Unalmas hétköznapok békeidőben by AliciaSpinnet
Tartalom: Voldemort pusztulása és a Roxfort befejezése után végre elkezdődhet Hermione és Ron közös élete. A horcruxok elpusztítása után már gyerekjáték lesz olyan problémákat megoldani, mint lakhatási gondok, munkahelyi stressz, fárasztó családtagok állandó jelenléte - hiszen ők egymásnak vannak teremtve, vagy mégsem?
Categories: Romantikus Szereplők: George Weasley, Ginny Weasley, Harry Potter, Hermione Granger, ms Weasley csaldtag, Percy Weasley, Ron Weasley
Műfajok: kisregny
Figyelmeztetések: Nincs
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 4 Befejezett: Nem Word count: 6176 Olvasták: 168 Published: 2017. 08. 25. Frisstve: 2017. 09. 11.
Megjegyzések a történethez:
A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J.K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei, én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásából semmi anyagi hasznom nem származik.

Figyelmeztetés: nagyon lassan SS/HG lesz belőle, mert nekem ez a párosítás tetszik a legjobban. Az viszont zavart az általam olvasott SS/HG történetekben, hogy vagy figyelembe se vették a Hermione/Ron szerelmi szálat, vagy Ron OOC volt bennük (vagy vmi aljasságot követett el, vagy melegként ábrázolták). Azért írom ezt a történetet, mert kedvelem Ron karakterét, a Hermionéval való kapcsolatukat viszont egyáltalán nem tartom életképesnek.

1. Beköltözés az Odúba by AliciaSpinnet

2. Házimunka by AliciaSpinnet

3. A kvibli meló by AliciaSpinnet

4. Első éjszaka az Odúban by AliciaSpinnet

Beköltözés az Odúba by AliciaSpinnet
Szerző megjegyzései:
A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J.K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei, én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásából semmi anyagi hasznom nem származik.

Sok izgalmat ne várjatok. Hermione próbál berendezkedni, közben emlékezik meg tervezget.
Ron kicsi szobáját az első közös otthonukká alakítani nehezebb feladat volt Hermione számára, mint eleinte hitte. A helyiség szűk volt és zsúfolt, ő pedig elég sok mindent hozott el (persze varázslattal lekicsinyítve) otthonról, a lánykori szobájából. Itt volt például a szeretett íróasztala. Antik darab, még a dédapjáé volt. Egészen addig porosodott elfeledve a nagyszülei padlásán, míg ő 7 éves korában egyszer föl nem merészkedett (rokonok jöttek vendégségbe, de őt túlságosan lebilincselte a könyv, amit éppen olvasott, ezért a padláson próbált elrejtőzni előlük). Első látásra beleszeretett a hatalmas, sötét bútordarabba, és könyörgött, hogy hazavihesse. A felnőttek persze kinevették, és közölték vele, hogy ezt felejtse el, biztos tele van szúval, meg különben is, nincs fogás rajta és elég nehéz lehet.
- Nem tudnánk otthon fölvinni a lépcsőn. Meg se bírnám mozdítani - jelentette ki az anyukája.
- Legalább próbáld meg!!! - kérlelte a kislány.
- Na jó. - A törékeny asszony az íróasztal pereme alá csúsztatta a tenyerét, és kicsit felfelé emelte. Legnagyobb meglepetésére mozdulatától az asztal feléje lévő oldala könnyedén felemelkedett. - Fura, ennek alig van súlya. Azt hittem, ezek a régi keményfa bútorok sokkal nehezebbek. - mondta zavartan. Végül a felnőttek úgy döntöttek, hogy leviszik az íróasztalt, és ha jó állapotban van, a kislányé lehet. Hermione tapsikolt örömében. De az öröme nem tartott soká, mert ahogy az anyukája és a nagypapája a lépcső felé cipelték a bútort, az egyáltalán nem bizonyult könnyűnek, és látta rajtuk, hogy mindjárt feladják, le fogják tenni, és neki le kell mondania róla... Nagyon erősen kívánta, hogy az asztal legyen könnyű, behunyta a szemét, és úgy ismételgette magában, mint egy varázsigét: legyen könnyű, legyen könnyű, legyen könnyű...
Csak évekkel később jött rá, hogy ez volt az első eset, amikor tudatosan használta a varázserejét.

És most itt van az asztal, és el kéne helyeznie valahogy Ron szobájában. Ami mostantól az övé is. Ha lekicsinyíti a ruhásszekrényt, pont elfér az íróasztal. Fölé kerülhet egy falipolc, a könyveinek. Nem jó. Rájött, hogy túl nagy kegyetlenség volna élete párját arra kényszeríteni, hogy minden reggel, ahogy félálomban turkál a szekrényben a ruhái után, miniatűr méretű ruhadarabok között kotorásszon, teljesen összekuszálva ezzel a szekrény tartalmát. Ezt a lehetőséget tehát elvetette. Inkább az íróasztalt hagyta meg gyerekméretűnek. Így épphogy elfért alatta Csámpás alvókosárkája. A könyveit - szintén nagyítatlanul a fiókokba süllyesztette. Nem örült ennek a megoldásnak, de nem lesz vele gond. Invito-val mindig magához hívhatja a megfelelő könyvet, tehát nem gond, hogy némelyik olyan apró, hogy a címét is csak nagyítóval lehetne elolvasni. Ha már a kezében van, a kellő méretűre nagyítja majd. Majdnem elégedetten nézett körül. Aztán a szeme megakadt az ágyon. Mostantól: kettőjük közös ágyán. Hogy az ördögbe fér el ezen egyáltalán Ron? Próbaképpen kétszemélyesre nagyította. Így meg nem lehetett tőle kinyitni a szekrényajtót. Ez volt az a pont, amikor úgy döntött, feladja. Majd ha Ron hazaér munkából, együtt kitalálnak valamit. (Csak érne már haza!!!)

Ronnak ez volt az 5. munkanapja a háború után létrehozott Újjáépítési és Tértisztítási Bizottság végrehajtó szolgálatának tagjaként. Hogy melyik nap mikor ér véget a munkaidő, az nagyban függött az aznap elvégzendő feladatok mennyiségétől és nehézségétől. Még több, mint egy évvel Voldemort halála után is kerültek időnként olyan tárgyak vagy helyek a Minisztérium látókörébe, amelyek annak idején sötét varázslók vagy maga a Sötét Nagyúr ténykedésének köszönhetően - szándékosan vagy akaratlanul - nagy erősségű negatív energia vagy sötét varázserő hordozóivá váltak. Ron és 8 munkatársa azon fáradozott, hogy ezeket a veszélyes varázseszközzé vált dolgokat felkutassák, megvizsgálják, végül elpusztítsák vagy semlegesítsék a hozzájuk kötődő ártásokat. Ez gyakran nehéz és összetett folyamat volt. Ron nagy lelkesedéssel vett részt a csapat munkájában (bár még igazán komoly feladatokat nem bíztak rá), és saját bevallása szerint többet tanult ebben a pár napban a többiek elbeszéléseiből, mint a Roxfortban egy év alatt. Hermione ezt nem is tartotta olyan nagy túlzásnak. Tudta, hogy Ron képtelen könyvből tanulni, ha azonban valamilyen gyakorlati szituációban találkozik egy információval, akkor meglepően gyorsan megérti és alkalmazni tudja. Az iskolában a gyakorlati feladatokat pedig azért nem mindig tudta hibátlanul végrehajtani, mert nem tudott elképzelni olyan szituációt, amelyben az alkalmazásuk hasznos lett volna. A 3. munkanapján Ronra rábízták, hogy írjon jelentést néhány lezárt ügy aktája alapján, de még ez a feladat sem váltott ki belőle olyan ellenérzést, mint egy egyszerű házi dolgozat megírása.
- Persze, hiszen ezek a dolgok igaziak! Nem elmélet, hanem tényleg megtörtént, egyedi esetek! Hogy lenne ez unalmas? - magyarázta Hermionénak. A lány örült, hogy Ron jól érzi magát a munkahelyén, használja a képességeit - mert igenis jó képességű varázsló! -, és ráadásul hasznos dolgot csinál. Tulajdonképpen ez volt az, amire ő maga is vágyott.
- Mi lenne, ha én is jelentkeznék hozzátok?
Ron arca először felderült,aztán hirtelen elkomorult.
- Nem hiszem, hogy átmennél az alkalmasságin.
- Hogyhogy?! - fortyant föl Hermione.
- Seprűvel manőverezni 50 magasban nem a te műfajod.

Így hát itt ült most egyedül Ron ágya szélén, a doromboló Csámpással az ölében, és azon gondolkozott, hogyan tovább. Mit lehetne még lekicsinyíteni? Ha arrébb lebegtetné a szekrényt... Akkor nem látszana az ablak. Bár kár a gőzért. Végülis úgysem maradnak itt sokáig. Amint megkapják a Minisztériumtól a horcrux elpusztításáért megítélt összeget, nem kell többé a Weasley család terhére lenniük. Remélte, hogy ez hamar bekövetkezik, hiszen már majdnem fél év telt el azóta, hogy a roxfortos reggelizőasztalnál a Minisztérium baglya a tányérja mellé pottyantotta a neki - és társainak - járó nagy összegű jutalomról szóló értesítést. Akkor -első felindulásában - azonnal le akart mondani a jutalomról, hiszen nem tartotta helyesnek, hogy pénzt fogadjanak el azért, amit annak idején az egész varázsvilág érdekében élet-halál kérdés volt megtenniük. Mikor ezt a véleményét kinyilvánította, egyedül Neville adott rögtön igazat neki, de ő is olyan keserű és csalódott arccal, hogy felébredt benne a szánalom és egy hangyányit elbizonytalanodott. Harry azt javasolta, vegyék át a pénzt, aztán, aki akarja, fölajánlhatja a maga részét valami jótékony célra, mondjuk az áldozatok családtagjainak megsegítésére, vagy a Roxfort újjáépítésére, vagy a házimanók felszabadítására...
- Nagyon jó, én arra ajánlom fel, hogy egy fiatal pár vehessen magának egy egyszobás lakást a Tündértojás utcában. A kettőnké éppen elég lenne rá. Végülis laknunk kell valahol.- nézett barátnőjére Ron.
- Tudod, hogy anyuék odaadnák a kis lakást a régi rendelő fölött. Már mondták, csak időben kéne szólni, hogy kiköltözzön a bérlő...
- Hát nem lenne unalmas életed, az biztos! Ron egy mugli társasházban... - nevetett Harry. Hát igen, ebből nem sok jó sülne ki. A szüleinél tett látogatásokon és egy-két közös program során egyértelműen kiderült, hogy Ron nem nagyon tud elvegyülni a muglik között. A szokatlan környezet nyomasztja, és az ismeretlen rendeltetésű tárgyak ahelyett, hogy kíváncsiságot ébresztettek volna benne, mint az apjában, inkább félelmet keltettek. A muglik világában gyámoltalannak és bizonytalannak látszott.
Hermione az idő múlásával lassan belátta, hogy Ronnak igaza van: nem mondhatnak le az ölükbe hulló rengeteg galleonról. Hiszen csak így alapozhatják meg a közös jövőjüket. De akkor és ott, a Roxfort falai és a barátaik közt még olyan távolinak tűnt ez a kérdés.
Házimunka by AliciaSpinnet
Szerző megjegyzései:
Hermione belekóstol a házimunkára, (majdnem) talál megoldást a szoba átalakítására, és együtt vacsorázik Ron családjával.
Csámpás egyenletes, halk dorombolása - mint mindig - most is megnyugtatta Hermionét. Bár érezte, hogy a dereka elgémberedett, nem akart mozdulni, nehogy megzavarja kedvencét. Csak a fejét mozdította, ahogy körülnézett a szobában. Sok tennivaló volna még. Felfedezett néhány apró hibát a berendezési tárgyakon, amiket egy egyszerű "reparo"-val helyre lehetne hozni, észrevette, milyen visszataszító színe van a függönynek, mennyire kopott a szőnyeg, és magában hálát adott, amiért a holmija nagy részét egyelőre ott hagyta a szüleinél, mert itt nem nagyon férnének el, hacsak meg nem nagyobbítja valahogy a szobát... Végülis mért ne? Dühös volt magára, mert annak ellenére, hogy állítólag ő volt generációjának legtehetségesebb boszorkánya, gyakran még mindig mugliként gondolkozott. Pedig olyan egyszerű a megoldás. Varázslatos építészet - vagy valami ilyesmi volt a könyv címe, amiben először olvasott a tértágító bűbájokról, melyeket az építész varázslók előszeretettel alkalmaznak - igaz, főként nagy tömeg befogadására alkalmas épületeknél. A varázslat konkrét leírása nem szerepelt a könyvben, de biztos nem lesz nehéz megtalálni valahol. Talán Molly ismer ilyet. Lehet, hogy már alkalmazta is. Hermione - akár tetszett ez Csámpásnak, akár nem, - hirtelen felpattant, és sietett megkeresni Molly Weasley-t. Ahogy közeledett a konyha felé, lassított a léptein és összeszorult a gyomra. Szinte azonnal tudatosult benne, mi az oka a hirtelen rátörő rossz érzésnek. Szerette hasznossá tenni magát, és irtózott az olyan helyzetektől, amikben úgy érezte, terhére van másoknak. Ezért nagyon törekedett rá, hogy segítsen, ahol tud, Mollynak a házimunkában, ám rá kellett jönnie, hogy ezen a területen még nagyon sokat kell fejlődnie. Reggeli után ajánlkozott, hogy elmosogat, úgy képzelte, Molly örül majd egy kis pihenésnek, ő pedig könnyen boldogul. Több tisztító bűbájt is ismert, ami hasznos lehet ebben a tevékenységben, és nem először mosogatott varázslattal, de amikor nekikezdett, hirtelen az az érzés tört rá, amit a rossz álmaiból ismert: bemegy vizsgázni, és akkor jön rá, hogy egyáltalán ki se nyitotta a tankönyveket - Molly figyelte, ahogy munkához lát, és ő úgy érezte, túl lassú, akkor meg kapkodni kezdett, és összevissza csörömpölt a csészékkel, majdnem le is esett valami, mikor egyszerre több dolgot akart a vízsugár alá lebegtetni. Nem is emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára ilyen sikertelennek. Eszébe jutott az anyukája konyhája, ahol mindennek tudta a helyét, és ahol gyakran serénykedett. Gondolt egyet, kezébe vette a mosogatórongyot, hogy mugli módszerrel fejezze be, amit elkezdett, de akkor Molly elnevette magát, és egyszerűen félretolta őt.
- Majd én befejezem - mondta. -Mosogathatsz még eleget életedben.
Ő próbált mentegetőzni, és közben nagyon szégyellte magát.
- Ugyan már, drágám! Majd belejössz. Ezt nem tanulhattad meg édesanyádtól, és a Roxfortban se tanítanak háztartástant. Menj inkább, csomagolj ki, mire Ron hazaér.

Amint eljutok egy könyvesboltba, venni fogok vmi alapfokú háztartási bűbájokkal foglalkozó könyvet, és minden szabadidőmben gyakorlok majd - fogadkozott, ahogy belépett a konyhába. Molly nem volt ott, a tűzhelyen krumpli főtt egy nagy fazékban, mellette, egy másik edényben nagy adag pirított darált hús gőzölgött. Étvágygerjesztő, fűszeres illata volt, Hermione szeretett volna belekóstolni, annak ellenére, hogy nem volt igazán éhes. Tudta, melyik fiókban találhat egy villát, és már nyúlt is érte, mikor Molly megjelent az ajtóban. Bizonyára a kiskertben volt, mert a kezében egy csokor kakukkfüvet tartott, és azonnal aprítani kezdte.
- Látom, megéheztél - mondta közben mosolyogva. - Végeztél a pakolással?
- Mára igen - felelt Hermione. - Nagyjából, mert... Az a baj, hogy nem férnek el a dolgaim a szobában - fakadt ki.- Nem lehetne valahogy megnövelni Ron szobáját? Tértágító varázslattal esetleg? - kérdezte reménykedve.
Molly arca gondterheltté vált.
- Lehetne, bár elég bonyolult varázslat... Nem is az a baj, hanem hogy ezek mostanában engedélyhez vannak kötve.
- Ez is? Ez meg ugyan miért?
-Fogalmam sincs, majd megkérdezzük a fiúkat. Megcsinálod a krumplipürét?


Molly látszólag el is feledkezett a kérdésről, de vacsora közben visszatért rá.
- Ezt eléggé megbonyolították mostanában. Engedélyeztetni kell, és szakfelügyelet is kell hozzá...- kezdte sajnálkozva Arthur.
- De ehhez mi köze a Minisztériumnak? - kérdezte csalódottan Hermione.
- Óvatossági intézkedés - kezdett bele a magyarázatba Percy, aki, bár külön élt, hetente több estét is az Odúban töltött. - A belső terek ellenőrizetlen megnagyobbítása komoly kockázatot jelent. A Minisztériumnak tennie kell valamit az ellen, hogy magánlakásnak álcázott gyülekezési termek, netán kiképző központok jöjjenek létre sötét varázslók számára. A nagyobb ingatlanokat állandóan szemmel tartják ugyan, de ha bárki ötletszerűen nagy tömeg befogadására alkalmassá teszi például a gardróbját, az...
- Aha. Ha Ron szobáját kicsivel megnövelnénk, biztos beköltözne hirtelen vagy 50 halálfaló. - vágott közbe Ginny. Hermione látta, hogy Percy arca lassan vörösebb lesz, mint a haja.
- Ez nem játék, hugi!
- Komolyan kell venni az ilyesmit, kislányom! - mondta Arthur is.
- De ami itt megy, az már... hogy mondják a muglik? - nézett Harryre, aki természetesen szintén náluk vacsorázott, és ott is aludt, amikor csak tehette. Most igyekezett kicsire összehúzni magát, és a szemét a tányérján tartotta, mintha attól tartana, hogy kereket old a húsos pite. Látszott, hogy semmi kedve ellent mondani Ginnynek, de a pártjára sem állhatott ebben a kérdésben. Auror-jelöltként már szembesülnie kellett azzal, hogy bár Voldemort egyszer és mindenkorra eltűnt a föld színéről, gonosz varázslók és sötét varázslatok bármikor felbukkanhatnak.
- Paranoia! - vágta ki diadalmasan Ginny.
- Lehet, de azért történnek furcsa dolgok...- szólalt meg Ron.
- Például, hogy Griselda Travers csak úgy eltűnik a Szent Mungóból? Senki nem tudja, hogyan és hova, és hiába keresik a legjobb aurorok bevonásával, egyszerűen nem akadnak a nyomára, de még egyéb gyanús jelre sem? Azért ez több, mint furcsa. - nézett végig a társaságon Percy.
- Percy, megbeszéltük, hogy ezt itthon nem említjük...
Hermione azon gondolkozott, ki az a Griselda Travers. A név ismerős volt valahonnan. Ginny nem adta meg magát:
- És ha eltűnt? Gondolom, jobban érezte magát, és egyszerűen hoppanált. Vagy a Mungó újabban valami börtön?
- Griselda Travers nem nagyon hoppanált sehova. - mondta halkan Harry. A fiúra pillantva Hermione tudta, hogy valami olyan dologról lehet szó, amire Harrynek még gondolni is iszonytató. - A Szent Mungóban volt, mert... mert... -
- A dementor csókja miatt - ugrott be Hermionénak. - A Varázsbűn- üldözős Traversnek a húga vagy az unokahúga, nem? Úgy találtak rá... kb akkor történhetett, mikor betörtünk a Gringottsba, nem? Aztán a Szent Mungóba került, mint gyógyíthatatlan...
- Akkor nem hoppanált. - roskadt magába Ginny. - De akkor mégis hova tűnt? Valaki elvitte? De miért?
- Majd kiderül, reméljük. - mondta fáradtan Arthur.
- Igen, reméljük - folytatta Percy gúnyosan. - De mindenki beláthatja, hogy ha ilyen dolgok történnek, nem árt az óvatosság!
- Griseldának olyan mindegy. Bárhova is került, úgyse érzékel semmit az egészből. - George most szólalt meg először, mióta körbeülték az asztalt. Még be se fejezte a a mondandóját, fölkelt, és a szobája felé indult.
- Aludj jól, kicsim! - szólt utána Molly. Hermionét megrendítette a George-ból áradó szomorúság. Természetesen a család minden tagját megrázta Fred halála, Ronnak is volt egy nagyon nehéz időszaka akkoriban, de bármennyire fájt is, de az idő múlásával mindegyikük - még Molly is - megtanultak együtt élni a veszteséggel. Folytatták a napi teendőiket, és azon vették észre magukat, hogy már nem minden gondolatukat és érzésüket tölti ki a Fred miatt érzett fájdalom. George erre egyszerűen nem volt hajlandó. Nem akarta elfogadni, hogy az ikertestvére, akivel egyszerre jöttek világra, minden fontos eseménynél számíthattak egymásra, és úgy lett volna törvényszerű, hogy egyszerre távozzanak is - hirtelen magára hagyta őt. A szülei és a testvérei aggódtak érte, de nem tudtak segíteni rajta, csak abban bíztak, hogy majd őt is meggyógyítja az idő. Úgy látszott, a Weasley családnak valójában két fia veszett oda a háborúban.
- Ha megírjátok a kérvényt, biztos megadják az engedélyt - törte meg a George távozása után beállt csendet Arthur a legkisebb fiához fordulva.
- De sürgetnetek is kéne, ha már ennyien dolgoztok a Minisztériumban - nézett végig a családján Molly. - Különben hónapokig rajta ülnek.
A kvibli meló by AliciaSpinnet
Szerző megjegyzései:
Ánizslikőr.
Mikor a vacsora végeztével Molly a konyhába, Arthur a fürdőszobába vonult vissza, Percy pedig az édesanyját követte (Molly mindig csomagolt neki egy kis maradékot másnapra), Hermione és barátai kiültek még kicsit a lugasba beszélgetni és megünnepelni Hermione beköltözését az Odúba. Az egész Ginny ötlete volt, és nem lehetett neki ellenállni, mert mikor Ron megvonta a vállát, és fintorogva közölte, hogy semmi kedve a szúnyogok közt tölteni az estét, különben is: hullafáradt, Ginny egyszerűen kituszkolta az ajtón, miközben a másik kezével maga után húzta Harryt. Hermione - mit volt mit tenni - követte őket, bár őszintén szólva szívesebben tért volna nyugovóra. Szerette volna még megbeszélni a kedvesével a szoba átrendezésére vonatkozó ötleteit, ráadásul az is nyomasztotta, amit vacsora közben hallott - át akarta gondolni a lehetséges magyarázatokat arra, hogy csak úgy eltűnik egy magatehetetlen ápolt a Szent Mungóból. Nyugtalanító volt ez az egész, pedig ő - és sokan mások is, akik annak idején kivették a részüket az eseményekből - kétségbeesetten vágyott a nyugalomra, a biztonságra, arra, hogy soha többé ne kelljen rettegni, ne kelljen mindig készen állni, hogy végre leszokhasson arról, hogy ismeretlen helyen védőbűbájokkal vegye körül magát, és arról is, hogy reflexből előrántsa a pálcáját, ha egyedül sétál és mellette megzörren az avar. De túl fásult volt ahhoz, hogy nemet mondjon, így aztán hamarosan azon vette észre magát, hogy már harmadszor tölti tele a poharát az ánizslikőrös üvegből, amit Ginny a spejz nyitott ablaka alatt halkan elmormolt Invito-val hívott magukhoz. Az ital hatására kezdett kellemesen ellazulni, sajnos ezzel párhuzamosan rátört a honvágy a szülei és a mugli szobája iránt, ahol most bekapcsolna valami zenét, és könnyebben megszabadulna minden zavaró gondolattól. Közelebb húzódott Ronhoz, és a tarkóját kezdte simogatni. A fiú hátrahajtotta kicsit a fejét, láthatóan jól esett neki az érintés, és úgy tűnt, most már egyáltalán nem bánja, hogy engedelmeskedtek a húgának. Egy ideje már a kviddicsről beszélgettek, Hermione nem sokat fogott föl ebből, és nem is törekedett rá. Máskor bizonyára bosszankodott volna, hogy amikor annyi fontosabb téma van a világon (pl. milyen volt Ron napja a munkahelyén? mit tanult aznap Harry, mint leendő auror? mi a csuda történt Griseldával? és mi lesz így George-dzsal, rossz rágondolni) nekik pont azt az egyet kell ilyen lelkesen megvitatniuk, amihez neki semmi késztetése hozzászólni - most viszont igyekezett élvezni, hogy itt van az új otthonában, a szerelmével, a legjobb barátaival, és egy nagy üveg ánizslikőrrel.

Hallotta, hogy valaki kijön a házból. Percy volt az. Az anyukája kikísérte, és mikor észrevette a lugasban üldögélő kis társaságot, odakiáltott nekik, hogy ne maradjanak fönt túl sokáig, mert holnap korán kell kelni, aztán mondott valamit Percynek, megpuszilta az arcát, és visszahúzódott a házba. Percy feléjük vette az irányt.
- Anyu megkért, hogy szórjak rátok szúnyogűző bűbájt. Tényleg meghaladja a képességeiteket?
- Dehogy, csak állatvédők vagyunk. - mondta Harry.
- Igen, ezért állunk szóba veled. - tette hozzá Ginny.
Percy értetlenül ráncolta össze a szemöldökét. Aztán, ahogy a kis kerti asztalon meglátta a félig teli poharakat meg a félig üres üveget, megállapította, hogy ők sose nőnek fel. Megint dézsmálják a szüleik készleteit.
- Na, azért van feljő...fejlődés. Pár évvel ezelőtt még a lekvárt hívtam volna ide...- vihogott Ginny.
- Ülj le, jut neked is - sajnálta meg a vörös hajú fiatalembert Hermione.
- Aha, legyél bűnrészes, akkor biztos, hogy nem árulkodsz. - helyeselt Ron.
Percy vállat vont, és leült egy üres székre.
- George-nak is szólni kéne- vetette föl Hermione, de senki nem támogatta az ötletét. Számtalanszor próbálták már a testvérüket bevonni a társaságba, felvidítani, visszakapni - de nem jártak sikerrel.
- Pedig tényleg mindent megpróbáltunk, de mintha kicserélték volna. - mesélte Ron. - Emlékeztek, amikor karácsonyi szünetben megbűvöltük Percy talárját?
- Azt ne is említsd- mondta fájdalmas arckifejezéssel Percy. Harryből, Ginnyből és Ronból egyszerre tört ki a nevetés, szinte fulladoztak - Ginny majdnem szó szerint is, mivel félrenyelt egy kortyot. Még Percy is mosolygott.
- Nem is gondolnád, ezek az agyalágyultak mennyit tudnak fáradozni, ha valamelyik eszement ötletüket akarják megvalósítani! Beszédet mondtam a karácsonyi ünnepségen, ezek meg valami bonyolult varázslattal rábűvöltek a talárom elejére egy képet valami gülüszemű, lógó nyelvű kutyáról,...
- Fleur tanított rá! Így teszi a mozgó pillangómintákat a ruháira! - kotyogott közbe Ginny.
- ....ami csak abban a pillanatban vált láthatóvá, amikor felmentem az emelvényre, és én észre se vettem!
- Látnod kellett volna, ahogy nagy komoly arccal szónokol, közben meg a kutya ott pitizik a talárján!
- Akkor pitizett, ha valamelyik feljebbvalóját emlegette!
- Amikor meg hatásszünetet tartott, a kutya fölemelte a hátsó lábát, és...
Már Hermione se bírta nevetés nélkül. A többiek jókedve Percyre is átragadt.
- Én meg nem értettem, mi olyan vicces a beszédemben. Meghatónak szántam, mert a háború károsultjainak gyűjtöttünk. De ezek után csak úgy dőltek az adományok. Nekem meg mindenki külön gratulált.
- Képzelem...-kuncogott Hermione.
- De George miatt csináltuk az egészet - komolyodott el Ginny. - Azt hittük, így vissza tudjuk rángatni ebből a... ebből a...
-Depresszió - mondta Hermione.
- Válságban van - tette hozzá Ron - Meg alkotói válságban is, így nem tud ötletelni, a Varázsvicc Vállalat eddigi termékeit gyártja és árulja, de nincs semmi új, nem keres új üzletfeleket, hetekbe telik, hogy egy levélre válaszoljon...
- És nem hagyja, hogy segítsetek neki. - fejezte be Harry. Ő is tudta, hogy Ron felajánlotta George-nak, hogy segít neki a vállalatnál, de csak ennyi volt a válasz egy szomorú mosoly kíséretében: "Szóval szerinted Fred pótolható." Ezek után nem erőltette a dolgot.
- Pedig ezt a kutyás dolgot is tőlük loptuk. Még anno a suliban terveztek hasonlót valamelyik tanárral kapcsolatban.
-Gondolom, Piton.
-Esélyes. Mekkora lett volna...
Percy közben teletöltötte mindannyiuk poharát, és azt mondta, igyanak a Weasley Varázsvicc Vállalat jövőjére. Koccintottak, aztán Ginny törte meg a csendet:
- Egyébként sokat gondolkoztam, és lehet, hogy tudok valamit, ami segítene George-on.
Hermione közelebb hajolt, mert érdekelte, milyen varázslatot, bűbájt vagy bájitalt tud erre a helyzetre Ginny, ami neki nem jutott eszébe.
-Szerintem találnia kéne egy barátnőt! Az elterelné a figyelmét, és rendbe jönne lelkileg.
- Jól van hugi, nem csalódtam benned - veregette meg a lány vállát Percy.
- Most mi van? - kérdezte Ginny sértődötten.
- Az, hogy régen mondtál ekkora baromságot! - mérgelődött Ron. - Szerinted George, aki a saját testvéreivel alig áll szóba hónapok óta, most majd fogja magát és becsajozik. Mégis hol, és hogyan, és talán ismersz olyan csajt, aki a depressziós, lelki beteg pasikra bukik?
- Néha olyan bunkó tudsz lenni, Ron Weasley. - mondta Ginny egykedvűen. Meglepő volt ez a reakció, Hermione már felkészült, hogy a lány majd villámló szemekkel támad a bátyjára, de úgy látszik, rá nyugtatóan hat az ánizslikőr. Vagy az, hogy Harry átöleli, és gyengéden simogatja a karját. - Nem kell elmennie csajozni, hanem olyan helyzetet kell teremteni. Mondjuk meghívom pár barátnőmet. Meg te is. - nézett Hermionéra. - Aztán valamelyikük hátha tetszik neki.
-Ugyan már, ha mi, a családja nem tudunk vele mit kezdeni, mire menne vele egy vadidegen?
- Lehet, hogy pont azért nem tudtok vele mit kezdeni, mert a testvérei vagytok, mint ahogy Fred is az volt. Talán egy idegen lány...- állt Ginny pártjára Harry.
- Papucs...- mormolta Ron maga elé.
- Talán a Varázsvicc Vállalatot is hanyagolnia kéne egy időre. Ha máshol dolgozna, nem érezné annyira, hogy mennyire hiányzik neki Fred. - mondta Hermione bizonytalanul. Percy buzgón helyeselt, Ginny persze észrevette ezt, és a fejét rázva mosolygott idősebbik bátyjára.
- Ne merd szóba hozni a kvibli melót, ha kedves az életed!
- Mi az a kvibli meló? - kérdezte Harry értetlenül.
- Percy be akart fűzni, hogy dolgozzak a Minisztérium új aktatologató osztályán. Mert nem fogja fel, hogy nekem szárnyalnom kell... - Ginny kitárta a karját, mint aki mindjárt szárnyra kel, és ezzel a mozdulattal sikerült orrba vágnia Ront. Ezen maga is meglepődött. Percy, kihasználva a pillanatnyi csendet, magyarázni kezdett:
- A Cenzori Hivatal keres valakit, aki a Minisztérium által kiadott rendeletek, statisztikák, törvénytervezetek, egyebek alapján oktatási anyagokat, ismertetőket, sajtóközleményeket szerkesztene, hogy ezek közérthetővé váljanak a lakosság számára, bekerüljenek a köztudatba, és az emberek jobban elfogadják őket. Amint látjátok, ez hasznos és felelősségteljes munka. Dehát aki szárnyalni akar...
- Az nem fog egy hivatalban ücsörögni, hogy csak akkor vegye hasznát a pálcájának, ha arrébb akar lebegtetni egy iratkupacot! - nyerte vissza a hangját Ginny.
- Ne hallgassatok rá! Némelyik iratot bonyolult varázslatok védik, melyeket előbb fel kell oldani, hogy a szöveg olvasható és szerkeszthető legyen. Aztán vissza is kell állítani őket...
- És erre nem találtok jelentkezőt? - kérdezte hitetlenkedve Hermione.
- Vannak jelentkezők, de mint már mondtam, ez felelősségteljes és nehéz feladat. Aki több varázserőt érez magában, mint egy szentjánosbogár, az manapság kvibli melónak tekinti az ilyet, mert a világ megmentője, auror, kviddicsbajnok vagy sötét varázslók ellen kémkedő bájitaltan tanár akar lenni. Így a jelentkezők többsége valóban kvibli, vagy értelmileg nem üti meg a mércét.
Hermione Ronra pillantott. Amit hallott, az felkeltette az érdeklődését. De nem tudta, mi a helyes ilyenkor. Talán előbb a párjával kéne megbeszélnie a dolgot. Hátha ő tud olyan érvet, ami miatt másképp döntene. Másrészt viszont természetellenesnek érezte, hogy bármilyen döntése előtt kikérje valaki másnak a véleményét. Eddig is mindig maga hozta a döntéseit, és jól elboldogult így.
- Hogyan lehet jelentkezni? - kérdezte hirtelen. Ron meglepetten nézett rá, aztán elmosolyodott.
- Pont mondani akartam, hogy neked tetszene ez a munkahely.

Miután Percy elköszönt, a kis társaság tagjain nosztalgikus hangulat lett úrrá. Sokszor ültek így együtt az elmúlt évben, beszélgetve, néha iszogatva. Idejük volt rá bőven, hiszen tanulni való terén az utolsó tanév még a RAVASZ-ra való készüléssel együtt is meglehetősen laza volt. Hermione először csalódásként élte meg, hogy a legtöbb tantárgy követelményszintje az előző évekéhez drasztikusan csökkent. Az volt a szándéka, hogy az utolsó Roxfortos évben annyi tudást szív magába, amennyit csak lehet, a fiúk azonban inkább csak azért jöttek vissza hetedévre, mert nem volt jobb ötletük, illetve így legalább a barátnőik közelében lehettek. Még ha az iskolában felügyelet alatt voltak is, lényegesen több időt tölthettek így kettesben, mint amennyit egy távkapcsolat lehetővé tett volna. Annál is inkább, mert Voldemort rémuralma során a Roxfort tanári karának néhány tagja életét vesztette, vagy az események következtében még nem volt munkaképes állapotban. Az ő helyüket nem sikerült megfelelő felkészültségű szakemberekkel betölteni. A háború akkora károkat okozott az egész társadalomnak, és olyan sok volt a tennivaló, hogy a magasabb szintű mágiával bíró boszorkányok és varázslók - beleértve a tanári kar megmaradt tagjait is - rendkívül elfoglaltak voltak. Gyakran megesett, hogy a tanulók csak a tanteremben szembesültek azzal, hogy a tanóra, amire jöttek, aznap elmarad, vagy más tartja, vagy más lesz helyette, ugyanis a professzor, aki tartaná, hirtelen elhagyta a kastélyt, mert sürgős segítségét kérte a Minisztérium. Vagy a Wizengamot. Vagy a kórház. Gyakorlatilag mindenki tanított mindent, az épp jelenlévő oktatók a végkimerülés határán próbálták tartani a frontot. Valódi képzésről így persze szó sem lehetett. A diákok körében hivatalos és nem hivatalos tanulókörök létesültek. Hermione és néhány hasonlóan lelkes társa szinte minden idejét a könyvtárban töltötte, de még így is sokat volt Ronnal, és Harryékkel. Már ha nem hívták el valamelyiküket, hogy tízezredszer is jegyzőkönyvbe vegyék a horcruxok elpusztításának történetét az ő szemszögükből.
Első éjszaka az Odúban by AliciaSpinnet
Szerző megjegyzései:
Végre vége a napnak. Ideje volt.
Ahogy Hermione végignézett a Percy távozása után elcsendesedett kis társaságon, a nosztalgikus hangulat mellett egy másik, furcsa érzése is támadt, és szinte azonnal elhatalmasodott rajta. Hirtelen olyan valószerűtlennek tűnt mindaz, ami körülveszi. Régebben a Deani erdőben tapasztalt hasonlót, akkor - talán a fáradtságtól, talán az állandó feszültségtől - időnként mintha csak távolról, tompán érzékelte volna a valóságot. Olyasmi volt ez, mintha fizikai valójában nem is venne részt az eseményekben, hanem csak egy rossz álmot látna. Most nem volt feszült, inkább kellemesen ellazult az alkoholtól, és egyáltalán nem volt ellenére az, ami körülötte zajlik, valahogy mégis hihetetlen volt számára, és távoli, mintha nem lenne ténylegesen részese, vagy még inkább: mintha idegen volna a saját jelenében.
Mikor a roxmortsi Három Seprűben üldögéltek így együtt, az utóbbi időben szinte mindig a (közös) jövő tervezgetésére terelődött a beszélgetés. Még néhány héttel ezelőtt is számtalan változatban elképzelték és kiszínezték majdani életüket, egyszerre várva és félve azt a pillanatot, amikor végleg búcsút mondanak a Roxfortnak. Sokkal inkább ábrándozás volt ez, mint valódi tervezgetés, még Hermione részéről is, pedig ő szeretett felkészülni a rá váró tennivalókra és körülményekre. Az iskola befejezése utáni idő azonban még akkor is úgy tűnt fel előtte, mintha a lehetőségek száma szinte végtelen volna, az általa elképzelt jövő kívánatos, de távoli és nagyon képlékeny volt. Mintha lenne egy agyagtömbje, és az a feladata, hogy azt formázzon belőle, amit csak akar. Persze, a szobrot végül kiégetik, és kemény, de törékeny kerámia válik belőle, de addig annyiszor gyúrhatja össze és formázhatja újjá könnyedén, ahányszor csak kedve tartja. Most már azonban, ahogy ugyanazokkal az emberekkel üldögélt a Weasley család kertjében, az akkor elképzelt jövőképek nem létezhettek többé, ez maga volt a szilárd jelen. Az egyik álomkép valósággá vált, a dolgok egy időre elnyerték a határozott formájukat, igen, ő most már együtt él Ronnal, és az Odúban laknak, Harry és Ginny egy pár, Harry aurornak tanul, Ginny egy kviddicscsapathoz szerződött, Ron érdekes és felelősségteljes munkát végez a Minisztérium megbízásából, ő pedig holnap megy megbeszélni a részleteket az állással kapcsolatban - hát igen. Az egyik álomkép valóra vált, de - tiltakozott benne valami - mi van az összes többivel, és egyáltalán hogy lehet mindez tényleg igaz, hiszen ez is csak amolyan álmodozás volt, mint bármelyik másik. Hihetetlen, hogy tényleg így alakultak a dolgok, az elmúlt pár évben voltak pillanatok, amikor szemernyi esélyét se látta annak, hogy egyszer így legyen -
- Rájöttél? - kérdezte Ginny. Hermione nem is vette észre, hogy a kérdés neki szól, csak arra figyelt fel, hogy mindhárman közelebb hajolnak hozzá, és feszült várakozással néznek rá. Akkor azonban gyorsan kapcsolt: barátai arra kíváncsiak, van-e valami elmélete Griselda Travers megmagyarázhatatlan eltűnésével kapcsolatban.
- Egy biztos: nem dehoppanált. Tudni kéne, mi történt és mikor, kik voltak ott, akik esetleg...
- Az aurorok rögtön elkezdték a nyomozást, kihallgatnak mindenkit, aki aznap megfordult a Szent Mungóban, visszakövetik a pálcákkal végzett varázslatokat, akinél fölmerül pálca nélküli mágia használata, annak az emlékeit nézik át...
- Tőlünk is voltak kint, átnézték a tárgyakat meg a helyszínt, de semmi, ami megmagyarázná.- egészítette ki Harry beszámolóját Ron.
- Meg tudod szerezni a legutóbbi varázslatok listáját? Lehet, hogy valami semmitmondó varázslat, amiről nem is gondolná az ember, hogy segíthet nyomtalanul eltüntetni valakit...
- Szerintem az a legrosszabb az egészben, hogy bárki volt az, fogalmunk sincs, miért tette! Miféle beteg idióta lehet, aki megszöktet egy magatehetetlen beteget a kórházból? Egyáltalán miért csinálna bárki is ilyet? - morfondírozott Ginny.
- Lehet, hogy az emlékei kellettek valakinek.
- Kétlem, hogy vannak emlékei. Azokat leszívta a dementor, nem?
- Így nem megyünk semmire. Tudnunk kéne a körülményeket.
- Ez az egész arra emlékeztet, amikor Pitont hirtelen ott találták a Szent Mungóban, öntudatlan állapotban, és alig volt benne élet, tehát kizárt, hogy ő maga hoppanált volna...-kezdte Ron.
- De az pont fordítva volt. És azt is tudjuk, hol volt előtte. A Szellemszálláson. Csak az rejtély, hogy hogy került a kórházba. De azt nem tudja senki, hol van most Griselda.- legyintett Ginny.
- Akkor is beszélnünk kellene Pitonnal! - erősködött Ron. - Fogadjunk, hogy többet tud erről, mint bárki más.
Harry fájdalmas fintort vágott, mint nagyjából minden alkalommal, ha valaki egykori tanárukat említette a jelenlétében. Hermione inkább Ronra figyelt, és egy pillanatra nem a párját, hanem a vörös hajú, néha idegesítően egyszerű észjárású, de megbízható, jó szándékú iskolás fiút látta benne. Az emlékezés átmelegítette a lelkét, és elnéző mosollyal fordult Ronhoz.
- Ez valami beidegződés nálatok? Akármi történik, reflexből Piton gyanúsítjuk először...
- Nem gyanúsítom. - húzódott el sértetten Ron. - De igenis tudhat valamit erről az esetről, mert vele is történt majdnem ugyanilyen, és igaz, hogy azt állítja, nem emlékszik az egészre, de ki tudja!
- Szerintem meg előbb körül kéne néznünk a kórházban - mondta higgadtan Hermione, és megfogta a fiú kezét. - Hátha van valami, amit nem vettek észre. Például egy zsupszkulcs.
- Mondom, hogy átnéztek mindent! - mérgelődött Ron.
- Azért nem ártana odamenni - szólalt meg Harry. Ebben a pillanatban Ginny harciasan felpattant.
- Álljon meg a menet! - kezdte a Harry által időnként emlegetett "rivalló-stílusban". Ahogy ott állt csípőre tett kézzel, és saját igazának tudatában minden indulatát Harryre zúdította, a jelentős kor-
és testalkatbeli különbség ellenére kísértetiesen emlékeztetett az édesanyjára. - Addig rendben van, hogy elméleti szinten átbeszéljük a dolgot, mert tényleg érdekes, de mi a bánatos manóganéért akartok ennél jobban belefolyni? Majd, ha hivatásos auror leszel, és megbíznak valami feladattal, persze, nem állok az utadba, hiszen az a dolgod. De nagyon elegem van abból, hogy ti hárman nem bírjátok elviselni, ha nem lehettek ott, ahol valami szörnyűség történik, és azt hiszitek, rajtatok kívül mindenki más agyhalott idióta, még a képzett aurorok is, és senki nem tud megoldani semmit nélkületek! Normális életet akarok, munkát, és családi békét, és majd gyerekeket, nem pedig sötét varázslatok kivédésével tölteni az időmet, csak mert a párom és a barátai ezt élvezik!
Hermione megértette Ginny kirohanását. Ő maga is kétségbeesetten vágyott rá, hogy végre átlagos életet élhessen egy biztonságos világban. De azt is tudta, hogy a világ nem attól lesz biztonságos, ha nem veszünk tudomást a veszélyekről. Úgy gondolta, csak akkor élhetnek majd békében és nyugalomban, ha előbb megteremtik maguknak a békés, nyugodt világot - tehát kiiktatják a zavaros és bizonytalan dolgokat, még ha ez veszélyekkel jár, akkor is.
- Mind normális életet akarunk - kezdte csendesen. - De ez csak akkor lehetséges, ha előbb...
- Persze! Csak akkor lehetséges, ha személyesen TI mentitek meg minden alkalommal a világot! Az nem számít, hogy mások min mennek közben keresztül! - vágott a szavába dühösen Ginny, aztán rögtön újra Harry felé fordult - Na nem, Harry Potter, ez így nem fog menni, választhatsz, hogy mit akarsz: igazi párkapcsolatot és családot, vagy hogy sötét varázslókat hajkurássz és túlélősdit játssz a barátaiddal!
Harry úgy ült ott az üres poharára meredve, mintha eltalálta volna egy sóbálvány átok. Hermione sejtette, hogy megint úrrá lett rajta az önvád. Mivel a Voldemort elleni harc szimbolikus alakjává vált, hajlamos volt azt képzelni, hogy ő maga tehet mindazoknak a szenvedéseiről, akik mellé álltak ebben a harcban. Úgy látszik, Ron is felismerte ezt, vagy csak elege lett a húga kiabálásából.
- Dugulj már el végre! - förmedt a lányra dühösen. - Szerinted szórakozásból csináltuk végig? Azt hiszed, akkora buli volt?! Nem tudsz te semmit, azt se tudod, mit beszélsz! - legyintett keserűen.
- Nem tudom, mert nem voltam veletek, de azt tudom, hogy betegre aggódtam magam miattatok, szó szerint remegtem az idegtől, és nem bírtam aludni, és azt se tudtam, éltek-e még, csak azt tudtam, hogy minden hiába, nem tudok sehogy se segíteni...- Ginny szavai zokogásba fulladtak. A sóbálvány átok megtört, Harry védelmezőn ölelte magához a lányt.
- Semmi baj...Itt vagyok, minden rendben lesz...-ismételgette. Ron a tenyerébe temette az arcát, Hermione érezte, hogy ő is felindult, bűntudatos és elkeseredett. Átkarolta a fiú hátát, és a vállára hajtotta a fejét. Ginny fölemelte könnyes arcát, és Harry válla fölött a bátyjára nézett.
- Tudjátok, abban érintett volt. Muszáj volt harcolnia. Mert ő volt a kiválasztott! De ehhez semmi köze. - idegesen felnevetett - Különben is, lehet, hogy kiderül, hogy valami banális magyarázata van a dolognak. Akkora bűn szerintetek, hogy féltem a barátomat?

-Most mi lesz? - kérdezte Hermione fáradtan, mikor végre becsukták maguk után Ron szobájának ajtaját.
- Mi lenne? Ginnyt szokás szerint kihagyjuk a csapatból. - vonta meg a vállát a fiú, és egy laza pálcamozdulattal puha, kényelmes, kétszemélyes matraccá változtatta rozoga ágyát. "Nem lehet majd kinyitni a szekrényajtót"- gondolta Hermione, de nem szólt, hanem egész testével hozzásimult a kedveséhez. Jó érzés volt, ahogy Ron végigsimogatta a nyakát, a hátát, a fenekét. Nem volt biztos benne, hogy olyan egyszerű a Griseldával kapcsolatos nyomozást folytatni, ahogy Ron beállítja. Elképzelhető, hogy Harry nem akar majd Ginny háta mögött cselekedni. És ez tulajdonképpen így van rendjén. Milyen jó, hogy ők mindenben egyetértenek... Ha Harryt ki is kell hagyniuk a dologból, ők ketten azért utánajárhatnak ennek-annak. De most erről sem akart beszélni, és még azt se kérdezte meg Rontól, hogy tetszik neki a szoba új elrendezése. Pedig délután még ez volt az a kérdés, amit minden másnál fontosabbnak tartott. Most viszont fáradt volt, és jól esett, hogy Ron gyengéden megszabadítja a ruháitól.

Aznap éjjel különös álma volt. Az esküvőjükre készültek Ronnal, nagy volt a nyüzsgés körülöttük, a helyszín mintha az Odú és a szülei lakásának keveréke lett volna, és mindenféle emberek járkáltak ki-be, rokonok, muglik is, sokan a Roxfortból, és olyanok is, akiket a valóságban nem is ismer. Nem érzett különösebb örömet vagy várakozást, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy összeházasodnak. Viszont végig volt egy zavaró érzése: tudta, hogy az esküvő előtt valamit még el kell intéznie. Nem emlékezett, hogy mi az, csak azt tudta, hogy valami bonyolult dolog. Mondani akarta Ronnak, hogy várjon, mert még dolga van, de az nem jutott eszébe, hogy micsoda. Az álom úgy ért véget, ahogy elkezdődött: az esküvőjükre készültek Ronnal, nagy volt körülöttük a jövés-menés, és ő tudta, hogy valamit még meg kell tennie.
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9294