Annyira szörny(ű) vagy! by Bettiiyy
Tartalom: Mi történik, ha a népszerű Sirius Black járni akar a Roxfort legbutább és legszeleburdibb lányával?
Egyszerű, kész katasztrófa!
Categories: Romantikus SzereplĹ‘k: saját szereplő, Sirius Black
Műfajok: kisregény
Figyelmeztetések: Nincs
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 6 Befejezett: Nem Word count: 14641 Olvasták: 857 Published: 2017. 05. 25. Frisstve: 2017. 09. 12.
Megjegyzések a történethez:
Tudom, a borús töréneteket szoktátok meg tőlem, de ez egy könnyed kis mese lesz.

1. Járj velem! by Bettiiyy

2. És a háború elkezdődik... by Bettiiyy

3. Az édes bosszú bosszút szül by Bettiiyy

4. Meghívás by Bettiiyy

5. Vizsgák egyenesen Sirius-bunkó-Blackkel by Bettiiyy

6. Valaki vigyen el a bálba! by Bettiiyy

Járj velem! by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
"A Harry Potter könyvek szerepl?i és világa kizárólag J. K. Rowling teremt? fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem ?ket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt."
Biztos voltam benne, hogy ha kitartóan keresem, meg fogom találni. Olyan nem létezett, hogy valami csak úgy elvesszen.
A földet nézegetve bóklásztam a kastély fala mentén, hátha megtalálom az anyámtól kapott csatomat. Meg ha mégsem… Jobb nekem, ha a Roxfort expressz véletlenül az iskolában felejt… Vagy elüt. Esetleg kiesek a csillagvizsgálóból. Vagy belém csap a ménkű.
- Mi az, hogy vége? – hallottam meg egy éles hangot.
- Végeztem veled.
- De… miért? – csuklott fel a lány hangja, és halkan felhüppögött. Kilestem a kastély fala mögül. A gyönyörű Kimy Tucker állt Sirius Blackkel szemben. Aki most unottan figyelte a lányt, zsebre tett kezekkel.
- Ne játszd meg magad, Kim. Tudom, hogy neked sem jelentett az egész semmit – hallottam meg a fekete hajú fiú érzéketlen hangját.
Aú.
De úgy tűnt hatott.
A lány sírását, mintha egy csapásra elzárták volna. Hideg szemekkel, kihúzva a derekát meredt az előtte álló fiúra.
- Akkor miért? Egyikünk sem akar többet a másiktól…
Elfordultam, és a falnak lapultam. Ezek most a szexről beszélgetnek? Éreztem, hogy elvörösödök.
- Neked csak arra kellek, hogy dicsekedhess velem a barátaidnak. Nem akarok egy ilyen emberrel járni – felelte szervtelenül a fiú. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?
- Te sem vagy sokkal különb – vette ellen a lány, én pedig lehunytam a szemem. Attól, hogy nem láttam őket, csak hallottam, ez ugyanolyan kukkolásnak számított. Tudtam, hogy el kellene mennem, mert semmi közöm a vitájukhoz, mégis… Olyan kíváncsi voltam!
- Akkor két ilyen rossz embernek nem kellene összeállnia – csendült fel Black hangja, és tudtam, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát. Kilestem a fal mögül.
Pontosan Sirius Black lábára.
Aki ott állt előttem.
A guggolásból, ahogyan eddig voltam, hirtelen a fenekemre estem, és csak bámultam a fiúra. Aztán vészesen elvörösödtem, és azt csináltam, amiben a legjobb vagyok. Hátat fordítottam neki, és futottam. Volna.
De Black nemes egyszerűséggel kigáncsolt.
Mégis ki volt az, aki neki lábakat szült?
- Nocsak… - nézett le rám kajánul, még mindig zsebre tett kezekkel. – Valaki, aki imád hallgatózni, és beleütni mások dolgába a kis nóziját…
- Én csak a csatomat kerestem – nyögtem megsemmisültem, még mindig a földön ülve. Black csak felvonta a szemöldökét.
- És mégis akkor hol van?
- Mint mondtam neked, keresem – néztem rá úgy, mint egy nehéz felfogású egyénre. Pedig Black minden volt, csak az nem. – Segítesz? – kérdeztem a számat mosolyra húzva, de inkább volt valami erőltetett vicsor, mint szívélyes, invitáló mimika.
- Felejtsd el! – lépett el mellettem, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Lelép!
Ám hirtelen megfordult.
Mégsem.
- Jut eszembe, ha valakinek el mered mondani, amit láttál… - guggolt le elém, és a szürke szemeit az enyémbe fúrta. Figyelmesen néztem rá. De nem fejezte be a mondatot. Úgyhogy vártam. Black zavarodottan vonta össze a szemöldökét. – Mi van?
- Várom, hogy befejezd – mutattam rá, még mindig az arcába bámulva. Az égre emelte a tekintetét.
- Ez egy fenyegetés volt. Nem kell befejeznem, hogy értsd, ha kinyitod a szád, a legrosszabbra számíthatsz.
- Ó – értettem meg végre a lényeget. – De amúgy… - téptem ki egy fűszálat, és az ujjamra tekertem. Nem néztem a fiúra.
- Mi van? – kérdezte mogorván, még mindig előttem guggolva, engem méregetve.
- Miért jársz mindig ilyen lányokkal, mint Kimy, ha tudod, hogy kihasználnak? – néztem mélyen a szemébe, mire az hirtelen elsötétült.
- Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked, kislány – suttogta az arcomba. Hangjában megvetés bujkált.
- Nem vagyok kislány! - háborodtam fel. – Egy évfolyamba járunk!
- Tudom – meredt rám, mire meglepetten bámultam rá.
- Tényleg? – lelkesültem fel. Az iskola leghíresebb diákja tud a létezésemről! Hát nem csodálatos? Black bólintott.
- Esténként a konyhában tömöd a fejed – adta meg a kegyelemdöfést. A szívem hatalmasat dobbant.
- Honnan tudod? – szaladt ki a számon meglepetten. Előbb, minthogy a kis hang a fejemben ezt kiabálta volna: „Tagadj! Tagadj mindent! Nem tudja rád bizonyítani!” A francba! Legyőzötten hunytam le a szemem. Lebuktam. A suli legjobb pasija előtt…
- A házimanók rengeteget mesélnek róla, mennyi kaját bepucolsz – mosolyodott el gonoszan Black, én pedig lebiggyesztettem a számat.
- Azok a kis árulók… - sziszegtem a fogaim között, de Black meghallotta, mivel lassan végigmért.
- Ne aggódj! Ha még most nem is látszik rajtad, ahogy egy picit öregedni fogsz, ezek az éjszakai kajálások miatt biztosan felszedsz pár kilót – tette hozzá szervtelenül. Éreztem, hogy a szívemben a dárdát újból megforgatja.
- Nem vagyok deszka! – háborodtam fel, mire Black kajánul az arcomba vigyorodott.
- Én nem úgy látom – méregette a mellkasomat. Magam elé kaptam a kezemet.
- Tűnj el! – sikoltottam rákvörösen, mire ördögien felnevetett, majd felegyenesedett, és ellépett mellőlem.
- Kifejezetten élveztem – szúrta még oda gonoszan, én pedig megsemmisülten meredtem a széles hátára.
Majom…

Még másfél órát maradhattam kint, mire teljesen besötétedett. A csatomat nem találtam meg. Anyám ki fog végezni. Biztos voltam benne, hogy ezért minimum karóba fog húzni egész nyári szünetre. De nem tehettem mást, kezdődött a vacsora. Muszáj volt rajta részt vennem, hiszen a szabály az szabály. Ráadásul fejlődő szervezet vagyok…
A mosdóból még vizes kézzel kilépve repesztettem végig a folyosón a Nagyterem elé, mikor egyszer csak hasra vágódtam.
- Bravó, Shanica! – hallottam meg a legjobb barátnőm unott hangját mögülem. Talán még tapsolt is. – Sose unom megnézni, ahogyan beégsz!
Nem feleltem, csak felálltam a segítségével, és kinyújtottam rá a nyelvem.
- Viselkedhetnél úgy is, mint egy lány – tette hozzá, folytatva a korholásom, pont ott, ahol reggel abbahagyta. Elhúztam a számat.
- Lány vagyok – biztosítottam róla.
- Néha inkább fiú – mért végig fintorogva.
- Van hajam! – emeltem meg a csomót a fejem tetején, mire a plafonra emelte a pillantását.
Berillre meredtem. Pont az ellentétem volt. Míg én szeleburdi voltam, zajos, és álladóan valamibe belekeveredtem, a barátnőm a megtestesült nőiesség volt. Finom, csinos, elegáns és csendes. Mint egy igazi mézes-mázos torta.
Hatalmasat kordult a gyomrom.
Elvörösödve meredtem Berillre, aki csak szemforgatva lépett be a Nagyterembe, majd ült le az asztalunkhoz, Lily mellé, aki szintén a szobatársunk volt.
- Úúú! – ámuldoztam a kajarengeteg láttán, és máris boldogan egy óriási rántott húsra vetettem magam.
- Azért levegőt is vegyél! – fintorgott rám a barátnőm, de én nem is törődtem vele, ezért Lilyhez fordult, és valamiről beszélgetni kezdtek.
- Nocsak, nocsak, itt van a kis nózi – hallottam meg magam mögül Black szemtelen hangját, mire dühösen hátra fordultam, számban a rántott hússal.
- Elbűvölő – nézett végig rajtam, majd leült mellém. Megrökönyödve meredtem rá, majd rögtön arrébb is csúsztam egy fél métert, amíg a Berill testébe nem ütköztem. Még azt hiszik, közünk van egymáshoz..
Black azonban nem zavartatta magát, szedett a tányérjéba, majd nekiállt enni. Még mindig értetlenül meredtem rá. Egy fél percig próbált tudomást sem venni rólam, majd hirtelen lecsapta a villáját.
- Mi bámulsz?
- Miért ülsz ide? – vágtam rá.
- Mert ez a házam asztala.
Körülnéztem.
- De van máshol is hely!
Black áthatóan meredt rám, majd egyszer csak felsóhajtott, és a zsebébe nyúlt.
- Ezt kerested? – emelte a szemem elé a kis csillogó csatomat.
- Megtaláltad?! – lelkendeztem boldogan, és már majdnem a nyakába vetettem magam. Anya mégsem fog megköveztetni a szomszédokkal a szünetben!
- Á-á-á-állj! – rántotta el előlem a kis ékszert, amikor érte nyúltam. Meglepetten bámultam a mellettem ülő fiúra, miközben ő kényelmesen rákönyökölt az asztalra, és az arcát hihetetlenül közel tolta az enyémhez. Ha tisztán akartam látni a vonásait, rá kellett bandzsítanom. – Odaadom neked. De van egy feltételem.
- Oké – vigyorogtam boldogan, a szememmel a csatomat fixírozva.
- Mint mondtam, van egy feltételem – köszörülte meg a torkát.
- Jó, jó, rendben! – mosolyogtam töretlenül, hála telt szívvel. Black egy pillanatra zavarba jött, és tanácstalanul nézett körbe.
- Oda se figyel rád! Ha túl akarsz rajta esni, inkább add oda neki, és majd később behajtod rajta, amit akarsz cserébe – szűrődött be a fülembe a barátnőm unott hangja, amit Blacknek címzett.
- Szóval a feltételem… – köszörülte meg a torkát Black.
- Benne vagyok! – nevettem rá, mire úgy meredt rám, mint akit arcul csaptak, de már ő is kimondta velem egyszerre a mondat végét.
- … járj velem!
Hirtelen az egész Nagyterem elcsendesült, én pedig megmerevedtem. A szívem helyén egy mély örvény kezdett kavarogni. Úgy éreztem, süllyedek.
- Mi? – ugrottam fel, leverve ezzel a narancsleves poharamat. Az egész Blacken landolt. Nem foglalkozott vele, csak meredt rám kifejezéstelenül a tenyerébe ejtve az állát. Még volt képe laposat is pislogni! – Nem járok veled – halkítottam le a hangomat, de még mindig őt néztem.
- Már késő, kislány! – hajolt bele az arcomba Black. Hiába álltam, ő pedig ült, nem sokkal voltam így magasabb nála. – Kimondtad – mosolygott rám gonoszul, majd a számra nyomott egy leheletnyi, másodpercig tartó cuppanóst.
Megdermedtem, míg az egész Nagyterem egy emberként kapott levegő után.
Black hirtelen a fülemhez hajolt, engem pedig kirázott a hideg, de még mindig nem tudtam megmozdulni a sokktól.
- Szegény pici, Nózi – suttogta csúfondárosan. Féltételeztem, a Nózi becenevet én kaphattam. – Most fejtsd meg a kérdésedre a választ!
Nem értettem, miről beszél, de mire rákérdezhettem volna, Black már felállt, és ellépett mellettem. Mindenki egy emberként bámult rá, de már elkezdődött a susmus és a feltételezgetés. Én még mindig megkövülten álltam az asztalnál.
Járni Blackkel… Járni Blackkel… Csak ezt a két szót vetítette elém folyamatosan az agyam. Nem foglalkoztam a Nagyteremben kialakuló egyre nagyobb zsivajjal, és az engem méregető gyilkos pillantásokkal.
Egyszer csak elkerekedett a szemem. Eszembe jutott, mire gondolt Black, mikor azt mondta, hogy most fejtsem meg a kérdésemre a választ! Lehunytam a szemem, és legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Mi a francért nem tudtam befogni? Lepörgettem a szemem előtt az udvaron történteket, mikor a fűben ülve megkérdeztem Blacket.
„Miért jársz mindig ilyen lányokkal, mint Kimy, ha tudod, hogy kihasználnak?” Fintorogva meredtam a félig teli tányéromra, majd eltoltam magam elől. Már mégsem voltam éhes.
Ugye nem ezért akar velem Black járni, hogy bebizonyítsa, miért nem kezd a magamfajta lányokkal soha?
Nagyot nyeltem.
Az a szemét Black nem adta vissza a csatomat, amit anya adott nekem a dédnagyanyám örökségéből. Egyszerűen fogta magát, és lelépett vele. Aljas.
Felsóhajtottam.
Nekem totálisan végem van. Ha üres kézzel térek vissza a szünetre, anya meggyilkol, és megszentségteleníti a hullámat, ha viszont megszerzem Blacktől az ékszert, és járok vele... A fél Roxfort gyilkol meg, és szentségteleníti meg a hullámat.
Nagyot csukolva néztem körbe. A lányok szemében olyan mérhetetlen gyűlölet ült, hogy félő volt, menten lincshelyzet alakul ki.
De ez semmi sem volt anyámhoz képest, és ami otthon vár rám, ha a dédi ékszere nélkül térek vissza...
Mit csináljak?
És a háború elkezdődik... by Bettiiyy
Sötét szemekkel fixíroztam a két paddal előttem ülő Sirius Black hátát. Biztos voltam benne, hogyha eléggé koncentrálok, képes vagyok őt felnyársalni a tekintetemmel.
- Miss Moore, ha befejezte a morgást, lenne szíves az órámra figyelni?
Moore?
Berill erősen meglökte a karomat. Lassan felemeltem a katedrán álló McGalagony professzorra a tekintetem. Engem nézett várakozásteljesen.
- Elnézést, tanárnő – hajtottam le a fejemet, mire a tanerő biccenetett egyet, és visszafordult a tábla felé, amire sok-sok nyíllal volt feltűntetve az óra anyaga. Duzzogva biggyesztettem le az ajkamat, mikor egy tekintetet éreztem meg magamon. Felkaptam a fejemet.
Az a szemét Black hátra fordulva engem méregetett. Az ajkán gúnyos mosoly ült.
Sértetten felhúztam az orromat, és viszonoztam a pillantását, mire elvigyorodott, és egy cetlit röptetett az asztalomra. Meglepetten meredtem rá. Szerelmes levél?
Hohohó, ennek a fiúnak talán mégis van ízlése!

Egy mozdulattal nyitottam ki a kis papirost, melyen kissé dőlt betűkkel egyetlen mondat állt.

Mi van, nem kell az édes kis csatod?


Rohadék.

Dühösen kaptam fel a pillantásomat, a még mindig engem figyelő Blackre, majd sok kis határozott mozdulattal darabokra cincáltam a cetlit. Nem fogom megadni magam az ellenségnek. Nem fogok járni Blackkel!
Kész haditervem volt, hogyan fogom visszaszerezni a dédi csatját, és a káposzta is megmarad. Meg a kecske is jól lakik. Vagy valami ilyesmi…
- Shan! – bökött oldalba Berill, én pedig felkaptam rá a fejem. A pad mellett állt. – Nem jössz?
Mi, már vége is az óráknak?
Egy szempillantás alatt markoltam fel az asztalon szétszórt tanszereimet, és boldogan rohantam az ajtóban várakozó barátnőm után. Amíg nem állított egy kar, ami elzárta előlem az utat.
- Helló, Nózi – hallottam meg Black hangját a bal oldalamról, mire akkorát ugrottan, hogy majdnem kiejtettem mindent a kezemből. Csúfondáros mosolyra húzódott az ajka. – Hallom, nem is kell a kis csatod…
- De kell! – vágtam rá dühösen, és még lábujjhegyre is álltam, hogy nyomatékosítsam a mondandómat. Black felvonta a szemöldökét.
- Akkor netalántán kéreted magad? – hajolt hozzám még közelebb, mire rögtön két lépést arrébb hátráltam. Eszembe jutott a tegnap este, mikor egy apró puszit nyomott a számra. Legalább csinálta volna rendesen ez a kretén!
- Hogy mi? – kérdeztem, még mindig ijedten meredve az ajkára.
- Az érdekel, hogy netán visszautasítod a nagylelkű ajánlatomat?
- Milyen ajánlatot? – kérdeztem meglepetten elszakítva a tekintetemet a puhának tűnő szájáról. Végre a szemébe néztem.
Láttam rajta, hogy tudja, mit néztem.
Francba!
- Ne aggódj, ha járunk, majd erre is sor kerül – tette hozzá szinte már flegmán, mire elkerekedett a szemem. – Vagy kérsz egy kis ízelítőt belőle? – hajolt hozzám még közelebb, az alkarját még mindig a falnak támasztva.
- Távozz tőlem! – szorítottam magamhoz a tanszereimet, mire halkan elkuncogta magát, és felegyenesedett.
- Tényleg élvezni fogom minden pillanatát, szóval csak mondj igent nekem! – azzal már ott sem volt.
Megrökönyödve bámultam utána. Egy szót sem értettem abból, amit összehordott.
- Mi volt ez az egész Siriusszal? – húzott ki az ajtón pár másodperc múlva Berill.
- Milyen egész? – néztem rá a barátnőmre kábán, mire a plafonra emelte a tekintetét.
- Mit akart tőled?
- Hát… nem is tudom – vakartam meg a tarkómat. Néhány hajszálam már igazán hosszú volt. Ideje lesz elmennem levágatni…
- Akkor most jártok?
Elvörösödve meredtem Berillre. Tegnap még azelőtt igent mondtam Blacknek, hogy hallottam volna a kérését, hogy legyek a barátnője. Akkor a fiú azt mondta, nincs visszaút, mi már járunk. Kimondtam. Beleegyeztem. Kész. Vége. De ma azt kérte tőlem, mondjak neki igent. Akkor most mégsem járunk?
Hirtelen megtorpantam.
Az a szemét Black azt mondta, a feltétele az, hogy járjak vele, ha vissza akarom kapni a csatomat. De hiába mondtam igent, ha ő nem adta vissza a dédi ékszerét. Tehát gyakorlatilag nem érvényes az ajánlata, mert nem teljesítette az alku rá eső részét.
Gonoszan elmosolyodtam. Ezt kapd ki, te szemét!
- Ne szállj el! – nézett rám Berill, majd egy utolsó pillantást vetve rám elindult a folyosón. – Szinte már irigy vagyok, amiért Sirius téged észrevett.
- Ő egy bunkó! – mutattam rá felháborodva, mire a barátnőm lekicsinylően végigmért.
- Az. De neked meg esélyed sincs, hogy ilyen pasit találj magadnak valaha.
- Ez mégis mit akar jelenti?!
- Sirius eddigi barátnői mind tökéletesek voltak – magyarázta Berill szinte már unottan. – Legalábbis külsőre. Te meg… - nézett végig rajtam jelentőségteljesen. Végignéztem magamon.
- Mi van velem? – kérdeztem vékony hangon.
- Se hosszú haj – nézett a kócra a fejem tetején -, se cici… - mutatott rám -, se popó – emelte az ujját a fenekemre, majd komolyan rám nézett. – Nincs esélyed.
Sértődötten meredtem rá, mire vállat vont.
- Hiába nézel, ez az igazság – vont vállat azzal fogta magát, és a kerek fenekét ringatva elindult a klubhelyiség felé. A fogamat csikorgatva meredtem utána. A barátnőm hivatalosan is egy áruló.
Orromat felhúzva fordultam meg, majd kerülő úton rohantam Berill után a klubhelyiségbe. Sietnem kellett, de úgy, hogy senki se lásson meg. Fel kellett érnem a hálókörletekhez, mielőtt valaki meglátna, és lebuknék.
Szélsebesen rohantam végig a folyosón, majd csúsztam be a következőre. Párszor nekimentem a lendülettől a falnak, de néhány csípős horzsoláson kívül nem ütöttem meg komolyabban magamat.
Elégedetten ugrottam a Kövér Dáma elé, és már az arcába is kiáltottam a jelszót.
- Na, de kérem! – még hallottam a felháborodott hangját, de én már rég átpréseltem magamat az első résen, amikor kinyílt a portrélyuk ajtaja. Néha igazán kapóra jön, ha kicsi az ember lánya.
Nem volt senki még a klubhelyiségben.
Ez az!
Elszánt arckifejezéssel ugráltam fel kettesével a lépcsőfokokon. Egyszer megbotlottam, de a tenyeremmel tompítottam az esést. Egy pillanatra sem álltam meg. Ha most anya látna, büszke lenne rám…
A folyosó ugyanúgy nézett ki, mint a lányok hálókörlete. Mindenhonnan ajtók nyíltak. De vajon melyik lehet Blacké? Tanácstalanul méregettem a barna borítású bejáratokat, majd eszembe jutott, hogy minden nyílászáró mellett fel van tűntetve, kik laknak a szobákban. Gyorsan végigjártam a tekintetemmel. A negyedik ajtó a Tekergőké volt. Hmm…
Vajon most be kellene kopognom? Vagy csak nyissak be?

Halkan koppintottam egyet az ajtóra. Semmi.
Kettőt kopogtam, de megint nem jött semmi nesz, ezért lassan kinyitottam az ajtót. Mély levegőt vettem, ugyanis az oroszlán barlangjába merészkedtem. De még volt időm. Egyszerűen csak meg kellett keresnem a csatomat Black holmija között. Gyerekjáték az egész.
Lefagyva meredtem a szobára, és tanácstalanul kapkodtam a fejemet az ágyak között. Úgy tűnt, robbantottak a helyiségben. Mindenhol különféle ruhaneműk, könyvek, pennák és pergamenek hevertek. Beharaptam az ajkamat, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ezt nem így képzeltem el…
Óvatosan beljebb léptem a lábammal arrébb lökve egy felsőt. Jobb oldalt már kiszúrtam egy viszonylag tiszta ágyat, ami be is volt vetve. Ez lehet Lupiné.
Nagyobb magabiztossággal méregettem a fekvőhelyeket. Az egyiken egy seprőkarbantartó készlet volt, és Potter kviddicstalárja, ezért feltételeztem, hogy az sem azé a szemété lehet. Elmerengve méregettem a maradék két ágyat, mikor feltűnt az egyik ágy támlájába rengeteg strigula van vésve. Felvontam a szemöldökömet. Csak nem Black csajai…?
Undorodva néztem végig az ágyon, majd arrébb pöccintettem egy alsógatyát. Még a hideg is kirázott. Végigkotorásztam a párnákat, azoknak a belsejét, a matracot, a takarót, de sehol sem találtam a csatomat. Kétségbeesetten túrtam végig a földön lévő cókmókokat. Csak nem elhagyta a csatomat ez az idióta Black?
Még az ágy alá is benéztem, de sehol sem találtam.
- Nahát, nahát! – csapódott ki hirtelen az ajtó, és Black kaján hangja csendült fel mögöttem. Nagyot nyelve fordultam hátra. – Csak nem megint valamibe beleütöd azt a helyes kis orrodat? – ciccegett a fiú, mire a számat húzva néztem rá. Próbáltam felvenni a legártatlanabb arckifejezésemet, de ahogy végigmértem Blacket, tudtam, hogy nekem annyi. Kész. Végem. Ma biztosan eltemetnek. – Csak nem ezt keresed? – húzta ki a zsebéből a csatomat.
- Az az enyém! – mutattam a kis ékszerre, mire a fiú felvonta a szemöldökét.
- Igazából elhagytad, én pedig megtaláltam. A szabály szerint az enyém.
- Nincs is ilyen szabály! – háborodtam fel, és feltápászkodtam a földről.
- De bizony van. És csak a nagylelkűségemnek köszönheted, hogy ennek ellenére hajlandó lennék neked adni.
- Akkor add oda! – nyújtottam felé a kezemet.
- Előbb hadd viszonozzam ezt a szívélyes várást, ami fogadott engem – lépett elém, mire nagyot nyeltem.
- Ugyan, ugyan, hagyd csak! – legyintettem egyet hátrébb lépve. – Semmi szükség rá.
- Dehogynem. A kedvességet muszáj viszonozni – lépett egy nagyobbat pontosan elém, majd kissé lehajolt a szintemre, és egy ujjával megtaszított. A lábam az ágykeretnek ütközött. Meghökkenve meredtem Blackre, de már meg is lökött, én pedig a matracra estem.
Egy szempillantás alatt felettem termett.
- Tudod, kislány, utálom, ha a dolgaim között matatnak – támaszkodott meg felettem négykézláb, míg én megmerevedve figyeltem őt, magam előtt tartva a kezeimet. – Ez pedig… - emelte fel a csatomat. – Elteszem. Ha jó kislány leszel, és legfőképpen édes, aranyos barátnő, visszaadom neked. Talán még szünet előtt… – forgatta meg unottan az ujjai között az ékszert. – Nem kell aggódnod. Vigyázok rá – kacsintott rám, és a nadrágja zsebébe süllyesztette. – Mindig itt lesz velem, úgyhogy ezeket az aranyos kis mutatványokat el is felejtheted, hogy betörsz a szobánkba, és kutakodni kezdesz. Értjük egymást? – fogta meg szinte már gyengéden az államat, és fordította meg, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mi ez az arc? – nevetett fel, mire lebiggyedt az ajkam, és keresztbe fontam magam előtt a karjaimat. Valamiért tudtam, hogy Black nem fog bántani. – Nagyon bájos – tette hozzá epésen, mire mérgesen meredtem rá.
- Ne szekáld már! – kukkantott be az ajtón Potter, majd a kviddicstalárjához sétált. – És gyere, mert kezdődik az edzés! – azzal felmarkolta a seprűjét, és már el is libbent a szobából. Black rám kapta a pillantását.
- Csak legyél a barátnőm! – emelkedett fel rólam, és megragadva a csuklómat felhúzott engem is.
- Nem akarok – tettem karba a kezeimet, és szinte már durcásan meredtem rá. Black a hajába túrt, és felsóhajtott.
- Akkor ezek szerint megtarthatom a csatot…
- Szó sem lehet róla! – dobbantottam, és még a kezem is ökölbe szorult.
- Remek. Ez esetben gyere, és nézd meg az edzést! – nézett mélyen a szemembe, majd megfordult, lehajolt, és a ládájában kezdett kotorászni. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi történne, ha a belerúgnék és elfutnék. – Tessék! – egyenesedett fel a rövid szöszölés után, és a kezembe nyomott egy csomag csokidrazsét. Belgának tűnik… Az finom, nem?
Tanácstalanul néztem Blackre.
- A tiéd! – nézett rám, majd megragadta a szabad kezem, és miközben felkapta a seprűjét, kihúzott a szobából. Szinte kábultan lebegve követtem. Nem vettem észre a megrökönyödött, gyilkos pillantásokat, se az utálkozó lányok tömegét. Szinte elképedve, olvadt vajként követtem Blacket. Jól értelmeztem? Csokit adott nekem ez a szemét?
Hatalmas szemekkel figyeltem Black hátát, majd az arcomba csíptem. Határozottan nem álom. Black csokit adott nekem, én pedig félig-meddig beleegyeztem, hogy járok vele. És most a kezét fogom. Ami végülis meleg, úgyhogy nincs okom panaszra… De hát csokit adott nekem…
Vágyakozva meredtem a drazsés dobozra. Határozottan több önuralomra volt szükségem. Túl könnyen vagyok lefizethető…
- Várj ott! – mutatott a lelátóra Black, és finoman végigsimított az arcomon. Még egy halvány mosolyt is megeresztett felém. Kigúvadt szemekkel meredtem rá, majd engedelmesen az emelvény felé sétáltam. Mitől lettem ilyen kezesbárány? És mikor lett Black ilyen kedves? És jóképű?
Megráztam a zacskós dobozt. Valami szerelmi bűbáj van rajta? Furcsálva ültem le a kilátó egyik padjára, majd felbontottam a csokit, míg lent a csapattagok felszálláshoz készülődtek. Egy pillanat alatt felfaltam két apró kis édességet, miközben elmerengve néztem a pályán röpködő játékosokat.
Amennyire értettem a kviddicshez úgy tűnt, nagyon ügyesek a hajtóink. Potter fentről kiabált utasításokat a többieknek, miközben a cikeszt leste. Black pedig… nos, ő éppen engem figyelt. Sajnos messze volt, hogy lássam az arckifejezését, de határozottan engem figyelt.
Elnyílt az ajkam.
Legalábbis elnyílt volna, ha megmozdult volna. Összerezzenve meredtem magam elé, miközben megpróbáltam kinyitni a számat, de nem törtét semmi. Pánikolva kaptam az ajkamhoz, de olyan volt mintha valaki a Bazi erős rögzítő-bűbájjal összeragasztotta volna a szám. A csokira meredtem. Csak nem…?
Hevesen dübörgő szívvel túrtam fel a dobozt, mikor az ölembe pottyant belőle egy kis fecni.

Megmondtam, Nózi, hogy szeretném viszonozni ezt a kedves fogadtatást, amit a szobámban kaptam tőled.


Aljas, szemét, repkedő gyík!
Mérgesen dobáltam bele a dobozba a csokispapírokat, majd dúlva-fúlva pattantam fel a padról. Ha ki tudtam volna nyitni a számat, biztosan leátkoztam volna a seprűjéről. Vagy felgyújtottam volna. A szalma úgyis jól ég.
Nincs baj, Sirius szemét Black! Holnap is van nap. Ki foglak csinálni, te szemét!
Az édes bosszú bosszút szül by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Ez egy kicsit hosszabb fejezet. A részemről már befejeztem a történetet, csak arra vár, hogy szépen lassan felpakoljam. Viszont tervezek neki egy nem rendhagyó folytatást. A kérdésem az, hogy tetszik-e nektek, és álljak neki, vagy inkább hagyjam, és csak ezt fejezzem be? :)
- Tudod, a hideg is kiráz tőle, ahogyan a magadban nevetgélsz. Ugye, ez nem fertőző? – fintorgott rám Berill, miközben én a villámat markolva a velem szemben ülő Blacket méregettem, aki megemelt szemöldökkel viszonozta a pillantásomat. Egy másodpercig összekapcsolódott a tekintetünk, majd a fiú értetlenül elfordult, és beletemetkezett a habzsolásba, én pedig tovább szuggeráltam őt, hátha belé csap a villám.
- Nem megyek veled randira, Potter! – kiabálta szinte már sikoltva Lily, mire az egész Nagyterem egy emberként kapta felé a fejét. Ez volt az én pillanatom. Lepattintottam a kezemben tartott fiola fedelét, és az egészet Black poharába bűvöltem. Egy tizedmásodperc volt az egész. Senkinek sem tűnt fel.
Berill elkerekedett szemekkel meredt rám. Na jó, talán egy valakinek..
Barátnőm már épp nyitotta a száját, hogy kérdőre vonjon, mikor Black hirtelen felpattant, a szájába tömte az utolsó falat croissant, majd egy hajtással kiitta a poharát. Berill tátott szájjal meredt a fiúra, míg én szinte már tapsoltam.
- Drukkolj nekem, Nózi – tenyerelt az asztalra Black, mire karba fontam a kezeim. Én aztán biztosan nem fogok.– Vagy nem kell a csat? – ragadta meg hirtelen az államat, és kissé összeszorította a számat, de nem fájt.
- Remélem, leesel a seprűről – morogtam neki furcsa hangon, ugyanis még mindig oldalról összepréselte az ajkaimat. Felnevetett.
- Csak vigyázz mit kívánsz, Nózi. A végén még bejön, és összetörik a csatod!
- Nálad van?! – ugrottam fel egy pillanat alatt, és én is az asztalra csaptam. Alig pár centi volt az arcunk között.
- Csak nem arra gondoltál, hogy megismétled az előző mutatványodat? – kérdezte a fiú arrogánsan, kissé oldalra billentett fejjel. Puffogva fordítottam el az arcomat, hogy ne is lássam. Úgy terveztem, hogy a kviddicsmeccs alatt belopózom a szobájukba, és átkutatom az egészet, hogy megtaláljam a dédi csatját. – Nagyon édes – nevetett fel minden örömtől mentesen, majd a szemembe mélyesztette a sajátját. – Felejtsd csak el, mert itt van nálam! Úgyhogy drukkolj szépen! – azzal szinte már kedvesen végigsimított az arcomon, és kiment a csapattársai után a folyosóra. Nagyot fújva meredtem utána.
- Úgy tűnik, Siriusnak valami furcsa, beteges hajlamai vannak – nyögte elképedve mellettem Berill, és igazat kellett neki adnom. – Azt hittem, érettebb…
- Egy zsarnok! – tetéztem, mire a barátnőm elgondolkodva figyelt engem. – Mi van? – egyenesedtem ki, majd egy vajas kiflire vetettem magam, amit a kakaómba mártogattam.
- Mit tettél Sirius italába? – szűkítette össze a szemeit Berill. Elnéztem oldalra. Azt hittem, már elfelejtette. - Vigyázz magadra, Shan! Siriusszal túl nagy fába vágod a fejszédet! Megesz reggelire.
- De hát reggelire péksütit evett…
- Ez csak egy kifejezés, te hülye – csóválta meg a fejét lesajnálóan, én pedig durcásan beletömtem a számba a kiflit.
Berill határozottan rossz barátnő volt.
Új barátokat kell szereznem.

A kviddics meccs első tíz percéről sikerült elkésnem, míg leosontam a konyhába, és kértem még a házimanóktól egy kis édességet. Aztán a hasamat tömve végigsiettem a lelátón a háztársaimat keresve, így még tizenöt percet elmulasztottam a meccsből. Pont akkor találtam meg Berillt a szememmel, mikor a kommentátor meghökkenve Blackre irányította a figyelmet, aki sápadt arccal a föld felé kormányzott a seprűjével. A griffendélesek megrökönyödve meredtek a fiú után, aki le sem szállva a seprűjéről, egyszerűen berepült a kastélyba. Addig az ellenfél csapata bedobta a karikába a kvaffot. Tátott szájjal meredtem Black után.
Az egész nézőtéren vágni lehetett a csendet.
Magamban elfojtottam egy gonosz vigyort, majd jóízűen falatozni kezdtem. Ha belegondoltam, hogy Black éppen milyen helyzetben van…
A játék újból elkezdődött, én pedig Berill mellé léptem.
- Ugye, semmi köze ennek a kis löttyhöz, amit Sirius italába tettél? – kérdezte rosszallóan a barátnőm, de én csak boldog mosollyal, látványos élvezettel a számba tömtem a csokit. - Komolyan mondom, hogy vigyázz Siriusszal, Shanica! Nem vagytok egy súlycsoport. Ha ez kitudódik… Ráadásul pont a kviddicsmeccs napján jutott eszedbe? James kivégez…
- Mit csinál, James? – lépett mellénk Emily, mire Berill beharapta a száját.
- Mi mást, te buta? – mosolygott rá a barátnőm. – Természetesen elkapja a cikeszt.
- ÉS JAMES POTTER ELKAPTA A CIKERSZT! – ordította a kommentátor. Csukott szemmel vigyorogva kaptam be egy újabb csokit.
- Látod, én megmondtam? – nézett rá a minket fürkésző Emilyre Berill. A szőke lány még egy másodpercig engem méregetett, majd sarkon fordult, és visszaindult a barátnőihez.
Még hallottam, ahogy ezt mondta:
- Én teljesen mást hallottam…
- Te teljesen hülye vagy? – kapta el a karomat suttogva Berill. – Majdnem lebuktál Emily előtt!
- Hé! Te voltált az, aki fennhangon beszélt róla! – rántottam le a kezét magamról teli szájjal. – Amúgy se tudja miről volt szó… - vontam vállat, és az egész zacskó tartalmát a számba borítottam. Berill fintorogva figyelt engem.
- Komolyan nem értem, mit akar tőled Sirius.
Nem foglalkoztam a megjegyzésével, vidáman hagytam, hogy az áradat magával sodorjon le a lelátóról, be, a Roxfort falai közé. A hangos tömeggel együtt mentem fel a griffendél klubhelyiségébe, és néha még én is beszálltam egy-egy izgatott kántálásba. Berill karba font kezekkel lépkedett mellettem, de tőle ezt már megszoktam. Határozottan utálta élvezni az életet.
A háztársaim teljesen el voltak ragadtatva a győzelmünktől, hiszen ez azt jelentette, hogy idén miénk a kviddicskupa. Sutyorogva várták a többiek a kvidiccs csapat tagjait. Addig is előkerült a pia, a nasi – amire rögtön rá is vetettem magam-, és valahonnan zenét is szereztek az idősebbek.
- Láttad, amikor fej-fej mellett haladtak, és akkor… - vetette le magát két alattam járó fiú a kanapéra, miközben lelkesen kitárgyalták a meccs egy-egy részletét. Megforgattam a szememet, és tovább ettem. Annyira azért nem volt izgalmas…
A zűrzavar nem halkult, sőt, mintha egyre hangosabbá vált volna. Elkezdett fogyni a pia, így a buli igazán elkezdődött. Kisvártatva azonban kinyílt a portrélyuk, és megjelent benne a kviddics csapat, mire a klubhelyiség egy emberként éltetve őket üvöltött fel. Hiába is, ez járt a győzteseknek.
Potter vigyorgva köszönte meg a gratulációkat, majd Black vállára ejtve a kezét nevetgélve elvegyültek a tömegben. A csapat többi tagja is lelkesen szállt be a szórakozásba, de én már nem figyeltem rájuk. Szemeimmel csak azt a szemét Blacket lestem. Láthatóan teljesen jól volt. Kutya baja.
Fogamat csikorgatva meredtem rá, mikor hirtelen rám kapta a pillantását, és Pottert kissé meglökve elindult felém. Az ajkáról nem tűnt el a vigyor. Pont abban a pillanatban fordultam el tőle, úgy téve, mintha nem is létezne, mikor Emily belé karolt.
Az alsó ajkamat húzogatva az ujjammal méregettem a kínálatot. Talán meg kellett volna még ennem egy kis sütit, különben örökre ilyen pálcika maradok… Meg aztán növésben is vagyok. Igazán megérdemeltem.
- Nahát, ki falatozik itt éppen… - magasodott fölém Black árnyéka, mire elhúztam a számat, és megfordultam egyik kezemmel a sütit markolva. – Rettenetesen bájos, ahogy tömöd a fejed – tette hozzá hidegen, majd hirtelen megragadta a karomat, a másik kezével meg kivette a kezemből az édességet, és… felfalta!
- Hé! – kiáltottam rá felháborodva, de ő nem foglalkozott velem, húzott maga után. Megpróbáltam lefejteni a csuklómról a kezét, mert túlságosan is fájt a szorítása, de ő nem foglalkozott velem. Kirángatott a folyosóra, és tovább ráncigált egy sötétebb részhez, majd nekilökött a falnak.
- Nagyon érdekelne néhány dolog… - tenyerelt két oldalt a falnak a fejemnél Black.
- Engem is! – vágtam közbe. – Mikor kapom vissza a…?
- Neked támadt az a kis édes ötleted, hogy beleraksz valamit az italomba? – kérdezte Black mézes-mázosan, én pedig felcsuklottam. Hogyan jött rá? -Tényleg meglepsz. Nem is tudom, hogy ennyire buta vagy, vagy ennyire vakmerő?
- Nem vagyok buta! – kiáltottam fel, ezzel szinte elismerve, hogy valóban tettem valamit a reggelijébe. Black vicsorgott.
- Pedig szerintem az vagy, mert bátornak semmiképpen sem neveznélek… - mért végig. – Mégis hogy gondolhattad, hogy megúszod?
- Ezek szerint működött? – tátottam el a számat.
- Működött bizony, kislány. És ha nincs Madam Pomfrey, még most is a klotyón ülnék… - sziszegte az arcomba Black. A szemeim elismerően kerekedtek el. Nahát! Mindenféleképpen szólnom kell Sashanak, hogy a ricinusolaj valóban működik.
- Ó! – nyögött fel meglepetten mellettünk két lány, mire Black és én egy emberként fordultunk feléjük. – Bocs – lehelték kikerekedett szemekkel, teljesen félreértve a helyzetet.
- Semmi baj, lányok – mosolyodott el Black szinte már kedvesen, de az egyik keze a vállamra csúszott, és erősen megmarkolta azt. Összerándultam a hirtelen fájdalomtól. – Egy kicsit kettesben akartunk maradni…
A lányok nem szóltak semmit, csak sarkon fordultak, és már el is tűntek, miután jelentőségteljesen egymásra néztek. Biztos voltam benne, hogy két perc múlva ettől lesz hangos az egész torony.
- Eressz már el! – sziszegtem, és lelöktem magamról Black kezét.
- Nagyon jó úton haladsz afelé, hogy véletlenül netalántán valahogyan eltörjön a csatod – suttogta az arcomba, szürke szemeit az enyémbe fúrva. Duzzogva húztam el a számat.
- Szemét vagy!
Black felnevetett.
- Nem is tudod, milyen szemét tudok lenni…
Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy ez nem fenyegetés volt vagy figyelmeztetés, hanem egy ígéret.


Tudtam, hogy valamit tervez az a szemét. Túl könnyen megúsztam, hogy a klotyóra juttattam Blacket a kvidiccsdöntő közepén. Éppen ezért nagyon óvatos voltam. Minden sarkon benéztem, és telepakoltam a táskámat mindenféle nehezékkel, hogyha Black el akarna raboltatni, akkor ne tudjanak felemelni.
- Hát te meg mit csinálsz? – csendült fel mögöttem Berill hangja, mikor éppen a folyosóra leskelődtem a fal mögül.
- Megnézem tiszta-e a terep…
- Miért, mi történt? – nézett ki mögöttem a folyosóra.
- Az a szemét Black lebuktatott… - nyöszörögtem, mire a barátnőm minden együttérzéstől mentesen megcsóválta a fejét.
- Mondtam neked, hogy ne húzz újat vele!
- De mikor…? – néztem rá kiskutya szemekkel, de úgy tűnt, nem hatottam meg.
- Miután beleöntötted az italába azt a löttyöt…
- De akkor már késő volt! – fordultam a barátnőmmel szembe, aki csak vállat vont.
- Nem értem, hogyan is merülhetett fel benned az ötlet. Sirius jó tanuló, minden csínyben benne van. Ez már önmagában is veszélyes, ráadásul az egyik legjobb SVK-ból Remus után. És még okos is… - sorolta Berill az ujján számolva. Igazán, földig ért a szám.
- Mi van fizetett neked, hogy dicsérd őt? – kérdeztem fintorogva. – Különben is, miért hívod őket a keresztnevükön?
- Engem inkább az érdekel, te miért nem hívsz a keresztnevemen? – hallottam meg magam mögül Black hangját, mire egy hatalmasat ugrottam, de ő csak felvonta a szemöldökét. Nem mozdult felém.
- Mit keresel itt? – vetettem oda, magam elé tartva a táskámat. Ha közelít, leütöm…
- Erre van órám.
- Úgy tűnik, jól kijöttök – kotyogott közbe Berill.
- Nem igazán jövünk ki jól…
- Abszolút nem jövünk ki jól! – háborodtam fel Blackkel egyszerre.
- Nahát! Nagyon nagy az összhang köztetek – vette tudomásul a barátnőm, majd egy pillanat alatt búcsút intett, és már el is tűnt. Ne, ne hagyj itt vele!
Szúrós szemekkel Blackre meredtem. Zsebre tett kezekkel nézett le rám, de úgy tűnt, nem akar bántani. Szinte már jámbornak tűnt. Mint egy kutya…
- Mi ez a sok cucc nálad? – méregette Black a táskámat, majd hirtelen megragadta a pántját, és megemelte. – Nem sok ez egy ilyen kicsi lánynak?
Zavartan néztem fel rá. Túl kedves volt. Gyanús.
Black még feljebb húzta a vállamtól a táska pántját, és már el is engedtem, mert biztos voltam benne, hogy elveszi tőlem. De amikor egy tíz centire megemelte, széttárta az ujjait, a táska egész súlya a vállamra esett. A falnak tántorodtam, Black pedig nevetve elindult az órára. Még fütyült is az a szemét!
A fogamat csikorgatva mentem utána, miközben különféle halálnemeket találtam ki a számára. Épp egy forró üstben kínoztam meg, amikor hirtelen hátrafordult, és rám nézett. Rögtön megtorpantam, de ő se mozdult tovább a folyosón.
- Mi van, félsz tőlem? – szólt oda nekem, mire rögtön magam elé rántottam a táskám.
- Honnan veszed ezt? – fújtam ki a levegőt, mintha még a feltételezés is sértő lenne. Pedig igen, féltem tőle!
- Két napja kerülsz engem – tárta szét a kezét.
- Nem akarok veled lógni – húztam fel az orromat.
- Óriási táskával jársz mindenhova…
- Sok a tanulnivalóm!
- Minden sarkon benézel.
- Keresek valakit – vágtam rá, mire meglepetten meredt rám.
- Csak nem engem?
- Téged el akarlak kerülni – vetettem oda reflexből, majd hirtelen elkerekedett a szemem. Black lustán elvigyorodott. A francba! Bedőltem neki…
- Jó tudni, hogy van benned valamicske egészséges félelemérzet – nézett rám komolyan, én pedig elképedve meredtem rá. Nem erre számítottam tőle. – Néha igazán elgondolkoztam rajta, hogy jól működnek-e az életösztöneid.
- Rendben vannak, köszönik szépen! – feleseltem, és már indultam is, hogy elmenjek mellette, de elkapta a táskám pántját, én pedig fent akadtam rajta.
- Akkor ne csak a hülyeségeken járjon az eszed! – súgta a fülembe, majd lekapta a vállamról a táskát, és a hátára vetetette. Lefagytam. Most tényleg kedves velem, vagy csak úgy tesz?
- Nem jár hülyeségeken az eszem! – szóltam Black után, aki nemes egyszerűséggel kikerült, és elindult a terem felé.
- Akkor miért ilyen butaságokra fecsérled az időd – célzott a telepakolt táskámra-, amikor tanulhatnál is? – kérdezte félvállról, mire elhúztam a számat.
- Mikor lettél ilyen éltanuló? – néztem végig rajta csodálkozva. - Minek tanulnék? Három hét múlva vége az évnek...
- Akkor gondolom mindent tudsz a vizsgákra – vetette oda nekem foghíjról, mire megmerevedtem.
Az év végi vizsgák… RBF… Elkeseredetten néztem fel az arcába. Az életem szörnyű fordulatot vett. Hirtelen még utálni is elfelejtettem őt. – Te szegény szerencsétlen, azt se tudtad, hogy három nap múlva kezdődik a mágiatörténet vizsga… - nézett végig rajtam tettetett sajnálkozással, majd megfordult, és vigyorogva belépett a terembe. Hoppá! Mégsem. Mégis képes vagyok utálni őt! Túl jól érzi magát az a kárörvendő szemét!
Ökölbe szorult ujjakkal követtem.
De hogy-hogy nem tűnt fel nekem, hogy mostanában mindenki az RBF-re tanul?

Esküszöm próbáltam figyelni az órán, de egyszerűen magával ragadott a képzeletem. Telerajzoltam a füzetemet. Egész szép kis sorozatot sikerült alkotnom különféle kínzási módszerekről Black számára. Aki éppen unott arccal forgatta az ujjai között a pennáját.
- Sajnálom bevallani, de valami beteges, perverz módon, úgy tűnik, Sirius vonzódik hozzád – súgta oda nekem Berill, mire Black kezében a penna megállt. Úgy tűnt, éppen fülelt. – Legalábbis elég kitartó…
- A beteges és a perverz mindenesetre stimmel… - morogtam magamban, mire Black újból elkezdte forgatni az ujjai között az íróeszközt. Elgondolkodva meredtem a fiúra.
Berillnek igaza volt. Black furcsa volt. Harmadik közepe óta sose kezdett magamfajta lányokkal. Mindig csinos barátnői voltak, ha eggyel végül összejött közülük. De ő sosem kajtatott egy lány után sem, általában azok imádkozták be magukat Black kegyeibe. Éppen ezért valóban különös volt ez az elmúlt hat nap. Black mindig felbukkant, hogy halálra idegesítsen, és elérje, hogy járjak vele. Pontosítok. Hogy megzsaroljon, hogy járjak vele. A csatommal. Amit már két napja nem is láttam. Milyen beteges ötlet miatt szórakozik velem? Hiszen én abszolút nem is vagyok az esete.
- SVK-n párban leszünk… - emelte fel az asztal lába mellől a táskámat Black, mire összerezzentem. Vége az órának?
- Mit csinálsz? – kérdeztem összeszűkített szemekkel. Biztosan nem én nyűgöztem le. Megint valamivel meg akar szívatni, azért segít nekem.
- Segítek neked – felelte vállat vonva, és a hátára vetette a táskámat. – Nem úgy tűnik, hogy a vézna lábaidon sokáig bírnád ezt cipelni – azzal fogta magát, és kiment a teremből.
Megölöm.
- Miért szórsz villámokat a szemeddel? – nézett rám unottan Berill. – Igaza van. Nem sértésből, de tényleg szörnyen fejletlen vagy…
- Rettenetes barátnő vagy – vetettem oda sértődötten, majd felpattantam, és Black után siettem ki a folyosóra. Biztos voltam benne, hogy amíg nem figyelek valami szörnyűséges és illegális dolgot csempész a táskámba.
- Csak nem engem keresel? – hallottam meg a hátam mögül annak a szemétnek a hangját. Megfordultam. Black az ajtó mellett a falat támasztotta.
- Nem – vágtam rá. Még csak nem is pislogtam. Egyre jobban hazudok.
- Kár – biggyesztette le az ajkát a fiú, mire odakaptam a pillantásomat. – Pedig én téged vártalak – azzal elém lépett, megragadta a kezemet, és húzni kezdett maga után.
- Mi-mit csinálsz? – nyögtem meglepetten.
- Sétálok az órámra a barátnőmmel – felelte nyugodtan az embertömeget pásztázva. Csak most tűnt fel, hogy az elmaradhatatlan kísérete nem volt vele.
- Nem vagyok a barátnőd!
- Akkor nem kell a csat? – toppant meg, de a kezemet nem eresztette el.
- Csak a csat kell. A többi kiegészítő szolgáltatásra nincs szükségem – vágtam rá ellenségesen, mire Black féloldalasan elmosolyodott.
- Szomorú, mert ez egy szükséges tartozék. Hozzá jár! Szokj hozzá, kislány – azzal újból húzni kezdett maga után.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, miközben próbáltam tartani a hosszú lábaival a tempót. Mindenféleképpen fel kell jegyeznem a rajzaim között Sirius Black amputálását!
Black nem felelt, csak vállat vont.
Ez több volt, mint furcsa.

Igaza volt ennek a majomnak. SVK-n tényleg párban voltunk. Csak az volt a baj, hogy a mardekárosokkal. És hogy párbaj volt. Előre láttam a vesztemet.
- Csak koncentrálj! – lökött meg Berill a nagydarab Serena Monroe felé. Megszeppenve meredtem a lányra. Biztos voltam benne, hogy öt perc alatt kivégez. Ha szerencsém lesz, csak tíz percet leszek a gyengélkedőn, míg Madam Pomfrey összefoltoz, ha meg nem, akkor viszont pár napot biztosan ott töltök…
- Mi ez az arc, Nózi? Nem tűnsz túl magabiztosnak – állt mellém kajánul Black. Persze ő majd kicsattant az önbizalomtól. Jó lett volna, ha nekem is ad belőle.
- Utállak! – vetettem oda, mire rám kacsintott.
- Remélem, életben maradsz! – tette hozzá vigyorogva, és a fejével a velem szemben álló Serena Monroe felé intett, arra célozva mennyire szörnyen rossz vagyok SVK-ból. Tényleg utálom őt!
- Háromig számolok, utána próbáljátok meg lefegyverezni egymást! – lépett el mellettünk a tanár, mire Black és Potter összevigyorgott. Persze, nekik gyerekjáték lesz… Irigykedve néztem rájuk.
Szinte mindenki szerette az SVK-t, de én nem tartoztam közéjük. Béna voltam belőle, nincs mit szépíteni. A teljesítményem a Troll jegyet is alig súrolta. Anya szidott is érte eleget, lévén, hogy auror volt. De hiába, apámra ütöttem… Vagy valamelyik muglira az utcából.
- Három! – hallottam meg a tanár hangját, mire ijedten ugrottam arrébb Monroe átkától.
- Párbaj legyen, Moore! – kiabált rám a tanár, de én nem foglalkoztam vele. Mostantól a túlélésért küzdöttem.
Black felnevetett mellettem.
- Komolyan mondom, ha mugli lennél, sokkal több esélyed lenne a túlélesre! – vetette oda két átok kivédése között. Szemét!
Nem is gondolkoztam, csak mérgemben felé lendítettem a pálcámat. Sirius szemét Black lába alól kicsúszott a talaj, ő pedig hanyatt vágódott, de még így is ki tudta védeni a felé repülő átkot, amit a mardekáros ellenfele küldött felé.
- Nem Blackkel kell párbajoznia, Moore! – kiabált rám a tanár, de teljesen feleslegesen. Monroe ártása abban a pillanatban telibe talált, én pedig a földbe csapódtam.
Oldalra döntöttem a fejemet, így még pont sikerült látnom, ahogyan Black egy elegáns mozdulattal lefegyverezi a vele szemben álló mardekárost. Egy másodpercig elégedetten figyelte az ellenfelét, majd lassan felém fordította a fejét. Szemöldökét felvonva lepődött meg, hogy a földön fekszem.
- Hát te, mit csinálsz ott? – kérdezte kíváncsian, és egy másodperc alatt megragadta a csuklómat, és talpra rántott.
- Nem sok kö… Vigyázz! – löktem meg őt, ugyanis nem láthatta, hogy a vele szemben álló mardekáros nem törődött olyan könnyen bele a vereségbe, és Black felé küldött egy ártást. Az utolsó pillanatban tudtam arrébb taszítani a fiút, én viszont nem figyeltem eléggé, így a jobb kezemet - ami most pont Black helyén volt- telibe találta az átok. Felkiáltva kaptam a mellkasomhoz a végtagomat, miközben a szemembe könny szökött. Szörnyen égetett.
Black egy pillanat alatt előttem termett, és megpróbálta lefeszíteni a magamhoz szorított karomat, hogy megnézhesse.
- Parker! Ilyen szabálytalanságot! Párbaj után megátkozni valakit! Húsz pont a mardekártól! – kiabált a tanár Black ellenfelével, miközben felénk masírozott. – Menjen Black, kísérje fel Mooret a gyengélkedőre!
- Egyedül is oda találok, tanár úr! – nyögtem könnyes szemekkel.
- Én is attól félek… - nézett rám kételkedve a professzor, majd visszafordult Parker korholásához.
Black a vállamat átkarolva tolt ki a teremből.
- Mégis hogy a francba jutott eszedbe elém ugrani?! – ugrott nekem rögtön, ahogy becsukta mögöttünk a terem ajtaját. – Ki tudja, milyen átkot lőtt ki az a marha!
- Hát pontosan ezért löktelek arrébb, te hülye! – kiáltottam én is rá. Black elkerekedett szemmel húzódott kissé hátrább, és hirtelen nem tudott mit mondani.
- Most akkor mennek a gyengélkedőre, vagy sem? – tárta ki mellettünk hirtelen az ajtót a tanár úr.
Meghívás by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Kifejezetten élveztem írni ezt a történetet, és nagyon jó érzés újból olvasni, miközben rakom fel az új fejezeteket. :D
Még van egy pár rész hátra, de élvezzétek ki. Nem tudom, lesz-e folytatása. :)
Madam Pomfrey varázsló volt. Csodatevő. Vagy legalábbis nagyon ügyes boszorkány. Két fiola bájitallal megszűntette az égető érzést a kezemben, és kaptam egy csinos kötést is a jobb mancsomra ugyanis a hatalmas hólyagok nem tűntek el csak úgy maguktól róla. Azt mondta, egy pár napig ne használjam, úgyhogy szemrebbenés és mindenféle lelkifurdalás nélkül csicskáztattam Blacket. Kifejezetten élveztem, hogy vele cipeltetettem a táskámat. Arról persze tudomást sem akartam venni, hogy a nap előző felében is ő vitte a dolgaimat mégpedig saját, szabad akaratából.
Szokatlanul szótlanul követett engem vissza mágiatörténet órára. Mint egy hűséges pincsikutya.Jól láthatóan tettem le a kezemet az asztalra, hogy mindenki lássa; a mai napon biztosan nem fogok jegyzetelni. Arra viszont nem számítottam, hogy Black a legnagyobb természetességgel ül majd le mellém, kapja elő a jegyzetfüzetemet, és kisangyalként körmöl le minden egyes szót majd a tanár szájából. Összevontam a szemöldökömet. Úgy tűnik, Blacknek komolyan lelkiismeretfurdalása van a történtek miatt. Helyes, legyen is!
De ahogy telt az idő kifejezetten unatkoztam. Black nem szekált, a tanár hangja pedig monoton volt. A tenyerembe támasztott fejem egyre inkább elnehezült. A következő dolog, amit meghallottam a fejem koppanása volt az asztalon. Egy pillanat alatt felegyenesedtem, és mélyeket lélegezve néztem körül tágra meredt szemekkel. Hűha! A tanár egy hangot sem vett észre a kis közjátékomból, hiszen olyan öreg és süket volt, mint az országút.
Páran megrökönyödve meredtek rám, de nem értettem az értetlenségüket, ugyanis jó néhányan még az igazak álmát aludták. A halványan mosolygó Blackre meredtem. Vagy azért hitetlenkednek a többiek, mert azt gondolják a fiú mellett nem lehet elaludni? Hát de!
Hirtelen rám emelte a pillantását, én pedig gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, majd lustán a falat kezdtem el vizslatni. Elém lökte a jegyzetfüzetemet, és a mutatóujjával megkopogtatta a közepét.
Az ölembe ejtve a kezemet hajoltam közelebb a pergamenhez, hogy elolvassam, mit mutatott nekem Black. Egyáltalán mikor tűnt el a neve mellől a szemét jelző?

Este randizz velem!


Gyorsan firkantottam le a választ a bal kezemmel. Mit ne mondjak, elég kacskaringósra sikeredett.

NEM.

Már nem kell a csatod?


Hoppá! Itt is van! Nem várat soká magára ez a bizonyos jelző. Black valóban egy szemétláda, nem tudja sokáig titkolni. És én már majdnem bevettem…

- Csak óvatosan azzal a válasszal, amit épp most akarsz leírni – hajolt a fülemhez hirtelen ez a szemét, nekem pedig megremegett a kezemben a toll. Nem, nem azért, mert fülembe szuszogott. – A farzsebemben van a csatod, nehogy véletlenül ráüljek… - tette hozzá ártatlanul. Nem, határozottan nem azért… Ha lett volna elég erő a bal kezemben, most biztosan eltörtem volna az ujjaim között tartott pennát, de így csak elképzelni tudtam, milyen jó lenne az íróeszköz hegyét beledolgozni ennek a szemétnek a szemgolyójába. Ettől valóban remegni kezdett a kezem.
Black egy másodperccel tovább időzött a fülemnél, majd rám kacsintva visszavonulót fújt.
Egy galacsin talált fejbe, majd a padra esett. Mielőtt érte nyúlhattam volna, Black elmarta azt a kezem elől, majd nemes egyszerűséggel elolvasta, és még választ is körmölt rá. Hát nem nagylelkű ez a fiú, hogy ennyire komolyan veszi, hogy átvállaljon tőlem minden feladatot?
- Madam Pomfrey szerint olvasni még tudok – sziszegtem ennek a szemétnek, majd megpróbáltam elhúzni Black elől a levelemet, de az nem engedte. Sőt, még a vállával és a karjával is eltakarta azt, majd egy gyors mozdulattal eldobta. Eltátottam a számat. Nagyon pontos dobás volt! Nem véletlenül terelő a Griffendélben. – Mi van benne?
Black nem felelt, csak rám vigyorgott, majd kacsintott egyet. Nagyot nyeltem, mert a másik sorban ülő Emily dühös pillantásokat lövelt felém a kis levéllel a kezében.
Szomorúan hajtottam le a fejem az asztalra. Ez a szemét Black tönkreteszi a nyugodt kis életemet.
- Éhes vagyok! – nyöszögtem halkan, pontosan abban a pillanatban, mikor kicsengettek. Egy másodperc alatt felpattantam, és már az ajtónál jártam, mikor hirtelen megbotlottam valamiben. Jobb kezemmel a padnak zuhantam, csak így tudtam elkerülni, hogy elessek. Jól bevertem a sípcsontomat is. Összerándultam a fájdalomtól. Azt hiszem, pár hólyag éppen ebben a pillanatban lyukadt ki a kezemen.
- Hogy egyesek milyen bénák! – hallottam meg Emily hangját mögülem, majd ellépve mellettem nekiütközött a vállamnak.
- Mit is írtál pontosan abba a levélbe? – fordultam Blackhez teljesen nyugodtan, aki szúrós szemekkel meredt a lány után. Aztán rám emelte a szürke tekintetét, vállat vont, majd a karomra tette a kezét, és mélyen a szemembe nézett.
- Remélem, azért túléled a bosszúhadjáratait. Kár, lenne érted! – azzal elengedett, és otthagyott.
- Egy rohadék vagy, Sirius Black! – kiabáltam utána. Meg sem fordult, csak felemelve a kezét intett nekem, hogy tudja. Dúlva-fúlva trappoltam utána. Nem akartam ezt a szemetet követni, de arra volt a kaja.
Mérgemben még Blacket is megelőztem, ahogyan a Nagyterembe siettem, majd az első szabad helyre levetettem magamat, és mindenféle szégyenérzet nélkül púposra szedtem a tányéromat. Néhány elsős megrökönyödve figyelt engem, de nem foglalkoztam velük.
Black füttyentette el magát a hátam mögött.
- Nem gondoltam volna, hogy mérgedben képes vagy halálra zabálni magad! – azzal ledobta a földre a táskámat, és arrébb paterolva pár alsóst beült mellém a padra. Rá se nézve tömtem a számba az ennivalót nagy kanalat használva az evéshez. Black azonban nem szedett magának az ételből. Az asztalra könyökölt, és a tenyerébe ejtett fejjel figyelt engem.
- Mit bámulsz? – fröcsögtem teliszájjal. Szerintem még sikerült is őt leköpnöm pár morzsával.
- Szeretem nézni ahogy eszel – szólalt meg lágyan, mire megmerevedtem, és rákaptam a pillantásom. Még a kanál is a számban maradt. – Úgy tömöd magadba a kaját, mint egy afrikai árva…
- Ez határozottan nem volt dicséret! – döftem bele a kanalamat a húsba, de csak nem sikerült szétcincálnom egy kézzel.
Black felsóhajtott, és hirtelen elvette előlem a tányéromat.
- Hé! – kaptam utána, de késő volt. Letette maga elé, és kést és villát ragadva elkezdte pici szeletekre vágni a megtermett jószág tetemét. Meglepetten figyeltem a fiú ténykedését. Azt hittem, meg akarja enni… De ehelyett lerakta elém az apróra szeletelt hússal teli tányéromat, majd szó nélkül felkapta a táskámat, és a hajamat megsimogatva jól összekócolta azt, majd kiment a Nagyteremből.
Meglepetten meredtem utána.
- Jól látok? Ez tényleg megtörtént? – dobta le magát Berill mellém, és a padra dobta a táskáját.
- Szerinted valami baja van? – kérdeztem furcsa hangon. Black ma szokatlanul különös és vigyázó volt velem szemben. Berill megrázta a fejét, miközben szedett magának pár kanál salátát és egy kis húst. Undorodva meredtem a tányérjára.
- Mit nézel? Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te, hogy annyit zabál, amennyi kaját a föld sem bír el a hátán – torkolt le a barátnőm, de én nem tudtam a tömény undort eltűntetni az arcomról.
- Legalább ennél valami finomat – húztam a számat, de Berill nem foglalkozott velem.
- Amúgy meg nincs semmi baja Siriusnak. Ahogy láttam, Regulust akarta elkapni a folyosón. Úgy hallottam áll a bál a Black famíliában – vont vállat a barátnőm, és lassan rágni kezdte az ételét. Közben annyi vizet ivott, hogy a Roxfort birtokon levő tó nem lett volna elég neki.
- Miért, mi történt? – kaptam a szón, de Berill nem igazán akart válaszolni.
- Úgy nézek ki, mint akit érdekel? – szkeptikusan néztem rá. Egyértelműen igen. Majd meghalsz, hogy többet tudhass meg… A barátnőm felsóhajtott. – Ben azt mondta, hogy En beszélt Sammel, akinek Sau mesélte, hogy a háztársa látta Pattit beszélgetni a barátjával, aki ugye mardekáros, amikor a fiú bevallotta, hogy látta, amikor Reg levelet kapott a szüleitől…
- Hogy? – sürgettem Berillt.
- Nos, azt nem mondták meg – fordult vissza kifejezéstelen arccal a tányérjához, mire felhorkantam.
- Ebben nincs semmi – vetettem ellen, és felszúrtam a villámra egy Black által szétvágott csinos kis szelet húst. – Bárki kaphat a szüleitől levelet – élvezettel kaptam be az ebédemet.
- Igen – értett egyet a barátnőm -, amíg nem vagy Black.
- Látom, igazán érdekes az életem – hallottam meg a hátam mögül az említett hangját.
- Mit tagadjuk, valóban – szúrta oda Berill, és arrébb csúszott, hogy helyet adjon neki mellettem. Áruló. Black egy pillanattal később már mellettem ült.
- Szóval mit akarsz tudni? – könyökölt két kézzel az asztalra Black, és karba tette a kezeit.
- Hogy mikor adod vissza a csatomat – vágtam rá, mire megforgatta a szemeit.
- A családomról, te butus. Az édes kis csatod addig nálam marad, míg nem leszel ugyanilyen édes kis barátnő…
- Nem leszek a barátnőd – morogtam, de Black csak vállat vont.
- Akkor nem lesz csatod.
Puffogva meredtem rá. El sem hiszem, hogy egy tizedmásodpercig aggódtam érte…
- Inkább gyere velem a vizsgák utáni bálba! – vetette fel hirtelen Black, mire meglepetten tettem le a kanalat.
- Milyen bálba? – kérdeztem ábrándos arckifejezéssel. Black arcán láttam, hogy horogra akadtam.
- Az RBF-ek utáni bál – felelte értetlenül nézve rám-, te végülis melyik suliba jársz?
- Nem is tudtam róla… - leheltem magamba roskadva. Egy igazi bál. Szép ruhák, meg minden. És rengeteg finom süti…
- …menni – magyarázta Black, mire hatalmasra tágult szemekkel bámultam rá.
- Hagyd, teljesen elszállt – vetette oda Berill rám nézve. – Oda sem figyelt arra, amit mondtál. Amúgy meg… - kezdett bele felém fordulva – csak szólok, hogy az mehet el a bálba, akinek az átlaga Elfogadható vagy a felett van. Aki ezt nem éri el, az csak meghívásra vehet rajta részt…
- Mi ez a diszkrimináció? – háborodtam fel, mire Black rám kapta a szemét, de még így is láttam, ahogyan megpróbálja elrejteni a sunyi kis kárörvendő mosolyát.
- Ne mondd, hogy képtelen vagy elérni az Elfogadható szintet… - kérdezte őszinte elképedéssel a hangjában. Duzzogva vontam össze magam előtt a karomat.
- Csak egy kicsit oda kell tennem magam – feleltem halkan elfordítva a fejemet tőlük. Black őszintén, szívből jövően felnevetett. Rá kaptam a pillantásom, és elnyílt szájjal néztem őt. Határozottan jóképű volt így… Nem mintha amúgy nem lett volna az.
- Hát akkor, Nózi, nincs más választásod – hajolt bele az arcomba Black, mire megszeppenve húzódtam kissé hátrébb -, vagy megtanulod az anyagot úgy, hogy az átlagod Elfogadható legyen, vagy az én párom leszel a bálban, ha el akarsz jutni oda.
- Nem akarok… - fordítottam el a fejemet tőle az orromat felhúzva, miközben a barátnőmre sandítottam. Naná, hogy hazudtam! Ki nem hagytam volna azt a sok sütit…
- Ne nézz rám, én biztosan nem foglak korrepetálni! – hőkölt hátra Berill, mire rávicsorogtam.
- Rettenetes barátnő vagy! – nyafogtam, de ő csak vállat vont, majd fogta magát és… elsétált!
Black továbbra is engem vizslatott halvány mosollyal az ajkán, miközben a tenyerébe ejtette az állát.
- Azt hiszem, kislány, én vagyok az utolsó reményed… - nézett a szemembe – minden szempontból. Úgyhogy, ha el akarsz jutni a bálba, vagy összeszeded magad, amire szerintem képtelen vagy, vagy megkérsz, hogy segítsek neked felkészülni a vizsgákra, esetleg velem jössz el a bálba…
- Nem akarok veled menni – biggyesztettem le az ajkaimat.
- Más úgysem fog elhívni – mutatott rá Black.
Ez a szemét azt hiszi, ő az egyetlen esélyem, de nem! Ott van még a csodálatos, éles eszű Lily Evans! Egy szobában lakok vele, tehát biztosan már csak attól magamba szívok egy kis észt, ha egy kicsit többször egy légtérben tartózkodom vele. Vagy el kellene lopnom a párnáját? Azt olvastam valahol, hogy alvás közben lehet a legtöbb mindent megjegyezni hosszútávon…
Lilyre sandítottam, aki pár lánnyal nevetgélt az asztal másik felén. Black követte a pillantásomat.
- Akármilyen hülyeségen jár is a fejed, felejtsd el, nem fog bejönni! – szólt rám, mire gyanakvóan felé kaptam a pillantásomat. Te jó ég! Hátra hőköltem. Az arca alig két centire volt így tőlem. – Csak egyszerűen tanulj velem!
- Nem, mert bántani fogsz.
- Miért, ma bántottalak? – kérdezte felvont szemöldökkel a fiú.
- Hááát… ha belegondolok… annyira nem… - néztem mindenfelé.
- Hogy lehet valakit nem annyira bántani? – kérdezte Black elképedve.
- Majdnem felborítottál, mikor visszadobtad rám a táskámat – mutattam rá szigorúan, mire Black ajka egy másodpercre mosolyra húzódott, de rögtön le is törölte azt a képéről.
- De igazából nem bántottalak – nézett a szemembe puhatolózva. Elakadt a lélegzetem.
- Nem…
- Akkor van tőlem tartanivalód? – kérdezte kedvesen búgva, teljesen felém fordulva. Megütközve meredtem rá.
- Hát persze, hogy van! – feleltem hevesen, jó nagy hangerőn.
- Most miért? Még a kajádat is felvágtam! – tört ki ő is, én pedig hirtelen megmerevedtem.
- Tényleg, te nem is eszel? – szörnyülködtem el kerekre tágult szemekkel.
- De! – felelte indulatosan, majd elvette előlem a tányéromat, és négy harapással bepucolta az összes kajámat. Tátott szájjal meredtem az ennivalóm hűlt helyére.
- Te szemét! – kiáltottam fel, majd ráugrottam, mire a lendületemtől hátravágódott a padon, és leesett a földre, én pedig rá. Rögtön feltérdeltem, és a hasára ülve elkezdtem húzni a száját. – Azonnal köpd ki!
- Hé, hé, hé! Állj le! – próbálta meg megragadni a kezemet Black, miközben kis híján elnevette magát. – A kezed meg fog sérül…
- Miss Moore, Mr Black! Megtudhatnám, hogy maguk meg mit művelnek? – csendült fel mögöttem McGalagony hangja, mire megmerevedtem, és ijedten Blackre pillantottam, aki megpróbálta felvenni a legsármosabb mosolyát. Sajnos, teljesen szétziláltam az összehatást, szóval esélye sem volt. – Este várom önöket az irodámban büntetőmunkára! – nézett ránk szigorúan, és ellépett mellettünk.
Black nyakkendőjét markolva bámultam a tanárnő után. Nem akartam büntetőmunkára menni…
Ez a szemét viszont addigra félig felkönyökölve méregetett engem, majd kaján mosollyal az ajkán megszólalt:
- Ha javasolhatom, ezt a mutatványt megismételhetnénk a szobámban. Kifejezetten élvezném!
Vizsgák egyenesen Sirius-bunkó-Blackkel by Bettiiyy
Végigduzzogtam a büntetőmunkát, és természetesen Black sem bírta ki, hogy ne szóljon be nekem. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy McGalagony professzor végig felügyelt minket, így esélyem sem volt, hogy megfojtsam. Pedig esküszöm, igazán szép és pontos munkát végeztem volna. De sajnos, ha racionálisan gondolkoztam, örülhettem, hogy ezt nem tettem meg, ugyanis tényleg Black volt az utolsó reményem.
A tervem, miszerint Lily veleszületett hatalmas agyából táplálkozom majd a vizsgaidőszak alatt az első napon kiderült, hogy reménytelen. Ez a lány anyatigrisként védelmezte a kispárnáját! Esélyem sem volt ellopni. Éppen ezért második nap este, egy nappal a mágiatörtént RBF előtt vert seregként kullogtam oda Blackhez.
Azt hittem, hagyni fogja, hogy egy órát könyörögjek neki és pitizzek, de csak szó nélkül összecsapta a kezében tartott pergament, és ott hagyva a barátait egy csendes zúgba sétált velem. Meglepett, de nem szemétkedett. Egy verset taníttatott meg velem, amelyben rímekbe szedve szerepeltek a főbb évszámok, és a hozzájuk tartozó események. Gyerekjáték volt megjegyeznem. Utána szépen sorban röviden elmagyarázta a főbb történelmi eseményeket. Arra számítottam, hogy majd nyálcsorgatva fogok aludni közben, de lenagyobb meglepetésemre, képes volt Black arra a pár órára lekötni. És még meg sem akartam gyilkolni közben.
- Hol tanultál meg ilyen jó magyarázni? – kérdeztem őszinte elismeréssel, két ásítás között.
- Féregfarkot mi tanítjuk meg mindenre. Akkora agya sincs, mint egy darab meggymag… van már gyakorlatom a gyengeelméjűek korrepetálásban – dőlt hátra pökhendien a székén.
- Ezzel most rám céloztál? – meresztettem a szemeimet.
- Miért, látsz itt mást? – tárta szét a kezeit Black. És valóban. A klubhelyiség teljesen üres volt. Tévedtem. Csak kibukott azon a hatalmas száján a valódi énje.
- Hát a jómodorodat mindenesetre nem – vágtam vissza sziszegve.
- Épp pihen – vont vállat, és a szemében jókedvű szikra villant.
- Jó hosszú nyaralás lehet… - bólintottam egyet, mire elvigyorodott.
- Nincs oka panaszra. Nem szeretem sokat dolgoztatni – válaszolta fellengzősen, mire legszívesebben füstölögni szerettem volna. Hogy ennek a majomnak mindig van egy visszavágása!
Black egy ideig fürkészően próbálta elkapni a pillantásomat, de én azért sem néztem rá, mire felsóhajtott.
- Menj aludni, különben holnap használhatatlan leszel. Akkor pedig kár volt eddig tanulnunk – zárta össze az előtte levő könyvet. Kételkedve néztem fel rá.
- Neked nem lesz gond, hogy tanulás helyett velem foglalkoztál? – kérdeztem szégyenlősen. Mire Black visszafojtotta a mosolyát, miközben a könyv borítójába bámult, majd az orrát megvakarva a pillái alól pillantott rám. Szinte már kisfiús volt.
- Nem lesz baj – nyugtatott meg, majd kiegyenesedett, és egy laza mozdulattal egy halomba dobta a könyvét. – Ezen a vizsgán csak a hülyék nem kapnak Várakozáson felülit…
Ja, kisfiús… míg ki nem nyitja az a flancos száját.


Black becsületére legyen mondva, mindent megtett, hogy jó eredményeket szerezzek az RBF-en. Minden este töretlenül tanult velem, és ennek meglepő módon meg is lett az eredménye. Tudtam az RBF vizsgákon a választ a kérdésekre! Persze, Black attól még szemét maradt, de hiába… az ember nem bújhat ki a bőréből.
Éppen ezért lelkesen gyakoroltam az SVK vizsgára is. Biztos voltam benne, hogy ha elérem a Hitvány minősítést – hála Blacknek-, anya magán kívül lesz az örömtől a fejlődésem láttán. Ám Black nem nyugodott bele a Várakozáson aluli teljesítményembe. Mindenféleképpen el akarta érni, hogy a hatodik évben bejárhassak SVK órára, ami persze lehetetlen volt. Még a gondolat is nevetséges, nemhogy az, hogy ez a képtelen ötlet megfordult a fejében! De azért gyakoroltam, mert megfenyegetett, hogyha nem teszem, kidobja a Csillagvizsgálóból a csatomat.
Ennek köszönhetően ezért most futottam. Ugyanis sikerült mellélőnöm gyakorlás közben, és kiütnöm Malfoy tejfelesképű unokaöccsét, aki amúgy Black rokona is volt. Zavarba ejtően tökéletes találat volt. Headshot a javából. Ezért minimum húsz pont járna a Griffendélnek, és az Önzetlenül az iskoláért különdíj. Ha ezt Blacknek elmesélem… Talán mégis van remény a Várakozáson felülire!
- Hát te meg…? – futottam bele éppen a folyosóról kilépő Lupin karjaiba, aki hihetetlen gyorsasággal kapott el, mielőtt megcsúsztam volna. - Megtudhatnám, mi folyik itt? – tolt kissé maga mögé, miközben kihúzta magát, és a mögöttem levő három fiúra bámult.
- Megtámadott minket – mutatott rám az egyik mardekáros, majd előkapta a pálcáját. Lupin meglepetten bámult rájuk, mint aki nem hisz a fülének, de azért ő is felkészült a párbajra. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy egy rendes ártást sem vagyok képes előcsalogatni a pálcámból. Mindenesetre sértő volt a hitetlenkedése.
- Véletlen volt! – érveltem mindhiába, ez a gorilla Monstro máris felém repített egy átkot. Lupin egy elegáns mozdulattal védte ki.
- Hogy lehet valakit véletlenül megtámadni? – kérdezte csak úgy mellékesen az előttem álló háztársam.
- Arra repült az ártás… - vontam vállat ártatlanul, mire Lupin csak megcsóválta a fejét. Úgy tűnt, az évek alatt megedződött a barátai mellett.
És láss csodát! Berillnek igaza volt. Lupin tényleg messze a legjobb párbajozó! Sürgősen le kell cserélnem Blacket…
- Jobban oda kellene figyelned legközelebb – fordult felém Lupin, mikor kiütötte az utolsó mardekárost is. Kinéztem mögüle.
- Jó lesz így itt? – néztem a fiúkra, akik aléltan feküdtek a padlón.
- Nem érdekes – ragadta meg a könyökömet, és már tolni is kezdett a folyosóról. – Menjünk!
Szóra nyitottam a számat, de mivel rájöttem, hogy semmit sem tudnék mondani a fiúnak, ezért inkább becsuktam. Ő sem szólt semmit, csak komolyan sétált mellettem. Ilyennek kell lennie egy mintaprefektusnak! Hősnek. Védelmezőnek.
- A holnapi SVK-ra mindenesetre adj bele mindent – szólalt meg végül, mire lebiggyesztettem a számat.
- Black azt mondta, ha szerencsém van az írásbelin annyi pontot összeszedek, hogy nem kell a gyakorlat miatt aggódnom… - tűnődtem el, mire Lupin halványan elmosolyodott.
- Jól kijöttök mostanában.
- Hát nem! – háborodtam fel, mire felvonta a szemöldökét. – Black egy zsarnok!
- Említett valamit, hogy zsarol, hogy járj vele… - gondolkodott el a fiú, én pedig a szaván kaptam.
- De nem járunk.
- Tényleg nem? – nézett bele mélyen Lupin a szemembe. De furcsa színe van! Egy hatalmasat bólintottam.
- Azért le ne essen a fejed! – hallottam meg az oldalamról Black hangját, majd az egész tenyerével megragadta a fejem tetejét, hogy egyenesen előre nézzek. – Ti mióta lógtok együtt? – nézett felváltva kettőnkre kissé összeszűkült szemekkel.
- Ha már párbajozni tanítod, legalább mutasd meg neki, hogyan kell – sóhajtott fel Lupin, de a hangja nyugodt volt. Black felvont szemöldökkel kapta rám a pillantását.
- Párbajoztál? – kérdezte meglepetten, miközben a tekintetével végigmért, hogy van-e rajtam sérülés. Vagy hogy jól hallotta-e. Nem tudom.
- El sem jutott odáig – tette zsebre a kezeit Lupin. – Állítólag rögtön kiütötte az unokatestvéredet.
- Nahát! – tátotta el a száját a fekete hajú fiú, és némi csodálattal meredt rám. – Gratulálok!
- Nem is érdekel, melyik rokonod volt az? – nyögtem elképedve.
- Bármelyiket is választottad, biztos vagyok benne, hogy remek döntés volt…
Ezek után hogy mondhatnám el neki, hogy véletlen volt?
- Mi van? – kérdeztem kissé hátrébb lépve, ugyanis Black túlságosan is elmerengve mért végig, miközben a mutató- és hüvelykujjával az állát dörzsölte.
- Mindenképp el kell érnem, hogy beházasodj a családba – felelte végül, majd a barátjára kapta a pillantását, és hátba verte. Én még mindig leesett állal álltam. Jól hallottam? Jól értettem? – Kösz, hogy megvédted.
Lupin csak megrázta a fejét, majd felém bökött azzal.
- Szerintem térítsd magához, különben holnap is itt fog állni…
- Legalább csendben van – vont vállat az a szemét Black. – Mit nézel? – fordult felém.
- Nem fogok hozzád menni! – hápogtam felháborodva.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy gyere hozzám…
- Az jó, mert még csak ötödikes va…
- … de valamelyik idióta rokonomnak tökéletes lennél. Halálra idegesítenéd – vigyorodott el gonoszan. Megtorpantam.
- Miért utálod őket ennyire?
- Mondd csak, te hol voltál az elmúlt öt évben? – nézett rám megütközve Black. – Mióta jobban megismertelek, egyre többször kezdem úgy érezni, hogy biztosan nem ebben a kastélyban.
- De! – feleseltem a csípőmre vágva a kezemet, mire Black lustán elvigyorodott, Lupin pedig lemondó intéssel sarkon fordult, és ott hagyott minket. Szerintem egy percig biztosan farkasszemet néztünk.
- Stupor! – csendült fel valahonnan a folyosó végéről, és Blacket telibe találta az átok. Esélye sem volt. Ájultan rogyott össze előttem. Húúú, ez biztosan fájni fog… Tátott szájjal meredtem rá. Szóval ő sem tökéletes.
- Kíváncsi vagyok, hogy most mit csinálsz, te kis vakarcs, hogy senki mögé nem tudsz bebújni – csendült fel az egyik mardekáros fiú hangja, akit Lupin elintézett. Ha egyedül lettem volna egy pillanat alatt elfutottam volna. Tényleg nagyon jó vagyok benne. De így, hogy Black a földön feküdt… Biztos voltam benne, hogyha magára hagyom, ezek kidobják az ablakon. Vagy bezárják egy seprűtárolóba…
Elmerengve néztem Blackre. Ez nem is rossz ötlet. Majd kipróbálhatnám…
Tudtam, hogy Blacket a családja és az egész Mardekár vérárulónak tartja, ezért nincs biztonságban, hiába engem akarnak megleckéztetni. Megjegyzem; teljesen feleslegesen. Engem az élet éppen eléggé megleckéztetett azzal, hogy szerintem félig kviblinek születtem.
- Nem beszélhetnénk meg? – kérdeztem a fiúkat magam elé tartva a kezemet.
- Te komolyan ilyen hülye vagy? – meredt rám Grawford megvetően.
Talán mégis itt kellene hagynom Blacket nekik… Akkor elfuthatnék.
- Bár ismerve az órai teljesítményedet, én úgy gondolom, csak a véletlen műve lehetett, hogy leterítetted Scorpiust… - tűnődött el a magas fiú. Milyen szerencsétlen névválasztás… Ennél még a Urlik is jobb! Most így belegondolva, Black nem is kapott olyan szörnyű nevet.
- Tényleg nem volt direkt – bólogattam hevesen, mire a két fiú gonoszan elmosolyodott.
- Milyen kár, hogy ez minket nem érdekel – azzal már ki is lőtt felém egy átkot. Elő sem vettem a pálcámat, tudtam, hogy esélyem sincs. Arrébb ugrottam az ártás elől.
- Mugli vagy, vagy mi? – hűlt el teljesen Grawford. – Legalább használd már a pálcád! – noszogatott. Nem vagyok hülye, hogy elővegyem! Akkor biztosan végem.
Arrébb ugrottam a következő átka elől is.
- Ez így unalmas – lőtt ki rám egy stuport.

Az első dolog, amit megláttam az a hófehér plafon volt. Kicsit csengett a fülem, és lüktetett a fejem, de azon kívül jól éreztem magam. Meglepő módon rögtön tudtam, hogy hol vagyok, és hogy minden porcikámnak fájnia kellene, mégsem éreztem ilyesmit.
- Meglep, mennyire nem hozol nekem szerencsét – hallottam meg Black hangját a mellettem levő ágyról. Rögtön oda kaptam a fejemet. Kutya baja sem volt.
- Hogy kerültünk ide? – lepődtem meg. Ha ő is elájult meg én is elájultam, az azt jelentette, hogy mind a ketten elájultunk.
- Ágasék találtak ránk – vont vállat, és szép lassan felült az ágyban, a hátát a támlának döntve. – Nézd csak ki van még bent – bökött a fejével a kettővel mellettem levő ágyra, ahonnan egy szőke fiú meredt rám izzó szemekkel. Összerándultam.
- Az én édes másodunokatestvérem, Scorpius. Be kell neked mutatnom? – nézett rám kedélyesen Black.
- Nem szükséges – válaszoltam kissé arrébb húzódva a mardekáros fiútól. Az kell még, hogy átnyúljon a köztünk lévő ágyon, és megfojtson.
- Pedig ő nagyon vágyik rá, hogy közelebbről megismerhessen – kontrázott Black, mire még jobban magamra húztam a takarót.
- Szívesen megszorongatnám a nyakadat – morogta a szőke fiú ellenségesen, majd elfordult tőlünk. Black vigyorogva nézett engem.
- Én határozottan Kiválót adnék neked az RBF-en a mai húzásodért – célzott arra, hogy az ágyban fekvő fiút én juttattam a véletlenül elkószáló átkommal a gyengélkedőre.
- Azt inkább ne, még a végén anya kitalálná, hogy legyek én is auror – nevettem fel, mire Black elkomolyodva nézett rám.
- Mi a baj az aurorsággal?
- Igazából semmi – vontam vállat. – Csak nem a magamfajtáknak találták ki.
Mikortól lettünk olyan jóban, hogy képesek vagyunk úgy beszélgetni, hogy ne akarjuk meggyilkolni egymást?
- Hát tényleg nem! – horkantott fel Black. – Te tényleg ilyen béna vagy, hogy képtelen vagy megvédeni magad egy ártással szemben?
Vissza is szívom. Ez a szemét még mindig ugyanakkor bunkó, mint volt.
- Az az ártás téged is eltalált, ha jól emlékszem, nagyokos! – vágtam vissza.
- Amikor megtaláltak a többiek, azt hitték, elvitték magukkal a pálcádat a mardekárosok, mert nem volt a kezedben, erre kiderült, hogy elő sem vetted!
- Csak hátráltatott volna!
- Boszorkány vagy az ég szerelmére! A pálcádnak nem kellene hátráltatnia téged! – bővült el Black.
- Ezt hallva, lehet mégsem utállak téged annyira, ha képes vagy kiakasztani ezt a marhát – fordult felénk kárörvendve a szőke mardekáros.
- Engem ő nem akaszt ki – szólalt meg Black fagyosan. – De tudod, mi igen? Az, hogy te még mindig itt vagy egy szobában velünk. Ez igazán kiakasztó.
- Nem lenne annyira, ha nem mennél szembe velünk. De te nem tudsz sehova sem beilleszkedni! – vágta rá rögtön utálkozva a mardekáros fiú. A fülemet hegyeztem. – Szegény Walburga biztos szörnyen érzi magát, amiért egy ilyen hálátlan vérárulót szült.
- Ezt most bóknak veszem – vigyorodott el fagyosan Black, de a szemében egyáltalán nem csillogott a jókedv.
- Alig várom már, hogy végre megszabaduljunk tőled – köpte a szőke fiú, mire összerezzentem. De úgy tűnt, Blacket nem érik váratlanul a gorombaságok. Úgy nézett ki, mint akinek nem tudnak újat mondani, mint aki egész életében ezeket hallgatta. Hirtelen megsajnáltam ezt a bunkót.
- Ki gondolná, hogy ennyire hasonlítunk egymásra – sóhajtott fel a fekete hajú fiú, és a plafonra emelte a tekintetét. – Alig várom, hogy megszabaduljak ettől az aranyvérmániás bagázstól… - vetette oda, mint akinek már a kisujján jön ki. – Erről jut eszembe… Mondd csak, sikerült már beszerveznetek az én drága kisöcsémet halálfalótanoncnak?
Az unokatestvére, vagy bárki is legyen ez Blacknek nem szólt semmit, csak mindentudóan mosolygott ránk. Onnantól kezdve Black szokatlanul rosszkedvű volt.

Én magam lepődtem meg rajta a legjobban, de Black úgy belém verte az anyagot, hogy esélyem sem volt kihagyni egy-egy kérdést, amire nem tudtam a választ. Remus Lupinnak köszönhetően a legnehezebb feladatra is beugrott a válasz: néhány jellemző a vérfarkasokról. Ugyanis amikor a fiúra néztem, hirtelen felrémlett előttem a fogazatukról tanultak és a szemük formája. Szegény, kedves Lupin soha nem tudhatja meg, hogy a hajára pillantva jutottak eszembe a vérfarkasoknak a jellemzői… Szerintem kitérne a hitéből.
Az írásbeli vizsga és a gyakorlat közötti szünetben azonban már állt a bál a parkban, ugyanis Black és Potter belekötöttek Pitonba. Berill elmondása szerint Potter itt baltázta el az utolsó esélyét is Lilynél, ugyanis a lány rettenetesen beolvasott a szemüveges fiúnak. Én sajnos ebből mit sem láttam, a konyhában a pulton ülve tömtem a fejemet a házimanók társaságában, akik mindenféle finom süteménnyel kínálgattak. Hát lehet nekik ellenállni?
A gyakorlati vizsgán azonban csúnyán beégtem, és sikeresen felgyújtottam a mellettem álló mardekáros fiú talárját. Potter a hüvelyujját felmutatva gratulált a jelenetért, majd hibátlanul végrehajtotta a saját feladatát.
Szerencsére a vizsga B részét szolgáló mumussal valami véletlen folytán sikerült elbánnom, ugyanis úgy megijedtem tőle, hogy hanyatt vágódtam padlón. Csak sajnos szoknya volt rajtam. Ugye, nem látszik ki a...? Erre a derengés felvette a rajtam levő rózsaszín bugyi alakját, mire egy másodpercre az egész vizsgáztató terem zavartan elnémult, majd hatalmas hahota tört ki. Szegény mumus teljesen megzavarodott, nekem pedig innentől kezdve csak jól kellett kiejtenem a varázsigét.
Bérelt helyem volt a jövő évi SVK órára.
- Na, hogy ment? – szólított le Black rögtön, ahogy kiléptem a teremből. Ő már előttem végzett, úgyhogy a falnak vetett háttal várt engem, de mikor meglátott rögtön ellökte magát attól.
Szinte észre sem véve kerültem ki őt, teljesen magamba roskadva.
- Hééé, Moore! Pazar volt, amit a mumussal műveltél – csapott a hátamra kajánul Potter, én pedig tovább lógatva az orromat üveges szemekkel otthagytam őket. Black értetlenül meredt utánam.
- Mi a baja? – hallottam még az elképedt hangját, de nem foglalkoztam velük. A szám annyira lebiggyedt, hogy már a földet súrolta.
- Nagyon cuki volt a cseresznyés bugyid! – csendült fel mellettem az egyik évfolyamtársam röhögő hangja.
- Nem is cseresznyés van rajtam! – perdültem meg, és rögtön az arcába kiáltottam dühösen. Olyan mérges voltam, hogy könnyek szöktek a szemembe.
- Tényleg nem cseresznyés volt rajta… - szólalt meg a fiú mellett álló barátja elmerengve. – Ha jól emlékszem, rózsaszín volt...
Lemerevedtem. Tényleg rózsaszín volt… Hát mindent látott…
- És? Mi olyan nagy szám benne? Nem láttatok még női bugyit? – lépett mellém mogorván Black, mire meglepetten elhallgattak a többiek. – Mert ha így van srácok, csak szóljatok nekem, és gondoskodok róla – tette hozzá öntelten, mégis szájtátva meredtem rá. Csak nem megvédett?
Egy másodperc alatt tért vissza az iskola rendje. Mindenki elindult a saját dolgára.
Tanácstalanul meredtem Blackre. Azt hiszem, a szívem egy rejtett zugában meghatott, hogy kiállt értem.
- Mit nézel? – pislogott le rám zsebre tett kezekkel.
- Köszönöm – meredtem még mindig rá óriási szemekkel, mire unottan viszonozta a tekintetemet.
- Az azért rosszul esett, hogy előbb nekik mutattad meg…
Azt hiszem, csak sikerült tökéletesen bemutatnom a robbantó átkot, még ha csak a vizsgáztató termen kívül is.
De azért ez a szemét ma tényleg megvédett...
Valaki vigyen el a bálba! by Bettiiyy
Egy nappal az RBF-ek után jöttem rá, hogy engem rettenetesen rászedtek. Az a szemét Black úgy adta elő, mintha az RBF-en elért eredményeink számítanának, mikor a tanárok eldöntik elmehetünk-e a bálba. De reggel arra ébredtem, hogy rájöttem! Az RBF vizsgák eredményeit csak nyáron fogjuk megkapni.
Így hát esélyem sem volt. Soha nem fogok eljutni a bálba, ugyanis az év közben elért érdemjegyeinket veszik alapul, mikor döntenek a tanárok. Teljesen feleslegesen güriztem annyit az RBF miatt!
Elkeseredetten bámultam a pergamenemre, amin az év végi átlagom díszelgett. Sehogyan sem lesz Várakozáson felüli…

Gyógynövénytan: Elfogadható
Legendás lények gondozása: Kiváló
Bájitaltan: Várakozáson felüli
Sötét varázslatok kivédése: Troll
Bűbájtan: Borzalmas
Átváltoztatástan: Hitvány
Repüléstan: Várakozáson felüli
Mágiatörténelem: Elfogadható
Asztronómia: Elfogadható
Mugliismeret: Borzalmas


- Mit nyöszörögsz? – lépett ki Berill a fürdőből, majd lassan mögém sétált, és belekukkantott a pergamenembe. - De készülsz! Kiszámoltad az átlagodat? – lepődött meg, majd az ágyára dobta a törölközőjét. Elhiszem neki, ezelőtt soha sem foglalkoztam a jegyeimmel…
A szememmel szuggeráltam a lapot. Ha elég kitartó vagyok, talán átírja magát jobb osztályzatokra a pergamen.
- Úgy látom, Black nélkül tényleg nem fogsz eljutni a bálba – tette hozzá a barátnőm szervtelenül, mire vicsorogva kaptam rá a fejemet.
Mrs. McAllister, nem tudott volna Berillnek egy szájjal kevesebbet szülni?
Dühöngés helyett azonban felmosolyogtam a barátnőmre.
- De! – azzal már ott sem voltam. Berill megrökönyödve meredt utánam.
Pompás tervem volt! Egyszerűen csak végig kellett kérdezgetnem az osztályomba járókat, hogy valaki elvinne-e magával a bálba. Biztos voltam benne, hogy van olyan balfácán köztük, aki megteszi nekem ezt a szívességet.
Jókedvűen ugráltam le a lépcsőn, kettesével szedve a lépcsőfokokat. A szerencse rám mosolygott. Lupin ott ült a kanapén a klubhelyiségben olvasva, én pedig nem estem le a lépcsőről.
- Szia! – pattantam mellé a hátam mögött összekulcsolt kezekkel illegve.
- Szia? – emelte rám furcsálva a tekintetét. Zavartan méregetett, én pedig töretlenül vigyorogtam. – Szeretnél valamit?
- Ami azt illeti, igen – kaptam a szón, és levetettem magam mellé a kanapéra. Lupin összezárta a könyvét, és rám emelte az okos tekintetét. – Arra gondoltam, hogy van-e kedved meghívni a bálba – tártam elé tökéletes ötletem. Nem szólt semmit. – Tudod… ehetnénk sütit, felvehetnénk szép ruhát és néha táncolhatnánk… - folytattam rendületlenül, de Lupin csak nézett engem. Elaludt? - Vagy ha nem akarsz, nem muszáj táncolni…. – húztam el a számat legyintve. Zavartan meredtem rá. Hosszú másodpercek teltek el, mire nagy nehezen válaszolt.
- Tudod, ugye, hogy én prefektus vagyok? – nézett rám komolyan, mire hatalmasat bólintottam, és bátorítóan vigyorogtam rá. – Akkor minden bizonnyal tisztában vagy vele, hogy nekem aznap este is járőröznöm kell…
Lefagyva meredtem az arcába. Tényleg…
- De ha ennyire el akarsz menni, miért nem kérdezed meg Siriust?
- Szó sem lehet róla! – ráztam meg a fejemet, miközben egy X-et mutattam magam előtt a karommal.
- Mire kell megkérni engem? – lépett mellénk az említett. A hajszálai végei még vizesek voltak.
- Hogy add vissza a csatomat! – vágtam rá pontosan abban a pillanatban, mikor Lupin magyarázni kezdett.
- Shanica szeretne elmenni a bálba, és most partnert keres.
Black hirtelen összevonta a szemöldökét.
- És mi a baj? Mondtam, hogy elviszlek – vágta rá hihetetlen természetességgel.
- Bárkivel csak veled nem… - fejeztem be Lupin mondatát, mire a fekete hajú fiú arca elkomorodott.
- Hát pedig bárkit nem fogsz találni… - sóhajtott fel magabiztosan Black.
- Nekem elég, ha az osztályból valaki elhív – vágtam rá.
- Senki sem fog elhívni – szűkítette össze a szemeit Black, mire felhúztam az orromat.
- Azt majd meglátjuk!
- Úgy van, kislány, meglátjuk! – ígérte keményen Black is. Talán be kellene kapcsolni a vészjelzőimet?

És igaza volt! Attól a naptól kezdve rám járt a lúd. Egyszerűen sose tudtam jó időben elkapni a fiúkat a folyosón! Amint elindultam feléjük, hirtelen mintha elfelejtettek volna valamit, hátramenetbe kapcsoltak, és már el is tűntek a szemem elől, vagy ha épp sikerült is elkapnom őket, akkor pont siettek valahova. Esélyem sem volt. Született vesztes vagyok.
Egy nappal a bál előtt már teljesen elkeseredtem. Se partner, se ruha.
Az orromat a földön húzva magam utána léptem be a Nagyterembe.
- Mi ez a hangulat? – pillantott fel rám fél szemmel Berill a Reggeli Prófétából.
- A fiúk mintha kerülnének… - magyaráztam elgondolkodva a barátnőmnek. – Szerinted direkt csinálják? – tártam szét a kezemet tanácstalanul, mire Berill kifejezéstelen arccal meredt rám. Ez egy igen volt. - Tényleg ilyen csúnya vagyok? – kérdeztem elkeseredetten, de a barátnőm arckifejezése nem változott. Te kis aljas… Az asztalra vetettem magam, és magamba roskadva lehajtottam rá a fejemet. Anyaaa, miért nem tudtál egy ici-picivel szebbnek szülni?
- Te tényleg ilyen nagyon hülye vagy? – kapta fel hirtelen a vizet Berill, mire felemeltem a pillantásomat rá. Az ajkam sírósan lekonyult.
- Most miért? – kérdeztem nyafogva.
- Neked komolyan nem tűnt fel, hogy Black… - tette el az asztalra az újságot a barátnőm, mikor hirtelen egy tányér jelent meg pontosan előttem telerakva mindenféle finomsággal. Egy pillanat alatt kiegyenesedtem, óriásit koppant a fejem valaminek hátul. Egy elfojtott nyögés csendült fel mögöttem, én pedig feljajdultam.
- A francba! – hallottam meg Black hangját, miközben az orrát masszírozta. – Tessék, ezt neked hoztam! – nézett rám félszegen, és elém tette a tányért. Gyanakodva meredtem rá, miközben ő bepréselte magát mellém, de nem nyúltam a kajához.
- Mi az, nem szereted? – fordult felém pár perc után meglepetten, mire összeszűkült szemekkel méregettem.
- Megmérgezted? – hajoltam bele az arcába, mire szinte már megszeppenve bámult rám.
- Nem… - nyögte lassan. – Csak azt hittem, ezeket szereted…
- Múltkor mikor kaját kaptam tőled, összeragasztottad a számat – mutattam rá még mindig gyanakvóan. Berill felröhögött. Tényleg új legjobb barátnőre van sürgősen szükségem… – Most mit tettél bele? Bosszút akarsz állni a kvidiccs meccs miatt?
- Semmit – motyogta engem nézve. – Nem akarnak bántani, Shanica – szólalt meg csendesen. Megmerevedtem. Még soha sem szólított a nevemen. Azt hittem, nem is tudja. – Csak azt hittem, örülni fogsz ezeknek – bökött a fejével az előttem lévő tányér felé. Összevontam a szemöldökömet. <Őszintének tűnik…
De még mindig nem mertem enni a kajából.
Black felsóhajtott, majd leemelt egy péksüteményt, és a szájába tömte. Zavartan néztem rá. Nem változott kanárivá.
- Csak most az egyszer higgy nekem, és egyél! – nézett rám komolyan, én pedig tényleg nem tudtam mit mondani. Engedelmesen enni kezdtem. Berill elfüttyentette magát, eloszlatva ezzel a zavart csendet.
- Te még mindig itt vagy? – sandítottam rá ellenségesen. Még mindig nem tudtam neki megbocsájtani, hogy csúnyának tart.
- Muszáj szemmel követnem az eseményeket. Úgy tűnik, Sirius igazán mindent belead… - vont vállat a barátnőm, mire a szemem sarkából a fiúra meredtem. Valóban, mostanában Black nem akkora szemét, mint eddig volt.
Várakozásteljesen meredtem a fiú arcába. Ilyenkor szokta bebizonyítani, hogy tévedek. Ám semmilyen tahó megjegyzés nem jött ki belőle. Csendesen, elgondolkodva evett mellettem. Vagyis inkább piszkálta a kajáját. Aztán bólintott egy nagyot, és egy falásra belapátolta az összeset. Szájtátva meredtem rá.
- Tudunk beszélni? – fordult felém, mire vállat vontam, és hatalmasra tátottam a számat, hogy beleférjen a csokis croissant. Élvezettel habzsoltam Black felajánlását.
- Tényleg elképzelni sem tudom, mit kedvelsz benne – nézett engem a barátnőm fintorogva, de Blacknek intézte a szavait. – Ha mégis visszatérne a jó ízlésed, én bármire kapható vagyok – kacsintott a fiúra, mire Black elvigyorodott.
- Neked van barátod! – vágtam rá mutogatva, mire Berill ránk nevetett.
- Most ne szúrd el, Sirius – mosolygott a fiúra, és intett, hogy menjünk.
Valószínűleg ő itt már sejtette azt, amire én egyszerűen nem jöttem rá.

Szótlanul sétáltunk a parkban, ami meglepő volt. Ritkán bírtunk ki Blackkel két percig veszekedés nélkül. Kivéve, amikor felkészített az RBF-re, akkor csendben voltam. De most… olyan furcsa volt.
- Figyelj, Nózi – torpant meg hirtelen, és rám pillantott, hogy szemben állhasson velem. – Eljönnél velem a bálba?
- Ne… - vágtam volna rá rögtön, mire felemelete a kezét.
- Ne mondj még semmit, csak hallgass meg! – mondta szokatlanul türelmesen és kedvesen, mire a számra fagyott az utolsó betű. – Szeretnék veled elmenni a bálba. Nem azért, hogy idegesítselek, vagy hogy összevesszünk. Csak szeretnék veled lenni holnap este. Sütit enni és az összes undorító édes maszlagot, amit szeretsz - Hohohó, csak kezd kibukni belőle a tahó… - Szeretnék beszélgetni veled, úgy, hogy nem veszünk össze. És táncolni…
- Nem is tudok táncolni! – vetettem közbe hevesen, mire várakozóan rám nézett, majd elvigyorodott.
- Szerencséd van, ugyanis én remekül táncolok!
Ha azt hitte, ettől jobban fogom magam érezni, hát tévedett! Még inkább elment az önbizalmam. Black felsóhajtott.
- Szeretnélek szép ruhában látni…
- Nincs is még ruhám – vetettem ellen.
- Megtennéd, hogy két percre befogod? – fogyott el a türelme. Hoppá, hoppá! Tényleg nem tudja visszafogni… Egyszerűen kitör belőle a fertelmes modora. Dehát nem tehet róla, hiszen ő egy szemét… - Tök mindegy, mi lesz holnap a bálon, szeretném veled tölteni azt.
- Ez majdnem úgy hangzott, mintha randira hívtál volna – szólaltam meg meglepetten.
- Mert randira hívtalak – vágta rá Black nyugodtan. Gyanakodva néztem őt. Ártatlannak tűnt.
- Szó sem lehet ró…! – kezdtem, de hirtelen magához rántott, és átölelt.
- Kérlek szépen, gyere el velem! – suttogta a fülembe, de én teljesen megdermedtem. Hogy mi van? Nem tudtam koncentrálni a mondandójára, most, hogy ilyen közel volt. Összeért a mellkasunk. A fejem pedig a vállán pihent. Vagyis öt centivel lejjebb, mert addig nem értem fel. A szívem majd kiugrott a helyéről. – Csak adj nekem egy esélyt!
Azzal már el is engedett, és mélyen a szemembe nézve ellépett mellőlem.
- Csak gondold át!
És ott hagyott.
Az illatát viszont még mindig éreztem.

- Szerinted tartanom kellene Blacktől? – kérdeztem euforikus állapotban, miközben az ágyamon ültem. Berill az ölébe ejtette a könyvét.
- Szerinted – nyomta meg a szót – tartanod kellene Blacktől? – felkaptam a fejemet.
- Én is ezt kérdeztem.
Berill felsóhajtott.
- Nézd, valószínűleg még Sirius se érti teljesen az érzéseit. De hát mit vársz tőle, férfiból van – nézett mélyen a szemembe. – Bármit is gondolsz, én azt látom, hogy megváltozott. Közvetlenebb lett… - magyarázta a barátnőm megnyugtatóan, én pedig egyetértően bólogattam. – Persze, le is süllyedt a szintedre – vetette oda egyhangúan, mire már felszívtam magam. – De… - morcosan kifújtam a levegőt. – Szerintem megszeretett téged, csak mivel ő soha sem kapott szeretetet, fogalma sincs, hogy mi az, amit érez, és nem tudja hogyan lehetne kifejezni.
- Szerelmes belém? – hökkentem meg. Háháhá! Na, látod, Blacknek mégis van ízlése!
Berill megrázta a fejét.
- Nem hiszem. Még nem. Egyszerűen csak érdekled… - hirtelen elgondolkozott. – Szeret veled lenni, és keresi a társaságodat.
- Mert élvezi, ha szívathat – puffogtam.
- Minden bizonnyal azt is – vont vállat a barátnőm. Hogy én hogy nem bírom őt néha! - De többről van szó. Látom, hogyan néz rád. Te vagy az új csillogó baba, ami a másik háromszáz közül végre érdekli.
- Szóval csak kíváncsi… - tettem a számra a kezemet. Berill ismét a fejét rázta.
- Nem teljesen. Kíváncsi, de nem azért, mert nem kaphat meg.
- Hát akkor miért? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Azért – hajolt hozzám közelebb -, mert ilyen szörnyen egyszerű vagy!
Próbáltam meg sértésnek venni, de lehetetlen volt nem annak venni. Ajkamat felhúzva vicsorogtam rá.
- Néha olyan könnyű elfelejteni, hogy szeretlek – morogtam, mire Berill felnevetett.
- Mindegy is. Szörnyen hülye vagy, ha nem jössz rá magadtól, mit akar tőled Sirius – vetette még oda, mire beszívtam a számat. – De Shanica!
- Hm?
Berill elmerengve nézegetett.
- Nem tudom, hogyan alakulnak majd a dolgaitok Siriusszal, de nem kételkedj az indítékaiban. Nem fog téged bánatani.
- Naná, hogy nem, mivel biztosan nem megyek el vele a bálba! – vágtam rá hevesen.
Mégis… Berill szavai igazul csengtek.
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9284