Vérbosszúra éhezve by Bettiiyy
Tartalom: Remus Lupin ígéretet tett. A megtámadásának éjszakáján volt egy szemtanú, akinek köszönhetően Greybacket az Azkabanba zárták.
Ám a vérfarkas bosszút esküdött. Kerüljön bármibe, de megöli a tanút.
Vajon mi történik, ha Greyback kiszabadul, és mindent megtesz azért, hogy valóra váltsa a halálos ígéretét? Képes lesz így Remus betartani az esküjét; hogy ha kell, az élete árán is megvédi a Greyback ellen tanúskodó lányt?
Categories: Általános, Romantikus SzereplĹ‘k: James Potter, Lily Evans, Remus Lupin, saját szereplő, Sirius Black
Műfajok: akció, krimi, regény
Figyelmeztetések: durva nyelvezet, erőszak
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 6 Befejezett: Nem Word count: 21574 Olvasták: 511 Published: 2017. 03. 16. Frisstve: 2017. 06. 02.
Megjegyzések a történethez:
Remélem, tetszeni fog nektek. :) Mivel ez mégis csak egy krimi lassan indulnak be az események, viszont a harmadik fejezet utántól garantáltan izgalmassá fog válni a történet. ;)

1. Első nap a gyakorlaton by Bettiiyy

2. Új társ by Bettiiyy

3. 11 by Bettiiyy

4. A bál by Bettiiyy

5. Az igazság by Bettiiyy

6. Nulla by Bettiiyy

Első nap a gyakorlaton by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
"A Harry Potter könyvek szerepl?i és világa kizárólag J. K. Rowling teremt? fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem ?ket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt."
A mi közös történetünk 1968-ban kezdődött. Talán Te nem is sejted, de azon az éjszakán – akármilyen gyenge is voltál- megmentetted az életemet. Én pedig azóta sem tudtam neked köszönetet mondani érte. Egyetlen ígéretet tudtam csupán Neked tenni a sietség hevében, hogyha eljön az ideje, én melletted leszek, és meg foglak Tőle védeni...
Azóta azonban tizenegy év telt el, de akármennyire kerestelek, soha sem találtalak meg. Ha nem tudnám, hogy az a rohadék még mindig az Azkabanban van, attól tartanék, hogy megszegtem az eskümet. De Ő még mindig ott van…
De már csak 12 napom maradt, hogy megtaláljalak, és vigyázzak Rád.



„Ma újból abban reménykedtem, hogy téged láttalak. Csinos nő volt, akár te is lehettél volna. Remélem, egyszer újból találkozni fogunk. Addig is mindent megteszek, hogy sokkal erősebbé váljak… Egy nap meg foglak találni, hogy melletted legyek, mikor szükséged lesz rám. Már csak 12 nap van hátra…
Én nem felejtettem el.
1979. október 4."


- Várjon! – kiáltottam egy fiatal, felkonytolt hajú nő után, miközben mindent beleadva rohanni kezdtem utána. De Ő nem állt meg… Tovább tipegett apró tűsarkain.
Oldalra sem nézve szaladtam a zebra felé, és csak a kiváló hallásomnak volt köszönhető, hogy az utolsó pillanatban vissza tudtam lépni a járdára, és az úton suhanó autó nem ütött el. A lámpa vörösre váltott, Ő pedig eltűnt.
Toporogva vártam, hogy a lámpa zöldre váltson, ám mikor éppen egy autó sem járt a közelben, fogtam magam, és gyorsan átrohantam a piros jelzésű zebrán. Őt azonban nem láttam…
Végigrohantam a legforgalmasabb útszakaszon, de nem sikerült megtalálnom Őt.
Elkeseredetten fújtam ki a levegőt, miközben a mellkasomra szorítottam a kezemet. Legközelebb biztosan találkozni fogunk…
Még egyszer körbenéztem, de csak a dolgukra siető muglikat láttam mindenfele, ahogyan egy-egy érkező buszra szállnak. Forgalmas hely volt ez a London. Halk sóhajjal indultam el én is a saját dolgomra.

- Hát te meg hol voltál? – csapott a hátamra vigyorogva Tapmancs, miközben én majd kiköptem a tüdőmet.
- Azt hittem, Őt láttam – nyögtem ki nagy nehezen, mire mind a két barátom tekintete egy pillanat alatt elkomorult.
- El kellene engedned őt… - szólalt meg halkan Ágas, miközben beléptünk a terembe. – Túl régen történt, nagy az esélye, hogy soha nem fogtok találkozni. Ráadásul, azt sem tudod, kicsoda ő…
- Ígéretet tettem neki – zártam le a témát, miközben leültünk a helyünkre.
- De nem megszeghetetlent – nézett mélyen a szemembe Ágas, majd előre fordult a tanári emelvény irányába. Nem értette…
- Jó reggelt, osztály! – lépett be a szőke hajú professzorasszony a terembe, mire az egész diáksereg elnémult. – Rögtön a lényegre térek – dobta le a kezében tartott irathalmot az asztalára, majd szigorúan végigmért minket. – A Minisztérium abban a lehetőségben részesített bennünket, hogy ma ellátogathatunk oda – kezdett bele, mire hatalmas zsivaj tört ki a teremben. – Elhallgatni! – kiáltott ránk, mire egy csapásra elnémult az osztály.
- Tiszta Mordon… - hallottam meg Ágas suttogását magam elől.
- Ezen felül a szakmai gyakorlatuk is kezdetét veszi – nézett végig rajtunk szigorúan a professzorasszony. – Elvárom, hogy a legjavát nyújtsák annak, amit tőlünk tanultak, és ne hozzanak szégyent az iskolánkra. A nap végén beosztjuk önöket egy-egy auror mellé, aki majd segíti és beavatja önöket a munka rejtelmeibe. Természetesen bizonyos terepmunkákra is kötelező lesz eljárniuk, de nem engedélyezett, hogy veszélybe sodorják magukat, ezért amikor támadásokhoz és párbajokhoz hívják ki a segítőiket, önöknek a Minisztériumban kell maradniuk. Aki megszegi ezt a szabályt, az az aurorképzőből is repülni fog!
Felsóhajtottam, amikor megláttam, hogy Ágas és Tapmancs összevigyorognak. Biztos voltam benne, hogy minél előbb azon lesznek, hogy megszeghessék ezt a szabályt. Nyílt titok volt, hogy még soha senkit sem csaptak ki amiatt, mert titokban ellógott a mentora után egy támadás helyszínére, majd segített leverni a halálfalókat.
- Most, hogy ezt tisztáztuk, kérem önöket, hogy jöjjenek utánam! Indulunk a Mágiaügyi Minisztáriumba!
Viszonylag rendezetten hagytuk el a termet, de mindenki megállás nélkül arról susogott, hogy mennyi minden vár majd ránk a szakmai gyakorlatunk során. Én szótlanul sétáltam a barátaim mellett, oda sem figyelve miről fecsegnek. Biztos voltam benne, hogy valami szabályszegésen törik a fejüket.
- De tanár úr, én csak segíteni akartam! – hallottam meg egy síró lánynak a hangját, mire az egész osztály megtorpant, hogy elsőkézből láthassák a történteket.
- Nem érdekel, Ms Potts! – recsegte Mordon hajthatatlanul, miközben végigsétált a folyosón. – A szabályok változtak! Amit eddig elnéztünk, mostantól nem fogjuk! Engedély nélkül belógott egy halálfaló támadás leverésének helyszínére, így az iskolai jogviszonya ezennel megszűnt!
- De Mordon professzor! – sietett a lány az aurorparancsnok után, mire jelentőségteljesen a barátaimra néztem.
- Mi az? – kérdezte Sirius felvéve a Blackekre jellemző gőgös arckifejezését.
- Ez vár rátok is! Gondoljátok át rendesen! – tanácsoltam a mellettem álló két fiúnak, mire azok megvonták a vállukat, de azért láttam rajtuk, hogy fontolóra vették, hogy végrehajtsák-e, hogy kilopakodnak egy párbaj vagy egy támadás helyszínére.
- A zsupszkulcs hamarosan indul, legyenek szívesek ideállni! – hallottuk meg a professzorasszony hangját. Az egész osztály egy emberként csődült egy skarlátszínű köpeny köré. Aztán már csak az erős rántást éreztem a köldökömnél, és elfogott a gyomorforgató érzés.
Természetesen már mindannyian állva érkeztünk meg. Volt idő, mikor még képtelenek voltunk egy zsupszkulccsal talpon maradni, de azóta, mióta befejeztük a Roxfortot már rég belejöttünk a gyakorlatba. Itt, az aurorképzőben pedig biztosan megtanultuk volna – ha addig nem is-, hiszen közkedvelt utazási forma volt. Mindenhova így mentünk mindig, ha osztály együtt készült valahova.
Majdnem tátott szájjal néztem körbe. Rég nem jártam a Minisztériumban, de akkor nem volt időm semmit sem alaposan szemügyre venni. Varázslatos volt minden, pontosan úgy, ahogyan azt egy Mágiaügyi Minisztériumtól elvárja az ember. Rengeteg ember nyüzsgött mindenfele, de érdekes módon a várttal ellentétben nem volt óriási a zsivaj. Egy bűbájnak köszönhetően kényelmesen lehetett mellette beszélgetni.
A barátaimra pillantottam. Míg Ágas fülig érő szájjal nézett végig mindent, addig Sirius unottan méregette a falakat. Néha hihetetlenül Black tudott lenni…
- Kövessenek, kérem! – hallottuk meg a tanerő hangját, mi pedig készségesen hagytuk, hogy végigvezessen minket a hatalmas épületen.
A nap végére kissé fáradtan, de izgatottan vártuk, hogy kit melyik auror mellé fogják beosztani. Nekem nem voltak olyan nagy elképzeléseim, mint Ágasnak vagy Tapmancsnak. Egyszerűen hálás voltam, amiért vérfarkasként egyáltalán ide járhattam. Bármilyen mentornak örültem.
- Remélem, valami csinos nő lesz az – hallottam meg Sirius elképzeléseit, pontosan akkor mikor a professzorasszony megszólalt.
- Applegate, Tobias!
- Jelen!
- Fáradjon Mr Dups után. Mostantól együtt dolgoznak! – küldte az osztálytásunkat egy fiatal auror után, aki komolyan fogadta a fiút, majd elmélyült, de távolságtartó beszélgetés közben távoztak. Lassan végigmértem a minket segítő aurorokat, aki a fal mellett felsorakozva várták, kiket osztanak be melléjük. Voltak köztük idősek is és fiatalok is. A többségük férfi volt, de szép számmal akadtak nők is.
- Lupin, Remus! – hallottam meg a nevemet, mire előre léptem. – Kövesse Mr Galitzinet!
Egy fiatal, mosolygós férfi intett nekem, mire megkönnyebbülten felé léptem.
- Nagyon örülök, Emett vagyok! – fogott velem kezet a fiatal segítőm, majd az ajtó felé intett. – Megmutatom az irodánkat. A kolléganőmmel, Blairrel osztozunk egyen. Ha jól láttam, az egyik osztálytársad is velünk lesz… - magyarázta egy szuszra, és én csak bólintottam egy aprót. – Holnap reggel nyolcra várunk majd téged, ott majd megbeszéljük, milyen feladataid lesznek aznapra… Itt is vagyunk! – nyitotta ki előttem az ajtót.
- Holdsáp! – kapta rám vidáman Tapmancs a pillantását, melyet eddig az előtte ülő, felhúzott orrú nőn legeltetett.
- Úgy tűnik, jóban lesztek – mosolygott rám Emett, mire hálásan néztem rá. Más tanár Sirius kirohanása miatt már rég leírt volna minket. – Mindent megtudtatok beszélni? – fordult a kolléganője felé a mentorom, mire a nő elhúzta a száját.
- Túlságosan is – morogta, majd ránk sem nézve elkezdett pakolászni a táskájába. Emett nem szólt semmit a barátságtalan viselkedése miatt, csak huncutul csillogó szemekkel ránk kacsintott.
- Akkor úgy gondolom, mára befejeztük. Holnap találkozunk, fiúk! – intett nekünk, mi pedig egy gyors köszönés után kirongyoltunk az irodából.
Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Tapmancs a levegőbe boxolt.
- Ez az! – szorította össze a száját boldogan, mire kíváncsian néztem rá. – Bejött!
- Micsoda?
- Mondd, neked mi van a szemed helyén? – kérdezte meglepetten, miközben a nyakamba karolt, és elkezdett tolni a kijárat felé. – Láttad azt a csajt? Egész nap össze leszek vele zárva… - tette hozzá kajánul reményteljesen, mire megforgattam a szemeimet. – Pontosan ilyen reményeket fűztem az aurorképzőhöz…
- Idősebb nálad – mutattam rá a lényegre, mire rám vigyorgott.
- Ez csak még izgalmasabbá teszi az egészet.
- Pláne, hogy nem is érdekled – lépett el mellettünk Emett kolléganője, majd ránk sem nézve a kandallókhoz sétált. A szűk szoknyába bújtatott csípője csak úgy ringott.
- Tökéletes – sóhajtotta Sirius, míg én lefagyva figyeltem a nőt.
- Azt hiszem, ő utál téged – nyögtem megrökönyödve, de a barátom kedvét ez nem vette el.
- Egy igazi érett nő… - lehelte bárgyún, mire mélyen beszívtam a levegőt, és elnéztem mellette.
- Na, hogy ment? – csapódott mellénk Ágas.
- Tökéletes – összegezte Tapmancs a helyzetét. – Irtó dögös a tanár nénim – tette hozzá szemtelenül, mire elhúztam a számat.
- Az enyém se rossz, bár én egy idősebb aurort kaptam – vonta meg a vállát James, majd kérdően pillantott rám.
- Emett kedvesnek tűnik – válaszoltam szűkszavúan, mire mind a ketten meglepetten pislogtak rám.
- Emett?
- Ilyen jóban vagytok? – ámuldozott Ágas, miközben kiléptünk az épületből.
És akkor megláttam…
Késlekedés nélkül rohantam utána nem törődve a barátiam kiáltásával.
- Várj! – kiáltottam a nő után, miközben átverekedtem magam néhány emberen. – Állj meg!
Ám Ő nem lassított. Továbbra is a park felé lépkedett.
Megszaporáztam a lépteimet, majd rohanásba kezdtem. Mikor rá akart lépni a zebrára, akkor kaptam el a vállát, és fordítottam meg.
Nem Ő volt az…
Teljesen lefagyva, csalódottan engedtem el, az előttem álló, kissé ijedt nőt.
- Ne haragudjon – nyögtem ki lelombozva. – Összetévesztettem valakivel…
Nem felelt, csak vetett rám még egy utolsó, megrovó pillantást, majd gyorsan átsietett a zebrán. Leforrázva álltam a járdán.
- Megvesztél? – fordított meg Ágas a vállamnál fogva, de nem törődtem vele, csak csalódottan kifújtam a levegőt, és a hajamba túrtam. Egy ideig még éreztem magamon a barátom fürkésző tekintetét, de aztán egy hangos sóhajjal elengedett. – Őrült vagy, ha azt hiszed, ennyi év is után fel fogod ismerni…
Nem hittem neki.
Biztos voltam benne, hogy fel fogom Őt ismerni. Akárhány év teljen is el…
De igazából már nem voltam magamban annyira biztos. Mégsem adhattam fel, és szentül kellett benne hinnem, hogy a rögeszmém egyszer valóra fog válni. Hogy egyszer meg fogom Őt találni, ha elég kitartó vagyok. Mert igazából egész életemben ezt csináltam. Megállás nélkül kerestem Őt. Minden fában, fűben, bokorban, Őt lestem, de soha nem találtam meg. Minden egyes nőt leszólítottam az utcán, akinek a haja színe egy picit is hasonlított az Övéhez. De sosem találtam meg… Mindig más arc, más száj és szem nézett vissza rám.
Egyetlen visszanéző szempárban sem láttam azt a bátor lobogást, melyet az Övében láttam. Biztos voltam benne, hogyha meglátnám, azonnal felismerném. De nem találtam meg ezt az erőt egy pillantásban sem...
Pedig ez volt az egyetlen viszonyítási alapom. Ez volt az egyetlen ismertetőjele… Tizenegy évvel ezelőtt ez a tűz éget a szemében.
De még soha egy nőben sem pillantottam meg. Se a Roxfortban, se a muglik világában.
Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán boszorkány-e…
Elkeseredetten emeltem a pillantásomat Ágasra, mire a barátom megértően hátba veregetett.
- Menjünk, igyunk egyet a mungósokkal! – indítványozta, és nem is kételkedtem benne, hogy Lily Evans van a dologban. Hiszen az ápolóknál bevett szokás volt, hogy mindig a Club’s ’n’ pub’s ivóhelyre tértek be az órák után. Bevallom, én is szerettem, hiszen a sör mellett finom volt a hamburger és a sültkrumpli is, emellett nagyon sok varázsló – főleg mungós és auror- volt a kocsmában, holott itt-ott néhány mugli is betért.
Ellenkezés nélkül hagytam, hogy Ágas a kissé zajos romkocsma felé vezessen.
Ami most lezárva volt… Mégis egy tucatnyi ember várakozott előtte. Köztük a mungós Lily is. Ágas egy pillanat alatt fellelkesült, és a lány felé illant, míg mi Tapmanccsal a tömeget pásztáztuk.
- Mi történt? – tették fel többen is a kérdést mellettünk, de válasz nem érkezett rá. Pár auror állta el az utat a bejárat előtt, majd hirtelen Emettet pillantottam meg az érkezők sorában. Egy másodperc sem kellett neki, és észrevett.
- Lupin, Black, ide! – intett nekünk, de a szokásos mosoly elmaradt. Pár lépésre rá a kolleganője követte.
Sirius szeme rögtön megcsillant, ahogy meglátta a nőt, majd a hátamra csapva elindult a mentoraink felé. Számat beharapva követtem.
- Van kedvetek a szabadidőtökben csatlakozni, vagy az ilyesmiket hagyjuk a tanítási renden belülre? – kérdezte halványan mosolyogva Emett, miközben a gesztenyebarna hajú kolléganője csak a szemét forgatta.
- Teljesen mindegy, holnaptól úgyis rögtön berendeljük őket, ha ilyesmi történik. Teljesen mindegy, hogy tanítási idő alatt történik-e ilyen – morogta undokul, mire meglepetten pislogtam, majd a barátomra néztem, ám ő csillogó szemekkel meredt a nőre.
- Én szívesen bemennék – vontam meg a vállamat. Úgy döntöttem, észre sem veszem ennek a nőnek a megjegyzését. Nem volt éppen kedves.
- Ez a beszéd! – vigyorodott el Emett, majd komoly arccal az aurorok fel indult. – Velünk vanak! – mutatott ránk, mire szó nélkül beengedtek a kocsma ajtaján.
- Mi történt? – kérdeztem a mentoromat, miközben a lépcsőn siettünk le.
- Egyelőre annyit tudunk, hogy egy holttestet találtak a mosdóban… - felelte a szőke hajú Emett. – A tulaj talált rá még nyitás előtt.
- Egy dolgozó? – kérdeztem rögtön, miközben szemrevételeztem a pultot, és az üresen álló asztalokat. Minden olyannak tűnt, mint mindig volt. Egyedül egyetlen dolog volt szokatlan, a levegőben terjengő enyhe vérszag…
- Nem.
- Akkor valamelyik vendég?
A mentorom megrázta a fejét.
- Soha nem látták még azelőtt…
Ezután némaságba burkolózva követtem a két aurort, akik nem a tulaj kikérdezésével kezdték a munkájukat, hanem rögtön a mosdóba siettek. Emett intett nekünk, hogy kövessük őket. Sirius és én gondolkodás nélkül passzíroztuk beljebb magunkat a mellékhelyiségbe. Először semmit sem lehetett látni a fülkéktől, de ahogy pár lépést megtettünk rögtön megpillantottuk a holttestet.
A mellettem álló barátom beszívta a levegőt.
A halott teste teljesen szét volt szabdalva…
Emett elfüttyentette magát az első megrökönyödése után, majd lassan közelebb lépett a tetemhez. Sirius mentora lélegzetvisszafojtva követte, miközben a tűsarkúba bújtatott lábát átemelte a holttesten.
- Mivel szabdalták így fel? – kérdezte tűnődőleg Emett, majd lehajolt a halotthoz. – Harminc körüli… - kezdett bele az azonosításba, miközben kiforgatta a férfi zsebeit. – Varázsló – emelte fel a halott pálcáját. – Iratok nuku.
Közelebb léptem a holttesthez. Bennem rekedt a levegő…
Rálátva a sebhelyekre már tudtam, mi a válasz a mentorom kérdésére, hogy mi okozta a férfi halálát…
Vérfarkas támadás.
Sápadtan meredtem a szétszabdalt testre, miközben éreztem, hogy a szoba egyre kisebb lesz körülöttem. Újból felcsendültek előttem a régi emlékek. Az illatok. A színek.
A sátor, amelyben az apámmal nyaraltunk. Az az este…
- Emett… A mutatóujja… - hallottam meg Sirius mentorának az elképedt, mégis félelemmel teli hangját, mely rögtön kizökkentett a gondolataimból, amik arra késztettek, hogy újból átéljem az éjszakát, amikor Greyback megtámadott, és kis híján engem is megölt.
- Mi van vele? – kérdezte a helyzethez képest vidáman a férfi, oda se nézve a holttest mutatóujjára.
De én akkor már láttam, merre mutat…
A levegő kipréselődött a tüdőmből. Szédelegve meredtem a csap alá rajzolt, véres, apró számra.
Lehunytam a szememet, miközben a szívem eszeveszett tempóban verte a bordáimat, ám mikor újból kinyitottam a pilláimat, a szám továbbra sem tűnt el.
Reszketeg lélegzettvételt halottam Sirius metorának irányából, de én csak a számra meredtem.
Csupán véletlen lehet…
Nem lehet hozzá semmi köze. Csupán véletlen…
Azonban hiába próbáltam ezzel a mondattal nyugtatgatni magam, nem tudtam.
A 12-es szám továbbra is ott vöröslött a mosdó alatt, pontosan úgy, mint az én naplómban a visszaszámolt idő.
12 nap.
És ő kiszabadul az Azkabanból…
Új társ by Bettiiyy
Kuncogva szorítottam a számra a kezemet, mikor meghallottam apa hangját.
- Remus, most már gyere elő! – kiabált a sötétbe, de nem látott meg a bokor mögött. Pedig a cipőm sarka kilógott mögüle. – Rem, ez nem vicces! Vissza kell mennünk a sátorba, már lassan reggel lesz…
Apa szörnyen rossz volt bújócskában, éppen ezért eszembe sem jutott, hogy hallgassak az unszolására. A játék csak akkor ért véget, ha megtalál.
Akkor még nem is sejtettem, hogy az én játékom egy életre véget ért… Mert Ő megtalált.
- Remus! – hallottam meg újból a távolodó hangját, mire elvettem a szám elől a kezemet. Ha apán múlik reggelig nem fog megtalálni. Elszámoltam harmincig, majd vigyorogva kikukucskáltam a bokor mögül. Egy borostyánsárga szempár nézett egyenesen az arcomba. Meleg leheletének bűze az orromat facsarta.
Rettegve, tátott szájjal emeltem fel a fejemet, hogy az állatra meredjek. Nem tudtam megszólalni, az egész testemet elöntötte a csontomig hatoló félelem. Halkan felnyögtem, aztán csak az éles, sárga fogakat láttam.
A szemem elé tartottam a karomat.
- Áááá! – éles fájdalom cikázott végig a könyökömnél, majd egy szempillantás alatt égve szétáradt a testemben. Az állat morogva ráncigálta a bőrömet, míg én sikítva próbáltam meg minél messzebbre kerülni tőle. – Apppp-paaaa! – ordítottam mit sem törődve az arcomon végigpatakzó könnyekkel.
Aztán a szörny elengedett, én pedig hangosan zihálva feküdtem a földön. Ám a következő pillanatban újból belém hasított a fájdalom, összerántva az egész testemet.
A lábamat ragadta meg az állat, és kezdte el tépni rajta a bőrt. Sikítva könyörögtem azért, hogy engedjen el. Nem eresztett. Hatalmas mancsát a mellkasomra fektette, és úgy tépte a lábszáramon a bőrt, miközben az eleven húsról lecsorduló vért nyalogatta.
A szemem előtt fehér pöttyök táncoltak, miközben a fülem zúgva nyomta el a felettem álló farkas zihálását.
Hirtelen az avar zúgását hallottam meg, én pedig fellélegeztem. Apa eljött. Megment...
Azonban apa széles vállai és hatalmas termete helyett egy apró alak botladozott ki a bokorból. Egy másodpercre megtorpant, és az idő lelassult. Megszeppenve meredt a felettem tornyosuló állatra, majd óriási, karamellbarna szemeit rám meresztette. A szája elnyílt a félelemtől, majd élesen felsikoltott.
A fejem oldalra bicsaklott, és elnyelt a szemeim előtt táncoló fehér fényesség…
Az utolsó, amit láttam, a lány szemében égő bátor tűz volt, amikor a pillantását egyenesen a felé ugró farkasra szegezte…


Zihálva ültem fel az ágyamban. Újból ez az álom…
Néha, ha túlságosan belehergelem magam Greyback szabadlábra helyezésébe, akkor mindig újra éltem azt az estét, mikor megtámadott. De ezek az álmok soha nem úgy értek véget, mint ahogyan az a valóságban történet. Mikor alszom, Greyback elkapja Őt, és felszabdalja a torkát, majd végez velem is.
Mélyeket lélegezve emeltem a hideg ujjaimat a nyirkos mellkasomhoz, miközben megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt. Hátra rogytam a hűvös párnákra, és meredten a plafont bámultam.
El kell ma mennem Mordonhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy az a szemétláda még mindig az Azkabanban van…
Tegnap akárhogy törtem a fejem, és próbáltam elengedni a szívemet szorongató érzést, nem tudtam, nem arra gondolni, hogy ez az egész Greyback műve. Túlságosan egybevágott mindent. A vérfarkas karmolások a férfi holttestén… És a 12-es szám. Pontosan 12 nap volt hátra Greyback szabadulásáig. Hacsak nem lógott meg előbb az Azkabanból… De attól hangos lenne a Reggeli Próféta, nem?
Idegesen túrtam a hajamba, majd az órámra meredtem. Egy óra múlva kelnem kell…
Gyorsan felpattantam az ágyból, és elindultam a fürdőbe. Úgy döntöttem, még reggel, mielőtt bemennék gyakorlatra, azelőtt felkeresem Mordont, hogy nézze meg nekem, Greyback még mindig az Azkabanban van-e.
Negyed óra alatt elkészültem, de csak annak köszönhetően, hogy nem foglalkoztam a reggeli borostámmal. Gyorsan felkaptam az erszényemet és a pálcámat, és már az iskolánkba is hoppanáltam. Tudtam, hogy Mordon itt lesz, hiszen minden reggel az Aurorképzőben nyitott. Szerintem haza sem ment aludni.
- Bújj be! – jött az ajtó túloldaláról a válasz a halk kopogásomra. – Lupin! – recsegte a középkorú tanerő, miközben végigmért. – Mi szél hozott ide, fiam?
- Jó reggelt, tanár úr! – léptem beljebb az irodájába, melyet valósággal elárasztottak a különösebbnél különösebb kacatok. – Egy kérésem lenne Önhöz – kezdtem bele mély levegőt véve, ugyanis tartottam Mordon elutasításától. Ám ő csak a kezével a szék felé intett, hogy foglaljak helyet.
- Mire lenne szükséged, fiam?
- Szeretném megnézni az azkabani iratokat… - kezdtem bele, mire a szeme érdeklődve felcsillant.
- Csak nem találtál valamit, fiam?
- Nem merném ezt állítani… - ráztam meg a fejem, mire Mordon halványan elvigyorodott. – De meg kell valamiről bizonyosodnom.
- Ez esetben csak azt tudom tanácsolni, hogy menj be a gyakorlatodra, ugyanis Carrow kisasszony kikérte az összes iratot még tegnap este – nézett rám elgondolkodva az aurorparancsnok. – Ha szerencséd van, még mindig azok felett görnyed.
- Carrow? – kérdeztem tétován. Fogalmam sem volt, ki lehet az, mégis a neve ismerősen csengett. Talán a Mardekárból?
- Mr Galitzine társa… - segített ki a professzor. Becsuktam a számat, és elgondolkodva meredtem ki az ablakon. Az az undok nőszemély? Sirius mentora?
- Miért kérte ki? – bukott ki belőlem, mire Mordon ijesztően elmosolyodott.
- Azt hiszem, fiam, ehhez nem sok közöd van. Kivéve akkor, ha Miss Carrow beavat téged a gondolataiba – zárta le a témát, én pedig felálltam a székről. Éreztem, hogy ennél többet nem szedek ma ki Mordonból.
- Köszönöm a segítségét, tanár úr! – hajtottam meg kissé a fejemet, majd elindultam az ajtó felé.
- Még valami, Lupin! – állított meg az érces hangja, mikor már a folyosóra léptem. – Bízz a megérzéseidben! Sose csapnak be. A tieid pedig különösen nem…
Bennem rekedt a levegőt, és egy szempillantás alatt Mordon felé fordultam, még a nyakam is belereccsent. Ám ő csak állt az asztala mellett, és szúrós szemekkel nézett engem. Kifújva a levegőt biccentettem felé, majd behúztam magam mögött az ajtót.
Miss Carrow…
Öt perc sem kellett, és már be is jutottam a Minisztérium épületébe. Sietősen a lift felé fordultam, de akkora volt ott az embertömeg, hogy inkább a lépcsőt választottam. Hangosan kapkodva a levegőt kopogtam be Emett irodájába.
- Tessék! – hallottam meg Miss Carrow fáradt hangját, mire benyitottam.
Egyedül ült az íróasztala mögött. A szemei alatt sötét karikák voltak, a haja pedig a sok beletúrástól úgy nézett ki, mint a szénaboglya.
- Korán jöttél – állapította meg szinte már unottan, mikor az órára nézett.
- Neked is jó reggelt! – tegeztem le rosszkedvűen, de ő nem foglalkozott a megjegyzésemmel. – Szeretném elkérni az azkabani iratokat… - léptem a fiatal nő asztala elé.
- Miért? – nézett fel rám végre, kissé összehúzott szememmel.
- Semmi különös, csak… - néztem végig az asztalán lévő mappahalmon. Melyik lehet az?
- Valami a tegnapival kapcsolatban? – kérdezte élénken, miközben felkönyökölt az asztalra, és a tenyerébe ejtette az állát. Most, hogy kíváncsiskodni kezdett, az egész nő megváltozott… A szemei éberen csillogtak, nyoma sem volt rajta arrogáns viselkedésnek, mint tegnap.
- Csak valami, amit meg kell néznem… - mondtam zavartan. Hogyan is magyarázhatnám meg? Hogy is mondhatnám meg Greybacket? Csak kérdés kérdést szülne, és a vége az lenne, hogy kiderülne, hogy minden Greybackkel kapcsolatos információ azért érdekel, mert ő változtatott vérfarkassá.
Legnagyobb meglepettségemre azonban Miss Carrow szó nélkül fordította felém az egyik mappát, de a fürkésző szemeit nem vette le rólam.
Egy szempillantás alatt, mohón, ott az asztalán csaptam fel a feljegyzésekkel teli, vaskos könyvet, és hevesen dübörgő szívvel Greyback nevéhez lapoztam. De nem írtak fel semmit arról, hogy megszökött volna.
Felsóhajtottam.
- Ez érdekes – hallottam meg Miss Carrow hangját, mire összerezzenve felkaptam a fejemet.
A francba… mindent látott.
- Nekem is ez volt az első gondolatom, hogy megnézem, hogy az Azkabanban van-e még… - mutatott rám tűnődőleg a pennájával, én pedig összeszorított szájjal figyeltem, mire akar kilyukadni. – De Neked – nyomta meg a szót, miközben kissé előrébb hajolt az asztalra helyezve a súlyát- miért jutott az az eszedbe, hogy megnézd a Greybackről készült feljegyzéseket?
Nagyot nyeltem, majd keresztbe fontam magam előtt a karjaimat, miközben hátradőltem a székben. Nem fogok válaszolni a kérdésére…
- Hát jó… - dőlt vissza a székében, mikor rájött, hogy nem fogok neki felelni. Meglepve néztem a szemébe. Azt hittem, nem fogja annyiban hagyni. – Akkor elmesélem, én mire jutottam – nézett mélyen a szemembe, de már rég nem az a daccos, undok nő pillantott rám, aki tegnap volt. Tele volt élettel és a szemeiben, olyan különös fény égett, amelyet eddig csak egyszer láttam az életem folyamán. Feszülten meredtem az arcára, míg a feljegyzései között keresgélt.
- Szerintem vérfarkas támadásról lehet szó – hajolt újból előre a székében. – De az az igazság, nem vagyok benne teljesen biztos… Mindenesetre megemlítettem a mungosoknak. Ők azt mondták, nem kizárt ez a lehetőség sem, mivel karmolásnyomokra emlékeztetnek a sebek. De a vizsgálatok fogják kimutatni. Bármilyen nagyobb testű állat is lehetett szerintük… vagy egy sötét átok… - tűnődött el egy pillanatra a falat nézve, majd rám meredt. – Éppen ezért egy kicsit előre nyomoztam, és megnéztem Greyback adatait. A nyilvántartás szerint az Azkabanban van – sóhajtott fel, és elhúzta a száját. – Kár… - lehelte- bármennyire jól hangozna, nem lehetett ő... Viszont más vérfarkasról nem tudok, aki a nyilvántartásunkban szerepelne, mint bűnöző. Maximum Flyning, de ő nem amiatt híresült el, hogy embereket támadna meg…
Nem bírtam ki, hogy ne fészkelődjek. Csak eljutott a beszélgetésünk a vérfarkasokig.
- Viszont biztos nyomozást tényleg csak akkor tudunk elkezdeni, ha kiderül, valóban vérfarkas támadásról van-e szó… Addig kénytelen vagyok az emlékeimre és a megérzéseimre hagyatkozni – merengett hangosan, de már nem voltam biztos benne, hogy engem akar beavatni. – De az aggasztóvá teszi az egészet, hogy neked is Greyback jutott az eszedbe először… - nézett rám elgondolkodva. – Kíváncsi vagyok, honnan jött az ötlet…
Még mindig nem feleltem neki, hiába méregetett válaszra várva.
- Szerintem meg kellene várnod a hivatalos állaspontot a sebekkel kapcsolatban – néztem végül rá már-már szervtelenül, így igyekezve elterelni a témát arról, hogy én miért gyanúsítom Greybacket. Mert hiába van az Azkabanban, még mindig őt gyanúsítom… Valami nem hagy nyugodni. De erről neki nem kell tudnia.
- Lehet igazad van – dőlt hátra a székében, majd fáradtan megvakarta a szemeit. – De valami nem hagy nyugodni… - nézett rám újból, mire elnyílt az ajkam.
- És pedig? – kérdeztem, és megpróbáltam unottnak tűnni.
- Nem tudom… megérzés – vont vállat, mire felsóhajtottam. Megadtam magam.
Azt nem mondhatom el, én miért gyanúsítom Greybacket, de rávezethetem arra…
- Greyback szabadulása tegnaphoz viszonyítva 12 nap múlva lesz… - hunytam le a szemeimet. A szívem a torkomban dobogott.
- Te honnan...? – kezdett bele, de aztán hirtelen elkerekedett a szeme, és Greyback kartonjáért nyúlt, hogy ellenőrizze a szavaim pontosságát.
- A mosdó alatti szám pedig…
- Tizenkettő – fejeztük be egyszerre.
Elkerekedett szemekkel meredt rám, miközben egyre sápadtabb árnyalatot vett fel az arca. Aztán a szemét aggódva az asztalra szegezte, miközben ide-oda cikázott a papírhalmok fölött a tekintete, de biztos voltam benne, hogy a gondolatin kívül semmit sem lát azokból.
- Nekem most… - állt fel hirtelen, és a kabátjáért nyúlt, de a keze és a hangja remegését nem tudta elrejteni. – El kell mennem – fejezte be, és már az ajtónál is volt. Nem nézett rám, de még így is láttam a szemeiben a színtiszta félelmet.
Elgondolkozva meredtem a csukott ajtóra, melyen kisietett. Elég furcsa volt ez egy aurortól… Mi nem így reagálunk, ha valakit kiengednek az Azkabanból.
Hacsak nem Greybackről volt szó…
Egy szempillantás alatt pattantam fel, és téptem fel az ajtót, de egyenesen Emettel találtam szembe magamat.
- Lupin! – kiáltott fel meglepetten. – Korán jöttél – mosolygott rám, miközben az asztalához sétált.
- Miss Carrow… - kezdtem bele, de a szavamba vágott.
- Á, igen. Találkoztál vele? – vigyorgott töretlenül. – Azt mondta, van egy kis elintéznivalója, és hogy vegyem ma át Blacket.
- Igen, beszélgettünk a tegnap estéről – tettem hozzá, miközben leültem Emett asztalával szemben. Ám a mentoron csak felhorkantott.
- Gondolom a te fejedet is a vérfarkastámadással kapcsolatban tömte… - nézett rám huncutul csillogó szemekkel, mire lassan bólintottam egyet. – Ne foglalkozz vele! – legyintett, miközben ledobta a kabátját, és leült. – Blair túl sokat lát bele a dologba. Szerintem egészen másféle gyilkosságról van szó – kacsintott rám. – Más állat ejtette sebek lehetnek azok…
Biztos voltam benne, hogy nincs igaza. Minden teliholdkor láttam a saját testemen azokat a karmolásokat, mikor önmagamat marcangoltam. De mégsem mondtam semmit.
- Akkor honnan…? – kezdtem bele, de Emett felsóhajtott, és belém fojtotta a szót.
- Blair remek auror. Tényleg – nézett a szemembe. – De most nem beszámítható, mivel hagyja, hogy az előítéletei befolyásolják a nyomozást…
- Nem értem.
Emett mély levegőt vett, majd csukott szemekkel megnyomkodta az orrnyergét.
- Fogalmam sincs, honnan vette a fejébe, hogy ez egy vérfarkastámadás. De teljes szívéből gyűlöli őket.
Beszívtam a levegőt, miközben éreztem, hogy a szívem egy pillanatra kihagy.
Mit tenne velem Miss Carrow, ha kiderülne, hogy vérfarkas vagyok?
- Értem – szólaltam meg végül legyőzötten. Mély levegőt véve zuttyantam le a székre.
Biztosan nem hagyná, hogy befejezzem az Aurorképzőt…
- Emett! – nyitott be az ajtón hirtelen Miss Carrow. Az arca kipirult volt a futástól, nyoma sem volt rajta a pár perccel ezelőtti félelemnek. – Kölcsönadnád nekem mára Lupint?
Meglepetten kaptam fel a fejemet, és még a mentorom szája is tátva maradt.
- Pe-persze – nyögte ki meglepve, még mindig a társát nézve. Nem mozdultam. Mit akarhat tőlem?
Meredten néztem az ajtóban várakozó nőt, de nem mozdultam.
- Menj! – biccentett a fejével a folyosó felé Emett. Lassan felálltam, majd zsebre tett kezekkel elindultam az ajtó felé. Már nem akartam annyira Miss Carrow-val menni.
- Köszi – kacsintott a mentoromra a nő, és már ki is perdült az irodából. - Segíts nekem! – nézett mélyen a szemembe, mikor becsukódott mögöttem az ajtó. – Úgy sejtem, te vagy az egyetlen, aki hisz nekem. És tudom, hogy jóval többet tudsz, mint bevallod. Nem érdekel, hogyan, de segíts nekem bebizonyítani, hogy ez egy vérfarkas támadás – nézett mélyen a szemembe. A pillantásában különös tűz égett. Nagyot nyeltem.
- Miért? – kérdeztem rekedten. Feszélyezett a jelenléte, most, hogy tudtam, mennyire utálja a fajtámat, holott tisztában voltam vele, hogy az emberek többsége pontosan így érez a vérfarkasokkal kapcsolatban.
- Azért, mert a hulla eltűnt a Mungoból…

Tíz perc sem telt bele, és már az egész Minisztérium hangos volt attól, hogy a hulla, amit tegnap a Mungoba vittek kivizsgálásra szőrén szálán eltűnt, mielőtt azt bárki megvizsgálhatta volna.
- Most már senki sem hisz nekem – morogta Miss Carrow, miközben megpróbálta magát átverekedni az embertömegen. Nem mondtam semmit, hiszen biztos voltam benne, hogy nem hozzám szólt.
- Blair! – hallottam meg egy túlságosan nyájas hangot, és csak egy másodpercen múlt, hogy meg tudtam torpanni, hogy ne menjek neki a hirtelen lefékező Miss Carrownak.
- Lucius… - fordult meg az előttem álló nő, és addigra a szőke Malfoy is beért minket. Jól emlékeztem erre a sápadt arcra, hiszen elsőben egyszer megátkozta az egyik évfolyamtársunkat végzős létére.
- Jó újra látni! – érintette meg finoman Miss Carrow karját a férfi, és figyelmesen végigmérte. – Nem is tudtam, hogy itt dolgozol.
A mellettem álló nő nem felelt, csak megvonta a vállát.
- Melyik ügyosztályon vagy? – folytatta Malfoy a csevegést, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – Ááá, Lupin! – mért végig fennhéjazó hangnemben, mire csak a szemem forgattam.
- Ő az utánpótlás.
- Milyen utánpótlás? – vonta fel a szemöldökét Malfoy.
- Auror – felelte rezzenéstelenül Miss Carrow. A válaszaiból úgy éreztem, kedveli a férfit. Aki most megnyúlt arccal meredt a nőre.
- Veszélyes munka – bökte ki végül, mire az előttem álló nő csak bólintott.
- Néha az – zárta le a témát.
- Ez esetben mindenféleképpen várlak az esti partinkon. Cissy biztosan örülne neked – mosolygott hűvösen a mellettem álló nőre Malfoy. Mégis honnan ismerhetik egymást, hogy ilyen jóban vannak? – És feltétlenül hozd magaddal a tanítványodat! – biccentett felém hűvös szemekkel, én pedig meglepetten hőköltem hátra, aztán egyszerűen csak megfordult, és elsétált. Igyekeztem nem fintorogni, mikor odafordultam Miss Carrow felé.
- Csinosan gyere! – tette a vállamra a tenyerét Sirius mentora, és rám kacsintott. Nyoma sem volt rajta annak az undok, érdektelen nőnek, akivel tegnap találkoztam. Helyette egészen jókedvűnek tűnt a meghívás miatt.
- Miért hívott engem is? Utálja a griffendéleseket – bukott ki a számon, mire az előttem álló nő csak tanácstalanul megvonta a vállát.
- Ez igaz, de már nem a Roxfortban vagyunk, ahol ez még jelentett valamit... Amúgy fogalmam sincs. Talán, hogy legyen kísérőm – felelte könnyedén, de már indult is tovább az embertömegben. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne veszítsem szem elől. Nem a kandallók felé haladtunk, hanem egyenesen a Nagy Csarnokon keresztül a kijárathoz.
Hunyorognom kellett, mikor kiértünk a napfényre, de rendíthetetlenül követtem Miss Carrowot.
- El kell mennünk a Mungoba mielőtt elveszik tőlem a nyomozást – magyarázta eltökélten.
- Miért vennék el tőled? – kérdeztem meglepetten, mire csak megvonta az egyik vállát.
- Nem ismered még a Minisztériumot – mosolyodott el halványan, de semmi öröm nem volt a szemében. – Mindenesetre érdekes, hogy azelőtt eltűnt a hulla, mielőtt be tudták volna azonosítani vagy megállapítani, hogy mi végzett vele… - morfondírozott hangosan, miközben megállt a zebra előtt. – Mit nem vettünk észre?
- Miért nem Emettel nyomozol? – kérdeztem csak úgy mellékesen, de valóban érdekelt, miért engem „kért meg”, hogy menjek vele. – Vagy Siriusszal, ő a tanítványod… Neki kellene megmutatnod, hogyan is működnek itt a dolgok.
- Majd Emett megmutatja neki – felelte hűvösen a nő.
- Nem kedveled Siriust – állapítottam meg, mire Miss Carrow megrázta a fejét.
- Nem erről van szó. Csak úgy érzem, te tudsz valamit – nézett rám, én pedig összeszorítottam a számat. – Nem tudom, mi a titkod, de úgy gondolom, sokat tudsz segíteni nekem…
- Nem akarok segíteni neked – vágtam rá, de nem foglalkozott velem.
- Nem. Te azt nem akarod, hogy a titkod napvilágra kerüljön – fordult velem szembe, és mélyen a szemembe nézett. A szívem hatalmasat dobbant. Úgy éreztem, hogy ismerem ezt a szempárt. – De engem nem érdekel a titkod – fúrta még jobban a karamellszín pillantását az enyémbe. Nagyot nyeltem. – Csak azt érdekel, hogy kiderüljön a nyomozással kapcsolatban az igazság…
- Miért vagy olyan biztos benne, hogy jók az elképzeléseid?
- Ezek megérzések, nem egyszerű elképzelések – sziszegte még mindig engem méregetve.
- Nincs köztük különbség – vontam vállat, és elfordítottam a pillantásomat, majd a tömeget kezdtem el pásztázni.
- Azt csak hiszed, Remus Lupin – suttogta, de még mindig engem nézett. Aztán egyszer csak felsóhajtott, és elfordította rólam a pillantását. – Menjünk a Mungoba, mielőtt leállítanak minket.
- Leállítanak? – kaptam rá a tekintetemet.
- Hogy ne kutakodjunk, nem vérfarkastámadásáról van szó – forgatta meg a szemeit, és elindult a zebrán, mikor zöldre váltott a lámpa.
- És ha tényleg nem arról van szó? – álltam meg a járdán zsebre tett kezekkel.
Persze tudtam, hogy az a halott férfi nem magától halt meg. Azt is tudtam, hogy valóban vérfarkas végzett vele. De nem tudtam, Miss Carrow meddig menne el, hogy ezt kiderítse.
- Ha te is úgy gondolod, hogy nem arról van szó, akkor fordulj vissza, és menj be Emetthez a gyakorlatodra! – nézett rám keményen a válla felett, majd átsétált a zebra túloldalára. Rezzenéstelen arccal figyeltem a magassarkúba bújtatott lábait.
Tudtam jól, hogy nem kellene belekeverednem.
Blair Carrow veszélyes nő volt. Abból a fajtából, mely a legtöbb problémát tudja nekem okozni.
Ha túl sokat segítek neki, és hagyom, hogy nyomozzon, vagy rávezetem dolgokra, akkor egyre közelebb fog kerülni a titkomhoz, és félő, hogy egyszer csak leleplez. Akkor pedig végem van…
Nagyon jól tudtam, hogy Blair Carrow egy szempillantás alatt fel fog engem áldozni, ha a helyzet úgy kívánja. Egy pillanat alatt elintézné, hogy ne tanulhassak az Aurorképzőben, ha kiderülne, hogy vérfarkas vagyok.
Felsóhajtottam, és visszaindultam a Minisztérium felé. Nem kellene belekeverednem.
Zsebre tett kezekkel sétáltam a földet nézve.
De miért tűnt el a hulla? Mi volt ezzel a célja?
Biztos voltam benne, hogy valahogyan Greyback keze volt a dologban.
Miss Carrow nem volt teljesen biztos abban, hogy Greyback a tettes, de én tudtam, hogy ő volt az. Miss Carrow csak arról volt teljesen meggyőződve, hogy vérfarkas támadásról van szó, de innentől kezdve nem tudta, hova nyúljon, kit gyanúsítson. Ő Greybacket már teljesen feladta, hiszen az Azkabanban volt. Habár tudta, hogy Greyback a gyilkosságtól kezdve 12 nap múlva szabadul, szerintem nem hitt teljesen abban, hogy Greybacknek köze van hozzá, hogy a gyilkosság helyszínén a csap alatt egy tizenkettes számot találtunk vérrel írva.
De ha segítek Miss Carrownak, és Greybacket lebuktatjuk, hogy köze van a hullához, akkor az a szemét soha nem fog kiszabadulni az Azkabanból. Örökre ott fog rohadni.
És akkor Őt megvédhetem, hogy soha, de soha ne találhassa meg ez a szemétláda…
Lehunytam a szemem, majd hirtelen az egyik sikátorba surrantam, és a Purgall & Mettel Ltd. feliratú bolt melletti mellékutcába hoppanáltam.
Pont akkor lopakodtam ki onnan, mikor Miss Carrow befordult a sarkon, és egyenesen nekem sétált. Egy szempillantás alatt ragadtam meg a vállait, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
- Késtél – mért végig kifejezéstelen arccal, mint aki teljesen biztos volt a visszatérésemben, majd kikerült, és belépett a Purgall & Mettel Ltd.-be, mely elé hatalmas betűkkel egy „Felújítás alatt” táblát szereltek. Számat alig észrevehetően elhúzva követtem a nőt. Borzalmas természete volt.
Az istápoly első emeletére mentünk, ahol a varázslények okozta sérüléseket kezelték.
- Remus! – hallottam meg Lily hangját a folyosó végéről, mire megtorpantam. A mellettem álló Miss Carrow is megállt, és érdeklődve a lány felé fordult.
- Szia, Lily! – köszöntem a lánynak, és megvártam, amíg beér minket. Lily tanácstalanul meredt a mellettem álló nőre. – Á, bemutatom Miss…
- Szólíts csak Blairnek – nyújtotta a kezét Miss Carrow Lilynek kedvesen, én pedig felvontam a szemöldökömet. Azért kiismertem már annyira ezt a nőt, hogy tudtam, nem lehet őt egy könnyen kenyérre kenni.
- Lily – mutatkozott be a vörös hajú lány is. – Kit kerestek? – fordult újból felém.
- Tegnap beszállítottak ide egy halott, középkorú férfit – kezdett bele Miss Carrow, mire Lily arca elkomorult.
- Igen. Ma reggelre eltűnt…
- Szeretnék beszélni azokkal a gyógyítókkal, akik boncolták volna.
- Az sajnos nem fog menni – vonta meg a vállát Lily. – Derwent professzorasszony ma nem jött be dolgozni, Pye pedig egy sürgős esetet lát el. Rajtuk kívül csak mi voltunk bent, gyakornokok.
- Te és kicsoda? – húzta össze a szemeit Miss Carrow.
- Katie Prewett – válaszolta készségesen Lily.
- Derwent professzor régóta tervezte, hogy a mai napon szabadságot vesz ki? – kérdezte Miss Carrow, mire rá kaptam a szemeimet. Csak nem egy medimágust akar meggyanúsítani?
- Nem – felelte Lily lassan. Láttam rajta, hogy neki is kezd gyanússá válni Miss Carrow kérdezősködése. – Küldött egy üzenetet, hogy megbetegedett.
- Értem – bólintott egyet a mellettem álló nő. Semmi érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. – Láttál valami furcsát tegnap este?
- Nem. Minden ugyanolyan volt, mint a többi másik boncolásnál.
- De nem kezdtetek neki – mutatott rá Miss Carrow.
- Nem. Derwent professzorasszony hirtelen egy patrónust kapott otthonról – ráncolta össze a szemeit Lily. – Az unokájával volt valami…
- Mennyi idős az unokája?
- Most született pár hónapja – vágta rá a lány.
- Mi ilyenkor az eljárás? – kérdezte a mellettem álló nő szinte már unottan. Mégis, ahogyan megrezdült a szempillája rájöttem, hogy ez az egész nyugalom csak egy színjáték része. Feszülten figyelt Lily minden egyes szavára.
- Ha nem kezdtük el a boncolást, és még semmihez sem értünk hozzá a holttesten, akkor ugyanolyan állapotban az egyik kamrába helyezzük a halottat – darálta egy szuszra a vöröshajú lány, mire elmosolyodtam. Lily megmaradt ugyanannak a diáknak, aki az iskolában is mindig becsületesen megtanulta az anyagot.
- Ki felelős azért, hogy a holttest megfelelően legyen elhelyezve, és a terem rendesen le legyen zárva? – kérdezte csak úgy mellékesen Miss Carrow, mire Lily szeme elkerekedett.
- Aki aznap zár – mondta, de hangjába bizonytalanság vegyült. Az auror felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel Lilyre nézett.
- Ki zárt tegnap? – kérdezte, de én már akkor tudtam, mi lesz a válasz, ahogy a vörös hajú lány sápadt arcára néztem. Nagyot nyeltem, lehunytam a szememet.
- Én.
Beszívtam a levegőt.
Lily nagy bajban van.
Záró megjegyzések:
Érthetőnek találjátok? Olvasható? :) Az ilyen nyomozós történetekkel kapcsolatban sosem tudom, hogy mások értik-e, amit leírok. Persze, tudom, hogy még sok a kérdőjel, de ezek szépen lassan kibontakoznak. De maga az eseménysorozat érthető? :)
11 by Bettiiyy
- De miért? – nézett rám könnyes szemekkel Lis. – Van már valaki, akit szeretsz?
Felkaptam rá a szemeimet, és szomorúan elmosolyodtam. Lis tekintete elkomorult, de büszkén felszegte a fejét.
- Milyen lány ő?
Elakadt a lélegzetem, de Lis csak nézett rám. Őszinte kíváncsiság bujkált a szemeiben, úgyhogy zavartan ki-be nyitogattam az öklömet.
- Ő? – néztem fel az égre, majd zsebre tettem a kezeimet. – Bátor… Nagyon bátor lány – mosolyodtam el, és már csak attól is melegség járta át a mellkasomat, ha rá gondoltam. – Kedves és segítőkész – suttogtam. Biztos voltam benne, hogy Ő ilyen lány. Más különben nem jött volna el Greyback tárgyalására, hogy valljon a férfi ellen. – Együtt érző. Okos…
- Ide jár a Roxfortba? – döntötte oldalra szomorúan a fejét Lis.
- Fogalmam sincs… - sóhajtottam fel, majd újból az égre néztem. Bárcsak láthatnám! - Már hét éve nem láttam Őt…
- Ő az első szerelmed? – mosolyodott el keserédesen a mellettem álló lány, mire rákaptam a pillantásomat. Nagyot nyeltem. Lis lehajtotta a fejét. Szeméből egy könnycsepp hullott ki. – Egy ilyen szerelemmel én nem versenyezhetek…”
1977. március 22.


Lily ijedten nézett hol rám, hol pedig Miss Carrowra, aki ajkát kissé beharapva meredt a lányra.
- És biztos vagy benne, hogy rendesen bezártad a kamrát? – tette fel a kérdést a nő, mire Lily megszeppenve bólintott.
- Biztos vagyok benne, mert vissza kellett jönnöm a jegyzeteimért. Akkor leellenőriztem.
- És mindent rendben találtál…
- Igen.
- Milyen varázslatok védik a kamrát? – folytatta a kérdezősködést Miss Carrow, mire idegesen beszívtam a levegőt. Nem tetszett az, amerre haladt a beszélgetés.
- Igazából semmilyen – vont kissé vállat Lily.
- Miért nem?
- Ugyan ki akarna ellopni egy hullát? – kérdezte kissé szemtelenül a lány, mire Miss Carrow szája halványan megrándult.
- Úgy tűnik, van ilyen ember – vonta le a következtetést az auror. – Szóval?
- Riasztó bűbáj van a termen, ha illetéktelenek lépnének be. Azon kívül csak kulcsokkal zárjuk az ajtót.
- Hogyan működik a riasztó bűbájotok?
- Az Emlanthe-félét használjuk itt – gondolkodott el a vöröshajú lány. Értetlenül meredtem a két nőre. Nem ismertem, milyenfajta riasztó bűbájokat árulnak a piacon az erre szakosodott üzletek.
- Ezek szerint, akkor vannak bizonyos emberek, akiknek mindig bejárásuk van a kamrához… - merengett el Miss Carrow.
- Igen. Derwent professzorasszonynak és Pyenak korlátlan délutánonként… Kettőtől bármikor bemehetnek.
- Erről nem is hallottam – vágott a lány szavába Sirius mentora. – Akkor, ha jól értem, a riasztó bűbáj ezen verziójánál meg lehet adni, hogy mely időszakokban, ki mehet be?
- Igen. Órára pontosan – bólintott Lily.
- Kaphatnék erről egy listát?
Lily nem felelt csak elindult a folyosón egy üvegajtó felé. Szó nélkül követtük őt.
- Tessék – emelt le a falról egy vastag mappát. - Ebben van pontosan leírva, ki, mikor, meddig volt a kamrában, és hogy ki, mikor mehet be – magyarázta a lány, majd kinyitotta a papírhalmot. – Bűbáj van a pergamenen, így az magától feljegyzi, ki lépte át a küszöböt.
- Ha jól látom, csak délután kettő és este tizenegy között korlátlan Derwent professzornak az engedélye… - futotta át a szemével a jegyzeteket Miss Carrow. Kissé közelebb hajoltam hozzá, hogy én is meglessem a válla felett.
- Igen. Nekem és Katienek korlátolt – vont vállat Lily, mire Miss Carrow felkapta rá a szemeit a papírok közül.
- Ez mit jelent?
- Nekünk, gyakornokoknak minden egyes alkalommal Derwent professzorasszony vagy Pye engedélye kell, hogy bemehessünk…
- De ha minden egyes alkalommal engedély kell mástól, hogy bemehess a kamrába, hogyan tudtál te zárni? – szűkítette össze a szemeit Miss Carrow.
- Csak bemenni kell engedély – vágta rá Lily. – Utána bárki bármikor kijöhet.
- Ez nem túl biztonságos… - lapozgatta újból Miss Carrow a feljegyzéseket. – Rendben – csapta össze hirtelen a mappát. – Szeretném ezt elkérni, hogy átvizsgálhassuk – emelte meg kissé a papírtömböt.
- Az őrnek az engedélye kell hozzá – mutatott a folyosó másik felére Lily, ahol egy magas varázsló ácsorgott.
- Biztos vagyok benne, hogy meg fogja adni – mosolygott hűvösen a lányra az előttem álló nő. – Szóval nem láttál semmi különöset, amikor visszajöttél a jegyzetedért?
- Nem – rázta meg a fejét Lily. – Minden ugyanúgy volt, mint azelőtt.
- Értem – zárta le a témát Miss Carrow, és elindult az őr felé. – Ó, még valami! – fordult a mutatóujját az arcához emelve. – Mi történik, ha valakinek nincs engedélye a kamrához?
- Elájul, ha belép – nézett mélyen Lily a nő karamellszín szemébe.
- Hmm… az hatásos – biccentett elismerően. – Biztosak vagytok benne, hogy a bűbáj jól működik?
- Kipróbálja? – vágta rá ellenségesen a vöröshajú lány, mire Miss Carrow arca újból megrándult. Felszisszentem.
- Menjünk! – szorította össze a száját a nő, majd visszaindult felénk. Döbbenten meredtünk rá. – Mi az? – kérdezte meglepetten, mire mind a ketten gyorsan bezártuk a szánkat.
- Be akarsz menni, és kipróbálni, hogy működik-e? – kérdeztem elhűlve.
- Igen. Másképp hogyan tudjuk meg, hogy valóban hat-e a kamrán lévő bűbáj? – nézett rám vállat vonva Miss Carrow, én pedig megcsóváltam a fejemet. Nem mertem megkérdezni, de szörnyű gyanúm támadt, hogy talán engem akar beküldeni a kamrába engedély nélkül. Így én ájulnék el. – Mik a mellékhatások?
- Nincs semmi – felelte Lily, miközben mutatta nekünk az utat.
- Mikor tér magához az, aki engedély nélkül lépett be?
- Amikor valaki felébreszti.
- Így nem nehéz bejutni, ha van egy társad… - mutatott rá Miss Carrow. – Ha az egyik átlépi a kamra ajtaját, és elájul, de a társa kint marad, és egy bűbájjal felébreszti kívülről, akkor nagyon könnyen ki lehet játszani a riasztó bűbájt…
- De csak akkor, ha az elkövető ismeri, hogy hogyan is működik pontosan ez a fajta riasztó bűbáj – egészítettem ki az aurort, mire az csak egy aprót biccentett.
- Tehát csak olyan ember lehetett… - vonta le a következtetést Miss Carrow.
- Egy egyszerű stimula itt nem használ, ha valaki elájul – vágott közbe Lily, mire mind a ketten meglepetten rámeredtünk.
- Akkor? – sürgettem a lányt.
- Csak mi, mungosok ismerjük az ellenvarázst – felelte a lány hatalmasra tágult szemekkel. – De ha egyiküknek sincs engedélye az adott időszakra, amikor megpróbálnak bemenni, akkor a riasztóbűbáj rögtön jelezni fog, hiába ébresztik fel az ellenvarázzsal.
- Hogyan jelez a riasztó bűbáj, ha illetéktelenek vannak a kamrában? – kapott a szón Miss Carrow.
- Egyrészt elájul az, aki belép, és nincs engedélye – válaszolt Lily készségesen. – Másrészt küld egy patrónust a központba.
- Kinek a patrónusát? – vágtam rá, pontosan abban a pillanatban, mikor Miss Carrow egy másik kérdést tett fel.
- Melyik központba?
Meglepetten pillantottunk egymásra, és még Lily tekintete is ide-oda cikázott közöttünk. Minden bizonnyal azon gondolkozott, kinek a kérdésére feleljen.
- A Mungo igazgatói irodájába is érkezik egy riasztás, valamint az őröknek is… - lehelte meglepetten a vöröshajú lány.
- És érkezett ilyen riasztás az éjszaka? – kérdezte Miss Carrow.
- Nem.
Meglepetten fordultunk hátra. Az őr állt pontosan mögöttünk.
- Ez esetben olyannak kellett bemennie a kamrába, és kihozni a hullát, akinek van éjszakára engedélye – tűnődött Miss Carrow hangosan.
- Vagy olyannak, aki ki sem jött onnan… - tettem hozzá sötéten, mire mindannyian felém fordultak.
- Az nem lehet – lehelte Lily kerekre tágult szemekkel. – Nem volt a kamrában senki, amikor eljöttem…
- Akkor viszont valaki bement éjszaka, és kilopta a hullát… - csettintett egyet a kezével az auror.
- Az lehetetlen, ugyanis éjféltől fél hatig nincs senkinek sem engedélye a kamrához – kapcsolódott be a beszélgetésbe az őr. Meglepetten néztünk össze Miss Carrow-val.
- Akkor mikor tűnt el a test? – meredt az őrre hatalmas szemekkel a mellettem álló auror.
- Fogalmunk sincs – vont vállat az őr. – Mikor reggel Pye bement üres volt a kamra.
- Mikor ment be?
- Hatkor – felelte Lily. Éreztem, hogy megnyúlt az arcom, ellenben Miss Carrowé vörös színt öltött.
- Hét óra harmincnyolckor tudtam meg a hírt – szólalt meg a nő halkan. Egy pillanatig mély csend borult a társaságunkra. – Mikor értesítették az aurorokat?
- Rögtön – felelte az őr. Meredten bámultam a férfira. Másfél óra kiesett… másfél órával később tudtuk meg, hogy eltűnt a hulla.
- Értem – zárta le feszülten a témát Miss Carrow. – Ezt elvinném magammal – mutatott a kezében tartott mappára, melyben a feljegyzések voltak a ki- és belépőkről. Az őr bólintott.
- Kérem, fáradjanak velem, hogy írjunk róla egy papírt, hogy átadtuk az auroroknak a feljegyzéseket – intett a fejével a férfi, mire Miss Carrow követte. A folyosón lévő kis pulthoz sétáltak. Mi addig Lilyvel ott maradtunk, ahol eddig álltunk.
- Mi folyik itt, Remus? – nézett fel rám Lily, mire tanácstalanul megvontam a vállamat. Túl sok kimondatlan kérdés cikázott a fejemben, amire nem kaptam választ.
- Fogalmam sincs, Lily – néztem el a lány feje felett, és a tekintetem az auroron akadt meg, aki most egy pergament írt alá. – Nagyon furcsa ez az egész…
- Ugye, most nem engem gyanúsítanak?
Elkaptam Miss Carrow magassarkúba bújtatott lábáról a pillantásomat, és lenéztem Lilyre.
- Nem hiszem… - feleltem őszintén, és azt kívántam, bár kimaradhatna mindebből a lány. Ő túl kedves volt mindig hozzám, és olyankor is képes volt bennem meglátni a jót, amikor én semmi szerethetőt nem találtam magamban. Sokat köszönhetek neki, amiért ennyire jószívű volt velem. Nem akartam, hogy bajba keveredjen.
- Ez nem volt túl meggyőző, Remus – mosolyodott el kényszeredetten, mire szomorúan pillantottam rá.
- Nem fogom hagyni, hogy belekeverjenek – tettem a kezemet a vállára, miközben mélyen a szemébe néztem. – Addig is beszélj a gyakorlatod után Jamesszel…
- Nem akarom ezzel terhelni…
- Hidd el, nem fogja ezt tehernek venni – mosolyogtam rá.
- Nem akarom, hogy aggódjon olyan miatt, ami még nem is biztos…
- Ez igaz, Lily. Még semmi sem biztos, és nekem úgy tűnik, nem gyanúsít téged semmivel senki – magyaráztam neki kedvesen. – Csak belekeveredtél, de nem lesz semmi baj – mondtam neki, és igyekeztem minél meggyőzőbb lenni. – Nagyon sok üres folt van, amit nem látunk tisztán, és ami gyanús… azok közül egynek sincs hozzád köze.
- Mindenesetre maradj a városban – lépett oda hozzánk Miss Carrow karba font kezekkel, mire megrovó pillantással meredtem rá. - Pár perc múlva megérkezik pár auror, hogy teszteljék a kamrát. Odavezetnéd őket? – kérdezte Lilytől, mire a lány sápadtan bólintott. – Köszönjük! – biccentett a lánynak, majd elindult a kijárat felé. Felsóhajtottam.
Utoljára megszorítottam a meredten álló Lily vállát, majd követtem a nőt.
Szörnyű személyisége volt.
- Ez mégis mi volt? – támadtam le, mikor kiléptünk a Mungo épületéből az utcára.
- Micsoda? – nézett rám szervtelenül.
- Lilyvel! Miért mondtad azt neki, hogy maradjon a városban? Őt gyanúsítod?
- Dehogy gyanúsítom! – nézett rám úgy Miss Carrow, mintha elmebeteg lennék. – Ennek a lánynak biztosan semmi köze az ügyhöz. Csak abban reménykedem, hogy ennek a híre eljut majd a tetteshez is…
- Minek a híre? – morogtam.
- Hogy azt mondtuk Lilynek, hogy maradjon a városban – állt meg és fordult velem szembe. – Csak a gyanúsítottaktól kérünk ilyesmit. Ha Lily kapcsolatban van az elkövetővel, és annak a fülébe jut, hogy Lilyre gyanakszunk…
- … akkor lépni fog, hogy Lilyt bemártsa – fejeztem be a nő gondolatait.
- Pontosan – koppintott a mellkasomra Miss Carrow. – Hagyjuk, hogy most egy picit maguktól folyjanak az események.
- Ki fogja leellenőrizni a kamrát?
- Emett és Sirius.
Felhorkantam, mire felvonta a szemöldökét, de nem mondtam végül semmit sem, mert akkor megláttam Őt.
- Várj! Hova mész? – kiáltott utánam Miss Carrow, de én már nem foglalkoztam vele. Rohantam a csokoládébarna hajú nő után.
- Várjon! – kiáltottam, miközben megszaporáztam a lépteimet. Épp sikerült elcsípnem a zebrán a zöld lámpát. Még gyorsabban rohantam a törtfehér kabátkába öltözött fiatal mugli nő után. – Várjon! – kaptam el a karját, és perdítettem magam felé, mielőtt felszállhatott volna a buszra.
Kék.
Halk nyögéssel engedtem el a nő karját, aki elnyílt ajkakkal meredt rám.
- Elnézést! Összetévesztettem valakivel – leheltem, miközben kimerülten pillantottam a kék szemekbe.
Nem Ő volt az…
- Te mégis mit csinálsz? – kapta el a karomat Miss Carrow, és megfordított. Karamellszín szemeiben dühös tűz lángolt. Elkerekedett a tekintetem.
Pontosan ugyanolyan színű szeme volt, mint Neki…
Bennem rekedt a levegő, csak bámultam az előttem álló aurort.
- Menjünk! – kapta el rólam a pillantását Miss Carrow, és hátat fordítva nekem elindult. Én azonban nem mozdultam. Meredten álltam, és csak bámultam a magassarkúba bújtatott lábait. Pillantásom feljebb vándorolt, majd megállapodott a haján. Barna…
Ökölbe szorítottam a kezemet. Lehetséges lenne?
Ajkamat harapdálva figyeltem az előttem sétáló nő minden rezdülését. Próbáltam felidézni az emlékezetemben azt a tizenéves kora elején járó kislányt, aki kifutott a bokorból, ezzel megmentve az életemet, de nem emlékeztem tisztán az arcára, csak a karamellszín szemekre, melyekben bátor tűz égett. Pontosan úgy, mint az előbb Miss Carrow szemeiben, mikor dühödten megfordított.
- Miért kergetsz mugli nőket? – kérdezte az auror, de én még mindig csak a hátát figyeltem. – Valami perverz vagy? – fordult szembe velem, mire megtorpantam nehogy neki menjek. Nem feleltem neki, csak néztem rá, ám ő nem tágított. Felsóhajtottam, és zsebre dugott kezekkel az égre meredtem.
- Keresek valakit.
- Kit?
- Valakit, akinek tartozom.
- Mivel? – döntötte oldalra kissé a fejét. Úgy tűnt, tényleg érdekli.
- Az életemmel – néztem egyenesen a szemébe, mire elfüttyentette magát.
- Nagy szavak ezek egy ilyen fiatal fiútól – mondta végül könnyedén, mire elkomorodott a tekintetem.
- Nem érdekel, nem sok közöd van hozzá – morogtam gorombán. Ez a nő igazán képes volt arra, hogy a legrosszabb énemet hozza ki belőlem.
- Mindenesetre, ha érdekel a véleményem…
- Nem érdekel – vágtam rá. Hirtelen felé fordultam. – Hova megyünk?
- Megnézzük Derwent professzort, mennyire beteg – kacsintott rám, mikor befordultunk az egyik utcába. Összevontam a szemöldökömet.
- Úgy gondolod, hazudott?
Miss Carrow csak bólintott egyet.
- Rengeteg minden nem áll össze a fejemben. A legjobban a riasztó bűbáj aggaszt… egyszerűen minden olyan kusza körülötte – húzta el a száját az egyik házat méregetve. – Itt is vagyunk.
- Mégsem a riasztó bűbájjal maradtál ott foglalkozni – mutattam rá, mire egy nagyot bólintott.
- A riasztó bűbájnál jobban már csak Derwent professzor különös szabadsága aggaszt.
- Akkor jó… - morogtam, és a ház irányába kaptam a fejemet. – Mert valami itt bűzlik – tettem hozzá elsötétülő szemekkel, és előkaptam a pálcámat.
Miss Carrow becsületére legyen mondva nem teketóriázott, hanem rögtön követte a példámat, és óvatosan a ház felé osont, de mielőtt átlépte volna a kertet, megragadta a karom, hogy megállítson.
- A szabály, az szabály – nézett mélyen a szemembe. – Te kint maradsz! – utasított. Összeszorítottam az ajkamat, mikor eszembe jutott, mit mondtak nekünk tegnap. Aki veszélyes terepmunkában vesz részt, az az Aurorképzőből is repülhet. Nem keverhetjük veszélybe magunkat, amíg diákok vagyunk.
Csípőre tettem a kezemet, és kifújtam a levegőt. Ujjaimmal dobolva figyeltem, ahogy Miss Carrow átvág a kerten, majd a házhoz sétál. Lassan emelte fel a kezét, hogy bekopogjon az ajtón. Láttam, hogy előtte mély levegőt vesz, hogy kissé megnyugtassa magát.
Összeszorítottam a számat, ahogy elképzeltem, hogy egyedül megy be egy ilyen veszélyes helyre. Mi van, ha tényleg Ő az?
Mit sem törődve a következményekkel, hirtelen utána futottam, és pontosan abban a pillanatban, mikor ő bekopogott az ajtón, felemeltem a lábamat, és berúgtam azt.
- Az ég szerelmére, varázsló vagy, Lupin! – förmedt rám az auror, arra célozva, hogy hanyagoljam a mugli módszereket, de mire válaszolhattam volna, már be is pördült a házba. Mindenhol kísérteties csend volt.
- Nincs itt senki… - ejtettem le a pálcámat, de Miss Carrow nem hagyta annyiban, minden helyiséget végigjárt, míg ő is arra jutott, amire én.
- Ezért még később számolunk! – szegezte az arcomra a pálcáját mérgesen összeszűkülő szemekkel, majd a nappali felé sétált. – Tényleg nincs itt senki… - nézett végig a bútorokon, majd az asztalhoz lépett.
- Mármint senki élő – suttogtam hangtalanul, és a földre meredtem. Mindent átitatott a friss vérszag. Az egész levegőben ott volt. A kanapéhoz sétáltam, Miss Carrow pedig követett.
- A francba! – hallottam meg magam mellől a reszketeg lélegzetvételét.
A földön egy ötvenes éveiben járó nő feküdt. Az egész teste fel volt szabdalva… A falat, a szőnyeget és a kanapé anyagát mind eláztatta a vér, miközben a padló réseibe beszivárgott, és alvadtan fénylett.
- A francba! – nyögtem én is, mikor megláttam a virágmintás tapétán a véres számot.
11.
A számra szorítottam a kezemet, hogy nehogy felkiáltsak. Miss Carrow rémülten meredt rám. Reszkető kezekkel eresztett útjára egy patrónust.

Két perc sem telt bele, és már rengeteg auror, és különböző ügyosztályok emberei járkáltak a nappaliban, hogy rekonstruálják a támadást. A professzorasszony holttestét a mungosok elszállították, és egy óra múlva megjelentek a Reggeli Próféta riporterei is.
- Most hallottam a hírt – futott be az ajtón Emett, nyomában Siriusszal.
- Minden rendben? – kérdezte a barátom tőlem, mire feszülten bólintottam egyet.
- Egyértelmű, hogy a két eset összefügg – nézett mélyen a társa szemébe Miss Carrow.
- Sorozatgyilkosság – bólintott Emett, mire összeszorítottam a számat. Hány ember fog még meghalni, mire ez a szemét Greyback végre kiszabadul?
- Láttad a számot a falon? – kérdezte Miss Carrow.
- Csak a vak nem látja… - morogta Emett. – Mit jelenthetnek a számok?
- Talán azt, hogy még hány áldozat lesz… - tűnődött Sirius.
- Vagy azt, hogy Greyback mikor szabadul az Azkabanból – sötétedett el Miss Carrow pillantása, mire Emett meglepetten rámeredt, majd felnevetett.
- Ne mondd már, Blair! Honnan vetted ezt a képtelen ötletet?
- Lupintól – nézett rám a nő, de a tekintetében sebzettség bujkált. Emett rám kapta a pillantását, és meredten méregetett. – És én is egyet értek vele most már…
- Most már? – tagolta lassan a férfi.
- Reggel állt elő az ötlettel, de akkor elvetettem. Most azonban minden jel erre utal – vont vállat Miss Carrow, mire Emett beharapta az alsó ajkát, és elképedve nézett felváltva ránk.
- Te is utálod a vérfarkasokat? – bökött felém a fejével ingerülten.
- Ez meg hogy jön ide? – kapott a szón Miss Carrow felháborodva.
- Azt tudom, hogy te a fejebe vetted, hogy vérfarkas támadás történt – nézett a nőre Emett -, de te… – kapta a pillantását rám- neked mi az okod?
- Ez tűnik a legésszerűbbnek – feleltem nyugodtan. – Az egyetlen magyarázatnak.
Emett sokáig feszülten bámult engem, majd hirtelen elfordult, és a hajába túrt.
- Menjünk be! – javasolta, és elhoppanált.
Siriusszal tanácstalanul néztünk össze, majd a feszes háttal álló Miss Carrowra kaptam a pillantásomat. Azonban a nő szeme túlságosan is fénylett.
- Menjünk – suttogta ő is halkan, majd eltűnt.
A barátomra néztem. Nem szólt semmit, csak együtt érzően megszorította a nyakam és a vállam közötti hajlatot. Tudtam, hogy Sirius tudja, mennyire zavar az, hogy vérfarkas támadásokkal kapcsolatban kell nyomoznunk, noha ő és Emett fele annyit sem tudtak, mint én vagy Miss Carrow. Hirtelen magával rántott a gyomorforgató érzés, mikor Sirius társashoppanált velem.
- Egy napja sem vagyunk itt, és neked máris sikerült felbőszítened a birka türelmű Emettet – csapott a vállamra a barátom, csak hogy felvidítson. – Jobban csinálod, mint én vagy Ágas! – tette hozzá rám kacsintva, de ezzel csak bezsebelt tőlem egy gyilkos pillantást, mire látványosan felszisszent.
Mire felértünk az irodába Emett és Miss Carrow hangos vitatkozás közepében voltak.
- Jézusom, mint a házasok! – kommentálta Sirius, és inkább megállt az ajtó előtt, majd a falnak támaszkodott.
- El sem hiszem, hogy ilyen őrült ötletekkel foglalkozol! – morogta Emett indulatosan, és csak egy kicsit emelte feljebb a hangját, mint szokta. – És még Lupin fejét is teletömöd vele!
- Nem tömtem tele – kontrázott Miss Carrow csendesen. – Egyszerűen neki is ugyanez jutott eszébe. Nem gondolod, hogy ez felettébb furcsa, hogy két embernek is ugyanaz jut az üggyel kapcsolatban az eszébe? Ráadásul Lupin még csak gyakornok, és mégis levonta ezt a következtetést pedig nincs tapasztalata… És valljuk be igencsak helytálló a gondolatmenete…
Emett itt horkant fel.
- Bármi lehetett a tettes – hallottam, ahogyan a férfi öles léptekkel végigszeli az irodát. – Ráadásul egy valamit nem vesztek figyelembe. Szép és jó ez a történet, hogy az Azkabanban csücsülő Greyback volt a tettes, de mondd csak Blair; hogyan szabdalhatta volna bármelyik vérfarkas így szét azokat az embereket, ha ők csak teliholdkor változnak át? Addig ugyanúgy néznek ki, mint te vagy én, és nincs semmilyen különleges képességük, amivel hosszú karmokat tudnának növeszteni maguknak… Ráadásul Greyback igencsak az Azkabanban csücsül – tette hozzá Emett. Nem tudtam nem észrevenni a hangjában megbúvó fölényességet. Ökölbe szorítottam a kezemet.
Tudtam, hogy Emett téved, és hogy én és Miss Carrow jó úton járunk. Igaz, Emettnek igaza volt azzal kapcsolatban, hogy Greyback az Azkabanban van, és hogy a vérfarkasok csak teliholdkor képesek átváltozni, de tudtam, hogy jó irányban tapogatózunk. Azok vérfarkas karmolások voltak. Ezer más karmolás közül is megismernék egyet.
- Akkor cseréljünk! – hallottam meg Miss Carrow hangját, mire felkaptam a fejemet, és belestem az ajtón. – Add nekem Lupint, te pedig Blacket tanítsd be! – nézett egyenesen farkasszemet a nő Emettel.
- Ezt nem mondod komolyan… - nyögte a férfi elképedve.
- De – fúrta mélyen a pillantását az aurornő Emettébe. – Cseréljünk, és vezessük külön-külön a nyomozást, aztán meglátjuk, kinek volt igaza!
Emett egy pillanatig nem válaszolt, csak meredt rá égő szemekkel. Legnagyobb meglepetésemre azonban felkacagott.
- Már majdnem el is felejtettem, mennyire eltökélt vagy, ha szimatot fogsz – nevetett jókedvűen, és nyoma sem volt rajta annak az ideges férfinak, aki az előbb volt. – Legyen! – csapta össze a kezét. – Te és Lupin dolgozzatok össze, én pedig Blackkel fogok. Meglátjuk, melyikünknek volt igaza!
Miss Carrow kimérten biccentett.
- Hagyd csak, majd én átírom a nyilatkozatokat – fordult ismét a nő felé Emett.
- Neee… - nyögte mögöttem kétségbeesetten Sirius. Felé fordultam. – A csinos tanár nénim… - szorította a szívére a kezét.
- Mindenesetre szörnyű természete van – morogtam a barátomnak.
- De legalább jól néz ki – vágta rá sértődötten, mire igazat adva bólintottam.
- Akár mehetünk is! – tárta hirtelen szélesre az ajtót Miss Carrow, és egyenesen a szemembe bámult. Ellöktem magam az ajtótól, egy utolsó pillantást vetve Siriusra.
- Mostantól én leszek a mentorod – szólalt meg hosszú hallgatás után Miss Carrow. – Mostantól szólíts Blairnek – nézett fel rám, de nem lassított le.
- Nem lesz gond a cseréből? – kérdeztem elsőként, holott messze nem ez volt az a kérdés, amely a legjobban foglalkoztatott. Miss Carrow csak elmerengve megrázta a fejét.
- Honnan tudtad, hogy nincs senki sem a házban? – kérdezte végül, és lustán rám emelte a pillantását. Vállat vontam, jelezve, hogy biztosan nem fogok válaszolni. Összevonta a szemöldökét.
- Miért utálod ennyire a vérfarkasokat? – tettem fel én is a saját kérdésem, mire most ő vonta meg a vállát.
- Ha választ akarsz, felelj nekem! – kacsintott rám jókedvűen, és nyoma sem volt rajta az ezelőtti mélabúnak. Kiismerhetetlen nőszemély…
- Arra várhatsz – sziszegtem az embertömeget kémlelve.
- Hatkor találkozhatnánk a Parkban – váltott hirtelen témát, mire meglepetten torpantam meg.
- Minek?
- Lucius bálja miatt – mosolygott rám, mire elhúztam a számat.
- Nem hiszem, hogy el akarok menni.
- Ugyan már! – legyintett. – Itt a meghívód!
- Tényleg nem akarok elmenni – néztem le kissé lesajnálóan az előttem álló nőre.
- Csak a griffendéles öntudat szól belőled – vonta meg a vállát, és a zsebébe süllyesztette a meghívómat.
- Elvégre az voltam – morogtam csak úgy magamnak, mire Miss Carrow felnevetett. Meglepetten kaptam rá a pillantásomat. Még sosem láttam nevetni.
Bájos volt.
- Én meg mardekáros. Mégis… nézd meg, milyen jól kijövünk egymással! – mosolygott rám. Mintha éveket fiatalodott volna most, hogy nem hordta fenn az orrát.
- Nem jövünk ki jól egymással – mutattam rá lesajnálóan, mire újból csak vállat vont.
Tényleg nem érdekelte őt, bármit is mondtam.
Egyáltalán hogyan lett egy mardekárosból auror? De ezt nem mondtam ki hangosan.
- Van rá esély, hogy bebizonyítsuk, hogy Greybacknek köze van a dologhoz? – álltam meg hirtelen a csarnokot kémlelve.
- Nem igazán – hümmögött szórakozottan. Megütközve meredtem rá. – Most, hogy eltűnt a hullánk, nem sok esélyünk van, hogy kivizsgálják, és a gyógyítók megállapítsák, hogy mi végzett vele.
- De van egy új hullánk – mutattam rá, mire Miss Carrow az ajkába harapott.
- Mindenféleképpen őröket fogok állíttatni az ajtóba…
- Mi a helyzet a riasztó bűbájjal? Megtudtál valamit? – lassítottam a lépteimen, hogy kényelmesen tudja tartani a tempót a mellettem sétáló nő.
- Csak annyit, hogy jól működik. Semmi baja sincs…
- Tehát akkor nem volt hibás – morfondíroztam.
- Legalábbis most nem – javított ki Miss Carrow.
- Arra gondolsz, hogy valaki megbűvölte, hogy ne jelezzen? – kaptam rá a pillantásom.
- Csak eszembe jutott - biggyesztette le az ajkát.
- Lehetséges lenne?
- Elméletben igen – harapta be belül a száját-, de a gyakorlatban nyomot hagyna maga után. Egy szempillantás alatt ki tudnánk deríteni egy Priori incantatemmel.
- És megnéztétek? – fordultam felé, mire egy aprót bólintott.
- Nem piszkálták meg a varázst.
- Ezek szerint máshogy távozott a hullánk… - morogtam a mennyezetre meredve. Miss Carrow hirtelen megtorpant mellettem, és összevont szemöldökkel meredt maga elé.
- Menjünk hozzám! – ragadta meg a karom, és a következő pillanatban egy narancs-vörös nappali kellős közepén álltam. – Hát persze! Hogy is felejthettem el! – csapott a homlokára, és már el is masírozott mellettem.
Lassan követtem.
- Mit? – kérdeztem beljebb lépve a kis házba. Néhány ruha szanaszét volt dobálva a padlón.
- Elkértem a kamra feljegyzéseit, hogy ki lépett be oda és mikor – fordult meg hirtelen, miközben leemelt az egyik szekrényből két bögrét. – Teát, kávét, forró csokit?
- Tea jó lesz… - legyintettem, és az ajtófelfának dőltem karba font kezekkel.
- Vérbeli brit – mosolygott rám, de én csak csendben figyeltem őt. Megpróbáltam minden apró kis rezdülését az elmémbe vésni. Mi van, ha ő tényleg Ő? – Nem adtam le a mappát a Miniszériumban… teljesen elfelejtettem az újabb gyilkosság miatt.
- És?
- Lekicsinyítettem, mikor elhagytuk a Mungot – magyarázta, miközben egy gyors pálcamozdulattal megmelegítette a vizet. – Itt van a zsebemben – tett egy ici-pici kis könyvet a pultra.
Elővettem a pálcámat, és egy mozdulattal felnagyítottam az eredeti méretére.
- Miért nem jutott előbb eszembe? – sopánkodott Miss Carrow, majd felcsapta pergameneket a tegnapi napnál. – Fele ennyit nem kellett volna nyomozni, ha megnéztem volna már a legelején, hogy ki mikor ment ki és be…
- Az lehet, de hasztalan – fordítottam meg a mappát, hogy ő is jól lássa. – Lily este tizenegy óra harminchárom perckor ment el – mutattam az egyik rublikára, melybe a vöröshajú lány neve volt írva dátummal és egy időponttal. - Tehát fél óra volt üresen, míg a riasztó bűbáj érvénybe lépett… ez alatt az idő alatt akár még ketten bemehettek, akiknek engedélyük volt. Utána azonban este éjféltől fél hatig senki sem mehetett se ki, se be.
- Lily azt mondta, Pye hatkor kezdett… - vonta össze a szemöldökét Miss Carrow. – Ó, te jó ég!
- Az őr pedig azt mondta, hogy…
- Öt harminckor oldódik fel a riasztó bűbáj, és akkor újból be lehet menni – fejezte be a mondatomat a nő. Egy aprót bólintottam, és az egyik rublikára mutattam a táblázatban.
- Este tizenegy óra ötvenkilenc perckor egyetlen kilépőnk volt – néztem egyenesen Miss Carrow karamellszín szemeibe.
- Marty Poe – olvasta le a nevet Miss Carrow.
- Az meg kicsoda? – néztem rá, de a szempillája ide-oda rebbent, ahogy magában gondolkodott.
- Nem tudom.
- Nekem sem ismerős a neve – gondolkodtam hangosan. – Ha körbe kérdeznénk a Minisztériumban? – fordultam Miss Carrow felé, de ő addigra már a pálcájával útnak eresztett egy aprócska papírrepülőt.
- Üzentem az archívumba. Hátha ott felismerik – sóhajtott fel, majd elém tolt egy bögre teát. – Még mindig áll az ajánlat Lucius báljára – kacsintott rám a pohara felett. Hátra dőltem a székemben.
- Nem szeretem az ilyeneket.
- Senki sem azért megy el a bálokra, mert szereti őket – vont vállat, miközben felcopfozta a haját.
- Akkor miért? – emeltem rá a szemeimet.
- Sok mindent hall ott az ember…
- Mire gondolsz? – szűkítettem össze a szemeimet.
- Pontosan tudod te azt! – hajolt kissé előrébb ültében.
- Úgy érted, a nyomozással kapcsolatban? – kérdeztem meglepetten, mire bólintott egyet.
- Neked nem furcsa, hogy habár a gyógyító már reggel hatkor észrevette, hogy a hulla eltűnt, és rögtön értesítették erről a Minisztériumot, csak másfél órával később kaptuk meg az információt? – nézett mélyen a szemembe.
- Arra gondolsz, hogy valaki a Minisztáriumból visszatartotta az információt? – szorítottam meg a bögrémnek a fülét. Miss Carrow bólintott. – Akkor valaki a Minisztériumból segít a tettesnek?
- Ez jár a fejemben – töprengett az előttem ülő nő. – Általában rögtön megkapjuk azoknak az ügyeknek a fejleményeit, amikkel kapcsolatban nyomozunk… Sose volt még ilyen, hogy ennyit ültek rajta… - dobolt az ujjaival az ajkán. – Miért?
- Egérutat akartak adni a tettesnek, ezért volt szükségük arra a másfél órára? – kérdeztem, majd a teámba szürcsöltem. – Finom.
Miss Carrow válaszképp csak egy pillanattal tovább tartotta lehunyva a szemét, mint egy pislogás.
- Ez logikus lenne – tűnődött el. – Habár a mungosok leadják a hírt, hogy a hulla eltűnt, valaki a Minisztériumban, megállítja az információt, hogy ne jusson el a nyomozócsoporthoz.
- Kiknek a kezén mehetett át az információ?
- Igazából Brunoék veszik fel a jelentéseket, és adják tovább az ügyosztályoknak, de kétlem, hogy ők voltak…
- Miért?
- Túl egyértelmű lenne – nézett mélyen a szemembe.
- Hogyan kapjátok meg a fejleményeket egy-egy ügyről?
- Ha élet-halál kérdése, patrónussal. Amúgy normális esetben egy ilyennel – varázsolt elő egy papírrepülőt a pálcájával.
- Ilyet küldtél el az előbb az archívumba – mutattam rá, mire bólintott egyet.
- Igen.
- Mi történik, ha az egyik repülőt tegyük fel, megfogom, és elrakom? – kérdeztem, mire Miss Carrow hihetetlenkedve bámult rám, majd elnevette magát.
- Ugyan már! Ez képtelenség.
- És ha mégis? – emeltem fel a szemöldökömet.
- Akkor a repülőnek annyi.
- Tehát nem érkezik meg hozzátok? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.
- De soha senki sem nyúl a repülőkhöz. Ez nagyon gyerekes lenne… - rázta meg a copfját. – Ráadásul nyomon követni, és felismerni, melyik lehet az, ami pont hozzánk jönne… Lehetetlen ennyi papírrepülő között.
- Viszont ez a legegyszerűbb módja annak, hogy ne érkezzen meg hozzátok az információ – mutattam rá, mire összevonta a homlokát, és csak nézett rám.
- Gondolod, hogy lehetséges elkapni pont azt a repülőt? – nézett a szemembe elgondolkozva.
- Ha elég jók a reflexeid…
- Mint egy fogónak? – vágott a szavamba felpattanva a széken. Értetlenül meredtem rá. – Alphard Bylon a harmadikon fogó volt…
- És körülbelül a Minisztériumban vagy még harmincan – forgattam meg a szemeimet.
- Nem értesz – nézett rám komolyan. – Alphard belekeveredett pár kétes ügybe már, de sose tudták rábizonyítani…
- Ez nem bizonyíték – morogtam karba font kezekkel.
- Az lehet – kacsintott rám. – De a bálon kideríthetjük.
- Honnan veszed, hogy meg van hívva? – kérdeztem szkeptikusan.
- Lucius sose hagyna ki egy mardekárost sem, aki a Minisztériumban dolgozik.
- És akkor Bylon oda járt? – vontam fel a szemöldökömet. Miss Carrow bólintott.
- Kettővel felettem.
- Te is mardekáros voltál – jelentettem ki, miközben csodálkozva méregettem a nőt. Nem emlékszem rá a Roxfortból, akárhogyan is próbáltam kutatni az emlékeim között. Miss Carrow csak bólintott. – Mikor végeztél?
- Hmm… mikor is? – gondolkodott el hangosan. – ’73-ban. De régen volt!
- Öt évvel vagy idősebb nálam – mondtam ki hangosan, mire a tekintete rögtön elkomorult.
- Ha sokáig akarsz élni, nem emlegeted a koromat! Amúgy is csak néggyel…
Nem reagáltam rá.
Vajon Ő mennyi idős lehet? Amikor megmentette az életemet azzal, hogy felbukkant azon az estén, körülbelül tizenegy-tizenhárom éves lehetett…
Újból végigmértem Miss Carrowot. Határozottan ugyanaz a szemszín, és a haja is barna… Ráadásul korban is… Ő pont annyi idős lenne most, mint Miss Carrow. Tényleg lehetne Miss Carrow Ő? Lehetséges lenne, hogy megtaláltam? Nagyot nyeltem. Hevesen dobogó szívvel meredtem a teámra, majd három nagy korttyal kiittam a bögre tartalmát.
- Rendben, megyek én is – vettem egy mély lélegzetet, mire a nő szája sarka megrándult. – Hatra itt vagyok érted – álltam fel az asztaltól pontosan abban a pillanatban, mikor a mentorom elvette előlem a bögrét.
- Csak csinosan! – kacsintott rám, de ezt már csak fél szemmel láttam, mert már el is hoppanáltam.
Rögtön a merengőmöz léptem, ahogy megérkeztem a lakásomba. Reszkető kézzel nyitottam ki a szekrényemet, és kapkodva húztam ki a fiókomat.
Tényleg Ő lenne az?
Hevesen kalapáló szívvel emeltem a halántékomhoz a pálcámat. Eddig megpróbáltam visszafogni magam Miss Carrow előtt, de most, hogy végre magamban lehettem, elfogott az izgalom. Remegő kezekkel engedtem bele az emlékfoszlányt a merengőbe.
Egy pillanatig csak meredtem az ezüstös csillogásra, melynek a képe szép lassan átváltozott az erdővé. Megtámaszkodva a merengő szélében figyeltem az eseményeket. A szemem ide-oda cikázott, miközben figyeltem magamat, ahogyan a bokorban bujkálok apám elől, akivel bujócskát játszottam. Kifújtam a levegőt, hogy lenyugtassam a hevesen dobogó szívemet, majd belehajtottam az arcomat az ezüstös derengésbe. A merengő rögtön beszippantott.
Nyugodtan figyeltem, ahogyan Greyback megtámad engem kiskoromban. Szinte oda sem néztem, ahogyan marcangolja a testemet. Otthagytam a kiskori önmagamat, kizártam a sikolyaimat. Lassan a bokrokhoz sétáltam zsebre tett kezekkel, ahonnan Ő egyszer csak ki fog ugrani.
Ezerszer végignéztem már ezt a pillanatot. Kívülről tudtam minden egyes másodpercét.
És akkor meghallottam a zörgést, majd pontosan mellettem megjelent Ő. Ijedt szemei elkerekedtek, mikor meglátta a kiskori énemet szétmarcangolva. Közelebb hajoltam a tizenéves kislányhoz, és mélyen a pillantásába bámultam. Ugyanaz a karamellszín tekintet…
Elnyílt az ajkam, a szívem pedig még hevesebb vágtába kezdett, de én még mindig csak a kislány arcába meredtem.
A szeme alatt ott volt…
Ott volt egy, a többitől különálló, kissé nagyobb, de nem túl sötét szeplőpötty.
Megrögzöttként figyeltem az előttem álló kislányt, és örültem, hogy nincs itt senki, mert különben őrültnek nézett volna. Hogy-hogy eddig nem vettem észre ezt az apró ismeretőjelet rajta?
Egy pillanat alatt kiszakítottam magam a merengőből. Zihálva támaszkodtam rá a fiókomra.
Egy szeplő a jobb szeme alatt…
Sóhajtva emeltem a szememet a plafonra, majd összeszorítottam a szemhéjamat.
Ma este kiderül, Miss Carrownak van-e.
Záró megjegyzések:
Nos, mivel nem mondtatok semmit, feltételezem, hogy érthető a történet. :) Remélem, tetszeni fog. Én odavagyok érte. ;)
A bál by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Mostanában lassabban lesz frissítés, mert a barátom hétvégén megkérte a kacsómat, és készülünk az esküvőre. :) <3 Agyban most teljesen máshol járok, de ha sikerül leszerveznünk ezeket az alap dolgokat, akkor újból visszaállok a történeteimre. :) De most csak addig fogok felpakolni dolgokat, ameddig már megírtam őket régebben. :)
„A pennámmal játszva az ujjaim között meredtem a kérdésre, miközben hallottam a lányok kuncogását, ahogyan minket figyeltek. Szerintük jó ötlet volt kitöltetni az évfolyam összes fiújával, hogy milyen tulajdonságok azok, amelyek tetszenek egy nőben.
A szemem sarkából Ágasra meredtem, aki nemes egyszerűséggel csak annyit írt a lapjára, hogy „Legyél Lily Evans!”. Hosszan kifújtam a levegőt, és a velem szemben ülő másik fiúra pillantottam. Sirius vadul körmölt. Felvontam a szemöldökömet, és a tenyerembe ejtettem az államat, tovább nézve a barátomat.
- Nincs leskelődés! – csapott az asztalra Emma, mire megszeppenve meredtem rá. Tapmancs felkapta a fejét, majd szemtelenül rám mosolygott, és leírta, hogy 90/C. Aztán átsatírozta, és kacskaringós betűivel a 90/D-t formázta. Összeszorított szájjal húztam fel az orromat.
Az üres papírlapra meredtem.
Milyen lehet most Ő? Biztos gyönyörű, és kifinomult. Kedves mindenkivel, és soha nem veszíti el a türelmét… Szerelmesen felsóhajtottam. Biztosan egy csendes, szelíd lány lett belőle, és egyáltalán nem beképzelt.
Álmodozva képzeltem magam elé Őt, miközben éreztem, ahogyan a melegség szétárad a mellkasomban. Szinte magam előtt láttam a már majdnem felnőtt énjét, ahogyan mosolyogva figyel, miközben a nap fénye megcsillan a gesztenyebarna haján.
Kellemes boldogság cikázott végig a testemen, és nyugalom szállt rám, mint mindig, mikor Rá gondoltam.
A pergamenre nyomtam a pennám, és egyesével írni kezdtem a tulajdonságokat végig magam elé képzelve Őt. Minden egyes szó, ami leírtam, Őt jellemezte.
Kedves.
Türelmes.
Segítőkész.
Csendes.
Mosolygós.
Jóindulatú.
Okos.
Szerény.
És a legfontosabb: Bátor.
Ellágyulva meredtem a papírra, és sajnáltam, hogy csak közhelyeket írhatok ide. Ő sokkal több volt, mint ez a pár tulajdonság. Sokkal összetettebb, jobb és kedvesebb.”
1974. április 11.



Folyamatosan rezgettem a lábamat az idegességtől, miközben rátenyereltem a csengőre. Hevesen dobogó szívvel füleltem, és mikor meghallottam a magas sarkak koppanását a padlón, úgy meglódult a szívverésem, hogy azt hittem, kiveri a mellkasomat. Mit fogok tenni, ha tényleg Ő az?
- Milyen ponto… - tárta ki az ajtót előttem Miss Carrow, majd lefagyott az arcáról a mosoly, és csak nézett megkövülve. Felvontam az egyik szemöldökömet. – Ó.
Még mindig néztem rá halvány mosollyal az ajkamon, miközben megpróbáltam meglesni a szeme alatti kis szeplőpöttyöt. A helyzet kezdett kellemetlenné válni.
- Tényleg a dísztalár áll a legjobban a férfiaknak – tárta ki az ajtót nekem, én pedig beléptem. – Majdnem beléd szerettem.
- Majdnem? – nyögtem rekedten, miközben levert a víz. Egy szempillantás alatt felé fordultam, és krákogva szorítottam a tenyeremet a mellkasomra. Csak vállat vont, de akkor én már nem foglalkoztam vele.
Csak a szemét néztem…
- Mi az? – kérdezte kissé hátrahőkölve. Összeráncoltam a homlokomat.
A csalódottság hulláma öntötte el a mellkasom. Éles nyilallást éreztem benne. Meg kellett támaszkodnom a szekrényben, ahogyan a felsőtestemre szorítottam a kezemet.
Nem volt ott semmilyen szeplő… Nem Ő az.
Észre sem vettem, hogy Miss Carrow már rég otthagyott egyedül, és bement a konyhába. Csak álltam ott a szekrénynek dőlve, a padlót bámulva.
Hogy élhettem ennyire bele magamat?
- Minden rendben? – lépett hirtelen be a helyiségbe Miss Carrow, és furcsálva végigmért.
- Minden – egyenesedtem fel csendesen, mire a nő mellém lépett egy doboz kristálycukorral a kezében.
- Megsérültél? – kérdezte a szemét az enyémbe mélyesztve.
- Nem.
- Akkor mi a baj? – nézett még mindig. Úgy méregetett, mint egy anya, aki pontosan ismeri a fiát, és tudja, hogy az mikor hazudik.
- Nincs baj – pillantottam le rá. Ahogy találkozott a tekintetünk, legszívesebben soha nem engedtem volna el azt az enyémmel. Furcsa zsibbadó érzés kezdett el terjedni a mellkasomban. Megmasszíroztam azt, mire Miss Carrow karamellszín szemei követték az ujjamat.
- Fáj?
- Nem – sóhajtottam fel, és leengedtem a kezemet. Hova tűnt az az undok nőszemély, akit először megismertem?
- Akkor jó, mert amúgy nem sok hasznodat venném – fordított nekem hátat unottan, majd a konyhába sétált. Hát itt is van.
Fintorogva felnyögtem, majd követtem. Kiállhatatlan.
Épp egy apró kis fekete boleróba próbálta belepréselni magát.
- Csinos – mondtam az ajtófélfának dőlve.
- Én? – mosolygott rám boldogan. Megforgattam a szemeim. Beképzelt.
- Nem, a ruha…
Rám fintorgott, majd valamit morgott az orra alatt, ami a legjobban az undok szóra hasonlított. Majdnem hangosan felnevettem, de így csak kissé vicsorogva, grimmaszolva néztem a készülődését. Valahol szórakoztató volt, hogy ugyanazt gondolja rólam, mint én róla. De mégis… élveztem ennek az undok nőnek a társaságát… Ez pedig furcsa volt.
- Rendben – nézett végig magán elégedetten a tükörben, és hátra lökte a haját a válláról. – Mehetünk!
Megforgattam a szemeim, és ellöktem magam az ajtófélfától. Határozottan beképzelt.
De tényleg csinos volt…


Malfoy bálja tényleg fényűző volt. És felvágós. Hatalmas kúriában laktak, és rengeteg ember befogadására volt képes az egyik termük. Ezt Malfoy ki is használta, hiszen teletöltötte meghívott vendégekkel.
Sokakat felismertem az iskolából, de a Minisztériumból is.
A mellettem álló nőre pillantottam, aki épp lecsatolta a nyakából a köpenyét. Határozottan elütött a többi nőtől, akik hatalmas, puffos, földig érő ruhákban sétálgattak puncsot iszogatva. Miss Carrow ezzel szemben egy egyszerű, sötétkék, már-már feketébe hajló ruhát vett fel, mely tökéletesen követte a teste vonalát, mégsem simult túl szorosan a nő alakjára. Frissítő volt a látványa. És merész, holott minden egyes porcikáját tökéletesen takarta, hiszen egy hosszúujjú boleró volt rajta, a ruha pedig a földig ért.
Fújtattam egyet, ahogyan rögtön mellette termett egy férfi, akivel rögtön bájcsevejbe kezdtek. Kissé bandzsítva figyeltem az idegen arcát. Aztán eszembe jutott. Felettem járt öt évfolyammal a mardekáros Nathan. Zsebre vágtam a kezemet, és unatkozva elindultam, hogy szemügyre vegyem a termet.
Mindenhol emberek beszélgettek és nevetgéltek visszafogottan, míg a háttérből kellemes hegedűszó hallatszott. A falak mellett hosszú asztalok sorakoztak tele mindenféle finomságokkal. Kívülállónak éreztem magam. Túl kifinomult volt ez nekem, holott el-elkaptam pár beszélgetést néhány szaftos témáról. Mégis ezek inkább hűtlen félrelépésekről, érdekházasságokról, roxforti eseményekről és halálfalókról szóltak. Sóhajtva lépdeltem tovább a roskadásig megpakolt asztalok mentén. Nem hittem, hogy bármit is találhatunk ezen a bálon ezen az éjszakán.
- Á, Lupin! – fékezett le mellettem Malfoy.
- Malfoy.
- Csak óvatosan – nézett a szemembe, én pedig feszülten pillantottam vissza rá.
- Csak nem fenyegetsz? – sziszegtem közelebb lépve hozzá, így már csak pár centi választott el tőle. Hidegen rám mosolygott, a szemeiben számítás bujkált.
- Csupán az étkészlettel – felelte simulékonyan, miközben áthajolt előttem, és a tenyerét az asztalra fektette. Követtem a pillantását. A hófehér abrosz szélén álltam. Ha még egyet lépek, lesodortam volna az egész asztalt.
A francba!
- Jó szórakozást! – intett nekem fölényesen, mire összeszűkült szemekkel meredtem a hátára. Biztos voltam benne, hogy nem attól akart megvédeni, hogy nevetségessé tegyem magam rengeteg ember előtt, amikor leverem az egész asztalt tartalmát.
Karba font kezekkel figyeltem, míg eltűnt az emberáradat között.
Kifújtam a levegőt, és elindultam visszafelé. Miss Carrow azt mondta, hogy ezeken a bálokon sok mindent lehet hallani, ami segíthet a nyomozásunkban, ám én ebben erősen kételkedtem. Nem hallottam senkit különös dolgokról pusmogni, pedig a hallásom jóval kifinomultabb volt, mint a legtöbb emberé. Az egyetlen dolog, amit megtudtam eddig ezen a bálon, az az volt, hogy Malfoy tetőtől talpig sáros. De ez eddig sem volt újdonság.
- Remus! – intett nekem mosolyogva Miss Carrow, és nem tudtam nem észre venni a hangjában megbúvó pánikot. Alig észrevehetően felvontam a szemöldökömet. – Nagyon sajnálom, hogy nem tudtuk eddig eltáncolni…
A plafonra nézve nyújtottam felé a kezemet. Egy szempillantás alatt kapott utána, rá se nézve a kissé döbbent, mellette álló férfira. Fejemet kissé csóválva vezettem el onnan Miss Carrowot, aki az ajkát beharapva gondolkozott.
- Abszolút nem volt feltűnő… - tettem neki a szemrehányást, miközben a parkettre vezettem. Zavarodottan nézett rám.
- Akkor megnyugodtam – mosolygott rám. A kis kristály megcsillant a fülében. Lesajnálóan mértem végig, majd a tenyerem a derekára fektettem. Hagytam, hogy az ujjait a kézfejemre kulcsolja. – Attól féltem, túl egyértelmű volt, hogy menekülök előle… Nem akartam feltűnően lerázni.
- Csak annak nem volt egyértelmű, aki teljesen hülye… - torkoltam le, mire meglepetten rám kapta a tekintetét, majd elbűvölően elmosolyodott.
- Akkor tényleg megnyugodtam!
Nem tudtam nem elvigyorodni.
Éles eszű nő volt, az egyszer biztos.
Feszesen tartotta magát a karjaimban, majd mikor a ritmus megváltozott, kissé megmerevedett, de rögtön éreztem a karjaiban az ellentartást. Biztos voltam benne, hogy ismeri a táncot. Előre lépve kezdtem bele a tangóba, és úgy követte a lépéseimet, mintha mindig is velem táncolt volna. Kissé oldalra fordítottam őt, ő pedig beakasztotta a lábát a térdhajlatomba. A szoknyáján a hasítás vészesen sokat mutatott a combjaiból. Csúsztatta léptem vele arrébb, majd egy apró pöccintéssel lelöktem a lábát a sajátomról.
Reszketeg lélegzetet vettem.
Még sose táncoltam anyám halála óta egyetlen nővel sem. Felemelő volt, és mély. Forró. Élveztem a táncot. Ahogy pontosan leköveti a lépéseimet, és ahogyan játékosan incselkedik. Tetszett, mikor a rontásomat szemrebbenés nélkül követte. Minden apró rezdülésemre készségesen válaszolt. Én pedig minden egyes apró rezdülését tökéletesen érzékeltem, és figyelembe vettem. Adott és elvett. Tökéletes táncpartner volt. Mosolyogva forgattam be, majd kissé megemeltem. Éreztem, ahogyan befeszíti a hasizmát és a karjait, hogy segítsen nekem tartania magát. Beforgattam, majd hátradöntöttem.
És a dallam véget ért.
Hevesen dobogó szívvel tartottam egy másodperccel tovább megdöntve. Minden egyes porcikámmal érzékeltem a testét. A háta ívét, ahogyan belesimult az alkaromba. A tarkóján a hajszálakat, mely a tenyeremben pihent. Kissé szaporábban vettem a levegőt, és csak a csillogó szemeit, és a kipirult arcát láttam magam előtt.
Egy aprót köhintve vettem le róla a pillantásom, majd visszaemeltem, hogy egyedül álljon a lábain. A körülöttünk levő embereket néztem, hogy le tudjam csillapítani a szívem dobogását.
Ezért utáltam a táncot. Túl könnyen megkedveled a partneredet.
- Ha ezt tudtam volna, hogy ilyen remekül táncolsz, már sokkal előbb megkértelek volna, hogy ments ki egy-egy beszélgetésből – vigyorodott el Miss Carrow. Alig láthatóan megráztam a fejemet. Persze, neki nem okoz problémát egy tánc, melyben teljesen hozzásimul a másikhoz…
- Nem kértél meg rá – néztem le rá lesajnálóan. – Egyáltalán nem. Csak kész tények elé állítottál.
Vállat vont, mint mindig.
Felsóhajtottam. Lehetetlen nőszemély.
Odanyújtottam neki a karomat, mire a tenyerembe ejtette az övét. Lekísértem a parkettről.
- Hol tanultál meg ilyen jól táncolni? – kérdezte, miközben megálltunk az asztal mellett. Leemeltem neki egy pohár puncsot, és a kezébe adtam.
- Anyámtól – kortyoltam bele a sajátomba, szememmel a tömeget pásztázva.
- Remek táncos lehet – mosolyodott rám halványan, mire elmerengve néztem rá.
- Az volt – zártam le a témát, talán túl hidegen, mint kellett volna. Ám Miss Carrowot nem lehetett ilyesmivel zavarba hozni vagy megbántani.
- Mennyi idős voltál…? – kérdezte rám sem nézve, de tudtam, hogy minden idegvégződésével rám figyel. Indiszkrét volt a kérdés, mégsem zavart.
- Harmadikos koromban – néztem bele a poharam aljába, és óvatosan meglötyköltem benne az italt egy csuklómozdulattal.
- Sajnálom – mondta halkan. Összeszorítottam az ajkamat. A hangja túlságosan is valódinak csengett.
- És neked? – kaptam rá a pillatásomat, mire megütközve nézett rám.
- Micsoda?
- Neked – kezdtem bele, de nem is tudtam, hogyan folytassam. – Te kit veszítettél el? – kérdeztem a szemébe nézve, mire oldalra kapta a tekintetét, majd a földre nézett.
- Az apámat és az anyámat – mondta végül. A hangjába szomorúság csendült. Sose gondoltam volna, hogy ezt a nőt, ha csak egy másodpercre is, de ennyire védtelennek fogom látni.
Azt gondoltam, ő olyan kemény, mint néha a szavai. És kissé érzéketlen.
- Sajnálom – mondtam együtt érzőn, mire szomorúan elmosolyodott. Rám emelte a pillantását, melynek mélyen még egy kis fájdalom bujkált, de már szemtelenül csillogott.
- El kell kérnem ennek a puncsnak a receptjét – tűnődött hangosan a poharát kissé felemelve. Nyoma sem volt rajta az előbbi hangulatának. – Biztos Cissy mamája csinálta… - kortyolt bele az italba, elkaptam róla a pillantásomat, és inkább a tömeget kezdtem el kémlelni.
- Azt mondtad, hogy itt lehet a legtöbb információt megtudni – mondtam, de nem néztem rá a mellettem álló nőre. – De én semmi gyanúsat nem hallottam ma… - halkult el hirtelen a hangom. Valami hihetetlen bűz csapta meg az orromat, amelyet épp csak érezni lehetett még az én kifinomult szaglásommal is.
- Igen, de nem így, hogy csak állsz és nézelődsz… - kezdett bele, de én már nem figyeltem rá. A szag irányába kaptam a fejemet, és megkövülve néztem jobbra egy nevetgélő társaságra. Mindannyian puncsot iszogattak, miközben remekül érezték magukat.
Harminc-negyven éveseknek tűntek. És akkor megláttam…
Meredten bámultam a mosolyogva iszogató férfira.
- Blair – nyúltam oldalra a nő karjáért. Alig ismertem a hangomra. - Megvan a hulla…
Az igazság by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Visszatértem! :) Lerendeztük az esküvővel kapcsolatban minden lényeges dolgot, úgyhogy lassan visszatérek és visszarázódok. :)
„-Apa, apa – húzogattam apa ingének az alját, mire szomorú mosollyal felém fordult.
- Mi az, Rem?
- Mi lett azzal a lánnyal? – suttogtam, miközben szótlanul tűrtem, hogy az egyik medimágus valami fecskendőt döfjön a karomba nem túl kedvesen.
- Nem tudom, kisfiam – sóhajtott fel fáradtan, miközben a hajamba túrt.
- Ugye, Ő nem lett ilyen, mint én? – kérdeztem csendesen, mire apám nem felelt. Láttam, hogy a szemei megtelnek könnyel.
- Fogalmam sincs, Rem – mondta szomorúan, de nem nézett a szemembe. – De ma ott volt a bíróságon, és mindent elmesélt.
- Mindent? – döntöttem oldalra a fejemet.
Olyan jó lett volna látni azt a lányt!
Apa nem felelt, csak bólintott egyet.
- Elmondta, hogy látta, ahogyan Greyback megtámadott téged – suttogta alig hallhatóan. Láttam rajta, hogy legszívesen sírna. – Nagyon bátor volt. Az ő vallomása miatt az Azkabanba zárják azt a szörnyeteget.
- Apa… - hajtottam le a fejemet, és az ökölbe szorított kezeimre bámultam. – Most már én is szörnyeteg leszek?”
1969. augusztus 17.


Miss Carrow nyakának reccsenését, még én is hallottam, mikor odakapta a fejét. Ám addigra a férfinak csak a hátát láthatta.
- A francba! – motyogtam, és a nő kezébe nyomtam a puncsos poharam, majd a férfi után siettem. Nem akartam futni, nehogy túl nagy feltűnést keltsek, hiszen így is felháborodva szóltak utánam. A szemem sarkából még láttam, hogy Miss Carrow óvatosan leteszi a kristálypoharakat, majd szoknyája végét kissé megemelve utánam siet. Nem törődtem vele.
Amint kiértem a kúriából előkaptam a pálcámat. A férfi után futottam a fák felé. Tudtam, hogy el kell kapnom, mielőtt átlépi a hoppanálás-gátló vonalát.
- Álljon meg! – kiáltottam utána, de mintha meg sem hallotta volna, rendíthetetlenül futott tovább. A nyomában enyhe dögszag terjengett. Felfordult tőle a gyomrom.
- Lupin, állj meg! – hallottam messziről Miss Carrow kissé kétségbeesett hangját, de nem foglalkoztam vele. El kellett kapnom a fickót, és meg kellett tudnom tőle mindent.
- Stupor! – lőttem ki az átkot a férfi felé, de ő kitért előle. Nem vette elő a pálcáját. Ezek szerint lehet, nem is volt nála. Talán a Mungoban maradt a kamrában?
- Remus! – sikoltotta a nevemet Miss Carrow, de nem foglalkoztam vele. Hallottam, ahogy közeledik hozzám.
A férfi után vetettem magam az erdőbe. Nem foglalkoztam semmi mással sem, csak hogy utolérjem, és kikérdezzem. Hogy magyarázatot kapjak rá, mit keres itt, mikor két napja még hulla volt, és felszabdalva feküdt egy boncasztalon. Tudni akartam, hogy mi köze van neki Greybackhez. Mert tudtam, hogy valami köze van hozzá. És hogy mi ez az éktelen bűz?
Hirtelen megtorpantam.
Nem éreztem a szagát.
Lehunytam a szemeimet. Jó volt a hallásom. Túlságosan is jó. De mégsem hallottam egy apró neszt sem az erdőben. Aztán hirtelen meghallottam a könnyed lépteket az avaron, mire ijedten fordultam meg. Miss Carrow futott felém, egyik kezében a magassarkúját egyensúlyozta. Rá akartam szólni, hogy álljon meg, de addigra késő volt.
Egy szempillantás alatt történt minden. Újból megéreztem a szagát. Irtózatos dögszagot sodort felém a szellő a nő irányából. Ijedten néztem Miss Carrowra, majd előrevetettem magam.
Nem voltam biztos benne, hogy időben oda fogok-e érni.
Láttam, ahogyan a hatalmas ág zuhan a nő felé. Biztos voltam benne, hogy nem érek oda. Mégis megpróbáltam, holott tudtam, ha nem sikerül, nekünk végünk.
Elrugaszkodtam a talajtól, és Miss Carrowra vetettem magam. Éreztem az ág zuhanását felettem. Csak egy másodpercen múlt, hogy nem csapott fejbe minket.
Felnyögtem, ahogy ellöktem a nőt. Óriási fájdalom hasított végig rajtam, majd mély zsibbadást éreztem a lábamban. Egy pillanatig még a lélegzetem is elakadt. Színes pontokat látva próbáltam megfordulni, de nem tudtam. Remegve emeltem meg kicsit a karjaimmal a felsőtestemet, és megpróbáltam arrébb kúszni, de óriási fájdalom nyílalt a bokámba. Zihálva estem vissza a földre, miközben belélegeztem az avar illatát.
- Remus – hallottam meg Miss Carrow suttogását. Oldalra néztem. A fél arca vérben ázott, de jól láttam, hogy a ködös tekintete ellenére egy pillanat alatt felméri a helyzetet. Meggörnyedve emelkedett fel, majd kapta elő a pálcáját és rám emelte. A következő pillanatban éles fájdalom cikázott végig a lábamon, majd hangos puffanást hallottam. Még a talaj is kissé beleremegett.
Összeszorítottam a szememet, és beharaptam az ajkamat, nehogy felordítsak. Rettenetesen fájt a lábam.
Észre sem vettem, hogy Miss Carrow görnyedten, a hasára szorítva a kezét felém siet, majd valamilyen bűbájt motyog, de a fájdalom nem szűnt meg.
- Gyerünk a Mungoba! – hallottam meg a határozott utasítását, holott ahogy ránéztem, úgy tűnt, menten elhányja magát. Vagy elájul. Vagy egyszerre mindkettő.
- Kösz – nyögtem rosszallóan a sérült lábamra célozva, és megpróbáltam átkarolni a nyakát, ahogyan igyekezett felállítani. Éreztem, mennyire instabil lábakon áll ő is, ezért megpróbáltam nem ránehezedni a testsúlyommal, de ez lehetetlen volt. Nyílt törésem volt, ráadásul az egyik faág valahogy átszúrta a lábamat a törés mellett a bokámnál. Miss Carrow valamilyen kötést tett rá, de nem voltam benne biztos, hogy sokat használ. Vérszag terjengett mindenhol. Csalódottan kifújtam a levegőt, és megpróbáltam körbe nézni.
Sehol sem láttam a férfit.
- Azt hittem, soványabb vagy – nyögte Miss Carrow a súlyom alatt. Ha nem fájt volna ennyire minden porcikám, megforgattam volna a szemeimet. Ehelyett csak válaszképp az egész súlyommal rádőltem. Felnyögött, ahogyan megroggyant a térde. Más helyzetben gonoszul mosolyogtam volna magamban, de most csak ijedten próbáltam meg újból megtalálni az egyensúlyomat, és kevésbé nehezedni rá. Már csak a gondolatra is kirázott a hideg, hogy mennyire fájna, ha elesnénk. – Ha ennek vége – lihegte, miközben a fején lévő sebből továbbra is csorgott a vér -, biztos lehetsz benne, hogy állandóan edzésen leszel…
- Miért? – leheltem, miközben rázott a hideg a rosszulléttől. – Izmot akarsz növeszteni? – csukódott le a szemem, rettenetesen fájt minden lépés.
- Mi van? – kérdezte, miközben éreztem, hogy minden izmával azért küzd, hogy állva maradjon.
- Hogy kell neked egy edzőpartner – suttogtam, és én is léptem egyet botorkálva. Nem túl nőiesen felhorkantott, és zihálva folytatta az erdő mélye felé az utat.
- Arról beszéltek, hogy rettenetesen nehéz vagy – morogta komoran, de tudtam, hogy ő is csak azért kötözködik velem, mint én vele, hogy kibírjunk tartani, míg elérjük a vonalat, ahonnan hoppanálhatunk. – Mennyi mindent ettél meg ezen a bulin?
- Ez nem egy buli volt – nyögtem alig hallhatóan. – Ez egy estély volt. A buli az, amit a suliban csináltunk a tilosban…
- Apropó, tilos – kapott a szón szinte már csevegő hangnemben. – Ha ennek vége, véged.
Nem feleltem, de őt ez nem zavarta. Úgy tűnt, az ad neki erőt, ha valakit piszkálhat. Az, hogy én voltam az az illető, az már csak hab volt a tortán.
- Nem véletlenül tiltották be, hogy a gyakornokok ne vehessenek részt akcióban – nyögte lassan, miközben megpróbált stabilan lépkedni. Igaz, csak imbolygás volt belőle. – Derwent professzor házában se engedelmeskedtél nekem, és most sem…
- Ha nem csinálok semmit, sose kaptuk volna el – leheltem, miközben beharaptam az ajkamat.
- Miért? – állt meg megjátszott meglepettséggel. – Amúgy elkaptuk?
Lesajnálóan néztem rá.
- Kérlek, menjünk – suttogtam halkan az ajkamba harapva. Legszívesebben elbőgtem volna magam.
- Ó – nyögött fel meglepetten, és elvette a pálcámat. Én is érzékeltem, hogy átléptük a láthatatlan vonalat, ami eddig megakadályozta, hogy hoppanáljunk. Éreztem, hogy megroggyan Miss Carrow térde, de a következő pillanatban a jól ismert húzás erősödött, majd a köldököm táján beszippantott.
Fájdalmasan égett a lábam, ahogyan a padlóra érkeztem, és bevertem azt. A szememből kicsordult a könny, ahogy végigestem a Mungo folyosójának padlóján. Reszketegen próbáltam egyenletesen lélegezni a fájdalomtól, hátha így csillapítani tudom. A tekintetem előtt éles pöttyök táncoltak, és csak tompa zúgást hallottam a fülemmel. Aztán hatalmas hangzavar kerekedett körülöttünk. Oldalra pillantottam Miss Carrowra, de ő nem volt ott.
Megmerevedve bámultam a hűlt helyét. Nem volt itt a pálcám sem.
Zihálva próbáltam felemelkedni, de két gyógyító lenyomott a földre.
- Remus, maradj nyugton! – hallottam meg Lily hangját, mire hatalmasra tágult szemekkel meredtem rá.
- Hol van? – kaptam el a vállát, ő pedig ijedten meredt a szemembe.
- Ki?
- Miss Carrow! – szorítottam erősen Lily karját, mire az felszisszent.
- Kicsoda?
- Blair!
- A nyomozónő? – világosodott meg.
- Igen – türelmetlenkedtem.
- Nem volt itt – értetlenkedett a lány.
- De! – néztem a szemébe mélyen és eszelősen. Hihetetlen pánik fogott el. Nagyon rossz érzésem volt. – Együtt hoppanáltunk.
- Nem, Remus – rázta meg a fejét Lily, és lefejtette a kezeimet magáról. – Csak te hoppanáltál ide…
A lányra kaptam a szemeimet.
- Meg tudod most gyógyítani? – kérdeztem sürgetően a lábamra célozva, és láttam Lily szemében, hogy ijesztő vagyok. Hogy eszelősen viselkedem. Egy aprót bólintott.
- De két napig nem használhatod – magyarázta, és előkapta a pálcáját, majd elmotyogott egy ismeretlen varázsigét. – Nem tenne jót ne…
Azonban befejezni nem tudta, mert kikaptam a kezéből a pálcáját, és már emeltem is fel, hogy elhoppanáljak, miközben felugrottam. A sérült lábam imbolyogva bicsaklott ki, de megtartottam az egyensúlyomat. A lélegzetem is elakadt. Miss Carrow egyenesen előttem jelent meg, mire hátra tántorodtam a meglepettségtől, míg ő az egyik gyógyítót elsodorta, ahogyan összecsuklott.
Lily és a medimágus egy pillanat alatt a nő után kapott, hogy megnézzék a sérüléseit, és ellássák azokat, azonban Miss Carrow egy pillanat alatt felült, és kissé kábán meredt rám.
- Mit láttál pontosan? – kérdezte komoran, mire nyeltem egyet.
- A… - kezdtem bele, de egy gyógyító elém állt, és az egyik kórterem felé kezdett el tolni, miközben egyik kezét felém nyújtotta, hogy meg tudjak rajta támaszkodni. Miss Carrow szeme összeszűkült.
- Biztos vagy benne, hogy…? – kérdezte, mire értetlenül meredtem rá. Nem értettem, mire ez a titokzatoskodás. – Igen vagy nem?
Nem feleltem, csak néztem, ahogyan a gyógyítók segítségével lassan feláll, majd óvatosan felém lépdel. Úgy tűnt, fájdalmai vannak. A talpa véres nyomot hagyott a hófehér padlón, mivel cipő nélkül futott végig az erdőn.
- Igen vagy nem, Lupin? – kapta el suttogva a nyakamnál az inget. Nagyot nyelve meredtem rá.
- Biztos vagyok benne, mit láttam – néztem mélyen a szemébe. Egy végtelennek tűnő másodpercig csak meredt rám, majd elengedte az ingemet, de a tekintetemet továbbra is fogva tartotta. – Akkor akárki akármit mondd, kérdez vagy bármi, tartsd a szád! – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. Nem feleltem. – Tettesd azt, hogy nem emlékszel, vagy bármi…
- Miért? – kérdeztem szaporábban dobogó szívvel. Nem értettem, mi folyik itt.
- Csak csináld, amit mondok! – suttogta még mindig a fülembe, de a fejét már lehajtotta a vállamhoz. – És a pálcád – csúsztatta a zsebembe azt, de az utolsó mondatot már normális hangerőn mondta.
- Miss Carrow! – hallottuk meg egy férfi hangját a folyosó végéről. Az előttem álló nő bosszúsan lehunyta a szemét, majd mély lélegzetet vett. Egy utolsó jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd megfordult.
- Mr Grey!
- Küldettek értünk a gyógyítók, hogy két auror megsérült – nézett végig rajtunk a férfi, majd a szeme összeszűkült, ahogyan rám nézett. – Mr Lupin, ha jól tudom, Ön gyakornok.
- Az – morogta Miss Carrow. Hirtelen leizzadt a kezem. Sejtettem miről van szó. Nem mertem lehunyni a szemem, de a szívem a torkomban dobogott. Nekem annyi.
- Miért sérült meg egy gyakornok? – nézett a mellettem álló nőre Mr Grey, de annak az arca meg sem rezdült.
- Nem tudtam, hogy egy gyakornok nem sérülhet meg, abban az időszakban, míg a gyakorlatát végzi – nézett mélyen Miss Carrow a férfi szemébe. A levegőt is visszatartottam. Ha kiderül, hogy részt vettem egy veszélyes helyzetben a gyakorlatom alatt, engem kiraknak az Aurorképzőből. Főleg, ha az is kiderül, hogy kétszer sem tettem eleget a mentorom felszólításának, hogy ne csináljam, és maradjak nyugton.
- Miért sérült meg a gyakornoka? – kérdezte újból a férfi, nem hagyva, hogy Miss Carrow kimozdítsa a gondolataiból.
- Egy bálra hívtak meg minket – sóhajtott fel Miss Carrow unottan, és megpróbált leülni az egyik székre a folyosón. A medimágus segített neki. – Lupin rosszul lett a tömegben, és kisietett a friss levegőre – magyarázta Miss Carrow remekül játszva a szerepét. Azt hittem, be fog köpni a férfinak, és hagyni fogja, hogy engem meg kicsapjanak az iskolából. De úgy tűnt, épp a bőrömet menti. Csak átalakítja a tényeket, és költ hozzájuk egy másik alaptörténetet, elfedve ezzel a valóságot. Jó ötlet volt, mert így, ha összehasonlítja ezt mások beszámolójával a férfi, ugyanazt fogja hallani másoktól is, amit Miss Carrow mondott. – Utána mentem, és sétálni kezdtünk az erdőben…
- Az erdőben? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Elég különös hely ez egy bálban résztvevő aurortól és gyakornokától.
- Nem látok benne semmi különöset – vont vállat Miss Carrow. Remekül leplezte, hogy fájdalmai vannak. – Mivel elkezdtünk beszélgetni a nyomozásról, nem egy emberektől nyüzsgő hely a legalkalmasabb kitárgyalni azt.
- Ezért elmentek az erdőbe – nézett szeptikusan a nőre Mr Grey. Nem volt szimpatikus férfi, és éreztem, hogy minden áron le akar leplezni engem.
- Nem értem, mi az erdővel a probléma… - nézett rá a férfira Miss Carrow. – Nem kirívó alkalom, hogy a bálok után és közben eltűnnek emberek beszélgetni bizalmas dolgokról vagy éppen üzleti ügyekről.
- Hogyan sérültek meg? – tért rá a következő kérdésre a férfi.
- Ránk esett egy faág – felelte rögtön Miss Carrow. Hihetetlenül szemtelenül magyarázott.
- Hogy eshetett pont rá magukra a fa? – kötötte az ebet a karóhoz Mr Grey.
- Nem tudom, esetleg kérdezze meg a fát – vágta rá Miss Carrow. Éreztem, hogy megrándul a szám a visszafojtott mosolytól.
- Ezek szerint pusztán a véletlen műve, hogy önök ketten megsérültek? – továbbra sem tágított a kimért férfi.
- Tudom, miért jött Mr Grey. Legyünk nyíltak egymáshoz. Tudom, hogy az Ön munkaköre lehetővé teszi, hogy a gyakornokokat elbocsájtsa, ha részt vesznek egy bevetésen. De mivel itt ilyen szabálytalanság nem történt, megköszönnénk, ha megengedné, hogy ellássák a sebeinket. Ennek a szerencsétlennek nyílt törése volt – bökött felém a fejével, mire Mr Grey rám kapta a pillantását.
- Rendben. Utánajárunk az esetnek – zárta le a témát a férfi rezzenéstelen arccal. Miss Carrow kimérten biccentett, és szinte már unottan szemlélte a férfit, aki egy apró fejhajtással távozott.
Mikor elég messzire került tőlünk, a nő felciccegett.
- Kimért pribék – morogta rosszallóan.
Felsóhajtottam, és lehunytam a szemeimet, majd hagytam magam elvezetni Miss Carrow-val egyetemben a kórterembe. Lily és a medimágus gyorsan dolgoztak, és hihetetlen ügyességgel látták el a sérüléseinket.
Lily meghagyta nekem, hogy két napig ki sem mozdulhatok a lakásból, mivel annyi idő kell a lábamnak, míg teljesen helyrejön. Ezen kívül kaptam kétféle bájitalt, amit reggel és este be kell vennem, de amúgy saját felelősségre hazamehettem. Miss Carrow kapott egy csinos kis kötést a fejére, és az egyik bordáját is összeforrasztották, valamint a talpán a vágásokat, melyeket az erdőben levő avar, kövek és gallyak okoztak. Ő is kapott egy bájitalt. Mire mind a kettőnket elláttak, Miss Carrow tekintete is kitisztult, és a fejsebéből sem szivárgott már a vér. Őt is hazaengedték.
A folyosó falának dőlve vártam a nőt, mikor kilépett a kórteremből.
Láttam a tekintetén, mikor rám nézett, hogy oltári nagy bajban vagyok.
- Gyerünk hozzád, fürge láb – morogta hűvösen, és már meg is ragadta a karomat. Normális esetben felvontam volna a szemöldökömet a különös gúnynéven, de most csak hagytam, hogy húzzon maga után. Kissé bicegve még lementünk az első emeletre, majd mielőtt kiléptünk volna az épületből társashoppanáltam.
Miss Carrow rögtön eleresztett, ahogy talajt érzett a lábunk. Majdnem felborultam, ahogyan a súlyom a sérült lábamra került. Még tényleg nagyon nem volt az igazi.
- Tudod te, mekkora slamasztikába kerültünk? – támadott le rögtön.
- Köszönöm, hogy segítettél nekem – néztem mélyen a szemébe. Őszintén hálás voltam neki, amiért megpróbált kimenteni. Láthatóan Miss Carrow nem egy köszönetre számított, mert a szája is tátva maradt, és csak pislogott rám. – Sajnálom, hogy bajba sodortalak.
Láttam, hogy szívesebben olvasott volna be nekem, minthogy meghallgassa a bocsánatkérésemet, ezért csak becsukta a tátott száját, és bosszúsan meredt rám egy hosszú másodpercig.
- Soha többet ne merészeld ezt csinálni! – nézett továbbra is, és csak azért vettem őt igazán komolyan, mert a szemében valami különös csillogás égett. Álltam a pillantását, de nem feleltem. Nem akartam ilyen ígéretet tenni, amit lehet, hogy nem fogok betartani. Miss Carrow felsóhajtott. – Tudom, hogy tehetséges vagy, különösen Sötét varázslatok kivédéséből. A jegyeid is kiválóak voltak végig a Roxfortban és az Aurorképzőben – elképedve meredtem rá. Nem gondoltam volna, hogy elolvasta a kartonjaimat. Egyáltalán mikor volt rá ideje? -De nem sérülhetsz meg többet, különben nem lesz több esélyed, és ki fognak csapni. A mai után figyelni fognak minket. Nem tudom, mi hajt téged, mi benned ez a bizonyítási vágy, de engedd el! – fúrta a pillantását mélyen az enyémbe. Nagyot nyeltem.
Nem tudom, meddig, de csak néztük egymást.
- Biztos vagy benne, hogy a hullánkat láttad? – váltott hirtelen témát.
- Ülj le! – mutattam a kanapéra, mire levetette magát. – Kérsz valamit? – túrtam a hajamba, és a jó lábamra helyeztem a testsúlyomat. Miss Carrow csak megrázta a fejét, mire én is ledobtam magam vele szemben a fotelbe. – Biztos vagyok benne.
- És nem csak hasonlított rá? Vagy egy ikertestvér? – tűnődött hangosan, de láttam rajta, hogy ő sem gondolja ezt komolyan.
- Te is tudod, hogy nem – néztem rá nyugodtan, és fáradtan hátra dőltem. – Ő volt az – suttogtam, és lehunytam a szememet.
- De amennyit én láttam a férfiból, nagyon nem tűnt halottnak, sérültnek vagy bármi – morogta Miss Carrow, de csak úgy magának. – Hogy élhet valaki, aki eddig halott volt?
- Halott – suttogtam csukott szemekkel.
- Tessék?
- Még mindig halott -nyitottam ki a szemeimet, mire Miss Carrow összeszűkült szemekkel meredt rám.
- Honnan veszed, hogy halott?
Felkaptam rá a szememet. Nem feleletem, csak meredtem a velem szemben ülő nőre. Nem mondhattam el neki, hogy éreztem annak a férfinak a szagát. Összeszorítottam a számat, és behunytam a szemeimet.
- Honnan veszed?! – kötötte az ebet a karóhoz türelmetlenül Miss Carrow, mire kinyitottam a szemem, és csak néztem őt. Nem tudtam, mit mondhatnék. Az előttem ülő nő tehetetlenül felciccent. – Jó. Tegyük fel igazad van – nézett rám, és láttam rajta, hogy valamiért komolyan fontolóra veszi a szavaimat, holott nem mutattam fel neki semmi bizonyítékot.
- Miért hiszel nekem? – kérdeztem komolyan. Miss Carrow szinte már gyámolatlanul pillantott rám.
- Nem tudom, mi a titkod, hogy csinálod, de nagyon sok minden eddig úgy volt, ahogyan mondtad… Mintha megérezted volna…
Nem mondtam semmit, csak figyeltem az arcát, és a vonásait. Annyira szerettem volna, ha ő Ő lett volna… Talán minden egyszerűbb lenne.
- Azonban nem tudjuk, hogy ez a férfi, hogyan lépett le a Mungoból. Nem tudjuk, hogyan játszotta ki a riasztó bűbájt, és azt sem tudhatjuk, hogyan élhet most, amikor elvileg halott volt – sodorta a kételyeit a nő egy szuszra, mire újból unottan kijavítottam.
- Halott.
- Mi?
- Az a férfi halott – magyaráztam. – Még mindig. Mozog, de halott.
- Honnan tudod, ilyen biztosra?
Összeszorítottam az ajkaimat, mire Miss Carrow felsóhajtott, és a plafonra meredt.
- Rendben. Nem mondod meg… - suttogta maga elé nézve, majd hirtelen újból rám meredt. – De ezzel akadályozod a nyomozást.
Még mindig nem feleltem semmit. Talán, ha kidühöngi magát nem erőlteti a témát.
- De akkor ki kell zárnunk a gyilkosság tényét…
- Nem kell kizárnod – suttogtam. Úgy láttam, Miss Carrow kezd szétesni főleg a kusza gondolatai miatt. – Minden, amit gondoltunk maradjon a régiben. Ez a férfi halott.
- De a vérfarkastámadás…
- Komolyan mondom. Ahhoz, amit eddig összeraktál a nyomozás közben, azt ne vesd el. Inkább ezt a tényt próbáld beleilleszteni az elméletedbe.
Miss Carrow kétségbeesetten nézett körbe, majd hátradőlt a kanapén, és a kezébe temette az arcát.
- Sok volt ez a mai nap – suttogta legyőzötten. Nem szóltam semmit, csak figyeltem őt. Láttam rajta, hogy teljesen szétestek a gondolatai, és képtelen összerakni a képet. Nem is próbáltam meg erőltetni.
- Miért utálod a vérfarkasokat? – tettem fel újból a kérdést csendesen, amire délelőtt nem válaszolt. Miss Carrow elvette a kezét a szeme elől, és a plafonra nézve kifújta a levegőt.
- Mert szörnyetegek – suttogta maga elé meredve. Kihagyott a szívem egy dobbanást. Az egész testem befeszült, és ökölbe szorítottam a kezeimet. Miss Carrow hirtelen rám kapta a pillantását. – Kimehetek a mosdóba?
Egy aprót, mereven bólintottam, egy balra biccentettem a fejemmel. Lassan, fáradtan felállt, majd eltűnt az ajtó mögött, amelyet résnyire nyitva hagyott. Hallottam, ahogy megereszti a csapot.
Csalódottan bámultam magam elé. Nem ezt akartam hallani a szájából.
- Tudom, sokan nem tehetnek róla, hogy azzá váltak – folytatta, de szinte alig hallottam a szavait. – De én… - lépett ki az ajtón a törülközőmmel a kezében. Lassan ránéztem. Épp a sminket törölgette le magáról.
- Ne folytasd! – szólaltam meg kimérten, még mindig őt nézve.
- Te kérdezted, miért – vont vállat, és elém sétált. – Miért zavar hirtelen? – hajolt le a szintemre. Megcsapott a bőrének a jellegzetes illata, nagyot nyeltem. Ránéztem.
A világ hirtelen ugrott egyet. A fejem zúgni kezdett, a szívem pedig eszeveszett vágtába kezdett. Elnyílt az ajkam, és csak néztem az előttem álló nő bőrét. Remegni kezdett a kezem. Nem tudtam elszakítani a pillantásomat az arcáról. Csak felületesen bírtam lélegezni.
Ott volt.
Nagyot nyeltem.
A szeplő ott volt a szeme alatt.
- Mi… mi az? – kérdezte zavartan tágra nyílt szemekkel Miss Carrow, miközben nekem könnyek gyűltek a szememben, és a testemhez kellett feszítenem a karjaimat, hogy ne öleljem meg hirtelen az előttem álló nőt. Ő az…
- Miért utálod a vérfarkasokat? – leheltem száraz szájjal, és elkaptam róla a pillantásomat. Túlságosan átjárta az öröm minden porcikámat. Úgy éreztem, csak dagad és dagad a mellkasomban, és képtelen vagyok megfékezni, ha nem ereszthetem ki. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna a nőt, és soha el nem engedtem volna.
Miss Carrow unottan felsóhajtott, és a törölközőt lóbálva leült velem szemben.
- Erőszakos vagy – nézett rám elgondolkozva. Azt hittem, nem fogja folytatni, de végül megszólalt. – Kiskoromban láttam egy vérfarkastámadást – nyelt egy hatalmasat, miközben a szeme ide-oda cikázott, de tudtam, hogy már nem engem lát maga előtt, hanem azt az éjszakát. – Apáékkal sátorozni voltunk, és reggel… vagyis inkább kora hajnalban, amikor még sötét volt, játszottunk. Már nem is emlékszem, mit – kezdte el nyomkodni a bal öklét idegesen. – Távolabb szaladtam tőlük, és amikor el akartam bújni egy bokor mögé… ott voltak – suttogta falfehéren. Láttam, ahogyan a mellkasa fel-le mozog, és tudtam, hogy rettenetes neki felidézni az emléket. Én is így viselkedtem akkor, amikor még nem tudtam feldolgozni, és beszélnem kellett a megtámadásomról. – Egy vérfarkas éppen egy kisfiút támadott meg. Minden tiszta vér volt… Én meg csak álltam ott. Aztán a kisfiú elájult, vagy nem is tudom – remegett meg a szempillája, miközben a kezei egyre jobban remegni kezdtek. Nem mozdultam, csak figyeltem őt. Ittam minden egyes szavát, habár majd megőrültem azért, hogy felálljak, és körbe ugráljam a lakást. – Mikor nem mozdult már a kisfiú, a vérfarkas nekem támadt. Azt hittem, engem is meg fog ölni… Mégis abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy nem fogom magam könnyen adni neki… - hirtelen elhallgatott. – Aztán egyszer csak felnyüszített, és elkezdett átváltozni... Greyback volt az… De akkor sem szaladtam el, csak álltam ott. És mire észbe kaptam, már felettem is volt, és meg akart fojtani – suttogta üveges szemekkel, és lassan a nyakához emelte az ujjait. Ökölbe szorítottam a kezeimet, amikor arra gondoltam, hogy az a szemét Greyback egy ujjal is hozzáért. – Apa szedte le rólam, és elkábította. Tudod, nagyon gyengék a vérfarkasok az átváltozásuk után… - nézett hirtelen rám. A szemei tele voltak sebzettséggel, és mintha valami mélységes félelem húzott volna meg mögöttük. – Fogalmam sincs, mi történt a kisfiúval… - kapta el rólam a szemeit. – A tárgyaláson sem láttam. Lehet, hogy Greyback megölte… Senki sem mondott semmit. Még a nevét sem árulták el... – pillantott újra rám, és csak nézett engem.
- Mi volt a tárgyaláson? – kérdeztem rekedten, holott pontosan tudtam, mi történt.
- Greyback ellen tanúskodtam – vont vállat, és egy pillanat alatt eltűnt a szemeiből mindenfelé érzelem. – Emiatt került az Azkabanba…
- És téged pedig megfenyegetett, hogy ha kiszabadul megöl… - suttogtam visszafojtott dühvel, magam elé meredve, mire egyet bólintott, majd elképedve rám kapta a szemeit.
- Hon… Honnan tudod? – suttogta kerekre tágult tekintettel. Rá szegeztem a pillantásomat, és mélyen a szemébe néztem.
Mindent erre tettem fel…
- Én voltam az a kisfiú.
Nulla by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Eddig ez a fejezet a kedvencem. Remélem, nektek is tetszeni fog! Ugye, ugye, ugye? :)
„Ha felnövök, erőssé fogok válni. Addigra megtalállak, és amikor kiengedik ezt a szörnyeteget az Azkabanból, Neked nem kell félned tőle. Meg foglak tőle védeni, akár az életem árán is. Nem érdekel, mi történik velem majd, de Téged életben foglak tartani bármi áron, ezért nem kell félned.
Neked köszönhetem az életemet, ezért bármit megtennék Érted, hogy biztonságban tudjalak. Az én életem a Tiéd nélkül mit sem ér, bármikor feláldoznám Érted, ha ezzel megmenthetlek tőle.
Én azért élek, hogy Te élhess.”
1970. január 12.


Két napja ültem itthon, és nem mentem sehova a lábam miatt. Nem tudtam, mivel kössem le magam. Ráadásul a nyomozásról sem tudtam meg semmit azóta. De nem is nagyon foglalkoztam vele… A fejemben mindig újra játszódott a pillanat, mikor elárultam Miss Carrownak, hogy én vagyok az a kisfiú, akinek megmentette az életét azzal, hogy felbukkant az erdőben, majd később tanúskodott a bíróságon.
Zavarodott voltam. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet.
A két nap alatt Blair egyszer sem nézett felém.
Blair…
Még a neve is csodálatos volt.
Az első éjszakát még szerelmesen végig mosolyogtam, a párnámba fojtva az izgatott nevetésemet. De Blair később sem keresett meg. Nem jött se másnap, se a mai nap. Egész nap ültem a szobámban, és vártam, de egyszer sem nézett felém.
Idegesen túrtam a hajamba, amikor este kilencet ütött az óra. Egész nap fel-le mozgattam a lábfejemet a feszültségtől. Abban reménykedtem, hogy Blair meg fog keresni, de még mindig nem jött át hozzám.
Tudtam, hogy nem azért vágta hozzám azokat a szavakat aznap este, mert meg akart bántani, hanem a sokktól, hogy tizenegy év után szembe találja magát azzal a kisfiúval, akinek megmentette az életét, és Ő emiatt halálos veszélybe került. Megértettem Őt, ezért is nem szaladtam utána rögtön, habár szívem szerint azt tettem volna. Tudtam, hogy időre van szüksége.
Mély levegőt véve csaptam le a poharamat az asztalra. De azóta két nap eltelt… Blair pedig nem ismerte a fogadalmamat.
Ő nem tudta, hogy most rajtam a sor. Hogy most én fogom Őt megvédeni. Semmit sem tudott róla, hogy gondolkodás nélkül feláldoznám érte az életemet, hogy megmenthessem. Fogalma sem volt róla…
Felkaptam a pálcámat, és egy szempillantás alatt felpattantam, a következő pillanatban pedig a nő nappalijában álltam. Ijedt sikkantást hallottam, majd tányércsörgést. Egy másodperc alatt szaladtam be a konyhába, de csak Blair állt ott kivont pálcával.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte bosszúsan, és egy intéssel összeforrasztotta a széttört tányért, és a kezébe bűvölte.
- Látni akartalak, hogy jól vagy-e – feleltem őszintén, de ő addigra már elfordult, és azt motyogta, hogy hoppanálás-gátló bűbájt fog húzni a háza köré.
- Láttad. Most már mehetsz.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem, mire idegesen levágta a mosogatóba a rongyot. Miért mugli módra mosogat?
- Nem akarok veled beszélni!
- De meghallgatnál?
- Nem – nézett egyenesen a szemembe. Tehetetlenül néztem rá. A szeme vérben úszott, és az egész meg volt dagadva. Csak nem sírt?
- Mondd csak – suttogtam, mire értetlenül meredt rám. – Mondd el, miért haragszol rám. Meghallgatlak – magyaráztam nyugodtan. Talán, ha kidühöngi magát, utána szóba fog velem állni…
- Nem akarok veled beszélni – suttogta az arcomba. A szemébe düh tüze égett. Összeszorult a mellkasom, mikor arra gondoltam, hogy ez ellenem szól. Mégis megpróbáltam reálisan látni a helyzetet. Blairnek ez egy sokk, hogy hirtelen kiderült, ki is vagyok én. Sőt, nekem is ez egy sokk, hogy kiderült, kicsoda Ő. De én legalább szárnyaltam a tudattól, hogy megtaláltam Őt. Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy láthatom, és hogy tudhatom; Ő biztonságban van és él.
- Menj el!
- Nem akarok – néztem le rá, és karba fontam a kezeimet. Összepréselte az ajkát dühében.
- Nem aka… - kezdett bele, de hirtelen üvegcsörömpölés törte meg a csendet, mire mind a ketten megmerevedtünk. A nappaliból jött.
Egy szempillantás alatt toltam a hátam mögé Blairt, holott tisztában voltam vele, hogy talán Ő még jobb párbajozó nálam. De megéreztem azt az enyhe bűzt, amitől felfordult a gyomrom.
A hulla.
- Eressz! – sziszegte mögöttem, de eszem ágában sem volt előre engedni. Félretoltam, és kiléptem a nappaliba, Blair pedig árnyékként követett engem.
Senki sem volt a helyiségben, hiába füleltem és szaglásztam. Aztán hirtelen megmerevedtem. Nagyon hasonló volt a szag, de nem ugyanaz, mint múltkor.
- Blair… - suttogtam a legrosszabbtól tartva, miközben megragadtam a karját, és magam mögött tartottam, hogy ne menjen az ablakok közelébe. – Találtatok azóta új hullát?
Éreztem, ahogyan megmerevedik. Ez is elég válasz volt nekem.
- És eltűntek? – kérdeztem az elmúlt két nap eseményeiről, halkan, rosszat sejtve.
- Mind – bólintott, és megpróbált kikecmeregni a karjaim közül.
- Állj! – kiáltottam rá, amikor megéreztem újból erősen azt a szagot. Egy pillanat alatt ragadtam meg Őt, és szorítottam magamhoz, egyik tenyeremet hátul a nyakára szorítva, hogy védjem az eséstől, amikor a földre vetettem magam. Hatalmas robbanás rázta meg az ajtót.
Bevertem a falba a vállamat, mire felszisszentem.
Kissé elengedtem Blairt, aki hatalmasra tágult szemekkel nézett rám, majd már fel is ugrottam, hogy megnézzem, mi történt. Éreztem a hulla bűzét, de sehol sem volt. Úgy tűnt, lelépett.
- Jól vagy? – fordultam hátra egy szempillantás alatt, és leguggoltam elé, hogy megnézzem rendben van-e. Úgy tűnt, az ijedtségen kívül nem esett semmi baja, de azért megragadtam a vállát, hogy megnézzem gyorsan, megsérült-e.
- Mit csinálsz, mi van, ha hátba támadnak? – kérdezte dühösen, és megpróbált felpattanni, de lenyomva a földön tartottam. Megráztam a fejemet.
- Nincs itt, elment.
- Azt te meg honnan veszed?
Felsóhajtottam.
- Vérfarkassá változtatott engem, Blair – néztem a szemébe mélyen, és magam is meglepődtem azon, hogy ilyen nyíltan kimondtam. Elnyílt szájjal meredt rám, de tudtam, nem mondtam neki újdonságot. – Tökéletes a hallásom. Mindent hallok. Messziről is, ha figyelek – néztem mélyen a szemébe. Láttam, ahogy nyel egyet. – És a szaglásom is kiváló. Ezért tudtam, hogy Derwent professzorasszony otthonában nincs senki, és ezért tudtam, hogy baj van, amikor a háza előtt voltunk, mert éreztem a vérszagot. Mindig, mikor valamire rájövök a nyomozással kapcsolatban, az azért van, mert érzem őket vagy hallom – magyaráztam neki. Nem is tudom, mikor fogtam meg az ernyedt kezét. – Ezért bízz bennem!
Megrendülten meredt rám.
- A vállad… – suttogta végül, miközben előre hajolt. Oldalra néztem. A szürke pulóveremet eláztatta bal oldalt a vér.
- Nem fontos – vontam meg az épp vállamat. Most, hogy Blair felhívta a figyelmet a sérülésre, hirtelen én is érezni kezdtem, de még csak kissé fájdalmasan zsibbadt. Nem volt vészes.
- Biztos nincs itt senki? – nézett a szemembe. Bólintottam, de nem eresztettem el a pillantását. – Mutasd a sebed!
Figyelmen kívül hagytam az utasítását.
- Lett újabb két áldozat? – kérdeztem a nyomozásról Blairt inkább, mire egyet bólintott.
- Mindkettő hulla mellett találtunk egy számot – magyarázta. Úgy tűnt, feladta, hogy utáljon engem. – Nincs az áldozatok között kapcsolat. A tegnapi halott, aki egy tízes számot kapott, Erberra Thomas volt. Ötvenhat éves nő. A mai halott pedig egy fiatal fiú volt… - hirtelen elcsuklott a hangja, és oldalra kapta a fejét, majd a falra meredt. A szemét ellepték a könnyek.
- Ki volt az, Blair? – suttogtam nagyon halkan. Hirtelen nagyon rossz érzésem volt.
- Regulus Black – lehelte, de rögtön összeszorította a száját. Még így is láttam, egy pillanatra összerázkódik, de visszatartotta a zokogását. Ledermedve guggoltam előtte, de csak magam elé meredtem.
Nem.
- A rohadt életbe! – csaptam a falba teljes erőmből, mire a vakolat levált, és egy kicsit meg is repedt.
Sirius…
Legszívesebben elrohantam volna a barátomhoz, de ahogy Blairre néztem, inkább megpróbáltam megnyugodni.
- Most végzett a Roxfortban… Még csak… - suttogta. A haja alá nyúltam, és a tarkójánál fogva húztam a mellkasomra, mikor kitört belőle a hangos zokogás. Szívszorító volt hallgatni, és az én szemembe is könnyek gyűltek.
Te jó ég… Sirius.
Mikor Blair a zokogástól már-már csukladozva kapkodott levegőt után, nem tehetettem mást, csak még szorosabban öleltem, miközben hagytam, hogy magához szorítson. Jól esett a közelsége, még ha ez egy ilyen alakalom is volt. A hajába temettem az arcomat, hogy ne sírjak én is hangosan.
Regulus és Sirius kapcsolata mindig is ellentétekkel teli volt, mégis rettenetesen erős és mély szeretet fűzte őket össze, amelyet próbáltak elrejteni, de sose tudták senki elől sem eltitkolni. Bele sem mertem most gondolni, mit érezhet Sirius.
Lehunytam a szememet.
Regulust sose tartottam a barátomnak, de sokkal többet megtudtam róla, és sokkal jobban megismertem őt, mint egy átlagos háztársamat. Jól ismertem Regulust, és sokszor próbáltunk neki és Siriusnak segíteni, hogy helyrehozzák a kapcsolatukat. Volt, hogy sétáltam a fiúval a parkban, hogy elmesélje, hogyan is kényszerítik a szülei, hogy csatlakozzon a halálfalókhoz, aminek köszönhetően összeverekedtek Siriusszal. Mégis sosem voltunk barátok, de akaratlanul is, Sirius barátaiként közel kerültünk a fiúhoz.
Remegve szorítottam Blairt.
Regulus halálnak híre kiszipolyozott egy részt a mellkasomból, és csak üres kongást hagyott maga után. Úgy éreztem, valami eltört.
Lehunytam a szememet. Nem akartam arra gondolni, Sirius most mennyire szenvedhet.
Blair csendesen szuszogott a karjaim között, néha-néha hangosan szipogott. Tudtam, hogy nem alszik, csak a kimerültségtől üveges tekintettel mered a semmibe.
- Blair – suttogtam, de nem reagált. – Látni akarom Regulust.
Lassan felemelte a fejét, és kábán meredt rám. Nagyot nyeltem. Nem tehettem róla, de az járt a fejemben, hogy ha egy picit előre hajolnék, meg tudnám csókolni Őt.
- Látni akarom Regulust – suttogtam.
- Bent van – felelte zavartan, és távolabb húzódott tőlem. Csalódottan hagytam neki.
Felálltam, és egy picit megtántorodtam. Már teljesen elzsibbadtak a lábaim a guggolástól.
- A vállad… - lehelte Blair, de túlságosan kimerült volt. Felsóhajtottam. Annyira kiszolgáltatott volt.
Lehajoltam, és a karjánál fogva felhúztam.
- Jól vagy? – kérdeztem rekedten, mire egy aprót bólintott, de még mindig nem volt teljesen magánál. A kirobbantott ajtó felé léptem, de rögtön lemerevedtem, és egy szempillantás alatt Blair felé fordultam, hogy elálljam az utat.
- Mi az? – élénkült fel kissé.
- Menj be a konyhába – morogtam neki, és az ajtó felé léptem. Természetesen figyelmen kívül hagyta azt, amint mondtam neki. Hallottam, ahogyan benne rekedt a levegő.
A padlón hatalmas vérrel írt szám volt.
A szívem kihagyott.
0.

A Minisztérium nem vette el Blairtől az ügyet, holott most már személyesen is érintett volt az kázusban, hiszen a házában volt valaki, aki szorosan a nyomozáshoz kapcsolódik. Személyessé vált neki az ügy. De sok furcsaság nem hagyott nyugodni.
Eddig sorban csökkentek a számok az áldozatok mellett, és Regulus a kilencedik volt. Valaki viszont betörte az ajtót Blairnél, és felírta a nulla számot a padlóra. Ami felettébb furcsa. Ugyanis sehol egy hulla.
- Az összes szám a falra volt írva… - suttogta Blair a véres számra meredve a padlón. Az aurorok már rég elmentek a házából. Az ajtót azért a helyére illesztették, de ezen kívül senki sem takarította el a bizonyítékokat.
Zavartan meredtem Blairre. Igaza volt. Eddig minden szám a falra volt felírva, mégpedig viszonylag egy ujjnyi hosszúságú betűkkel. Ez viszont egy hatalmas nulla volt. Jó, ha egy méteres lehetett.
- Vérrel van írva? – kérdezte vörös szemekkel még mindig a földet bámulva. Bólintottam. Éreztem a szagán.
- Gyere! – fogtam meg a kezét. Nem mozdult, csak lassan rám nézett. – Ne aludj itt!
- De hova…?
- Hozzám – néztem mélyen a szemébe.
- El kellene takarítani…
- Ne.
Rám kapta a pillantását.
- Hagyjuk így, hátha látunk később valami bizonyítékot még, ha kissé megnyugszunk.
- Miért mennék hozzád? – kérdezte fásultan.
Mert én vagyok az egyetlen, aki az életét is feláldozná, hogy megmentsen Téged.
- Csak gyere! – mondtam csendesen, és a hálója felé toltam. – Pakolj be pár ruhát! – utasítottam, ugyanis úgy tűnt, még mindig teljesen kába. Nagyon megviselhette ez a nap.
Automatikusan dobálta a ruhákat egy kis táskába, miközben én az ajtófélfának dőltem ugrásra készen, hátha visszajön az a valaki, aki berobbantotta az ajtót.
Nem fért a fejembe ez az ügy. Az összes hulla eltűnt a halála utáni éjszakán, és többet nem találtuk meg őket. Viszont a bálon láttam azt a férfit, aki először halt meg a vérfarkas karmolásoktól. A gyógyító hullája is eltűnt még aznap éjjel. Vele is vérfarkas végzett. Blair elmondása alapján a következő áldozat, az a nő is ugyanúgy halt meg, mint a többiek, és reggelre eltűnt a hullája. Regulusszal is egy vérfakas végzett Blair beszámolója alapján, és ezt már a mungosok is megerősítették. Ma este azonban…
- Te jó ég! – nyögtem fel, pont akkor mikor Blair elém sétált.
- Remus… Menjünk be!
- Hova?
- A Mungoba – suttogta a földet nézve. Ugyanarra gondolt, amire én…
Egy másodpercig csak méregettem, majd kikaptam a kezéből a táskáját, és megfogtam az alkarját. Már nem is foglalkoztam a gyomorforgató érzéssel, és a köldökömnél lévő nyomással.
Szinte teljesen kihalt volt a folyosó. Csak az őr és néhány páciens várakozott a székeken, akik minden bizonnyal egy vita folytán szerezték be a különféle keléseket, rontásokat az arcukon. Felsóhajtottam, és Blairrel elindultunk a kamra felé, ahol a hullákat tárolták a boncolás idejére. A folyosón Sirius ült teljesen magába roskadva. A szívem hatalmasat dobbant.
Blairt ott hagyva a barátomhoz siettem, míg a nő szótlanul követett engem teljesen magába burkolózva.
- Ne aludj itt – tettem a kezemet Sirius vállára, mire lassan felemelte rám a pillantását. Teljesen összetört.
- Vigyáznom kell rá – suttogta rekedten, mire Blair mellénk lépett.
- Nem kell, Sirius – mondtam neki együtt érzőn. – Itt maradunk. Menj haza Jamesékhez.
Igaz, James anyukája, Dorea már két éve meghalt, de Charlusszal úgy szerették Siriust, mintha a fiúk lenne. Biztos voltam benne, hogy Siriusnak erre a szeretetre lenne most szüksége, amit a Potter család tud nyújtani neki, még ha Dorea már nincs is az élők sorában.
- De mi van, ha ő is…? – kérdezte a barátom kétségbeesetten, és tudtam, mire gondol. Mi is ezért jöttünk ide Blairrel, holott nem mondtuk ki hangosan egymás között.
- Azért menj haza, hogy ne kelljen látnod – mondtam neki, mire elkeseredetten szorította a hüvelyk- és a mutatóujját a szemére.
- Ezt még meg kell tennem érte… Ő sem akarná, hogy…
Hirtelen kinyílt a kamra ajtaja, és mind a hárman oda kaptuk a fejüket. Szörnyű bűz csapta meg az orromat.
Regulus állt a kamra ajtajában. A szemei üresen és tompán fénylettek...
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9281