Eleve elrendeltetett by Rachel
Tartalom: "Vannak, akik másoknál szerencsésebbnek, jobbnak születnek. Ősi aranyvérű családom révén engem is ilyennek tartottak – és semmiben nem akartam úgy hinni, mint ebben az igazságban. Még ha tudtam is, hogy sosem érek szépséges Alecto nővérem nyomába, és sosem múlom felül Amycus bátyám tanulmányaimban. És persze, családom sem lehetett tökéletesnek nevezni – anyám italozásai és apám nőügyei mellett semmiképp sem."
Egy aranyvérű nő emlékiratai.

A kritikáknak mindig nagyon örülök :)) Jó olvasást mindenkinek!
Categories: ltalnos, Romantikus Szereplők: James Potter, ms hallfal, ms mardekros, ms varzsl, Regulus A. Black, saját szereplő, Sirius Black, Voldemort
Műfajok: drma
Figyelmeztetések: durva nyelvezet, erőszak
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 6 Befejezett: Nem Word count: 22669 Olvasták: 194 Published: 2017. 07. 16. Frisstve: 2017. 09. 20.

1. Prológus by Rachel

2. Valamit valamiért by Rachel

3. Carol by Rachel

4. Bocsánat by Rachel

5. Rokonok by Rachel

6. Harmadév by Rachel

Prológus by Rachel
Minden ember saját sorsának kovácsa. Legalábbis ezt hangoztatja pár – magát nagyon okosnak és liberálisnak tartó - ember, akiknek e téren biztosan hatalmas szerencséjük volt az életben, és nem olyan családba születtek, mint az enyém. Én sosem hittem ebben igazán: tudtam, hogy nekem már megírták a sorsom, és néha nem is bántam. Volt egy meglehetősen hosszú időszak, amikor gyűlöltem annál komolyabb döntéseket hozni, hogy milyen ruhában jelenjek meg egy bálon vagy milyen teát igyak délután. Nyilvánvaló, hogy a neveltetésem miatt alakult így – és azokban az esetekben, amikor mégis szívesen döntöttem volna, akkor sem tehettem.

Szüleim, testvéreim azért szidtak, ha nem tettem azt, amit mondtak. Regulus, ó, a mindig fantasztikus és nemes Regulus óva intett attól, hogy nyíltan ellenkezzek, mert abból csak bajom származhat, így leszidott, ha ellent mondtam. Vőlegényem, az édes, széplelkű Evan igyekezett segíteni minden dologban, ami számomra túl nehéznek bizonyult, leszidott, ha alábecsültem magam. És szinte minden egyes, számomra fontos ember szájából elhangzott az a két mondat, ami olyan szívfájdítóan hatott: „Aranyvérű vagy, a családod érdekét kell szem előtt tartanod!” és „Mindig a nevedhez méltón kell viselkedned!”.

És én azt tettem, igyekeztem azt tenni. Carrow-ként viselkedtem, minden helyzetben, és végül elértem, hogy a családom büszke legyen rám, még akkor is, ha szinte minden nagyobb döntést akaratuk szerint hoztam meg.

De ma már mindegy. Már nincsen, amin változtatni lehetne, és ez talán így jó. Mert, ahogy drága anyám mindig, minden helyzetben hajtogatta: ennek így kellett lennie. Talán igaza is volt. Akármi történt, akármekkora tragédia, nem sokat vigasztalt. Nem sokszor mondott kedves szavakat, amelyekkel megnyugtathatott volna. Nem akart, vagy talán nem is tudott. Csak ennyit: ennek így kellett lennie.

Eleinte jogos kérdésnek találtam: miért? "Miért kellett így lennie? Miért nem tettünk semmit?"

„Nem tehettünk.” Így hangzott anyám leggyakoribb válasza, nemes egyszerűséggel, mindenfajta érzelemtől és okító szándéktól mentesen.

Így hát bennem, kíváncsi gyermek lévén újra felmerült a kérdés: „De miért nem?”

Eleinte talán ezért könyveltek el rossz gyereknek. Nem törődik bele az „eleve elrendelt dolgokba”. Azokba, amiken úgysem lehet változtatni. Mérhetetlenül neveletlennek tartottak ezért, és ezt nem győzték elég gyakran tudomásomra hozni. Miért kérdez egyértelmű dolgokra? Később is így tesz majd, és nem engedelmeskedik. Nem engedelmeskedik az aranyvérűek íratlan törvényeinek és a Nagyúrnak.
Nem is tettem - mindig. Most mégis itt vagyok, legtöbb cselekedetem mégis a szabályaik szerint vittem végbe, legtöbb döntésem érdekük alapján hoztam meg, hiába lett volna lehetőségem ellenszegülni ezer meg ezer felháborító és méltatlan módon. És tessék: boldog vagyok – boldog, amennyire csak körülményeim között lehetek, boldog, hogy az életem végül úgy alakult, ahogy.

Nem tagadhatom, vannak dolgok, amik néha eszembe jutnak, és azt kívánom, bár másképp történtek volna, bárcsak felemelem akkor a hangom, a sarkamra állok és érzéseim szerint cselekszem. Most már könnyebb beletörődni, és túllépni rajtuk. Azok nélkül a személyek nélkül boldogulni, akiket elveszítettem, és bizonyosnak lenni abban, hogy a mostani életem nélkülük, vagy éppen hiányuk miatt teljes és boldog

De talán kezdhetném az elejével is, mennyivel logikusabb lenne.


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy jóságos, hatalmas aranyvérű varázsló, kinek három gyermeke volt.


Akár kedvenc frázisommal is kezdődhetett volna - ha az apám nem egy lecsúszott aranyvérű családból származó halálfaló.

Persze a lecsúszott kissé erős fogalom, egyszerűen csak egy „ősrégi tévedésért” bélyegezték a Carrow család ezen ágát csupán középosztálybélinek. Hiszen még az aranyvérűek között is vannak kasztok, és mindenkinek tudnia kell, hol a helye. Én tehát egy feltörekvő családba születtem, ahol bármi megengedett volt, hogy minimálisan is előrejussunk a társadalmi ranglétrán - mert ugye felháborító, hogy egy olyan nemes és régi család, mint a miénk, akik valaha a nemesek legnemesebbjei közé tartoztak, most egy vén öregember hibája miatt bűnhődjenek. Mindezt csupán egy rossz házasság, egy mugli miatt.

Eleinte ezt sem értettem. „Miért baj, ha van egy mugli rokonunk?”

A szüleim talán még életükben nem hallották ezt a kérdést, és hogy magukban fel sem tették, az egészen biztos. Hisz a válasz persze egyértelmű. „Mert mugli.”

„De az miért rossz?” Értetlen, buta kislány.


A nevem Megaera Althea Carrow, 1962. március 17-én születtem, és a szüleim már néhány perces koromban tudták, hogy mihez fognak kezdeni velem. Ez így biztos nagyon csúnyán hangzik egy olyan ember számára, aki nem olyan környezetbe született, mint én, akivel a szülei nem úgy bántak, mintha a játékszerük lenne, egy újabb bábu a sakktáblán. De nálunk, aranyvérűeknél azonban így ment ez, a hagyomány mindenek felett, és tökéletesen működött.

Mi mindenki más sorsát kovácsolhatjuk - de a magunkét nem. Érdekes paradoxon. Hiszen aki nem saját maga ura, hogy irányíthatna másokat? Mégis, a látszatot azért sikerült fenntartani - és a látszat, ha mindenki elhiszi, rövidesen már a valóságot fogja jelenteni. Én legalábbis így gondoltam.

Szóval valamilyen furcsa módon anyám és apám talán előre látták, hogy én nem leszek az a tipikus jó gyermek, hogy nekem minél előbb meg kell pecsételni a sorsom, hogy majd ebben a tudatban is nevelhessenek fel. Kislányként meg voltam erről győződve, szigorú és sokszor kegyetlen módszereiket ennek tudtam be, muszáj volt értelmes magyarázatot találnom. Ezt pedig könnyen el tudtam fogadni, és ami még jobb, elhihettem, hogy van kiút.

Ennek örömére afféle szerződést kötöttek Rosierékkel, hogy a Roxfort befejezése után, tizennyolcadik életévem betöltöttével hozzámegyek a fiukhoz, Evan Rosierhez.

Talán ez csak egyfajta bizonyosságot jelentett számukra. Bizonyosságot, hogy a család híre - legalábbis a legfiatalabb sarj részéről - még kiválóbb lesz. Nyilvánvalóan kapva kaptak az alkalmon, hogy egy ilyen nemes családhoz házasíthatják be a lányukat. Arról álmodni sem mertek volna, hogy egy nemesebb, aranyvérűbb, és mindent összevetve jobb ember kéri meg a kezem - vagy a szülei. Egy koldus nem válogathat, ugyebár.

Vagy, amint akkortájt gondoltam, már akkor is tudták, hogy én nem leszek olyan szép, mint Alecto nővérem, és olyan tehetséges sem, mint Amycus bátyám. Se nem olyan erős, se nem olyan hűséges. Se nem olyan elszánt. Se nem olyan tökéletes.

Csak egy egyszerű lány, aki egyszerű életet, egyszerű barátokat, egyszerű munkát és egyszerű jövőt álmodott magának. Nem olyat, mint egy igazi arányvérű nőé. Egészen kis koromban abban a tudatban neveltek, hogy igazából csak két dolognak kell számomra fontosnak lennie: először is, és mindenek felett, hűségesnek lenni az elveinkhez, és ezáltal a Nagyúrhoz is. Másodszor pedig jó feleségnek lenni, és mindenben segíteni jövendőbelim.

Ennek köszönhetően nagyon hamar megtanultam, hogy mit kell, mit szabad és mit nem. Hogy a vér mindennél fontosabb. Hogy én feljebb való vagyok, mint az átlagos varázslók. Hogy mindenkinek megvan a maga sorsa, ami ellen semmit nem tehet. Hogy az én feladatom a szolgálat, az eszmék és a családom szolgálata.


A Carrow-család ezen meglehetősen átlagosnak számított: nem voltunk túl gazdagok, de ez természetesen következik abból, hogy annak idején kizártak az egész családi örökségből, amit az után is vonakodtak visszaadni, hogy ismét „tiszták” lettünk. Antigon bácsi minden bizonnyal szeretett rajta ülni, amit őszintén szólva nem róhattunk fel neki, hiszen ki ne szeretne nagyon gazdag lenni, na meg ki adna olyan embereknek pénzt, akik ettől függetlenül is elég jól élnek?

Legalábbis úgy látszott, hogy jól éltünk, ami nem egészen volt így, anyám állítása szerint legalábbis. Nem éltünk rosszul - talán ez a helyes megfogalmazás. Persze az alapdolgok megvoltak, de a luxuscikkekre nem mindig telt. Legalábbis addig, amíg apámat elő nem léptették, nem... utána viszont a családunk esett szét, még jobban.

Apám, Alastair Carrow nem éppen a legjobb családba született, de ez sosem zavarta, hihetetlen felsőbbségérzete volt a legtöbb emberrel szemben, és egészen jól is házasodott. Igazi aranyvérű férfi volt, habár a közönségesebb fajtából. A mágiaügyi minisztériumban dolgozott, gyermekeket nemzett, a tökéletes családapa és a szerető férj szerepét játszotta, az éjszakák nagy részét pedig különféle nőcskékkel töltötte.

Felesége, édesanyám, Lucretia Greengrass pedig a tökéletes aranyvérű feleség volt. Olyan, akinek senki nem hányhatott a szemére semmit. A megjelenése mindig kifogástalan volt, szült egy fiút, aki tovább vihette a család nevét, meg két gyönyörű lányt, ahogy mindig megjegyezték. Mindenkire képes volt mosolyogni, ha az érdeke úgy kívánta, bálokat, közösségi eseményeket szervezett, és legfőképpen képes volt tűrni. Tűrni, az aranyvérű nők sorsát, a mi sorsunk.

Azt hiszem, valaha nagyon szerette apámat, aki ellenben sokkal inkább érdekeitől vezérelve vette el őt. Kapóra jött neki a jobb vére és a naivsága. Ebben persze nem vagyok biztos, sosem kérdeztem őket a kapcsolatukról, néha mondtak dolgokat, de sosem lehet tudni, hogy komolyan beszéltek, vagy csak oda sem figyelve vetettek nekünk pár szót – esetleg édesanyám részeg volt, ittasan pedig gyakran félrebeszél az ember, ugyebár.

Én a tényeket láttam: apa nincs otthon, anya sír és néha meglehetősen furcsán viselkedik. Ezt kiskoromban. Mikor már nagyobb voltam, kezdtem érteni, mi történik: apám megcsalja őt, anyám pedig az italba fojtja a bánatát.

És akkor eldöntöttem, a pálcámra esküdtem meg, hogy én sosem leszek ilyen, sosem kerülök egy ilyen házasságba. Pár évvel később azonban, egyszer csak tükörbe néztem, és anyám megfáradt pillantását véltem felfedezni a visszanéző emberen - mindennél jobban megvetettem magam.

Alecto, a nővérem volt anyám egyetlen vigasza, az ő egyetlen gyönyörű lánya, neki akarta azt a sorsot, amit ő soha nem kaphatott meg. Én pedig… nemes egyszerűséggel én voltam az, aki ebben segíthet, akit majd nagyon jó férjhez adnak, és a kötelező gyakorlat le van tudva. Talán a másik majd házasodhat kicsikét rosszabb helyre. Szerelemből, érzéseitől vezérelve. Ironikus, hogy anyának épp ezért siklott félre az élete, így néha igazán hálás voltam a szerződés miatt.

Mindenesetre, mint anyuci kedvence, Alecto rendkívül el volt kényeztetve, odavolt magáért, megvetett mindenkit, igazi kis királylány volt. Tudta, hogy mit kell csinálnia, ha valakinél el akart érni valamit, mintha első látásra úgy ismerte volna az embereket, mint a tenyerét. Kitűnő emberismerő volt, a legtöbbünket jól manipulálta, ha az érdekei úgy kívánták.

Amycus, mint elsőszülött fiú - természetesen - apám kedvence volt. Nem is igazán a kedvence, apám sosem mutatott ki olyan heves érzelmeket - sőt, egyáltalán érzelmeket -, mint anya, inkább csak... éreztetni tudta, hogy kit mennyire tart, és a bátyámat igen sokra tartotta. Csendes volt, magának való, megszállottan érdeklődött a sötét mágia iránt, és fogékony volt mindenféle tudományra. Azt hiszem egy ilyen fiúra minden akkori aranyvérű család büszke lett volna.

Mindent összevetve teljesen átlagos, sőt, látszólag tökéletes család voltunk. Csak sajnos én ezt egészen máshogy éreztem, harmadik gyerek lévén, akit senki sem kedvelt igazán. Csak jóval később, roxfortos éveim közepe tájékán jöttem rá, hogy végül is mind szerettek - a maguk furcsa, korlátolt, aranyvérű módján. Távolságtartóan, nem lealacsonyodva, nem hevesen, gyengeségre okot adva.


Első emlékeim közé tartozik, hogy éppen anyához készültem, majdnem sírva, hogy megkérjem, segítsen, mert elestem és nagyon fájt a lábam.

Felvonszoltam magam a szobájukhoz, már könnyeztem, tudtam, hogy haragudni fog, mert nem viselkedtem jól, már megint szaladgáltam, de mégis beléptem az ajtaján. Halkan nyitottam ki, ötéves lehettem, kicsi, nem vettek észre. Anyám és apám álltak a szobában, komolyan néztek egymásra, én pedig már éppen szólásra nyitottam volna a szám, mikor meghallottam anyám hangját.

- Az a lány szégyent hoz az egész családra.

Hallottam, hogy még beszélnek pár szót békésen, majd kiabálni kezdenek egymással. A többire nem emlékszem, úgy képzeltem, anya engem szidott, majd apám vétkeivel hozakodott elő, és az egészből ordítozás lett. De ez a pár szó, amit hallottam mélyen belém ivódott, és egész életemen át kísértett. A hangjában keveredett a szégyenérzet, a szánalom, a megvetés... még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut.

Ezek után inkább kisomfordáltam a szobából, észrevétlenül, halkan, reménykedve, hogy ha a továbbiakat nem hallom, akkor nem is létezik, meg sem történt az egész.

Bukdácsolva szaladtam le a lépcsőn, az utolsó pár fokot már inkább csúsztam, aminek következtében még jobban fájt mindkét lábam, és még jobban zokogtam. Nem tudom mennyit feküdtem a földön, csak hogy egy idő múlva léptek koppanását hallottam, majd anyám ment el mellettem - rám se nézett.

Megint eltelt egy kis idő, felültem, átkaroltam a lábam, és így vártam, hogy mi fog történni. Arra már nem emlékszem, hogy azután mi történt, de az ember joggal gondolhatja, hogyha valami így kezdődik, akkor a befejezése sem lehet túl biztató.

Ma már nem vagyok benne biztos, hogy megtörtént, lehet, hogy álmodtam, talán volt is valami kis valóságalapja, talán nem is rólam beszéltek. De egy ideig szentül hittem, hogy ez pont így történt, ez is nagyban hozzá járult ahhoz, hogy mindenáron meg akartam felelni mindenkinek.

Nem mondom, hogy vidám gyermekkorom volt, azt sem, hogy szörnyű, nevezzük egyszerűen átlagosnak. Életem legboldogabb szakaszának semmi esetre sem mondanám, hiába születtem olyan kiváltságokkal, amikről más csak álmodozhatott.

Túl sokat kérdeztem, nem voltam mindig udvarias és kedves, a bájosságról ne is beszéljünk. Neveletlen voltam, de mindig megkaptam a büntetésem. Ez általában annyiban merült ki, hogy aznap éppen nem mehettem le vacsorázni, vagy esetleg nem látogathattam meg nagybátyámékat vagy Rosieréket, esetenként még azt az egy-két családot sem, akiket akkoriban láthattam – anyám ugyanis világosan kijelentette, hogy amíg nem vagyok hajlandó tisztességesen viselkedni, addig nem enged társaságba.

Ezek a büntetések nem gázoltak túl mélyen a lelkembe, egy dolog viszont eléggé bántott: nem éreztem őket jogosnak. Ezen többnyire felül tudtam kerekedni, örültem, ha nem kellett társaságba mennem, legalábbis ebbe a társaságba.

Most már őszintén bevallhatom, anyám bátyja - és persze az egész családja - sosem voltak túl kedvesek számomra, így hogy is ne örültem volna egy olyan lehetőségnek, hogy elmulasszak egy vacsorát velük?

Leonard Greengrass, a nagybátyám az első halálfalók közé tartozott, ez már akkor is nagy szónak számított, habár a szerinte mindenkiben kivívott tisztelet helyett, ereimben a láttán inkább megfagyott a vér. Valószínűleg az ő szótárában ez a két fogalom nem különült el túl élesen. Szóval Leo bácsi (habár ez a megnevezés inkább illett volna egy kedves öregúrra, mint rá) kiszámíthatatlan ember volt. Anyám legalábbis így fogalmazott, habár én később megtaláltam a jobb szót rá: agresszív.

Kiskoromban úgy gondoltam, hogy direkt örül, amiért ott vagyunk, mert így végre kiabálhat valakivel. Természetesen velem, a rossz gyerekkel, a család fekete bárányával, akit mindig van miért leszidni. Aztán rájöttem, hogy egyébként is ezt teszi, akárkivel, akármiért, akár minden ok nélkül.

Persze amikor elkezdett velem ordibálni (olyan apróságokért, hogy összetörtem egy csúnya vázát, ami amúgy is rontotta az összképet) és én csak néztem rá, a nálam két méterrel magasabb óriásra, megszeppenve, nem értve, hogy ezen miért kell úgy felmérgesedni, már majdnem sírva, mert úgy megijesztett, a szüleim csak összenéztek, megcsóválták a fejük, esetenként sóhajtoztak, de soha nem szóltak. Soha nem mondták, hogy most már elég, már leszidtuk, már megbüntettük, csak ráijesztesz. Nem szóltak egy szót sem. Csak később jöttem rá, hogy miért: ők is féltek, sőt, rettegtek tőle, és mindenkinek jobb volt, amíg egy kisgyereken vezeti le a feszültséget, akit úgysem bántana… nem igaz?

Felesége, Astoria néni igazán bájos teremtés volt. Gyönyörű. Hosszú, fényes szőke haja mindig rendezetten állt, sosem jelent meg tökéletes smink és fantasztikus ruhák nélkül, volt benne valami, ami a legtöbb embert elbűvölte. Anyám azt mondta, hogy ez biztos csak a véla felmenőinek köszönhető, és az egyszerűség gyakran jobb.

Minden gyönyörűsége ellenére, a tekintetében mégis volt valami félelmetes, valami szigorú… valami, amitől akkoriban én csak rettegni tudtam. Ahogy rám nézett, és mézes-mázos mosollyal kísértetve megkérdezte: „Ugye jó kislány voltál?”, én összerezzentem, és néma csöndben ültem. Nem mertem megszólalni. Talán mert tudtam, hogy ő tudja, hogy én egyáltalán, soha nem voltam jó kislány, és ha igent mondanék, azzal annyit érnék el, hogy még hazudósnak is bélyegeznek. Ha pedig azt mondom, nem… nos, minden bizonnyal Leo bácsi kiveri a patáliát, ordítozás, dühöngés, és még rosszabb leszek. Micsoda ördögi körök, nem igaz?

Szerencsére Astoria néniben volt annyi empátia, vagy esetleg kevesebb türelem, hogy ilyenkor áttért Alectóra vagy Amycusra – akikről szerencsére ódákat lehetett zengeni.

Aztán ott volt még Aurora, a lányuk, aki meglehetősen kiállhatatlan volt, az én szemszögemből mindenesetre. Aurora, ha valakivel párhuzamba kéne állítanom, az a nővérem lenne, ebben biztos vagyok. Ők ketten a teremtés csodái voltak, gyönyörűek, bájosak, imádnivalók. Aurora szöszke kislány volt, göndör hajjal, gyönyörű kék szemekkel - és persze véla felmenőkkel -, olyan, mint amilyennek az emberek az angyalokat képzelik. Azt hiszem, talán erre mondják, hogy báránybőrbe bújt farkas - ugyanis amennyire szép volt, legalább annyira álszent és gonoszkodó.

Az egyetlen különbség közte és a nővérem között, hogy ő úgy hazudott, mint a vízfolyás. Mindig amellé állt, aki éppen fontos volt, mindig a győztes oldalon akart szerepelni, míg Alectónak legalább voltak „elvei” - habár nem éppen a számomra legkedvesebbek.

És az egyetlen, akit a családból igazán szerettem, akitől nem fogott el páni félelem az első pillanatban, az Alexander volt, a fiuk, aki, hiába volt nálam hat évvel idősebb, mindig képes volt pár kedves szót szólni. De nem ám olyanokat, mint az anyja („De csinos vagy Megaera…” és mintha csak akkor vette volna észre „Jaj, Alecto, egyre gyönyörűbb vagy!”), vagy akárki más. Közte és a legtöbb ismerősöm között az őszinteség és a jó szándék volt a különbség.

Alex nagyon ritkán szólalt meg, általában a látogatásainkkor is a szobájában gubbasztott, már ha otthon volt, és nem Roxfortban.

- Sokat kell tanulnia - magyarázkodtak a szülei, és anyámék ilyenkor csak együttérzéssel bólogattak. Habár ők sosem fogadták volna el, ha én nem jelenek meg, ilyen okokból, és amint hazaértünk, rákezdtek, hogy mekkora illetlenség ez, mások előtt mindig roppantul megértőnek és tisztelettudónak mutatkoztak.

Alexnek sem teljesen ilyen okai voltak - bár ezt akkor még nem nagyon tudtam. Mint említettem, nem volt éppen kommunikatív személy, amiért akkor nagyon unalmasnak találtam, bár kedvességét be kellett ismernem. Unokabátyám a háta közepére se kívánta az aranyvérű családok látogatását, nem volt kedve a vér fontosságáról csevegni, számos egyéb kötelező téma mellett. Ebben teljes mértékben megértettem, közös gondolkodásmódunk pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ő legyen a „kedvenc rokonom”.


Rosierék pedig... nos, őket csak a bizonyos szerződésünk miatt láthattam. Az édesapa minisztériumban dolgozó halálfaló, apám legközelebbi barátja, az anya otthonücsörgő „háziasszony”, amolyan átlagos aranyvérű pár. Mint a szüleim, azzal a kivétellel, hogy ők valóban szerették egymást. Evan egyke volt, egy évvel idősebb nálam, bűbájos gyermek, nagyon elkényeztetve.

Számomra a Roxfort előtt természetes volt, hogy ő lesz a férjem, és bele sem gondoltam, hogy ez mit jelent. Házasság. Egyszerű szó, hangzatos, a legtöbb lányban enyhe idegességgel keveredő boldogságot ébresztene. Bele sem gondoltam, hogy egy szó, és egy arról írott szerződés, hogyan befolyásolhatja későbbi életem.

Evan, ő… nos hát, nincs olyan épeszű ember, aki helyettem ne Alectót választotta volna, és ő épeszű volt. Nővérkém csinosabb volt nálam, korban is közelebb állt hozzá, vele jobban lehetett játszani, beszélgetni… csodálkozni kellene, hogy egyszer - talán nyolcéves volt - kijelentette, hogy ő inkább Alectót akarja feleségül venni?

Persze ezen mindenki csak nevetett, micsoda abszurdum, de azért el tudom képzelni, hogy ezért az elszólásért jó alaposan kimosták a fejét, mert többet ilyet nem mondott - legalábbis nem sok ember előtt.


Továbbá esetenként meglátogattuk apám másod-unokatestvérét és az ő családját. Vagyis ami a Carrow családból szentnek és sérthetetlennek maradt meg. Antigon bácsi, felesége Melanie néni és fiacskájuk, Dorian.

Náluk nem gyakran jártunk, tekintve hogy az egész család egyet értett a tényben: végtelenül fennhéjázók, sznobok és beképzeltek. Én a legtöbb aranyvérű családról így vélekedtem, szóval apám dühének és a degradáló szavak létjogosultságának inkább az lehetett az oka, hogy irigy volt rájuk, mert ők megőrizték a tiszta vérvonalat és a vagyont, amit a mi oldalunkról dédapám remekül tönkretett egy mugli feleséggel.


Egészen nyolcéves koromig rajtuk kívül senki mást nem láthattam, nem is nagyon érintkeztem a külvilággal. Ők voltak a példák, hogy hogyan kell viselkedni, a mércét pedig nagyon magasra állították fel. Rettenetesen törekedtem arra, hogy tökéletes legyek, és hogy a szüleim végre rám is büszkék lehessenek, dicsekedve hurcolhassanak magukkal mindenfelé, rám is olyan büszkeséggel tekintsenek, mint Amycusra és Alectora.

Hajlandó lettem volna megtenni bármit ezért, és lassan el is jött az alkalom - 1970. július 13-án, Bellatrix Black és Rodolphus Lestrange esküvőjén.
Valamit valamiért by Rachel
Szerző megjegyzései:
Megértettem, hogy el kell viselnem anyám szidalmait és ütéseit, ha néha szeretetet akarok kapni. Vagy pedig - és ez a megoldás nagyon tetszett - jónak és tisztelettudónak kellett lennem. Ezért mindig próbáltam jobb lenni, mint amilyen vagyok, és próbáltam jobb lenni, még Alectónál is. Mert tudtam, hogy valamit valamiért. Nem kérdeztem többet semmit, nem érdekeltek a miértek, eszembe véstem, hogy ennek így kell lennie.
Anyám egy hónappal előbb jelentette be az eseményt, hangsúlyozva, hogy én is megyek. Persze debütálni korántsem volt ilyen egyszerű, ahogy azt kislányosan elképzeltem. Ó, dehogy! Emlékszem, meg kellett tanulnom a fontosabb aranyvérű családok tagjait, azt az ominózus „ranglistát”, a „társalgás művészetét”, ahogy anyám fogalmazott, és persze sok más egyéb illemszabályt és szokást, amivel egészen addig is traktáltak. Hirtelen viszont súlya lett mindannak, amit addig csak a nevelőnő szeszélyeinek képzeltem, így sokkal motiváltabb lettem arra, hogy befogadjam ezt a tudást.

Alecto és Amycus persze ezzel mind tisztában voltak, mert őket már kiskoruktól ilyen társaságba lehetett engedni, hiába gyűlölték ők is a nevelőnőt ugyanúgy, mint én, és hiába gúnyolták ugyanazzal a lendülettel a háta mögött. Valahogy ők azonban jobban szét tudták választani, hogy mikor van helye az effajta viselkedésnek, és mikor kell tenyérbemászóan hízelgőnek és udvariasnak lenni.

Röviden szólva egy hónap kínszenvedés várt rám, családfák és szabályok tengerében fuldokolva. Érdekes, akkor azt kellett tanulnom, ami később annyira egyértelműnek tűnt, nyilván épp ezért vált azzá. Visszagondolva mégis olyan furcsának tűnik, hogy mennyi időbe és szenvedésbe telt, míg megjegyeztem néhány alapvető dolgot, mindazt, ami most már minden szavamban, mozdulatomban, az egész tartásomban természetesen jelen van, amit még akkor sem tudnék letagadni, ha egyszerű ruhákat vennék fel és meg sem szólalnék.

Akkor azonban még Black-család közeli rokonait is egy napomba telt megjegyezni, bemagolni a furcsábbnál furcsább neveket (némelyik inkább egy nyelvtörőre hasonlított, főleg az idősebb korosztályból), születési és házasságkötési dátumokat, olyan információkat megtudni róluk, amikkel egy ilyen kisgyerek semmire sem megy. Elvégre is a munka- és magánügyeit senki sem egy nyolcévessel fogja megbeszélni, ennek már akkor is tudatában voltam.

Alecto ekkor vette fel azt a szokását, hogy miközben én a családfák, vagy bármilyen tanulnivaló fölé görnyedve ültem, odajött hozzám, még inkább odatrappolt, jó hangosan, hogy mindenképp figyelnem kelljen rá, majd elkezdett látványosan semmit tenni, és rengeteg módszert talált arra, hogy miképp vonja el a figyelmem az amúgy sem túl érdekes vérvonalakról. Később ez a mágiatörténettel és számmisztikával is tökéletesen működött, ha éppen nem volt semmi jobb dolga. Hálát adok Merlinnek, hogy ő viszont többnyire nagyon elfoglaltnak tartotta magát, így maradt egy kis nyugtom.

Csigalassan teltek a napok, míg végül elérkezett az esküvő időpontja, én pedig izgatott voltam, mintha minimum a sajátom lett volna. Végre olyan gyönyörű ruhát vehettem fel, mint amilyenben Alectót láttam sokszor, és nagy lehettem, a szüleim pedig végre büszkék. Nos, én legalábbis így gondoltam.

Majdnem a földet súroló, világoskék ruhában, és gyönyörűen megcsinált hajjal indultam el a Black-kúriába. Visszagondolva valószínűleg olyan lehettem, mint egy porcelán baba, akit a tulajdonosa kénye kedve szerint öltöztet, fésülget… most már biztos nem mozdulnék ki sehonnan olyan öltözékben, nem szívesen. Persze már más világot élünk, két háború után lazuló erkölcsökkel és szabályokkal nem nehéz kevésbé szigorúnak lenni.

De hát, mint mondtam, akkor igazán büszke voltam magamra. Hiszen anyáék úgy gondolták, hogy már „jó kislány” vagyok, és már megjelenhetnek velem társaságban.

Ha erre gondolok, az első, ami eszembe villan, hogy mekkora csalódás volt az egész. Ezen ma már muszáj elmosolyodnom, de tisztán emlékszem, akkor szörnyen érintett. Azt már nem tudom, hogy pontosan mit vártam, vagyis mi mindent, de hát mit várhat egy nyolcéves lány, aki még sosem jelent meg társaságban? Igazi, tökéletes, fennhéjázó aranyvérű társaságban. Hogy majd mindenki beszélget vele, jól érzi magát, ismerősöket szerez? Hogy mindenki vele foglalkozik? Hogy majd eszméletlenül mulatságos és szórakoztató lesz az egész? Talán, elvégre Alecto mindig grandiózusnak és csodálatosnak festette le az efféle eseményeket, nem győzte emlegetni, mennyire jól szórakozott, én pedig szinte remegtem az irigységtől és a vágyakozástól.

Igazából ma már azt sem tudom, hogy mit lehet remélni az ilyen estekről, számtalan alkalommal bebizonyosodott: semmit, hacsak nincs melletted valaki, akivel elszórakozhatsz. De ezt akkor nem tudtam, hatalmas reményekkel léptem be a Black-kúriába, aminek az egyik – gondolom legnagyobb - helyiségét direkt erre az eseményre alakították át, mindenféle díszítéssel, és jó néhány helytágító bűbájjal. Eddig minden olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: csicsás (akkori gondolataimban talán inkább gyönyörűséges), hatalmas és egyáltalán nem hétköznapi.

Aztán hirtelen, amint kiléptünk a kandallóból, máris Druella és Cygnus Black termett ott előttünk, mert nekünk járt az a bizonyos „bűbájos bájcsevej”. Ha jól hiszem, akkor még mi voltunk az utolsók, akiknél meghúzták a vonalat, a nálunk „hígabb” vérűeknek és szegényebbeknek nem járt a csicsergés, kedvesség, és azonnali üdvözlés. De még utolsónak is jobb volt, mint éppen lecsúszni erről a kiváltságról. Értelmetlen szokás volt, szimbolikus, éppen ezért nagyon fontos.

Megszeppenve álltam anyám mögött, kíváncsian nézelődtem körbe. Zöld szín, de töménytelen mennyiségben, zöld függönyök, zöld virágok, zöld selyem mindenhol. Büszkén konstatáltam magamban, hogy ez biztos azért van, mert a Mardekár színe a zöld.

- Bizonyára te vagy Megaera - zökkentett ki a nézelődésemből Mrs. Black. Az előzményekről fogalmam sem volt, és nem számítottam arra, hogy ilyen hirtelen megszólítanak, így kissé késve, de bólintottam. Druella Black magas, karcsú nő volt, szőke hajjal és ragyogó kék szemekkel, első látásra nagyon szimpatikusnak találtam. Volt benne valami élénk, valami igazi, a hanglejtésében természetes könnyedség, nem úgy, mint például nagynénémnél tapasztaltam - mivel egyetlen összehasonlítási alapom igazából ő volt. - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek - folytatta továbbra is mosolyogva, és én hirtelen olyan nagyon boldog lettem, hogy valaki ennyire közvetlenül viselkedik velem, úgy, ahogy mindig akartam, hogy elnevettem magam. Nagy megilletődésemben és zavaromban még a felém nyújtott kezét sem fogadtam el.

- Én is… nagyon - nyögtem ki végül is, és a modornak semmi köze nem volt a tanultakhoz, sőt… De Mrs. Black csak mosolygott rendületlenül, és továbbra sem tűnt haragosnak, jobb kezével inkább megigazította frizuráját – habár erre semmi szükség nem volt.

Azonban nekem rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok udvarias és kedves és visszafogott, így inkább meghúztam magam, és nagyon oda próbáltam figyelni, hogy ha engem kérdeznek, akkor szépen, rendesen, tisztességesen tudjak válaszolni, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy anya ezért le fog szidni. Abból a dühösen villanó pillantásból, amit az incidens után szánt nekem, legalábbis erre számítottam.

Félelmetes, nem? Félelmetes, hogy az ember így tud rettegni attól, hogy a szülei hogyan fognak rá nézni, mit fognak rá mondani és hogyan viselkednek majd vele, csak mert valamire kedve szerint reagált. Kétségkívül udvariatlanul, és egyáltalán nem úgy, ahogy tanulta, de… mégis, mindenki hibázhat, gondolhatná bárki. Mindenki, de nem az aranyvérűek, ez az első lecke.

Szerencsére a továbbiakban én nem nagyon kerültem szóba, ha mégis, nem nagyon zavartattam magam, és nem is lett baj belőle, úgy tűnik, a szórakozott csendet visszafogottságnak könyvelték el, márpedig egy lánytól ez nagy erény.

Aztán, mikor már igen közel volt a szertartás kezdete, mintegy varázsütésre, mindenki tudta, hogy hová kell mennie. Át a szomszédos helyiségbe, ami kevésbé volt giccses és ahol a házasságkötés zajlott.

Maga a szertartás gyönyörű volt. Nagyon sokban hasonlított a mugli ceremóniához, amit utólag roppant mulatságosnak tartok, hiszen az oltárnál egy olyan pár állt, akik a legkevésbé sem mondhatók muglipártinak, -tisztelőnek, vagy hasonlónak. Persze ők ezt biztos nem tudták, és valószínűleg a helyiségben senki más sem, hacsak nem jártak mugli esküvőn – de hát ez a réteg nem az volt, amelyik mindenféle alsóbbrendű lények összejöveteleire eljárt. Én is csak egyszer voltam, így igazából csak annyi összehasonlítási alapom van, ám Carol azt mondta, hogy ez egy teljesen átlagos szertartás volt, teljesen átlagos körülmények között, szóval csak arra következtethetek, hogy valószínűleg a gyökerek ugyanoda nyúlnak vissza.

Akkor nem igazán azt figyeltem, hogy mi történik, mit mond az öreg varázsló, aki összeadja őket, egészem más kötötte le a figyelmem: Bellatrix Black, pár perccel később már Lestrange, teljesen elbűvölt. Gyönyörű volt, olyan, aki minden tekintetet magára vonz, és mosolygott. Pontosan emlékszem arra a mosolyra: olyan volt, mint soha azután. Nem tudom, miért, nem tudnám megfogni a lényegi különbséget, szinte sugárzott. Boldognak tűnt, tényleg, őszintén boldognak.

Ez nem afféle bájmosoly volt. Nem olyan, amit az ember csak úgy udvariasságból és illemből ölt fel. Nem azért mosolygott, mert ő Black, és a Blackek – általában az aranyvérűek – mindig hűvösen-udvariasan mosolyognak, és nem mutatják, mit éreznek. Talán csak azért emlékszem rá így, mert akkor láttam őt először, és tényleg gyönyörű volt.

De talán – és szeretném ezt hinni – tényleg őszintén boldog volt és tényleg őszintén szerette Rodolphust. Akkor mindenesetre úgy gondoltam, úgy láttam, és akkor először vártam izgatottan az esküvőm, és az unalmas monológok hallgatása helyett inkább a sajátomat képzeltem el. Persze nem pont úgy, ahogy történt.


A házasságkötés és a gratulációk után átvonultunk az előző terembe, ami addig afféle váróként szolgált. Most nyolcszemélyes körasztalok voltak szépen elrendezve, mindegyiken egy kártya, amelyen ezüst betűkkel díszelgett, hogy ki hol ül. Legnagyobb sajnálatunkra az én drága harmadfokú kuzinomékhoz voltunk leültetve, úgy látszik Blackéket nem nagyon zavarta, hogy ez lehetséges ordítozásokkal és perpatvarokkal jár együtt.

Nos, ordítozás nem volt, hál' Merlinnek, de még pontosan emlékszem, hogy szüleink mindenben túl akarták szárnyalni egymást, még a legértelmetlenebb dolgokban is – kit is akarok álltatni, főleg azokban. Állás, pénz, gyerekek, kapcsolatok, házimanók… szóval minden, amit csak el lehet képzelni, bármily érdektelen legyen is, mindezt természetesen iszonyatosan burkoltan, hisz ilyen vulgáris témákról, mint a pénz, nem lehetett nyíltan beszélni.

Melanie néni például erősen bizonygatta, hogy minden lehetséges módon rokona az új házaspárnak, és ezt próbálta mindenáron hangoztatni. Csakhogy, mint kiderült, hiába volt a leánykori neve Lestrange, azzal éppen olyan távol áll a Lestrange-ek ezen ágától, mint mi, a nem is tudom hányadik ükanyánkkal – ha nem távolabb.

Ezek a társalgások nagyon unalmasnak ígérkeztek, így miután befejeztük a vacsorát, Alecto engedélyt kért, hogy kicsit hadd menjen át Auroráékhoz, közben Amycus szó nélkül átvándorolt Rookwoodékhoz, Dorian pedig Blackékhez, míg végül csak én ücsörögtem ott unatkozva. És rájöttem, életemben először, hogy ilyen helyekre egyáltalán nem is éri meg eljönni, ha nincsenek barátaid, és már nem is sajnáltam, hogy nem járhattam efféle összejövetelekre ilyen sokáig.

Aztán hirtelen, mikor épp minden reményemet feladtam, megjelent előttem egy lány. Hosszú, szőkésbarna haja volt, és kedvesen mosolygott rám, csilingelő hangon köszönt mindenkinek, udvariasan, illemtudóan, majd hozzám fordult. Egyenesen rám nézett, habár a kérdéséig fel sem tűnt, hogy direkt teszi.

- Nincs kedved kicsit beszélgetni, Megaera? - kérdezte vidáman, én pedig csak meglepődve néztem rá, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Biztos én? Biztos velem akar beszélni? Hiszen még sosem látott, nem tudhatja, hogy ki vagyok. És egyáltalán ő ki? Biztosra vettem, hogy nem láttam még azelőtt, képét nem mutatták meg, hogy arcot társíthassak a bemagolandó névhez. - Marlene Tierney vagyok - mutatkozott be, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, egyáltalán nem csengett ismerősen. Anyára néztem, hogy mehetek-e. Ő nem mondott igent, nem is biccentet, de nem intett nemet sem a fejével, azt sem mondta, hogy nem. Lesújtó pillantásából azonban hamar egyértelművé vált, hogy mit gondol és az, hogy mit kell tennem.

- Köszönöm, inkább talán később - válaszoltam bizonytalanul, minél udvariasabban, mire ő csak megvonta a vállát, és még egyszer rám mosolygott.

- Akkor szia - köszönt el, és hiába mosolygott, mégis csalódottnak tűnt. Talán csak így akartam látni, mert örültem annak, hogy valaki ismer és velem akarná tölteni az idejét. Ugyan nem értettem, miért kellett nemet mondanom, és gondolhattam volna, hogy jó ok van rá, hogy nem méltó hozzám, mégis örültem a kérésének.

- Szia - köszöntem el én is halkan, lesütöttem a szememet.

A kis közjáték után pedig volt szerencsém végighallgatni rokonaim társalgását arról, hogy hová süllyedt a társadalmunk, a varázsvilág szégyeneiről, arról, hogy az ilyen felkapaszkodott családok hogyan is akarnak olyanokkal szóba állni, mint a miénk, és hogy egyáltalán hogy kerülhettek fel a meghívottak listájára.

- Felháborító – csóválta a fejét Melanie néni megvetően férje összes mondata után.

Miután ezt a témát túltárgyaltuk, átmentünk más családokhoz, és beszélgettünk velük, vagyis apáék beszélgettek, én meg csak figyeltem, vagy éppen Marlene-re gondoltam. Mert akármit is mondtak róla, akárhogy szidták a családját, nagybátyját, aki egy muglit vett feleségül, és a nagyszüleit, amiért nem tagadták meg ezután őket, számomra nagyon szimpatikus volt, és bátornak is tartottam - én legalábbis biztos nem mertem volna így odamenni egy olyan emberhez, akit nem is ismerek. Csodáltam a közvetlenségét, és tényleg mélyen megérintett, hogy velem kívánt beszélni. Talán anyának igaza volt, ahogy mondta, az a kislány általad kíván felkapaszkodni, mégis... mégis a tudat, hogy valaki ismer, és úgy gondolja, hogy érdemes vagyok a társaságára, megmelengette a szívem. Megérintett, mert a legtöbben nem vélték így, mert más egyáltalán nem kívánt velem barátkozni, és annak ellenére is örömmel töltött el a tudat, hogy ez az illető a névtelen-rangtalan Marlene Tierney volt.

Később aztán legalább ezerszer végiggondoltam anyámék beszélgetését, és minél többször tettem, annál inkább hallani véltem az Antigon bácsi hangjában bujkáló enyhe élt - hiszen mi, a Carrow-család ezen ága, hogy képzeljük, hogy szóba állunk olyan nemes családokkal mint ők, vagy akár Blackék?

Annyira mindenesetre volt jó az este, hogy megtanuljam, mégis hol is van a helyem, mert ez, a közvetlen családom körében igen nehezen derülhetett volna ki.


~*~



Kilencéves voltam, amikor apámat előléptették, és így hirtelen nagyon fontos és elfoglalt személy lett, ezáltal pedig a népszerűségi indexe is megugrott, minden értelemben.

Olyan emberek köszöntek előre nekünk, akik addig nem, olyan lelkesen próbáltak velünk kapcsolatba lépni, hogy ha nem tudnám pontosan, miért tették, egészen bájosnak mondanám a viselkedésüket. Persze így is az volt – valamilyen tekintetben nevezhetjük bájosnak is.

Előreléptünk, és jobbak lettünk, a mód pedig, ahogy néhány fenemód önhitt úr próbált apám kedvében járni, igen szórakoztató volt. Mintha csak azért tették volna, mert hirtelen ráeszméltek, hogy nem is olyan rossz ez a Carrow-család. Mintha csak akkor jutott volna eszükbe, hogy vannak bocsánatos bűnök, és nekünk már megbocsáthatnak. Leereszkedhetnek hozzánk – igen, ők ezt valóban leereszkedésnek vélték, habár néha sokkal jobban függtek tőlünk, mint más aranyvérűbb családtól. Ó, igen, a pénz és a hatalom mindig nagy úr.

De, mint már említettem, talán ez volt a lehető legrosszabb dolog, ami a családunkkal történt. Igaz, hogy ez csak az első volt, és ezek után egyre többször lépett egyre magasabb körökbe, de ez volt a mi nagy ugrásunk. Egyenesen az elitbe, abba, amit egészen addig csak távolról, a perifériáról csodálhattunk. Mondhatnánk, hogy néha be-bevontak minket, hozzánk szóltak a belső körökből, de utána hamarosan visszautasítottak az eredeti helyünkre. Többé már nem így volt.

Fényes, csillogó bálok, egyre gyakrabban, egyre több. Egyre kedvesebb, közvetlenebb emberek. Olyanok, akik addig nem, akik addig soha, akik addig jobbnak számítottak. Érdekes, hogy ez az újonnan szerzett pozíció, és a vele járó „kis” pénz hirtelen mindenkinek eszébe juttatta, kik is vagyunk: nemes és ősi család, olyanok, akiktől félni kell. Olyanok, akik mindig sokra viszik, bármilyen téren. Olyanok, akiket tisztelnek, akiknek a kedvében kell járni, akik akarata előtt meg kell hajolni.

Szépen lassan rájöttek erre, nem csak az addig majdnem teljesen ismeretlen családok, mint Tierney-ék hanem mások is: anyai nagyszüleim, többek között, és egyre gyakrabban invitáltak át magukhoz egy-egy vacsorára vagy teára.

Addig csak egyszer-kétszer fordultunk meg náluk, látogatásaink pedig akkor is rövidek és feszültek voltak. Nem szerették apát, mert nem volt olyan tiszta, mint a Greengrassok. Nem szerették, amiért elcsábította az ő egy szem lányukat, hogy aztán alacsony sorba taszítsa és rosszul bánjon vele.

Azelőtt csak megvetően és keveset szóltak hozzá. Azután minden más lett:
- Mindig is tudtam, hogy sokra fogod vinni, Alastair fiam – bólogatott nagyapám kedélyesen, talán egy kevés apanázs reményében. Talán – és igazán, őszintén szeretném ezt hinni – rájött, hogy valóban így van, hogy mennyire jó család vagyunk, és csak egy kis emlékeztető kellett neki.

Ő inkább Amycusért volt oda, egyébiránt, és mi, lányok csak a másodhegedűsök voltunk. Illetve az sem, szólt egy-két igen kedves és törődőnek szánt szót nekünk, majd bátyámhoz fordult, és úgy látta jónak, ha vele foglalkozik. Amycus pedig szintén imádta őt, hamar megtalálták a közös témát, és nagyapa mindenféle varázslatot tanított neki – nem feltétlenül a világosabb fajtából.

- Ő a legjobb varázsló, akit csak ismerek! - áradozott bátyám lelkesen, és teljesen el volt ájulva nagyapánk nagy tudományától.

Nagyanyám pedig – nem is tudom, minek köszönhetően – értem volt oda. Ő volt az első. Persze ez nem az a fajta, odaadó rajongás volt, amikor elkényeztet és bármit megtesz, hogy a kedvemben járjon. Egyszerűen csak törődött velem, érdeklődött és meghallgatott, bármily hétköznapi témákról is volt szó, ami talán nem tűnik nagy dolognak, de nekem mégis elképzelhetetlenül sokat jelentett, hiszen egészen addig senkitől nem várhattam ilyesmit.

Anya persze neki nem panaszkodta el a velem kapcsolatos bánatait, hiszen azon volt, hogy visszanyerje az eredeti rangját a családban. Rossz anyaként ez elő sem fordulhatott volna, természetesen.

Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy Alecto akármennyire is bájosan és kedvesen mosolygott nagymamára, akármennyire is szépen szólt hozzá, nem ő, hanem én kerültem előre. Most nem volt senki, aki azt mondhatta volna: „Alecto csodás lány.” vagy „Megaera sosem érhet a nővére nyomába!”. Engem ítélt elsőnek, és senki nem merte megkérdőjelezni ezt a véleményét – az pedig, hogy nővérem erre a szokatlan helyzetre hisztériával reagált, szintén engem segített.

Nagyanyám mutatott be Jemimának is, egy másod-unokatestvéremnek, akit egészen addig csak egyszer-kétszer láttam. Árva volt, tulajdonképpen, a szülei meghaltak, így anyja szüleinél nevelkedett – ők Flintek voltak, és beképzeltek. Rendben, a beképzelt valójában a későbbi tapasztalataimon alapul, hiszen akkor valahogy így láttam a Flinteket: gazdagok, előkelők, távolságtartók.

És így volt, valóban ilyenek voltak, és ezt pedig a nagy-nagy családfájuknak és nemes őseiknek tudtam be, amiből egyértelműen következett, hogy jobbak nálunk. Ma ez a rideg távolságtartás csupán beképzeltségük és fennhéjázásuk eredményének tűnik – annyira mégsem voltak előkelő család, mint amennyire annak hittem őket.

Lényeg a lényeg: Jemima lelkületében Flint volt, és róla már az első találkozás után ki tudtam volna jelenteni: beképzelt. Kimondhattam volna, ha persze nem szégyellem magam olyan nagyon azért, amiért nem talált magához méltónak.

- Attól tartok, barátok leszünk - jegyezte meg felhúzott orral, amint nagymama távozott a helyiségből, hogy magunkra hagyjon minket. „Barátkozzatok csak!” mondta, és jóságos mosollyal az arcán távozott. Jemimának tehát kétségkívül igaza volt, csak éppen azt nem tudtam, hogy miért kell ettől tartani.

- A barátság szép dolog - mondtam végül halkan, a vállamat vonogatva, ő pedig felnevetett.

- Éppen elég barátom van. Ismered Octaviát? - érdeklődött végül lelkesebben.

- Octavia Flintet, igaz? - kérdeztem vissza meglehetősen félve attól, hogy valami eget rengető butaságot mondok.

- Persze, hogy őt - nevetett fel a fejét csóválva. - Nem gondolhatod, hogy egy Weasleyről van szó! - sóhajtott, habár nekem éppenséggel fogalmam sem volt arról, ki az az Octavia Weasley. Persze azt tudtam, kik a Weasleyk: vérárulók.

- Persze, ismerem - válaszoltam végül gyorsan, és elképzelni sem tudtam, hogy jöhet pont ő szóba.

- Remek – biccentett. - Biztos vagyok abban, hogy jól fogjuk érezni magunkat – jelentette ki határozottan, szélesen mosolyogva, és megfogta a kezem.

És találkoztunk vele, hiszen véletlenül ő is épp ellátogatott Jemimához, és véletlenül ez minden alkalommal így történt. És akármennyire is igyekeztem jól érezni magam, és akármennyire is hittem abban, hogy ők is a barátaim akarnak lenni, csalódnom kellett.

Ők éppen eléggé szerették egymást, éppen elég jóban voltak, nem volt szükségük rám. Szóltak hozzám, ha muszáj volt. Nevettek, ha rosszat mondtam, és én tűrtem, könnyeimet elfojtva is tűrtem, akármennyire is bántottak szavaik. Megkértek dolgokra, teljesen egyszerű és kézenfekvő dolgokra: hozzak ide ezt, hozzak oda azt. Megaera tedd ezt, tedd azt.

Nem kértek nehezeket, könnyen megtehettem, meg is tettem: de tudtam, hogy ők éppen erre apellálnak, hogy ők éppen ezt akarják, ők éppen így fejezik ki azt, mennyivel jobbak nálam. Én megteszek helyettük bármit, hiszen én vagyok Megaera Carrow, aki fele annyira sem jó, mint ők.

Mondhattam volna nemet, mondhattam volna, hogy csináld te. Nem tettem – a barátokért, a szeretetért meg kell szenvedni. Ezt tanultam otthon is.


Máskülönben nem észleltem túl sokat a körülöttem zajló változásokból, csak azt tudtam, hogy ez rossz, nagyon rossz. És nem csak a fennhéjázó barátok miatt – otthon is kisebb háború dúlt. Engem annyira nem érdekelt, hogy apa még kevesebbet volt otthon - sosem szerettem annyira. Tudom, ilyet jól nevelt, vagy egyáltalán érző ember nem mond, de így volt. És ez itt végül is a vallomások helye, nem igaz? Ugyan a halottakról vagy jót, vagy semmit elv jól ismert számomra, ebben az esetben, életemben először mégis inkább az igazat választanám.

Apám régebben sem volt túl sokat otthon, de ha igen, akkor sem nagyon érdekelte a családja, vagy a gyerekei. Nem foglalkozott velünk, és ezt én nagyon nehezen értettem meg. Ha pedig mégis hozzánk szólt, akkor azt legtöbbször nem kedvesen tette, inkább csak jól leszidott. Leszidott, mert nem viselkedtünk jól, leszidott, mert tiszteletlenek voltunk, vagy akármiért, amit anya elmondott neki. Mert ő még ezt sem vette észre, magától azt sem tudta volna, mi az, amivel telnek a napjaink.

Néha viszont, nagyon ritkán előtört belőle a jó családapa énje, és akkor próbált velünk beszélgetni, kapcsolatot teremteni. De engem akkor már nem érdekelt, nem akartam foglalkozni vele, mondván „ha eddig nem érdekelte, most se érdekelje.” Valószínűleg ez egy rossz hozzáállás volt, de nem tudtam másként vélekedni.

Tehát előléptették, és egyre kevesebbet volt otthon, többet nem is akart jó apa lenni, ha otthon is volt, akkor el volt foglalva az ő nagyon titkos, nagyon fontos dolgaival. Anya ezután még jobban kiborult, talán kereste a kiutat. Ha kereste is, az biztos, hogy nem találta meg. Jóval később csak azt nem értettem meg, hogy akkor miért nem váltak el? Miért nem költöztek el egymástól? Egyet biztosnak tartottam, nem azért, hogy minket megkíméljenek, ahogy néhány szülő teszi. Ó, dehogy! Volt, hogy már imádkoztam, hogy költözzenek külön, vagy legalább hagyják abba, mert már nem bírtam elviselni a veszekedéseket, befogott füllel is hallottam az ordibálásuk, de soha nem hagyták abba egykönnyen. Egy-két pofon elcsattanásáig biztos nem.

Aztán fokozatosan, szépen lassan megértettem. Az mindkettőjüknek rossz lett volna. Azt hiszem, inkább elviselték egymás társaságát, aludtak néha egy ágyban, vacsoráztak minden nap együtt, jelentek meg minden alkalommal egymás oldalán és mutatták a tökéletes pár látszatát mások előtt, minthogy beismerjék, hogy hibáztak. Apa ezzel lecsúszott volna onnan, ahova nagy nehezen felküzdte magát, mert egy Greengrass feleség igen jót tett a karrierjének és a népszerűségének - ezt be kell ismerni.

Anya pedig, azt hiszem, félt. Félt a szüleitől, akik a kezdetektől fogva ellenezték ezt a házasságot, akik nem támogatták, akik egy válás után nem segítették volna egy szem lányuk, sőt, még azon a napon tagadták volna ki. Nem számított, hogy nagyapa szerette Amycust, nagymama pedig engem… a házasság mésalliance volt, és anyám vállalta. Vállalja hát a következményeit is – akármi legyen is az.

Egyedül maradt volna. Természetesen velünk, a gyerekeivel ugyan, de minden mást nélkülözve. Ház, vagyon, szolgák és társaság nélkül, mert minden közösségből kinézték volna.

Csak a saját érdekeik miatt nem hagyták ott egymást, habár ezzel önmaguk tették tönkre.

Erre a helyzetre máshogy reagáltak. Apám más nők karjaiban kereste vigaszát, anyám pedig abban, hogy próbált bűnbakot találni. A bűnbak pedig én voltam. Én, amiért nem voltam elég jó gyerek, amiért az én szülésem után kissé elhízott, amiért nem hallgatok rájuk, és amiért egyáltalán élek. Indokai erőltetettek voltak, de fájtak. Mert elhittem őket, hát mi mást tehettem volna?

Rajtam tökéletesen le tudta vezetni a feszültséget, kiabált velem, nem egyszer megütött. Aztán olykor zokogva könyörgött, hogy bocsássak meg neki, de értsem meg, hogy nem tehet mást, hogyha én nem lennék, minden máshogy lenne, sokkal jobban, és így tovább. De aztán megölelt. Szorosan, és ezt szerettem. Szerettem, mert senki mástól nem kaptam még ennyi szeretetet sem, és ilyenkor boldog voltam.

Megértettem, hogy el kell viselnem anyám szidalmait és ütéseit, ha néha szeretetet akarok kapni. Vagy pedig - és ez a megoldás nagyon tetszett - jónak és tisztelettudónak kellett lennem. Ezért mindig próbáltam jobb lenni, mint amilyen vagyok, és próbáltam jobb lenni, még Alectónál is. Mert tudtam, hogy valamit valamiért. Nem kérdeztem többet semmit, nem érdekeltek a miértek, eszembe véstem, hogy ennek így kell lennie.


Allain Rosier apám alkalmazottja volt, szintén az első halálfalók egyike, habár kedves arcából és szelíd viselkedéséből ezt senki se állapította volna meg. Felesége, Chantal francia volt, és akcentussal beszélt, amin muszáj volt nevetnem, de csak akkor lehetett, ha elfordult, és akkor sem túl feltűnően. Az ugrásunk után persze ők is egyre szívesebben láttak maguknál, mosolyogva hangoztatták, hogy ez rokonoknál természetes – nyilvánvalóan az eljegyzésemre utalva.

Egy gyermekük volt, Sebastian, aki 1970-ben született, és akiért teljesen odavoltam. Mindig is akartam egy kistestvért, és őt mintha pont erre találták volna ki. Akár órákig is el tudtam nézni, ahogy alszik, és imádtam vele "beszélgetni". Azt hiszem már akkor is szeretett, már amennyire a csecsemők szeretni képesek. Legalábbis tőlem nem ijedt meg, és ha próbáltam csitítani, mindig megnyugodott, amitől nagyon büszke voltam, ugyanis néhány alkalommal csak én és Alecto voltunk ott, neki pedig ez határozottan nem ment.

Chantal, amint észrevette, hogy értek a gyerekekhez, ahogy fogalmazott, nem bánta, ha ott vagyok vele, és vigyázok rá, míg ő éppen beszélget, vagy hasonlók, ami - így hozzávetőleg harminc év távlatból már tudom - nagyon felelőtlen dolog volt tőle, hiszen egy olyan gyerekre bízni a sajátod, aki még nem múlt el tíz, enyhén szólva bizarr.

Természetesen bárhol máshol jártunk, Alecto volt a csillag, az üdvöske, akit imádtak, akiről beszéltek, akivel beszéltek.


Aztán ő is roxfortos lett, és természetesen a Mardekárba került, anyáék pedig nagyon büszkék voltak rá. Bár hogy miért, azt még most sem értem pontosan, hiszen a Mardekárba nem öröm volt kerülni volt, hanem elvárás. És én onnantól kezdtem félni, hogy esetleg nem oda kerülök, vagy ami még rosszabb, meghívót sem kapok, és én is kvibli vagyok, mint Gerthrud Carrow, aki ugyan több mint száz évvel azelőtt élt, de ilyen nemes családoknál körülbelül ilyen gyakran is fordul elő, hogy valaki varázstalanul születik. Elméleteket gyártottam, hogy miért lenne logikus, hogy nem is vagyok boszorkány, hogy biztos anyáék is tudják, és ezért nem szeretnek, csak még nem biztosak benne…

Ezt a félelmem Maddyvel, a manónkkal is megosztottam, remegve-sírva zúdítottam rá a szavakat, annyira különös volt végre beszélni valakivel a szokásosnál őszintébben, a kezemben egy kicsi, boszorkányt mintázó babát szorongattam. Ő csak nézett rám döbbenten, már akkor is magasabb voltam nála, igaz, nem sokkal.

- De hát kisasszony, ez butaság – mondta annyira természetesen és magától értetődően, mintha valóban az lett volna, mintha előre láthatta volna a jövőt és annak tükrében mondhatta volna mindezt. Magabiztossága megingatott, a sírás belém szorult, de mégis tiltakoztam. Elnézően mosolygott, ilyenekről persze nem lehetett beszélni, hogy kvibli meg mugli rokonok, ha szüleim meghallották volna, biztosan ott helyben kevernek le nekem kettőt. Maddy is gondolhatott erre, ijedten pislogott körbe, de nem szakított félbe, megvárta, míg befejezem. – Jaj, kisasszony – sajnálkozott, majd hirtelen ötlete támadt, ahogy a kezemre nézett. Óvatosan vette el tőlem a babát, végigsimította, tenyere alatt fényesen világított, egészen addig, mígnem visszahelyezte a kezembe. – Erről senkinek nem beszélhet – halkította le a hangját, és ó, egy gyermeknek mindig izgalmas a titok, olyan közel hajoltam hozzá, amennyire csak tudtam. – A babáját megbűvöltem, és most már szerencsét hoz – suttogta, én pedig csalódottan távolodtam el kissé. Hát erről már akkor is tudtam, hogy butaság, persze a babát a világ minden kincséért sem adtam volna más kezébe. – A kisasszony nagyon erős boszorkány lesz, és ha elég erősen akarja, a Mardekárba fog kerülni – folytatta megnyugtatóan.

Nem mondom, hogy túl sokat segített, a továbbiakban is ilyen, teljesen alaptalan, és így visszagondolva nevetséges félelmek között őrlődtem hónapokig, míg végül, tizenegy éves koromban megérkezett a meghívóm, és hatalmas kő esett le a szívemről. Már csak azt kellett remélnem és biztosítanom, hogy mardekáros leszek, mert tudtam, hogy könnyedén járhatok úgy, mint Gerthrud és akkor csak egy folt leszek a családfán. Egy folt, ami miatt az összes rossz dolog történt.
Carol by Rachel
Szerző megjegyzései:
"Akárhogyan is próbálok visszaemlékezni arra, hogy mikor kezdtem el szinte rettegni az emberektől, nem tudnék pontos dátumot mondani. Annyi biztos, hogy az a mozzanat, ami elindította ezt a furcsa, zárkózottsági folyamatot, már jóval a Roxfort előtt történt. "
Akárhogyan is próbálok visszaemlékezni arra, hogy mikor kezdtem el szinte rettegni az emberektől, nem tudnék pontos dátumot mondani. Annyi biztos, hogy az a mozzanat, ami elindította ezt a furcsa, zárkózottsági folyamatot, már jóval a Roxfort előtt történt.

Ez az érzés sok összetevőből állt, sok különböző embertől, sok különböző okból féltem. Egyesektől azért, mert azt hittem, bántani fognak. Nem fizikai értelemben – habár Alecto erre is okot adott néha -, sokkal inkább lelkileg. Voltak pillantások. Apró, alig észrevehető, lopott pillantások, amiket mégis láttam néha. Pillantások, amik a családomnak szóltak, olyanoktól, akik képtelenek voltak túltenni magukat azon az incidensen. Ebből kevesebb volt, szerencsére. Nagyobb részük személy szerint nekem szólt, és annak, hogy még csak nem is vagyok a nővéremhez fogható. Illedelmes, kedves, okos, gyönyörű. Ha valamelyik tulajdonság mégis meg lett volna bennem – nos, Alecto bizonyosan kétszeresen bírta azokat.

A felnőttek csak ennyit tettek, nem aláztak volna meg nyilvánosan – annyira azért nem voltunk lecsúszottak, hogy megtehessék. De a gyerekek, a barátnőim... ők nevettek. Nevettek, ha mondtam valamit, amit ők butaságnak tartottak, de én nem. Nevettek, ha véletlenül megbotlottam, rosszul csináltam valamit. Akkor is nevettek, ha jól, ha teljesítettem az óhajaikat, egyszóval nem igen tudtam megbecsülést kicsikarni belőlük.

És hiába nevettem velük, így csak még inkább fájt, de ők észre sem vették. Ezt ismételgettem magamban erősen: nem veszik észre, nem tudják. Ha tudnák, nem tennék. De igazság szerint, tudták, és éppen ezért tették.

És ha már kikerültem a hozzám méltók köréből... azokhoz, akik már nem nevettek, nem néztek le származásom és tetteim miatt, akik éppen ezért néztek fel rám, akkor sem lehettem békében. Hogy is lehettem volna? Hiszen ők rosszak voltak. Rosszabbak, és szinte hallottam anyám hangját: „Ők nem méltók hozzád, Megaera. Ne alacsonyítsd le magad azzal, hogy a közelükbe mész.”

Ezt olyankor hangoztatta, ha néhány Tierney-féle családot láttunk meg. Olyanokat, akik eljöhettek, akik megjelenhettek, de mindenki megvetette őket. Akik egyáltalán nem voltak olyanok, mint mi, vagy ha mégis, ezt sosem fogadtuk volna el. Akik engedték, hogy egy mugli büntetlenül beházasodjon egy családba, akik nem rejtegették kvibli gyermeküket ország-világ előtt.

És hiába voltak velem ők kedvesek, ha csak Marlene-t vesszük is, hiába voltak őszinték, hiába akartak a társaságomba kerülni, ők nem voltak méltók hozzám, hát nem beszélhettem velük többet néhány udvarias szónál.

Ha pedig valami efféle családból való jött-menttel szóba álltam volna, édesanyám mindig igen gondosan felhívta rá a figyelmem, hogy nem szabad. Hogy ostoba vagyok, hogy ez lealacsonyító, és hogy ugye biztosan nem tudtam, ki ő.

- Nem tudtam – válaszoltam mindig megadóan, még akkor is, ha éppen tökéletesen tisztában voltam vele. Igaz, az esetek többségében valóban elképzelni sem tudtam, milyen családból származnak az efféle beszélgetőpartnerek – habár a nevük joggal kelthetett volna gyanút bennem. Nem barátkoztam velük, nehogy csalódás érjen.

És ha már eljutottam oda, hogy az össze aranyvérűtől és gazdagabb félvértől tartanom kelljen, hát saját ostobaságomból fakadóan hozzácsaphatunk még egy csoportot: a muglikat. Azokat a förtelmes, megvetendő, mocskos muglikat.

Még jóval a Roxfort előtt kint kószáltam a házunk környékén, ahol egészen véletlenül találtam egy mugli játszóteret. Tudtam, hogy nem szabadna odamennem, és tudtam, hogy ha ezt a szüleim megtudják, nagy bajban leszek. De van az a mondás a tiltott gyümölcsről, és egyszerűen muszáj volt közelebb sétálnom. Ha pedig már ott voltam, akkor miért is ne játszottam volna?

Hát játszottunk. Szaladgáltunk, hintáztunk, homokoztunk.

Lehet, hogy csak pár perc telt el, lehet, hogy több óra, de nagyon jól éreztem magam, kedvesek voltak velem, nem kellett udvariaskodni, nem érdekelte őket a származásom, boldog voltam. Nem voltak fenntartásaim velük szemben, mintha csak nem tanultam volna semmit szüleim, testvéreim prédikációiból.

Aztán hirtelen anyámat láttam meg, amint dühöngve közeledik felém, és tudtam, hogy nagyon nagy bajban vagyok. És voltam is, üvöltözött velem, hogy mégis mit képzelek magamról, én nem vagyok olyan mugli söpredék, mint ők, hogy nekem viselkednem kell, hogy én Carrow vagyok, és sosem feledkezhetek meg magamról.

Talán ezért nem engedett olyan sokáig emberek közé, mert félt, hogy nem tudom jól megválogatni magam köré az embereket és mint tudjuk, aki korpa közé keveredik...

Nem lehettem megint rossz, így inkább barátkoztam azokkal, akikkel lehetett, hiába voltak nagyon unszimpatikusak és gőgösek egytől egyig.

És elkezdődött a Roxfort, és én igazán nagy elhatározásokkal indultam útnak. Várakozásokkal és reményekkel teli, hogy ott majd jobb lesz. Hogy majd minden megváltozik, és végre rájönnek, mennyire jó is vagyok. Talán nem meglepő, ha azt mondom: tévedtem. Ott ugyanazok az emberek vártak, akik kint is, és azok a szabályok, amiket már otthon is olyan jól megtanultam.


Az első utam a Roxfort Expresszen nem volt túl eseménydús. Leültem egy fülkébe, ahol még senki sem volt, ugyanis Alecto és Amycus határozottan kijelentették, hogy ők ugyan nem fognak engem pesztrálgatni, és ott hagytak. Aztán szépen lassan jöttek be az emberek. Elsőként Marlene, aki vidáman megkérdezte, hogy leülhet-e hozzám, és hogy most van-e a később, amikor beszélgethetünk.

Nem akartam igent mondani, mert tudtam, hogy ő nem elég jó hozzám, de nem mondhattam nemet. Bólintottam neki, és halványan rá mosolyogtam, először örültem annak a sok órának, amit anya arra szánt, hogy úgy tanítson meg mosolyogni, hogy ne látszódjon, hogy mennyire nem akarok.

Marlene elkezdett fecsegni, arra már nem emlékszem miről. Csak beszélt és beszélt, de olyan természetes könnyedséggel, hogy bármit el tudott volna velem hitetni. Imádott beszélni, és jól is tudott, neki mindegy volt, mi a téma. Aztán bejött egy sötétbarna hajú lány, és kérdés nélkül leült.

- Theodora Leighton vagyok - mutatkozott be felsőbbségesen, habár még sosem hallottam róla, így nem értettem, mit kell úgy odalenni.

- Marlene Tierney - mutatkozott be örömmel a másik társam, majd, mielőtt még megszólalhattam volna, hozzátette: - Ő pedig Megaera Carrow. - Neki is mosolyogtam egy szépet. Theodora csak bólintott, nem tűnt túl bőbeszédűnek. Szóval ezek után Marlene folytatta a beszélgetést, ami immár tényleg beszélgetés volt, ugyanis Theodora válaszolgatott neki, persze csak röviden. Megosztotta velünk a véleményét, én pedig csak figyeltem őket, és arra gondoltam, hogy csakazértse válaszolok nekik. Én jobb vagyok. Nem alacsonyodhatok le.

Aztán belépett az utolsó két társunk: Jemima Nott és Octavia Flint. Velük már beszélhettem.

- Jaj, végre megvagy, Megaera - sóhajtott Jemima, majd megvetően oldalra pillantott, és kérdőn rám. „Mit keresnek ezek itt?” Megvontam a vállam.

Ők be sem mutatkoztak, valószínűleg nem is kellett, hiszen őket mindenki ismerte. És úgy beszélgettem velük, mintha a másik kettő ott sem lenne, és azt hiszem ez tette le az alapjait a későbbi kapcsolatunknak. És ezek az alapok pedig sajnos meglehetősen ingatagok és bizonytalanok voltak.


Elérkezett a beosztási ceremónia is, igazán féltem, mi lesz az eredmény. McGalagony professzor állt a Teszlek Süveg mellett, és olvasta az elsősök nevét, én gyomorgörccsel vártam, hogy elérkezzen az enyém. Elég hamar megtörtént, és én magabiztosságot színlelve, felszegett fejjel indultam el. Próbáltam nem törődni azzal, hogy Alecto egész nyáron azzal szekált, hogy én úgy sem vagyok képes a Mardekárba kerülni, sem azzal, hogy most minden bizonnyal engem bámul, és kíváncsian figyel - ez bizonyára nem így volt, volt neki jobb dolga is annál, de a félelmeim ilyen gondolatokra késztettek, így nem álltam meg, hogy ne nézzek hátra. Az egész csak egy pillanat volt, és a sok diák közt nem találtam nővérem, a tömegtől azonban megszédültem, majdnem megbotlottam.

Elvergődtem a Süveghez, és csak annyit motyogtam halkan, egyfolytában: Mardekár. Legnagyobb meglepetésemre viszont a Süveg ahelyett, hogy kedves-aranyosan engedelmeskedett volna óhajomnak, hozzám szólt. Ilyet sem Alecto, sem Amycus nem említett, így nem nagyon tudtam mire vélni, mikor azt mondta, hogy a Hollóhátban sokkal jobb lenne nekem.

Ez meglepett, több okból is, és megijedtem. Iszonyúan megijedtem. Nem kerülhetek a Hollóhátba, nem, nem és nem! Carrow vagyok, az ég szerelmére, nekem a Mardekárba kell járnom, úgy, ahogy a családomból eddig mindenki a Mardekárba járt. Nem hozhatok szégyent a családra, nem lehetek már megint, mindenért én a hibás. Ilyen körülmények között mégis hogy lenne jó nekem a Hollóhátban?!

Tehát rendületlenül ismételgettem a Mardekárt, és igyekeztem meg sem hallani, hogy miért kerüljek Hollóhátba. Aztán elkiáltotta magát:

- MARDEKÁR! - Hatalmas kő esett le a szívemről, de valahogy mégsem éreztem azt a büszkeséget, amiről mindenki mesélt. Talán azért, mert a Süveg is azt erősítette meg bennem, hogy nem vagyok odavaló. Ami megnyugtatott kissé, hogy mégiscsak odakerültem, annyira kívülálló mégsem lehettem.

Szóval miután fogadtam nővérem gratulációját - ami annyiból állt, hogy bólintott, és annyit mondott, helyes -, leültem az asztalhoz egy Anette Addison nevű lány mellé, ő volt az első, és rajtam kívül az egyetlen, akit addig odaosztottak. Fekete haja volt, és kék szemei, még sohasem láttam azelőtt, így könnyen megállapítottam - vele nem beszélünk.

Nos, ő sem tűnt úgy, mint aki kommunikálni akar velem, bár teljesen más okokból - csillogó szemekkel nézelődött a Nagyteremben, hol a ceremóniára figyelt, hol az elvarázsolt mennyezetre, és nagyon élvezte. Ebből azt szűrtem le, hogy nem varázslók közt nevelkedett, mert természetellenesen örült mindennek, ami számomra olyan átlagos volt, majdhogynem unalmas. Persze pár évvel később én ugyanígy néztem a mugli dolgokra, az ő egészen érdekesen elbűvölő világukra. Ehhez természetesen sok mindenre kellett rájönnöm, sok mindent kellett átértékelnem, ami nem ment volna, ha nem találkozom vele.


Másnap reggel, roxfortos éveim első reggelén Jemimával és Octaviával voltam - természetesen. Mellettük ültem a Nagyteremben, velük beszélgettem, és ma már nevetve gondolok vissza arra, hogy mennyire felháborodtak azon, hogy olyanokkal kerültem egy szobába, mint Marlene, Theodora és Anette. Akkor ezt egyáltalán nem találtam viccesnek, sőt, valahol tudtam, hogy ez így rossz. Rossz, de nem azért gondoltam annak, mert ők nem méltók hozzám, hanem azért, mert tudtam, hogy a végén még hajlok arra, hogy beszéljek velük, és jóban legyünk, amit senki nem támogatna.

Talán az, hogy nem voltam képes őket utálni azért, mert alacsonyabb sorból származnak, valami velem született rendellenesség volt, amit sehogy sem tudtam kiküszöbölni. Tudtam, hogy nem szabad, az eszemmel azt is, hogy rosszabbak, de nagyon tudatosnak kellett lennem ahhoz, hogy ezt éreztessem is velük. Talán a többiek is így voltak vele, csak nekik sikerült megerőszakolni magukat, talán tényleg élvezetesebbnek találták szüleik allűrjeit mímelni, mint én.

Az első órám bájitaltan volt, a házvezetőmmel, Lumpsluckkal, meg egy csapat griffendélessel. Az aprócska gond csak annyi volt, hogy kissé lassan kerültem a helyemre, így egy girffendéles mellé kellett leülnöm, és ez sokkal jobban befolyásolta a későbbi életem, mint azt valaha is gondoltam volna. Mert túlzottan kedvesnek bizonyult, és az óra unalmasabb pillanataiban boldogan beszélgettem vele anélkül, hogy akár a nevét tudtam volna. Griffendéles volt, de ezt hamar sikerült elfelejtenem, meg különben is, biztos voltam benne, hogy aranyvérű, mert akinek mugli felmenői vannak, az nem lehet ilyen kedves, aranyos, közvetlen, tájékozott. Lehetetlen lenne.

Aztán eljött az óra vége, és már azt sem tudtam, hogy Lumpsluck professzor miről beszélt, és mi mit tudtunk annyit kommentálni, de boldog voltam, hogy végre van egy olyan aranyvérű ismerősöm, aki kedves és akivel jól el lehet szórakozni. Az, hogy griffendéles, mégse jelenthet olyan sokat, engem is majdnem a Hollóhátba osztottak, szóval még ez sem nagy baj. Gondoltam én, az ártatlan, buta kis fejemmel.

Aztán nem együtt volt óránk, és mikor ezt megbeszéltük, elérkeztünk oda, hogy be is kéne mutatkozni.

- Megaera Carrow vagyok - mutatkoztam be büszkén, és biztos voltam benne, hogy ő tudja, ki vagyok, és örül, hogy végre egy olyan emberrel ismerkedik meg, aki jobb, mint a háztársai. Na igen, a neveltetés azért mégis hatott valamicskét.

- Caroline Somerville - követte példámat mosolyogva, én pedig érdeklődve néztem rá. - De hívj csak Carolnak - tette hozzá.

- Most költöztetek ide? - kérdeztem, mert még sosem hallottam a nevét, de abban egészen biztos voltam, hogy ő aranyvérű. Mi más lenne?

- Nem, miért? - kérdezte nevetve, és én döbbenten bámultam rá. Akkor értettem meg, hogy neki eddig köze nem volt a varázslókhoz. Nem tudott pár dolgot, ezt pedig ráfogtam arra, hogy á, én se tudnám, ha nem lenne két testvérem, aki idejár. Nem volt hűvös vagy távolságtartó, nem volt felsőbbséges és még csak nem is volt egyenes a tartása. És annyi mindent érdekesnek talált, annyira különlegesnek. Arcul csapott a felismerés.

- Sárvérű vagy?! - fakadtam ki, ő pedig értetlenül nézett rám.

- Sárvérű? - visszhangozta, nem tudta mire vélni ezt a szót, bizonyára akkor hallotta először.

- Hé, Megaera, gyere már! - szólt Octavia, mire én szó nélkül indultam hozzájuk. - Kikkel barátkozol? - kérdezte megvetően.

- Tévedés volt - motyogtam. - Sárvérű - suttogtam még mindig megdöbbenve. Hogy lehet ő, pont ő sárvérű? Hiszen olyan kedves volt. És tájékozatlan. Csak olyan nyilvánvaló dolgokról tudott, amiről bárki tudhatott, ha elolvas egy kis könyvecskét. És érdeklődő. És közvetlen. Ezután már inkább így volt helyes a kérdés: hogy lehetett volna ő aranyvérű, vagy akár félvér?

Lemaradtam Octavia „beszédéről”, legalábbis a megvetését kifejező szónoklatról, és csak a végére riadtam fel.

- ...különben is griffendéles. Mit gondoltál, hm? - érdeklődött inkább szánakozva, mint dühösen.
- Tévedés volt - ismételtem meg, ezúttal hangosabban, majd határozottan tovább indultam, a következő órámra.


- Miss Carrow, beszélnem kell magával - szólított meg Lumpsluck professzor még aznap délután, mikor éppen az egyik tankönyvemet olvasgattam a klubhelyiségben. A szívem kihagyott egy dobbanást, annyira megijedtem - mert annyit azért tudtam, hogyha egy tanár minden előjel nélkül beszélni akar veled, csak rosszat jelenthet. Elsápadtam, felálltam és követtem, habár fogalmam sem volt, mi rosszat tettem. Én tényleg, igazán jó voltam, erre már az első napon… csak anyáék ne tudják meg! Igazuk volt, rossz vagyok, menthetetlen és javíthatatlan. - Foglaljon helyet - mutatott egy székre az asztala előtt, én pedig remegve leültem rá, és lehajtott fejjel vártam az ítéletet, vagy legalább a bűnöm. - Bizonyára tudja, miért van itt - kezdte, mire nemmel akartam válaszolni, de tudtam, hogy azzal csak még rosszabb lesz. Már anyáékkal is jártam így párszor, és a nemtől, valamilyen érthetetlen okból, nagyon idegesek lettek. Szóval inkább csak továbbra is lesütött szemmel, némán ültem. - Nos, rögtön az első nap egy kislányhoz ekkora sértést vágni… nem valami biztató - jegyezte meg, nekem még mindig fogalmam sem volt arról, hogy kit sértegettem és mivel.

Őszintén szólva valószínűleg ma sem jönnék rá, még akkor sem, ha direkt, valóban bántó szándékkal mondtam volna valakire. Ez csak egy szó, egy olyan szó, ami nekem teljesen általános volt - tizenegy évig hallgattam anyámat arról, hogy ők mennyire rosszak, mennyire kell óvakodnom tőlük, hogy a közelükbe ne kerüljek -, mások viszont talán még sosem hallottak róla. Én nem gondoltam, hogy azt, amit ez a szó jelent, máshogy, kevésbé megvetően is ki lehet fejezni. Azt gondoltam, ez normális.

- Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy csak egy nyelvbotlás volt - folytatta kimért hangon, mire én könnyes szemekkel felnéztem rá. Még mindig nem tudtam, miért ülök itt, de egyre rosszabbul érintett. - Szegény Caroline nagyon szomorú lett, elvégre is a sárvérű egy nagyon csúnya szó. Elvárom, hogy bocsánatot kérj tőle - fejezte be végül, mire én meglepetten bólintottam. A sárvérű miatt? Csak ezért? Ez az egy kis szó miért visel meg valakit ennyire? Elvégre én csak az igazat mondtam. És mellesleg nem is mondtam, csak kérdeztem.

Ma már viccesnek találom: csak egyetlen alkalommal hívtak be tanárhoz konkrétan azért, mert sárvérűztem, és ez volt az. Kissé ironikus, hogy pont akkor, amikor igazán nem volt semmi bántó szándékom, amikor csak egy egyszerű kérdésben használtam. Milliószor használtam később, tudtam, hogy ezzel megbántok másokat, és én megtettem, nem számít miért - de akkor senki nem szidott le, senki nem mondta, hogy kérjek bocsánatot, sőt, esetenként meg is dicsértek azért, hogy mit tettem.

Mindenesetre elhatároztam, hogy másnap bocsánatot kérek Caroltól, nem hiányzott nekem még egy beszélgetés Lumpsluckkal. És ez, akármennyire is apróságnak tűnik, mindenképp életem egyik fordulópontja volt. Talán hiba, de egy olyan hiba, amit végül sosem bántam meg.
Bocsánat by Rachel
Szerző megjegyzései:
"- A kedves hugicád az előbb esedezett a sárvérű bocsánatáért - vetette neki oda félvállról, és a szavak gonosz és túlzó mivolta ellenére is hihetetlenül felsőbbségesnek hatott a beszédmódja."
Másnap reggel a Nagyterem előtt vártam Carolra, minél hamarabb túl akartam esni ezen az egész ostobaságon. Akkor valóban annak is tűnt, mérhetetlenül buta hajcihőnek egy egyszerű szó miatt. Vannak emberek, akik képtelenek bocsánatot kérni és belátni, hogy hibát követtek el: Alectót és Regulust bármikor közéjük soroltam volna, néha még Carolt is – magamat sosem. Nem büszkeségből vagy fellengzősségtől – ez amúgy sem válik nagy dicsőségére egy aranyvérűnek -, de tisztában voltam a saját korlátaimmal, hibáimmal, azzal is, hogy mit és mikor kellett volna máshogy tennem.

Valószínűleg azért, mert otthon is mindent én csináltam rosszul. Ennek tudatában voltam, és hozzászoktam ahhoz, hogy ilyenkor a minimum az, hogy bocsánatot kérünk. Ez mindig, minden helyzetben szükséges - csak sajnos az esetek többségében korántsem elég.

Viszont ahogy ott álldogáltam, vártam, hogy Carol megjelenjen, egyáltalán nem éreztem jogosnak. Rendben, sárvérűnek hívtam, de csak azért, mert meglepődtem. És egyébként is, miért ne hívhatnám annak? Hiszen ő valóban az. Sárvérű. Csak egy azok közül, akik próbálnak befurakodni a mi világunkba… Nem ezt mondogatják mindig anyáék? Akkor meg miért kéne tőle elnézést kérni? Ez csak az igazság. Talán nyers és nem túl hízelgő, de hát lehet-e máshogy viselkedni az ilyen alantas lényekkel?

Hergeltem magam, egyre inkább kezdtem belejönni, anyáék frázisait ismételgetni különösen egyszerűnek tetszett. Aztán jelent meg Carol, amint meglátott, elkomorult, és egy nagyon csúnya pillantás után be is ment volna a Nagyterembe, de még mielőtt megtehette volna, utána kiáltottam:

- Caroline, várj! - elég hangos voltam, talán túlságosan is. Egy pillanatra mindenki, aki arra járt - mindössze egy-két ember - felém fordult, én pedig elszégyelltem magam, sosem szerettem, ha én vagyok a középpontban. Mielőtt lehajtottam volna a fejem, még sikerült elkapnom Regulus Black pillantását. Később sokszor nézett rám ugyanígy, de akkor még nem értettem teljesen. Csak annyit láttam, hogy rosszallja, amit csinálok: holmi sárvérűek után kiabálok, és még csak nem is sértéseket – felháborító, valóban.

- Mit akarsz? - kérdezte jeges hangon. Ha most meglátok egy tizenegy éves lányt, vagy csak elképzelek egyet, egészen aprónak tűnik. Kicsinek, nagyon gyereknek. Olyannak, akinek fogalma sincs semmiről, az életről, a halálról, a barátságról, az igazi szeretetről, az érzelmekről, egyáltalán, semmiről. De visszagondolok, és nekem voltak elképzeléseim, egészen határozottak.

Tudtam, hogyan férkőzhetek valaki közelébe, ahogy azt is, hogy hogyan bántsak meg valakit úgy, hogy soha ne is tudjon mosolyogva, vidáman rám gondolni. Tudtam, hogy a szeretet nem feltétlen, hiába állítják ezt néhányan. Tudtam, hogy a barátok sem barátok, ha nem vigyázol, hogyan viselkedsz. És ennek szellemében cselekedtem már akkor is, később csak még inkább.

- Én csak… sa-sa-sajnálom - böktem ki végül hosszas habogás után.

- Mit is? - kérdezte, és mindentudó pillantással nézett rám. Ahogy zöld szemeivel méricskélt úgy éreztem, mintha ismerné minden gondolatom, és mindent, ami valaha is megfordult a fejemben - és így természetesen azt is, hogy egyáltalán nem sajnálok semmit, sokkal inkább értetlenül állok a történtek előtt. Carol legidősebb testvér volt, és a három öccse mellett bőven volt ideje megtanulni, hogy az emberek az esetek többségében nem veszik komolyan a bocsánatkérést. Csak úgy mondják: oké, bocs, sajnálom, hogy aztán minden olyan lehessen, mint régen. És persze, ez sok esetben éppen elég is, másnapra elfelejtődik az egész és egyik fél sem gondol rá többet, a pillanatnyi sértettség elmúlik és visszaáll a harmónia. Aztán ott vannak azok az esetek is, amik nem ennyire egyszerűek, amikor a pillanatnyi düh mégsem pusztán pillanatnyi, és amikor a sértettség sem múlik el egykönnyen. Olyankor aztán lehet esdekelni, vagy őszintén megbánni, talán segít is valamit. A felsőbbséges gőg mindenesetre egészen biztosan nem használ ilyenkor, ahogy a türelmetlen álmegbánás és elhadart bocsánat sem.

- Hogy sárvérűnek neveztelek - válaszoltam végül vállamat vonogatva, kissé flegmábban a kelleténél.

- Nem sajnálsz te semmit - rázta meg a fejét, és nagyon csúnyán nézett rám, majdhogynem megvetően.

- De…

- De? Mi de? Jobbnak gondolod magad? Jobbnak, mert te nem vagy… sárvérű? - mondta ki szinte undorodva azt a szót, hosszú szünet után. - Úgy, hogy nem is ismersz? Úgy, hogy csak a nevemet tudod? – Azt hittem, befejezte. Borzasztóan éreztem magam, próbáltam volna kicsikarni magamból valamiféle választ, de folytatta. – Akkor sokkal rosszabb vagy nálam. - Belépett a Nagyterembe.

Ezzel meglepett. Hihetetlenül. Először csak döbbenten bámultam utána, és próbáltam megemészteni, amit mondott. Hogy én lennék rosszabb? De nem is csináltam semmit! Én csak… és az aranyvérűek akkor is jobbak. Szüleim szavai mélyen beleivódtak a fejembe, próbáltam is akárhogy viselkedni.

Amint ez a gondolat eszembe ötlött, egyenesen felháborítónak találtam a viselkedését, és sértetten ültem le a Mardekár asztalához.

- Na mi van, ennyire nem tetszik a második napod erre, hugica? - érdeklődött Alecto gúnyosan.

- Van nevem is - morogtam bosszúsan.

- Hogyan, kérlek? - kérdezett vissza számomra érthetetlenül udvariasan. Mármint az rendben volt, hogy másokkal ilyen tenyérbemászóan viselkedik, de hogy velem…? Egyértelműen, soha nem voltam a kedvence, így nem nagyon tudtam mire vélni. - Tudod, hallottam egy érdekes dolgot – folytatta gyorsan, ügyet sem vetve stílusomra, én pedig nem nagyon figyeltem rá, kételkedtem abban, hogy tud valami olyat is mondani, ami érdekel. Emlékszem, éppen beleharaptam a pirítósomba, mikor kinyögte, amit akart: - Te tényleg lesárvérűztél egy griffendélest? - Nagyon izgatottnak tűnt, és azt hiszem, büszke volt rám. Ami furcsa, mert mindig is erre vágytam. Mármint arra, hogy elismerjen, de akkor, mikor ilyesmit kellett csinálnom érte, nem voltam oda tőle igazán.

Félrenyeltem, kérdése váratlanul ért, és nem tudtam mit válaszolhatnék. Persze, igent, de valahogy nem úgy történt az egész, ahogy erről tájékoztatták. Míg köhögtem, és már nem aggódtam azért, hogy meg fogok fulladni, elhatároztam, hogy nem is kell megtudnia. Azért mégiscsak büszke volt. Büszke, énrám. Rám, aki sosem voltam jó, akire mindig olyan csúnyán nézett. Akiben mindig talált hibát és nem győzte tudomásomra hozni, hogyan válhatnék jobbá. Természetesen örültem, hogy ennyire érdeklem.

- Azért ez nem egészen úgy volt, nem igaz, Megaera? - szólt közbe Regulus Black is, szokása szerint pusztán szívjóságból. - Meg persze, más kérdés, hogy ez miért is olyan nagy szám? - folytatta. Hihetetlenül unszimpatikusnak találtam, annak ellenére, hogy teljes tudatában voltam, hogy ő Black, őt csak szeretni lehet, ő tökéletes. És nem mellesleg Alecto egyik barátja. Rendben, a barát már akkor is furcsa fogalom volt kettejük „se veled, se nélküled” viszonyára, ami akkor még csak kialakulóban volt. Először azt hittem, gyűlölik egymást, hiába mondta Alecto mindig, hogy ők milyen jóban vannak, és hiába voltak anyuék olyan büszkék rá, hogy a kislányuk egy Blackkel barátkozik. Aztán a következő években néha azt állították, hogy tényleg jóban vannak, néha meg a tekintetükkel meg tudták volna ölni egymást, meghatározó volt, ahogy jártak egymással, persze azután szakításuk is. A Roxfort után már mindketten biztosan állították: nekik soha nem volt semmi közük egymáshoz, ők utálják egymást, és csak a „munka” miatt állnak szóba egyáltalán egymással, vagy éppenséggel miattam.

- Nem, tényleg nem - motyogtam továbbra is a reggelimet bámulva, nem törődve azzal, hogy Alecto meglepetten, és kissé dühösen tekintett rám oldalról.

- Mit hablatyolsz, Regulus? - kérdezte tőle nővérkém enyhén idegesen.

- Nem hablatyolok, Allie - mondta mintegy mellékesen, de Regulus Black ilyen jellegű megjegyzéseit mindenki véresen komolyan vette. Megjegyzem, nagyon jól is tették, kotnyelességét csak a hiúsága múlta felül. - A kedves hugicád az előbb esedezett a sárvérű bocsánatáért - vetette neki oda félvállról, és a szavak gonosz és túlzó mivolta ellenére is hihetetlenül felsőbbségesnek hatott a beszédmódja. Vagy talán éppen ezért? Akkoriban még csak ismerkedni volt szerencsém allűrjeivel.

Nem javítottam ki, hogy azért ez nem egészen így történt. Nem lett volna értelme, már akkor is tudtam, később pedig rengetegszer az orrom alá dörgölte: egy Carrow szava semmit nem ér egy Blackével szemben. Főleg nem Megaera Carrow-é. Még akkor sem, ha a testvérével beszél.

- Bocsáss meg, Reg, nem értettelek kristálytisztán - közölte vele ártatlan hangon nővérem, és még el is mosolyodott. Pontosan olyan volt, mint pár évvel később, mikor megtudta, hogy egy félvért hoztam a házunkba. Próbált hűvös és nyugodt maradni, de látszott rajta, hogy nem sokáig fogja türtőztetni magát. Keze remegett a dühtől, én pedig először nagyon örültem. Kiállt mellettem, Regulus Blackkel szemben, aki ugye a legősibb családok egyikéből származik! Persze, akkor talán még reménykedett abban, hogy én is legalább olyan jó vagyok, mint ő, na meg a furcsa kapcsolatuk is közrejátszott, ebben egész biztos vagyok.

- Tudom, hogy hallottad - válaszolt Regulus bájosan mosolyogva. Ekkor kezdtem félni: Alecto kiállt mellettem, de nem nekem van igazam. Nagyon mérges lesz, már megint.

- Haz... Megaera? - fordult felém, még mindig higgadtságot erőltetve magára, mielőtt megvádolta volna Regulust.

- Öhm... szóval... - kezdtem bizonytalanul, közel ahhoz, hogy sírjak, ugyanis akkor már mindenki - annyira azért nem sokan ültek ott - minket nézett. - Túlzás, hogy esedeztem - válaszoltam végül is kissé magabiztosabban, majd folytattam. - Lumpsluck kért meg rá. - Alecto villámló szemekkel nézett rám, megragadta a csuklóm, és olyan erősen szorította, hogy felszisszentem a fájdalomtól.

Először azt hittem, meg fog verni, persze ez nyilvánvalóan butaság volt. Nem azért, mert Alecto sosem tett volna ilyet a saját húgával, vagy bárki mással, ugyan. Ő mindig elég agresszív volt és hirtelen haragú, nevezzük csak impulzívnak, hevesnek, mégiscsak a nővérem – akármit is művelt velem és másokkal később. Gondolkodás nélkül megütött volna, természetesen: csak soha nem mások előtt. Nem az egész iskola előtt, legalábbis.

- Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! - hajolt közelebb hozzám, hangja halk volt, mégis vészjósló. - Ne merj többet lejáratni, világos? - dühösen nézett rám, és én csak bólintottam. Nem tudtam, mit tehetnék. Én tényleg nem direkt csináltam, nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz belőle, én csak… csak kicsúszott a számon, aztán meg muszáj volt bocsánatot kérnem, mert Lumpsluck azt mondta, én nem tehettem mást! És tulajdonképpen ő járatta le magát, én nem kértem, hogy dicsérjen meg! Különben is, ez miért érdemel dicséretet? Oké, hogy utáljuk őket, és nem titkoljuk, de ettől még nem kell minden adandó alkalommal hangoztatni. Nem kell lealacsonyítani, megalázni őket minden sarkon. És ha megtesszük, abban sem lenne semmi különös, nem? Nem érdemelhetne dicséretet. - Világos? - rántotta meg a kezem, mire ijedten bólintottam. - Nem hallom.

- Világos – válaszoltam remegő hangon.


Az eset után napokig azon gondolkoztam, hogy miért viselkedett így velem. Nyilvánvaló, hogy - ahogy Regulus is rávilágított - ez nem nagy dolog. Csak egy szó, amit mi, aranyvérűek nap, mint nap használunk. Persze az is igaz, hogy Alecto azt hitte, én nem vagyok egy szófogadó leányzó, aki feltétlen úgy vélekedik, mint ők, és kellemesen csalódott… nos, aztán kellemetlenül érintette, hogy mégsem volt igaza. De én nem járattam le. Ő hozta magára a bajt, nem? Hiszen nem kellett volna így viselkednie, én semmiről sem tehettem.

Ezenkívül Carol szavai is elgondolkodtattak. Nem is, nem csak elgondolkodtattak, gyötörtek. Folyton eszembe jutottak, fülemben csengtek a mondatai, és hetekig bűntudattal küszködtem. Tényleg, igaza van! Hiszen miért lenne rosszabb, mint én? Logikus kérdés, de mégis… tudtam, hogy az. Tudnom kellett. Azt mondták, mindenki azt mondta, hát biztosan az. Nem vezetnének félre, ugye? De megbántottam. Szörnyen, és biztos voltam benne, hogy utál.

Sokszor mondták nekem, hogy mindent túlságosan magamra veszek. Hogy túl könnyen megbántanak, hogy ha megbántok valakit, nekem sokkal jobban fáj, mint az illetőnek. Akik nem akartak megbántani, így fogalmaztak, szép finoman. A nővérem folyton azt hajtogatta: gyáva vagyok, és szerencsétlen. Képtelen arra, hogy véleményt alkossak másokról, és azután nyíltan a szemükbe mondjam, Regulus szerint ez puszta álszentség volt részemről.

Igazuk volt, van, és ezen sosem tudtam változtatni. Jelentősen nem – túlontúl érdekelt mások véleménye.

Eldöntöttem hát, hogy újra beszélek Caroline-nal. Ugyan nem tudtam, mit fogok neki mondani, azt sem, hogy hogyan vagy mikor, még csak azt sem tudtam, miért. Csak azt tudtam, hogy muszáj vele beszélnem. Nem akartam, hogy haragudjon. Talán hagynom kellett volna. Hiszen ő sárvérű volt, arra sem méltó, hogy a nevem a szájára vegye, tudtam, hogy következményei lesznek.

Napokig terveztem, hogyan szólítom majd meg és mit mondok, amire persze majd megbocsát, és megoldódik minden. Az a kis furcsa, szorító érzés, bűntudatféleség el is múlik és többet nem kell az egész incidensre gondolnom. Arra már nem emlékszem, hogy miket is tervezgettem, csupa gyerekes butaság lehetett - csak az rémlik, hogy másra sem tudtam figyelni, és emiatt rengetegszer kerültem kínos helyzetbe.

Körülbelül egy hónapig tartott ez a nagy elhatározás, mindenféle tett nélkül, hiszen sokszor és könnyen eszembe ötlött egy másik gondolat is: nem kérek bocsánatot. Nem, nem éa soha. Ő sárvérű, és ezt egyszerűen nem érdemli meg. Mardekáros környezetben, olyanok mellett, akik állandóan, kritikátlanul viselkednek mindenkinél felsőbbrendűen, erre nem volt nehéz igazolást találni. Sőt, igazán könnyű volt szégyellni magam a rendellenes gondolkodásomért.


Szeptember vége felé jött el az idő, kihasználva az utolsó meleg napokat az udvaron olvasgattam az egyik könyvem, illetve csak úgy tettem. Kicsit zavart voltam, fogalmam sem volt, mi lenne a helyes. Gyűlöltem, hogy Carol folyton lenézőn pillantgat felém, és utál, de nem esedezhettem egy sárvérű bocsánatáért, pláne nem mindenki előtt - az szörnyű lett volna, nővérem és Regulus is egyetértettek ebben. Nem halhatta senki.

Mikor épp befelé indultam, szembejött velem, egyedül, a griffendéles kísérete nélkül. Nem tudom, hogyan vettem rá magam végül, honnan szedtem bármennyi bátorságot, de megálltam, és már a nyelvem hegyén volt a bocsánatkérés. Utóbbi nem egészen sikerült, egy hang sem jött ki a torkomon.

- Mit akarsz, Carrow?

- É... én... - kezdtem, de hangom remegett, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

- Nem érek rá egész nap. Mi van? - kérdezte dühösen, mire összerezzentem.

- Én… csa… cs… - szörnyű dadogás jött rám, és egy értelmes szó sem hagyta el a szám. Iszonyat kínosan éreztem magam, majdnem sírtam, ő pedig csak gúnyosan mosolygott rám, majd vállat vont.

- Nincs időm a mardekáros hülyeségeidre. Szia - köszönt el, és egyszerűen elsétált mellettem. Már jó pár méterre volt, mikor megfordultam, és utána kiáltottam:

- Sajnálom! Nagyon, nagyon, sajnálom. - Közelebb léptem hozzá, és ő nem hagyott ott, csak nézett rám, és nem értette, miről beszélek. Talán már elfelejtette. Jó, ez talán túlzás, de azóta már jó párszor lesárvérűzhették, akkoriban ez gyakran megesett. De egy majdnem biztos: sosem kértek elnézést. Talán csak azt nem tudta, miért kérek bocsánatot, ugyanis megdöbbenve nézett rám. - Ami év elején történt. Hogy úgy hívtalak. Igazán sajnálom. Tényleg. Én csak… - hangom elcsuklott, megint rosszul éreztem magam, gonosznak, és tudtam, hogy utál. Legalábbis tudni véltem, de mikor hirtelen elmosolyodott - nem gúnyosan, hanem kedvesen, szinte angyalian - már nem voltam benne biztos.

- Te tényleg sajnálod - közölte szinte vigyorogva, úgy tűnt, örömében menten kiugrik a bőréből. - Ugyan miért? - Vállat vontam. - Mardekáros vagy. A testvéreid folyton bántják a… - megakadt. – A… magamfajtákat. Akkor nem sajnáltad. - Ismét csak a vállam vonogattam. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, reakciójától mérhetetlenül megkönnyebbültem. Célt értem és mennem kellett volna.

- Én sosem voltam olyan, mint ők - mondtam végül, pedig tudtam, hogy nem szabadna. – Ők… ők túl jók. Erősek és okosak és szépek és tökéletesek, és anyuék imádják őket. Engem nem. Én nem vagyok olyan. Csak szerencsétlen.

- Szerintem te sokkal jobb vagy, mint ők.

És beszélgettünk. Beszéltem és beszéltem, aztán ő mondta a magáét, és hirtelen jóban lettünk. Ezt nehéz jobban elmagyarázni, megfogalmazni. Ő volt az első, aki meghallgatott, akinek bármit elmondhattam, és aki velem utálta azokat, akiket én is utáltam. Kedves volt, és megértő, hirtelen egyáltalán nem az a griffendéles sárvérű, akinek addig tartottam. És már ő sem a mardekáros szemetet látta bennem, akit tökéletesen lehet gyűlölni.

Mennyi minden más lehetett volna. Mennyire reményteli lehettem, mennyire csodálatos mindenki szemében. Mennyire átlagos. És ó, mennyi, de mennyi minden alakult volna másképpen, ha akkor csak elköszönök, ha nem nyílok meg és nem adom ki magam.

De barátok lettünk, holott soha nem is szabadott volna hozzá szólnom, és nem bánom. Nem bánom, hogy akkor bocsánatot kértem, és kiöntöttem neki a szívem. Nem használta fel ellenem, ahogy másnap gondoltam, hanem segített. És ő volt az első igazi barátnőm, akivel bármiről beszélhettem. Nem törődtem azzal, hogy ez másoknak nem fog tetszeni, legalábbis nem nagyon. Meg is lett az eredménye, de nem rögtön. Nem abban az évben. Az az év így egész jó volt, rivallók, utálkozó háztársak és rokonok nélkül. Illetve mindhárom volt – csak épp a rivallók nem nekem szóltak, ahogy az utálat sem felém irányult.


Talán ebben szerepet játszott az is, hogy más rokonom viszont elkövette az évtized… nos, talán harmadik legnagyobb botrányát. Talán második, ha holtversenyben számítjuk a Regulus Black és köztem lévő afférral. Ami mondjuk éppen csak azért volt nagyobb szám, mert a Blackek mindenkit érdekelnek. Meg mert házasságtörésről pletykáltak, ami nem teljesen igaz, mert miután a gyűrű az ujjamon volt, semmit nem csináltunk.

Első helyen pedig természetesen Sirius Black állt, a szökésével messze ő vitte a pálmát, hiszen iszonyatosan nagy szégyenben hagyta családját.

De ekkor, '73-ban, illetve '74-ben még egyik sem történt meg, így Alex kuzinom igazán nagy port kavart, mikor Christabel Flinttel szűrte össze a levet. Először nem értettem, miért olyan nagy baj ez, hiszen Chrissy igazán kedves lánynak tűnt. Ráadásul prefektus volt, iskolaelső és Flint. Mi más kellhetne bárkinek is, gondoltam én a naiv kis fejemmel.

Amikor először találkoztunk, én éppen a folyosón kószáltam takarodó után, ő és Alex pedig járőröztek. Legalábbis hivatalosan.

- Hé! - szólt utánam, mikor gyorsan elindultam a hálókörletem felé. Jól tudtam, mit jelent az, ha elkapnak: pontlevonást, ami miatt a többiek még kevésbé kedvelnek majd. Remek. De valamiért mégis megálltam, talán mert ő prefektus volt, és rájuk elvileg hallgatni kéne. - Megaera? Te meg mit keresel kint, ilyen későn? - kérdezte, inkább aggódva, mint mérgesen. Ez meglepett, de volt ennél furcsább dolog is: tudta a nevem. Én viszont azt sem tudtam, hogy ő kicsoda, néhányszor ugyan láttam a folyosókon, de máshol soha.

- Én… én csak… öhm… - És semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel kimagyarázhattam volna, hogy mit csinálok itt, legalábbis anélkül, hogy megbüntetne. Ráadásul - ami még rosszabb - anélkül, hogy beárulnám Carolt.

- Jól van. Nem fontos - legyintett, és komolyan meglepődtem, hogy ennyivel el van intézve. Vagy ez még csak a kezdete valami rossznak? Aztán észrevettem, hogy sír. Talán csak a sötét miatt nem tűnt fel addig, talán csak akkor kezdte el, ezt máig sem tudom. Megtörölte az arcát, és vett egy mély lélegzetet. - Menj vissza a szobádba! - utasított halkan, még mindig semmi dühvel a hangjában. Majd - talán hogy megtartsa a tekintélyét -, hozzátette: - Legközelebb nem leszek ilyen elnéző. Ha még egyszer ta…

- Chrissy, én… - jelent meg Alex is, majd amint meglátott, el is hallgatott. - Megaera, te meg mi a jó Merlint keresel itt éjnek évadján? - rivallt rám kissé mérgesebben unokabátyám, amitől eléggé megijedtem. Ő sohasem volt ilyen velem, éppen ő, a higgadtság mintaképe, a kedves, az aranyos, a kedvenc unokatestvér… és szinte kiabál? Érthető, hogy a lelkemre vettem. Főleg, hogy ez a teljesen ismeretlen lány, Chrissy pedig simán elengedett. - Sajnálom. Christabel? - fordult felé, immár sokkal hűvösebben.

- Beszéltem vele. Minden rendben.

- Akkor mehetsz is - nézett rám szigorúan, én pedig jobbnak láttam minél gyorsabban eltűnni onnan. Ahogy befordultam a sarkon, Chrissy hangja ütötte meg a fülem.

- Hogy mi a probléma? Hogy mi a probléma?! – ismételte, hangja meglehetősen hisztérikusnak tűnt, és én igazán kíváncsi voltam, hogy miért sír, hát gondoltam, egy kis hallgatózás nem a világ vége. Azt hittem, hogy Alex csak észrevette, hogy szomorú, ezért kérdezett rá, azt nem is sejtettem, hogy Chrissynek talán pont vele van baja. - Elmondom neked, nagyon szívesen. A nővérem jegyese vagy, felfogtad?! A nővéremé!

- Még van választásom - válaszolt Alex egyszerűen.

- Merlinre, nem teheted! Ha tehetnéd, sem választhatnál engem. – Mintha nem érte volna el a várt hatást, élesen ismételte el: - Pont engem! De nem is tennéd. – folytatta, hangjába lemondás vegyült. - Nem teszed. Greengrass vagy, nem cseszhetsz el mindent. - Elment, legalábbis a léptek zajából erre következtettem. Szerencsétlenségemre unokafivérem pedig pont felém indult, és nem tudtam elslisszolni.

- Édesanyád nem tanított téged semmire? - kérdezte leginkább fáradtan, én pedig fellélegeztem, azt hittem, nagyon dühös lesz. - Most pedig velem jössz - közölte, és megfogta a kezem. Engedelmesen követtem, de pár perccel később, a klubhelyiségben kicsúszott a számon a legrosszabb kérdés, amit akkor feltehettem:

- Mi van köztetek?

- Az nem tartozik rád, Megaera – sóhajtott lemondóan.

- Jártok?

- Hallasz egyáltalán? - kérdezte már kissé dühösebben.

- Akkor nem mondasz semmit?

- De. Mondok valamit. Soha ne zúgj bele olyasvalakibe, akit úgyse kaphatsz meg. Azt javaslom, ezt tartsd észben. És most, sipirc a szobádba! – Összeborzolta a hajam, mintha csak ötéves lettem volna, mire gyors léptekkel indultam a hálókörletek felé.

Megjegyeztem, az éjszaka máig élénken él az emlékeimben És ma már belátom, hogy igaza volt, utólag nagyon könnyű okosnak lenni. Kár, hogy nem fogadtam meg a tanácsot.

Visszatérve rájuk, csak év végén értettem meg, mi is a baj Chrissyvel. Addig csak pár rivalló érkezett, semmi komoly, és Alex semmi esetre sem árulta volna el, mi a gond. Folyton hajtogatta, hogy a szerelem szívás, és a vérmánia hülyeség - persze csak nekem, és persze azért ennél sokkal finomabban. De az tisztán látszott, hogy nagyon szenved. Azonban májusban felbontotta az eljegyzését Mariane Flinttel és bejelentette további szándékait. Az egész család előtt. Borzasztó volt, még visszagondolni is félelmetes. Leo bácsi kikelt magából, de nem amolyan szokásos dühroham volt. Hetekig őrjöngött, ordítozott, és szavaiból könnyű volt megértenem, miért is olyan „rossz” ez a lány.

Chrissy prefektus volt és iskolaelső. És hugrabugos. Chrissy Flint volt. És fattyú, egy egyszerű kis senki, aki még a Greengrass nevet sem vehetné a szájára. Chrissy nem titkolta, hogy nem ért egyet a Nagyúr elveivel. Chrissy volt minden, aminek még csak érintkeznie sem lehetett volna a mi világunkkal.

De összeházasodtak, és Alexet nem zárták ki a családi örökségből. Hogy is tehették volna, hiszen ő volt az utolsó Greengrass-fiú.

És azt hittem, hogy mégis léteznek csodák. Csak évekkel később értettem meg, hogy milyen nehéz volt nekik az egész társadalommal szemben állniuk. Chrissy csak évek múltán mesélt róla, mikor már viszonyom volt Regulusszal és ő egy cseppet sem helyeselte.
Rokonok by Rachel
Szerző megjegyzései:
"- A dédapám… a te dédapád is – mondta, mire szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Így már minden értelmet nyert. - Cyrus Carrow - tette hozzá, habár semmi szükség nem volt rá."
Talán mióta áll a Roxfort, hallani, ahogy az emberek a Mardekárra panaszkodnak. Azt legalábbis bizton állíthatom, hogy én magam rengetegszer voltam fültanúja efféle méltatlankodásoknak; a feketemágusok – egy dolog, félelmetes ugyan és a Nagyúr idején valósabb volt, mint bármikor, de volt valami sokkal hétköznapibb, ami mindenkit személyesen érintett: a „kasztrendszer”.

És hát persze, én ezt nagyon sokáig nem is tudtam felfogni: az egész élet egy kasztrendszer, nem? A Mardekár csodás kis mása a varázsvilágnak. Persze a többiek, akik nem mardekárosok, szintén idetartoznak, de nem sok vizet zavarnak – éppen, mint a valóságban. Egy aranyvérű nem gyakran lép ki a burkából, nem beszél nála alacsonyabb rendűekkel, csak ha dolga van vele. Legyen ez a minisztériumi feladatok egyike, vagy akár a Sötét Nagyúr parancsa. Ez szinte törvény, legyen mégoly sértő is az önérzetes vérárulók vagy mugli származásúak számára.

Egész nagy összeget tennék rá, hogy egy mardekáros sem lépett ki a Roxfort kapuján anélkül, hogy ne tudta volna egészen pontosan, hol a helye. Ebben nem volt semmi szokatlan. Hányszor mondták nekem, hogy hová tartozom, hányszor rántottak vissza a magasba, mikor megingásaimkor a zuhanás fenyegetett? Hányszor rendelték maguk alám a remegő kis háztársaim, akik alacsonyabb sorból származtak vagy éppen csak nem voltak annyira gazdagok, mint a családom? Hányszor kértek tőlem szívességet a legvalószerűtlenebb szituációkban olyan emberek, akiktől a legkevésbé sem vártam volna? Össze sem tudnám számolni. És persze, kevésbé nagy büszkeség, de én magam hányszor döngöltem földbe másokat származásuk vagy helyzetük miatt, hányszor tettem egyértelművé, hogy más körökbe tartozunk? Szintén, már visszaemlékezni sem tudnék minden alkalomra.

Másodévem kezdetén persze még meg voltam győződve arról, hogy én az utolsók utolsói között kullogok, mert hiába a jól csengő név, ha ott vannak a szégyenteljes ősök is, és hiába a vagyon, ha sárvérűekkel barátkozok.

Mindennek bizonyítéka pedig már rögtön szeptember elsején arcul csapott, mikor anyáéktól elbúcsúzva egyedül ácsorogtam a peronon, tekintetemmel egyetlen barátnőmet, Carolt keresve.

- Te vagy Megaera Carrow? - szegezte nekem egy vékony, határozott hang a kérdést, szinte dühösnek hangzott, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni. Főleg, miután szemügyre vettem a lányt és megállapítottam, hogy azelőtt még sosem találkoztunk. Később rájöttem, bármikor láthattam volna, mardekáros volt és a nővérem évfolyamtársa, de átlagos alkatával, barna hajával és ugyanilyen színű szemeivel nem keltett túlzott feltűnést, na meg a származása sem volt túl előkelő.

Aprót biccentettem, majd próbáltam ugyanolyan határozottan megszólalni.

- Na és te ki vagy?

- Rosemary Wesley - válaszolt egyszerűen, mintha ez mindenre választ nyújtana. A nevét Weasleynek értettem, ami automatikusan ellenérzéseket ébresztett bennem. - Nagyapa beszélni akar veled - közölte, mint valami egyértelmű tényt.

- Rose, te szerencsétlen, csak elijeszted! - lépett oda hozzánk egy fiú is, aki addig fél méterre állhatott tőlünk. Szőke haja volt és barna szemei, mugli ruhát viselt, nála ez egyből szemet szúrt. Rose még elment volna egy szegényebb varázslónak – ő annak is nehézkesen. - James vagyok - mutatkozott be, és a kezét nyújtotta felém. Körülnéztem, a szüleim már régen elmentek, Alectóék felszálltak a vonatra, nem láttam senki olyan, aki később kritizálhatott volna emiatt, hát bizonytalanul elfogadtam. - James Franklin - folytatta. – És… - Megakadt.

- Na, nagyokos, elárulnád, hogy hogyan finomkodhatnál? Siessünk, nem akarom lekésni a vonatot - morogta a lány, majd elindult, nekem pedig egyáltalán nem állt szándékomban követni.

- Nyugi, minden rendben van - próbált megnyugtatni, miközben megfogta a kezem, és óvatosan vezetni kezdett. - Nagyapa mondta, hogy kicsit viszolyogni fogsz tőlünk, apuék miatt. De azt mondta, hogy amúgy nagyon sok jót hallott rólad, és biztosan igaza van - magyarázta hevesen. Én azonban abban a pillanatban, bármilyen kedves is volt, nem tudtam higgadt maradni, esetleg udvariasan viselkedni. Két teljesen ismeretlen korombeli konkrétan elrángatott, azért, hogy beszéljek a nagyapjukkal…? Még visszagondolva is abszurdnak tűnik, hiába tudom már az okát.

- Sajnálom, de nem értem, hogy miről beszélsz! - fakadtam ki, majd megtorpantam. - Nem is ismerlek titeket, azt sem tudom, hogy egy öregember miért akarna velem beszélni! – Látszott rajta, hogy meglepődött, én pedig már végképp nem értettem semmit. Hiszen bemutatkozott, egyértelmű volt, hogy azelőtt nem találkozhattunk, hát honnan tudhattam volna, mit akarhatnának. Szinte szomorúnak tűnt, és összehúzott szemekkel nézett rám – nem mérgesen, inkább értetlenül, hitetlenkedve.

- Neked tényleg fogalmad sincs arról, hogy kik vagyunk? - kérdezte aztán, és mintha kissé csalódott lett volna. - Nagyapa mondta, de nem hittem el. Hiszen te… ti… én legalább a neved tudtam, és hogy mardekáros vagy – motyogta csalódottan.

- Honnan? Hiszen nyilván nem is vagy aranyvérű, sem mardekáros és még sosem ta… - kezdtem volna bele a mondandómba, de ő félbeszakított.

- A dédapám… ő aranyvérű volt – közölte egyszerűen, de jelenleg ezzel sem hatott meg. Egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni, tüntetően fontam karba a kezeim.

- Figyelj, engem nem érdekel, ha mugli származású vagy. – Gondoltam, biztos az előítéletektől van úgy oda. És ugyan érdekelt, persze, hogy érdekelt és nem mutatkoztam volna szívesen velük mindenki előtt (épp elég volt elviselni a Carol miatti atrocitásokat), mégis ez tűnt helyénvalónak. - Az sem, hogy melyik rokonod volt aranyvérű, vagy épp félvér, rendben? Nekem nem számít, de…

- A dédapám… a te dédapád is – mondta, mire szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Így már minden értelmet nyert. - Cyrus Carrow - tette hozzá, habár semmi szükség nem volt rá. Akkor már végképp el akartam onnan menni, a gyomrom összeszorult és biztos voltam benne, hogy ha megszólalok, menten elhányom magam. Menekülésre azonban esélyem sem volt, mert egy idős férfi lépdelt hozzánk.

- Megaera? Te lennél Megaera? – Nem lehetett több hatvannál, de mégis iszonyatosan öregnek tűnt, kedves arcát durva ráncok szelték át, vizenyős szemében mintha könnyek ültek volna, mégis csak úgy sugárzott az arca, ahogy rám nézett. Nem bírtam viszonozni a pillantását. - Cyrus Carrow vagyok, az ifjabb - szorította meg a kezem, én pedig önkéntelenül is hátráltam tőle.

- A maga apja árulta el a családom? – Valahogy sikerült összeszednem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni, persze a hangom reszketett, mint a nyárfalevél és a torkomat szorongatta a sírás. Ő csak szomorkásan, lassan biccentett, majd szólásra nyitotta a száját. Keserűen és cinikusan azt gondoltam magamban, most egészen biztosan az a rész következik, amikor mentegetőzik apja bűneiért. Ugyan, az nem árulás volt, hiszen csak összeházasodott szíve hölgyével, azt cselekedte, amit a szíve diktált, szerelmes volt, és hát ez egy természetes dolog. Hősies, mondhatni. Nem érdekelt, abban a pillanatban úgy gyűlöltem az előttem álló férfit, mint még soha senkit.

Kevésszer kerített hatalmába ilyen erős undor. Nem volt szokásom másokra haragudni, ha valami rossz történt, többnyire magamat hibáztattam érte. Még ha az eszemmel tudtam is, más felel a történtekért, egyedül magamra tudtam haragudni olyan igazán erősen, magamat tudtam csak gyűlölni és elhordani mindennek. De akkor, ott, szinte azt éreztem, puszta kézzel tudnám megfojtani ezt az embert, minden fájdalmunk forrását, hát miatta olyan nehéz minden, miatta voltunk éveken át nevetség tárgyai, miatta kell mindent ezerszeresen bizonyítanunk és miatta olyan nehéz természetű apa, miatta olyan szomorú anya is –

Ordítani tudtam volna, tehetetlen dühtől vergődtem. Csak két másik ember volt, aki ugyanezt váltotta ki belőlem későbbi életem folyamán, kettő, akinek gondolatára még ma is ökölbe szorul a kezem: Orion Black, aki hűvösen közölte velem, hogy inkább látná a holtan a fiát, mint egy mocskos vérű kurva mellett. A másik, Alastor Mordon, aki sérülései ellenére nem mulasztotta el személyesen közölni velem férjem tragikus halálát.

Az ifjabb Cygnus Carrow iránt ellenben ma már semmiféle ellenérzésem nincs, sőt, kedves idős férfiként gondolok vissza rá, olyasvalakire, aki számára igazán fontos volt a családja. Persze, akkoriban ilyesmi meg sem fordult a fejemben.

- Nem érdekel a mondandója - közöltem vele hűvösen, mielőtt megszólalhatott volna, majd sarkon fordultam, és szinte elrohantam onnan. Minél gyorsabban, minél messzebbre, mindegy, hova, csak el.

Egyedül ültem a fülkében, a vonat még nem indult el. Alecto nem akart velem együtt utazni, Carol pedig valószínűleg már lemondott arról, hogy megtalál, és én sem kerestem különösebben, mást pedig nem igazán érdekeltem. Marlene ugyan megkérdezte, hogy nem ülök-e át hozzájuk, de csak megráztam a fejem, az ő csacsogását hallgatni végképp nem volt kedvem. Ő vállat vont, nem bánta különösebben, azért illendőségből hozzátette:

- Ha gondolod, azért szívesen látunk.

- Hogyne – biccentettem mosolyt erőltetve az arcomra, ő pedig egy mély sóhaj kíséretében távozott.

A szürke tájat bámulva gondolkodtam a délelőtti eseményekről. Még mindig émelyegtem, haragom azonban enyhült, a fejemben még az is megfordult, hogy talán nem volt teljesen jogos, hogy így viselkedtem velük. Talán megbántottam őket. Aztán eszembe jutott az a rengeteg dolog, ami miatt gyűlöltem a család ezen ágát, és gyorsan elhessegettem a gondolatot.

Hány megaláztatást kellett elszenvednem, mert a véreimben nem csörgedezik a legnemesebb Carrow-vér? Dorian rengetegszer az orrom alá dörgölte, azt hajtogatta, hogy nem vagyok érdemes erre a névre - mindezt Regulus Blackkel karöltve. Anya hányszor mondta, hogy a családban rajtam ütött ki a rossz vér, hogy úgy fogom végezni, mint a dédapám! És én csak tűrtem, csak tűrtem mindazt, amivel bántottak, gondolván, hogy egyáltalán nem is hasonlítok rájuk, hogy ők gonoszak, és gyűlöltem őket, amiért ezt tették.

Nem csak a családdal, ó, dehogy! Velem, velem éreztették a legjobban, hogy nem vagyok tiszta. Hogy nem vagyok olyan nemes, mint az ismerőseim többsége, viszont másokkal nem barátkozhattam - két réteg határán az ember igazán egyedül érezheti magát.

Ezt akkor nem tudtam elfogadni, ahogy megbocsátani sem voltam hajlandó nekik - később is meglehetősen nehezemre esett.

Rosemary lépett be, kezében egy könyvvel, és meglehetősen dühösnek tűnt.

- Ez a tiéd. Nagyapa küldi, ezt akarta odaadni - darálta le a szöveget monoton hangon, a szemembe sem nézve, de úgy tűnt, mint aki menten hozzám vágja a könyvet. Nem néztem fel rá, a szemben lévő ülést bámultam rendületlenül, de éreztem, hogy egyre feszültebb lesz a légkör. - Tudod, meg sem érdemelnéd. – Még mindig nem szólaltam meg, még mindig nem pillantottam rá, mire csak még jobban belelovallta magát a dühöngésbe. Kicsinyes haragját látva szinte mosolyognom kellett. - Gyűlölsz, csak mert apa nem varázsló? Csak csináld! - csattant fel. - De ilyenkor elgondolkozhatnál azon, hogy neked sem hiányzik sok, hogy olyan légy, mint én. Te sem vagy épp a legjobb családból való - folytatta, immár kicsit nyugodtabban, ez már kevésbé volt mulatságos. Ledobta a könyvet a szemben lévő ülésre, majd ahogy elment, becsapta maga mögött az ajtót.

A könyvre pillantottam, ám gyorsan elfordítottam a fejem, mintha csupán a látványa is lealacsonyítana. Mintha egy könyv, ami valaha vérárulók kezében volt, engem is azzá tenne.

Olyan öt perccel később, hatalmas vívódás árán mégis elvettem a könyvet, és belelapoztam. Rúnákkal volt írva - erre rájöttem, de arról, hogy mi áll benne, fogalmam sem volt. Rúnaismeretből csapnivaló voltam, sosem érdekelt különösebben. Egészen eddig, ugyanis másodiktól hirtelen figyeltem órákon, érdekelt az anyag, azt hiszem a könyv miatt. Zavart, hogy nem értettem belőle semmit, és ezen mindenképp változtatni akartam. Ebben csak az a vicc, hogy pár hónappal az eset után a könyv feledésbe merült, ott pihent az utazóládám legalján és csak évekkel később találtam meg ismét.

Ezért voltam az egész iskolában a legjobb rúnákból, és minden holt nyelvből, és később ezért kerültem túlontúl közel a Sötét Nagyúr köreihez, ezért váltam majdnem halálfalóvá tizennyolc éves koromra. Persze végső soron nem voltam több egy egyszerű eszköznél. Egy igazán egyszerű kis eszköznél, ami könnyűszerrel fordít le akármit, akár a rúnával írt, holt nyelveket is. A könnyűszerrel persze kissé erős és önhitt, néha jól meg kellett szenvednem ezekért az információkért – ám így olyan dolgokat is megtudhattam, amikről néha még a leghűségesebbeknek sem lehetett fogalma.

Akkor még ezt nem is sejthettem, hogy pont ez a kis incidens fogja befolyásolni a hátralévő életem? Nevetséges ötletnek tűnt. A könyv ráadásul sokkal kevésbé mozgatott meg, mint Rosemary szavai: ő egyenesen megbántott, szinte szégyelltem magam. Bármennyire is tisztában voltam mindennel, amit állított, bármennyire is próbáltam más szemszögből látni a dolgokat, arra késztetett, hogy minden alkalommal, amikor csak bólogatok, hogyha a vér fontosságáról beszélnek, vagy éppen én magam szónoklom róla, ha bárkit is sárvérűnek nevezek, arra gondoljak: én sem vagyok jobb. Ugyanolyan vagyok, mint a rokonaim, az áruló rokonaim, és talán meg sem érdemlem, az aranyvérű elnevezést.

A családból talán én voltam az egyetlen, akit ez tényleg, őszintén zavart. Alecto például mindig úgy viselkedett, mintha a felmenői több száz éve tiszták lennének, de őszintén be kell vallanom, hogy úgy is kezelték. Ha azt mondom, ő volt a Mardekár Királynője, nem túlzok. Talán akkor még nem igazán, nem annyira, mint később, de már jó úton haladt a népszerűség rögös útján.

És ez volt az a dolog, amit nem értettem, egyszerűen képtelen voltam felfogni. Aztán persze, később rájöttem: mindent a magabiztos kisugárzásának és a színjátékának köszönhetett, és ugyan a kasztrendszer az kasztrendszer, de a saját rétegedből könnyűszerrel kihozhatod a legjobbat. Szinte akaratlanul is, ezt a magam példáján tanultam meg, mikor egyetlen nővérem csillaga hanyatlott, és én kerültem a helyébe.

Kezdeti értetlenségemmel azonban nem voltam egyedül, Rosemary - aki szintén a Mardekárba került - hasonlóképp így érzett, és ennek ötödikes korában hangot is adott. Nővéremben ekkor tudatosult, hogy ők tulajdonképpen rokonok, és ezentúl úgy kerülte, mint a pestist… és ezt mindenki mástól is elvárta.

Mivel ő ekkor éppen tényleg úgy kezelték, mint valamiféle vezetőt, senkit nem érdekelt, hogy mi oka van ezt kérni - szó nélkül megtették amit kért.

De erről később, eddig még hátravolt két év, ami alatt sikerült megerősítenie ezt a címet, és történt pár dolog, ami miatt én, a húga mégsem teljesítettem a kérését. Egy ideig, amíg észhez nem térített, természetesen.


A második évem viszont ismét nyugalmasan telt, habár Alecto ekkor már nem nézte túl jó szemmel a barátságom Carollal, és mindenképpen meg akarta osztani anyáékkal - ha persze nem teszem meg, amit kért. De én megtettem, nem voltak túl kegyetlen kérései, nem vette olyan komolyan a dolgokat, mint később, és így biztonságban érezhettem magam.

Még nem voltam valami társasági lény, valójában alig szóltam valakihez Carolon kívül. Jemima és Octavia már feladták, hogy bevonjanak engem a baráti körükbe, csak Evan szólt hozzám néha-néha kedvesen, amiért igazán hálás voltam neki.

Senki nem kötelezte, sőt, nem tett túl jót a hírnevének, hogy velem, pont egy kis senkivel barátkozik, de ő megtette. Evan, ő... azt hiszem igazán kedvelt engem, de csak, mint barátot, amit nem róhattam fel neki. Persze gyűlöltem, amikor szeretni akartam, szerelemmel, de ő továbbra is barátként kezelt, és észre sem vette a közeledésemet. De ez sem másodikban történt, és ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben a szerelem gondolata Evan iránt, jelentős változásokon kellett keresztül mennem.

Meg kellett tanulnom, mi az, ami igazán fontos, ahogy azt is, hogy a jövőm már nem is olyan távoli, mint amilyennek valaha tűnt. Rá kellett jönnöm, hogy hamar elbukhatok, ha elbízom magam, és arra is, hogy Evan az én egyetlen reményem, ha ki akarok törni a saját, korlátolt világomból.

Aztán persze ez is változott, mást akartam, ahogy ő is, próbáltunk irányítani, de csak sodródtunk az árral, és úgy tűnt, megfulladunk, ha csak egy kicsit is óvatlanok vagyunk – de ekkor már idősebbek voltunk, és megint előrerohantam.
Harmadév by Rachel
Szerző megjegyzései:
"Persze abban az évben nem ez volt a legnagyobb történés. Végre a szocializáció útjára léptem, és egyre jobban kijöttem az évfolyamtársaimmal. Talán ez is Alecto miatt volt, ugyanis minél nagyobb népszerűségnek örvendett, annál jobban kezdtek el velem barátkozni bizonyos emberek."
Volt egy idő, amikor rajongtam Regulus Blackért. Nem is tudom, hogy fejezhetném ki máshogy azt a furcsa érzést, ami mellette kapott el – amikor rám nézett, én meg zavarba jöttem, megszólított, én meg elpirultam, de nem tudtam válaszolni. Hebegtem-habogtam, pedig addigra már megtanultam beszélni, többnyire legalábbis, a szüleim erre kifejezett gondot fordítottak.

Pedig szörnyű volt, természetesen. Lekezelően viselkedett velünk, csak mert Blacknek született, és persze lenézett mindenkit, aki nem olyan ősi családból származott, mint ő. És persze, ki is származhatott volna olyan ősi családból…? A sárvérűekkel pedig kifejezetten durván viselkedett, és akármilyen borzalmas tréfákat talált ki, ezért csak még nagyobb tisztelet övezte.

Én próbáltam utálni érte, vagy talán utáltam is - ugyanakkor ott motoszkált bennem egy kis hang, amely szerint ez az elfogadható viselkedés és nekem is követnem kéne. Ha pedig már a bátorságom vagy erőm nem adatott meg ehhez, csak csendben kéne meghúzódnom, minden szavát támogatva. Később, ahogy nőttünk, és tisztábban láttam a dolgokat, inkább elítéltem ezért, de a pozíciója persze mit sem változott. Rengetegen versengtek a kegyeiért, és ez nem csak valamiféle mardekáros játék volt. Mindenki tudta, hogy ha kilépünk a nagybetűs életbe, az állás megmarad, és feljebbvalóink emlékezetébe érdemes minél korábban beleírni magunk, ez örök szabály.

Harmadév elejéhez kötöm ezt a furcsa jelenséget, de lehet, egyszerűen csak arról volt szó, hogy egyre több időt kezdtem tölteni nővéremék társaságában. Például életemben először Alecto felajánlotta, hogy akár utazhatnék velük. Nem tudom, miért tette, talán nem akarta, hogy Carollal találkozzak, vagy csak azt szerette volna, hogy nekem is legyen valamicske tekintélyem. Később az is megfordult a fejemben, hogy csak meg akart alázni. Amikor beléptünk a kupéba, a Mardekár elitjével találtam magam szemben. Kétségkívül ők voltak a legnemesebb származású emberek, akik akkor odajártak, egy évfolyamba - talán érthető, hogy nem éreztem magam odavalónak.

Pedig nem voltak sokan, mindössze négyen. Mi tagadás, addigra már alig maradtak igazán tiszták, illetve akik azok voltak, már nem jártak Roxfortba. Regulus Black, Dorian Carrow, Evan Rosier és Aurora Greengrass viszont kétségtelenül az elitbe tartoztak, és a nővérem otthonosan mozgott köztük. Valójában akkorra már ő is az elit része volt, na de én? Mit kerestem volna én ott? Azt, hogy közülük ketten a rokonaim voltak, egy pedig a vőlegényem, a helyzet iróniájának tartottam, semmi esetre sem a saját helyzetem megerősítésének.

- Megaera! - csapta össze a tenyerét Dorian, és negédesen rám mosolygott. Rossz érzés fogott el, és azt kívántam, bár be se léptem volna soha.

- Micsoda kellemes meglepetés – fűzte tovább Regulus mosolyogva. Nekik kifejezetten derogált, ha a közelükben voltam, és ezt rendesen ki is mutatták, én pedig inkább nem szolgáltattam nekik erre alkalmat. Sejtettem, hogy most is ez lesz a vége, nem értettem, hogy mondhattam Alectónak igent. Hiszen pontosan tudtam, kikkel utazik, azt is, hogy ott én egy senki vagyok. Nővérem viszont csak kényelmesen helyet foglalt, én pedig arra gondoltam, hogy úgy teszek, mintha csak elkísértem volna idáig, aztán elmegyek. Dorian éppen megszólalni készült, de Evan felállt, mire jobbnak látta, ha mégis csendben marad.

- Szia - lépett hozzám, majd megpuszilt. Azt hiszem fülig pirultam, mert általában nem így köszönt. Illetve a Roxfortban sosem tette, persze bálok vagy vendégségek alkalmával ez így teljesen normális volt. - Velünk utazol? - kérdezte könnyedén.

- Én nem hi…

- Szerintem jó lenne - vetette közbe Aurora, és rám mosolygott. Ha valamin, hát ezen meglepődtem - ennél már csak az lett volna furcsább, ha Dorian ajánlja fel, hogy maradjak. Alecto bólintott, Dorian pedig szólásra nyitotta a száját.

- Rajtunk nem fog múlni – szólalt meg Regulus, mielőtt kuzinom bármit mondhatott volna. Tiltakozni készültem, akkor már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, de Evan megfogta a kezem, és leültetett maga mellé. Másik oldalamon Aurora ült, aki végre megtörte a kínos csendet, ami ránk telepedett, és vele szemben ülő Alectóval kezdett beszélgetni.

- Mi a helyzet? Rég láttalak - mondta Evan, és immár csak Regulus és Dorian hallgattak makacsul, miközben engem szuggeráltak.

- Nem történt semmi - válaszoltam halkan. - Milyen volt Franciaország? - kérdeztem végül, és igyekeztem megnyugodni. Nehéz volt, jelenlétükben állandóan gyomorgörcs kerülgetett, tudtam, valamit úgyis elrontok majd, úgyis szóvá teszik, úgyis megaláznak.

- Olyan, mint mindig - vont vállat közömbösen, majd pár pillanatnyi hallgatás után szinte lelkesen mesélni kezdett. - Az utazás délelőttjén kezdtem el pakolni a bőröndöm, tudod, hogy milyen allergiás vagyok arra, ha a manók hozzányúlnak a cuccaimhoz.

- Hülyeség, ez a dolguk - vetette közbe Dorian mogorván.

- Franciaországban máshoz szokik az ember - közölte egyszerűen Regulus, és nem tudtam eldönteni, hogy ez most gúnyos volt, vagy inkább megvédte Evant. De kétségtelenül igaza volt, a franciák utálták a manókat, és képtelenek voltak felfogni, hogy valaki alkalmazza őket. Madame Rosier folyton kritizált is ezért.

- Nincs nektek jobb dolgotok? - mordult rájuk, majd folytatta. - Ráadásul az előző este volt a bál, tudod, szóval mire megérkeztünk, kissé fáradt voltam. Madame Rosier meg teljesen kikészített, folyton azt hajtogatta, hogy én vagyok a kedvence, de ennek ellenére úgy viselkedik velem, mintha minimum bűnöző lennék, vagy nem is tudom. Meg hogy több időt kéne ott töltenem – horkant fel. – Mintha nem ott töltetném a fél életem. Szörnyű egy perszóna – sóhajtott fejét csóválva, és nekem nehéz volt elhinnem, hogy a saját nagyanyjáról beszél így. Én nem láttam túl sokszor a sajátom, ahogy ő sem, de valahogy mindig tiszteltem. Később persze nyilvánvalóvá vált, hogy ő is így van ezzel, sokkal inkább az új helyzete ellen volt kifogása. Evan egy átlagos fiú volt a családjában, egészen addig, míg nagybátyja meg nem halt – akkor aztán ő lett a potenciális örökös, és ez igazán sok teendőt vont maga után, nem csak a vagyont és a pozíciót.

Aztán mesélt. Mindent elmondott, a legapróbb részleteket, akármennyire érdektelen volt, akármennyire hétköznapi. És mikor befejezte, mégsem éreztem úgy, hogy teljesen feleslegesen mondta volna, nem is untam, ráadásul végre meg is nyugodtam, kényelembe tudtam helyezni magam. Már nem érdekelt, hogy kik ülnek még itt, mert tudtam, hogy Evan is itt van, akit érdeklek, és aki nem bánja, hogy nem vagyok olyan, mint ők.

- És képzeld! - folytatta hirtelen, mikor már azt hittem, befejezte. - Eddig fel sem tűnt, most viszont már tudom, hogy pont úgy nézel ki, mint Clémence.

- Clémence? - visszhangoztam. Fogalmam sem volt, hogy kiről beszél.

- Igen, Clémence, Clémence Rosier, tudod, aki...

- Igen, megvan. Tudom. Élt 1803-tól 1837-ig, 1820-tól Algernon Carrow felesége, az első Rosier, aki Angliában élt – mondtam fel a leckét unottan. - És szült egy kviblit. Tudod, a családunkban nem valami népszerű - tettem hozzá.

- Az nagy kár, mivel nálunk viszont imádják.

- Tényleg?

- Tényleg.

- És ez akkor jó?

- Jól van, igazából anya vette észre - folytatta, jóval mentegetőzőbben, mint oka lett volna rá. - És meg is mondta Madame Rosiernek, akit még sosem láttam ennyire lelkesnek. Szóval igen, ez most jó - válaszolt vigyorogva. Pár percig csöndben ültünk egymás mellett, akkora már Dorian és Regulus is belemélyedtek a kviddicsről szóló eszmecseréjükbe. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ott is ez a téma. Kissé közönséges, nem? Úgy értem, a legtöbb fiú erről beszélt naphosszat, még a sárvérűek is, de hogy ők ketten… számomra mégis meglepő volt. - Nem szabad hagynod, hogy így viselkedjenek veled - szólalt meg hirtelen Evan, amitől összerezzentem. Az előbb nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy megnyugtasson, ettől a mondattól azonban ismét rossz érzés fogott el.

- Hogy? - kérdeztem halkan.

- Lekezelően. Megaera, ha látják, hogy nincs miért megalázniuk, akkor nem teszik majd. Keresnek mást. Ebben a pillanatban viszont te tökéletes célpont vagy.

- Hogy ne hagyjam? - helyesbítettem a kérdésemen. - Hiszen ők… az ő szavukkal szemben az enyém semmit nem ér. Hozzájuk képest én senki sem vagyok – ismertem be fojtott hangon. Evannek mindig, mindent elmondhattam.

- Na jó. Idefigyelj Megaera, mert többször nem mondom el! Te Carrow vagy. Ami történt, megtörtént. Senkit nem érdekel. Nézz csak Alectóra! De nem csak Carrow vagy, hanem egy leendő Rosier. És közülünk senki, érted, senki nem beszél így magáról, és jó lenne, ha ehhez tartanád magad. – Hazudott, persze. Nem a mondanivalóját tekintve, habár azt akkoriban nehéz volt elhinnem. Abban, hogy nem fogja többet hallani – hányszor, de hányszor hallottam e szavakat tőle, kedves-megnyugtató hangon, türelmesen, újra meg újra.

- Próbálom. Én tenném, de…

- Megaera, te Carrow vagy. Ráadásul intelligens, gyönyörű és jószívű Carrow, szóval emiatt igazán nem kéne szégyenkezned. - Csak bólintottam. Nem értettem, miért viselkedik így velem. Ő sokkal jobbat érdemelne, mint én. Nem ilyen családból. Nem ilyen lányt. Erről meg voltam győződve.

- Miért?

- Mit miért? - kérdezett vissza.

- Miért mondod ezt? – Akartam még kérdezni többet, a szülei kérték-e, hogy álljon mellém, most emiatt össze fog-e veszni másokkal, ha senki nem kötelezte, akkor miért, vagy talán úgy gondolja, tényleg megérdemlem…?

- Mert a barátom vagy - válaszolt egyszerűen, majd vállat vont. - És, mint barátnak, az a dolgom, hogy ráébresszelek néhány nyilvánvaló dologra, mint például, hogy neked ugyanannyi jogod van itt ülni, mint nekem - tette hozzá, majd ezzel befejezettnek tekinthette a beszélgetésünk, ugyanis pillanatokkal később csatlakozott Regulus és Dorian társalgásához.


Elgondolkodtam Evan szavain. Azt mondta, hogy nekem ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neki, de őszintén, nem értettem, hogy ő mit is keres itt. Persze, már megszoktam a látványt és természetesnek tűnt, hogy ők a barátai, de Angliában a családja nem számított különösen gazdagnak, és a szinte semmit nem tudtam róluk. Úgy értem a közeli rokonait ismertem, de a felmenői tisztaságáról sejtelmem sem volt - persze gondoltam, hogy jó családból való, na de annyira, hogy egy Carrow és egy Black barátkozzon vele?

Ez különös volt, hiszen az én férjemnek szánták, és mióta kiestünk a családi örökségből… nos, nagyon módos családok nem kopogtattak nálunk házassági ajánlattal. És ők megtették, és máig sem értem pontosan, miért. Talán a távoli rokonság miatt, talán apáink barátsága miatt, talán azért, mert nekik nem kellett megmutatni, milyen hatalmasak is valójában – anélkül is tudta mindenki.

Tudtam, hogy Franciaországban ők fontos emberek, és hogy ott bizonyára több birtokuk van, mint itt. De arról a vagyonról és státuszról, amivel ott szembesültem, egészen addig sejtelmem sem volt, míg oda nem utaztam, hiába magyarázta mindenki.

Így hát akkor még nem is értettem, hogy miért is barátkoznak vele az ország leggazdagabb és legnemesebb fiataljai.

Regulusnál kezdtem, hát folytatnom kéne. Akkor tűnt fel először számomra, abban a környezetben, hogy még itt is ő irányít. Na meg, ő volt az egyetlen elérhetetlen közülük. Úgy értem Alecto, Dorian és Aurora a rokonaim voltak, Evan a jegyesem, de ő… ő csak az ideál. Akiről mindenki beszél, de aki csak igazán keveseket fogad a köreibe.

És persze akkoriban Regulus rá sem nézett volna egy olyan lányra, mint én, illetve ha rám is nézett, esély sem volt, hogy a saját mércéje szerinti egyenlő félnek tekintsen. Ellenben úgy tűnt, gyűlöl engem, vagy legalábbis élvezi, ha kínos helyzetbe hozhat. Persze, ez nem volt valami különleges, a legtöbbekkel így volt.

Később azt mondta, nem érti miért tette. Hogy egy kis hülye volt, aki élvezte, hogy mindenkinél jobb családból származik. Nos, engem azért igazán bántott a dolog.


Persze abban az évben nem ez volt a legnagyobb történés. Végre a szocializáció útjára léptem, és egyre jobban kijöttem az évfolyamtársaimmal. Talán ez is Alecto miatt volt, ugyanis minél nagyobb népszerűségnek örvendett, annál jobban kezdtek el velem barátkozni bizonyos emberek. Gondolom azért, mert azt hitték, általam közelebb kerülhetnek hozzá. Hát, tévedtek, annyi biztos, de ennek hatására kissé magabiztosabb lettem, és már nem csak Carollal beszélgettem egész évben.

Leginkább Marlene került hozzám közel, aki - annak ellenére, hogy évekig szinte semmibe vettem - mindig szólt hozzám pár kedves szót, és akiről beszélhettem bizonyos aranyvérű problémákról. Nyilván ő sem a legjobb családból származott, talán pontosan ezért értett meg. Ha Carol jelenlétében erre fordult a szó, folyton kritizált, és nem értette, miért hagyom magam irányítani, miért viselem el, hogy így viselkednek a környezetemben.

Barty Kuporral szintén egy évfolyamra jártunk, de harmadikig szinte szóba sem álltunk. Ő is magának való volt, de még annyi időt sem töltött társaságban, mint én. Folyton csak a könyveit bújta, és alig szólalt meg. Azt hiszem az apja miatt - nem igazán akarta, hogy Barty mardekárosokkal barátkozzon. Gyűlölte az apját, amiért az nem törődött vele, csak ha rosszat tett. Tökéletesen megértettem, én is így voltam a sajátommal, csak az övé már a tudatot sem bírta elviselni, hogy a fia mardekáros, az enyém meg épp emiatt volt rám büszke.
Mardekárosnak lenni önmagában nem jelentett gondot. Úgy értem, a mardekárosok is ugyanolyanok, mint bárki más, és az, hogy a legtöbb sötét varázsló innen került ki… azt jelenti, hogy a sötét varázslók is olyanok, mint bárki más. Talán becsvágyóak vagyunk. Na és? Mindenki az.

Nem, valójában az idősebb Bartimeus Kupornak nem általában a Mardekárral volt gondja, inkább a Mardekárral azokban az időkben. Odajárni veszélyes volt, mondhatni könnyen életbe léphetett az örök érvényű bölcsesség: „aki korpa közé keveredik…”. A Sötét Nagyúr innen gyűjtötte a legtöbb követőjét. Persze más házakból is kerültek ki, de akkor, ha valakit a Mardekárba osztottak be, néhány szemellenzős alak szinte rásütötte a bélyeget: halálfaló-kezdemény.

Mr. Kupor márpedig idetartozott, nagyon élesen ítélte el a Nagyúr eszméit és módszereit, azt pedig határozottan veszélyesnek érezte a karrierjére nézve, ha a fiacskája halálfalók gyermekei, rokonai között nevelkedik. Persze később számára is nyilvánvalóvá vált: a legtöbb aranyvérű családban van legalább egy halálfaló, és ezek a családok a Minisztériumban is erősen jelen vannak.

Mégis sokszor irigy voltam Bartyra - ő bármit megtehetett, bármi olyat, ami nekem tiltott volt. És, ami még csak rontott a helyzeten, az volt, hogy őt ez nem is érdekelte. Nem ez érdekelte. Csak a vér és a sötét mágia. Ez utóbbiért pedig mindig nálam kopogtatott. Tudta, hogy bátyám ebben igen jártas, és ha kölcsön akart kérni tőle egy könyvet, természetesen általam tette. És akárhogy is próbáltam róla lebeszélni, úgy tett, mint aki meg sem hall. Persze, illedelmesen végighallgatott és mindig csodásan viselkedett velem, de eleinte nyilván érdekből fordult hozzám, semmi másból.

Haragudtam rá, de mégis, minden áhított könyvet odaadtam neki. Azt reméltem, hogy ez csak kíváncsiság és majd elmúlik. Később azt hittem, hogy ha mégsem így lenne, elég leszek ahhoz, hogy megvédjem őt, hiszen olyan kis ártatlannak tűnt és kedvesnek. Egyáltalán nem olyannak, mint a bátyám, akit hiába szerettem, mindig is ijesztő volt, ezt nem lehetett elvitatni. Tévedtem, mint oly sok más emberrel kapcsolatban, oly sok dologban.


Mostanában egyre többet gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha nem ismerek meg bizonyos személyeket. Ha megmaradok a kis burkomban, ahol tűrhető volt az életem, és nem kotyogok. Ha abban a pár esetben, amikor valami kicsúszik a számon, nem folytatom. Ha falat építek, és senkit nem engedek közel magamhoz. Ha nem akarok átjutni más falán.

Persze, bizonyos szempontból könnyű a válasz: halott lennék vagy éppen fogoly Azkabanban, esetleg olyan szegény, hogy az éhhalál fenyegetne. Olyanok mentették meg az életem, akikkel soha, egy szót sem kellett volna váltanom.

Kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok. Ez a legfontosabb. Kapcsolatokat építeni – mindenki állandóan ezt hajtogatta. A családom, nyilván; Evan, természetesen; később még Regulus is, aki minden alkalommal, mikor lehetősége nyílt rá, építette az én kapcsolataim is, olyan körökben, ahová talán magamtól sosem jutottam volna el.

Persze, neki ez volt a környezete, nála ez jelentette a normálist. De ő sose épített olyan kapcsolatokat, amikről nem gondolta, hogy később az érdekét szolgálhatják majd. Mert a világ rendje nem bomolhat meg, az aranyvérűek mindig a mugliszármazásúak felett fognak állni, gazdagok a szegények felett. Őszintén, ez volt a helyes vélekedés, és mindenki ezt várta el.

Senki nem nézte jó szemmel a rétegek közötti átjárást. Persze egy kis feljebb lépés megengedett, a nagy lecsúszásokkal pedig még elégedettek is lehetünk, hiszen talán a helyükbe léphetünk majd. Na de az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egy olyan nemes családból származó lány, mint én, ne barátkozzon sárvérűekkel, de még félvérekkel sem, lehetőleg ne álljon szóba griffendélesekkel és jobb lenne a Hugrabugot is kerülni, de leginkább ne is beszéljen senkivel azokon kívül, akikkel érdekében áll beszélni.

És mégis, harmadikban már nem csak Carollal szegtem meg ezeket, hanem jó néhány új ismerősömmel, akik közül jó néhányan megváltoztatták az életem.


Példának okáért Perselus Piton, aki magának való fiú volt. Mardekáros, ötödéves, félvér – ennyit tudtam róla, és utóbbi okot is adott arra, hogy miért ne barátkozzak vele soha. Nem is törődtem vele, egy ideig, azt hittem, ezért utált. Tán ez nem egészen pontos: azt elnézte, hogy hidegen hagyott a társasága, de azt nem tudta megbocsátani, hogy utána pedig igenis próbáltam vele lenni. Azt még kevésbé, hogy mindeközben bennem nem tudatosult, hogy egészen közeli rokonságban állunk. Az egészen biztos, hogy nem mindig élvezte, ha beszélgettem vele.

Október környékén tűnt fel először, amikor egy bájitalt akartam megcsinálni, ezzel gyakorolva egyik kedvenc tárgyamra. Lementem a pincébe, Lumpsluck engedélyével, és ő is ott volt. Nagyon mérgesnek tűnt, a dühödten bámult a könyvére, én pedig nem álltam meg, hogy ne szólítsam meg.

- Mi a baj? – Elkezdtem lepakoltam a dolgaim, nem túl messze tőle.

- Semmi - morogta, addigra az üstjét szuggerálta, rám véletlen sem pillantott. Én csak megvontam a vállam, de azért közelebb léptem.

- Nem sikerült? - érdeklődtem tovább. Valójában akkor még semmit nem tudtam róla - csak a nevét, és nincsen sok barátja. Erre is éppen csak abból következtettem, hogy általában egyedül járkált mindenhová.

- Mindig sikerül - közölte egyszerűen. Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, gyűlöli, ha megkérdőjelezik. Mégis, valamilyen furcsa októl vezérelve, folytattam.

- Mindenki hibázhat - vontam vállat. - Emberből vagyunk. Segíthetek esetleg? - kérdeztem.

- Nem hiba volt! - ismételte makacsul, egyre dühösebben. - Kísérlet - tette hozzá mintegy védekezésképpen, kicsit mintha ezzel próbálta volna megnyugtatni magát. Én megvontam a vállamat, de felteszem nem tűnhettem túl meggyőzöttnek, mert folytatta: - Te vagy a kisebb Carrow-lány, igaz? Megaera - folytatta, mire megszeppenve bólintottam. A hangja vészjósló volt, és azt kívántam, bár meg se szólaltam volna. - Idefigyelj, Megaera. Hány éves is vagy? Tizenhárom? Talán egy kicsikét többet tudok a bájitalokról, mint te. Szóval, ha nem haragszol, akkor térj vissza a sajátodhoz, engem pedig hagyj békén! Rendben? – hangja végig higgadt és halk maradt, de persze a bántó élt nem lehetett nem észrevenni.

- Bocsánat - motyogtam, és csalódottan kullogtam távolabb az üstömmel. Hiszen én csak segíteni akartam! De azért még utoljára megszólaltam, hátha ettől még nem harapja le a fejem. - Ismered Lucreziát?

- Lucreziát? - kérdezett vissza, közönyösen fordult felém. Én csak bólintottam.

- Zambinit - tettem hozzá magyarázólag.

Lucrezia Zambini anyám egy ismerőse volt. A barátnő erős fogalom lenne, ugyanis édesanyám gyakran hangoztatta, méltó a nevére: amit ugyanis állítólagos őse, Lucrezia Borgia után kapott. Még elég fiatal volt, talán huszonöt körüli, de már az egyik legjobb bájitalkeverőnek tartották. Méregkeverőnek, pontosabban, de ő sokszor mondogatta nekem: csak az emberek tetteitől lesz valami jó vagy rossz. Az elixír nem tehet róla - őt mégis rossznak mondták, csak mert nem épp a legártalmatlanabb főzeteket készítette. Anyám is csak közös szenvedélyük - a bájitalok - révén került kapcsolatba vele, és nem engedte igazán közel magához.

Lucrezia nem az a nő volt, akit minden társaságban szívesen láttak, nem olyan, akit mindenhová meginvitáltak, főleg nem a magasabb körökbe. Mégis, nálunk gyakran fordult meg, és megtanított egy-két dologra - bár ennek csak egy apró része maradt is meg bennem. Mégis néha, ha valami eszembe jutott, elképzelhetetlenül büszke voltam magamra, és egy-két elejtett megjegyzésemmel Lumpsluck elismerését is sikerült kivívnom.

- Hallottam róla - biccentett Perselus, de máris sokkal kíváncsibbnak tűnt, mint azelőtt bármikor, hiába próbálta leplezni.

- Egy barátom - vontam vállat könnyedén mosolyogva, rajta pedig látszott, hogy nem igazán akar hinni nekem. Persze a barát valóban elég furcsa megnevezés volt a kettőnk kapcsolatára, de hát, éppen jó színben akartam feltüntetni magam.

- És, milyen? - kérdezte, ismét meglehetősen érdeklődésmentesen.

- Szebb, mint mondják - válaszoltam lelkesen. Habár miután kimondtam, már rögtön tudtam, valószínűleg nem a külleméről szóló pletykák érdeklik, de úgy gondoltam, ez is érdekes. Azt mondták, csúnya és félelmetes, holott leginkább átlagosnak tűnt. - Állítólag az egyik húga - kezdtem pletykálkodni mosolyogva - sokkal rondább volt. És Lucrezia csinált neki egy bájitalt - folytattam komolyan, ő pedig meglehetősen érdektelenül pillantott vissza rám. - Túl jól sikerült, állítólag, és azóta a húga egész Anglia legszebb nője. Giulia Zambini - zártam le. Később az asszony férjgyilkosként híresült el, habár elmondása szerint ez csupán irigyei pletykálják, na meg a férfiak, akik nem bírják elviselni, ha egy nőnek hatalmas vagyona van.

Perselus Piton azonban hajthatatlannak tűnt, még erre sem eredt meg a nyelve, pedig nagyon érdekesnek tartottam ezt a feltételezést. Hogy valaki egy bájital segítségével olyan gyönyörűvé váljon, mint a híres Giulia? Vele már találkoztam, és egyszerűen lenyűgöző volt. Én bármikor szívesen elfogadtam volna egy ilyen főzetet, ha nekem ajánlják fel. Ezután egy ideig néma csöndben dolgoztunk egymás mellett, amit azonban ekkor ő tört meg:

- És mit tanított neked ez a... Lucrezia? - tekintett rám félrebiccentett fejjel.

- Például... például azt, hogy a legtöbb recept nem tökéletes, mert néhány híres méregkeverő félti a titkait.

- És ő mégis elmondaná egy kislánynak? - érdeklődött, hangja gúnytól csöpögött, de én nem vettem magamra.

- Vannak általános praktikák. Például – hosszas szünetet hagytam, mígnem végre eszembe jutott valami - a mákonybab. Akármennyit szenvedhetsz azzal, hogy vagdosni próbálod, sosem ereszt annyi levet, mintha...

- Összenyomnád, tudom - biccentett, én pedig - bevallom őszintén - csalódtam. Azt hittem, hogy valami újat tudok mondani, vállon vereget, és azt mondja, ez nagyon jó ötlet. Vagy rosszabb esetben kipróbálja, és utána teszi ezt. Tévedtem, nyilván.

Még sikerült előhozakodnom egy-két aprósággal, de úgy tűnt, ezek mind-mind olyan dolgok, amikkel ő tökéletesen tisztában van. Akkor ez rémesen letört, már nem is éreztem magam annyira fantasztikusan e téren, egyenesen meglepett, hogy Lumpsluck professzor szinte tapsikolt örömében, mikor megszólaltam az óráján. Most már persze tudom, hogy ez azért mégis hatott rá valamennyire. Nem tartott túl nagyra, nem gondolta és mondta volna, hogy vagyok. De elfogadhatónak könyvelt el, olyasvalakinek, akire talán lehet hallgatni. Aki talán majd egyszer valamikor közel kerül ahhoz, hogy méltó legyen hozzá. Akit mondjuk figyelembe lehet venni, és nem kell szó nélkül elhaladni mellette.


Még párszor összefutottunk, ugyanilyen alkalmakkal és ekkor alakult ki az a bizonyos szokásunk, hogyha valamelyikünk bájitalt főz, köszönés helyett a bájital nevét mondjuk. Ez persze így elég furán hangzik, az egész azzal kezdődött, hogy mikor legközelebb találkoztunk, megkérdezte, hogy szerintem vajon mit csinál éppen. Fogalmam sem volt, amire ő szinte diadalmasan elmosolyodott, és közölte: Doxicid.

- Nálunk ezt a manók csinálják - szaladt ki a számon meglehtősen óvatlanul. - Nem úgy értettem! - kaptam a szám elé a kezem, mikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképp mit is mondtam. Ő csak vállat vont, majd megszólalt:

- Én sem önszántamból teszem. Lumpsluck kért meg rá – közölte kelletlenül. - Na és te mi járatban vagy?

- Szerelmi bájital - válaszoltam, mire ő persze gúnyosan elmosolyodott. És hiába magyaráztam, hogy nem magamnak lesz, hogy egy barátnőm kért meg rá, még évek múltán is felhozta. Vagy csak én éreztem úgy, hogy folyton erre utal?

Amúgy nem beszélgettünk sokat, békésen elvoltunk egymás mellett, néha segített, ha elakadtam. De továbbra sem tudtam meg róla semmit, hogy miért kuksol egész nap odalent, hogy vannak-e barátai, kik azok, egyáltalán ő maga milyen ember.

Csak annyit tudtam, hogy kik azok, akiknek már a gondolatától is kirázza a hideg. Persze ezt sem mondta, de mindenki tudta, annyira nyilvánvaló volt – a Roxfort bajkeverőit tán olyan hevesen gyűlölte, mint senki más és minden oka meg is volt rá. Az a négy fiú azt gondolta, hogy övék az egész iskola: mintha ők lettek volna a legmenőbbek, a legjobbak, a legkülönbek... pedig valójában pont ugyanolyanok voltak, mint akárki más, de leginkább azok, akiket gyűlöltek.

És hiába hangoztatták, hogy ők egyáltalán nem is hasonlítanak a mardekáros társaságra, így volt. Kiváltképp Sirius Blackkel, aki nem csak külsőleg hasonlított öccsére, hanem viselkedésében is. Mindketten ugyanúgy imádták az embereket megalázni, és éreztetni, hogy ők itt a leghatalmasabbak. A neveltetés dicsősége, bizonyára.

Ráadásul az indokaik sem különböztek túlságosan: Regulus a származás miatt bántotta előszeretettel az embereket, míg Sirius a mardekáros mivoltuk miatt. Mindkettőjüknek volt társa is, Dorian Carrow és James Potter pedig szintén odavolt a különböző kínzásokért.

Sirius és Regulus éppen csak a módszerekben különböztek: az idősebb Black-fiút nem érdekelte, hogy szóval vagy tettel bánt valakit. Leginkább a kettőt egyszerre, és amúgy is szívesen szórta a legkülönfélébb átkokat az áldozataira - leggyakrabban Perselusra, ugyebár. Öccse viszont éppen fordítva: a lelki terror híve volt. Persze megesett, hogy megátkozott valakit, de elenyésző arányban. Valójában nem volt szüksége rá - sértegetésben profi volt. Természetesen nem a közönséges módon tette, amolyan káromkodásokkal teletűzdelt sárvérűzéssel. Ó, dehogy.

Úgy tudta megválogatni a szavait, és úgy tudta kimondani őket, hogy már akkor is kirázott a hideg, ha csak tanúja voltam a jelenetnek. Persze így is lehet fájdalmat okozni, sokszor nagyobbat is, mint pusztán csúnya és kellemetlen átkokkal. Nem tudom, hogy csinálta, de elérte, hogy mindenki komolyan vegye egy elejtett megjegyzését is, és a sárvérűek már a közelébe menni is féltek. Pedig csak ritkán folyamodott erőszakhoz, elmondása szerint gyűlölte bemocskolni a kezét.

De Perselus kedvenceinél tartottam: szóval Sirius és James, mint főkolomposok, imádták megalázni őt, valamilyen különös okból elég határozottan fókuszálták éppen rá felesleges energiáikat. Másik két társuk ugyan kevésbé aktívan vett részt ezekben az ügyekben, de mégsem tettek ellene semmit - és először éppen emiatt kezdtem el beszélgetni Remus Lupinnal.

Remus szintén ötödéves volt, emellett prefektus, félvér és griffendéles.Mind mind olyan dolog, ami egyértelművé tette, hogy vele nem kéne kapcsolatba kerülnöm. Mégis, egy hideg januári délelőtt, ahogy a könyvtárban megláttam, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy muszáj beszélnem vele.

- Leülhetek? - kérdeztem halkan, ő pedig, habár értetlenül, de biccentett. Hiszen rengeteg szabad hely volt, miért akarna egy mardekáros lány odaülni?

- Öhm, Remus Lupin vagyok - mutatkozott be zavartan, és a kezét nyújtotta. Mintha nem tudtam volna pontosan, ki is ő. Látszott, hogy fogalma sincs, hogy kéne viselkednie velem, és mi járatban vagyok.

- Megaera Carrow. – Kezet ráztunk. Ezután pár percig egyikünk sem szólalt meg, mindketten a úgy tettünk, mintha a könyvünkbe merülnénk. Arra gondoltam, hogy hülyeség volt idejönni, hiszen mit mondhatnék neki? „Hagyjátok már békén Perselust, irtó gonoszak vagytok!” Szépen is hangzott volna... ráadásul elképzeltem, hogy ha ez Perselus fülébe jut, bizonyosan nem szól hozzám többet. És ez még a legkevesebb lenne. - Mit tanulsz? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, habár amint kimondtam, legszívesebben vissza is szívtam volna. Ennél még az időjárás is jobb lett volna, komolyan.

- Mágiatörit - válaszolt tömören.

- Az jó - bólintottam, és itt ismételten megrekedt a társalgás. - Miért bántjátok folyton? - fakadtam ki pár perc múlva, és rájöttem, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet volt.

- Mi? - kérdezte, és megdöbbenten nézett rám. Gondolom nem ezt várta – ezt mondjuk nem róhattam fel neki. - Kit?

- Én... ne haragudj. Nem ezt akartam. Nem így. Én csak... nem vagyok eszemnél, felejtsük el - legyintettem. Hihetetlenül dühös voltam magamra. Nem értettem, hogyan lehetek ennyi felelőtlen, könnyelmű és szerencsétlen. Jól nevelt, aranyvérű lány voltam, és abban a helyzetben mégis úgy viselkedtem, mint egy sárvérű csitri, akinek fogalma sincs az illemről. Valójában nem csak abban a helyzetben, ezt a szófordulatot anyám gyakorta hangoztatta velem kapcsolatban. Na meg mi ez a hirtelen igazságérzet? A saját nővéremékhez nem mertem volna odamenni, ugyanezen okból, persze, ezt jobban is tettem.

- Mondd csak - unszolt, és becsukta a könyvét. Teljes mértékben rám figyelt, és ezt nem szerettem. Így minden apró hibám óriásinak tűnhetett, hiszen nem volt semmi, ami elvonja róla a figyelmet.

- Semmi. Bocs. Tényleg. Sajnálom. Én... ne haragudj - ráztam meg a fejem, majd felkaptam a táskám, és elindultam kifelé. Csakhogy a nagy sietségben elbotlottam a saját lábamban, és az összes jegyzetem, könyvem, pennám kiborult egy csokibéka kíséretében. Ami persze elkezdett ugrálni, és mire feleszméltem, már elég messze volt ahhoz, hogy elkapjam. Először utánakaptam, és guggolva próbáltam megközelíteni, de pár másodperc után rájöttem, hogy ez nem használ. Így gyorsan elkezdtem visszapakolni a holmim, és miután befejeztem, elővettem a pálcám. Felegyenesedtem, de addigra már ott állt mellettem Remus, és a csokibékámat nyújtotta felém. - Köszönöm – motyogtam fülig vörösen, majd elvettem, és próbáltam visszatenni a csomagolásába, miközben távozni készültem. Elmondhatatlanul szégyelltem magam, és hálát adtam, hogy ezen a korai órán csak nagyon kevesen döntöttek a tanulás mellett. Pláne, hogy egy háztársam sem volt a közelben.

- Várj! - kiáltott utánam, a kelleténél jóval hangosabban, és immár Madame Cvikker is megjelent, rosszalló tekintettel.

- Mr. Lupin, Miss Carrow, kérem - meredt ránk szúrós szemeivel, mire mindketten csak a földet bámultuk.

- Mondd el - kért meg ismét, halkan, miután a könyvtárosnő jó messzire ért tőlünk.

- Nem fontos - ráztam meg a fejem, majd kisiettem a helyiségből. Az ajtó előtt megálltam, és próbáltam azt a nyamvadt csokibékát betuszkolni a táskám aljába.

- Úgyis tudom - hallottam meg a hangját magam mögött. Pedig fohászkodtam, hogy felejtsük már el ezt az egészet, pláne, hogy csak utólag jutott eszembe, mit szólna ehhez Perselus.

- Hogy?

- Pitonról van szó – mondta, és egyenesen a szemembe nézett. – Tök gyakran lógsz vele - tette hozzá elgondolkodva.

- Gyakran? – Nevetnem kellett. Találkozásaink többnyire a pincehelyiségben zajlottak, nagyon ritkán találkoztunk a Nagyteremben vagy a folyosókon. - Hetente ha egyszer beszélünk – vonogattam a vállam, mire ő széttárta karjait, mintha ez a tény alátámasztaná az állítását.

- Csak éppen azt nem értem - folytatta elgondolkodva -, hogy miért hozzám fordultál ezzel. - Nem tűnt sem különösebben sértettnek vagy csalódottnak, egyszerűen tényleg nem értette.

- Én... én ne... nem is tudom - hebegtem. - Egyszerűen csak... te is ott vagy. Mindig ott vagy. És a barátjuk vagy.

- De én nem bántom - közölte egyszerűen. Mintha ez felmentette volna.

- De nem is teszel semmit. – Néma csend. Erőt vettem magamon, addigra már mindegy volt. - Én azt hittem, hogy a griffendélesek bátrak - sóhajtottam. - De amit te csinálsz, az egyáltalán nem bátor.

- Nem értelek.

- Szabályt szegni bátor dolog - ismertem el vonakodva, felhúzott orral. - Ezt a szabályt persze inkább undorító. De hogy, ezt csinálják a barátaid. Bátor dolog az is, ha megmondod nekik, hogy ez nagyon aljas dolog. Persze ez el is várható, miután prefektus vagy. – Nem reagált, kénytelen voltam hát rávilágítani a nyilvánvalóra. - Ott állni, és nem tenni semmit... ez nem bátor dolog. - Félve rápillantottam, nem is tudtam, mit reagál majd erre.

- De én nem bántottam soha - mondta ismét makacsul, meglehetősen sértetten.

- Ha így gondolod - vontam vállat. – További szép napot - intettem, majd otthagytam.


Ezt követően hetekig, sőt, hónapokig győzködött, hogy ő bizony nem hibás. Nem értettem meg. Hibás volt, és tudtam, ő is érzi, hogy valamit nagyon nem jól csinál. De továbbra sem tett semmit, ha a drága barátai gúnyolták vagy megátkozták Perselust. És annak ellenére, hogy emiatt megvetettem - mert biztos vagyok benne, hogy megvetettem, hiszen ez nem olyan dolog, amit csak úgy el lehetne fogadni -, a mentegetőzései közé beszélgetéseket iktattunk be, és kezdtem megismerni.

És kedvesnek tűnt és barátságosnak, és mivel ezek a találkozások mindig a könyvtárban zajlottak, a tanulmányaink mellett, mindig segített, ha valamit nem értettem. Rengeteg érvet fel tudtam volna hozni az ellen, hogy máskor is beszéljek vele, de mégis, idővel afféle barátom lett. És eleinte gyűlöltem magam, mert úgy éreztem, hogy elárultam Perselust, akit viszont – meglepő módon -, úgy tűnt, nem nagyon érdekelt, hogy kivel is barátkozom.

És ismét eltelt egy év, talán a legnyugalmasabb, amit a Roxfortban töltöttem, mert bár volt néhány összetűzésem Alectóval, viszonylag minden simán ment, és már éreztem magam valakinek. Nem úgy, mint később, roxfortos éveim legborzalmasabb nyara után.
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9289