõsültél meg! – nézett rá a leány kihívóan.
– Nem. Nem nõsültem meg. – A tekintete valahogy pajkos volt. – Ha befejezed a tanulmányaid, mit tervezel?
– Csupa hétköznapi dolgot.
Tom somolygott.
– Mint például?
– Például gyógyítani szeretnék. Kis házat venni, kerttel, macskával. Családot, gyerekeket.
A férfi komoly arccal figyelte, de a szeme továbbra is mosolygott.
– Az nagyon jó terv. Kívánom, hogy teljesüljön! – majd hozzátette: – Tudsz várni egy kicsit? – és eltûnt az üzletben. Amikor újra elõkerült, egy kis dobozt tartott a kezében. Szépen becsomagolva. Titokzatos arckifejezéssel rakta a lány kezébe, és játékosan a fülébe súgta: – Csak a fa alatt bontsd ki, tetszeni fog!
– Mitõl vagy benne ilyen biztos? – kérdezte a leány színlelt felháborodással!
Tom kissé félredöntött fejjel, magabiztosan felelte:
– Ismerlek.

Emlékeibõl egy reszelõs hang billentette ki olyan váratlanul, hogy majdnem elesett.
– Drága hölgyem, segítségre lenne szükségünk!
Egy apró, idõs úr állt elõtte, oldalán fehér kontyos nénivel. – Tudja, a feleségemmel valaha itt, ebben a városban ismerkedtünk meg. Most, idén lesz az aranylakodalmunk, ezért úgy terveztük, az idei szentestét itt töltjük majd, azon a kedves helyen, ahol elõször találkoztunk. De most, ebben az idõjárásban, valahogy eltévedtünk. Az ember az orráig sem lát!
– Értem, de én most…
– …tudja, kedves, akkoriban ugyanilyen fiatalok voltunk, mint maga. Éppen csak… elõttünk volt az egész élet, és most, most meg azt sem tudjuk, hol az a hely. Ez a köd teljesen összezavart bennünket!
– Sajnos nekem nincs annyi idõm…
– …azt magyarázta nekem, hogy a téren volt az a fogadó, de a nevére már nem emlékszem… – szólt közbe az asszony is.
– Szívesen segítenék, de mennem kell! – mondta ki nagy levegõt véve Estelle, ám amazok meg sem hallották.
– …a feleségem szerint viszont a város szélén volt, az ispotály mellett. De ha valaki segítene, azzal nagy örömet szerezne nekünk! – Az öregúr annyi bizakodással és derûvel a szemében fixírozta, hogy Estelle megadta magát. Hiszen még idõben van! Az elõadásig még két teljes óra van hátra.
– Rendben! Akkor menjünk elõször a Fõ térre, az mindjárt itt van, a sarkon túl!

Csendben, lassú tempóban sétáltak. A téren Estelle körülnézett.
– Ismerõsnek tûnik … valami?
– Sajnos, már nincs éppenséggel saslátásom, de talán ha bemennénk… nem, drágám? – motyogta a kis öreg, és olyan gyengéd figyelemmel nézett a nénire, hogy Estelle majd elolvadt.
– Jó, akkor nézzük sorban! Ez itt a Jó Pásztorhoz Címzett Vendégfogadó
Bent kissé megkopott rokokó hangulatot árasztó aranyozott mintájú tapéta és piros bársony kárpitozású bútorok várták a vendégeket. A néni körüljáratta tekintetét a helyiségen:
– Igazán nem tudom. Te mit szólsz hozzá?
– Forraltbort fogyasztottunk. Az íze, feledhetetlen volt, mint a méz, azóta sem ittunk olyat, ugye? Talán, ha most is megkóstolnánk! Estelle közbe akart szólni:
– Arra most nincs idõ, hogy minden egyes helyen megkóstoljunk valamit!
De a pincér már hozta is tálcán a poharakat.
– És mivel ilyen kedves hölggyel hozott össze a sorsunk, természetesen a vendégünk!
A bor finom volt, de nem feledhetetlenül. Távolról sem.
– A túloldalon ott a Maximilián kávézó, valaha állítólag fogadó volt.
– Mehetünk! – felelte az öregúr.
– Mondja csak, kedves, magának van már võlegénye? Egy ilyen szép leánynak! – vette át a szót most a párja.
– Még nincsen – felelte Estelle zavartan, és már nagyon szeretett volna odaérni.
– De szerelme, az van. A szívét, már odaadta valakinek – halkította le a szavát az asszony, miközben megérintette a leány karját.
– Ezt … mibõl gondolja?
– Tudom, amit tudok. A szavak csak arra valók, hogy elrejtsék gondolatainkat, de a szem a lélek tükre…

A Maximilián amolyan kellemes szecessziós, békebeli hangulatot árasztott.
– S most, hogy immár másodszor koccintunk, itt az ideje, hogy végre bemutatkozzunk egymásnak! – emelte poharát az öregúr.
S bár a bor itt igazán jó volt, a hely még mindig nem tûnt ismerõsnek.
A harmadik állomás a Fekete Macska borozó volt. Az eddigiekhez képest innét meglehetõs zaj szûrõdött ki, s amint bementek, egy eljegyzési ünnepség kellõs közepén találták magukat, s addig nem is távozhattak, amíg a házigazda legfinomabb borát meg nem ízlelték.

Egyre sûrûbben havazott. Mendikálók éneke hallatszott távolabbról. Estelle egy nagyot szippantott a friss levegõbõl, és érezte, hogy a fejébe szállt az ital. Hátranézett. A két kis öreg olyan természetességgel követte, mintha hozzájuk tartozna. A leány elmosolyodott, ahányszor csak rájuk nézett. Vajon õt fogják valaha így szeretni?
A negyedik megálló, egy pici cukrászda, zárva volt.
– Nézze, kedves, igazán hálásak vagyunk, hogy segít nekünk, nem tudom, mihez kezdtünk volna maga nélkül! – hálálkodott az öregúr a leánynak, ám ekkor a semmibõl felbukkant körülöttük a mendikánsok maroknyi csapata, s miközben körülvették hármukat, énekeltek. A leány zavartan kotorászott némi aprópénz után a kabátja zsebében, és odanyújtotta az egyiküknek, akit a vezetõjüknek saccolt. A fiatalember azonban összezárta Estelle ujjait.
– Tegye csak azt vissza a zsebébe, drága! Mi csak egyféle fizetséget fogadunk el ma este, ha most velünk jönnek, és a következõ embernek, akivel szembetalálkozunk az utcán, együtt énekelünk!
– Nagyon szívesen, kedveseim, nagyon szívesen! – felelte helyettük is lelkesen az öregúr, és Estelle belenyugodva a sorsába, a fejét csóválta mosolyogva. Miféle megpróbáltatások várnak még rá ezen az estén?
– Van egy kis varázslatos erõvel bíró bájitalunk a hideg ellen, no meg a hangszálak edzésére! – mondta cinkos mosollyal a szája sarkában a legény, miközben elõhúzott a bekecsébõl egy ezüstdíszekkel futtatott laposüveget. Az öreghölgy utánanyúlt: – Vajon miféle bájital lehet? – érdeklõdött. Estelle átvette az üveget, és beleszagolt.
– Én azt mondanám… sima whisky! – ezzel odakacsintott az öregúrnak, és jót húzott belõle.

A szél elállt, az idõ megenyhült, az égbõl csillogó hópelyhek hullottak, s õk énekeltek. Elõször egy vásárlásból hazafelé igyekvõ párnak, azután egy magányosan baktató kamasznak, s így bõvült a kis csapat. A következõ saroknál egy részeg hajléktalanba botlottak a szó szoros értelmében.
– Azt hiszem, a varázsital felkínálásától itt most eltekinthetünk – mondta a fiatalember, mire mind nevettek –, de az énekléstõl nem! – Azzal újra rázendítettek, és várták, hogy a szundikáló felriadjon, e helyett azonban a párocska nõtagja felsikoltott, és ujjával a fekvõ alak fejéhez mutatott, ahol lassan egy vértócsa kezdett gyûlni a vékony réteg frissen hullott havon. Estelle rögtön kijózanodott, ahogy elõbújt belõle a doktor.
– Engedjenek oda, gyógyító vagyok! – mondta, és határozottan odalépett a férfihoz. Azonnal megfogta a csuklóját, megnézte a sebet a fején. Egy pillanat múlva elõkapta a pálcáját, és egy bonyolult mozdulatot leírva elállította a vérzést. Azzal most nem ért rá foglalkozni, mit szólnak ehhez a muglik. A csoportban kezdett kavarodás kialakulni.
– Az ispotályba kell szállítanunk! Azonnal, sok vért veszített! Aki nem tud segíteni, az most kérem, menjen haza!
Senki sem lépett hátra.
– Hát jó! Akkor elõször is: jó lenne valahogy melegen tartani, mert teljesen kihûl, amíg odaérünk. Másodszor: hol van a varázsitala? Azt hiszem, most igenis jól jönne neki!
Ezzel rögtön a férfi szájába öntött egy keveset az üvegbõl. A mendikáns csoport egyik tagja rögtön átadta báránybõr bundáját, amelyet a kabátja fölött viselt. Aztán a férfiak felemelték, és megindultak vele az ispotály felé.
Kissé megszeppent hangulatban követték. Szívbõl remélték, hogy még megmenthetik szegény embert. Egy darabig csend volt, aztán egyszerre halk cincogás hallatszott, Estelle hátranézett, s látta, hogy az öregúr vette elõ szájharmonikáját. Valaki dúdolni kezdett, majd lassanként egyre többen bekapcsolódtak. Így érkeztek meg az ispotályhoz. Estelle csengetett, és megállította a csapatot. A gyógyítók azonnal kezelésbe vették a beteget, és kérték, hogy a családtagokon kívül mindenki távozzék. Így mindenki ottmaradt. Nem is mozdultak addig, amíg ki nem jött az egyik ápoló szólni, hogy a páciens állapota immár stabilnak mondható, és fel fog épülni. Akkor végre hajlandók voltak távozni. Estelle-t pedig már nagyon sürgette az idõ.
– Kérem – szólt oda a csapatnak –, egy kis figyelmet kérek! Köszönöm mindannyiuknak a segítséget, maguk igazán jó emberek! És bár a nevüket sem tudom, örülök, hogy találkoztunk, és együtt tölthettük ezt az estét. Nekem sajnos most mennem kell, egy darabban szerepelek egy jótékonysági esten. Áldott ünnepeket kívánok mindnyájuknak!
Az idõs úr odalépett hozzá.
– Dehát még hátra van egy hely, amit nem néztünk meg. Egyetlen egy.
Estelle nem tudta, mit tegyen. Mennie kellett.
Ekkor megszólalt a fiatalember:
– A javaslatom a következõ: Most mindannyian elkísérjük Ms. Estelle-t az estélyre, azután megkeressük az idõs úr kávézóját, ahol a menyasszonyával megismerkedett, majd folytatjuk a mendikálást azokra a helyekre, ahol még nem jártunk.
Azután körülnézett. Mindenki helyeslõen bólogatott. Estelle már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de azután elgondolkodott. Miért nem vihetné magával ezeket az embereket ez estélyre? Legalább több nézõjük lesz, aminek társai csak örülni fognak. Döntött hát, s az utat együtt folytatták. A leány kis aggodalommal látta, hogy a díszes üveg mégiscsak meg van bûvölve, mert akárhányszor elfogyott belõle az ital, az mindig újratöltõdött. Így aztán kissé emelkedett hangulatban érkezett a kis csapat a színházba.

– Estelle, végre itt vagy, már aggódtunk! – szaladt elé rögtön Blanche. – Képzeld, rengetegen vannak, lassan teltház lesz! Próbáltunk, nélküled is, és minden elõ van készítve! Még el sem kezdõdött az estély, s máris akadt egy jótevõnk, aki jelentõs összeget adományozott az alapnak! Ma este ki kell tennünk magunkért!
– Tényleg? Ki az illetõ? Tudható?
– Anonym. Ötszáz galleon! Ennyit állított ki csekken! Estelle azt hitte, rosszul hall. Hogy mennyi?! Vajon ki adományozhat egy kis város Esélyegyenlõségi Alapjának ennyi pénzt? Egyáltalán honnan tud a településrõl? Elképzelni sem tudta, de most már nem ért rá ezen töprengeni. Felment az öltözõbe.

Amikor percek múlva kész jelmezben kilesett a nézõtérre a függöny mögül, leesett az álla. Az elsõ sorban ott ült a teljes magisztrátus és a szociális minisztérium egyik dolgozója, akinek arcát mindenki jól ismerte a híradókból. Vajon õ volna a titkos szponzor? Nem kizárt. De vajon ki értesíthette?

Az elõadás jól sikerült. Estelle úgy érezte, ilyen jól még sosem játszottak, és boldog volt, hogy ilyen sokan eljöttek. A nézõtéren ott ült random összeverõdött csapatuk minden tagja, a leányt jólesõ melegség töltötte el, amikor rájuk nézett. Azonban még valakit megpillantott a hátsó sorok egyikében, s örült, hogy vége a darabnak, és neki nincs több belépése, mert a fekete szempár tüzétõl kiszáradt a torka, és többé egy sor sem jutott az eszébe.
Az est további része a szórakozásé volt. Miután behozták a hatalmas tál égõ puncsot, Blanche köszöntõt mondott, majd köszönetét fejezte ki minden adományozónak és résztvevõnek. Mike a zongorához ült, és karácsonyi dalokat játszott, az asztalokon feltûntek a finom sütemények és italok, a vendégek szórakoztak, Estelle pedig Tomot kereste a szemével. Nem kellett sokáig keresgélnie. Ott állt az ajtó mellett, lazán támaszkodva.
Viseletes öltönye csak kiemelte sudár termetét, szép metszésû sápadt arcát, melyet fényes, fekete fürtök kereteztek. Amint észre vette Estelle-t, elindult felé.
– Mûvésznõ, engedje meg, hogy gratuláljak! – mondta a leánynak pajkos mosollyal.
– Tom! Hogy kerülsz ide? Honnan tudtál errõl a…dologról?
– Ilyen jeles eseményrõl? Amelyen a minisztérium is képviseli magát? Miért ne tudtam volna?! – kérdezte a férfi vidáman.
– Ez… azt hittem, alig lesznek!
– Jól sikerült hát az est?
– Várakozáson felül! Annyi adomány gyûlt össze, erre senki sem számított! Frankhez jöttél, ugye?
Tom egy darabig csendben nézte, azután mégis megszólalt.
– Is. De legfõképp azért, mert beszélni szeretnék veled!
Most Estelle nézte némán töprengve. Vajon mit akarhat a férfi?
Tom halkan felnevetett.
– Elle, nálam ezzel ne is próbálkozz! Majd elmondom… ha akarom!
Estelle ártatlanul pislogott. Méghogy legilimentálni akarta volna a férfit? Aljas rágalom!
– Van még egy dolog, amit el kell intéznem, utána elmehetünk – mondta azután. – Valami csendesebb helyre.
– Miféle dolgod van neked még ma is? – nézett rá homlokát ráncolva a férfi, és figyelmét nem kerülte el a huncut kis villanás, amit a leány szemében meglátott. Estelle elgondolkodva nézte.
– Tulajdonképpen jöhetnél te is! Sõt, annál jobb, minél többen vagyunk! – Itt kacér pillantást vetett rá, hogy a másik végül elnevette magát. – Vedd a kabátod!

Kinn álltak mindannyian az immár havas utcán. Vegyesebb társaságot elképzelni sem lehetett volna. Jól megnézték maguknak Tomot, azután összenéztek, és rázendítettek.
Estelle ránézett a mendikánsok vezetõjére. Az megköszörülte a torkát, és újfent elõadta az adás és kapás problematikáját, majd elõhúzta a laposüveget.
Tom úgy állt ott, mint aki csapdát sejt, még akkor is, amikor elindultak.
– Légy szíves, ne húzd elõ a pálcád, és a laposüvegben sincs méreg! – mondta a leány nevetve, és kézen fogta. – Menjünk, különben elveszítjük egymást!
Mentek, és minden szembenjövõt “megörvendeztettek” azzal a hírrel, hogy csak akkor szabadul, ha õ is velük énekel valakinek. Tom megadóan követte az õrült kis csapatot. Élvezte, hogy a leány közelében lehet. Azután kiáltás hallatszott:
– Megálló!
Az ispotály elõtt voltak, ahová odafele jövet szegény sérültet behozták. Estelle bement, hogy beszéljen a gyógyítókkal.
– Kérem, a beteg magához tért, de csak a családtagok jöhetnek be! – mondta az ápoló.
Erre mind bementek.
Miután megnézték a beteget, aki nem gyõzött hálálkodni nekik, továbbálltak. Kisvártatva újra megtorpantak.
– Állj! – kiáltott az öregúr. – Itt egy fogadó, az utolsó, amit még nem néztünk meg a feleségemmel! Betódultak A Holdbéli Emberhez Címzett Vendégfogadóba mindannyian. Nagy társalgás és ivás vette itt kezdetét, miközben az idõs hölgy decensen megszólította Estelle-t.
– Õ az, ugye - mosolygott Tom irányába –, akinek a szívét adta?
Estelle nem tudta, mit mondjon. Fogalma sem volt, hogy áll a férfival.
– Nagyon különleges fiatalember, igazán összeillenek. Legyenek nagyon boldogok! – biztatta az asszonyka a kipirult arcú leányt, majd visszaült párja mellé. Tom most odalépett Estelle-hez és halkan szólt hozzá:
– Légy szíves, mondd, hogy ébren vagyok, és az italba sem kevertek semmilyen tudatmódosító szert! Fogalmam sincs, hogy én õrültem-e meg, vagy ennyi bolond van ebben a városban? Mégis, hogy tudtad õket összeszedni? – nézett nevetve a leányra.
– Ez meglehetõsen hosszú történet. És te is benne vagy! – mosolygott vissza amaz.
Újra elindultak, s nemsokára a Fõ téren álltak. Az útjelzõ táblánál.
Hirtelen a társaság nagy nevetésben tört ki, mire kíváncsian odamentek hozzájuk. Az öregúr a nevetéstõl szinte fuldokolva közölte a hírt:
– Képzelje, Ms. Estelle, a feleségemmel most tudtuk meg, hogy ez itt Little Hangleton!
– …és? – kérdezte a leány.
– És… és… hát ez az! Mi Great Hangletonban ismerkedtünk meg! Végig más helyen keresgéltünk, más városban, istenem! – És újra nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. A leány mosolyogva csóválta a fejét. Mígnem egy hógolyó koppant a lapockáján. Rövid idõn belül egész csapat eszeveszett hógolyózásba kezdett.
– Pssz! - súgta egy idõ után a kipirult arcú leánynak Tom. – Van egy javaslatom!
Estelle kérdõn nézett rá.
– Vesszünk el! – mondta a férfi, s õ nem tiltakozott.

Észrevétlenül elszakadtak hát a mendikálók csapatától. A férfi egy szûk kis utcán végigvezette a leányt, s nemsokára már a ház elõtt álltak.
– Frank már biztosan alszik – szólalt meg Estelle –, miután fõztünk egy fazék puncsot, s én magára hagytam vele.
– Majd reggel felköszöntöm – felelte Tom. – Elle, tudod, hogy dolgozom a minisztériumnak, és elég jól keresek. Már összegyûjöttem egy kis pénzt. Elkezdhetem rendbe hozni a házat. Ezen felül pedig megpályáztam az akadémián egy tanári állást. Ha felvesznek, lesz egy fix keresetem. Utána megnõsülök.
– Ez csodálatos, Tom! – mondta a leány elszorult szívvel, s elfordította fejét, hogy a férfi ne lássa arcán a csalódást.
– Elle … – mondta neki, és ujjával finoman megemelte az állát, hogy a szemébe nézzen. Majd tekintete a leány nyakát díszítõ csodás ezüstkeretbe foglalt ónixköves nyakékre tévedt. Elmosolyodott.
– És… bevált a nyakék? Bevonzotta az igaz szerelmet?
Estelle mélyen a fekete szemekbe nézett. Most nem volt szüksége legilimenciára ahhoz, hogy olvasson belõlük.
– Még nem tudom – mondta halkan a férfinek. Tom ajkai már egészen közel kerültek az övéihez, amikor meghallotta a választ :
– Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára kiderül.
– Miért vagy benne olyan biztos? – lehelte, miközben magába szívta a férfi illatát. A választ lehethogy már csak képzelte, miközben ajkuk összeforrt:
– Ismerlek.

Már hajnalodott, és felszállt a köd. De odakint, a Fõ téren még mindig hallani lehetett a mendikálók kántálását. Senki sem menekült meg a dalolástól, aki az útjukba került.
De akart-e volna valaki?!
VÉGE
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9303