A Hugrabug Forradalom by MSe
Tartalom: Újjászületni egy történetben nem feltétlenül jelenti azt, hogy az események közepébe csöppen az ember. De a saját életét attól még élheti. Akkor is, ha a szabályokat kell hozzá megváltoztatnia, és nem számít, milyen következménnyel – mert végül is, kit érdekel? Ez csak egy mese.

Avagy: Abby újjászületik a HP-verzumban. Kis gond van csak: Abby csak a filmeket látta anno, és vajmi kevés fogalma van arról, mi fán terem az eredeti cselekmény. Egy dolgot tud csupán: minél messzebb Pottertől jelentheti az életbiztosítást. És őszintén? Ezt nem nehéz kivitelezni.
Categories: ltalnos Szereplők: ms griffendles, ms hollhtas, ms hugrabugos, ms mardekros, saját szereplő
Műfajok: drma, kaland, regny
Figyelmeztetések: durva nyelvezet
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 6 Befejezett: Nem Word count: 34932 Olvasták: 206 Published: 2017. 07. 19. Frisstve: 2017. 09. 11.

1. Pre-Roxfort - I. rész by MSe

2. Pre-Roxfort - II. rész by MSe

3. Pre-Roxfort - III. rész by MSe

4. Pre-Roxfort - IV. rész by MSe

5. Első év - I. rész by MSe

6. Első év - II. rész by MSe

Pre-Roxfort - I. rész by MSe


Pre-Roxfort

I. rész

Amikor Abby Williams világra jön, semmi furcsa dolog nem történik. Nem születnek próféciák, nem támad vihar a semmiből, és még csak az áramellátás sem akadozik a kórházban, hogy a villódzó lámpák megadják hozzá a démoni alaphangulatot. Abby Williams ugyanolyan bömbölő, ráncos és vörös csecsemő másfél órásan, akár a többi baba a kórházi osztályon.

A szülei szolidan egyetértenek abban, hogy nagyon édes, és hogy az orra pont olyan, mint az egyik nővéréé volt ilyenkor, a szemét viszont biztos, hogy az apjától fogja örökölni. Muszáj neki. Negyedik gyereknél már kétségtelen, hogy összejön.

(Abby Williams végül az anyjától örökli a szemét, mert a genetika egy köcsög, és akkor se hallgatna senkire, ha lenne hozzá kedve. Továbbá, domináns és recesszív öröklés. A barna általában mindig kiütéssel győz.)

Az anyja továbbá még hozzáteszi, hogy többször nem csinálja ezt végig. Mrs. Williams ugyan kimerült, boldog, de még ezek és a fájdalomcsillapítók miatti zsongás se tudja megingatni abban a hitében, hogy négy gyermek tökéletesen elég a boldogsághoz, pláne pedig az egészséges, korai őszüléshez.

Mr. Williams egyetért, bár utólag a sokkra fogja. Ettől függetlenül ez nem változtat a helyzeten.

A három idősebb testvér csak fintorog később a kórházi levegőtől, miközben a nagynéni az üvegen át gügyög újdonsült kishúguknak. Abby ekkor már majdnem hét órás, és jobban érdekli az alvás, mint a rokonság, ami egy nagyon okos döntés a részéről.

Abby ekkor már túl van másfél pánikrohamon, születés emlékei pedig halvány foszlányokká szelídülnek, ahogy a korábbiak is, leülepedve egy fura, csillogó patakká valahol az elméje mélyén, csak arra várva, mikor nő fel annyira, hogy képes legyen felfogni a jelentésüket.

De a legfontosabb, hogy amikor Abby Williams világra jön, abban a pillanatban az ő gondolata csak ennyi (és isteni szerencse, hogy a babák nem tudnak beszélni):

Mi a jó ég folyik itt?!

***


Abby sosem tudja felidézni, mikor ne emlékezett volna arra, ki volt ezelőtt.

Persze, ezek az emlékek többségében homályosak és ellentmondásosak, zavaros katyvasz, a jelenlegi élete első hét éve pedig minden bizonnyal jóval élénkebbnek bizonyul, mint holmi fura, szétzilált információmorzsák. Masha mindig kivétel nélkül kineveti, amikor csak szóba kerül. Minden egyes alkalommal – amit Abby persze nem ért, mert ő Abby, és nem más.

Mint kiderül, nem egészen, mert ahogy egyre idősebb lesz, úgy rendeződnek a fejében a dolgok. Az iskolai anyag, amire kicsit emlékszik, bár inkább a számokra, mint az angolra és nyelvtanra, a orosz nyelv, ami olykor jobban megy, mint a jelenlegi anyanyelve, mert a fenébe is, azt kicsit több, mint két és fél évtizedig beszélte, míg az angol csak másodlagosnak számított az életében, finoman szólva. Nem mintha baja lenne vele, épp csak az enyhe akcentusát képtelen kiirtani, bár szerencsére az elején mindenki csak rossz kiejtésnek fogja fel, és mire gyanússá válhatna, addigra majdnem észrevétlenné szelídül.

Abby pontosan hét éves és négy hónapos, amikor rádöbben, hogy egyszer már meghalt.

Nem ez az első pánikrohama, és nem is az utolsó, de mindenképp a legdurvább. És a legcsendesebb. Senki sem vesz észre semmit az éjszaka közepén, Mashán kívül, de ez így van jól, mert Mashát se látja senki Abbyn kívül.

– Mély levegő – susogja barátja, gyengéden masszírozva a hátát. Abby tökéletesen érzi az ujjait a pizsamán keresztül, de jelenleg morbid módon szinte mindennel túlságosan is tisztában van, miközben a pánik mégis elhomályosítja az elméjét. Ki hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, jut eszébe egy pillanatra, de aztán a gondolat villámgyorsan fel is szívódik a rettegésben. – Egy… kettő… három… négy… Most tartsd bent. Egy… kettő… három… négy… Most kifúj…

És így tovább, hosszan. Belélegez. Benntart. Kifúj. Megismétel. Kis idő múltán már Abby is képes felfogni a környezetét. Nincs Moszkvában, nem tél van, nem a betonon vérzik el éppen. Nincs egyedül, Masha itt van vele, és bár ugyanúgy éjszaka van, de a családja körülötte, ő pedig nem… nem…

A nevére még mindig nem emlékszik, de úgy gondolja, hogy ez nem számít. A nemét se tudná megmondani, ami kissé furcsa érzés, ugyanakkor szintén megszokható, mert végső soron már nem számít, fiú volt-e vagy lány anno. Az is lehet, hogy ezek csak egy másik ember emlékei, amiket véletlenül megkapott a születésekor – ez mindenképp segítené a leválás folyamatát. Ez esetben nem ő halt meg, hanem… más. Sosem járt Moszkvában. Sosem tanult meg oroszul.

Természetesen tudja, hogy ez nem működőképes módszer, az emlékek túl személyesek, túl részletesek egyes helyeken, és túlságosan is befolyásolták már ahhoz a személyiségét, hogy nyugodt szívvel másik lényként tekinthessen magára. Kicsit különböznek, nyilván, de előzőleg huszonöt vagy huszonhat éves volt, most pedig majdnem hét és fél – kicsi hangsúly a majdnemen, nagy a felen, mert látszólag tíz év alatt irreális fontosság tulajdonítható a hónapoknak is –, és ez a korkülönbség ad némi kontrasztot.

Masha egy új dolog. Nem egészen képzeletbeli barát, mert olykor mintha már-már hatással lenne a környezetre, de nem is létezhet, mert senki más sem látja. Mindenképpen Abby képzeletének szüleménye valamennyire, mert olyanokat tudnak a másikról, amik sosem lettek kimondva. Abby gondolt már arra, hogy őrült, tudathasadásos, vagy hasonló, de valahogy egyik alkalommal sem jut el arra a pontra, hogy emiatt túlzottan aggódni kezdjen. Masha az, aki mindig ott volt és van, a születésétől kezdve, és ő segített abban, hogy ép ésszel vészelje át a korai éveket, még ha azok egyre homályosabbá válnak.

És most Masha az, aki nyugtatja, nyírfákról énekel, és az ismerős orosz szöveg és a dallam szép lassan álomba ringatja.

Abby nem emlékszik ugyan, volt-e valaha olyan pillanat az életében, amikor nem emlékezett a másik (előző) életére, de abban biztos, hogy ez nem valami kivételesen jó vagy különleges dolog.

***


Amiben biztos: nem a jövőben született újjá.

Amikor rá akar keresni a reinkarnációra az iskolai könyvtárban, nem talál számítógépeket, még csak olyan ősöreg csotrogányokat se, ami egy vidéki városka általános iskolájában előfordulhatna. A dátum 1988. Nem pedig a 2010-es évek. Úgy látszik, ekkor még tényleg nem létezett internet, amit egy valódi sokk megtapasztalni, mert ez azt jelenti, hogy Abby keresgélhet mindent könyvekből. Szerencsére a könyvtáros félreérti a kétségbeesését, és nagy lelkesen elmagyarázza neki a katalógus rendszert, a tömérdek kis kártyát, aminek a segítségével esetleg valamennyivel gyorsabban találhatja meg a keresett információkat, és bár még mindig nem egy Google a rendszer, azért a nap végére valamennyire belejön. Ez persze nem jelenti azt, hogy sikerrel jár – az iskola könyvállománya igencsak korlátozott, és se a reinkarnációról nincs semmilyen kötet, se a pszichológia témában nem akad túlzottan sok lehetőség. Ez nem túl meglepő, tekintve, hogy nemhogy normális hétéves nem olvas ilyet, de normális tizenegy éves se nagyon, ettől függetlenül ugyanúgy kiábrándító marad.

Második és egyben utolsó választható opció a város könyvtára.

Abby nyári szünetének első hete azzal telik, hogy reggel a bátyját vagy valamelyik nővérét nyaggatja, amíg az hajlandó elkísérni oda, mert látszólag egy már nyolcéves nem közlekedhet még egyedül. Ebédre vissza. Délután újból könyvtár. Az ötödik alkalom után Blake az, aki végre nagy okosan hajlandó beiratkozni, és kivenni a húga számára azokat a köteteket, amiket látszólag kipécézett magának, és valahogy sikerül is átlopakodnia a gyerekrészlegről anélkül, hogy a könyvtáros rajtakapná, de persze haza nem vihetné.

Bátyja hősies önfeláldozásának hála Abby könyvtárba járása heti hat alkalomról egyre csökken. Elise és Caroline el vannak ájulva a hirtelen jött szabadidőtől, és innentől azzal vannak elfoglalva, hogy a barátaikkal járjanak el akárhova, ami nem a szülői házat jelenti. Moziba. Kajálni. Trécselni. (Cigizni a hídhoz, de ezt az információt Abby későbbi zsarolásra tartogatja. Az ő ujjai egyelőre nem viszketnek egy szál után se, ami felemelő érzés három év leszokási kísérlet után. Nos, másfél évnyi kísérletezés, az első másfél az elkezdésre ment rá.)

(De a lényeg, hogy ennek a szervezetnek nincs szüksége nikotinra.)

(Ez egy igencsak morbid gondolat.)

A reinkarnációs elméletek a nyolcvanas években használhatatlanok, mint kiderül, vagy az emberek nem veszik elég komolyan a témát. Nem mintha ez változna az évek során, gondolja Abby, ahogy újabb kötetet tol félre, a Tumblr sem segítene sokat, és kilencven százalékos valószínűséggel az AO3 oldalának valamelyik címkéjét dobná ki találatként az első oldalon.

Senki sem hoz fel olyan példát, hogy valaki a múltba szülessen.

Masha nem látja ennyire vészesnek a helyzetet:

– Gondolj rá úgy, mint egy… lehetőségre. Kísérletre.

– Most akkor melyikre? – morogja Abby, minden hétéves fásultságával.

– Mit tudom én.

Masha nagyon segítőkész tud lenni olykor. Ez nem egy ilyen pillanat.

Abby oroszul ír „naplót”. Nem akarja elfelejteni se a betűket, se a nyelvet, és ez még ráadásul abban is segít, hogy egyik túlzottan kíváncsi nővére se tudjon mit kezdeni vele, ha rátalál. Szépen sorakoznak a tények, és a nyár végére minden egyetlen vastag, plusz lapokkal teletűzdelt füzetben van. A használhatatlan reinkarnációs elméletek. Az élete.

Született Moszkvában, 1991-ben. A hónap és a nap nem világos, a név továbbra is ismeretlen. Volt egy nővére. Az élete – vagy inkább ami maradt belőle – apró tőmondatokban, nagyjából időrendben, vagy legalábbis ahogy el tudja rendezni. A személyek, akiket ismert, és akikre tényleg emlékszik, a hobbijai, egy külön lista animéknek, mert bár ez manapság még nem népszerű, ettől függetlenül szükség van egyre. Egyszer talán újranézi őket.

Abby leírja múltbeli életét, először szinte olvashatatlan, majd egyre formálódóbb cirill betűkkel, próbálja megemészteni, hogy meghalt – a szülei, a nővére, a családja, a barátai mind-mind ott maradtak, miközben ő meg itt ragadt, és technikailag még meg sem született –, ami nem megy, azt, hogy nem egészséges, mert Masha nem véletlenül van még mindig vele, azután bezárja a füzetet, és behódolva a kliséknek egy cipős dobozba rakva elsüllyeszti a szekrény mélyén.

Abby elmúlt nyolc – a hónapoknak egyre kevésbé van jelentősége –, és megpróbálja elfelejteni, hogy ő nem csak egy nyolcéves walesi kislány.

Nem sikerül.

Néha felkel, és nem érti, miért nem egy panellakásban van egy koszos külvárosi részben, ahol minden szürke és szögletes. Mit keres egy nagyon zöld, nagyon szép városkában, egy hatalmas, családi kertes házban, kutyával, kerttel, saját hintával, három testvérrel. Nem ismeri fel a saját szobáját. Nem érti, miért nem szirénázik a mentő, miért nem kel fel hajnalban a szomszéd autójának riasztójára, miért nincs alap autózaj. De igyekszik.

– A nevem Abby Williams – ismétli reggelente. Ez a könnyebbik része, erre nincs alternatívája. – Nyolc éves vagyok. Walesi. Nem Oroszország. Nem Moszkva. Welshpool.

Nehéz beilleszkedni. A családja szereti, persze, de négy éves volt, amikor utoljára próbálta megmagyarázni Mashát és azt, miért motyog oroszul, ha zavarba jön – de a végén az egész, félig eltervezett beszéde egy összekuszált dadogás lett, minden értelem nélkül holmi emlékekről, az anyja pedig úgyis csak arról volt meggyőződve, hogy valahonnan felkapta a szavakat, mert megtetszett neki a hangzása, és csak megy együtt a mesével. Még Mashát is megkínálja sütivel, miközben az arrébb táncol, és rég nem ott van, amerre a tálcát nyújtja.

Abby szintén szereti a családját – ami egyben az új családja is –, és elfogadja, hogy sosem fogják megtudni, legfőképp pedig megérteni. A nővérei és közte túl nagy a korkülönbség, a bátyja és közte meg aztán pláne, és őt még ráadásul ritkán is látja most, hogy egyetemre jár.

Szóval ő lesz az a sablonos, csendes negyedik gyerek, a legfiatalabb, aki nem túlságosan barátkozó, inkább zárkózott, komoly, sőt, majdnem komor. Könyvmoly, amit Abby kiábrándítóan igaznak talál, miután internet és valóban érdekes sorozatok nélkül más opció nemigen marad. Persze, az udvarra mehetne, és némi gyerekes impulzivitás is közrejátszik abban, hogy a hintázás hirtelen a világ egyik legjobb dolga, de a legjobb egyedül, Mashával. A világ egyszerű.

Masha szerint kapott egy új lehetőséget.

– Lehet, hogy nem kellett volna meghalnod, és ezért most kezdheted előröl. Mint egy rossz számítógépes játék, ahol elfelejtettél menteni. Az univerzumnak nagyobb céljai vannak veled.

– Tudom, hogy nagyon bejön a transzperszonális pszichológia, de mi lenne, ha nem próbálnád spirituális szintre emelni ezt az egészet? Az univerzumnak nincsenek céljai.

Vagy ha van is, az az entrópia.

– Annak semmi köze ehhez. Mármint a transzperszonális pszichóhoz. Azt hiszem. Miért kell mindenkép ok? Itt vagy, nem elég ennyi?

– De, persze, de nyolcvanas évek? – húzza el a száját Abby. – Elfogadom, hogy nincs internet, de kezdem gyűlölni, hogy Caroline rákattant az „új” Kylie Minogue számra, Elise pedig megállás nélkül Madonnát hallgatna. – Az új körüli idézőjeleket még mutogatja is, hátha nem hallatszik eléggé a hangsúlyon az irónia.

Mértékkel elviselhetőek ezek is, de Abby hosszútávon eddig maximum az AC/DC-t bírta a legtovább, utána a U2-t, és ez is csak egy napig tartott. Hiányolja Grimest, Halsey-t, elvont Tycho-számokat akar hallgatni, kevésbé elvont Arctic Monkeyst, és komolyan szeretné, ha a csúcsot nem az átkozott Never Gonna Give You Up jelentené.

Legalább Blake egyetért abban, amikor itthon van, hogy a Rick Astley lemezt karácsonyig el kell pusztítani, lehetőleg már tegnapelőtt. Egy testvérének az ízlése legalább nem pocsék teljesen.

(Következő évben jön a Lambada, Abby pedig minden harminc évét félretéve fejhangon sikítva kirohan a házból, amikor az megszólal a rádióban, mint a legújabb sláger, mert nem, nem, nem, ezt egyszerűen nem tehetik meg vele…)

(Mint kiderül, megtehetik. Sőt, meg is teszik, Elise pedig külön élvezetét leli abban, hogy minden egyes alkalommal felhangosítja a rádiót, amikor megszólal a dal és Abby is a közelben van. Egészen addig meri ezt megcsinálni, amíg húga egy hajnalban fel nem rak bosszúból egy AC/DC lemezt a szobájában a régi lejátszóra, amit megörökölt, amikor vettek egy olyat, ami CD-t is lejátszik. Nos, nem az első alkalommal kapcsol, hanem a zsinórban harmadik maximum hangerejű Highway to Hellre, az irónia és a klasszikus, hallgatható rock kedvéért.)

***


Abby tíz, amikor Masha mellé megérkezik Aiko.

Masha Abbyvel együtt nőtt fel, egészen hét évig. Utána volt egy törés, azóta konstans huszonéves arccal mászkál, ami Abbyt annyira nem zavarja, mint az, hogy így kétszer akkora, mint ő. Még mindig. És lapos, mint egy deszka, de inkább, mint egy fiú – a keskeny csípője alapján inkább utóbbi felé hajlik, ha az arcával nem is.

Masha öltözködése változik, az orosz népviselettől egészen a Pocahontas-szerelésig, mikor hogy van kedve. Újabban úgy tűnik, megállapodott a bő batikolt póló és rojtos farmernadrág kombójánál, virágokat tűz a hajába, kizárólag olyan búzavirágkékeket, mint amilyen a szeme, és mezítláb mászkál mindenhova. Fekete haja hol kócos, hol befonva, de mindenképp göndör, mert állítása szerint ez az egyetlen, amit ebből az évtizedből sikerült leszűrnie.

Egyszóval Masha külsőleg olyan, mint egy huszonegyedik századi androgün hippi. Hipszter, ha mellérakja a szemüveget is, és általában mellérakja. Orosz népdalokat dúdol, vagy épp Taylor Swiftet, ami azért morbid, mert Abby nem emlékszik egyetlen számra se ettől az előadótól. Se arra, hogy hallgatott volna tőle bármit is.

Aiko egyik napról a másikra „toppan be”.

Egy hétig meg se szólal, csak nézelődik, néha elmosolyodik, de összességében nagyon ügyel az általános jégkirálynő összképre, ami nem nehéz, tekintve, hogy fehér a haja, a szemöldöke, a szeme jegeskék – egyszerre nagyon hasonlít és végtelenül különbözik Masháétól –, és kivétel nélkül mindig valami jégvirágmintás kimonót hord.

– Aiko vagyok – mutatkozik be végül egy este.

Masha vidáman pattog az íróasztal tetején, lábujjaival gyűrögetve Abby matekháziját.

– Nahát, a jéghercegnő bemutatkozik – mosolyog, mintha nem csöpögne méreg a szavaiból. Aiko rá se hederít.

– Örülök, hogy találkoztunk – hajol meg.

Abbynek kell két perc, amíg összeszedi magát, és viszonozza – helytelenül, de miért ne, új képzeletbeli barátja pedig amúgy is türelmesen vár –, azután dadogva bemutatkozik:

– Abby Williams.

– Tudom.

– Gondoltam.

Masha ingerülten leugrik az asztalról.

– Persze, hogy tudod. Mind tudjuk. De rád speciel semmi szükség – trappol Aiko elé, és mert mind egy nagy klisé, kezdve Abby reinkarnációjától egészen Masháig, mint Abby valóságba majdnem-de-nem-teljesen-fizikailag kivetített tudathasadásáig, még az ujját is az új lány mellkasának szegezi.

Legalább Aiko biztos, hogy lány. Már ami a mellméretéből levont következtetéseket illeti.

– Természetesen van – cáfolja meg Aiko rezzenéstelenül.

– Nem, nincs. A japán mániájának maradnia kell – morogja Masha. – Takarodj vissza az elméjébe.

Az ujja még mindig Aiko melle között bökdösi a lány szegycsontját, már amennyire a kimono anyaga ezt engedi. Abby úgy dönt, hogy ez a látvány túlságosan zavaró az ő tízéves-harmincötéves agyának, így inkább magára húzza a takarót, és lekapcsolja a lámpát.

– Holnap elmondhattok mindent – motyogja.

Ha valami jó a tízéves részben, az az, hogy könnyen bealszik az ember lánya.

Aiko később se lesz beszédesebb, de annyit azért hajlandó megerősíteni, hogy Abby elmeállapota nem éppen olyan, mint amilyennek lennie kéne. De egy újabb lehasadó szilánk mit számít, mondhatná a kislány, és Masha bármit képviseljen is, ennyire nem ismeri. De talán ez azt jelenti, hogy régen tényleg hallgatott Taylor Swiftet, ami egy roppant zavaró felfedezés.

Aiko továbbá jobb, mint egy légkondi. Mert látszólag ő egy teljesen animés Yuki-onna, de legalábbis a jégkirálynő stílushoz alapból jár egy adag tényleges jég is, vagy legalábbis az aktuál-hőmérséklethez egy mínusz négy fok. Tekintve, hogy ő télen csatlakozott a „csapathoz”, ez elég zavarónak bizonyul. Abby alig tudja kivárni a nyarat, amikor tényleg hasznos lesz az, hogy egy jeges aura követi mindenhova.

Ha már a tudata ilyen fura szilánkokban nyilvánul meg, legalább legyen értelme is.

Masha az első pár hétben minden alkalmat kihasznál, amikor magához ölelheti Abbyt, miközben kirívóan mered Aikóra, amit se az áldozat, se a célpont nem igazán ért, Abby főleg azért nem, mert a japán „szellem” soha semmilyen hajlandóságot nem mutat a fizikai kontaktusra, és Mashának egy pillanatra se kell attól félnie, hogy Aiko agyában egyszer csak átkattan valami, és hirtelen le se lehet kaparni majd a kislányról.

(– A nevem Abby Williams – ismétli továbbra is. Néha elfelejti elmondani, néha túl fáradt, de még nem meri teljesen elfelejteni a mantrát. – Tíz éves vagyok. Welshpoolból.)

Azután Abby betölti a tizenegyet.

***


Az első levél egy teljesen észrevétlen jelenség. Ha nem az lenne, Abby nyilván hamarabb kiakad, úgy két héttel, de ekkor újdonsült szabadnapjait épp a legújabb kutatási témája, a tudathasadás tölti ki. Masha át akarja terelni a spirituális témákra, Aikót ellenben meglepő módon érdekli a dolog, hogy is jöhettek létre ők ketten. Már ha tényleg Abby tudatának formái.

Az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy holmi elfeledett, amnéziás őrszellemek, amik valamiért Abbyre akaszkodtak, és az eredeti céljuk az volt, ellenőrizzék, nem pusztítja-e el a múltat, miután szétcsúszott a túlvilági reinkarnációs ciklusa.

Masha tagadja. Aiko megvető tekintete mindent elmond.

Szóval, az első levél jön és megy. Fehér, átlagos, unalmas, egy rövid, jellegtelen prospektussal és egy roppant homályos megfogalmazással egy bentlakásos iskolával kapcsolatban. Az iskola által küldött professzor két hét múlva érkezik. Amennyiben nem megfelelő az időpont, úgy írjanak. Az iskola igen jó hírű, ösztöndíj-lehetőséget is tud nyújtani, amennyiben a diák igényt tart rá, valamint mindenképp küld egy professzort, aki további, részletesebb információkkal is szolgál.

– Egy professzort – hüledezik az anyja. – Mégis milyen iskola… Abby, neked mondott erről valamit Miss Arriett?

Abby csak a fejét rázza.

– Nem igazán érdekel – tisztázza azért, mert anyja túl kíváncsi, Abby viszont egyáltalán nem tervez bentlakásos iskolába menni.

– Pedig képzeld csak el, angol iskolai egyenruha – vihogja Masha kifelé menet. Az általános iskolában szerencsére nem vitték eddig túlzásba, és a középiskolában sincs, de attól a tipikus, angol iskolásruhától Abbyt kiveri a víz.

– Mi az iskola neve? – kérdezi az apja.

Az anyja újra átfutja a levelet.

– Nem tudom – mondja végül. – Furcsa. Mintha elmosódott volna a tinta, nézd…

Abby kimenekül a konyhából. Masha kuncogva követi.

***


– Abby, gyere le egy kicsit – kiabál fel az anyja.

Semmi gyanús. Teljesen normális nap, amikor csak pihenni kell, maximum esetleg eltűntetni Elise cédéit és lemezeit, mielőtt hazajön a főiskoláról. Már csak Caroline-nak kell jövőre kollégiumba mennie, és Abby elintézheti, hogy az általuk oly féltett Lambada eltűnjön végre az életükből (és mellesleg szörnyű halált haljon).

(Hogy miért kellett megvenni bakelit lemezen, holott nyilvánvaló, hogy már kimegy a divatból –ezt még az is belátja, aki nem a Youtube korszakából jött –, örök rejtély marad.)

Szóval Abby nem gyanakszik, még akkor sem igazán, amikor Masha megtorpan a nappaliban, és csak azután lép be, hogy Abby is beljebb merészkedett, Aiko pedig továbbra is az ajtóban ácsorog. Utóbbiban nincs semmi szokatlan, Aiko nem nagyon kedveli a… tömeget. Vagy Abbyn kívül bárkit. Sőt, ami azt illeti, Abby néha úgy érzi, őt is csak megtűri, mint ahogy más elviseli, hogy néha pont akkor esik az eső, amikor nincs nála esernyő és előző nap mosott hajat, vagy hogy a lift heti egyszer nem működik, és attól nem fog megjavulni, ha a lakása a tizediken van.

A nőben sincs semmi furcsa, az anyjával tűnik egyidősnek. Szőke haja elegánsan rövidre nyírva, olyan stílusban, amitől Abbynek megfájdul kissé a szíve, mert ilyen egyenes, vállig érő haj manapság nem divat, senki sem hord ilyet, de az ő idejében, a jövőben…

Egészen könnyen megy már ezeknek a gondolatoknak az elnyomása.

Masha körbejárja, majd beleszagol a hajába, ami látszólag neki is legalább annyira tetszik, mint Abbynek. Várhatóan le fogja majd cserélni Kleopátra-frizurára a sajátját a közeljövőben. Aiko tekintetéből süt az értetlenség, de ő amúgy is sok mindent nem ért Mashával kapcsolatban, és látszólag azt se képes felfogni, hogy az ellenséget viszonoznia kéne.

A nő persze ugyanúgy nem veszi észre, azt, hogy egy személy helyett hárman érkeznek, mint bárki más, inkább leteszi a teát – nem a legdrágább és legcsicsásabb porcelán, de azért a próbálunk-bevágódni kategóriába sorolható még bőven –, majd mind a kislányra néznek.

Abby esetlenül áll és visszanéz. Nincs az az isten, hogy leüljön a szülei mellé a kanapéra, vagy akár a második fotelbe. Igazság szerint a legjobb opció az lenne, ha állva maradhatna, mert az rövid- és hosszútávon is egyaránt kedvezőbb jelentőséggel bír, ami a nappaliban maradást illeti.

Az anyja csak elnézően mosolyog a látszólag teljes szociális alkalmatlanságán.

– Abby, ő itt Charity Burbage professzor – mutatja be a vendéget. – Tudod, azzal az iskolával kapcsolatban, amiről múlt héten kaptunk levelet.

Abby tudja. Ez megmagyarázza a bevágódós teáscsészét is. A nagyon speciális intézmény, még-különlegesebb oktatási rendszerével, a rettegett bentlakásos iskola. Abby eleresztette a füle mellett a nagy részét, a későbbieket is, amikor az anyja felhozta a témát, mert egyszerűen nem érdekelte, és nem is gondolta volna, hogy tényleg küldenek valakit, nem csak valami prospektust, ami alapján aztán jelentkeznek, utána meg mehetnének valami jó távoli helyre fura felvételi elbeszélgetésre, ha Abbyt valami csoda folytán érdekelné a dolog.

Ez nem valószínű, így úgy döntött, felesleges információként egyszerűbb elfelejteni a dolgot.

Úgy tűnik, hiba volt.

– Öhm, örvendek – motyogja Abby, ami inkább kérdésre sikeredik, de a professzor (egy professzor?! Komolyan? Ilyen fiatalon?) ugyanúgy csak mosolyog rajta, mint az anyja.

Hátborzongató.

– Én is örülök, hogy találkoztunk, Abigail. Azt hiszem, a legjobb, ha a közepébe vágunk, nem igaz? – áll fel, és előhalászik kéken csillogó kézitáskájából egy sárgás borítékot, majd átnyújtja.

Valami riasztóféle szólal meg Abby agyában. Ostoba módon nem vesz tudomást róla, és átveszi a levelet.

– Bontsd csak ki – bíztatja Burbage professzor, miután Abby megítélése szerint valószínűleg túl sok időt tölt a címzés bámulásával.

Ez rendben, ki lehetne bontani, de…
A. Williams kisasszony részére
Wales, Powys megye

Welshpool

Adelaide Drive 30., emeleti harmadik hálószoba

Igen, határozottan riadó. Hálószoba.

A viaszpecsét az előbbi sima riadót kettes szintű riasztásra emeli. Az R betű az állatokkal… sosem látta, de valahonnan mintha ismerős lenne. Biztos benne, hogy ez a négy – kígyó, oroszlán, sas és borz – valahol, valamiben egyszerre van jelen, de sajnálatos módon semmi sem ugrik be. Pedig kéne. Talán.

Aztán kihúzza a levelet, ami, csakúgy, mint a boríték, nem papírból van, és rajta…

ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola – áll a fejlécen. – Igazgató: Albus Dumbledore…

Roxfort. Roxfort.

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.

Roxfort.

Abbynek másfél éve volt az utolsó, aprócska pánikrohama. Ahogy ott áll a nappaliban, körülbelül teljesen földbe gyökerezett lábbal, kezében egy levéllel, ami egy szaros boszorkányképzőbe ad meghívást, úgy érzi, nem áll messze attól, hogy visszahozza ezt a régi, szép szokását.



**************


Megjegyzések:

Fejezet végén így némi megjegyzés kiegészítésként, csak hogy teljes legyen a kép :)) (Egek, mintha regényt írtam volna, és már kéne a függelék.)

  1. A dal, amit Masha énekel, ugyanaz, ami az Anna Karenina 2012-es feldolgozásában szerepel. Ott a címe The Girl and the Birch. Magyar verziójának a címe az Áll egy ifjú nyírfa a réten. Youtube-on fenn van mindkettő, utóbbinál az első vagy a második találatnál vegyesen oroszul és magyarul és éneklik, már amennyire sikerült kivennem. (Link: https://www.youtube.com/watch?v=95tq6j6I_g8 (orosz(?)-magyar), https://www.youtube.com/watch?v=hwOHDO7DJXc (Anna Karenina féle).

  2. Az elmosódott címről… úgy képzeltem, hogy bűbáj van a levélen. Valami névnek szerepelnie kell, de jobb lenne, ha a muglik nem híresztelnék, nem kérdezgetnének körbe az előző iskolánál, ezért, voilá, varázslat :D Jellemző megoldás lenne a varázslóknál, hogy titokban tartsák a Roxfortot, szerintem legalábbis. (Hogy van-e egyéb bűbáj a levélen, hogy biztos, hogy ne mondják le ezt a „felvételi elbeszélgetést”? Hm…)

  3. Ami a levél címzését illeti, abban nem vagyok biztos, hogy jól csináltam, ha valaki esetleg tudja, hogy kéne ennek valójában kinéznie – Harry Potter stílusban –, az szóljon, és akkor javítom :) Mellesleg Welshpoolban tényleg van Adelaide Drive, épp csak 30-as sorszámú háza nem létezik, legalábbis az addressfinder.guide szerint. Google Maps már a számokat se ismeri, szóval oda már nem is mertem fordulni.


Köszönöm az olvasást! :)
Pre-Roxfort - II. rész by MSe
Szerző megjegyzései:
Pre-Roxfort 2/4.
Pre-Roxfort

II. rész



Abby végül nem kap pánikrohamot.

Sokkot? Határozottan. Pánikrohamot? Hála az égnek, hogy megússza.

(A sokknak megvan az a határozott előnye, hogy könnyebb elhatárolódni az eseményektől. Elég ülni, hitetlenkedni, bólogatni, a kiborulás pedig ott vár egy sötét sarokban, mint egy rémisztő, gyerekkori szörnyeteg, meg se próbálva elrejteni a tényt, hogy a karmait élezgeti későbbre.)

Kínos is lenne, főleg, hogy elméletileg kinőtte már ezt az aprócska rossz szokását, ráadásként feltételezhető leendő oktatója előtt visszaesést produkálni (még ha morbid is az olyan gondolat, ami a drogozással süllyeszt egy szintre egy pszichés zavart) felettébb kellemetlennek bizonyulna… Apropó, leendő.

– Ugye ez csak vicc? – nyikorogja, mert tényleg? Roxfort?

Mint a Harry Potterben? Abby kétségbeesetten keresi a kibúvókat, de kapaszkodó híján nehéz. Mentek már a kilencvenes évek elején kandi kamerás átverések? Megírta-e egyáltalán az a nő azt a könyvet?!

Abby nem tudja.

Ami azt illeti, Masha vagy Aiko se.

– Rám ne nézz – vonogatja vállát az előbbi, holott, Abby egy pillantást se vet rá, miközben zavaróan közel húzódik Burbage professzorhoz, és feleslegesen sok energiát fektet bele abba, hogy igyekszik nem hozzáérni, amiből úgyis az lenne, hogy csak átsiklik rajta. – Én csak Gary Oldmanre emlékszem. A fegyencet játszotta, nem? Aztán kiírták valamelyik részben.

– Alan Rickman – teszi hozzá kötelességtudóan a saját részét Aiko csendesen, továbbra is az ajtóban ácsorogva. – Alan Rickman – ismétli meg, egyrészt nyomatékosításként, másrészt mert neki se ugrik be több minden. Abby nem biztos abban, miért annyira zavaró, hogy Aiko pont arra a pasira emlékszik.

Ő maga azonban képtelen összeszedni ennél jobban a gondolatait, és hogy mit jelenthet ez – túl sok mindent, túlságosan is sok mindent –, így átmenetileg elengedi, és úszik az árral. Ez lényegesen könnyebb opció, mint kiderül, mert Charity Burbage professzor könnyedén átveszi az irányítást, és előhúz csillogó táskájából egy botot, hogy a megfelelő mederbe terelje a beszélgetést.

(Csak és kizárólag a folyóval kapcsolatos metaforák kedvéért maradva ennél a megfogalmazásnál. A folyó egy jó dolog. Hacsak abból ivott volna a halála után, amelyikből kellett volna, és amelyikre nem emlékszik – vagy nem is létezik –, most jóval kevesebb problémával kellene szembenéznie.)

– Nem, természetesen nem az. – Abby regisztrálja, hogy félig a szülei felé is fordul, akik nem úgy néznek ki, mintha tudnák, miről van szó, így átnyújtja nekik a levelet, aminek össz-vissz a fejlécét se olvasta végig, de valahogy nem is kíváncsi, ha egyszer a Roxfort szócska után teljesen egyértelmű, mi állhat benne. Nos, félig egyértelmű, mert filmes tudása megkopott az évek folyamán, és most nem ugrik be minden információ villámcsapásra, csak úgy, spontán, ahogy kellene neki. – És hogy elejét vehessük a vitának, tessék – int az asztal felé, akár egy karmester, amikor az apja már szólásra nyitná a száját, valószínűleg hogy felháborodva kizavarja a professzornak álcázott holdkórost a házából, mert mégis mit képzel ez a nő, hogy ilyet művel, hitegeti őket egy fantasztikus iskolával, aztán kiderül, hogy valami őrült, bottal…

Az asztalon a csészéhez tökéletesen passzoló porcelán alátét megremeg, majd kanárivá változik, aminek látszólag semmi fenntartása nincs az ellen, hogy a döbbent csöndet vidám trillával törje meg. Kitárja a szárnyait, tesz egy kört a levegőben, majd leszáll Burbage professzor kinyújtott ujjára.

Abby asztaltáncoltatásra számított. A madárral nem tud mit kezdeni. Túl látványos, túl kirívó, túlságosan semmi értelme. És annak se, mit akar ez a nő, mit keres itt, miért…

– Ó – mondja az anyja.

– Azta, ez nagyon baró volt – mondja az ajtóból Caroline, aki mégsem a barátaival lóg.

Abby nem mond semmit. Van úgy, hogy a csend sokkal kifejezőbb.

Abby apja ellenben minden előző majdnem-ingerültségét nélkülözve válik a megtestesült nyugalommá.

– Azt hiszem, kezdhetnénk elölről ezt a beszélgetést – jelenti ki, egy pillantást vetve a kezében tartott levélre.

Caroline vigyorogva betrappol a nappaliba, és a kanapé háttámlájának támaszkodva olvassa el a szöveget. Masha mellészegődik, és a férfi másik válla fölött félhangosan ő is elmotyogja a kezdő sorokat:

– Tisztelt Williams kisasszony! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. – Elvigyorodik. Ahogy Caroline mellett áll, mintha ikrek lennének, akik a pokolból szabadultak. Abbynek nagyon nem tetszik a kép. – Édesem, boszorkány vagy – pillant fel a lányra.

– De előbb, visszaváltoztatná az alátétet, kérem? – szedi össze magát Mrs. Williams, és még egy mosolyt is sikerül az arcára varázsolnia, ami nem tűnik erőltetetnek. A tányérból kanári ehhez a mutatványhoz képest semmi. – Nem szeretném, ha hiányos lenne a készlet. Ez az egyik kedvencem ugyanis.

***


Néha a kitartás is elég ahhoz, hogy legyőzd a lehetetlent – üzeni a Naruto. És ugyanazzal a lendülettel le is tolja ezt a torkodon a lehető legtöbb formában. Az a manga, ahol egy narancssárga ninja minden ninjátlanságával és három jutsuval ment meg mindenkit, mint a fenti üzenet tökéletes reprezentációja.

Abby örülne, ha a világba kicsit kevesebb kitartás szorult volna.

***


A helyzet ugyanis úgy áll, hogy Abby boszorkány.

Erre mindenkinek van valami reakciója, de Abbyére speciel senki sem kíváncsi.

– Bizonyára történtek furcsa dolgok, amikor nagyon dühös voltál, esetleg izgatott. Az ilyet véletlen varázslatnak hívjuk, gyerekkorban igen gyakori, de a pálcahasználattal szerencsére mérséklődik – magyarázza Burbage professzor. Mosollyal az arcán. Mert még Abby kifakadása is csak a lelkesedésén képes picit törni, a kedvén nem.

– Nem, soha ilyesmi nem történt velem – feleli Abby, még mindig kissé kábultan ücsörögve a fotelben, ahova akkor rogyott, amikor a kanári visszatért tányérka formába.

– Dehogynem – kukorékol Caroline, aki nem zavartatja magát, és a helyzet abszolút kiélésére törekszik, teljesen szégyentelenül. – Majd megfagytam néha télen, amikor lehűtötted a szobád. Meg remegtek a tárgyak, amikor kicsi voltál.

Anyja és apja bólogatnak, világosság gyúl a szemükben, mert végül kiderül, hogy nem kísértetjárta a ház, csak a lányuk boszorkány. Nem mintha eddig bárkit is zavart volna, vagy szimplán megemlítette volna, mint afféle apróságot, amivel a vécéről visszafele menet találkozott, és Abbynek fogalma sem volt egészen eddig, hogy bárkinek is feltűnt, amikor Masha úgy döntött, a tálalószekrényen a legjobb ugrálni. Úgy látszik, mindig van új a nap alatt.

Abby ettől függetlenül nyitja a száját, hogy közölje, az Masha és később Aiko hibája, nem az övé, de szerencsére még időben eszébe jut, hogy az ilyesmit bevallani sosem jó dolog. Képzeletbeli barátok? Az ember ebből kinő úgy hat-hét évesen, mert az iskolában már ciki. Ráadásul ez csak akkor történik, amikor Masha nagyon akar hatni a külvilágra.

És amikor nagyon-nagyon megerőlteti magát mellé.

Aikónak enélkül is megy, de Aiko sosem zavartatta magát amiatt, hogy érdekelje a külvilág.

– És ha nem akarok menni? – kérdezi Abby, akinek viszont még mindig nem tetszik a tény, hogy egy kanári mindenkit meggyőzött arról, a helyzet egyáltalán nem abszurd.

Az a baj, hogy de, az, nem is kicsit, morbid is, de nem, még nem szabad sikítania és végiggondolni a dolgot. Ússz az árral, mondhatta vagy fogja mondani valami híres ember, esetleg ismeretlen tumblrös. Közhely, de inkább közhelyekkel élni, mint értelmesen megőrülni.

– Előbb végig kellene hallgatnunk, amit a professzor mondani akar, Abby – rója meg az anyja, akinek a lelki egyensúlya a visszaváltoztatott porcelánnal együtt billen helyre. – Nem szabad rögtön mindent elutasítanod csak azért, mert ismeretlen, és megijedtél tőle.

Bölcs szavak lehetnének. Abby nem mondja, hogy pont azért akarja csípőből kihajítani az ötletet az ablakon úgy, ahogy van, mert ismerős. Mert ijesztő, mintha kirántották volna a lába alól a világot, megrázták és kifordították volna, és ő most ott lebeg a semmiben, és nem tudja, ha megmozdul, kizuhan a semmibe, vagy szerencsésen újra a földön találja magát. Mert a nyolcadik film nem volt olyan régen, és mert ez az egész helyzet, ahol egy csinos, mosolygós nő közli vele, hogy boszorkány, túl szép ahhoz, hogy ne romoljon el pillanatok alatt.

Illetve nem, nem szép. Furcsa inkább. Érdekes. Csábító.

– A film valamikor 2000 környékén jött ki, nem? – szólal meg Masha elgondolkodva. – Valószínűleg akkor játszódik. Addig simán lelépsz akár az országból is.

Nyugi, üzeni burkoltan. Ne ess pánikba.

Késő, de Abby azért mély levegőt vesz, és igyekszik felvenni az átlagos lány 2.0 álcát.

(Az 1.0 és 1.1-es verziók csúfos kudarcot vallottak az iskolában, még évekkel ezelőtt. A jelenlegi ellenben úgy tűnik, egész jól szuperál.)

– Semmi probléma, kezdhetjük akár ezzel is – mosolyog Burbage professzor. Még mindig. Úgy tűnik, ez az állandó arckifejezése, ami valahol mélyen hátborzongató. – Általában azt szoktuk javasolni a felvett diákoknak, hogy legalább az első évben vegyenek részt, és ha utána sem akarják folytatni, akkor természetesen visszatérhetnek a varázstalan oktatáshoz, és teljesen kivonulhatnak a varázsvilágból. Erre azért van szükség, mert a véletlen mágia az idő múlásával túlságosan instabillá és kiszámíthatatlanná válik, amennyiben nem tanulja meg összpontosítani és korlátozni pálcavarázslatokra, ez pedig mind a gyermekre, mind pedig a környezetére veszélyt jelenthet a későbbiek folyamán.

– Szóval olyan, mint egy robbanni készülő bomba? – kotyog Caroline túlságosan is élénken, és nagyon élvezi a helyzetet. Kicsit túlságosan is.

– Caroline! – szól az anyjuk élesen. – Viselkedj!

– De hát ezt mondta!

– Ez enyhe túlzás – próbálja tisztázni a helyzetet Burbage professzor. Próbálhatja, gondolja Abby, sok szerencsét hozzá ezek után. Pláne, hogy az „enyhe” szót használta. – De nagyban megnehezítheti az életét a későbbi években, amennyiben nem sajátítja el. Az első éves tananyag főleg erre épül, az alapismeretek elsajátítása mellett, persze.

A továbbiakban roppant egyszerű a helyzet: a szülei kérdezgetnek, a professzor válaszol. Masha kérdezget, a professzor természetesen nem válaszol, és még csak meg sem hallja. Caroline néha közbeszól, általa roppant elmésnek képzelt megjegyzésekkel tűzdeli a beszélgetést, és eléri azt, hogy Abby majdnem elszólja magát bosszúból a titkos cigikészletéről. Vagy ellopja. Ha a nővére így folytatja, a stressz miatt rövid úton visszaszokik rá, arra pedig egyáltalán nem vágyik.

Abby nem kérdez semmit, igyekszik nem átgondolni a helyzetet, és végül csak végigfutja a mellékelt tájékoztatót a tárgyak listájáról. Első éveseknek tilos a seprű. Vihet macskát, baglyot vagy varangyot. Utóbbiban az lenne a csodás, hogy legalább Elise-t és Caroline-t kikészíthetné vele nyári szünetek alatt, teljes… két vagy három évig, amíg be nem fejezik a főiskolát vagy egyetemet, és el nem költöznek, mint Blake. Akkor maradna az anyja, akit viszont nem akar kikészíteni vele.

Varangy tehát kilőve.

– Mennyi ennek a… galleonnak? Galleonnak az értéke fontban? Nagyon ingadozó az árfolyama? – kérdezi az apja, Charity Burbage pedig kész válasszal szolgál, hogy látszólag a galleon olyan masszív, amilyen masszív csak lehet ilyesmi a pénzügyi világban. Masha a szemét forgatja, és leül Abby karfájára.

– Szóval, boszorkány – kezdeményez klisésen beszélgetést, ami a kedvenc módszere arra, hogyan ne oldja a feszültséget. – Erre a fordulatra nem számítottam. Szerintem Aiko se számított. És te se. Úgy tűnik, nem Kansasben vagyunk már, Totó – paskolja meg még pluszban Abby fejét, majd kacagva arrébb ugrál, amikor az mogorván mered vissza rá.

Abby egy pillanatig gondolkozik azon, érdemes-e áthajítania rajta a díszpárnát, majd inkább letesz róla.

– Tegyük fel, hogy megyek – használja hát inkább ki a pénzügyi vitába beállt fél másodperc szünetet. A szavak keményebben jönnek ki a száján, mint tervezi, az enyhe, kitörölhetetlen orosz akcentus felerősödik kissé. De most itt a lehetőség, ki kell használni, mert honnan a fenéből tudná meg máshonnan, hogy mi a fenébe csöppent? – Milyen messze van az iskola? Milyen gyakran jöhetek haza? Tudok telefonálni? Levelet írni?

Skype-ra lenne szüksége a kényelemhez, de jó lesz a sima telefon is. Analógosan.

Charity Burbage arca megkönnyebbülten felragyog, látszólag a kérdésözönt tévesen őszinte kíváncsiságnak értelmezi. Abby rezzenéstelen arccal mered vissza rá, és közben eltökéli, bármit is tanít ez a nő, igyekszik elkerülni, vagy legalábbis a leghátsó sorban ülni. Biztos, ami biztos, veszélyes, ha a mindig mosolygós arckifejezést lehetséges még fokozni.

– A Roxfort valahol Skóciában van, senki sem tudja, pontosan hol, mert még az alapítók tették feltérképezhetetlenné. Az ajánlott kötetek listáján ott szerepel az iskola története is, egészen a négy alapító korai életének összefoglalásától kezdve az ötvenes évek végéig…

A következő információk olyanok, mintha csak mesét hallgatna. Mindenki érdeklődve figyel, meglepő módon még Abby is. A négy házról egy rövid mese, a tulajdonságokról, amiket képviselnek, és amiket Abby egyáltalán nem érez a magáénak, az iskola rövid házirendje, a házak közti verseny, a kötelező tárgyak, majd a harmadik évtől választhatóak. Burbage professzor látszólag egy ilyet tanít. Hála az égnek.

Az egész beszélgetés kissé elhúzódik, Abby fáradt, Masha nyűgös, Aiko továbbra is a látóperemén szobrozik.

Mindenki más abszolút meggyőzve, miután Charity Burbage professzor még a hoppanálást is bemutatta, mint a világ leggyorsabb közlekedési módját.

– Mondd, Abby, hogy döntesz? – kérdezi az anyja.

Abby eddig próbált egyre kisebbre húzódni a beszélgetés közepe óta, most pedig úgy rezzen össze, mintha rajtakapták volna. Pedig nem. Valószínűleg nem. Nehéz megmondani, ha az örök megértés frusztrálóan olvashatatlanná teszi az anyja arcát.

Szeretnék aludni, gondolja. Három réteg takaró alatt, mintha nem létezne a külvilág, és nem egy átkozott mesekönyvben lennék, amit nem is olvastam. Mintha nem most kéne egy életet megváltoztató döntést meghoznom.

– Nem feltétlenül muszáj azonnal – teszi hozzá azért. – A professzor biztos megérti.

Abby bólint.

– Oké. De úgyis mennem kell, ha nem akarok felrobbanó bomba lenni, nem igaz? – Caroline látszólag annyira nem értékeli, hogy a saját szavait használja ellene, legalábbis a fintora erre utal. – Bár még mindig nem értem, hogy lehetnék pont én boszorkány.

– Gondolj rá úgy, mint egy lehetőségre az élettől.

Burbage professzor szavai rosszabb formában már nem is érkezhetnének. Ez Masha bíztatása. Már akkor sem működött, amikor először hallotta. De Abby bólint, és igyekszik ő is mosolyogni. Reszketegre sikeredik, de jobb, mint a semmi, és látszólag a szüleit megnyugtatja, ami jó dolog, ugye.

– Megpróbálom – mondja hát. A listára felkerül az új identitás elfogadása is, mint újdonsült bababoszorkány. Vagy ilyesmi.

Burbage professzor és a szülei búcsúzáskor megbeszélik a legalkalmasabb időpontot az Abszol úti bevásárláshoz, ami látszólag az egyetlen hely egész Nagy-Britanniában, ami alkalmas a szükséges kellékek beszerzéséhez, és ami természetesen pont ezért Londonban van, négyórás autóútra Welshpooltól – nem mellesleg innen indul a vonat is.

(Búcsúzásként utána marad egy befőttesüveg, benne egy kék lángoktól ragyogó pillangóval. Állítólag megszokott, hogy hagynak valamit a leendő tanuló számára, mert nem mindig szokott jelen lenni minden családtag a tájékoztatás során, és bizonyítékként bármi apróság megteszi.

– Legalább a két másik gyereknek egyszerű lesz magyarázkodni – sóhajt megkönnyebbülten az apjuk.)

– Azta – dől végig a kanapén Caroline, miután a nő elment. – Boszorkány, mi?

– Úgy tűnik – ért egyet Abby, és hajlandó beismerni, hogy lehet, még egy kicsit a sokk hatása alatt van, ahogy bedugja az ujját az üvegbe, a pillangó pedig átrepül rajta.

– Sikítani fogsz?

– Még az is előfordulhat.

– Pánikroham? – Caroline élesedő tekintete kétséges sem hagy afelől, hogy ha Abby elpoénkodja ezt a kérdést, akkor abból balhé lesz.

– Nem – rázza hát a fejét. Talán, ismeri be magának.

– Akkor jó – bólint Caroline. – Arra leszek még kíváncsi, sikerül-e meggyőzni Elise-t és Blake-et mondjuk a varázsbefőtt nélkül, hogy nem kattant meg egységesen az egész család. Ó, ez jó műsor lesz.

***


A befőttesüveg egy darabig a polcon áll. Abby képtelen úgy létezni, hogy ne vetne rá mindig egy pillantást, így egy idő után bekerül a sarokba, a plüssök mögé, körülbelül fél óráig, amíg Caroline rá nem jön, és el nem kunyerálja tőle.

Abbynek egy pillanatra se fáj miatta a szíve.

***


Nem a múltban született újjá. Még csak nem is a saját világában.

Hanem egy regényben. Egy regényben, amiből csak a filmadaptációt látta, azt is csak egyszer, amiből alig emlékszik valamire, azon kívül, hogy nyilván varázslók voltak benne, és ez…

– Ez nem lehetséges – súgja Mashának és Aikónak este. A pillangó ekkor még a polcon van, a sötétben halványan derengő kék lángjai hátborzongató hangulatot kölcsönöznek a szobának. – Hogy lehetne lehetséges?

Masha az ölébe húzza. Abby még mindig elég apró ahhoz, hogy ezt a mutatványt kényelmesen kivitelezni tudják, és jelenleg a kényelem minden formája jól jön.

– Megőrültem, igaz? – kuncog fel végül halkan, miután egyik barátja se válaszol. – Végleg megkattantam.

Masha még szorosabban szorítja magához.

– Nem tudom – mormolja Abby hajába. Most, hogy lenyugodott, már elviselhető a jelenléte, nem úgy, mint egész délután. – De ne aggódj, minden rendben lesz. Ez izgalmas. Új. Egy fantasyban születtél újjá.

– Ahol nincs telefon.

– A fantasykban általában nincs.

– Urban fantasy. Menő alkategória.

– Mashának igaza van – lép előre Aiko, és olyan szokatlan, amit mond, hogy Abby szinte érzi, ahogy a feje búbján koppan a másik lány álla a döbbenettől. – A filmek később jöttek ki. Valószínűleg már rég elvégzed azt az iskolát, mielőtt kitör a háború.

– Tényleg, ebben háború is van – csap a homlokára Masha, kis híján Abbyt vágva fejbe. – Teljesen elfelejtkeztem róla.

– Amit mondani akarok még – folytatja Aiko, mintha nem is szakította volna félbe egy másik személyiségszilánk –, hogy ez egyben egy remek lehetőség is arra, hogy esetleg kiderítsd, miért létezünk, és hogy tudnád megállítani azt, hogy esetleg újabb szilánkok törjenek le az elmédről. Biztos a varázslók is foglalkoztak a témával. Többre mennél vele, mint a pszichológusok írásainak böngészésével.

– Ne becsüld le a transzperszonális pszichológia erejét! – hörgi Masha, miközben fenyegetően rázza az öklét Aiko felé. Ezúttal tényleg orrba találja Abbyt.

Aikónak a szeme se rebben.

Mindenesetre ez az eddigi legjobb érv amellett, hogy boszorkányképzőbe menjenek mind a hárman.

***


(– A nevem Abby Williams – ismétli reggel. – Tizenegy éves. Wales, Welshpool. És úgy tűnik, boszorkány vagyok. Egy létező regény világában. Egy nem létező regény világában.

Létezőnek lehet nevezni, ha Abby az egyetlen az egész bolygón, aki tud róla, hogy valahol máshol, borzasztóan messze meg fogják írni?

Mindenesetre nyomasztó. Túlságosan is.

– El kellett volna olvasni a könyveket, amíg lehet, igaz? – motyogja halkan, szinte csak magának. – Bár az se biztos, hogy segített volna, így, minimum tíz év távlatából.)

***


Charity Burbage tájékoztatójáról senki sem mondhatta, hogy nem volt érdekfeszítő és részletes is egyben. Többek közt kiderült, hogy létezik törvény arra, hogy ne rohanjon ki minden gyerek az utcára megmutatni a szomszédoknak a pálcáját, és azt, mit is tanult az év során. Abby nem fél attól, hogy valaha is kísértést érezne erre, a suliban egyetlen barátja sem volt, akinek dicsekedhetne azzal, épp szintet lépett és új felszerelést kap ebben az univerzális játékban.

Tényleg, a Harry Potterből játék is készült, igaz?

A két hét alatt, amíg otthon ül az Abszol úti kirándulásra várva, összeállítja a listát, amit tudnak, és ami szánalmasan gyér információnak bizonyul. Szerepel rajta Alan Rickman, Gary Oldman, egy óriáskígyó, egy gonosz varázsló, valami verseny a negyedik filmből, és sok egyéb apróság, összevissza, biztos, ami biztos. Még ha nem is Potterrel lesznek egy évfolyamon, ki tudja, a gyerek nem esik-e be a végére, és akkor jobb felkészülni rá. Mindenestre Abby nem szándékozik belekeveredni semmibe.

Felvették a Roxfortba. Nem hülye. Kell ugyan némi idő, amíg elfogadja a helyzetet, de bizonyára ez is ugyanúgy menni fog, mint minden más. Kezd belejönni valamennyire az alkalmazkodásba. Nem szükséges rá, hogy kinyírassa magát – mert amennyire emlékszik, Potter körül a vége felé hullottak az emberek, és Abby nem akar ebbe a kategóriába esni.

És akármennyire is lelkesek a szülei, az apja tisztázta, amennyiben nem tetszik neki az iskola, úgy a második évben nem muszáj visszamennie, hanem szerez egy tanárt nyárra, és felzárkózhat a normális iskolai anyagból, hogy ne csússzon évet. Csak az elsőt bírja ki.

– Én is bentlakásos iskolába jártam. Az eleje volt a legrosszabb. Szóval csak hogy tudd, anyád és én is megértjük, ha nem akarsz maradni.

Abby végtelenül hálás a lehetőségért. És komolyan gondolkodik azon, hogy élni fog vele.

– Kicsim, ugye tudod, hogy nem elküldeni akarunk itthonról? – ül le egy este az anyja is az ágyára. Feleslegesen simítgatja ki a ráncokat a takarón, majd még feleslegesebben a fürtöket Abby fején, de nem fog neki szólni erről, mert olyan gyerekes érzés, és olyan kényelmes picit tényleg csak Abbynek lenni. – Csak… szeretném, ha boldog lennél, és nem szalasztanál el egy ilyen lehetőséget.

(Abby tudja, hogy az anyja az, aki a leginkább aggódik az introvertált hajlamai miatt. Pont eleget hallotta. Meg az apját is, ahogy csitítja, hogy csak idő kell ahhoz, hogy kibontakozzon, akár az ő korában.)

– Tudom – mondja azért. – De biztos, hogy ez nem egy olyan lehetőség, amit pont érdemes lenne elszalasztani? – kérdezi, csak a rend kedvéért.

– Ha nem tetszik, csak egy év – emlékezteti. – Amíg rendeződik, aminek kell, és utána nyugodtan élheted az életed. De gondolj bele: végre hozzád hasonlóakkal járhatsz iskolába! A Hollóhát ház a professzor elmondása szerint pont hozzád való lenne, nem? Nem néznének ki, amiért szeretsz olvasni.

– Én nem is szeretek – húzza a száját Abby. Csak szükséges.

Az anyja csak mosolyog.

– Hát persze – mondja ugyanolyan beleegyezően, mint amikor évekkel ezelőtt Mashát kínálta sütivel. – Természetesen. De azért megpróbálod, ugye? Nem utasítod el egyből, igaz?

Abby szíve szerint a fejére húzná a takarót.

– Rendben – egyezik bele, miután a menekülés ennél a beszélgetésnél nem opció.

– Ígéred?

– Ígérem.

Anyja megkönnyebbülten mosolyog, és Abbynek majdnem bűntudata támad, mielőtt emlékezteti magát, most nem hazudik: ad egy esélyt az egész természetfelettinek, és elmegy boszorkányt képeztetni magából. Legalább egy évre.

– Annyira büszke vagyok rád. És annyira hihetetlen. A kislányom boszorkány – kuncog, mintha nem is Abby lenne tizenegy éves, amivel sikeresen eléri azt, ami Mashának se sikerül általában, hogy a lány elvörösödik.

Anya! – sziszegi. – Ebben nincs semmi nagy szám!

– Ó, dehogy nincs. Apád is nagyon büszke.

– Látod, te lettél a család pici szeme fénye – motyogta a szekrény tetejéről Masha. – Egy álom vált valóra, mi?

Van úgy, hogy a világ végtelen szart dob az ember nyakába, és akkor nyelnie kell, nem hánynia. Abby rájön, hogy ez egy ilyen pillanat, így bólint. Csak a döglött hal úszik az árral, mondta valaki megint más, és sajnos a helyzetre való tekintettel ez túlságosan is találó.

***


Abby még Blake-kel jön ki legjobban a testvérei közül – főleg azért, mert Blake az, aki a leghamarabb ér abba a korba, amikor egy babatestvérre vigyázni már nem ciki, és Abby még kellően kicsi ahhoz, hogy nyugodt szívvel igényelhesse ezt a címet. Az is hozzátartozhat még a dologhoz, hogy Blake egyetemre megy, és így nem az ő feladata lesz a bébiszitterkedés.

Abby sosem volt bajos gyerek – néha úgy érzi, gyerek se igazán –, de kifejezetten jólesik néha a pátyolgatás. Kicsit az első nővérére emlékezteti, bár csak Blake.

Caroline és Elise ugyanis teljesen mások. Nem rossz értelemben, hanem olyan semlegesen. A kapcsolatuk nem pocsék, csak… távoli. Két nővére között amúgy is alig több, mint egy év a korkülönbség, ellenben köztük és Abby között minimum hét. Amikor Abby kilenc volt, Caroline és Elise épp a második (tinédzser) dackorszakukat élték, és így természetesen bármi mást szívesebben csináltak volna, minthogy a húgukra vigyázzanak, amikor a szülők nem érnek rá.

Azt is hozzá lehet tenni, hogy Abby mentálisan úgy két évtizeddel idősebb náluk, így nem is velük tárgyalja meg minden problémáját. Azt tudja, hogy mindkét nővére alig várja már, hogy tizennégy, tizenöt, maximum tizenhat legyen, és minden összekapart életbölcsességüket megoszthassák vele – addig viszont minek? Nincs közös téma.

Ki hinné, hogy a túl nagy korkülönbség ennyire kellemetlen tud lenni. Mindkét irányban.

***


Elise hazaköltözik a kollégiumból. Blake segít neki, és kivesz három nap szabadságot, amíg itthon van.

Anyja teljesen tapintatosan a vasárnapi közös ebéd alatt dobja be a bombát:

– És képzeljétek, kiderült, hogy Abby boszorkány. A következő tanévet a Roxfortban kezdi.

Elise ráharap a villájára, Blake félrenyel, és fuldokol egy sort. Apjuk segítőkészen hátba veregeti.

Caroline is fuldokol, bár a nevetéstől, és vihogva lefejeli az asztalt.

Masha ezt a pillanatot választja, hogy végigjárjon az asztalon, ezúttal szabadon engedett hajjal, hosszú szoknyában és kopott farmeringben, hogy Abby szinte attól fél, lesodorja a vázát, és közben az I Got Life-ot énekli.

Ez egy végtelen fokkal jobb, mit amikor a Kalasnyikovot nyomatta végtelenítve, pont a múlt héten, Szibériába illő téli felszerelésben. A végén Aiko vesztette el a nyugalmát, kirugdosta a szobából, majd befagyasztotta az ajtó zárját, hogy vissza se tudjon jönni.

(Masha természetes könnyedséggel suhant át a falon, fél méterrel arrébb, de legalább az éneklésről letett.)

Visszatérve az aktuális helyzethez, érthető módon se Elise, se Blake nem hisz nekik. Még azután se, hogy Abby az orruk alá nyomja a nagyon aprólékos, nagyon pergamen felvételi levelét, Caroline pedig túlrészletezve ecseteli, milyen is volt a kanári, meg hogyan tűnt el Burbage professzor egyik pillanatról a másikra és bukkant fel máshol.

– Oké – jelenti ki végül Blake. – Ha majd lesz rá valami bizonyíték, akkor beszéljünk erről legközelebb. Addig meg úgy teszek, mintha nem hálózta volna be valami szekta a családomat.

– Ó, de van bizonyíték – vigyorog Caroline, azzal felpattan az asztaltól, mit sem törődve apjuk megrovó tekintetével. – Fél pillanat, és hozom. Fenébe, pedig tényleg azt hittem, sikerül a lepke nélkül is.

– Mintha ezt a kaotikus magyarázatot lehetne nem holdkórosok szövegének betudni – jegyzi meg vidáman Masha az asztal tetejéről, majd átvált a Let The Sunshine Inra.

Valószínűleg arra. Mert csak két sort tud belőle – és mind ebből a négy szóból áll. Néha „in” nélkül.

Abby pedig csak annyit tud, hogy a Hairben énekelték.

Soha többet nem nézi meg azt a filmet. Pláne nem Mashával.

***


A szellempillangó a befőttesüvegben meggyőző.

Ez lehetne meglepő is – de nem az. A holografikus vetítés ebben a korban még sci-fisebb, mint amilyen alapból kéne, hogy legyen, és bár a Star Wars tarol, attól függetlenül nem indul el (itt sem) a technológiai fejlődés ugrásszerűen ebbe az irányba.

(– Mi – mondja Elise. Apatikusan, mert a döbbenettől érzelmekre nem futja.

– Ez – tolja bele Blake kezét az üvegbe Caroline.

Abby azon gondolkodik, miért nem róla derült ki, hogy boszorkány. Van egy olyan érzése, hogy őt mérföldekkel jobban lenyűgözi ez a fejlemény, és ha bedobnák a Roxfortba, olyan lenne, mint a kóla és a mentos esete, szétpezsegné a világot.)

(Jobban belegondolva, lehet, mégis szerencse, hogy nem őt vették fel, hanem Abbyt.)

– Mit tudunk? – kérdezi végül Masha. Aiko csendesen lebeg Abby válla felett, és javítgatja a hiányosságokat a listán. Nincs sok dolga, az információk halmaza továbbra se finomodott, olyannyira nem, hogy Alan Rickman még mindig előkelő helyen áll.

– Amíg az Abszol útról nem szerezzük be a plusz könyveket, addig semmit – összegez végül Abby fáradtan. – Azt se tudjuk, Potter jelen lesz-e, attól függetlenül, hogy nem valószínű.

Összenéznek mind a hárman. Nincs semerre lépés, patthelyzet alakult ki, amiben itt szobroznak, és feleslegesen veszik végig azt, amit esetleg tudnak, és semmi értelme, olyan szorosan kapcsolódik a főszereplőhöz, és az általa okozott nagyon veszélyes helyzetekhez.

Ez csak egy mese, de Abby számára jelenleg a valóság, és tapasztalatból tudja, hogy könnyebb meghalni, mint ahogy azt a nagy átlag hiszi.

– Végül is, mindegy. Csak Pottertől távol – zárja be végül az új füzetet.

Ha valamiben biztos, hát az az, hogy nincs szükség arra, hogy háborúba keveredjen. A puszta túlélés vágyán kívül Abby továbbra sem igyekszik még egyszer meghalni holmi cselekmény kedvéért, szóval… igen. Távol, meghúzva…

Lehet, az anyjának lesz igaza, és tényleg a Hollóhátba kerül, ami természetesen tökéletes, mert egy hollóhátas karakterre se emlékszik, talán csak a másik srác volt a versenyen? Sosem mondták ki, nem fektettek hangsúlyt olyanra, aki nem a vörös házba tartozott, esetleg a zöldbe, így igazából teljesen mindegy volt a végén. Most is az.

De a lényeg? A lényeg az, hogy Abby az abszolút tökéletes helyzetre törekszik: a háttérkarakter pozícióra. A statisztáéra.

A céltalanul passzív, minden nagyratörő, becsvágytól mentes életpályamodell még sosem volt ennyire vonzó, mint most.
Pre-Roxfort - III. rész by MSe
Szerző megjegyzései:
Pre-Roxfort 3/4.
Pre-Roxfort

III. rész



Caroline körülbelül egész úton azon dilemmázik, vajon a varázslatos bevásárlóközpontot kéne megnéznie, ahol elméletileg minden extra drága, és semmit sem fog magának találni, vagy Elise maradék ösztöndíjából kéne vetetnie magának új ruhát egy teljesen varázstalan, de végtelenül hasznosabb bevásárló-negyedben.

Végül utóbbi győz – egy pillanatig sem hiszi, hogy Abby első év után otthagyná a sulit, így végül is, lesz még bőven ideje arra, hogy felderítse az új világot –, főleg azért, mert útközben rájön, a kazetta- és CD-gyűjteményének se ártana egy újabb darab. Főleg előbbinek, a méregdrága cédék még mindig inkább Elise reszortját képezik.

Abby nem érti, miért mondja, amikor úgyis bakelitet fog szerezni. Caroline imádja a zenelejátszóját, a nagy lemezeket, és akkor se hajlandó nem használni, amikor az emberiség technológiája kezd egyértelműen mást mondani erről.

(Az persze elég látványos, hogy a szüleik a létező legnagyobb megkönnyebbüléssel egyszerre fújják ki a levegőt. Abby tudja, hogy az anyja már napok óta azon volt, hogyan tudna finoman előhozakodni a témával, miszerint ne az egész család egyszerre szabaduljon rá a varázsvilágra. Ami eleve nem lehetséges, mert Elise minden elfogadása ellenére még mindig idegenkedik a mágia gondolatától is, Blake-nek pedig dolgoznia kell.)

(A varázsvilág átmenetileg megmenekül a Caroline hurrikántól.)

***


Abby még sosem volt nagyobb városban – ebben az életben legalábbis –, így London lassan előbukkanó nyúlványai az autópálya mentén, valamint az egyre ritkább növényzet szolgál némi újdonsült varázzsal. Némileg. Nem gondolta volna, hogy ennyire hozzá lehet szokni a vidéki élethez, és most, hogy itt vannak, tömérdek autóval, még több házzal, az egész utazás kissé nyomasztó élmény is egyben.

Nem szívesen mászkálna itt egyedül. Azt se tudja elképzelni, Caroline miért szeretne Elise-szel karöltve beleolvadni az egyik bevásárlóközpontba, vagy hogy a szüleik hogy engedik meg, de tulajdonképpen Elise már városi lány, és az utolsó, amit tenne, az az, hogy magára hagyja Caroline-t. Ezen az egy dolgon a főiskola képtelen volt változtatni. Ez egy fix pont a világegyetem szövetén. Vagy valami ilyesmi.

Abby reméli, hogy egy nap majd ő is határtalan magabiztossággal lesz képes belevetni magát a tömegbe, és nem érez majd késztetést arra, hogy harminchat (tizenegy) éves léte ellenére is igyekezzen a lehető legközelebb maradni az anyjához.

***


Charity Burbage professzor a megbeszélt helyen vár rájuk, mappával a kezében, a múltkori kék flitteres táskájával. Ezúttal nem valami hivatalos hangulatú kosztümöt visel, hanem hosszú, foltmintás szoknyát és csillagos felsőt kardigánnal. Masha azon nyomban újból beleszeret, és a Kleopátra-frizura mellé hamarosan lecosplayeli az egész szerelést, csak más színárnyalatban.

Aiko csak mogorván felsóhajt. Az ő ízlésének látszólag nem felel meg a tiritarka hangulat.

(Abby este úgy tesz, mint akinek nem tűnik fel, hogy a kimonón a cseresznyevirág szirmait felváltotta valami csillagpor-szerű, halványan derengő minta.)

(Mashában nincs ennyi tapintat.)

– Innen nincs messze a Foltozott Üst – kezdi a bevezetést, mint valami idegenvezető. Mosolyog. Milyen meglepő. – Londonban ez az egyetlen bejárat az Abszol útra, már ami a mugli oldalt illeti. Elsőre talán zavaró lehet majd a bejutás, de másodjára már könnyebb észrevenni, ha az ember tudja, hogy ott van. Összeállítottam továbbá egy listát az ajánlott üzletekről, ahol a legegyszerűbb beszerezni a kellékeket. A diákok közül ide jönnek a legtöbben, szóval már tapasztaltak egy elsős felszerelésének összeállításában. Erre jöjjenek, kérem.

Abby anyja és apja habozás nélkül követi, és a következő pillanatban már elmerülnek valami beszélgetésben, amit Abbynek se ereje, se kedve követni. Masha CHVRCHES számokat dúdol, egyiket a másik után, miközben hol előttük, hol rajtuk keresztül ugrál a tömegben, ami merőben szokatlan tőle, ugyanis inkább a mostanában hallottakat vagy a mainstream popkultúra termékeit részesíti előnyben.

Vagy a tömény agyfaszként címkézett baromságokat. Kalasnyikov, ugyebár.

Aiko legalább Abby mellett lépdel, ami szinte bármelyik másik ország városában fantasztikus lenne az augusztusi hőség ellen, de balszerencsére London pont az a hely, ahol nem igazán ismerik a kánikulát. Kellemes meleget igen, de ennél még Moszkvában is forróbb volt anno a nyár.

Charity Burbage szerencsére figyelmes annyira, hogy nem erőlteti Abbyre a társalgást, két kérdés után elegánsan visszatereli a szülőkhöz a témát, és minden felnőtt hagyja, hogy a kislány a kirakatok bámulásával foglalja el magát. Abby elégedett ezzel a felállással. Majdnem ő is elkezdi dúdolni a Leave A Trace-t Mashával együtt. Majdnem. Kissé talán túlzás lenne.

A Foltozott Üst, mint kiderül, teljesen hű a nevéhez, és leginkább egy lepukkadt kocsmához hasonlít, ami olyan szinten olvad bele a két szomszédos, szintén nem túl fényűző bolt közé, ahogy Abbynek abszolút nem tűnt volna fel, ha egyedül van. Ami azt illeti, a szomszédos boltokat se nagyon méltatta volna akárcsak egy pillantásra is, mert az egyik egyértelműen bezárhatott már évek óta, a kirakatban álló, napszítta borítójú könyvek szürkésbarna monotonitását csak tovább növelte az egyenletes porréteg. A lemezbolt megrepedt üvegének pedig minden egyes négyzetcentiméterét együttesek szintén kifakult poszterei borították, amik nem engedtek bepillantást az üzlet belsejébe, de ugyanakkor nem is nyújtottak akkora esztétikai élményt, hogy ezt a hiányt képesek legyenek kompenzálni.

Burbage professzor csupán egy pillanatra áll meg, hogy biztosítsa őket, a hely lepukkantsága ellenére teljesen biztonságos, sőt, egyenesen híres varázsló- és boszorkánykörökben, kiemelkedő történelmi jelentőséggel bír, és attól még, hogy egy koszos, félig elhagyatott üzlet külsejét kölcsönzi, még nem rossz hely. Abby biztos abban, hogy feleslegesen töri magát, mert innentől kezdve sosem lépheti át egyedül a hely küszöbét, amennyiben bármit is szeretne vásárolni. Nem panaszkodik emiatt, még szülőkkel is vonakodik továbblépni.

Caroline valószínűleg azért megpróbálná.

– Daisy Dodderidge az első tulajdonosa és az alapítója, az ezerötszázas évek elején épült. Akkoriban még nem volt ritka, hogy akár mugli vendég is betévedt ide – folytatja a történelmi érdekességeket Burbage professzor. – Ez mellesleg London legrégebbi pubja, ha nem is közismert minden körben.

Ami egy roppant udvarias megfogalmazása annak, hogy nyilván a muglik tévednek, erről vitatkozni se érdemes – anyja kissé megfeszülő mosolya legalábbis erről árulkodik. De a nő hamar továbblép másik, kevésbé kényes témára, amint érzi az alig megsavanyodó hangulatot.

– Szóval nem kocsma – slisszol be Masha az ajtón keresztül (szó szerint), hátrahagyva mindannyiukat.

– Mintha lenne különbség alkoholszolgáltatásra berendezkedett intézmények között – jegyzi meg Aiko epésen.

– Édesem, neked egy koktélbár és egy söröző között sincs különbség – dugja vissza a fejét az ajtón Masha. Úgy fest, mintha valami nagyon morbid és életszerű ajtódísz lenne, már csak egy kopogtató karika hiányzik a fogai közül. – A te véleményedre nem alapoznék.

Aiko néma válasza már egészen szokványos reakció. A következő pillanatban Masha egész teste előbukkan egy pillanatra, ahogy Burbage professzor belöki az ajtót, és előre lép.

A kocsma (pub) belseje ugyanolyan, mint a külseje: említésre se méltó, kopott, unalmas és szürke. Ahhoz képest, hogy állítólag a legrégebbi ivó a városban, nem úgy tűnik, hogy a tulaja büszke lenne rá. Abby nem igazán mer szétnézni, a kíváncsiságot nem érdemes ilyesmire pazarolni, és szíve szerint a lehető legkevesebb időt töltené itt. A kocsma (pub!) hangulata kellemetlen. Csendes, persze, ami talán a napszaknak köszönhető, az az egy-két vendég nem igazán csap zajt, de van valami a sötét fában és a mocskos ablakokon beszűrődő fényben, ami miatt úgy érzi, mintha visszadobták volna a tényleges tizenhatodik századba, a kocsma alapításának éveibe. Mintha kint nem ismernék az autót, a metrót, a telefont, és hamarosan az internetet is. Mintha visszarázódtak volna egy olyan korszakba, ahol a mágia volt a létező legvarázslatosabb dolog.

Mintha épp betrappolt volna Középföldére, egy lerobbant helyre, amin előzőleg gázolt át egy horda törpe, akik kiürítették az éléskamrát.

És a végtelenségig lehetne ragozni. Tudja, hogy túlreagálja, hogy a hely feleannyira sem vészes, mint amilyennek érzi, sőt, kifejezetten tiszta, és egyik ember se fest úgy, mint aki kést rántana a vécében, de van valami az elméje mélyén, ami nem hagyja nyugodni, ami miatt az egész félhomályos helyiség baljóslatúvá válik.

Anyja megérzi rajta a nyugtalanságot, és a vállánál fogva igyekszik a professzor után terelni, miközben Burbage biccentése mellé bájosan rámosolyog a csaposra, apja pedig köszön. Ami Abbyt illeti, igyekszik nem hiperventillálni, és titokban Masha kezét markolássza, miközben Aiko lopva a tarkójára nyomja jeges kezét, mintegy fizikai bizonyítékként arra, hogy itt van, jelen van, és nem fog eltűnni.

Az egész csak pár másodpercig tart, amíg kiérnek az aprócska hátsó udvarra, ahol mind a négyen szoronganak, a két szellemszerű tudatszilánk pedig félig a falba ágyazódik. Az ajtó bezárul mögöttük, visszaszorítva a pub nyomasztó légkörét és Abby érthetetlen érzelmeit is, amik majd a későbbiekben vizsgálatra szorulnak ugyan, de egyelőre olyan sorsa jutnak, mint minden más is mostanában: várniuk kell.

– Az Abszol útra csak pálcával lehet bejutni, ez egy biztonsági intézkedés akkorról, amikor még nem létezett a Titokvédelmi Alaptörvény, és a muglik is látogatták a helyet. Akkoriból mindenféle abszurd védelmi fal maradt vissza, a boszorkányégetések mindenkiből kihozták a kreativitást.

– Érdekes megfogalmazás – jegyzi meg az apja, figyelmesen hallgatva a professzor magyarázatát, aki folytatja.

– Higgye el, Mr. Williams, vannak ennél furább bejáratok is. Kész tragédia, a kultúránk mit hisz diszkrétnek, de hát nincs mit tenni.

– Akkor Abby lesz az egyetlen, aki be tud jutni ide? – kérdezi az anyja. – És ha valamire szüksége lesz az iskolában, ami nincs nála, hogyan tudnánk megszerezni?

– Először is inkább megmutatnám a bejutást – húzza elő a pálcáját Burbage professzor. – Szélről három téglányi fel, kettő átlósan jobbra – kopogtatja meg a megfelelő részt, derékmagasságban.

– Nem épp a legkényelmesebb helyen van – hajol előre Masha, majd hátra is ugrik, ahogy a fal megmozdul, és az apró nyílás villámgyorsan tágulva utat enged nekik.

Abby látja, hogy a szüleinek is kell pár pillanat, amíg emésztik a látványt, az abszolút fantasy-filmeket idéző utcát, a talárokkal, süvegekkel, olykor-olykor pedig épp csak felvillanó régi, középkori ruhákra hajazó öltözékekkel (bár igen, felbukkan egy-egy farmer, rövid szoknya és hasonló, mintegy prezentálva, hogy léteznek azért olyanok is, akik egyetértenek azzal, hogy hosszú ruhában rohangálni nem mindig kényelmes), a fura üzletekkel, a felvillanó fényekkel. Nem olyan zsúfolt, mint amennyire Abby várja – mintha a filmekben mindig is többen lettek volna itt? Tömeggel? –, és jóval szélesebben terül szét, akár két autó is simán elférhetne, járdával.

Tömegnyomor kiiktatva. Ez egy tényleges út, nem csak névleg, egy komplett sétány. Masha már belemászik az egyik kirakatba, a szó legszorosabb értelmében. Abbynek ötlete sincs, mégis mi olyan izgalmas egy rakat üstön, mikor tucatnyi másik, szokatlanabb üzlet is tornyosul körülöttük, de nem szól.

– Ami az előzőt illeti, bagolypostával lehet rendelni, egyenesen az iskolából, egy korlátozott mennyiségben persze. Az iskolai baglyok mindig rendelkezésre állnak. De ha ragaszkodnak hozzá, hogy maguk vegyék meg, a Foltozott Üstben a csapost lehet megkérni, hogy nyissa ki az átjárót. Ő mindig segítséget nyújt az ilyen esetekben – mondja. – Az unokatestvéremék is ezt szokták, amikor valamire szüksége van a gyereknek, én pedig épp nem tudok elszabadulni az iskolából.

Az első és egyetlen közös megállójuk a Gringotts Bank, ahol Abby igyekszik szemkontaktus nélkül átvészelni az eseményt, mert nyilván vannak koboldok, ahogy az a jó mesékhez illik, és mind furcsa kis lények, akik látszólag nem igazán törődnek senkivel, de ez nem teszi kevésbé hátborzongatóvá a helyet.

Ezúttal Aiko az, aki a kezét szorongatja, kissé elpirulva – bár ez inkább csak egy egészségesebb, rózsaszín árnyalatot kölcsönöz az arcának –, és nem hajlandó elmozdulni a közeléből. Ez egy döbbenetesen félelmetes fejlemény lehetne, mérföldkő a kapcsolatukban, ha nem lenne annyira feszült a légkör, és Abbyt ne töltené el ettől forró rémület. Masha az unalmas pénzügyre hivatkozva kint marad, amiért a kislány különösen hálás, nincs szükség ezen a helyen ricsajra. Van valami a lényekben, az éles arcukban és szúrós tekintetükben, ami miatt Abby szíve szerint messzire menekülne ebből az épületből. Nem olyan értelemben, mint a Foltozott Üsttől, ez inkább csak puszta túlélési ösztön.

Ha a varázsvilág összes helye ilyen hatással lesz rá, nagyon hosszú és fárasztó évnek néz ám elébe.

A bankból kiérni tényleg felszabadító. Aiko elengedi a kezét – Abby ujjai rég elgémberedtek a hidegtől, körmeire mintha jégvirág ült volna, de egy szót sem szól miatta, inkább bedugja a nadrágja zsebébe melegedni, mert Aiko megnyílt, ez pedig nyilván egy történelmi pillanat. Masha odalibben melléjük, bár folyamatosan a koboldokat bámulja, olyan éles tekintettel, amit csak ritkán látni az arcán.

Burbage professzor kihúz egy pergamenlapot a mappájából és átnyújtja. Összességében két oldalnyi, kézzel körmölt, tökéletesen olvasható lista, boltokról, ajánlásokról. A mappában tucatnyi hasonló. Azután egy borítékot is elővesz a táskából, amit viszont egyenesen Abbynek ad oda.

– A jegy a vonatra – magyarázza. – .King’s Cross, kilenc és háromnegyedik vágány, tizenegykor indul. Általában ajánlatos korábban odaérni, mivel az utolsó negyedórában nagyon nagy tud lenni a peronon a tömeg. A két vágány közötti első falszakaszon keresztül lehet belépni; de csak varázslókat és boszorkányokat enged át, így önöknek kint kell sajnos maradniuk, Mr. és Mrs. Williams – fejezi be bocsánatkérően.

– Újabb elképesztő biztonsági intézkedés? – kérdezi a férfi. A hangjából azonban kicsendül a szórakozás, hogy nem érzi igazán megbántva magát.

– Olyasmi – ismeri el Burbage professzor.

– Remélem, nem tartottuk fel – kezdi a búcsúzkodást Abby anyja.

– Dehogy, a következő diák később, háromra érkezik a szüleivel – válaszolja. – Bőven van időm. Örülök, hogy segíthettem.

Szertartásosság. Köszönések. A felnőttek kezet ráznak, Abby kap egy jókívánságot a szerencsés iskolakezdéshez, amivel nem sokra tud menni ugyan, de nyilván a szándék a lényeg. Maga Abby előkészíti a listáját, ami közel se olyan hosszú, mint amire gondolt volna a filmek alapján – nem mindenki hatalmas bőröndöket húzogatott magával? –, elcseni a lapot az anyjától, és próbálja összehasonlítani, amíg az udvarias körök tartanak.

Ajánlott üzletek, javasolt olvasmányok az „egész családnak is”, hogy tisztában legyenek az alapokkal. A tanácsos mennyiség mindenből a kötelezővel szemben.

Bájital-összetevőket elsőéveseknek nem érdemes vásárolni, ha nem akar külön főzőcskézni, az iskola biztosítja azt az órák során. Seprűt a későbbiekben sem érdemes szerezni, amennyiben nem ejti rabul a kviddics, ami látszólag pont az a seprűs sport, amire Abby is emlékszik, és ami a legkevésbé sem érdekli, mert köszöni szépen, ő épp szereti a jelenlegi életét, és nem akarja agyonüttetni magát egy agresszív labdával. Vagy lezuhanni a seprűről, mert vihar van. Vihar volt a filmben, nem? És még csak le se fújták a mérkőzést… A háziállaton gondolkozik, de még nem tudja, hogyan hozhatná fel, ha egyszer technikailag van olyan, hogy iskolai bagoly, macska meg akkor minek? Különben is, Masha és Aiko – bár inkább csak Masha – bőven kimeríti ezt a kategóriát.

– Kezdjük a legkönnyebbekkel – javasolja az anyja. – Az a pálca, igaz?

Nyilvánvalóan hamarabb végeznének, ha kétfelé válnának, és valamelyikük mondjuk a könyveket intézné, de úgy tűnik, mindkét szülője túlságosan kíváncsi ahhoz, hogy lemaradjon a történelmi pillanatról, amit a lányuk első pálcája jelent.

(Ami abszolút nevetséges, semmi fontos nincs ebben.)

Masha és Aiko is legalább annyira izgatottak, mint a szülei, bár utóbbin nem igazán látszik, csupán ujjai apró rángása árulja el, mielőtt elrejti kimonója ujjába.

Az üzlet… kiábrándító. Mintha csak a Foltozott Üst szomszédait igyekezne leutánozni poros és szegényes kirakatával, de emellé még szinte el is tűnik az őt közrefogó épületek között. Ollivander – áll az ajtó fölött nagybetűkkel, épp csak kopottan, de az alatta lévő feliratból már szinte hiányoznak a betűk, annyira halvány egyes részeken. Az üzlet feletti rész – lakás, esetleg raktár? – elhagyatottnak tűnik. A vakolat mállik, az egyik ablak párkánya ferde.

Összességében nem túl bizalomgerjesztő a látvány, de Burbage professzor csak ezt az egy boltot tűntette fel, és megjegyzésként ott áll mellette kihangsúlyozva, hogy a legjobb pálcák itt kaphatóak. Abby nem emlékszik, látott-e az utcán más pálcakereskedőt is, de hacsak a pálca nem fogyóáru, amit gyakran szükséges cserélni – ez pedig nem tűnik valószínűnek –, akkor nem nagyon lesz a környéken más. A piac nem biztos, hogy elviselné a konkurenciát.

De lehet, azért kopott, mert más a csilivili, új üzletet keresi fel. Abby nem tudja. Abby csak abban biztos, hogy a kirakatban azt a bársonypárnát vagy ki kéne cserélni valami kevésbé kopottra, vagy még jobb lenne lefüggönyözni magát a kirakatot is, mert amilyen keskeny, szinte inkább vécéablaknak lehetne nevezni.

Nagyon magas vécéablaknak ugyan, de akkor is csak vécéablaknak.

– Ide se jönnék éjszaka – motyogja az apja, aztán belöki az üzlet ajtaját.

Csengőszó hallatszik, ahogy belépnek. A bolt félhomályos – és Abby száz százalékig biztos, hogy ilyen jelenet nem volt a filmekben. Nos, legyen kilencvenkettő, és marad hibatűrésnek nyolc százalék arra az esetre, ha tévedne, ami nem valószínű: a hely túl egyszerű, túl monoton, egyszersmind túlságosan is zsúfolt. Plafonig érő polcokon száz-, ha nem ezerszámra állnak a dobozok, mind felcímkézve, különböző színben és méretben. Némelyik helyen kupaconként egyformák sorakoznak, de akad olyan polc is, amelyiken nem találni két azonosat. Nincs pult – az egyetlen bútor egy szék.

– Jó napot – bukkan elő szinte a semmiből egy öregember. Masha rikoltva hátraugrik, neki egy polcnak, amin enyhén, szinte észrevétlenül megrázkódnak a dobozok, ahogy súrolja őket. A többiek, beleértve Aikót is, összerezzennek.

Az öreg szeme olyan kék, mintha vak lenne, és hátborzongatóan rezzenéstelenül nézi őket.

Abby tudja, hogy az anyja nagyon kemény, és a legkényelmetlenebb szituációban is képes udvariasan mosolyogni, de mindig bámulatos látni, amikor kamatoztatja ezt a képességét.

– Jó napot – köszön kedvesen. – A lányunknak keresünk pálcát, és a professzor ajánlotta ezt az üzletet.

Az öreg szeme mintha egy pillanatra elidőzne Aikón, de ennyi erővel akár Abby apját is bámulhatja, aki mögötte áll.

– Örülök. A családom régóta foglalkozik már pálcakészítéssel – mondja. – Az Ollivander-pálcák pedig mindig is az egyik legjobbak voltak.

– Régóta foglalkoznak… – horkan fel Masha. – Láttátok kint a feliratot? Krisztus előtt kezdték a melót.

– Első boszorkány a családban? – kérdezi az öreg. Abby csak bólintani tud, kinyitni a száját nehéz, mert Masha épp a szék háttámláján egyensúlyozik… vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt csinálná, mivel kizárt, hogy az a rozoga förmedvény bárkit elbírjon így, és közben pofákat vág. Nagyon nem vicces a szituáció, idegesítőbb viszont annál inkább, és minden erejét elveszi, hogy ne figyeljen rá. A vénembert azonban látszólag nem zavarja ez a némaság. – Érdemes tudni, kisasszony, hogy a pálca választja a boszorkányt, nem pedig fordítva. Éppen ezért nagy becsben kell tartani őket. A hűségük se egyértelmű mindig, van, amelyiket ki kell érdemelni, és van, amelyik, ha nem bánnak jól vele, cserbenhagyja a gazdáját.

– Tehát, ezek a pálcák… életben vannak? – kérdezi Abby apja, és mellé bizonytalanul mered a polcokra, mintha a sok ezer doboz hirtelen sokkal fenyegetőbbé változott volna, és bármelyik pillanatban rájuk vethetnék magukat.

Abby szerint sokkal nyugtalanítóbb az, ahogyan Ollivander rámered. Inkább a pálcahadsereg.

– Bizonyos szempontból.

Többet nem mond, hanem visszafordul a kislányhoz, közben már elő is ránt a zsebéből egy mérőszalagot.

– Akkor térjünk is a lényegre. Melyik a pálcát tartó keze?

– Mármint milyen kezes vagyok? – kérdez vissza pislogva, ügyet sem vetve a felvihogó Mashára. – Jobb.

Az öreg mérései mintha teljesen haszontalanok lennének, de csak van valami oka – hisz ebben Abby nagy naivan, amíg be nem fejeződik, és egyetlen szám se kerül egyetlen fecnire se, pedig van vagy egy tucat különböző távolság, amit meg kell jegyeznie. Vagy az egész csak egy nagy becslés, hogy nehogy olyan hosszú pálcát kapjon, amivel a saját szemét szúrja ki?

Ollivander egy idő után kikapja a levegőből a mérőszalagot – Abbyben ebben a pillanatban tudatosul, hogy a tárgy félig magától mozgott végig –, s a polcok felé siet.

Ami ezután következik, egy nagyon csúnya és hatásos… semmi. Abby arra az egyre emlékezett az első filmből, amikor a főhős kezébe pakolják a pálcákat, és az a nem passzolókkal felrobbant meg szétszór dolgokat. Nála egyik pálca se csinál semmit suhintás közben. Nincsen semmilyen látványos effekt, robbantás vagy hasonló. A sokadik pálca után se.

Diófa-egyszarvúszőr kombinációval kezd, majd mogyoró-sárkány szívhúrral folytatja. Egyenes, egyforma botokra számít, ehelyett olyanokat kap a kezébe, amik inkább szépen csiszolt gallyra emlékeztetik. Formájuk a fa erezetét követi, nem tökéletesen egyenes egyik se, sőt, akad olyan, amiben göcsört is van. Igazán egyediek és lenyűgözőek.

(– Háromféle magot használunk: egyszarvúszőr, sárkány szívizomhúr, főnix farktolla – mondja Ollivander. Abby nem biztos, hogy bármelyikükhöz is szólna, mert a szülei egy-két kérdését eddig nagyrészt eleresztette a füle mellett.

– Vajon élő sárkányokat ölnek le hozzá? És miért a szívükből? – kérdezi Masha. – Az istenit, Aiko, megfagyok, tekerd le kicsit a légkondid.

– Sárkány – súgja izgatottan az anyja. – Hallod, Erik? Sárkány!)

Végül úgy a huszadik és harmincadik pálca között lesz meg az igazi.

– Tízhüvelykes fűzfa pálca, főnixtollal – nyújtja át.

Ez a pálca se robbant fel semmit, de cserébe maréknyi kékesen ragyogó, aprócska szikrát köpdös. Nem sokat, csak amennyi piciny pocsolyaként belepheti a lába előtt a padlót. Az ujjaiban szétterjedő valami egyszerre illik és áll éles ellentétben a helyiségben uralkodó hűvössel, ami félig Aiko hibája.

De nem igazán érzi élőnek, a szikrák és a valami pedig eltűnnek, ahogy a pálca visszakerül a dobozba. Abby nem érzi boszorkánynak magát. Mégis, varázsolt.

Ollivander elgondolkodó tekintete pedig végig kísérti, ahogy kilépnek az üzletből.

(– Azt mondják, akire hosszú út vár, hamarabb eljut céljához egy fűzfapálcával. Sok szerencsét, kisasszony. A főnixtoll pálcák mindig is makacsok és rakoncátlanok voltak, de valódi társaivá válnak azoknak, akik kiérdemlik ezt a kiváltságot.

Ez a második szerencsekívánság, és mégis, ez milliószor komolyabb, mint Charity Burbage professzor udvarias, már-már kötelező mondata. Egy pálcának nem kéne ilyen súlyosnak lennie a kezében, még dobozzal sem, nem igaz?)

***


– Hát, ez érdekes volt – jegyzi meg az anyja, amikor kilépnek az üzletből. – Nos, mi legyen a következő állomás? A ruhára szavazok.

– Ez az – csúszik ki suttogva Aiko száján.

Masha csúnyán rávigyorog.

– A kis fashionista.

– Fogd be – motyogja elpirulva a lány. De kell egy kis idő, amíg visszaszerzi hűvös távolságtartását.

– Akkor én addig megveszem azokat az üvegcséket – ajánlja rögtön az apja, aki nagyon sztereotipan nem bírja az ilyesmit, és kapva kap a menekülés lehetőségén. – Meg mi is kell? Teleszkóp?

Végül az üst és a mérleg feladata is nála landol, az anyja pedig legalább olyan lelkesen toppan be a Madam Malkin Talárszabászatába, mintha csak a világot készülne megváltani.

Ha Ollivander boltja (vajon tényleg így hívták az öregembert, vagy az üzlet alapítása óta változott a családnév?) kopott és üres volt, a szabászaté világos, pasztell és végtelenül vintage. A szélen kialakított ülősarokban mindössze egyetlen nő üldögél, az alacsony asztalkán elhelyezett pergamenek között válogatva. Varázslatos prospektusok, ugrik be Abbynek. Te jó ég, itt szoktak reklámozni is. Egy másik boszorkány egy alacsony, mályvaszín egyenruhás lánykával vitatkozik valami szabásminta felett. Páran az oldalt kihelyezett kalapok és süvegek között válogatnak. Összességében azonban nincsenek túlságosan sokan, nem egy H&M a hely, akció idején.

Az üzlet közepén pár mozdulatlan próbababán néhány különösen vékony, szinte nyári ruhának tűnő talár, alattuk szekrényen és akasztókon végtelen mennyiségű anyag és minta. Aiko elbűvölten rögtön feléjük lebben, az abszolút csoda olyan mértékben ül ki az arcára, hogy egy darabig még Masha is tátott szájjal bámul rá.

– Jó napot!– siet hozzájuk egy szintén mályvataláros nő, és rámosolyog Abbyre. – Ó, csak nem Roxfort, édesem?

Masha eddig viseli el a dolgot, és inkább Aiko mellé pattan. Egy darabig mintha csendben vitatkoznának egy sötétkékből lilába átmenő anyag felett (– Tiszta univerzumos! – állítja Masha), amitől olyan látványt nyújthat az egész, mintha feltámadt volna valami láthatatlan huzat a teremben, aztán kiegyeznek abban, hogy nem értenek egyet. Masha az extrémebb minták felé táncol, és hangosan kukorékol, amikor egy tükörtojásos-kiscsibés anyagot kotor elő a feledésből, mint a huzat agresszívebb változata, ami látszólag ér annyit, hogy igyekezzen hatni az anyagi világra, Aikót pedig mintha hipnotizálta volna egy kéken irizáló, hófehér selyem.

Ami Abbyt illeti, hamar elveszti a lendületet. Rövidnadrágjában és Caroline-tól örökölt, kopott pólójában különösen esetlennek érzi magát az egész, borzasztóan lányos üzletben, és akkor se lesz jobb, amikor az unalmas, fekete anyagot, ami szinte szentségtörésnek hat az üzlet fényében, ráigazítja a nő, miközben az anyjával cseveg, aki olykor vágyakozva pillant az egyik próbababán lengedező ruhára.

– Augusztusban már kissé leül a roxforti szezon, általában minden diák igyekszik júliusban elintézni a vásárlást, hacsak teheti – mondja közben a nő, és ügyesen feltűzi a talár alját. – Így ni.

A három rend talár helyett az anyja négyet kér, biztos, ami biztos. Abby nem érti, miért, a három látszólag egy elég ésszerű mennyiség, de rendben, legyen kisebb remény, hogy varázslatos módon mind elszakad. Egész félévben hordhat ruhát. Legalább nem egy elnagyolt hálóingre hasonlít, bár Masha ördögi kacaja a háttérben nem sok jót ígér.

Amikor kilépnek az utcára, hatalmas szatyrokkal, amikben a köpenytől kezdve a süvegig minden benne van, Abbynek csak akkor jut eszébe, hogy a filmekben vagy rendes ruhákban, vagy pedig ingben, nyakkendőben és köntösben szambáztak mindig. Ezen a taláron még csak kapucni sincs, aminek megváltoztathatná a színét.

És milyen furcsa, hogy ezekre emlékszik, de például a cselekményt a világért se tudná még mindig felidézni.

***


Abby végül nem kap háziállatot. Meg se említi, a szülei meg egyszerűen átugorják azt a részt, mivel alatta nagybetűvel a seprűt vinni tilos figyelmezetés túlságosan is figyelemfelkeltő és izgalmasabb, mint holmi macskák és varangyok. Abby nem említi – nincs szüksége háziállatra. Meg lehet oldani anélkül is az életet, mint ahogy a professzor is mondta. Különben is, a könyvek egy kisebb vagyon, ha egy részük használt is, és az ajánlott olvasmányok felével együtt bőven túllépik a limitet. Abby sejti, hogy egy darabig nem lesz semmi extra az életében – de valószínűleg nem is kell, elvégre mi lehetne nagyobb luxus, minthogy a Roxfortba menjen? Legalábbis Caroline szerint, valószínűleg.

(A varázsvilágnak ráadásul elég korlátozott kínálata van mind a pszichológiát (semmi), mind az irodalmat (egy polc) illetően, ami roppant szomorú, főleg az előbbi, mert így körülbelül kilőhetnek minden varázslatos megközelítést a problémájukat illetően.)

Bőrönd – áll még a Burbage professzor által ajánlott jegyzeteken. – Általában törésálló bűbájjal kezelt, nagyon biztonságos, törékenyebb holmik szállítására alkalmas.

Ezek szerint mégiscsak van láda, amit végigcipelhet az egész vasútállomáson. Most épp egy kő fog leesni a szívéről. Mindjárt… mindjárt… puff.

Tessék.

Tekintve, hogy az egy darab megmaradt bőröndöt Abby nem sajátíthatja ki csak úgy, ez egy elég szükségszerű elem, így a kislány dönthet, az anyjával megy pergament, tintát és tollat venni (szintén nem szerepel a listán, szintén szükséges, mert látszólag papírra, golyóstollal írt házi feladatot nem illik beadni), vagy az apjával bőröndöt nézni.

Ez nem igazán választás kérdése. A külcsín érdekében csak az utóbbi opció jöhet szóba. Így Abby kompromisszumok és némi gyerekes duzzogás árán, de boldog tulajdonosa egy viszonylag elfogadható méretű utazóládának, ami egyszerű, barna, és a fedele csak arra vár, hogy valami gyerekes impulzustól hajtva telematricázza majd nevetséges figurákkal, amit öt év múlva már nagyon fog bánni, amikor majd körömlakklemosóval (meg persze körömmel) kaparhatja le az egészet. Ráadásként az apja is nagyon lelkes, mert mint kiderül, egy ilyen, kissé bűbájosan párnázott, elég tágas láda olcsóbb, mint egy középkategóriás bőrönd, mint amilyenben Elise cipeli a ruháit a koliba és vissza.

Életében nem kapott egyszerre ennyi mindent, és most akárhogy próbálja, a szeleburdi ugrálhatnék igyekszik mindenképp rátörni. Az is előny, hogy nem próbálták megátkozni az utcán azért, mert normális ruhákban van, nem pedig talárban – vagy akármit szoktak errefelé –, és ez a tendencia látszólag állandó. A beígért háborúnak még csak nyoma sincs.

***


Caroline és Elise táskákkal bástyázták körül a kávézóasztalt, előbbi hevesen integet, amikor kiszúrja őket, utóbbi villámgyorsan eltűnteti csokoládé tortája utolsó felét, mielőtt a húgának akárcsak eszébe juthatna lecsapni a tányérjáról.

Az ő délutánjuk nyilván remekül telt. Ők valószínűleg ettek.

Az ő gyomruk nem korog hangosan, mint Abbyé, aki az ebédidőt pálcasuhogtatással töltötte, a második esélyt az ebédidőre meg talárszabászatban. De Blake lassan végez a munkával, és utána étterembe mennek. Családi vacsora, egy utolsó nagy, közös dőzsölés, mielőtt két gyerek iskolába megy messzire, a harmadik dolgozik, a negyedik pedig minden idejét az egyetemi felvételijébe öli majd. Ami hazugság, mert Caroline egy perccel se fog többet tanulni, mint amennyi feltétlenül szükséges.

– És ha addig összeesik? – morogja Masha, védelmezően csimpaszkodva Abbybe, amivel inkább csak ront a helyzeten.

Caroline, mintha csak hallaná, nagylelkűen felajánlja a maradék fánkját, mielőtt elindulnak az ő szerzeményeiket is bepakolni a kocsiba.

– Mindenképp szereznünk kell matricákat – szemez Elise Abby újdonsült bőröndjével később, ami a csomagtartóban csücsül, mint egy hatalmas mackó.

Ó. Akkor ezek szerint mégsem annyira gyerekes impulzus.

Ez genetika.

Záró megjegyzések:
Megjegyzések:

Emese rájön, hogy ezen az oldalon olyan opció is van, mint az end notes, és így végre nem végtelen csillaggal kell a kommenteket leválasztania a fejezet végéről. Vállveregetés magamnak. És jöjjenek a jegyzetek a fejezethez:

  1. A CHVRCHES-től említett Leave A Trace itt van: https://www.youtube.com/watch?v=4Eo84jDIMKI Érdemes egyszer meghallgatni :)

  2. A Foltozott Üstről szóló történelmi tények a HP-s Wikiről vannak. (Link: http://harrypotter.wikia.com/wiki/Leaky_Cauldron ) Érdekes amúgy, mennyi random információt találni itt, az utolsó portréig mindenről. Mellesleg az említett tények csupán töredéke a kocsma történelmének.

  3. És persze a kötelező pálcamagyarázat: a Pottermore szerint a fűzfa gyógyító tulajdonságú, olyanokat választanak általában, akik bizonytalanabbak. Abby esetében inkább a gyógyító rész érvényesül, mert bár kissé bizonytalan az új világban, pláne az új szituációban, akkor is az elméje nem igazán százas. A főnixmag is inkább ezért, mert míg az unikornis elméletileg alkalmazkodó és hűséges, addig hajlamos a „búskomorságra”. A sárkány szívhúr pedig túl hivalkodó. Abbynek inkább egy masszívabb, magabiztosabb magra van szükség. Van még több indokom is persze, miért választottam ezeket, főleg a fűzfát (esélyes volt még a jegenye és a bükk is), de egyelőre maradjunk ennyiben, spoiler elkerülése végett. :)

Pre-Roxfort - IV. rész by MSe
Szerző megjegyzései:
Pre-Roxfort 4/4.
Pre-Roxfort

IV. rész



A második alkalommal, amikor megérinti a pálcát, nincs fényözön. Se effekt, se varázslat, nincs az égvilágon semmi, és ez egyszerre kiábrándító és rémisztő. A pálca ilyesmivel nem törődik: otrombán hosszúnak tűnik a kezében, holott csak húsz-harminc centi (hülye angolszász mértékegységek, sosem fogja megszokni, sosem), de Abby meg apró, és olyan, mintha Halloweenre öltözne be, az a fabot pedig a legbecsesebb kiegészítője lenne. Már csak a süvegét kéne a fejébe csapnia („mindennapi használatra”, szoknia kéne, különben az első alkalommal lerepül a fejéről, amikor beleakad a keze a karimájába, miközben hadonászik, vagy amikor hirtelen megfordul, és az kínos lesz), és teljes lehetne a kép.

Normális gyerek boszorkányt játszik tizenegy évesen, habár egyre kevésbé lelkesen, nem pedig tényleges boszorkány.

Abby visszateszi a pálcát a dobozba, és megtiltja Mashának, hogy hozzáérjen. Aikónak szerencsére nem kell, de Aiko amúgy is a bűbájtan könyvbe mélyed minden adandó alkalommal, amikor csak teheti, és Abby biztos benne, ha képes lenne arra, hogy huzamosabb ideig tollat fogjon a kezébe, még jegyzetelne is mellé. Masha kedvence az Ezer bűvös fű és gomba, Abby maga pedig még mindig a Roxfort története közepén jár. Az egyik ajánlott könyv, és az unalmas, száraz tényeken kívül, amik majd’ minden második fejezetet jelentik, egészen izgalmas és érdekes olvasmány. Különösen a mesélős részek. Ötven százalékos siker. Abby úgy érzi, kicsit olyan, mintha valami mitológiás könyvet olvasna.

Ez persze nem azt jelenti, hogy elfelejti a fűzfát. A könyvtárban kicsit utána olvas a dolognak. Ez szinte már rutin, hogy bármi történik, oda menekül, amióta csak (újra) megtanulta a betűket.

Tehát a fűzfa. Fás szárú, lombhullató, zárvatermő, kétszikű, kétlaki. Latin neve Salix. Tények, tények, tények. Fűzfa elterjedése. Felhasználása a gyógyászatban.

A fűzfa gyógyhatású. Fájdalomcsillapító hatású. És lázra is jó. Meg egy csomó más dologra. Még a maláriára is kicsit.

(Hasadt elmére vajon mennyire hatásos? Abby jól érzi magát, de ott van Masha és Aiko, akik miatt ugyan nincs miért aggódnia, de már maga a tény, hogy léteznek, nem igazán jó jel. Vajon a gyógyhatások mágikus kiterjesztése erre vonatkozik? Ezért van… választotta őt egy fűzfapálca?)

A múzsák szent fája volt, de igazából vagy tucatnyi másik istenséget is sorol a mitológiás kötet, amit az egyik polc sarkában talál. Abby a nagy részét inkább csak átpörgeti, aztán a második könyvnek is, nem tűnik fontosnak Itónosz, a fűzfaember, vagy az, hogyan kapcsolódik ez Athénéhez.

A fűzfa, az ötödik hónap fája, ami a görögöknél körülbelül április környékére tehető – Abby nem kezdi el számolgatni, vajon így egybeeshetett-e a születésnapjával abban az évben, amikor itt világra jött, vagy csak a közelében kapizsgál, mert van, amit jobb nem tudni. Úgy látszik, létezett olyan, hogy fűzfakultusz, és maga a növény kapcsolódott a holdmágiához és a termékenységhez. A leírásokat csak úgy meri olvasni, hogy közben fél szemmel a könyvtárost figyeli, és bal kezével már egy másik, gyerekbarátabb kötetet markol, hogy szükség esetén ráhúzhassa, mert bár itt van tizenegy éve, de még mindig nem sikerült belőnie azt a határt, amit a felnőttek még megengedhetőnek sorolnak be. A fűzfahánccsal összekötözött, spártai termékenységi rítus áldozata, akit azért korbácsoltak, hogy a fájdalomtól felizgulva ráélvezzen a földre, valószínűleg pont korhatáros lenne.

Aztán megtalálja Helikét. Bár talán inkább két Helikét, minimum, mert egy helyen istennőként említik, egy másikon pedig már csak királynő. De a lényeg, hogy az egyikük – és valószínűbb, hogy az első – fűzfavesszőt használt a vízvarázslataihoz.

Varázspálcát használt varázsláshoz, fordítja az agya, és azonnal a függelékhez lapoz, mert ez így érdekesnek hangzik, és végre ígéretes is, nem pedig valami ókori Szürke ötven árnyalata, de amikor odaér, csalódnia kell: összesen három helyen említik Heliké nevét, és egyik sem bőbeszédűbb, mint az első, véletlenül megtalált beszámoló. A fűzfáról úgy, mint az útkeresés egyik eszközéről, szó sincs.

A következő kötet, ami a leghasználhatóbb lenne, az a katalógus szerint Pauszaniasz írta Görögország leírása első és második kötete lehetne, ami így természetesen nincs a könyvtárban. A többi kötet nagy részében, ha van is Helené és Héliosz között egy Heliké a névmutatóban, akkor se szerepel róla több információ.

(Újra felötlik benne a gondolat, ha lenne internet, már rég összebogarászta volna a kellő információt, és éppen az újkori wicca szakasznál járna, annál a résznél, vajon hogyan is kéne fűzfával rendbe hoznia a menstruációs ciklusát – ami még el se kezdődött. Csak hogy kellően szélsőséges legyen.)

Valahogy a másnapi böngészés utáni eredménytelenség is csak azt bizonyítja, hogy rossz irányból közelíti meg a problémát.

Bár a gyógyító hatás és az, hogy a fa egyértelműen kapcsolódik a varázslathoz, talán elegendő biztosíték.

– Egy istennő pálcája készült még fűzfából – mondja két nap múlva este, a takaró alatt a pálcának, és máris butának érzi magát, amiért egy fadarabhoz beszél, de ha elkezdte, be is fogja fejezni a mondandóját. – Vagy egy nimfáé. Kevés az információ. De vannak nagyon morbid termékenységi rítusok. Lehet, tetszene.

Ami még nagyobb butaság, mert ha a pálcakészítőnek igaza van, és ezek az eszközök jobban életben vannak, mint azt a többség hiszi, akkor se valószínű, hogy a fa arról szeretne hallani, amint a bőréből és/vagy húsából készült kötelekkel kötözik ki az áldozatot. Mielőtt megkorbácsolnák. Azért. Szóval ezzel is besül.

Ami elvezet egy következő gondolathoz.

Abby nem biztos benne, miért ragaszkodik ehhez annyira, talán volt valami az öreg tekintetében, a hangsúlyban, ahogy a szavakat mondta, de a „Sok szerencsét” annyira baljóslatúan hangzik, hogy úgy érzi, szükséges tudnia, mégis miféle út vár rá.

Valahogy nem tűnik valószínűnek, hogy a közelgő, szeptemberi beköltözésére célzott az öreg, de…

Végül félreveti az ostoba ötletet, hogy levelet ír neki, elvégre mivel is küldené el? Így a fűzfakutatás is belevándorol a gyűjteménybe. Egyszer előveszi, fogadkozik, egyszer majd újra nekifut, varázslatos tudással, de most?

Most csak a holdmágia és egy nagyrészt elfeledett istennő jut a számára.

***


Blake hazajön augusztus végén. Együtt a család, még egy utolsó hétvégére, és valószínűleg így is marad fél évig, mert a Roxfortból csak téli szünetben lehet hazajönni. És annak ellenére, hogy Abby az, aki legfiatalabbként újonnan megy el hosszú időre, Caroline választ családi vacsora után filmet, amit a szüleik nem néznek.

Szerencsére. Mert…

Abby és Blake a kanapén terpeszkednek, Caroline és Elise pedig valóságos erődöt épít takarókból és párnákból a lábuk előtt. Aiko és Masha a két fotelben ücsörög, Aiko a körmeit igazítja tökéletesen oválisra jégből készült reszelőjével, amit valamiért (szarkazmus) senki sem lát, Masha tátott szájjal mered a képernyőre.

– Ilyen létezik? Ilyen tényleg létezik? Ezt nem hiszem el – motyogja, ahogy vigyorogni kezd.

Én szeretem a nyulakat – sírja a kislány a képernyőn.

– De már nem sokáig – dalolja hátborzongató mosollyal Caroline. – Ez a kiscsaj tuti nagy szart fog keverni.

– Még egyszer, hogy is találtál rá erre a filmre? – sóhajt Blake. Alig tíz perce ültek le nézni, és már unja, ami nem nehéz, mert ahhoz képest, hogy elméletileg horror, egyelőre csak farmerek vannak benne, nyuszikkal.

Van, akinek utolsó családi vacsora jut a bentlakásos iskolába utazása előtti este. Abbynek pluszban még egy Z-kategóriás horrorfilm is, gyilkos óriás nyuszikkal.

Megpróbálunk Jackből egy kicsit Jillt, és Jillből egy kicsit Jacket csinálni – magyarázza közben a roppant tudományos kutató anyuka. A kislánynak, aki feltételezhetően mindent el fog cseszni. Habár Abby nem emlékszik olyan életre, ami rendelkezne elegendő horrorfilmes tudással eme tény megállapításához, valahogy tényleg törvényszerűnek tűnik, hogy a cukinak éppen nem feltétlenül nevezhető hisztigép legyen minden gyilkosság forrása.

Elise prüszkölve felnevet.

– Basszus, ez tényleg zseniális – vigyorog.

– Legalább Abby előtt ne beszélnétek így – sóhajt beletörődve Blake.

– Abby nagylány már, igaz, Abby?

– Ha így kérdezed, az az érzésem támad, hogy te magad se hiszed el – válaszol az érintett, aki technikailag a legidősebb mindannyiuk közül, de ezt meg senki se tudja. – Főleg, hogy szavazati jogot se kaptam a filmválasztásnál. Én fogok elutazni.

– Meg mi ketten Blake-kel szintén.

– Az részletkérdés.

A tévében a kislány közben kicseréli a hű-de-titkos szérummal beoltott nyulat egy másikkal, és kikönyörgi, hogy megtarthassa. Aztán elhagyja, egy könnycseppet se hullat érte, mert ezek szerint mégse szereti annyira – talán őt is megharapta, amíg nem mutatta a kamera, nem csak a srácot.

Aztán bemegy a barlangba, és mind a négyen együtt szorítanak azért, hogy felfalja valami. Zseniális montázs, nyuszik, művér, az első hullánál pedig Abbyt is utoléri a röhögőgörcs, ami Elise-t és Caroline-t fojtogatja már a kezdetek óta, és bezuhan közéjük. Masha szintén, csak ő át is gurul mind a hármukon.

(Aiko itt unja meg a bohóckodást és vonul fel a szobába. Aiko kifinomult. Aiko nyugodt.)

(Aiko keze remeg, így feltételezhetően még a pocsék horrorfilmeket se bírja elviselni, és fent valószínűleg Elise szobájából fogja kilopni a Büszkeség és balítéletet, hogy emberi drámákkal és érzelmekkel ápolja sérült lelkét.)

– Csendesebben – szól rájuk az anyjuk az ajtóból. Egy pillantást vet a képre, és Abby biztos abban, mindenki azért szurkol, hogy ne mutassák újra a műhullát, mert akkor vége a mókának. Akkor is, ha a film szörnyű, a kislánynak meg kell halnia, a nyuszik pedig nyuszik, mert tizenegy éveseknek még mindig nem való a szülők szerint horror. Még az idézőjeles fajta se. – Apátok már lefeküdt, mert valakinek vezetnie is kell holnap hajnalban, szóval viselkedjetek, kérlek.

Mintha mindannyian tizenévesek lennének, Blake pedig még csak egyetemre se ment volna még, nemhogy dolgozna, és pláne nem vezetne szintén holnap.

Amint kiteszi a lábát, a „brutálisan megcsonkított” család képe jelenik meg. Csonkítás nélkül.

Még Blake is hitetlenkedve horkan fel.

– Legalább alvadtnak tűnne a vér.

– Nem élénkpirosnak– ért egyet Abby. – Olyan, mintha nagyon mű ketchup lenne.

A gyilkos óriásnyulak támadásba lendülnek.

– Ez geci rémisztő – vihog Masha.

– Ez geci édes – visít Caroline, hátborzongatóan azonos mondatfelépítéssel.

– Ez geci unalmas – vágja rá a másik három egyszerre, de Abby elkapja Blake arckifejezését, és hirtelen nagyon hálás Caroline ötletéért, hogy pocsék filmet nézzenek, ne pedig a Star Warsot.

Gyerekek! – csattan fel az anyjuk a konyhából.

A családi vacsorával, Blake szabadságával és a filmezéssel együtt összességében egész szép utolsó este otthon. A fűzfák távoliak, a ház közelében legalábbis egy sincs, a varázslat mintha nem létezne, és hosszú idő óta először olyan, mintha elég lenne csak Abby Williamsnek lennie – aki tizenegy éves, aki kicsit zárkózott, és aki véletlenül se egy reinkarnálódott orosz fiatal egy párhuzamos univerzumból, két lánnyal, akik szinte szó szerint kísértik.

***


(Valahogy a tévé előtt alszanak el a következő „horror”-film békakuruttyolására, bár Caroline folyamatos szövegelése mellett ez nem könnyű. Az anyjuk aranyosnak tartja ezt a pizsipartit, és a világért se keltené fel őket, így hamarosan bekerül róla egy kép a családi fotóalbumba, és másnap hajnalban mindenki fáradtan és borzasztóan elaludt nyakkal ébred, amit a többórás autóút se könnyít meg.)

(A rohangálásról, termosznyi kávé és feketetea lefőzéséről, minden holmi leellenőrzéséről és berámolásáról pedig nem is beszélve.)

(A hajnalban kezdődő autókázás nem egy leányálom.)

***


Abby csak akkor jön rá, hogy igazából az Abszol út óta nem teljesen mert hinni a boszorkány-dologban, amikor tíz óra harmincnyolc perckor átsétál egy téglafalon, egy zsúfolt pályaudvar kellős közepén, két peron között.

Ösztönösen hátrapislog, és bár mögötte fal helyett kovácsoltvas átjáró emelkedik, ettől függetlenül nem láthatja már a King’s Cross nyüzsgő, varázstalan részét – ahogy a családját se. És bár a búcsúzás nem volt éppen szomorú, most mégis valami rémült, bánatos gombóc szorongatja a torkát, és hirtelen borzalmasan elveszettnek és kicsinek érzi magát. A peron nyüzsög, de nem annyira, hogy ne tudná eltolni a ládáját egészen a gőzmozdonyig – egy valódi gőzmozdonyig! Piros festéssel, steampunk-hangulattal, meg minden –, mégis egy hosszú pillanatig képtelen mozdulni.

Azt se tudja, mi ez, hogy mit csináljon; a jegyén ugyan nem volt se kocsi-, se helyszám írva, de mégis hogy emelje fel a ládáját ide? Az apja segíthetne, ha átjöhetett volna, de egy félig büszke vállveregetésen, ami inkább annak szólt, hogy nem menekült el a bentlakásos iskola elől, meg némi költőpénzen kívül nem kapott semmit, és hülyeség volt idejönnie, és…

Szedd össze magad. Masha és Aiko még mindig itt van.

Csakhogy most nincsenek, és az elveszett félelem csontig ható rémületté változik fél pillanat alatt, ahogy szinte önkívületben arrébb botladozik a bejárattól, miután az egyik vasúti őr rászól, hogy így csak elsodorják az újonnan érkezők. A barátai sehol sincsenek. A szédülés hullámokban tör rá, ahogy a veríték jegesen ül ki a tarkójára. Nem tudnak átjönni, nem tudtak átjutni azon az átkozott mágikus falon, de hogy is tudnának, amikor mindenen keresztüllebegnek, nem pedig át? És…

Egy pofon csattan az arcán. Amikor felemeli a tekintetét, Masha kék szeme mered vissza rá tőle szokatlan szigorral, mire Abby kis híján felzokog a megkönnyebbüléstől.

– Majd a vonaton egy vécében kibőgöd magad – utasítja a társa. – Addig bírd ki, mielőtt bárkinek is feltűnik ebben a kavarodásban, hogy majdnem pánikrohamot kaptál.

– Azt hittem, odaát ragadtatok – suttogja, alig mozgó ajkakkal. Ebben már egész szép gyakorlatra tett szert. – Azt hittem, nem tudtok átjönni. Megijedtem.

Masha összepréseli az ajkát, úgy tűnik, nem akar válaszolni.

– Egy pillanatra mi is – ismeri be helyette Aiko halkan. Örökké hűvös keze Abby homlokán olyan, mint egy kisebbfajta megváltás.

Miért nem tudtatok átjutni? – nyüszít Abby. Úgy érzi, a hangja inkább hasonlít egy árokba dobott kölyökkutyáéra, mintsem egy emberi lényére.

– Nem tudom – válaszolja Aiko, és a keze megrezzen.

– Nyomás – noszogatja őket Masha. – Így is elég időt vesztegettünk, lehet, már nem sikerül helyet szereznünk. Nem akarok folyosón ülni.

Nagyon igyekszik könnyed hangnemet megütni, de még mindig remeg a feszültségtől, minden izma feszült, és Aiko sincs jobb állapotban. Abby csak mérhetetlenül hálás, és érzi, ahogy az adrenalin villámgyorsan hagyja el a szervezetét. Alig bír talpon maradni, ahogy elkecmeregnek a vonatig, nem figyel se jobbra, se balra, pláne a végtelen, kavargó, taláros tömegre, ami mintha kétszer akkorára duzzadt volna a belépése óta. A hangzavar mintha valami torz szűrőn jutna el hozzá, vagy mintha koncertfelvételt hallgatna Youtube-on.

A szerelvényhez érve Masha nem törődik azzal, ki figyel, Abbyvel ketten közös erővel gyorsabban tuszakolják fel a ládát, minthogy bárkinek is feltűnhetne az, ahogy egy kislány szenved a csomagjával a kocsi lépcsőjén.

A kocsi folyosóján Aiko gyors léptekkel siet előre, meglepő módon a földön, és nem suhanva, miközben nem törődik azzal, hogy hány diák rohan át rajta borzongva. Ahogy elhalad, az ablakokon halvány, rögtön olvadó jégvirágok jelennek meg. A kocsi vége felé aztán megáll az egyik fülke előtt, és visszaint nekik.

A fülke csak majdnem üres, mindössze egy lány ül benne. Abby csupán egy pillanatra tekint be, de pont találkozik a pillantásuk, aztán folytatja is az útját.

– Úgy van, minek szocializálódni – ért egyet Masha. – Most magány kell.

– Aztán később is az kell, és megint eltelik egy év anélkül, hogy Abbynek lennének barátai – áll a sarkára ellentmondást nem tűrően Aiko.

– Nem ez a legalkalmasabb pillanat a barátkozásra.

– De nem tölthetjük el az életünket egyedül.

Abby személy szerint nem ért egyet. Az iskolában ő volt a csodabogár, és most egy olyan helyre megy, ahol a tanulók többsége ebbe a kultúrába született, így most se nagyon lesz másképp. Felesleges megerőltetnie magát.

Azonban a kocsi végére ér, és bár akad hely, mindegyik fülkében jóval többen ülnek egyetlen személynél. Aiko választása a legopcionálisabb, hacsak nem akarják keresztülrángatni az utazóládát a két kocsit összekötő, szintén nem ultramodern szakaszon, az indulás előtt alig pár perccel.

Marad tehát a lány.

Amikor Abby visszaér, nem hajlandó kínosan érezni magát a kissé gúnyos mosoly láttán, csak stratégiailag eltorlaszolja ládájával a folyosót, és beles a fülkébe.

– Ugye nem foglalt a többi hely? – kérdezi. Csak nyugodtan, csak megfontoltan, és mindenképp érettebben, mint egy tizenegy éves.

Nem fogja rosszul érezni magát, csak azért sem.

– Már az első körödnél is az volt – válaszolja a lány, miközben szórakozottan kisimít az arcából egy fekete hajtincset.

Abby kis tétovázás után betuszkolja a ládáját – menet közben megbotlik, miután egy siető srác hátba könyököli, és épp csak kiált valami bocsánatfélét, miközben tovább rohan. A ládával ismét Masha segít, miközben folyamatosan sziszeg újdonsült útitársukra, aki a világért se ajánlaná fel a segítségét, amit Abby amúgy sem kér. De nem is baj, a fizikai tevékenység – még ha az csak ilyen csöppnyi, miután Masha elég erős, ha keményen koncentrál – segít elvonnia a figyelmét a roppant kínos majdnem-pánikrohamától.

– Tracey vagyok – mutatkozik be a lány, amikor Abby végre lerogy a szemben lévő ülésre közvetlenül az ablak mellett, és mindjárt be is foglal még egyet a hátizsákjával. Kezével szinte kényszeredetten simít végig csipkés szoknyáján, ami szinte már arról árulkodik, hogy a könnyed hangnem pusztán színlelés. Talán mindketten társadalmi analfabéták? – Ügyes trükk a ládával. – Sötét tekintete éles, ellentmond a kissé barátságos mosolyának. Vajon mit hihet? Hogy Abby varázsolt?

Aiko az ajtó mellett foglal helyet, mire az ajtóüvegre halovány dér ül, ami most azonban már nem olvad el. A szokott irányítását még nem sikerült visszanyernie, de miatta pont nem kell aggódni, végtelen időn keresztül képes ülni és merengeni, vagy csak a körülötte lévőket megfigyelni. Masha a neccesebb jelenleg, karba font kézzel ácsorog az ajtóban, és nem hajlandó beljebb jönni. Abby biztos benne, hogy perceken belül úgyis megunja – mint mindig, amikor nem tetszik neki valami, de aztán túl fárasztónak bizonyul, hogy ez folyamatosan így is maradjon –, és majd felderíti a környéket.

Nem biztos, hogy tetszik az ötlet, hogy a társa eltűnik, és ismét nincs szem előtt. De a vonaton lesz. Nincs szükség paranoid megszállottságra az eddigi problémái mellé.

– Abby – reagál hát, átmenetileg nem törődve a társaság láthatatlanabb részével. Számolja a másodperceket, majd háromnál még hozzáteszi, mielőtt igazán kínossá válna a csönd, még a szerelvény indulása előtt: – Ez lesz az első évem. Neked?

– Szintén. Micsoda mázli, nem igaz?

– Olyan, mintha a gúny a sejtjeibe lenne kódolva – hörgi Masha, mintha nem csupán két mondat hangzott volna el a bemutatkozáson kívül, mellesleg pedig tudomást sem vesz arról, hogy ő maga ugyanezt szokta művelni. – Tovább kellett volna mennünk keresni egy üres fülkét.

– Attól függ – feleli Abby, félig Mashának szánva. Egész jól sikerül palástolnia a meglepetését; a lány idősebbnek tűnik tizenegynél. – Nekem jól jött volna egy jól informált, türelmes felsőbb éves, aki elszór pár morzsát pusztán jószándékból.

A lány vigyora kiszélesedik.

– Ezért is mentél ellenőrizni minden fülkét, vajon találsz-e üreset, nem igaz?

– A magány mindenek előtt. Így maximum kicsit később tudok kiborulni.

– Ó, mugli születésű vagy, igaz?

– Miből jöttél rá? A rövidnadrágból vagy a Mickey egér matricából a ládán?

Abby száján szinte kicsúsznak a szavak. Ilyen… rég volt. Szeleburdinak érzi magát, és kissé még mindig szédül a hirtelen hangulatváltozásoktól, amin nem segít, hogy elindul a vonat is, lassan, döcögve, ahogy az egy jó, ősöreg gőzmozdonyhoz illik. A majdnem-pánikroham utáni megkönnyebbülés, és most ez a barátságos(nak tűnő) évődés. Egyik kortársával se sikerült még ilyet kivitelezni, nem mintha megerőltette volna magát – a többség már a második mondat után elmenekült, ha nem maradt azért, hogy lehülyézze. Ez eddig… új.

Nem rossz. De kissé nyugtalanító, és Abby nem tud mit kezdeni remegő kezével, így inkább felemeli, és nekiáll ügyetlenül kibontani a két szoros fonatba font haját. Anyja ragaszkodott hozzá, hogy jól nézzen ki, és szerinte ez a frizura illett egy leendő boszorkányhoz, Abby pedig tudta, mikor kell feladnia egy harcot. Caroline és Elise kuncogását pedig figyelmen kívül lehet hagyni, így a két szőkésbarna fonat most egy katolikus iskolához illő stílusban lóg a vállára. Illetve lógott. Valódi megkönnyebbülés szétrázni az egész loboncot.

– A nadrágból – válaszolja Tracey kis gondolkozás után, mintha nem is ezt az opciót akarná választani. – A varázsvilágban nem éppen elterjedt. Főleg nem női viseletként. Ha valaki nem talárt húz, akkor ruhát.

– A férfiak is?

– A férfiak szinte mindig a talárnál próbálnak maradni.

Abby nem kérdez rá a szintére. Egy olyan apróságnak tűnik, ami jelenleg nem befolyásolja az életét, ellenben túlzott kíváncsiságot és kóros tudatlanságot feltételez. Abby amúgy is csak nemrég tudta meg, hogy létezik egy ilyen világ, fogalma sincs, be akar-e illeszkedni.

A vonat közben lassan kigördül Londonból.

– Szétnézek – jelenti be Masha, teljesen nem váratlanul, azzal átlebeg a fülke ajtaján, és eltűnik a folyosón. Még mindig morcos, Abby pedig teljesen átérzi. Mindannyiuknak szükségük lenne a magányra, ahol meggyőződhetnek róla – és nem pusztán egy pillanatra –, hogy tényleg mind együtt vannak, mind átjutottak, ez nem pusztán valami hallucinált illúzió… De jelenleg Tracey jelenléte ezt nem teszi lehetővé. Nem először kívánja, hogy bárcsak képesek lennének gondolatban kommunikálni, vagy hasonló, mutatós sci-fi trükkel…

Pár perc múlva azonban nyílik a fülke ajtaja.

– Nem gond, ha bejövünk? – kukkant be egy fiú egy barátjával. – Ez már a harmadik kocsi, amit végigjártunk.

– Talán ha nem az elején szálltatok volna fel, gyorsabban találtatok volna helyet – válaszolja Tracey, kicsit sem tompítva az élt a hangjából. Ez nem egy nem, de a lány arckifejezése grimaszba torzul.

– Nos, nem mindenki tapasztalta még meg ezt a fajta lassú utazást – vág vissza. – A tökéletesen értelmetlen vonatozás helyett inkább biztosítanának egy közvetlen összeköttetést az iskolával. Ezerszer a hopp-por, mint ez a döcögés estig.

A fiú beljebb trappol, és épp csak elfintorodik, amikor átgázol Aiko lábain.

– Személy szerint bármi, csak ne a hopp-hálózat – jelenti ki vigyorogva. – Anthony Goldstein vagyok. Ő pedig itt Georgina Smith. Ne is törődjetek vele, ilyen, amióta csak ismerem.

– Ami teljes tíz perc eddig – motyogja Georgina.

– Tracey Davis – mosolyog émelyítően édesen Tracey, mintha mézes szavakkal megfojthatná az újonnan érkezetteket. – Igazán mély barátság lehet akkor a tiétek.

– Abby Williams – mondja Abby utána kötelességtudóan és hihetetlenül monoton hangon. Azon gondolkozik, a Latin nyelv kezdőkneket vajon nem lenne-e túl korai előkaparni a táskájából. Az ideges remegés, ami varázslatos módon szinte elmúlni látszott az előbb, a tömeg miatt most újból visszatér. Ennyi gyerekkel egy helyen? A katasztrófa biztos receptje… de az is lehet, hogy békén hagyják pár tőmondat után. Abby meglepődve konstatálja, hogy ezt picit bánná – Tracey-vel egész érdekesen indult a semmiről folytatott vitájuk. Kár érte.

– Ennyi? Abby Williams, nem akarsz hozzáfűzni valamit a történtekhez? Esetleg letenni a voksod a hoppanálás mellett, mivel arra még nem szavazott senki? – noszogatja Anthony.

– Nem – válaszolja Abby. Eszébe jut Charity Burbage professzor mutatványa a nappaliban, ahogy egyik helyről a másikra „teleportált”, a vákuum okozta kis pukkanás kíséretében.

– Ez a tisztség rád marad. Abbynek a mugli utazási módokra kell szavaznia – szúrja közbe Tracey.

– Mugli születésű vagy? – pislog rá Georgina. – Akkor semmi közöd a Williams családhoz?

– A Williams egy elég gyakori vezetéknév – mutat rá Abby. – A Smith még gyakoribb.

– A varázsvilágban nem – vigyorog rá Anthony. – A Smithek egy elég jó hírű varázslócsalád. Igaz, Georgina? Mit is hangoztattok általában? Hogy Hugrabug Helgáig vezethető vissza a vonalatok?

Abby úgy dönt, az a legbiztonságosabb, ha egyszerűen hátradőlve várja a végkifejletet, Aikóval együtt, aki szinte kilóg a folyosóra, úgy próbálja távol tartani magát a fiútól, aki önkényesen Abby mellett trónol, miután nagy nehezen felpakolta a saját és társa csomagját is.

Se Tracey, se Abby nem ajánlja fel a segítséget, utóbbi felfedezi, milyen érdekes nézni mások szenvedését a ládával.

Georgina elhúzza a száját.

– Ne emlegesd nekem azt a nőszemélyt, hallom eleget otthon. Örülök, hogy legalább fél napig tehetek úgy, mint aki nem a házába fog kerülni, arra utaltatva, hogy szorgalommal igyekezzen pótolni minden hiányosságát, ami a többi házat dicsőíti.

A szavak és mondatok szinte túl komplexek egy tizenegy évesnek, de lehet, csak Abby nézett túl sok filmet, ahol lebutítják a gyerekek szövegét.

– Akkor mind tehetünk úgy, mint akik nem tudják, melyik házba fognak kerülni – mosolyog Tracey. – Abbyt leszámítva, aki természetesen tényleg nem tudja ezt, és nem is köti semmilyen család.

Abby csak pislog.

– Örülök, hogy ennyire szeretsz a nevemben beszélni. De azt hittem, a válogatás valahogy megállapítja, melyik ház illik a legjobban hozzánk, nem? – kérdezi kissé értetlenül.

Anthony színpadias együttérzéssel vállon veregeti.

– Ez édes. De sajnos általában valahogy úgy szokott kijönni a dolog, hogy a nevelés győz, és a szülők háza eléggé dominál, pláne ha olyan családokról van szó, mint a Smith, akiknek évszázadonként, ha egyszer akad nem hugrabugos tagja.

– Utoljára 1689-ben volt, Eloise Smith – darálja Georgina szinte reflexszerűen. – A Hollóhátba osztották. Nem követendő példa. Az évszázadonként pedig túlzás.

– Nálunk pedig a legtöbben hollóhátasok – folytatja zavartalanul Anthony. – Davisékről sajnos fogalmam sincs – pislog bocsánatkérően Tracey-re. – Bár ha jól tudom, zömében mardekárosok voltak?

Tracey biccent.

– Vagy Hollóhát. Nem válogatunk annyira, mint egyesek.

Van egy kimondatlan történet a szavai mögött, amit mindenki ismer, csak Abby nem. Aiko rosszalló tekintetéből ítélve ez nem feltétlenül egy jó dolog, de Abby meg abban biztos, hogy nem egy vonatúton születnek életre szóló barátságok.

A téma a házaknál marad egy darabig. Mint kiderül, senki se oda szeretne kerülni, ahova a családja alapján kellene. Anthony a Griffendélbe akar – mert az kalandos, szórakoztató, merész, egyszóval valószínűleg a helyi menő gyerekek gyűjtőhelye. A piros-arany kombó és a történetek alapján Abby belövi, mint Harry Potter leendő házát, ahova, ha lehet, nem kéne kerülnie. Tracey-nek éppenséggel megfelelne a Mardekár, de a Hugrabugot tartja ideálisnak, miután abban a házban lebecsülnék, és igazából nem várnának semmit tőle. Georgina ellenben a Mardekárt akarja, csak hogy kikészítse békés, büszke, tiszta hugrabugos szüleit, és úgy összességében az egész családját.

Tracey roppant ambiciózusnak ítéli a vállalkozást, és ad neki egy csekélyke esélyt. Georgina ezt nem értékeli, és kissé megtépik egymást verbálisan – Georgina örökös mogorvasággal és hévvel, Tracey meg a kis mosolya módosítgatásának kíséretében.

Abby meglepően egyre kevésbé akar elmenekülni a helyszínről. Anthony nevetségesebbnél nevetségesebb dolgokat hoz fel, aztán kiderül, hogy perfekt latinból, és segít Abby kiejtésében, miközben a háttérben Georgina szitkozódva hordja le a Davis család minden tagját, különösen a jelen lévőket. Furcsa módon… jól érzi magát? Nem ő a furcsaság, akinek néha kicsúszik valami nem odaillő a száján, és aki a képzeletbeli barátaival társalog, akármennyire is próbálja titkolni…

Anthony úgy enged el minden nemkívánatos megjegyzést a füle mellett, hogy az már-már egyenesen irritáló, Georgina meg mintha nem ismerné a tapintat szót. Tracey szurkálódásai változatlanok, mintha nem is egy lánnyal, hanem egy animált kaktusszal utaznának.

Aiko közben Masha után indul, aki még mindig nem bukkant fel, és aki valószínűleg nem fogja értékelni a megnövekedett létszámot.

Annak ellenére azonban, hogy mindhárman mágikus háztartásban nőttek fel, vagy ilyesmi, fogalmuk sincs, hogyan is történik a beosztás. A Roxfort történetében se említettek ilyesmit, mintha egy hatalmas és titkos beavatási szertartás lenne, ami egyenesen hátborzongató.

A büféskocsi olyan dél körül ér hozzájuk. Csak Georgina vesz négy csokibékát.

– Nagylelkűen meghívlak titeket. Cserébe enyém a kártya – nyújtja át őket.

Abby, aki épp az extrasajtos szendvicséről igyekszik emberbarát módon eltávolítani az alufóliát, aminek természetesen apró, fémes cafatok halmaza lesz a vége, kétkedve pislog fel rá.

– Ki merjem bontani?

– Nyugi, csak párat ugrik – vihog Anthony, és felmarkolja a sajátját.

– Én a kedvességétől ijedtem meg – jegyzi meg Tracey, de azért elveszi a saját adagját.

Abby félig elbűvölten figyeli, ahogy a fiú kibontja a sajátját, és elkapja a mozgó békát. Egyszerre undorító és elképesztő látni, ahogy még azután is próbál menekülni, hogy a fejét leharapták. Mintha valami egzotikus, keleti kaja lenne, amit mindenképp élve kell elfogyasztani, mint az osztriga, a polip, vagy a…

– Egek, tisztára, mint a béka sashimi – esik le neki, ahogy megforgatja a saját dobozát. A fényes, aranymintás csomagolás akár normális csokit is rejthetne valami drága kézműves édességboltban.

– Az valami mugli kaja? – kérdezi Georgina, miközben Anthony majdnem kiköpi a saját békáját, ahogy félrenyel. Úgy látszik, van, aki tudja.

– Japán. Élő békából készül.

– Minden ehető lény él, mielőtt…

– Úgy értem, a béka él, miközben eszed.

– Ó. – Tracey piszkálódása a torkán akad. Ez egy eléggé kielégítő eredmény.

Georgina arca kissé elzöldül, ahogy elképzeli a jelenetet. Tracey megérzi a vérszagot, és rögtön lecsap rá, kompenzálva az előző sikertelenségét.

Ez egészen jól jellemzi az eddigi útjukat. Csak aztán… Masháék visszatérnek.

***


Abbynek nincs szüksége rá, hogy két társa kinyissa a száját, arcuk sápadtsága, és az, ahogy Aiko elveszti a maradék kis irányítást is, és nem pusztán villámgyorsan elolvadó illúzióként ül ki körülötte mindenre a fagy, eléggé árulkodó. Úgy tűnik, tényleg a vonat mosdójában fog pánikba esni – ez garantált ténynek látszik, most, hogy nagyjából lenyugodtak a kedélyek, és egy pillanatra elengedte magát.

Abby nem engedhet meg ilyen luxust. Úgy tűnik, a világ imádja emlékeztetni rá minden egyes alkalommal.

Ahogy kattan mögötte a zár, épp csak egy pillanatra van ideje megcsodálnia a hátborzongató tisztaságot, tágasságot, és elsősorban persze a bűz hiányát, ami eddig majdnem minden vonatot jellemzett, amire csak felült, Masha máris felbukkan mellette. Abby a lehajtott vécé tetejére ül, úgy érzi, a lábai úgyis feladják majd menet közben, mert Masha lehet morcos, élénk, pattogó vagy bármi, de sosem ennyire komor, csak ha valami nagyon nagy…

– Harry Potter a vonaton van – jelenti be finomkodás nélkül. – Idén lesz elsőéves.

Abby világa megdermed.

– Mi? – nyögi ki végül. Ujjai Masha batikolt pólóját markolásszák, ami szinte légnemű anyagnak tetszik. Általában nem ennyire nehéz megfogni, de Masha szintén nehezen irányít jelenleg bármit is. A vécé hőmérséklete rohamosan csökken. – De nem úgy volt, hogy…

– Elszámoltuk magunkat – folytatja Masha kíméletlenül. – Ez nem a film, hanem a könyv, és gyanítanunk kellett volna az eltérő idővonalakat, hiszen korábban jött ki, és a pálcabolt egyértelműen nem a filmből jött, és… én sajnálom, nagyon sajnálom, minden rendben lesz.

Abby alig kap levegőt. Nem, semmi sem lesz rendben.

– Belecsöppentem a kibaszott univerzumuk kellős közepébe – motyogja.

A világ egy apró pontra szűkül, ő pedig igyekszik Mashára koncentrálni – a pólójára, az anyag puhaságára, az olcsó, művirág illatot imitáló öblítő szagára –, mielőtt rosszul lenne, de nem sikerül. A szíve könyörtelenül dobol először csak a torkában, majd a fejében is, kiszorítva minden más zajt, Masha hangját is. Alig bír nyelni vagy akár csak levegőt venni.

Mély levegő – kezdődik a szertartás.

És belélegez. Fájdalmasan. Alig megy. Benntart. Meg fog fulladni. Masha nem hagyná. Aiko se hagyná. Kifúj.

Az egész elég rövidke. Nem annyira, hogy ne keltsen majd gyanút, ha visszamegy, de… pár ügyes csúsztatással lerázhatja a kérdést. És nem mintha számítana – Abby kicsit elcseszett, de kit érdekel, ki mit gondol? Sokkal nagyobb probléma, hogy úgy tűnik, jobban meg kellett volna erőltetnie magát a listaírással, mert a töredékek hirtelen nagyobb jelentőséggel bírnak, mint eddig bármi más.

Abby élni akar. És nem egy polgárháború kellős közepén.

De…

Harry Kibaszott Potter idén kezdi a Roxfortot.

Ez mindent megváltoztat. Semmit sem jelent. Mindent jelent.

Abbynek végre sikerül teljesen leküzdenie a pánikot. Az ajtón hangosan kopogtat valaki, mire kinyögi, hogy foglalt, de mintha valami emberfeletti teljesítményt produkálna ezzel. Masha a tarkóját masszírozza, Aiko tehetetlenül áll őrt, csak a jeget vastagítja az ablakon.

Hogyan kerülje el az egész problémahalmazt, ha az ott fog élni a közvetlen közelében?

– Sajnálom – motyogja újra Masha. – Fogalmam sincs, mit tehetnénk. Azon kívül, hogy lelökjük a lépcsőn, és kitöri a nyakát.

Abby száján kicsúszik egy hevenyészett kuncogás.

– És akkor lecsuknak minket, vagy ilyesmi – válaszolja.

– De élnénk.

Erre már nem igazán lehet mit mondani. Abby érzi, ahogy közeleg egy újabb összeomlás, így marad a gyatra megelőző lépés: minél mélyebbre elnyomni, nem törődni vele, és ha mégis előjön? Csak egy évet kell kibírnia itt.

Most pedig ideje visszatérni a fülkébe.

***


Abby az út végére egész szépen kiheverte az egészet, és most, a sötétben botladozva igyekszik nem orra bukni a saját talárjában. Gyakorolni kellett volna otthon, gondolja. Akkor most nem kéne attól tartanom, hogy Harry Potter helyett én töröm ki a nyakamat.

Annyira leköti a saját lépteire való ügyelés, hogy már csak a csónakoknál néz föl, vajon mi az, ami miatt ennyire ó-zik mindenki.

A Roxfort lenyűgöző, de Abby minden energiáját felélte már az, hogy ne fakadjon sírva, ne boruljon ki, vagy csak szimplán ne kezdjen el üvölteni, hanem maradjon beszámítható és normális. Az ússz az árral elv hátulütőit leszámítva egész szépen produkálta magát. De most szíve szerint forró zuhanyra vágyik, meleg ágyra, és a Roxfort marad, az, ami: egy…

– Ez egy kibaszott Disney-kastély – csúszik ki Abby száján, mielőtt kontrollálhatná magát.

– Ez a Neuschwanstein – közli halkan Aiko a saját észrevételét.

– Csak darkosan – egészíti ki Masha ál-vidáman.

– Micsoda? – néz rá sandán Tracey, aki valahogy mellette ragad.

– Csónakonként négy ember és nem több! – kiáltja a vezetőjük, egy nagydarab fickó. Olyan mélyen és hangosan beszél, hogy elnyomja Abby halkabb válaszát, és még hosszan visszhangzik a tó felszínén. Csak a csónakban – önműködő, motor nélkül járó őrületben – hozhatná fel újra a témát, de addigra a pillanat elszáll, Tracey pedig nem erőlteti. Georgina és Anthony szintén velük együtt utaznak, de most egyikük se beszél, inkább a kastélyt bámulják.

A darkos Neuschwansteint. A szikrázó, sötétben is barátságosnak és hívogatónak tűnő Disney-palotát, ami a következő évben a lakóhelyük lesz – amire egy másik világban rengeteg gyerek vágyakozik, akik közé Abby sosem tartozott, és most mégis ő van itt, kelletlenül ugyan, de eljött…

Megtanul varázsolni. Az ötlet még mindig nevetséges.

Abby Williams vagyok, gondolja. Meg fogom úszni ezt a dolgot. Bármi áron.

A fogadalom nem ad erőt, de a Roxfort mintha még fényesebbnek tűnne a csillagfényben. Milyen furcsa, hogy idáig nem ér el a fényszennyezettség. Még a mögöttük hagyott állomás és a kastély ablakokból ömlő fény se elég ahhoz, hogy túlvilágítsák az eget. Abby életében nem látott még ennyi csillagot vagy ilyen tiszta Tejutat.

Picit megengedi magának, hogy reménykedjen.

***


A szellemek sem látják Mashát és Aikót.

Nem is érzik őket.

Mintha Abby két társa olyan síkon létezne, ami abszolút megfoghatatlan, és csak kicsit képes befolyásolni az élők – és ezek szerint a holtak – dimenzióját. Ahogy elnézi, amint egy előkelő dámának tűnő hölgy borzongva átsiklik Aikón, nem érez mást, mint rezignált beletörődést. Olyan, mintha Masha és Aiko egyáltalán nem létezne. Ezt számtalanszor tapasztalta már meg, és egyre kevésbé lesz nyugtalanító.

Mert Masha és Aiko tényleg nem létezik. Csupán Abby fejében.

***


Amikor a Teszlek Süveg dala abbamarad, Abby rájön, hogy igenis izgul.

Talán csak ideges társairól ragadt át rá, talán csak azért, mert hirtelen tétje lett annak, hova ne kerüljön (a vörös-aranyba semmiképp, a Griffendélt el kell kerülnie), de hirtelen ő sem teljesen érdektelen.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ő is remegő idegroncs lesz, mint a kettővel előtte lévő lány vagy Georgina, aki úgy fest, mint aki menten szétveri az őket bevezető tanár fején az összes, viszonylag kartávolságon belül lévő tányért, de enyhe sápadtságon kívül nem igazán látszik rajta. Azonban ez az alapbeállítás, főleg a vonatút második fele óta, így csak igyekszik átvészelni az egészet.

A beosztási ceremónián vagy min izgulni kell. Abby izgul. Szép összhang.

Tracey az első név után belecsíp a karjába, hogy magára vonja a figyelmét.

– Sok szerencsét – súgja. Cornfoot, Stephen épp leveszi a fejéről a Süveget, és elindul a Hollóhát asztala felé. Tracey vezetékneve Davis. Tracey nemsokára sorra kerül.

– Ne – sóhajt. – Már eddig is jóval többen kívántak szerencsét, mint amitől jól érzem magam.

Tracey tekintete nem tűnik szórakozottnak, és már nyitja is a száját, hogy megjegyzést tegyen, de ekkor az ő neve hangzik fel, és nem marad ideje semmire.

Bosszúból azért belecsíp még egyet Abby karjába.

– MARDEKÁR! kiáltja a Süveg, és csak a felhangzó taps nyomja el Georgina irigykedő és sértett fújolását.

– Rohadt mázlista – hörgi. – Ezt még megkeserüli.

Többen furcsa pillantásokat vetnek rá, de hamar elkapják a tekintetüket, amikor a lány farkasszemet néz velük. Szőke, szoros kontyba fogott hajával idősebbnek tűnik, éles arccsontjaival fenyegetőbbnek. Senkinek sincs kedve jelenetet rendezni a beosztás közepén – mert nyilvánvaló, hogy ha csak egy megjegyzést is tesznek rá, Georgina rájuk veti magát, közönség ide vagy oda.

– Nem tudom, most kicsit sajnálom, hogy lemaradok arról, milyen erővé válhatna a Hugrabugban – motyogja Anthony, és odaoson Abby mellé. Az egyes oszlop, amiben érkeztek, már rég felbomladozott. – Hogy vagy? Ahhoz képest, hogy az egyik utolsó lehetsz a névsorban, nem úgy nézel ki, mint akit megérintett e nemes hagyományunk, a gólyakínlasztás.

Anthony arcszíne határozottan hamuszürke, a suttogása éles. A névsort olvasó nő – hogy is hívják? McGalagony? – vett rájuk egy megrovó pillantást, mielőtt felolvassa Finnigan, Seamus nevét.

– Mugli születésű – emlékezteti vontatottan Abby. – Amíg nem a Griffendél, én tökéletesen elégedett leszek az életemmel.

Anthony nagy szemekkel mered rá.

– Ez általában fordítva…

– GRIFFENDÉL!

–… szokott…

Üdvrivalgás, ami minden hangot elnyom.

– Szóval ez általában fordítva… – kezdi újra, de esélye sincs.

– Goldstein, Anthony!

–… szokott lenni, ó Merlinke – vékonyodik el a suttogása.

Abby percekig gondolkodik azon, vajon neki el kellene-e kezdenie sok szerencsét kívánni. Itt ez pont egy jó lehetőség lett volna arra, hogy megtegye. Anthony amúgy is a Griffendélbe szeretne kerülni, és ha igaz, amiről beszéltek, és ami Tracey-nél bebizonyosodni látszott, akkor szüksége is lenne rá.

– HOLLÓHÁT!

Kár, hogy a Teszlek Süveg máshogy gondolja.

Georgina nem tűnik túl lelkesnek. Abby besasszézik mellé.

– Hogy kerüljek én a Mardekárba, ha még Anthonynak se jött össze? – sziszegi inkább már kétségbeesetten. – Vagy bárhova. Nem akarok hugrabugos lenni.

– Nem leszel – mondja Abby. Nem tudja, honnan szedi össze hozzá a bátorságot, de megszorítja egy pillanatra Georgina kezét, aki most először tűnik annak, ami: egy tizenegy éves kislánynak. Abby most az érett felnőtt. – Ha ennyire nem akarsz, csak kikészülnél tőle. Nem hiszem, hogy ezzel a beosztással ez lenne a cél.

Georgina hallgat.

– És ha mégis oda kerülsz, még mindig megkereshetjük egy ollóval a süveget, és cafatokra tépjük. És mivel elég réginek és híresnek néz ki… bekerülhetünk a történelemkönyvekbe.

Abby másra sem vágyik kevésbé, mint erre, de a fenébe is, most épp nagylelkű. Masha, aki elkapja a mondat végét, vihogva összeroskad a földön. Azóta nem moccant Abby közeléből, hogy beléptek a terembe, bár olykor vet egy félig vágyakozó pillantást Charity Burbage professzor felé. Ha a szellemek se látják, akkor nyugodtan garázdálkodhat, és Abby kissé retteg a pillanattól, amikor feldúlja a tanári asztalt.

Georgina hálásan grimaszol. Mosolyra még most se futja, de már ez is egy szép gesztus tőle.

Csappan az őt körülvevő elsősök gyűrűje, ahogy fogynak, úgy fedezi fel Abby is a termet. Ez az első dolog, ami eszébe jut a filmből. Nos, nagyjából, mert nincs pontos képe róla, de akár így is kinézhetett – a lebegő gyertya, a varázsvilághoz képest meglepően kevés diák (vajon van, aki otthon tanul?), az asztalok… Alan Rickmannek nyoma sincs. Senki arca nem tűnik ismerősnek a tanárok közül, még a Gandalf-szerű öregé sem, pedig a színészek azért be szoktak ugrani Abbynek. Újabb érv a kötetek mellett.

Túlságosan is sok érv van mellettük. Akkor lett volna mellettük ennyi, amikor még letölthette volna őket az internetről.

Abby Moon, Lilynél kezd el unatkozni. Masha ezt már Boot, Terrynél megkezdte, és eddig a legizgalmasabb dolog Tracey és Anthony beosztása volt, valamint az, hogy egy ikerpárnál, Morag és Isobel MacDougalnél elrontották a névsort, és Morag került hamarabb sorra. Vajon hányan tetvesek?, merül fel Abbyben a kérdés. Vajon a mennyezeten a felhők dekorációs célból jelentek meg, vagy tényleg beborult kint?

A plafon bámulása megdöbbentően sok időt vesz el, mert a hangzavarra eszmél, az alig leplezett suttogásra.

Pottert mondott? – sziszegi mellettük az egyik idősebb diák.

Kezdődik.

Mellette Georgina kíváncsian kihúzza magát, bár igyekszik úgy tenni, mint akit a legkevésbé se érdekel a dolog. Mert tényleg, Harry Potter híresség. Abby legszívesebben hisztérikusan felnevetne, de még időben visszafogja magát, inkább ő is próbál átlesni az előtte állók között, és pont elkapja a pillanatot, amikor még látni a gyerek arcát, mielőtt rácsúszna a süveg. Ez nem sok, egy fél benyomásra elég csak, de az is elég ahhoz, hogy összezavarja. Ha eddig a tanárok között nem akadt ismerős színészre, akkor az a fiú ott, elől, végkép nem dereng. Nem egyenes haja van, nem is felzselézett vagy ápolatlan, hanem mintha egy tényleges madárfészek lenne, annyira bozontos. Csontfehér, mint minden más elsős is, tényleges, kerek szemüveget visel, és összességében… összességében Abby semmi rendkívülit nem lát benne.

Ez egy fiú. Egy tizenegy éves kisfiú. Bámulatos csodát nem várt, de most, itt ácsorogva hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen törpe képes lenne annyi bajt okozni.

A Süveg nem várakozik olyan eget rengetően sokáig, de eléggé elnyúlik ahhoz, hogy majdnem megdöntse az idei rekordot (Longbottom, Neville-ét, aki mintha egy örökkévalóságig ücsörgött volna ott).

– Nem voltam biztos benne, hogy ő is idén kezd – motyogja mellette Georgina. A suttogásban aligha feltűnő, amit mond. Mindenki szükségét érzi ugyanis annak, hogy megtárgyalják ezt a fordulatot.

Abbyt megkíméli a választól a Süveg „GRIFFENDÉL!” felkiáltása, majd az ezt követő vad üdvrivalgás, mintha a ház nem is egy újabb taggal, hanem egy rakat arannyal, örök élettel és egy megszelídített Smauggal lett volna gazdagabb. Vagy ilyesmi.

Lehet, Smaugnak nem mindenki örülne így, igaz?

A terem utána mintha nem akarna visszarázódni a megszokott kerékvágásba. A Rivers és Roper nevek szinte észrevétlenül lesznek beosztva (Hollóhát és Mardekár).

– Smith, Georgina – hangzik a hívás, és Georgina ingerülten előretrappol, mint aki el se tud képzelni nagyobb nyűgöt, minthogy a fejébe húzza azt a tetves sapkát, aztán leüljön egy házhoz, ahol nem érzi jól magát.

Abby azért szurkol, hogy a Mardekárba kerülhessen. A Süveg nem gondolkodik sokat.

– GRIFFENDÉL!

Ahogy Georgina az asztalához sétál, a Mardekár asztalától gúnyos fütty hangzik fel. Abby épp csak odapillant, és nem nagyon lepődik meg, amikor elkapja, ahogy Tracey gúnyosan csókot fúj a lánynak. A mellette ülő szőke csak a kezébe temeti az arcát, és próbál úgy tenni, mint aki jelen sincs.

Georginán látszik, hogy szíve szerint felpattanna az asztaltól, és a körülbelül három-négyszáz tanú ellenére is megpróbálná megölni a lányt.

Abby pedig egyedül marad.

– Smith, Zacharias!

Abby Georginára pillant, de az mogorván a fiút figyeli, aki hátulról sétál előre, és végül alig pár másodperc múlva már a Hugrabugban köt ki. Van köztük némi hasonlóság.

Georgina viszont egy szóval se említette, hogy jönne rokona. Tekintve, hogy milyen hozzáállást tanúsított, talán ez nem meglepő fordulat.

És végül, pár név után Abbyre jut a sor.

Kicsit sajnálja, hogy nem ő az utolsó. Igazán arra számított, hogy abszolút a végére jut.

– Williams, Abigail!

Csak a Griffendélbe ne, gondolja, aztán a Süveg a fejére süllyed, és eltűnik előle a gyertyafényes terem.

– Ezek a mai gyerekek roppant válogatósak – morogja egy hang. – De feleslegesen aggódsz, a Griffendél az utolsó ház, ahova bekerülhetnél.

Abbynek se kiborulnia nincs ideje a hangtól a fejében, se megkönnyebbülnie, mert a Süveg – ez a Teszlek Süveg? – folytatja a mondandóját:

– Rég találkoztam hozzád hasonlóval. Az idősebbekkel mindig is több volt a baj.

Én kérek elnézést. Várjunk, rég?

– Meglepően nehéz eldönteni, melyik az erősebb benned, a hűség vagy az önfenntartás. Bár azt hiszem, senkit sem ítélhetünk meg az előző élete alapján, nem igaz…

Statikus zaj. Bármit is akart mondani a süveg, mágikus gondolatolvasó, beosztógép, akármi, az nem jut át Abbyhez.

– Ez azt hiszem, várható volt. Lássuk, melyik ház lenne a legalkalmasabb a számodra.

Van valami a megfogalmazásban, ami egy pillanatra megtorpanásra készteti Abbyt.

Legalkalmasabb? Nem…

– Nem mindig oda kerül a diák, ahova a legjobban illik. Néha azt kell figyelembe vennem, melyik ház teszi a legjobbat neki. Ez a kettő általában megegyezik, de nem mindig. Neked például megbízható barátokra és ismerősökre van szükséged szerintem. Meg egy barátságos közegre.

Nekem nem barátokra van szükségem, hanem egy terapeutára, aki tudja kezelni a pánikrohamokkal vegyes tudathasadásom, gondolja ingerülten. Az a hülye kalap csak nevet.

– Nekem meg úgy tűnik, mintha nem igazán bánnád, hogy apró szilánkjaid körülötted lebzselve élik a saját életüket, korlátozott értelemben persze. Ahogy a vonatúton szerzett ismerőseiddel is egész szépen elvoltál.

Antidepresszánsokra is szükségem van.

– Ó, de hát a barátok is egyfajta antidepresszánsok, nem igaz?

Abby baljóslatú végzete közeleg. Érzi. Sőt, biztos benne, hogy a Süveg karimája egyenesen mosolyog.

Várj! Még mindig nem válaszoltál arra, hogy mit értették azon, hogy rég! Volt más is? Olyan, mint…

– HUGRABUG!

*************

Pre-Roxfort – VÉGE


Záró megjegyzések:
Megjegyzések:

Ez a fejezet csak nyúlt és nyúlt, és azt hittem, rövidke lesz, de végül nem jött össze. Ennyit arról, hogy körülbelül azonos hosszúságúak lesznek a részek.

  1. A fűzfával kapcsolatos tények kicsit a Wikipédia, nagyrészt pedig Robert Graver: Görög mítoszok kötete alapján íródtak. A spártai termékenységi rítus teljesen valid anyag.

  2. A nyuszis horrorfilm, a Night of the Lepus tényleg létezik. IMDb-n valahogy 4,0-s értékelést ért el, ami már így is több, mint amit megérdemelne, bár a művér tényleg csodálatos benne. A Békák szintén létezik. Azt már nem vállaltam be, hogy megnézzem, de bizonyára az is ugyanennyire fantasztikus. A filmből a szövegek az ncore-on mellékelt felirat alapján vannak.

  3. Mellékesen: Abby körülbelül öt perccel kerülte el Harryt a King’s Crosson.

  4. Georgina Smith a JKR jegyzetében szereplő eredeti negyven diák egyike, akik Harryvel egyidőben kezdték a Roxfortot. A listában a Georgina név át lett javítva Sallyre, de én inkább maradtam az elsőnél, főleg Sally-Anne későbbi szereplése miatt.

Első év - I. rész by MSe
Szerző megjegyzései:
Első év 1/6.
Első év

I. rész



A tizenegy elsőéves hugrabugos csipás szemekkel, álmosan sorakozik a klubhelyiségben, és leginkább úgy festenek, mintha egy percet se aludtak volna az éjjel. Lexa Summers elégedetlenül méri végig az egész bagázst – Gabriel Truman és Heidi Macavoy biztos, hogy mondták nekik, feküdjenek le időben, de miért is hallgatna ez a csapat törpe a Hugrabug ház vadonatúj prefektusaira, ha egyszer mehetnek a saját fejük után is? Lexa bezzeg sosem csinált ilyet.

(Előrelátóan nem emlékszik vissza az első reggelre, amikor elaludt a reggeliző asztalnál. Aztán McGalagony óráján a hátsó padban, majd ebéd után is beledőlt gyógynövénytanon a virágágyásba, amivel sikeresen pótolta is az elcsivitelt éjszaka felét.)

(Arról se vesz tudomást, hogy fél hétkor Adriennel és Annával hajtatta ki őket az ágyból, miközben belé Macavoy igyekezett életet verni kávéval. A múltat ne emlegessük. Még a közelmúltat se.)

Lexa azóta várt erre a pillanatra, mióta az ötödik évében megkapta a prefektusi jelvényét. A Hugrabug ház íratlan hagyományai szerint akkor még csak az esti takarodó intézését kapták meg Adriennel, mint újdonsült prefektusok, a reggeli rituálé azonban mindig a hetedévesek kiváltsága volt és lesz. Még ha extra korán is kellett hozzá kelnie, és legalább olyan fáradtnak érzi most magát, mint a törpék. De a smink eltakarja a karikákat, a kávé segít, és különben is, ez hagyomány.

– Rendben, porontyok! – csapja össze a kezét lelkesen. Adrien mellette sziszegve próbálja jelezni, hogy a megszólítás nem teljes körűen elfogadott és használható, de Lexa nem vesz erről tudomást.

Lexa nagyon jó a dolgok figyelmen kívül hagyásában. Hét év hugrabugos élet már megtanította erre.

– Ő itt mellettem Adrien Tate, én pedig Alexa Summers vagyok. Mindketten hetedéves prefektusok vagyunk, de ez lényegtelen, kezdjük is a bevezetőt. – Lexa mély levegőt vesz, és igyekszik nem engedni annak a rossz szokásának, hogy hadarni kezdjen. Vagy emelje a hangját. – Oka van annak, hogy eme átkozottul korai időpontban most mindannyiunknak itt kell szenvednünk, holott nekem valószínűleg lyukas órám lenne, és délig fel se kéne kelnem. De házunk büszkesége érdekében mindannyiunknak áldozatokat kell hoznunk.

– Ki van zárva! – visítja az egyik kislány. – Nekem a Hollóhátban kéne lennem! Nem teszek semmit ezért az unalmas és átlagos házért! Követelem, hogy…

Lexa a pont szemben lévő, kerek ablak előtt ücsörgő kaktuszt kezdi el bámulni, és egyszerűen elengedi a füle mellett a tirádát. Nem ez az első eset, hogy egy tanuló nem elégedett a Süveg döntésével, és nem is az utolsó.

Adrien egy félig fájdalmas könyököléssel jelzi, amikor a kislány túl messzire megy. Lexa szereti Adrient, tökéletes társ a prefektusi feladatok elvégzésében, és hajlandó elviselni a lány viselkedését. Jó páros. Ha Amanda nem szerepelne a képletben, Lexa még el is hívná randira egy roxmortsi hétvégén, mert az holtbiztos, hogy Adrien akkor se lépne, ha a jelek kiszúrnák a szemét. De Amanda ott van, Lexa meg élvezi a plátói lelki társak nyújtotta előnyöket.

– Remek – szakítja hát félbe a lányt (Whitehouse, suttogja az elméje. Tisztára, mint amit én csináltam első este. Csak ő nem dobálja a cserepes növényt.), holott közel sem gondolja így. – Panaszt tenni az igazgatói irodában tudsz. Amihez nem tudod a jelszót, így ez zsákutca. És most figyeljetek, porontyok! Mindegyikőtök – vágja csípőre a kezét és áll be véleménye szerint tántoríthatatlan pózba. – Amit mások mondanak rólunk, az mind hazugság. Ha Truman tegnapi kis monológja képtelen volt meghatni titeket, nem érdekel, elmondom én is: nem a maradék vagyunk. Itt senki sem az. Ide nem a kevésbé okosak, bátrak vagy ravaszak kerülnek, hanem akik megdolgoznak a képességeikért.

Adrien óvatosan a torkát köszörüli mellette. Túl sok lesz, üzeni a tekintete. Kicsit kevesebb. Kicsit.

Nem érdekel, vonna vállat Lexa, ha nem éppen a tirádáját igyekezne folytatni.

– Tehát ha bárki be merészel szólni nektek, legyen az akármelyik ház tagja is, átkozzátok le a tö… – Adrien könyöke tökéletesen gyomorszájon találja, és eltart egy darabig, amíg vissza tudja szerezni a lélegzetét.

– Sosem fogunk eljutni a lényegig – sziszegi a fiú, majd bájmosolyogva a kicsik felé fordul.

Azoknak egy része megszeppenve pislog vissza rájuk, mozdulni se mernek. Adrien mosolya alig láthatóan meginog, de aztán összeszedi magát.

– Ha bármivel kapcsolatban kell segítség, csak szóljatok valamelyik prefektusnak. Akár tanulmányaitokról, akár egyéb problémákról van szó, keressetek minket nyugodtan. Az első héten megmutatjuk majd, merre vannak a termek és a fontosabb helyek a kastélyban, hogy ne tévedjetek el – elég gyakori eset, bár ebben főleg a griffendélesek vezetnek.

– A Hollóhát a második helyezett – egészíti ki Lexa, puszta rosszindulatból.

Az előbb panaszkodó kölyök már nyitja is a száját, hogy reklamáljon – valószínűleg megvédje nem-háza becsületét –, de sajnos rossz helyre jött.

A Hugrabug türelmes. Elfogadó. Legyen akármilyen dilid, képes leszel beilleszkedni, és biztos, hogy találsz olyanokat, akiknek szintén akad legalább egy távolról hasonló defektjük. Összetartó bagázs. Kicsit alábecsült, összetévesztik a sokszínűséget a maradékkal, de mindenképp egy jó ház, minden megalázó hírneve ellenére.

Lexa Summers töredékét birtokolja a klasszikus hugrabugos tulajdonságoknak – keményen tud dolgozni, pusztán azért, mert meg akarja csinálni, minden magasabb indíttatású ambíciótól mentesen, de ez sajnos az olyasmikre is kiterjed, hogy meg akarja rúgni azt a hollóhátas köcsögöt, mert idegesítő, és kemény munka lenne eltusolni. Merlin a tudója, hogyan lett belőle anno prefektus, merthogy nem a jó magaviseletért és türelemért, az biztos.

– Mint láthatjátok, az eredeti iskolai taláron nem utal semmi a házatokra. Ez maradhat így, ha szeretnétek, ugyanakkor Bimba professzor az órarendetekkel együtt kioszt majd nektek egy-egy kitűzőt – folytatta Adrien, nem törődve a kialakuló, nagyon abszurd párbajjal társa és az elsőéves boszorkány között. – Ez az ő ajándéka minden újonnan jöttnek, és évfolyamonként is eltér kicsit a mintája. Az iskolában a legtöbben viselnek valami extrát, ami jelzi, melyik házba tartoznak. Mi általában kitűzőt használunk – int a saját mellkasa felé, ami felett a prefektusi jelvény mellett odatűzve díszeleg egy kicsi bronzborz is a taláron. Lexa igyekszik nem elbambulni. Hol marad a lelkesedés?

– Öhm, igen? – biccent bizonytalanul az egyik jelentkező kisfiú felé, amikor Adrien nem reagál azonnal.

Merlinre. A gyerek jelentkezik. Lexa igyekszik nem tátani a száját.

– Kötelező hordani? – kérdezi óvatosan. Mintha leharaphatnák a fejét.

Ó. Lexa abbahagyja a vicsorgást.

– Nem – válaszolja hát nyersen. Kedvesnek szánja, de nem jön össze. – Találhatsz is ki magadnak valamit. Vagy tartozhatsz abba a szürke tömegbe, akik nem villognak a házukkal, te döntesz.

A kölyök összerezzenve hátrébb húzódik.

– Miss Summers! – hangzik a klubhelyiség bejárata felől, és Lexa összerezzen. Elég korán van, hogy még senki se induljon le reggelizni, pláne ne vissza, és teljesen váratlanul éri az érkezés, pedig tudja, hogy ennek a pillanatnak előbb-utóbb el kell érkeznie.

Bimba professzor vidáman mosolyog a megszeppent törpék társaságára. Ketten visszamosolyognak rá. Ez egy egész szép siker a tavalyiakhoz képest.

– Lássuk, hol is jártunk akkor? – veszi át a szót, és szinte hátrasöpri a két prefektust a nagy sürgésben-forgásban. – Ó, előbb jöjjenek akkor ezek. Üdvözöllek titeket a Hugrabugban!

Lexa és Adrien összenéznek.

– Ezt elszúrtam? – súgja a lány, miközben Bimba professzor kiosztja a kitűzőket és az órarendeket. Az újak borza kicsivel világosabb, mint az övék, és sárga helyett fekete kő csillog a szemében. Lexa a legközelebbi gyerek papírján megpillantja a pénteki napot, és elsápad. Dupla bűbájtan, majd dupla bájitaltan, végig a Hollóháttal… szegény szerencsétlenek.

A fiú közben csak bíztatóan megveregeti a vállát.

– Dehogy. Ez egy olyan egyszeri lehetőség, amit senki sem tud elszúrni – mondja, majd kis gondolkodás után hozzáteszi: – De ha az év folyamán még adódik ilyesmire lehetőséged, kicsit vegyél azért vissza, és próbáljuk minél gyorsabban ledarálni az információkat.

Lexa beleegyezően bólint, miközben hallgatja, ahogy Bimba professzor elmagyarázza a szerencsétlen kicsiknek, miért is kellett kora hajnalban felkelniük – hagyomány, mert aki korán kell, valamit biztos lel, és mert bűbájtannal kezdenek, a hollóhátasokkal együtt. Fel kell készülniük egy hosszú és titkos viszályra.

Szegénykék.

De hát, üdv a Roxfortban.

***


– Nekem azt mondták, tehetséges – panaszkodott egyszer, nagyon régen Hedvig, amikor a Roxfort már létezett, de Házak még nem. – De sosem említették, hogy nem a varázslásban, hanem a festészetben. Még csak bájitalt se tud főzni, az istenekre, mégis mit csináljak vele, Helga? A többiek kinézik, és nem védhetem meg állandóan, már az is csoda, hogy Helena nem fojtotta meg álmában.

Helga csak mosolyogva megveregette a vállát.

– Küldd át hozzám. Vigyázok rá.

– Megtennéd? – nézett rá reménykedve Hedvig. – Igazán? Ó, istenek, köszönöm, annyira nem értek a művészethez, azon kívül, hogy szép vagy nem tetszik, és az unokatestvéremék egy szóval sem említették, és nem tudom…

– Igen, igen, persze – intette le akkor Helga.

– Van valami, amivel meghálálhatnám?

– Ami azt illeti… van ez az átok, amit már régóta ki akarok próbálni Godrikon és Malazáron…

Hollóháti Hedvigről sosem maradt fent az, hogy kreativitása mindössze a praktikus és mágikus dolgokra terjedt ki, de az utókor hajlamos kivételes intelligenciájához mindenféle extrát is társítani.

Hollóháti Hilda sosem lett kitűnő boszorkány, mint sokan a családjából, és a neve is mindössze egy lábjegyzetben maradt fent. Viszont igazán gyönyörű és csodálatos képeket festett, amíg élt.

Az ő alkotásai voltak az elsők, amik kikerültek a Roxfort falaira.

Mellesleg ő volt az egyik első hugrabugos diák is.

***


Abby nem tudja, a Süveg az emlékei miatt döntött a Hugrabug mellett, vagy tényleg a ház feltételezett erényei miatt, amik jót tesznek neki, de az estéje azon része, amikor nem próbálja rendezgetni a dolgokat (mi melyik évben jön, hogyan, ki hal meg, ki nem hal meg, ki az, aki ott se lesz a ki tudja, min, és pont ezért biztonságos… az egész elkerülhetetlenül összekavarodik, és inkább feladja, és csak ismételgeti, hogy ő Abby Williams…), azzal telt, hogy megeméssze, egy hobbit-lyukba száműzték.

Egy tényleges hobbit-üregbe. Egy szmiálban kötött ki. Kerek ajtókkal, ablakokkal, és teljesen fás, sárgás-barna kivitelben, mintha csak a filmben lenne.

Rossz fandom, próbálja meggyőzni magát, csak kicsit hisztérikusan, ahogy félig az arcába húzza a mintás-kockás takarót. Nagyon rossz fandom.

A patchwork-takaró nem válaszol. Masha csak nevet rajta.

Másnap nem kerül át a Harry Potterbe. Ugyanúgy az emberekkel megtöltött Megyében marad, amikor a prefektus felkelti őket, majd átszalad a szomszéd szobába megismételni a műveletet a másik három kislánnyal.

Aiko segít a gombokkal, mert egy éjszaka alatt se csökkent le a számuk a ruhán. Masha produkálja magát, és Abby igyekszik nem reagálni, mint ahogy az elmúlt évben mindig, ha mások vannak a közelében. Ez általában nem lenne könnyű dolog, egy fintor mindig kicsúszik, de most talált valamit, ami jobban érdekli.

Abby nem egy hatalmas Tolkien-rajongó. Nem tudja kívülről a cselekményt, A Hobbittól, mint könyvtől, néha falra mászik, és a felénél feladta A szilmarilokat. De a filmeket jobban ismeri, mint a Harry Potterét, és a könyv azon kevés dolog egyike, ami közös a régi életével, pusztán csak azért, mert már rég megjelent.

Angolul olvasni persze teljesen más élmény volt – eredeti nyelven olvasta, és a helyzet teljesen nevetséges is lehetne, ha nem az lenne, ami –, de akkor is. A hatalmas függelék pluszban pedig zseniális.

Szóval hobbit-üreg. A lényeg.

A hálótermük kicsit kicsi, kicsit zsúfoltnak hat a még kipakolatlan ládáktól, amikben a cuccaikat hozták. Az ablakok kerekek, magasan sorakoznak az ajtóval szemközti falon, és este még úgy tűnt, képtelenül kevés fényt fognak beengedni a szobába, most reggel viszont az egész helyiség fényárban úszik, és mintha nagyobb lenne, mint tegnap, amikor csak bezuhant az ágyba egy rövid tusolás után.

(– Reggel, ha nem vagy sokat kint. Este, ha utazol, szabadban vagy, vagy egyszerűen csak olyan helyre mentél, ami nem tiszta.

Abby nem tudja, ki magyarázta. Lehet, csak egy cikkben olvasta az interneten, még nagyon régen. Lehet, az anyja. Lehet, Elise.)

Az ablakok alatti párkány túl széles és sok helyet foglal, de vagy párnákkal kibélelve tökéletes lesz, vagy oda pakolja majd a tankönyveket, amik mintha egy tonnát nyomnának, mert a varázsvilág látszólag a lexikon-méreteket szereti minden téren. A beépített szekrények ajtói oválisak, és egyedül a középsőn van tükör. Ha bárki idősebb kapná a szobát, reggelente talán vita lehetne belőle.

Egyetlen nagy íróasztal van, és ahogy Abby elsétál mellette, a világosban ki tudja szúrni a halvány vonalakat, amik négyfelé osztják. Az előző lakók talán nem voltak annyira jóban egymással… de még mindig, négyen voltak, és Abby jelenleg azt se tudja elképzelni, hogy férne el itt még egy plusz ágy.

Örül, hogy hárman kerültek egy hálóterembe, nem pedig mind a hat lányt bezsúfolták egyetlen egybe, ugyanis már így is hátborzongató, hogy a családján kívül más élő ember tartózkodik a közelében, miközben ő alszik – Masha és Aiko ilyen téren nem számít.

Minden nagyon sárga. Meg barna és fekete, és Abby reméli, hogy azokat a növényeket ott az ablakban locsolja valaki, vagy varázslatosan műk, mert Leanne az első öt percben felvázolja, hogyan ölt meg egy tálcányi kaktuszt és két cserepesnövényt egy nyár alatt (mind kiszáradtak), és maga Abby se érez magában túlzott késztetést, hogy állandóan dudvákat pátyolgasson, Sally-Anne pedig akkor épp a dísznövényektől is fél.

A két újdonsült szobatársa közül Sally-Anne Perks a csendesebb, félénk kis szöszi csomag, és annyira gyerek, hogy Abby a hirtelen jött és csupán rövid ideig tapasztalt Davis-Smith-Goldstein trió után képtelen mit kezdeni vele. Teljesen váratlanul sokkolja a kislány, és elfelejti, hogy ő maga nem ért a gyerekekhez, ezért a normális reakció és konfliktuskezelés a távolmaradás lenne.

A másik, Leanne Whitehouse este csak nyűgös volt, és mindenbe belekötött, de reggel már a prefektusokkal felesel, és később a bronz kitűző is inkább a talárja zsebének mélyén lapul, mint kitűzve.

Masha valószínűleg vállon veregetné az ügyes észrevétlenül maradásért, ha nem pont emiatt tűnne ki jelenleg. Masha így is megpróbálja vállon veregetni, pusztán azért, mert egy hisztis kislány, aki épp most lép a lázadó korszakba.

(Masha keze szokás szerint átsuhan a vállán. Leanne Whitehouse észre sem veszi.)

A reggel túlságosan informatív a korai időponthoz képest. Megtudják, hogy csak háromnegyed tíztől van órájuk (minden nap), de héttől már lehet menni reggelizni, és a Hollóháttal van egy fura viszály, amiről a hollóhátasok más ház tagjainak jelenlétében szeretnek úgy tenni, mintha nem is létezne, a hugrabugosok meg ugye nem kötekednek, ha nem más kezdi. Hogy a klubhelyiségben lévő egyetlen üres polc, amin nincs se növény, se könyv, az az övék közösen, és valószínűbb, hogy a többi mintájára inkább az előbbi fog rá kerülni, mert Bimba professzor szeret cserepeseket hordani a klubhelyiségbe, amiknek aztán valahogy kell a hely. Hogy a kerek ajtajú, beépített szekrényekben nagy kupac takaró és párna lapul, amiket bármikor használhatnak.

(A házak között pontverseny van. A Hugrabugnak annyi az esélye állítólag megnyerni, mint az iskolai kviddicskupát. Bár van az a harmadéves, aki a kviddicscsapat helyettes csapatkapitánya. Ő állítólag nagyon jól játszik.)

A nagyterem asztalain ezúttal nem terem hirtelen étel, már rég ott van, pont ehető hőmérsékleten. Abbynek nincs szüksége mágiára gyanakodnia, nyilvánvalóan az, ha negyed órán keresztül gőzölög a kancsóban a tea, miközben iható hőmérsékletű, és az első adag ugyanolyan meleg, mint az utolsó. Ügyes. A termodinamika törvényeinek ugyan ellentmond, de ügyes.

– Aiko, Aiko, fagyaszd le – nyaggatja Masha vigyorogva társukat. – Gyerünk, csak próbáld meg!

Aiko nem törődik vele, némán helyet foglal a szomszéd asztal egyik üres székében, és úgy tesz, mintha nem ismerné őket.

***


Sally-Anne valahogy Abby mellett köt ki, és ott is ragad, egészen addig, amíg be nem cuccolnak egy Abby által stratégiailag semlegesnek nyilvánított területre: bal szélső sor közepe tájára.

Elől túl feltűnő, mintha benyalni akarnál. Hátul olyan, mintha nem érdekelne az óra, vagy mással akarnál foglalkozni. Közép a tökéletes. Igyekezz oldalra húzódni, hogy ne legyél szem előtt…

Abby igyekszik kizárni a fejéből a hangot, amiről fogalma sincs, kié, de kicsit Masháét idézi. Erre jelenleg most nincs idő. Ez egy viszonylag könnyű meló, mert Sally-Anne irritálja, ahogy félénken összehúzza magát, és igyekszik úgy tenni, mintha ott se lenne – amivel nincs is semmi baj, de sajnos minden zajtól visszaretten, és számára Abby a kisebbik rossz, amivel szembesülhet, így őt is használja pajzsnak, ha a helyzet úgy hozza.

Az elmúlt öt percben úgy hozta. Abby már nem biztos abban, kibír-e többet.

A következő pillanatban Anthony rogy le mellé – át Mashán, át Aikón, szinte neki Abbynek. Abby két társa mogorván mered rá, de a fiú csak megborzong a hirtelen hőmérsékletcsökkenéstől.

– A világ legunalmasabb helyére kerültem – hörgi halkan, hogy a mögötte besorjázó háztársainak esélyük se legyen meghallani a panaszát. – Tudod, miről beszélgettek este? Van róla fogalmad?

Abby nem érzi túlzottan meghatva magát. Reméli, hogy ez az arcán is látszik. Sally-Anne kicsit távolabb húzódik tőlük, és épp csak annyira dől hátra, hogy takarásban legyen.

Masha átlebbenve arra az oldalra elhúzott szájjal piszkálja a kislány haját. A keze továbbra is teljesen anyagtalan, amíg Aiko rá nem csap, heti ritka fizikai kontaktusainak limitjét használva fel teljesen.

– De olyan kis izé – nyafog. – Mi van vele? Nem kéne lelkesednie? Mintha halálra rémítette volna a világ.

Abby aggódna, de… nem.

– És különben is – folytatja Masha, észre sem véve, hogy közönsége körülbelül egy fél figyelemből áll –, ez nem egészséges. Még Abby se volt ennyire holtkóros, pedig akadt pár holtpontja, például ötévesen az a pár hónap elég csúnya volt, és emlékszem, amikor hét volt, és…

És Abby az ajkába harap, és nem szól, mert nincsenek egyedül, és Masha ideges, látszik rajta, bár érthetetlen, miért, főleg, hogy úgy tűnik, Sally-Anne idegesíti. És nem is kicsit.

Masha, ha ideges, általában különösen agresszív. Abbyvel nem – Abbyvel sosem –, de néha egyszerűen csak szűrő nélkül csúszik ki minden a száján, és…

– Ma még szószátyárabbnak tűnsz, mint a vonaton – hajol be elé Anthony, és Abby akkor jön rá, hogy elfelejtett válaszolni.

– Aha – mondja hát.

– Hé, Goldstein, gyere már! – csattan egy hollóhátas gyerek. Mögötte egy ikerpár felvihog.

– Goldstein túl jónak gondolja magát ehhez – jegyzi meg az egyikük.

– Goldstein azt hiszi, túl okos a Hollóháthoz – mondja a másik, és most már mind a ketten nevetnek.

– Nem értem a poént – csúszik ki Abby száján, mielőtt észbe kaphatna.

– Hogy is érthetnéd, csak egy ostoba kis hugrabugos vagy – mosolyog gúnyosan az egyik, és Abby tudja, hogy most meg kéne sértődnie, de még mindig nem érti, miért.

Ezek gyerekek, jön rá hirtelen. Gyerekes gondolkodással, gyerekes sértésekkel és gyerekes megfélemlítéssel, amit egyszerűen nem tud komolyan venni, mert az olyan lenne, mintha egy húsz-plusz éves felhúzná magát azon, hogy egy óvodás ujjal bököd rá, miközben azt kiabálja, „kaki”.

– Mit mondtál? – csattan fel Abby mögül valaki. Megan Jones? Talán?

Olyan egyformák a gyerekhangok… És valóban, hátrapillantva már fel is áll egy egységes front – mindenképpen lenyűgöző teljesítmény mindössze egy este után.

– Lúzerek – dalolja a lány.

Megan Jones arca elvörösödik a „sértéstől”. Abby sóhajtva visszafordul, semmi kedve nincs kakaskodással indítani, közbeavatkozni még kevésbé. Látott már ilyet, úgy tűnik, a varázsolni képes gyerekek nem lesznek mágikusan érettebbek társaiknál, ugyanolyanok, mint a többi, iskolába járó… mugli.

(Abbynek keresgélnie kell a kifejezés után. Kíváncsi, mikor jön el a pillanat, amikor hamarabb jut eszébe ez, mint a varázstalan.)

– Megan! – sipákolja valaki, ami újabb fordulatot jelent. Abby úgy dönt, inkább újra leellenőrzi a terepet maga mögött, mielőtt fejen találná egy tintatartó.

Megan pálcát ránt. Hogy mégis mit akar kezdeni vele, valószínűleg ő maga se tudja, hacsak nem tanult otthon varázsolni, de Abby kételkedik ebben, mert a bot a kezében kényelmetlenül újnak tűnik, és mintha maga Megan se tudná, melyik végén fogja. Azonban elég ügyesen játssza a magabiztos gyereket ahhoz, hogy hasonló reakciót a fiúból is ki tudjon csikarni, aki roppant lovagiasan az ikrek elé áll.

Sally-Anne nyikorogva igyekszik távolabb húzódni tőlük, Abbynek csak spontán kezd fejfájása kialakulni. Reméli, hogy hamar kezdődik az óra – Aikónak nagyon tetszett a Varázslástan alapfokon első kötete, és Abby ugyan csak belenézett, és nem tűnt rossznak. Inkább foglalkozna azzal, mint… ezzel.

(Magának se meri bevallani, de titkon reménykedik abban, hogy ismét olyan érzés lesz, mint amikor első alkalommal vette kézbe a pálcáját. Az a szokatlan érzet mintha jobban ehhez a képtelenül ismeretlen univerzumhoz láncolta volna, mint bármi más, és nem csak egy őrült képzelgésben létezne. Vagy az előző élete lett volna az.)

– Mi folyik itt? – nyikorog egy hang. Megérkezik a professzor…

…aki az osztály felénél alacsonyabb.

Jó menet lesz. Tényleg.

***


A bűbájtan még szünettel is egy kész agyhalál.

Abby imádja.

Olyan, mint az… mint az…

Abby nem tudja. Az emlékei megcsavarodnak, felbolydulnak, a feje enyhén megsajdul, de csak kavarodás lesz belőle. Mint a főiskola, mondaná, de arról például nincsenek emlékei. Lehet járt, lehet nem, de talán régen nagyobb eséllyel tudta volna felidézni. Nem tudja. Nem tudja.

De ismerős.

Aiko feszülten figyel, és rögtön bök, ha valami olyan elhangzik, ami a későbbiekben szerinte fontos lehet, Abby pedig kötelességtudóan lejegyzi. Anthony csak bámul, egy szót sem ír le, Sally-Anne-nel ellentétben, aki a szeme sarkából kukucskálva próbálja kétségbeesetten lelesni Abby írását. Neki a szeme se rebben a golyóstoll láttán, de Anthony az első adandó alkalommal elszedi, és amikor Abby érte nyúl, már a rugóval szórakozik, a toll pedig három darabban.

A fiú szégyenlősen vigyorog. Abby gyerekes impulzustól hajtva tarkón csapja, majd igyekszik kifejezéstelen pókerarccal túlélni Flitwick professzor pillantását – tapasztalatból tudja, hogy a felnőttek utálják, amikor egy gyerek arca üres, de úgy tűnik, ez a szabály nem feltétlenül vonatkozik a varázsvilág egészére.

Masha az egész bűbájtant halálra unja. Először próbál figyelni, mint Aiko, de amint rájön, hogy semmi olyan nem hangzik el, ami őt is érdekelné, más elfoglaltságot próbál találni. Átnéz a szomszéd termekben, amik üresek, belekukkant más jegyzetébe, próbálja rávenni Aikót, hogy ne csak a levegőt hűtse le, majd nekiáll tízpercenként feldönteni egy-egy tintásüveget a terem túlvégén.

A harmadik alkalommal már meg se próbálja úgy időzíteni, hogy balesetnek tűnjön. Csak azért nem teszi gyakrabban, mert így is elég sok koncentrációjába kerül Abbytől távolabb, az ő figyelme nélkül fizikai kontaktust kezdeményezni, még ha csak tárgyakkal is.

(Abbynek minden egyes felhördülésnél megdobban a szíve, még akkor is, ha Flitwick professzor egy pálcaintéssel eltűnteti a bizonyítékot. A harmadik borulás egyértelműen nem véletlen, amikor a hollóhátas ikerpár egyik tagja fennhangon követeli, hogy mégis ki szórakozik vele, és vonjanak le pontot a Hugrabugtól.

– Igen – jegyzi meg elég hangosan Megan mögöttük, hogy még véletlenül se lehessen félrehallani. – Mi, hugrabugosok, már ilyet is tudunk. Kíváncsi lennék, MacDougal tud-e egyáltalán bármi komplexebb varázslatot.

A lány vörös arca kétséges sem hagy afelől, hogy nem, nem így van, Megan hangja meg azt erősíti meg, hogy a komplex, mint szó, nem épp az aktív szókincse részét képezi, pont ezért különösen elégedett, hogy fel tudta használni.

– Két-két pont a Hollóháttól és a Hugrabugtól – értékeli Flitwick professzor a párbajt. A rezignáltsága teljesen érthetetlen, ha csak most kezdték.)

***


Abby őszintén meglepődve tapasztalja, hogy enyhén csalódott, amikor egész órán csak jegyzetelnek, majd Flitwick professzor egy kérdésre közli, még legalább két hónap, amíg varázsolni fognak ezen az órán.

***


Szünetben Anthony nem mozdul azonnal a hollóhátas mag felé, miután összeszedelőzködtek, ellenben a hollóhátas mag egy része óvatosan beóvakodik ellenőrizni, hogy társukat vajon nem rágták-e meg időközben veszett borzok.

– Komolyan, Goldstein – morogja az egyik fiú, akinek Abby rögtön elfelejti a nevét, amint először hallja. Valami nagyon átlagos lehet. – Te nem vagy normális.

– Latint tanult a vonaton – bök Abbyre védekezően a fiú. – Az már majdnem hollóhátas!

– Engem ne vonj bele – válaszolja az érintett, miközben Aiko unszolására rátukmálja Sally-Anne-re a jegyzeteket, hogy ne titokban óvatoskodva másolja belőlük azt, amit sikerül lelesnie. – A dupla perjel utáni részek nem szerepeltek a táblán.

– Miért pont dupla perjel? – bámul homlokráncolva a papírra az új fiú.

Abby nem hajlandó addig pergamenre jegyzetelni lúdtollal, amíg több a tintapaca, mint a betű. (Nem hajlandó befektetni egy olyan képességbe, aminek lehet, csak egy évig veszi hasznát.)

– Komment.

– Nem értem.

– Ha programozol, megérted.

– De nem program… mi? Ez valami mugli dolog? Mint ez az izé?

Abby felölti a pókerarcát. Nem fogja megmagyarázni a számítástechnikát olyannak, aki az elektromosságot se ismeri.

– Ez papír. És golyóstoll. – Majd, mert elég kegyetlennek érzi magát, hozzáteszi: – Ajánlom neked is, ahogy innen látom, neked inkább áll foltokból az írásod, mint tényleges betűkből.

***


Pitor professzor nem egy kémiatanár. Nem is egy Alan Rickman, de a bájitaltan az egyetlen olyan óra, ami a legközelebb áll a kémiához, hogy ez az egy lehetséges opció maradjon. Karakteresnek karakteres az arca, de teljesen máshogy, és mintha csak keserűen éles vonalakból és lélektelen fekete színekből állna az egész lénye.

Abby emlékszik arra, hogy ez a karakter egészen népszerű volt. Most épp képtelen megérteni, miért.

A kellemetlenséggel vegyes megvetés még Masha kezdeti lelkesedését is eloltja, és az epikusan alliteráló bevezető se tudja visszahozni.

– Miss Williams, mégis mit művel? – sziszegi egy alkalommal.

– Ööö – mondja Abby, mert biztos benne, hogy abban a pillanatban épp levegőt sem vett, hanem igyekezett jegyzetelni. Piton professzor tempója mellett ez nem egy könnyű mutatvány. – Írok? Tanár úr.

Mivel?

– Mivel diktálsz, te szemét – sziszegi Masha még mindig sértetten. – Mégis mi a fenét csináljon, ha két tankönyv mellé egy harmadikat is le kell jegyzetelniük tíz perc alatt?!

Abby nem hajlandó félreérteni a kérdést, de válaszolnia sincs ideje.

– Tegye el azt a szemetet. Pergamen és lúdtoll – utasítja Piton. Professzor. – Nem mugli iskolában van. Egy pont a Hugrabugtól az infantilizmusáért.

Abby tervez a néma csendben egy drámai szemezést, de a férfi már vissza is fordul a tábla felé. Sally-Anne óvatosan felé tol egy darab pergament és a tintásüveget, Anthony pedig hátranyújt egy pennát.

Abby egy perc múlva feladja, és oroszul ír le mindent.

Az még mindig egyszerűbb.

***


Senki más nem szól a papír és golyóstoll miatt. Se hétfőn, se a többi napon.

***


A mardekárosokkal egész békések az órák.

Pontosabban, konfrontációtól mentesek. A hollóhátasokkal ellentétben ők nem kötekednek, csupán tudomást se vesznek róluk. Tracey úgy fest, mint aki egy pillanatig tétovázik, hogy megtöri ezt a szokást, és odamegy Abbyhez, azután mégis meggondolja magát, csak int, és a második padban foglal helyett, az évnyitón látott szőke lány mellett.

Nem kockáztat, mint Anthony. Abby nem tud semmit felidézni a Mardekárból ahhoz, hogy megmagyarázza ezt a viselkedést, és a kiegészítő irodalomban sincs túlságosan sok minden az ilyesmiről, de nincs semmi, amit ne lehetne kideríteni. Nos, majdnem semmi, hogy miért van itt, arra még mindig nem talált magyarázatot.

Mégis… Abby nem fűz sok reményt hozzá. Mint amikor még kicsi volt, és az iskolában egy-két gyerek megpróbált játszani vele, aztán… kiderült, hogy Abby furcsább, mint ők. Ahogy beszél, ahogy viselkedik – mindenhogy, és Abby nem érti, miért ennyire másak, miért viselkednek úgy, mintha nekik nem lennének ilyesmivel problémáik, miért nem szeretik Mashát, miért olyan, mint amilyen ő volt a születése előtt…

Eltelik egy kis idő, amíg rájön, hogy nincs miért. Egyszerűen csak átlagos gyerekek. Abby az abnormális. Esélye sem volt, és kár próbálkozni.

Mégis, egy sokkal fontosabb dologra is rájön már első nap: az iskola hierarchiája úgy tűnik, nem teljesen összefüggő, de a ház, amibe került, enyhén szólva is jelentéktelen és említésre sem méltó.

Pont olyan, amire szüksége van.

Abby talán spontán győzelmi táncba kezdene, ha nem órán ülne, bár a szellem, ami az információkat darálja, talán észre se venné. A Hugrabug semmiben sincs benne! A Hugrabug a „lúzerek” gyűjtőhelye!

(Abby sértve akarja érezni magát, de nem sikerül.)

(Ott van emellett egy csomó más bizonyíték is, ami csak megerősíti, hogy ez csak sztereotípia. A két hetedéves prefektusuk például. De a sztereotípiák is tudnak hasznosak lenni.)

(Abby nem fogja kipukkantani a buborékot, az biztos.)

***


– Ideje rendbe szednünk a listát – bök Masha a füzet felé. – Elég az első év. De mindenképp meg kell csinálnunk rendesen.

Az átváltoztatástan a griffendélesekkel közös két óra egyike, ahol a professzor látszólag egy rabszolgahajcsár, a göndör hajú Hermione Granger az egyetlen, aki képes volt tűt varázsolni gyufából (nem úgy néz ki, mint egy mini-Emma Watson, és a haja is ténylegesen kócos-göndör, pont amibe beletörik a hajkefe), és azon kevés tantárgyak egyike, ahol tényleg volt varázslás – és tömérdek házi, amit ha nem kezd el, óhatatlanul lemarad. Abby félretolja most ezt, és engedelmesen előveszi a füzetét.

***


BK:

Majd, kissé elmosódva:

Záró megjegyzések:
A szokásos jegyzetek hozzá:

  1. A házak jelzése az egyenruhán nem saját ötlet, innen jött: http://lordddorian.tumblr.com/post/132276464879/hogwarts-school-uniform Továbbra is zseniális levezetésnek tartom. A talár ugyan nekem is eszembe jutott, de az ilyen kiegészítőkre sosem gondoltam, úgyhogy igen, az ötlet innen jött, kisebb módosítással.

  2. Az órarenddel nem volt könnyű dolgom, végül kénytelen voltam mind a könyvbeli, mind a HPwikis verziótól eltérni kicsit. Előbbi kapcsán a mardekárosokkal nem a bájital az egyetlen közös órája a griffendéleseknek (bár erről itt nem sok szó esik), és a csillagászat egy közös óra mind a négy háznak, naponta más-más évfolyammal (hétvégén pedig azoknak, akik esetleg RAVASZ szinten folytatják a tárgyat). Utóbbitól meg annyiban tér el, hogy négy bűbájtan helyett három van. Nem tudom, ez meg volt-e szabva a könyvben, de így egyszerűbb volt elintézni.
    A wikis órarend régebben itt volt: http://harrypotter.wikia.com/wiki/First_year; azóta már egyszerűsítették és lepucolták az oldalt, de netes archívumból még mindig elő lehet kaparni.

    Saját szerkesztés, hugrabugos változat: http://pilleponty.tumblr.com/post/151302972799/abby%C3%A9k-%C3%B3rarendje

Első év - II. rész by MSe
Első év

II. rész

 

– Abby Williams vagyok – suttogja néha még mindig. Van úgy, hogy bezárkózva, a mosdóban, hangtalanul tátogva a szavakat. – Tizenegy éves vagyok. Walesi. A Roxfortba járok. Nem Moszkvában vagyok.

(Amit nem tesz hozzá – soha, soha nem szabad hozzátennie, mert egyszer történt meg, és az olyan volt, mintha beugrott volna egy szakadékba –: nem egy elmegyógyintézetben van. Ez a valóság.

Mert erre nincs bizonyíték. Erre sosincs bizonyíték. Semmilyen körülmények között.

A valóság bármi lehet.

Mindössze nézőpont kérdése.)

***


Mógus dadog. Turbánt visel.

Abby még gyerek volt, amikor az első filmet látta. Azóta pedig volt már felnőtt és még egyszer gyerek – sokat felejtett, még többre egyáltalán nem is emlékezett soha, rengeteg az értelmetlen zagyvaság. De a végén az előbukkanó másik arc megmaradt.

Felírta a sapkát. A kalapot. A parókát.

De tudja, hogy csak ámítás. Tudja.

Így az órán az ajkába harap és hallgat.

Rendben lesz. Még minden rendben lesz.

***


Quirinus Mógus tervez, próbálkozik, igyekszik teljesíteni a mestere által kért küldetést, és sosem jön rá, hogy van valaki, aki nem pusztán gyanítja a titkát.

Hugrabugos kislányokra nem szokás gyanakodni.

Hugrabugos kislányoknak pedig nem szokása veszélyesen sokat tudni.

Quirinus soha nem is jön rá, mennyire közel kerül el egy katasztrófát – vagy épp potenciális információforrást.

(Nem mintha később nem érné utol.)

(Veszélyes elsőévesek.)

***


Kedden Abby Williams összehoz egy levelet otthonra. Nem ír mindenkinek külön, a szülei majd úgyis felhívják Blake-et és Elise-t, hogy elmondják.

Szerdán Abby nem akar kimozdulni az ágyból. Nem akar újra griffendélesekkel órán lenni, holott Harry Potternek esélye sincs váratlanul felbukkannia, tekintve, hogy mindenhol suttogás kíséri, és amúgy se nagyon beszél mással, csak a háztársaival, azok közül is a vörös hajúval. Abby tehát nem fog belekeveredni a cselekménybe. Az életébe. Bármibe.

Masha csütörtökre végre el mer mozdulni hosszabb időre is Abby mellől. Az állomáson történtek után pont elég időre tűnt el újra, hogy ne gyanakodjon, de a kislány hamar rájön, hogy Masha retteg, hogy egy nap találnak valami olyan helyet, ahol ő kívül reked. A Roxfort és a sok varázslat pedig egyáltalán nem nyugtathatja meg őket – hiszen pont ez okozta ezt. Varázslat.

(Abby feljegyzi későbbi kutatási projektnek. Egyelőre azonban szeretné a tömérdek háziját bedarálni.)

Péntekre Abby megszokja a vörös-aranyat. Nem nehéz, a ház szinte teljesen olyan, mint a Mardekár: pontosan annyira vesz tudomást a Hugrabugról, mint a zöld-ezüst jelvényeket, kitűzőket, szalagokat vagy kalapdíszeket viselő diákok.

Hétvégén Sally-Anne hűségesen követi a könyvtárba. Abbynek még nincs szíve elküldeni, főleg most, hogy a kislány egyre bátrabb, és már mosolyog. Másik szobatársuk, Leanne is velük tart – kivételesen nem duzzogva, hogy nem a Hollóhátba került. A könyvtár amúgy is egy egész jó köztes megoldás lehet a számára: tanulhat (imád tanulni, de miért?), az állandóan barátságos hugrabug-légkört sem kell elviselnie, és megpróbálhatja megszokni két szobatársát.

És ezzel párhuzamosan nem kell erőlködnie a többieknél.

Abby számára ez az érzés fájdalmasan ismerős, bár már csak régről. Éppen ezért csak bólint Leanne kérésére. Nem számít túl sokra, arra gondol, hogy a másik lány majd egy idő után megunja őket – Sally-Anne a jegyzeteit másolja, cserébe Abby megkapja a bájitalórán feljegyzett anyagot, ami neki továbbra is tintapacásan orosz nyelvű, de sajnos annyira elmosódva, hogy még neki is nehezére esik kiolvasni. Szerencsére Piton professzor még nem vette észre – olyan, mint a háza, vajmi keveset törődik azzal, mit művelnek, amíg a látszat megvan.

(Masha szerint egyszerűen csak eszébe sem jutott, hogy Abby esetleg a szokottól eltérő formában valósítja meg a parancsot – ami valószínűleg lázadásnak számít. Dacnak. Ilyesminek.)

(Abby csak a húsz (huszonöt?) év kontra öt év gyakorlatból az előbbit választotta. A lázadás nem feltétlenül játszott szerepet az ügyben. Meg különben is, ő hugrabugos volt. Nem várják tőlük a világ megváltását.)

– És nézd, kik vannak itt!

Anthony a könyvtárban elfogadható maximális hangerőt használja – suttogása olyan élesen hatol át a halotti csöndön, hogy Madam Cvikker sokáig úgy mered rájuk, akár egy keselyű, aki a döglődő állat utolsó leheletére vár, és ettől kezdve tízpercenként elcirkál az asztaluk mellett ellenőrzés gyanánt.

– És? – sziszegi Georgina, aki valami szuicid hajlamról tanulságot téve hagyta eddig rángatni magát, sőt, még le is ült. – Mi a francot akartok?

Leanne mogorván mered rájuk. Ami azt illeti, pont olyan az arckifejezése, mint Georginának. Így, egymás mellé ültetve akár rokonok is lehetnének.

Abby rosszat sejt, és ehhez még csak nincs is szüksége Masha éhes pillantására és az „essetek egymásnak” kántálására.

– Várj, te már megírtad ezt? – szisszen fel Anthony, lekapva egy pergament a kupac tetejéről. – Minek?! Még van két teljes hetünk megcsinálni!

– Mind megírtuk – közli Leanne fapofával, mintha már több napja készen lenne a bűbájtan-esszéje, holott még meg sem száradt rajta a tinta. Anthony sunyi pillantása alapján ez a fiúnak is feltűnt, de egy szót sem szól az ügyben.

– Ezért vagytok ti a Hugrabugban. Mindent utolsó pillanatra hagyni a legjobb – közli.

Leanne olyan megbotránkozó pillantást vet rá, mintha a fiú most közölte volna, a pingvinek trópusi madarak, és imádnak a magasból lecsapni áldozataikra, ez annyira triviális, ne legyenek hülyék. Georgina csak morog, és keresztbefonja a karját. Abby csak a griffendélesekkel közös órák alkalmával látta, és mindannyiszor egy másik lánnyal lógott.

Legalábbis úgy tűnt. Most Georgina nyúzottabb és mogorvább, mint a vonaton, és az állandó rosszkedv mellé mintha nem lenne energiája ahhoz, hogy még agresszíven támadó hangvételt is megüssön mellé.

– Mellesleg ez itt rossz – bök az utolsó előtti bekezdésre Anthony. – Ezt pedig kifejthetnéd bővebben. A felsőbb évesek mondták, hogy Flitwick imádja a részleteket – mondja, majd felnéz, csak hogy négy lány éles pillantásával találkozzon a tekintete. – Most meg mi van?

–… semmi – jelenti ki Abby, és sötéten mered a pergamenre. Irreálisan hosszú ideig tartott lekörmölnie, és nagy a kísértés, hogy úgy hagyja. – Az égvilágon semmi.

Masha nevet. Természetesen senki sem hallja, de mintha Madam Cvikker pillantása az eddigieknél is metszőbb lenne. Vagy csak Aiko általános hideg légköre zavarja meg annyira, hogy varázslatra gyanakodjon.

(34. könyvtári szabály: NINCS. VARÁZSLÁS. Semmilyen körülmények között. Ezen szabály be nem tartása beláthatatlan következményeket vonhat maga után.)

Valahogy nem lesz se parázs vita, se nyilvános verekedés az egészből, bár Anthonyt és Leanne-t szét kell ültetni egyszer. Kezd teljesen világossá válni, melyik volt a domináns jellemvonás ami miatt utóbbi a Hugrabugba került – ellenszenve ellenére is szorgalmasan körmöli a fiú elejtett javaslatait, és hajlandó utánanézni az apróságoknak, csak hogy élete első esszéje a Roxfort diákjaként tökéletes legyen.

Bár lehet, túlzás, hogy valakit a puszta és elképesztő szorgalma miatt rakjanak egy házba… nem igaz?

Mindenesetre az egész szép és jó – és Abby nem tudja elhessegetni a nyomasztó érzést. Még kevesebbet beszél, dühösen írja a McGalagonynak szánt házit, és szinte fel se tűnik neki, ahogy fokozatosan kevesebb pacát hagy egy-egy mondat során. Túl sok ember, túl barátságosak, túl…

Aiko a tarkójára nyomja a kezét.

– Csak egy kicsit – suttogja a fülébe halkan. A dér ezúttal nem ül meg a haján, de az arca kipirosodik a hidegtől.

Abbynek fogalma sincs arról, mi történik. Az egésznek semmi értelme nincs.

***


Valahogy mégis… az egész maradék szombatot egy kupacban töltik.

Furcsa.

Abby kikészül.

(De persze csak finoman és óvatosan.)

***


Abby a második hét vége felé jön rá, hogy a Roxfort mérete nem pusztán az eltévedés esélyeit hordozza magában (legyen bármennyire is hasznos a kis, első heti hétvégi túra), hanem számtalan lehetőséget is.

Abby nem teljesen céltalanul sodródó pihe a végtelen univerzum tengerén.

(Vagy multiverzumén – a könyvben reinkarnálódás érthetően elbizonytalanítja kicsit a helyes kifejezés kapcsán.)

Abbynek vannak nagyobb szabású tervei is, nem csak olyanok, amik a… „barátságon” való hirtelen gyötrődést és az aktuális házi feladatokat foglalják magukba. Csupán… kissé több időt vesz igénybe a környezethez való alkalmazkodás, ami teljesen normális, tekintve, hogy az eddigi félig stabil világnézetét ásták alá a boszorkánysággal.

De a lényeg, hogy Abby igenis áll némi aktivitásból, nem csak a passzív létezés mintapéldánya.

Így csütörtökön korábban kel, mint bárki a szobában, és kioson – ez pont olyasmi, ami nem igazán tartozik senki másra. Ez az a nap, amikor ebéd előtt eleve csak egy órájuk van, így bőven van ideje felfedezni azokat a területeket, amiket a felsőbb évesek nem mutattak meg nekik.

Ahogy egyre feljebb és távolabb jut az általában használt termektől, úgy válik egyre nyilvánvalóbban elhagyatottá a kastély, mintha az, hogy errefelé nem nagyon tartanak órákat, egyben azt is jelentené, hogy a diákok se fognak idejönni. A festmények is szépen lassan egyszerűsödnek a falon, a lakóik nem mindig tartózkodnak „otthon”, és bár a páncélok tiszták a beugróban, az ablakok párkányain áll a por, és az üvegeken is egyre tompábban szűrődik be a fény, bár ez a változás legalább nem túl észrevehető. A termek, amikbe bekukkant, üresek és elhagyatottak, valószínűleg évek óta nem használta őket senki.

Igazából ez a Roxfort jelentős részére szintén igaz, jön rá. Mintha az egész kastélyt legalább ötször ennyi hallgatóra tervezték volna eredetileg, de ahelyett, hogy manapság megtöltenék az egészet, most üresen és elhagyatottan kong a nagy része. Haldokolva, ha nagyon drámai akar lenni. A zsúfolt folyosókon annyira nem feltűnő órák közti szünetekben, de itt, ahol egyedül az ő léptei koppannak jelenleg, az útba eső tantermekben a székek mind a padokra felrakva állnak, és az ablakpárkányok porrétegét egyetlen kéz se törte meg talán évek óta, Abby nem tudja kitörölni azt a melankolikus érzést, hogy ez a hely egyszer többre volt hivatott, nekik azonban csak az örökké kihasználatlanul maradt potenciál emléke maradt.

Az egész nyomorúságosan, varázslatosan gyönyörű. A filmekben ez nem volt benne, Abby nem emlékszik erre a torokszorító érzésre, ami rátörhetett a képsorok láttán. Egy film átadhat kis képernyőn vagy nagy mozivásznon monumentális képeket, de az évszázadok súlyát nem, és Abby picinek és jelentéktelennek érzi magát, ahogy kissé elbizonytalanodva téblábol előre, magányosan, csupán két társával az oldalán. Úgy érzi, sírnia kéne, de nem tudja, miért. Az értelmetlenül felgyülemlő érzelmi áradat mintha nem is a sajátja lenne, és erőt kell vennie magán, hogy kellő magabiztossággal tudja tovább folytatni az útját.

A terem, amit találnak, az egyik folyosó végén lévő kis beugró oldalából nyílik. Az ajtaján még ott a pergamen kiragasztva egy alig olvasható korrepetálási időponttal. Abby leszedi – a cetli könnyedén enged, a hátán nincs semmilyen ragasztó, valószínűleg ez is varázslat. Végtelenül tartós varázslat.

Pici helyiség, talán úgy tizenöt diákra alkalmas, és Abby el se tudja képzelni, mégis mit oktathattak itt anno. Az asztalokon áll a por, a táblát le se törölték, de a betűk már olvashatatlanná halványultak. A homályos üvegen beszűrődő fényt sárgássá festi a kosz, és ettől az egész terem olyannak tűnik, mint egy régi, kifakult fotó – vagy egy Instagram-szűrős fénykép. Abby több, mint egy évtizede nem látott Instagramot, és csak tippelni mer, hogy egy alap szépia effekt azért volt (lesz) az alkalmazásba építve. (Igazából a legtöbb naponta használt oldallal így van. A Facebook és a Tumblr egy érdekesen elmosódott folt, aminek tudja a funkcióját, emlékszik, hogy nézett ki, de így ennyi. Érdekes, hogy nélkülük is létezik élet. Abby nem hitte volna, hogy lehetséges. De a kereső még mindig hasznos lenne.)

Ahogy beljebb megy, léptei nyomán pici porpamacsok szállnak fel. A tanterem a maga módján, ebben a kopott és koszos állapotban is csodálatos, de ha nem akar megfulladni, kénytelen lesz találni majd egy seprűt. Vagy egy takarítóbűbájt, emlékezteti magát, mert ő egy boszorkány. A boszorkányok biztos meg tudják spórolni a sepregetést.

Masha nem osztja a nosztalgikus szépia-életérzést.

– Nem rossz. – Azzal beljebb szökdécsel.

A szoba továbbra is sárgás-barnás, poros és múlt, de Masha tarkabarka kavalkádja úgy túrja szét a melankóliát, mintha csak egy tornádó szabadult volna be. Szó szerint, mert az ő léptei ugyanúgy porzanak, és hamarosan kénytelenek kinyitni az ablakot, hogy Abby tényleg oxigént és ne homokvihart lélegezzen. A kislány valamennyire hálás az illúziórombolásért. Túl sok érzés gyülemlett fel túl hirtelen, és a késztetés, hogy csatlakozzon Masha forgásához ezerszer jobb, mint az érzés, hogy jobb lenne bebújni a sarokba és némán sírni.

És különben is, innentől kezdve gyakran fog idejárni, nem érzékenyülhet el vagy rémülhet meg minden egyes alkalommal. Hiszen ez lesz Abbyék gyakorlópályája. Csak az övék.

Mert bár a közös kis tanulócsoportjuk hasznos volt legutóbb, vannak dolgok, amik senki másra nem tartoznak.

Első lépés a felfedezés. Két ajtó nyílik a helyiségből, az egyik egy lépésnyi nagyságú beépített szekrény, kívülről cselesen használható helyiségnek álcázva, a másik a tanári szoba, mert látszólag egy ilyen kis teremhez is szükséges iroda, bár aprócska, akár egy extra kicsi garzonlakás. A polcok üresek, az asztal fiókjai szintén.

– De van kandalló – vigyorog Masha, és ezzel legalább egy kuckó fűtését kipipálhatják, mert az egész hely kurva hideg, és Abby kifejezetten hálás azért, hogy talár helyett a dupla-pulcsi mellett döntött.

Aztán Aiko türelmetlen lesz, így jöhet a munka. Abby egyedül szenved a súlyos padokkal, mert varázslatot még nem tanultak arra, hogyan lehetne arrébb lökdösni tárgyakat minden fizikai erőfeszítés nélkül, Masha és Aiko pedig használhatatlan ilyen téren. Masha ugyan megpróbálkozik vele, de épp csak megrezzen a bútor, mielőtt ő maga átesne rajta.

Abby elképzeli, ahogy talárban botladozva próbálja átalakítani a termet, és megborzong, bár ezúttal nem a nyitott ablakokon beáradó hidegtől. Technikailag a talár olyan, mint a ruha, és Abby olyat már igenis hordott, így nem érti, miért érzi fojtogatva magát benne, és miért lesz legalább százhúsz százalékkal ügyetlenebb.

(Lehet, hogy megátkozták a ruha szegélyét.)

Hamarosan kész Aiko területe – egy üres tér a terem közepén, közel sem akkora, mint otthon a kert, de megfelelően eldugott. (Az apja dolgozik, nem figyel rá, ha fagy lepi be a füvet a dél közepén, az anyja olykor a helyi újság szerkesztőségéhez megy be, olykor otthon tesz-vesz a ház körül, és nem fogja ellenőrizni Abbyt, aki úgyis olvas vagy elfoglalja magát valamivel önállóan. A testvéreinek van jobb dolga is: Blake nincs otthon, Elise és Caroline bandáznak. A kert Abbyé. A hinta a fán, a nyílt terep, a magányos rész.)

Aiko rögtön felavatja egy mini korcsolyapályával és végtelen jégvirággal az ablakokon. Abby felkuporodik a tanári asztal tetejére – az egyetlenre, amit meg se próbált megmozdítani –, és nekiáll listát írni. Megint. Az élete lassan egy átkozott lista, ami több kicsi alpontból áll, és igyekszik nem gondolni arra, vajon milyen mentális elcsúszást sikerült összekaparnia, ha mindent rendszerezni akar.

Nem emlékszik arra, hogy előző életében akárcsak egy vacak bevásárlólistát írt volna. Valaha. Feleslegesnek tűnt, de az is lehet, csak kimaradt, mint oly sok minden. Most pedig épp azt körmöli, mire lenne szüksége ehhez a helyhez, hogy az elméjében lévő káosz csillapodjon, és átláthassa az egészet.

Kell valami, amivel eltakaríthatja a port, mert nyilván az nem megoldás, ha Aiko befagyasztja. Kell valami, amivel legalább a kezét melegítheti, mert bár hozzászokott a hideghez – Aiko mellett nincs más választása –, azért egy idő után az ő ujjai is elgémberednek. Ráadásul télen talán még rosszabb lesz ez a terem.

Szükség lesz valami kulcsra. Ajtózárra. Bicikliláncra. Bármire. Nem fogja nyitva hagyni az ajtót, hogy bárki körülszaglásszon, és megtalálja Aiko nyomait – pocsolyáit, olykor nem olvadó jégvirágait, egyszóval mindent, amit nem lenne szabad egy elsőéveshez kötni –, és esetleg egy következő alkalommal elkapja Abbyt is. Vagy csak beleöljön időt egy „bázis” kialakításába azért, hogy más később lenyúlja.

Kell még fény. A fáklyák, gyertyák és elvétve felbukkanó mágikus petróleumok fénye fájdalmasan nem az otthoni asztali lámpa éles fehérségével egyenlő, és Abbynek rendszeresen elfárad a szeme, amikor este próbál olvasni a szobában. A Lumos, bár hasznos varázslat és a lány képes kivitelezni (első alkalommal fantasztikusnak tűnt, ötödiknél csak szimplán… Lumos volt), csak annyira jó, mintha zseblámpával világítaná a lapokat. Szóval valahogy rá kell jönnie, hogyan varázsoljon (szó szerint) romantikus félhomályból majd használható fényt a későbbiekben, bár ez egy sokkal későbbi probléma.

– Kellenek takarók – les át a válla fölött Masha. – Valami otthonos. És nézd meg a házirendet, lehet-e egyáltalán tanári jelenlét nélkül használni tantermet.

Abby pislog.

– Nem gondoltam volna, hogy pont te akarod követni a szabályokat – mondja végül.

– Csak nem akarom, hogy feleslegesen öljünk bele munkát, hogy aztán kiderüljön, simán kisajátíthatják – fintorog Masha, megismételve Abby előbbi gondolatait.

Ez a hely a miénk, üzeni a tekintete, mintha csak valami ragadozó falka lennének, különösen birtokos tendenciákkal.

Néha, ahogy Masha viselkedik, ez talán nem is annyira meglepő.

(Mehetnének mindig más terembe, de Abby úgy érzi, szüksége van egy állandó pontra. Különben is, ha ez be fog válni, miért változtassanak rajta?)

***


A Roxfort házirendjében – mint kiderül, tényleg van olyan, egy vékonyka könyv, közvetlenül a Roxfort története árnyékában a legalsó polcon – egy szóval se említik a tanári felügyeletet. Az órákon használt termekre vonatkoznak némi korlátozások… amiket nyilván lehetne érteni minden teremre.

Abby nagylelkűen nem így tesz.

***


Az egyetlen zárbűbáj, amit talál, az a Colloportus, amit egy elsőéves is át tud törni egy Alohomorával. Tulajdonképpen a két varázslat a Varázslástan alapfokon ugyanazon oldalán található, csak hogy még szebb legyen a kép, és részletesen elemzi, miért is tökéletes az egyik a másik ellen.

Az egésznek semmi értelme. Mellesleg még csak nem is fogják elméletileg tanulni novemberig, ami igazán szomorú, de ez nem akadályozza meg Abbyt abban, hogy kipróbálja. Meglepően könnyű.

Meglepően idegesítő a tudat, hogy igazából tök felesleges. Ez némileg a lelkesedését is aláássa.

***


Sally-Anne és Leanne végül kijönnek annyira, hogy előbbinek legyen egy új pajzsa a világ ellen. Abby nekikészül, hogy leválassza magát a baráti társaságról, bár maga sem tudná megindokolni, mégis miért érez hirtelen késztetést arra, hogy tartsa a távolságot.

Anthony órákon néha melléesik, néha Leanne mellé, Georgina is átsodródik, ha csoportban kell dolgozniuk gyógynövénytanon, és valahogy nem az történik, mint amit Abby vár, hogy épp csak köszönőviszonyban lesznek, és felismerik egymást a sok fekete taláros között a folyosón. Nem, ez a szerep Traceyé – aki csak néha vet rájuk egy-egy pillantást, amit Abby nem tud hova tenni, azután hagyja magát elsodródni.

Abby nem erőlteti.

Abby nem erőltet egy csomó mindent.

Eddig nem érezte rossznak. Abba fektet energiát, ami nem sülhet el visszafelé – olvasásba, tanulásba, furcsa és érdekes dolgok kutatásába –, de a barátkozást rég feladta. Nem éri meg.

Fogalma sincs, hogyan kéne csinálnia.

Mennyivel is idősebb náluk? Ugyanakkor egykorú velük, és még így is, mintha két külön világ lennének. A gyerekek nem szeretik Abbyt, Abby sem a gyerekeket.

Fojtogató az egész. Néha csak szeretne elbújni a takaró alá, és úgy tenni, mintha a többiek nem léteznének, ugyanakkor fájdalmasan tudatában van annak, hogy ez így nem fog működni. Mégis, igyekszik egyre kevesebbet beszélni, egyre többször csúszik be valami kifogás, és valahogy úgy érzi, sikerül szépen lassan kivonnia magát az egész társaságból.

Ez… megnyugtató.

Fájdalmas – Abby csak ekkor veszi észre, hogy akaratlanul is kezdi megszeretni azt az állapotot, ahol nincs egyedül –, de ugyanakkor tudja, hogy egy idő után könnyebb lesz. Mindig könnyebb. Ez félig tapasztalat, félig valami univerzális törvényszerűség.

Abby észrevehetetlennek tervezi a folyamatot. Számára teljesen egyértelmű, hogy ez a csapat működik nélküle is, és inkább ő távolodik, mielőtt elviselhetetlenné válna a jelenléte, és szépen kezdik kiközösíteni. Az rosszabb lenne, és nem teljesen biztos abban, hogy képes elviselni egy ilyen folyamatot, ahol túlságosan is beleéli magát a helyzetbe, a világ pedig képen röhögi és még le is köpi mellé.

Egyszóval Abby retteg. Vagy legalábbis szorong.

Aiko egy szót sem szól. Masha csak mogorván mered ki az ablakon.

– Amit akarsz – mondja. – Nem mintha valaha is őszinte lehetnél velük. Következmények nélkül, persze – teszi hozzá, és vigyorog, de ebben a vigyorban semmi élet sincs, csupán valami fájdalmasan morbid üresség.

Mashának igaza van.

Abby sosem lesz igazán magányos. Kívülről persze nem így festhet a helyzet, de attól még ez az igazság: Masha és Aiko mindig vele fognak maradni. Egy átkozott mágikus átjáró sem tudta őket megállítani, még egy varázslatos kastély sem, semmi sem fog ezen változtatni.

(Ez önámítás. Teljes egészében csak saját magát hitegeti. Az állomás volt az első alkalom, de nem az utolsó, és egy nap se Masha, se Aiko nem lesz mellette.)

Anthony az első, aki észreveszi.

Abby tudja, hogy a fiú rájött, mit csinál – van valami a tekintetében, amikor Abby csak késve válaszol vagy hamarabb összepakol, ami egyértelművé teszi, hogy sokkal figyelmesebb, mint azt bárki gondolná.

A lány egy ideig azt hiszi, ez olyan lesz, mint Tracey, Anthony szépen csendben hagyja elúszni a lehetőséget, de nem. A fiú egy nap elrángatja a könyvtárban egy újabb adag forrásanyagért, és az egyik polc mögött félrehúzza.

– Nem… – kezdi, de elakad. Abby félig érdeklődve várja, mi sül ki ebből. A másik fele retteg. – Nem tudom, miért csinálod, amit csinálsz, de nem kell.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolja.

Anthony ingerülten elhúzza a száját.

– Nem kell kivonnod magad a társaságból. Barátok vagyunk, nem?

– Egy hónapja se ismerjük egymást – hívja fel a nyilvánvalóra a figyelmét Abby. Úgy érzi, a talaj kicsúszik a lába alól. Metaforikusan. Nem egy jó érzés.

– És? Miért számít az bármit most? Miért feltétel egy vagy több év? – Anthony már alig suttog. Ha így folytatják, Madam Cvikkernek fel fog tűnni a zaj, de úgy tűnik, a frusztrációja nagyobb jelenleg. – Miért ijedtél meg?

Abby úgy érzi, mintha gyomorszájon vágták volna.

– Én nem… – kezdi, de már tudja, hogy nem igaz.

Megijedt. És nem tud ezzel mit kezdeni.

– Csak szeretnék egyedül lenni – suttogja hát.

– Tessék?

– Hagyjatok békén – mondja ki. Jobb most, mint később, amikor jobban fáj. Az ilyesmi elkerülhetetlen.

Ő Abby Williams, de ugyanakkor egy másik emberi lény is, máshonnan, egy felnőtt élettel és egy halállal a háta mögött, és ezt soha senki sem fogja igazán felfogni rajta és a társain kívül. Sosem lesz lehetősége egy őszinte kapcsolatra. Sosem fog tudni úgy élni, hogy valaki előtt nem kell óvatosnak lennie. Sosem…

– Nem – mondja Anthony. – Nem fogunk.

Ami nagyon hugrabugos. Abby van már annyi ideje a Roxfortban, hogy ezt tudja.

Azzal is tisztában van, hogy nem jelent túl sok jót. A hugrabugos nem egy pozitív jelző.

De ahogy hagyja magát visszarángatni kis csoportjukhoz, nem tudná megmondani, számára vagy a fiú számára jelent rosszat.

***


Később – sokkal később – Abby visszatekint erre a pillanatra, és rádöbben majd, hogy a barátság nem egy kívánságműsor.

Anthony nem egy kívánságműsor.

Egy furcsa pillanat lesz – a hátukat bámulja a búcsú után, mégis képtelen elhagyatottnak érezni magát. Aztán bezárja majd az ajtót, és egyedül marad.

És nem lesz magányos.

De ide egy elég hosszú út vezet még. És egy részét nem önként fogja megtenni.

Ott azonban még nem jár. Abby jelenleg csak arra képes, hogy értetlenkedjen, sodródjon, és valahogy a csoporttal maradjon, akármennyire is nyomasztó érzés. Ez is kész csoda.

Abby élete csupa szörnyű csoda ebben az időszakban.

***


A repülés-órákat akkor hirdetik ki, amikor éppen leülepednének a dolgok.

Anthony szavához híven nem hagyja veszni ezt a kapcsolatot, és a társaság végül megállapodik öt taggal. Amiből a három hugrabugos és egy hollóhátas nem túl gyakori látvány, de csak az érintett házak tagjai ráncolják olykor a homlokukat. Ez a rivalizálás nem éppen ismert, mint a Griffendél-Mardekár ellentét, mintha valami titkos háború fennkölt szintjére akarnák emelni az ügyet – sikertelenül. A háttérösszetűzések persze humorosak is lehetnének belső szemmel nézve, ha nem venné olyan véresen komolyan minden résztvevő.

Abby egyszer elkapja, amint két hollóhátas lány az újoncok pofátlanságát emlegeti, ahogy „tesznek a hagyományokra, Merlinre, hová süllyedt ez az iskola”. Mintha olyan sokat számítana, melyik házba osztotta a Süveg.

Ami azt illeti, lehet, de Abby nagyon nem érzi magát hugrabugosnak. Vár egy általános sablont minden házhoz – és meglepő módon kap, a sajátjához is, de az egyetlen azonban, amivel azonosulni tud, az a háttérbe olvadás. Ne légy feltűnő. Ereszd el a füled mellett, amit hallasz, úgyse fogsz semmin sem változtatni. A gyerekek többsége szerint a Hugrabug a maradék, és ez annyira beleivódott a köztudatba, hogy észre se veszik már, mikor mondanak sértőt. Abby ezzel együtt tud élni. A segítőkész, hűséges hozzáállással és a kemény munkába vetett feltétlen hittel nem biztos.

Aiko hevesen ragaszkodik ahhoz, hogy Abby igenis hűséges. Valakihez, valahogy. Csupán a lánynak támad az az érzése, hogy ő felejtett el valami fontosat.

Abby sok mindent nem ért.

Nem érti, mire utalt a Süveg. Nem érti, miért mondta azt, hogy ő hűséges. Nem érti, miért nem lehetett egyenesen közölni vele, hogy kik és miért hasonlítanak rá. Hogy ők is másik világból jöttek-e.

– Hűséges vagy – közli Aiko, alig leplezett dühvel. A homlokát ráncolja, ahogy kifelé mered, egy láthatatlan pontra, és olyan erősen szorítja ökölbe a kezét, hogy a bütykei szinte jegeskéknek tetszenek. – Hűségesek vagyunk. Mások nem azok.

Aiko utána hosszú órákig nem mond semmit, Abby pedig nem mer kérdezni.

Visszatérve a repülés-órára… valaki valahol úgy gondolta, azokat a házakat kéne összepárosítani, amik a legkevésbé jönnek ki egymással. Abby péntek reggel reggelinél már azt hallhatja, mekkora epikus bukás volt a tegnapi Griffendél-Mardekár közös óra.

A pletykák jobban repülnek, mint az iskolai seprűk, amik az egyik negyedikes hugrabugos fiú szerint olyan lassúak, hogy még egy részeg lepke is leelőzi őket, egy másik pedig arra esküszik, hogy tavaly felrobbant az egyik egy elsőéves alatt. Abby nem látja, hol az előbbiben a probléma, autót vezetni se úgy tanul az ember, hogy rátapos a gázra, és imádkozik, hátha átér a zöld lámpán. De feleslegesen mondaná bárkinek, túlságosan is izgatott mindenki, és a felsőbb évesek szavain csüngenek, hátha adnak nekik valami jó tippet a repüléshez.

– Állítólag Pottert kicsapják – huppan le melléjük Anthony bűbájtan előtt a szokott helyére. – De Padma mondta, hogy a nővére mesélte, hogy szó sincs ilyesmiről. Még csak büntetőmunkát se kapott.

– Miért kapott volna? – kérdezi Leanne.

– Mert eltörte Longbottom karját? – kérdez vissza Anthony. – Legalábbis állítólag.

Állítólag nem háztársak? – pislog Sally-Anne. Abby büszkén vállon veregetné, amiért önként megszólalt, mikor nyilvánvalóan mindenki fél füllel feléjük hallgatózik, de túl messze van. Nem probléma azonban, mert Masha bepótolja ezt. Sally-Anne-nek fel se tűnik.

Állítólag csak a hugrabugosok védik egymás hátát. Biztos valami griffendéles bátorságpróba volt, ami balul sült el. Longbottom elég halk, nem csoda, hogy megpróbált bizonyítani.

– Mindig is úgy tűnt, jobb lenne neki máshol – kotyog közbe távolabbról Terry Boot, aki eddig bírta a puszta hallgatózó szerepét. Amióta Abby beszólt neki a jegyzetelési technikája miatt, igyekszik legalább egy sorral hátrébb ülni mindig, és ő az első, aki összeszedi a pergamenjeit. Abbynek talán még bűntudata is lehetne, ha nem látná az eltökélt pillantását – így csak abban biztos, hogy hamarosan a fiú az orra alá tolja majd a tökéletes pergamen-tinta kombós jegyzetét, csak hogy eldicsekedjen, miközben Abby még mindig bizonytalan, ami a mágikus világban elfogadott írási technikáit illeti, és ezt mindenki tudja.

Abby nem várja a pillanatot.

De ha őszinte akar lenni, annyira nem is érdekli.

– Mondjuk a Hugrabugban – javasolja felbátorodva Megan.

– Igen – ért egyet Isobel MacDougal, meglepő módon minden gúny nélkül. – Olyan kis szerencsétlen.

Vagy nem.

– Hé! – csattan fel Megan, mint a Hugrabug Ház erényeinek hűséges őre.

– Ez most nem sértés volt! – vág vissza Isobel.

– A másik pletyka az, hogy Draco Malfoy hívta ki repülő-párbajra Longbottomot – tereli a témát Anthony, mielőtt az történne, ami minden közös óra előtt: Megan és a MacDougal ikrek verbálisan megtépik egymást, és minimum öt pont veszteséget okoznak mindkét háznak. – És Longbottom elvesztette, ezért Potter szállt be helyette.

– Mióta létezik repülő-párbaj?

– Ez repülő-párbaj egyáltalán?

– Malfoyt miért nem akarják akkor kicsapni?

– Vagy Longbottomot?

Masha pislog.

– Nos, ez aztán a rengeteg lelkes lurkó – húzza lassú vigyorra a száját, és az egyik közelebbi asztalhoz araszol. Abby vet rá egy figyelmeztető pillantást, amiről mindketten tudják, hogy nem gondolja komolyan, mert valahogy lassan az ő asztaluk köré gyűlnek, és kezdi nagyon kényelmetlenül érezni magát, így egy figyelemelterelés igenis jól jönne. Valahogy hirtelen senki sem emlékszik, hogy utálniuk kéne egymást. Gyerekek. A következetesség senkinek sem az erőssége.

– Parvati csak annyit mondott, hogy Potter elképesztően repül – mondja Padma Patil, és látszik rajta, mennyire irritálja a használható információ (pletyka!) hiánya. A többieket nem annyira. Csak újabb pletykáknak ad táptalajt.

Flitwick professzor az év során először másfajta gyerekes vitára lép be a terembe.

(– A Harry Potter fandom összehozza az embereket – vihog Masha, és nemes egyszerűséggel kiborítja a két sorral előrébb ülő lány tintatartóját.)

***


Abby úgy gondolja, érti, miért lelkesedett reggel mindenki a repülésért.

Alig távolodik el a földtől – egyikőjük se emelkedhet két méternél magasabbra –,a kezei szorosan markolják a seprűt, szinte remegnek, a helyes tartásról szóló előadás rég kirepült a fejéből, csak fél füllel hallja a többieket, akik közül páran még mindig a földön ácsorognak, miközben Madam Hooch éles szavakkal biztosítja őket, hogy attól még nem fog felrobbanni alattuk az iskolai seprű, hogy az idősebb diákok közül páran ezt állították.

És lezuhanni se fog.

Sally-Anne utóbbiról sajnos váltig meg van győződve, így picire összehúzva magát mered a földre.

Abby koncentrál, nem igazán megy a lebegésen kívül más, merev, akár egy karó, de az izgalom valahogy felülír mindent, és csak igyekszik visszafojtani a mosolyát. Páran jóval magabiztosabban köröznek a kis csoport közül. Anthony mogorván mered a földre, és szintén lecövekel a levegőben. Leanne vigyorogva melléjük sodródik.

– Szerintetek feljön valaha is? – kérdezi Sally-Anne-re bökve.

– Szerintem soha többet nem jön erre az órára – morogja Anthony. – Merlinre, fejezzük már ezt be.

Masha megragadja Aiko karját, és egy hirtelen rántással Anthony bokájához nyomja. A fiú egy üvöltés kíséretében kis híján leesik a seprűről.

Abby nem bírja ki, a seprű nyelére roskad és nevet – annyira, hogy ő is majdnem lefordul, és nem tud foglalkozni Anthony sértett-döbbent arckifejezésével, mert ez egyszerűen elképesztő.

Egy érzelmi hullámvasút mostanában az élete. De repül, és így valahogy nem érdekli.

– Te nevetsz – böki meg az arcát Leanne.

– Nem – állítja Abby, és fáj a gyomra, ahogy próbálja visszafojtani a vihogást. Nem kéne, nem úgy volt, hogy messze-messze húzódik tőlük? De túl vicces, és Masha is vigyorog lent, hüvelykujjával nyugtázva, miközben Aiko sértődötten elvonul, zúzmara-ösvényt hagyva maga után.

– De.

– Nem.

– Csendet! – kiáltja Madam Hooch, akinek valahogy sikerült közben az utoljára maradt Sally-Anne-t egy méteres magasságba felvarázsolni.

– De – motyogja Leanne halkan.

– Nem.

***


Abby nem talál semmilyen bűbájt az elsőéves tankönyvben, ami segítene a fűtésben.

A klubhelyiségben azonban sok a takaró. Túl sok.

Senkinek sem tűnik fel, amikor kettővel kevesebb lesz. Senki sem lép be az elhagyatott tanterembe, valamelyik emeleten, valahol a kastély keleti oldalán.

(Abby eldönti, egy nap majd megszámolja a szinteket, és nem arra figyel, hogy ne tévedjen el.)

Záró megjegyzések:
A helyesírási hibákért elnézést. Igyekeztem átnézni, de lehet, elsiklottam pár dolog felett.

És végül:

Sosem volt pontos a könyv, hányan jártak a Roxfortba. Ahogy utánaolvastam, JKR se nyilatkozott túlzottan következetesen erről, szóval végül maradtam az évfolyamonkénti 40-45 főnél, ami passzol a listához Harry eredeti évfolyamtársairól (itt: https://www.pottermore.com/writing-by-jk-rowling/the-original-forty ), bár állítólag jóval többen vannak egy évfolyamon. Ez úgy 300 főt jelent. Egy száztornyú, hatalmas kastélyban. Szóval elég valószínű, hogy egy jelentős része kihasználatlanul marad.
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9290