Ha az unokád csõdbe megy by VirginiaJ
Tartalom: ?Ha az Azkaban cs??dbe megy? folytat??sa. Cora Morrison ??s Sirius Black boldog kapcsolatban ??lnek az erd?? k??zep??n l??v?? h??zacsk??ban. H??t k??zben felel??s ??llampolg??rok, h??tv??g??n Voldemort nagy??rn??l eb??delnek, ??s hajnalig tart?? sakkj??tszm??kba bonyol??dnak. A V??rcsarnokban t??rt??nt esem??nyek tiszt??ra most??k Sirius nev??t, egy ??vvel k??s??bb m??r a l??nyk??r??st fontolgatja, arr??l nem besz??lve, hogy megsz??letik Rosalin Black, ??lete szeme f??nye?? ezzel a vil??g rendje fordul egyet, ??s soha nem l??tott s??t??ts??g k??lt??zik a sz?vekbe. Voldemort nagy??r kineveli ??r??k??s??t, aki tov??bbviheti hatalm??t, a hal??lfal??k aktivit??sa a var??zsvil??g lebuk??s??t vesz??lyezteti a muglik el??tt. Hogyan tal??l vissza egym??shoz egy sz??thas?tott csal??d? Mi a szerepe Harry Potternek ebben az ??talakult t??rt??netben? Vajon a szeretet t??nyleg olyan fontos, ahogy Dumbledore ??ll?tja? Ki a j?? ??g Nicolas?
Categories: Humor, Általános, Romantikus Szereplők: Harry Potter, saját szereplő, Sirius Black, Voldemort
Műfajok: kisregény
Figyelmeztetések: Nincs
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 1 Befejezett: Nem Word count: 3466 Olvasták: 22 Published: 2017. 11. 10. Frisstve: 2017. 12. 30.
Megjegyzések a történethez:
Minden jog Rowlingg??!

1. Esõ by VirginiaJ

Esõ by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
A fejezet olvas??s??hoz aj??nlott zene: https://www.youtube.com/watch?v=9_6HNNDvwkE
Tizennégy évvel késõbb Coraline szemszöge Megint ugyanaz az álom. Kint állok az erdõben, és messze a fák között egy sötét alak bontakozik ki elõttem. Az apám az, a kígyóarcú, álnok apám, és kezében tartja újszülött lányomat. Épp csak egy pillanatra látom a csecsemõ arcát, csak annyi idõm van, hogy kimondjam a nevét, és megfordulnak, távolodnak tõlem. Ordítani akarok, utánuk rohanni, kitépni a kezébõl a babámat, de mozdulni sem bírok. Ekkor az erdõ szélén egy újabb alak jelenik meg: Sirius rohan az apám után, de túl lassú… kiabálok, szembefordul velem, a szeme könnyektõl csillog: „Bocsáss meg, Pötyi...” - suttogja, és elnyeli õt a rengeteg. A karácsony elõtt csak egyetlen nap van, amit az év többi napjánál jobban gyûlölök. Július negyedike. A függetlenség napja. Rosalin születésnapja. A nap, amikor egyszerre vesztettem el mindenkit, aki a világot jelentette nekem. Hosszú és fájdalmas szülés volt, alig voltam ébren, mikor a kezembe adták, fáradtságom ellenére mégis azonnal magamhoz tértem, és örökre a szívembe véstem a kislányom arcát. Nem sírt, nagy szemekkel bámult rám, mint egy döbbenten megállapítva, hogy „jé, te így nézel ki kívülrõl?”. Összesen tíz percet töltött a karomban, azután az ápoló elvette, és kivitte, hogy megmutassa az apjának. Akkor még nem tudtam, hogy Siriust félrevezették, és egy üres mûtõ elõtt vár ránk. Akkor még nem tudtam, hogy egy számomra idegen férfi veszi a karjába Rosalint, és két másodperc alatt hoppanál vele. Egyetlen levelet hagyott a széken, az átkozott apám kézírásával: Drága Coraline! Valószínûleg ettõl a naptól kezdve gyûlölni fogsz. Nem is kérlek meg rá újra, hogy térj észhez, és csatlakozz a halálfalókhoz. Bizonyos okok miatt letettem az örök életrõl, így kénytelen vagyok vérembõl való örököst keresni. Az unokám a legjobb nevelést fogja kapni, hogy késõbb méltó utódomként vegye át helyemet. Bocsánatodat nem kérem, úgysem kapnám meg. Sirius õrjöngve rontott be a kórterembe, remegõ kézzel olvasta a papírost, és a fejét rázva zokogott. Én csak ültem kifejezéstelen arccal, üresen és próbáltam elhinni, hogy ez az egész nem velem történik meg. Akkor láttam Siriust utoljára. Össze sem pakolt, ott hagyta nálam minden holmiját, és nem jött többet. Amikor hazaértem, és kinyitottam az ajtót, Zacky a hófehér vadászkutyánk rohant ki rajta mintegy pánikba esve. Nem nézett vissza, eltûnt az erdõben, és hiába hívogattam. Egyedül maradtam. Másnap megjelent Lily és Perselus. Összepakolták a holmimat, kézen fogtak, és átköltöztettek egy szürke, kétszobás londoni bérlakásba. Azóta tizennégy év telt el, és én ugyanabban a kávézóban vagyok eladó tizennégy éve. Azóta sem sírtam. Arra ébredtem, hogy valaki ütemesen veri ököllel az ajtót. Szép lassan kimásztam az ágyból, és úgy ahogy volt, csomóba gyûrve ott hagytam az ágynemût. Az elõszobába menet futó pillantást vetettem a tükörre, ahonnan egy harmincnégy éves, de sokkal idõsebbnek látszó nõ nézett vissza rám. A hajam fénytelen volt, töredezett, az arcom sápadt, beesett és azok az átkozott pöttyök a szememben így még jobban kitûntek az arcomból. A dörömbölés erõsödött. Július negyedike van, ez az én halálom napja, miért nem képesek legalább ilyenkor békén hagyni?! Megálltam az ajtó elõtt karba tett kézzel, és türelmesen vártam, hogy az illetõ feladja. - Coraline, tudom, hogy bent vagy, úgyhogy légy szíves, nyisd ki, felesleges lenne újra rád robbantanom az ajtót, mint legutóbb. - Francba...- morogtam, majd egy intéssel elhúztam a reteszt, és az a nyílászáró nyikorogva kinyílt. - Szia Harry. Gondolom, gyere be, és meg kéne, hogy invitáljalak egy teára – sóhajtottam. Harry idõközben felnõtt, és feleségül vette Ginny Weasleyt. Nekem ez minden alkalommal, valahányszor csak úgy döntött, hogy hívatlanul beállít, fel kellett dolgoznom lelkileg. Olyan furcsa volt, hogy õ felnõtt. Ez azt jelentette, hogy Rosalin tizennégy éves. Tizenégy, az én kislányom, akirõl az egyetlen emlékem az a tíz perc… - Tudod hanyadika van? - kérdeztem kissé szemrehányóan, miközben intettem a pálcámmal a mosatlan felé. - Aha – bólintott szemtelenül. - Olyan vagy, mint az apád. - Apa meg olyan, mint én, tudom – vigyorodott el most már teli szájjal, és lazán átnyúlt a fejem felett, hogy levegye a teás kancsót a polcról. - Igazán nem tudom, minek kellek én ide – morogtam. - Mert az idei évadot a forrongások miatt eltolják, és rendkívül sok szabadidõm lett – tárta szét a karját. - Ne mondd, hogy nem hiányoztam! - Mint púp a hátamra – fintorogtam rá, de ezúttal nem bírtam visszafojtani egy vigyort. Harry az angliai kviddics válogatott sztárfogója volt. A legjobb. Szinte minden meccset megnyertek, és az ellenséges csapat tagjaihoz képest egy-két karcolással úszták meg az egészet. A többiek általában bordakosár, orr és kartöréssel hagyták el a pályát. Na igen. A halálfaló aktivitás mostanában az egekbe szökött. Minden nap számoltak be megmagyarázhatatlan balesetekrõl, tömeges katasztrófákról, lerombolt épületekrõl, és alacsonyan szálló Sötét Jegyekrõl az égen. Az auror jelvényem és egyenruhám évek óta pihent a szekrény alján. Amikor éppen nem voltam teljesen kétségbe esve, eljátszottam a gondolattal, hogy visszaszállok a buliba, de tudtam, hogy nem vagyok olyan lelki és fizikai állapotban, hogy stabilan állni tudjam a sarat. Nem zargattak. Engem nem. De szerencsétlen nyugalmazott Mordont visszahívták, és amikor a Fõnix rendje ülésén beszámolt a fejleményekrõl, én csak csendben hallgattam. Igazis. Az ülések. Mióta nem vettem részt? Ahonnan csak tudtam kivontam magam. Nem találkoztam ismerõsökkel, valahányszor csak találkozót akartak megbeszélni velem, arra hivatkoztam, hogy rendkívül elfoglalt vagyok. Nem is a jelenlétük zavart. Azt nem bírtam elviselni, hogy valahányszor csak rám néznek, a tekintetükkel valami mély fájdalmas szánalmat sugároznak felém. Hozzám csak hívatlanul lehetett jönni. Harry pedig jött is, mindig amikor az ideje engedte. Úgy éreztem, sûrûn látott vendég lesz a lakásban. - Öltözz fel, sétálunk egyet! - utasított. - Drágám, az anyád lehetnék – néztem rá megrovóan. - De nem vagy az – világított rá a tényre. Mit volt mit tenni, felöltöztem. Szürke póló, szürke farmer. Mint az aznapi égbolt. Esõre állt, és nem az a lightos kis nyári zápor volt készülõben, hanem az a földet, szívet megtépázó, ocsmány fekete vihar. Fogalmam sem volt róla, hová akar ilyenkor sétálni Harry, de tudtam, hogy kézben cipel ki, ha nem megyek magamtól. Amint kiléptem a lépcsõházba, a férfi elkapta a csuklóm, és bekötötte a szemem egy kendõvel. Tiltakozni akartam, de nem engedett. Hoppanáltunk. A tenyerem a sáros talajba csapódott. Ázott fû, erdõ és csend szag terjengett a levegõben, és én azonnal tudtam hol vagyunk. - MIÉRT HOZTÁL IDE?! - ordítottam, és a pálcámat kerestem a zsebemben, de varázslatos módon nem volt ott. Az ég megdördült, letéptem magamról a kendõt, és megpillantottam Harryt, aki karba tett kézzel állt elõttem, és csak csendesen tûrte, hogy nekirontsak. Akkor ott nem érdekelt, hogy harmincnégy éves felnõtt nõ vagyok. Nem érdekelt, hogy Lily Potter fia még csak húsz éves, nem érdekelt, hogy õ áll elõttem, hirtelen teljes szívembõl gyûlöltem, amiért kirángatott a menedékembõl, és visszahozott az erdõ közepi házamba. Abba a házba, ahol egy éven keresztül olyan boldog voltam Siriusszal, mint senki a világon. Gyenge voltam. Az évek, a stressz, és napi rutin kivette belõlem az energiám. Úgy ütöttem, mint egy kezdõ, a fiú pedig kõsziklaként állt elõttem, és tûrte... Pár perccel késõbb zokogva rogytam a lábához, és egyik kezébe kapaszkodva könyörögtem, hogy vigyen haza. - Nem. - Mit akarsz tõlem? - kérdeztem halkan. - Azt, hogy menj be a házba, és járd körbe – mosolygott rám. - Nem megyek vissza oda – böktem az épület felé. - Akkor itt éjszakázunk ma – vont vállat. - Nem lesz jó, mert esni fog. - No shit Sherlock... – morogtam. Elengedtem a fiú kezét, és a saját tenyeremet kezdtem vizsgálni. Az egész életem ott volt a hátam mögött, abban az épületben. Fogalmam sem volt, mitõl félek valójában. Hogy visszamegyek, és az egész rám szakad? Hogy megjelenik Sirius a lépcsõn, és azt mondja, hogy az egész egy hülye játék volt, és én vesztettem? Hogy beleõrülök a látványba? Hogy nem tudok tovább uralkodni magamon? Felpillantottam Harryre, aki idõközben megfordult, és elindult az erdõ széle felé. - Hova mész? - kérdeztem. - Haza – vont vállat. - Mi? És velem mi lesz? - csattantam fel. - Nézd, Cora – sóhajtott fel. - Talán tényleg hiba, hogy idehoztalak téged, és anyáéknak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy vannak olyan mélységek, amibõl nincs felfelé. Egy pillanat alatt elapadtak a könnyeim, és döbbentem figyeltem a habozó fiút, aki minden szégyen nélkül vállalta, hogy ezúttal neki marják a szemét a sós cseppek. - Amikor kicsi voltam, azt hittem, nem létezik nálad erõsebb ember a világon. Te voltál a hõsöm, és amikor láttam, hogy visszahoztad Siriust, hogy megmentetted õt, én… én olyan akartam lenni, mint te! Azt gondoltam, hogy téged a világon semmi nem állít meg. Hogy akármi történik, te ugyanolyan maradsz, te mindig az öledbe húzol majd, és a fülembe suttogod, hogy minden a legnagyobb rendben van, aztán kimész az utcára, szétrúgsz pár segget, és tényleg… minden rendben lesz. Erre várok tizennégy éve, Cora. Arra hogy seggbe rúgd az apádat, a halálfalókat, hogy végigsöpörj a világon. De lehet, hogy tévedtem. Letaglózva bámultam Harry arcát, aki a pulcsija ujjával sebtében megtörölte a szemét, majd elfordult, és mielõtt dehoppanált volna, hozzátette: - A pálcád a házban van. Ezzel egy halk pukkanás kíséretében eltûnt. Mire felálltam a sáros földrõl, eleredt az esõ. Egy utolsó pillantást vetettem az épületre, majd hátat fordítottam, és elindultam az oly rég használt ösvényen. Nem tudtam, hova mehetnék, vagy egyáltalán menni akarok-e bárhová is, egyre csak az lebegett az szemem elõtt, hogy minél távolabb kerüljek egykori otthonomtól. Tomboltak bennem az érzelmek, és akárhogy próbáltam rendbe tenni a gondolataimat, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a düh. Az esõ már szakadt, én pedig megcsúsztam és elterültem a sárban. Indulatosan megragadtam egy fûcsomót, és esetlenül talpra küzdöttem magam, csak hogy pár méterrel késõbb ismét talajt vesztve zuhanjak a földre. Ha akkor ott kívülrõl látja valaki a szenvedésem, valószínûleg biztosan állíthatta volna, hogy megtébolyodtam. Állatias üvöltés hagyta el a torkom. Sikoltoztam, ordítottam, és a földet vertem az öklömmel. Milliónyi emlékkép rémlett fel bennem, az apámról, mikor arra kényszerített, hogy nyulakat kínozzak, Davidrõl, mikor megvert, és megalázott, Siriusról, mikor legelõször találkoztam vele az azkabani cellában, és a nyakamnak szegezte azt a kõdarabot. Láttam a kétségbeesett tekintetét, amikor elvitték a dementorokhoz, és láttam a boldogságot, miután elõször csókolt meg. A pillanat, amikor nekem adta a titkát, amikor elesett gyerekként kapaszkodott a kezembe, mikor lefertõtlenítettem a sebeit, a pillanat, amikor felhúzott a szakadékból, az este, amikor szerelmet vallott a hegyvidéki doki kocsmájában. És végül Rosalin, ahogy rám néz, azokkal a gyönyörû kék szemeivel. Az apám ezt elvette tõlem. Az apám minden jót elvett tõlem. - GYÛLÖLLEK! - ordítottam. Az esõ nem csillapodott, és mire viszonylag lenyugodtam, teljesen eláztam. Egy erõtlen mozdulattal a fülem mögé tûrtem a hajam, majd óvatosan felálltam. Nyakig mocskosan, talpig vizesen úgy éreztem, tizennégy év fájdalmát üvöltöttem ki magamból az erdõben. Halálosan fáradt voltam, mégis méterrõl-méterre küzdöttem elõre, amíg meg nem pillantottam a várost. Az utcán patakokban folyt a víz a csatornába, se élõ, se holt nem tartózkodott odakint. Teljesen egyedül vonszoltam végig a testem a jól ismert útvonalon, öntudatlanul is a régi festékbolthoz tartva. Valamilyen csoda folytán azt tizennégy év után is ott találtam. Zárva. Álltam, és bámultam a táblát, ami a másnap reggeli nyitást mutatta. Már éppen azon voltam, hogy megforduljak, és utolsó erõmmel keressek egy üres beállót, ahol meghúzhatom magam, amikor a fejem felett megszólalt egy hang: - Coraline? Felnéztem, és Mathilda döbbent arcával találtam szembe magam. - Szent Merlin, el ne mozdulj onnan! Ezután már tényleg semmi erõm nem volt bárkinek is ellenszegülni. Az asszony kinyitotta az ajtót, és borzadva végignézett rajtam, majd megragadta a kezem, és felhúzott magával a lakására. Leparancsolta rólam a vizes ruhát, és elküldött fürödni. Gépiesen teljesítettem minden parancsát, és fél órával késõbb már a jól ismert színes papucsok egyikében, és egy bögre forró kávé társaságban csücsültem Pamacska mellett a kanapén. Ami Mathildát illeti, õ semmit nem változott az évek során, ugyanolyan jóságos nagymama kinézete volt, mint amikor tizennégy évvel ez elõtt az erdõbe költöztem, és elõször jöttem hozzá festéket venni. - Annyira fáradt vagyok – suttogtam magam elé meredve. Mathilda elmosolyodott, és kisimított egy hajtincset a szemembõl. - Tudom, kincsem, hosszú utat tettél meg idáig. - Annyira sajnálom, hogy feléd sem néztem ennyi ideig – ráztam meg a fejem. - Az a lényeg, hogy most itt vagy – fogta meg a kezem. - Mesélj el szépen mindent. Mi történt az erdõben? - Azt hiszem, megõrültem – néztem rá megtörten. - Beleõrültem a gyerekem és Sirius elvesztésébe. - Nem vagy õrült – rázta meg a fejét. - Akárkit megtört volna az, ami veled történt. - Gyenge voltam. Kevés voltam. Ahogy mindig is az voltam, Tilda… A nõ korát meghazudtoló fürgeséggel kitépte a bögrét a kezembõl, és egy mozdulattal az egész tartalmát az arcomba locsolta. Döbbenten hõköltem hátra. Mathilda remegett a dühtõl, és akkora erõvel csapta le a pöttyös ivóedényt az asztalra, hogy letört a füle. - Na idefigyelj, Cora Morrison! - mutatott rám remegõ ujjakkal. - Te, nem vagy gyenge, és sosem voltál az! Aurorként számtalanszor bizonyítottad, mennyire talpraesett vagy. Ha te nem mész el akkor az Azkabanba, Sirius halott lenne. Ha te hagyod, hogy Caramel, David és a többiek véleménye elnyomja a tiedet, Sirius halott lenne. Tûzön-vízen keresztül vitted az akaratodat, képes voltál szembenézni azzal, hogy félig Denem vagy, és ha te akkor nem teszed meg azt a Vércsarnokban, amit senki más nem mert, Sirius halott lenne! A lányod életben van, Sirius pedig õt keresi. Te ezt pontosan tudod. Elég volt az önsajnálatból, ha valaki itt gyenge és kevés, az Voldemort azzal a kicsinyes húzással, hogy tönkretette a lánya életét, csak azért, hogy a saját nyugalmát biztosítsa! Most pedig kelj fel, és mosd meg az arcod! Soha egyetlen július negyedikém nem volt még ilyen pokoli, mint ez az egy. Ma már a harmadik pofont kaptam az élettõl, mégis úgy éreztem, hogy megérdemlem. Ahogy az hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és kihúzgáltam a fekete maradékát a hajamból, rájöttem, hogy nem ez viselt meg. Mintha csak egy rossz, és sötét rémálomból ébredtem volna, megértettem, hogy tizennégy éven keresztül megengedtem magamnak, hogy ne csináljak semmit. Mathilda átkarolta a derekamat, én pedig belefordultam az ölelésébe, és a vállára hajtottam a fejem. - Bocsáss meg – suttogtam. - Most már minden rendben lesz – simogatta meg a hátam. - Te sokkal többre vagy hivatott, minthogy a kanapémon ülj, és saját magadat hibáztasd. Mintha csak Siriust látnám… Valahányszor csak azt hitte, megbántott téged, idejött tanácsért. - Szerinted, gondol néha rám? - mosolyodtam el fanyarul. Mathilda eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen: - Szerintem, te vagy a szemhéjára tetoválva. Hosszú idõ óta elõször felnevettem. Az asszony megágyazott nekem a kanapén, én pedig másnap kora reggelig ott maradtam, és hosszú idõ óta elõször kialudtam magam. Mikor felébredtem, felvettem az elõzõ napi ruháimat, majd elköszöntem az asszonytól. - Haza mész? - kérdezte tõlem az ajtóban. - Azt hiszem, így is mondhatjuk – mosolyodtam el, és elindultam az erdõ irányába. * Rosalin szemszöge - Nickolas! Nick, gyere már! - Rose, ezt nem szabad… Megfogtam a fekete hajú fiú kapucniját, és berántottam a bokor mögé. - Úgy volt, hogy megszöksz velem – szegeztem a torkának a pálcámat. - Esküt tettél, hogy jóban-rosszban velem maradsz, és megvédesz! - Persze hogy megvédelek, buta – ütötte el a pálcát a torkától, és kiegyenesedett. - De nem szökhetünk el csak úgy. - Miért nem? - A nagyapád mind a kettõnket kinyír. Engem szó szerint, téged meg minden más módon. - Bah! A legnagyobb probléma Nickkel az volt, hogy mindig rátapintott a lényegre. Csalódottan kullogtam a háta mögött vissza a kastélyhoz. Mikor a fiú békítõen rám mosolygott, én csak durcásan összefontam a karomat magam elõtt, és sóvárogva pillantottam a birtokot körülölelõ erdõség felé. - Sosem akartál még máshol élni? - kérdeztem már sokadjára. - Ha gazdag lennék, elmennék messzire innen. Építenék egy kis házat a tengerparton, és ott élnénk ketten. Azt sem tudtuk, hol van az a „messze”. Mindig is itt éltünk, itt nõttünk fel, számunkra a nagyapám kúriája és birtokra jelentette a létezést. Nagyapa magának való ember volt, de korán megtanított arra, hogy veszélyben vagyunk odakint. Egy kicsi, elnyomott és a varázslótársadalom által üldözött csoport voltunk a hegyekben. Nagyapa gondját viselte minden tagnak, és feladatokat adott a számukra, hogy hallassuk a hangunkat, hogy megmutassuk a Fõnix Rendjének, a ránk vadászó ellenségnek, hogy nem semmisíthetnek meg minket. Melyik unoka ne lett volna büszke egy ilyen nagyapára, fõleg úgy, ha a gondos munkát õ fogja örökölni tizenhat éves korában? A szüleim meghaltak amikor kicsi voltam, semmit nem tudtam az anyámról és az apámról, csak azt, hogy jó emberek voltak, és harcoltak az igazukért. Egyetlen fényképet, vagy tárgyat sem találtam róluk a kúriában, ami arra utalt volna, hogy valaha is megfordultak volna a házban. Nagyapa sosem beszélt róluk. Valószínûleg azért, mert nagy fájdalommal érintette õt a távozásuk. Legalábbis Bella mindig így fejezte ki magát. Õ egy kicsit olyan volt nekem, mint egy anya, bár megtiltotta, hogy valaha is így hívjam. A nagyapám néha kegyetlenül bánt az embereivel, de csak azért, hogy ne törjenek meg. Tudtam, hogy az árulók kivégzése, a fegyelmezéshez tartozó kínzások, a vallatás, és Nagini etetése a szükséges rossz, ami az egységet jelenti számunkra, és megvédi a családunkat. Mindig is rettegtem a naptól, amikor majd nekem kell átvennem az egész háló irányítását, és helyes döntéseket kell hoznom. Titkon azt reméltem, elõbb elkerülök innen, harcolok a csatamezõn, és a szemébe nevetek Dumbledornak, amiért ilyen sorsra juttatott bennünket. De Nagyapám csak háttér szerepet szánt nekem. Az egész életemet itt, biztonságban kellett élnem. Nem volt más élõ rokonunk, aki átvehette volna a családi örökséget, és viselni tudta volna a hatalmat. - Egyszer feleségül veszel? - kérdeztem Nicket. - Egyszer mindenképpen – borzolta össze a hajamat, azzal elsétált az istállók felé. Nick és én jó barátok voltunk. Csak barátok, hatalmas álmokkal, és annál meredekebb fantáziával. Õ csak egy árva, senki fia volt, aki a pajtában dolgozott. Soha a büdös életben nem vehetett volna feleségül. A vérünk nem keveredhetett. Semmi sem volt nagyobb érték, mint az aranyvér. Azokat, akik ellopták a varázstudást, sárvérûnek tituláltuk, olyan örökösnek, akiket nem illeték meg a mágia jogai. Sokszor próbáltam elképzelni, ahogy a gonosz sárvérûek vámpírok módjára szállják meg egy-egy védtelen aranyvérû gyermek bölcsõjét, és szívják el a varázserejét, de persze, ez csak a fantáziám szüleménye volt, sehol nem írták le, milyen módszereket használ a söpredék. Nick félvér volt, ami azt jelentette, hogy az egyik szülõje varázstudó a másik pedig mugli. Valószínûleg egy véletlen fajtalankodás melléktermékeként jött világra. Nagyapám befogadta õket is, ahogy mindenkit, aki az igaz elvek mellé állt. Kevesen voltunk. Meg kellett védenünk magunkat. És én ezt jól tudtam. Tizennégy éves koromra úgy forgattam a pálcát, és a kardot, mint egy harcedzett halálfaló, a legjobbak tanítottak. Bájital tudásom lexikálisan széles, gyakorlatban alkalmazható volt, egyszóval, szorult helyzetben megálltam a helyem, de sosem tehettem próbára élesben a tudásomat. Semmire sem vágytam jobban, mint kiszabadulni képletes börtönömbõl, és szembesülni a valósággal. A gyûlölettel. Az erõszakkal. A harcokkal. Hõs akartam lenni. Olyan, akiknek a nevét felvésik a krónikákba. Rosalin Denem mindenidõk legerõsebb boszorkánya. - Rosalin! A nagyapám hangja ingerülten csengett. Valószínûleg már régóta beszélt hozzám, és én nagyon elkalandozhattam. Ezt nem szerette. - Bocsáss meg – sütöttem le a szemem. - Nagy tiszteletlenséget követtem el. - Érdekelne, mi érdekesebb, mint az, amirõl én beszélek neked – nézett rám szúrós szemmel. - Nem fordul elõ többet – ráztam meg a fejem. - Rosalin! - fogta meg hirtelen a vállam, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Tudod, milyen fontos vagy. - Igen, tudom, Nagyapa – bólintottam. - Két év múlva te határozod meg a létünket – folytatta. - Tudnom kell, hogy helyesen hozol döntéseket. - Mindenre emlékszem, amit tanítottál – válaszoltam. - Tudom, mit kell tennem, ha eljön az idõ! - Egy álmodozó rossz hadvezér, Rosalin – engedte el a vállam. Az egyik folyosón sétálgattunk, és néztük a falon lógó festményeket, akik a nagy õsöket ábrázolták. Már korábban észrevettem, hogy az egyik képet korábban elmozdították a helyérõl. - Ki volt itt, Nagyapa? A férfi egy pillantást vetett a falra, majd legyintett, és megrázta a fejét. Tudtam, hogy erre sem fogok választ kapni. - Már megint az istállófiúval csavarogtál. - Azt hittem, kedveled Nicket – néztem rá óvatosan. - Nickolas jól végzi a dolgát, az állataim egészségesek, és jól edzettek – válaszolta Nagyapa. - Ez viszont nem jelenti az, hogy megfelelõ társaság a számodra. - Csak játszottunk – vontam vállat. - Tizennégy évesen már nem játszhatsz ilyen alacsony származásúval, Rosalin – rótt meg. - Fõleg nem nyilvánosan. Mi lesz legközelebb, kézen fogva andalogsz vele a kastélyban, és együtt hálsz vele? - Na de Nagyapa! - borzadtam el. - Van egy jó férjjelöltem a számodra – vágott közbe. - Magas rangú, jó családból való, megfelelõ neveltetésben részesült. Tisztában van a kötelességeivel. - Igen, uram – bólintottam. - Nagy örömömre szolgálna, ha mihamarabb megismerhetném. - Ne baltázd el. Ne rontsd el. Ne hibázz. Ne csináld ezt, Rosalin, Ne csinál azt, Rosalin, egyáltalán Rosalin, füttyszóra engedelmeskedj, és állj haptákban a sarokban, Rosalin… Ilyenkor gyûlöltem a birtokon élni. Gyûlöltem, hogy nem lehetek olyan, amilyen, hogy nem dönthetek arról, kihez megyek hozzá, hogy nem válogathatom én a barátaimat, hogy nem lehetnek barátaim… Egyébként tudtam, amit egy Denem lánynak tudnia kellett. Az elsõ a vér védelme. Mindenek felett.
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9298