Indiánok földjén by Victoria2002
Tartalom: Victoria2002 bemutatja: Valentina Kinley nyart, A sttsg lnya folytatst. Ennlfogva a trtnetet csak az rti, aki olvasta az előzmnyt. Teht a trtnetről:
Valentina s bartai hazartek a sznetre, m ezen a nyron egyikk se szmthat bks pihensre. Ugyanis mg a Roxfort Expressen hazafel tartva megbeszltk, hogy segtenek Valentinnak megoldani egy jabb rejtlyt. Az izgalom flelemmel egszl ki, amikor rjnnek, hogy valakinek szndkban ll meglni őket. Valentina, Cori s Trevor pedig mris egy jabb kzdelem rszesei lesznek, ahol a ttek mg nagyobbak, mint korbban.
Ebben a kisregnyben megismerjk Dl-Amerikt varzsl-s mugliszemmel is, tovbb j szereplők bukkannak fel, m kzlk nem mindenki az, akinek ltszik. Vajon kik azok, akik mindent megprblnak, hogy megljk Valentint s bartait? Mi knyszert egy fiatal lnyt arra, hogy hallfal legyen? Hlm mg mindig Bellatrix Blacket ldzi, vlemnyeket pedig elfogadok akkor is, ha negatv!
Categories: Általános Szereplők: saját szereplő
Műfajok: Nincs
Figyelmeztetések: durva nyelvezet, erőszak
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 3 Befejezett: Igen Word count: 14921 Olvasták: 209 Published: 2017. 03. 12. Frisstve: 2017. 04. 30.

1. Kezdetek by Victoria2002

2. Sárkányos kaland by Victoria2002

3. A szikra by Victoria2002

Kezdetek by Victoria2002
Valentina Kinley végignézett katonás rendben álló csomagjain. Augusztus elsejére mindent begyűjtött és elpakolt, amivel barátai még a Roxfort Expresszen hazafelé tartva megbízták. A saját készítésű bájitalai gondosan bezárt üvegekben pihentek az összecsavart láthatatlanná tévő köpeny tetején, mellettük szépen egymásra rakva egy szótár és egy legendás lények gondozása könyv kaptak helyet. Azt állította, hogy minden megvan, ám ez nem teljesen volt igaz: valami még hiányzott. Elégedetten biccentett, s a kandallóhoz sétált. Belemarkolt a hop-port tartalmazó dobozba, majd megállapította, hogy lassan az is utánpótlásra szorul. Mindegy, gondolta, mielőtt Diane hazaérne Koreából, meg tudom venni, lesz rá időm. A tűzbe szórta az anyagot, mire a lángok zöldre színeződtek. Valentina torka kiszáradt. Mógus így halt meg, zöld lángok által, melyet ő idézett meg. Tudta, hogy ő a felelős az egykori sötét varázsaltok kivédése tanár haláláért, végtére is, az általa létrehozott tűz végzett a férfivel. Általában sikerült száműznie elméjéből a feltóduló képeket, de amikor egyedül volt, és nem volt mivel elfoglalnia magát, gyakran újraélte fejben azt az éjszakát. Ilyenkor próbálta meggyőzni magát arról, hogy rosszul emlékszik, az nem az igazság, amit lát. Hiszen félájult volt már a fáradtságtól, simán lehet, hogy tévedett. Ám a lelke mélyén már magának sem hitte ezt el, bűnösnek érezte magát, gyötörte a bűntudat. Erre rátett még egy lapáttal, hogy Diane távollétében készült elszökni otthonról az édesanyja által elrejtett nyomot megkeresni. Diane bízott benne, ő pedig visszaélt a nagynénje amúgy is nehezen kiharcolható bizalmával. Rosszabb pillanataiban azt gondolta, a gyilkosság mellett a hazugság már eltörpül, de ezt azért nem mondta volna meg nagynénjének. Diane pár nappal korábban abban a hitben utazott el, hogy unokahúgával minden rendben lesz, míg ő a koreai Wizengamot előtt védi ügyfelei érdekeit. Valentina nem akart még több gondot okozni a nőnek azzal, hogy elmondja, mi bántja. Különben is, Diane min tudna segíteni? Mógust az életbe már semmi se hozza vissza, és az ő emlékei közül sem fog soha kitörlődni az az éjszaka a Tiltott Rengetegben. Azonban nem állt szándékában megőrülni, márpedig a gyilkosság tényének ismételgetése ezzel járt volna. Amúgy is, dolga volt, még egy dolgot meg kellett vennie. Belépett a tűzbe, aztán bemondta az úti cél nevét: – Zsebpiszok köz! Megpördült a tengelye körül, szeme előtt idegen tűzhelyek villantak fel, s ő térdre esve megérkezett a kimondott címre. Az Axe a szokottnál is rendesebb feketemágia bolt volt. A különböző porok, tabletták, bájitalok, és ki tudja, milyen egyéb dolgok rendezett sorokban álltak a polcokon. Minden szörnyű emlék dacára, Valentina kíváncsian vette szemügyre az egyik neonsárga gyorsan ható mérget. – Távozz! – hallotta meg a hangot. Valentina összerezzent, nem látta a fiút. – Ki vagy te? – kérdezte. – Itt a névjegyem – a fiú előhúzta, s Valentinára szegezte a pálcáját. A lány nem esett pánikba. – Ez meg az enyém – mondta. Varázspálcája kis mozdulatával kirobbantott egy darabot a boltban álló pultból, és a fiú kezébe nyomta. – Mit szeretnél? – érdeklődött a fiú, a mutatvány hatására jóval készségesebben. – Valami olyat, aminek a segítségével a nyomjel nem érzékeli, ha varázsolok. – Itt, a boltban nem működik a nyomjel – árulta el a fiú, majd feltette a következő kérdést: – Meddig szeretnéd, hogy tartson a hatás? – Minimum egy, maximum három hétig. A fiú némán rámutatott egy doboz tűzpiros tablettára. – Biztosan ez az? – kételkedett Valentina. – Nálunk, az Axe-ban minden az, aminek látszik – felelte sértődötten a fiú. – Mennyi? – Nyolc galleon. – Hármat kérek. – Huszonnégy galleon. Valentina elővette erszényéből a pénzt, de nem adta oda. – Nem mondod el senkinek, hogy itt jártam, ugye? – Természetesen nem. Kifizette a termék árát, felmarkolta a kapszulákat, belépett a kandallóba, és hazakívánta magát. Alig pár pillanat múlva már ott állt a kapkodva pakolásnak köszönhetően háborús pusztítást idéző házban. A falon függő órára pillantva látta, hogy negyed órája van a barátaival levélben megbeszélt időpontig. A szájához emelete, s – egy, a fiú iránti bizalmát kifejezendő fintort követően – bekapta az egyik tablettát. Fél percig köhögött, miután lenyelte, ám ezt leszámítva nem történt semmi. Megvonta a vállát, majd próba-szerencse alapon kezébe vette a pálcáját, és kimondta a kicsinyítő bűbáj varázsigéjét. A varázslat hatására tenyérnyi méretűvé zsugorodott bőröndjét bedobta a hátizsákjába, aztán a fogyóban lévő hop-por segítségével az Abszol útra ment. Kilépett a Czikornyai és Patzából, ahová megérkezett, és körülnézett a kellemesen nyárias napsütésben. – Val! A hang irányába fordult, s a felé rohanó Trevort pillantotta meg. A fiú vállán egyetlen kék hátitáska lógott, benne mindazzal, amit neki kellett biztosítania a kis kiruccanáshoz. – Szia! Hogy érzed magad, édes? – olvasta fel a Valentina pólóján álló feliratot. – Remekül, köszi – felelte a lány szemrebbenés nélkül. – Te meg ördögnek öltöztél, ha jól látom – méregette gyanakodva Trevort. A fiú sértődötten nézett végig az öltözékén. Fekete nyomott mintás pólót viselt piros sztreccsnadrággal, hozzá pedig fehér tornacipőt. A három szín együtt meglehetősen bizarr összeállítás eredményezett. – Fél órája keltem fel, nem volt időm megnézni, hogy festek – magyarázta Trevor. – Értem – bólintott Valentina. – Most csak hallucinálok, vagy tényleg én vagyok a magasabb kettőnk közül? – Attól függ – felelte a fiú. – Milyen magas vagy? – Százhatvan centiméter. Te? – Százötvenhárom centi – húzta el a száját csalódottan Trevor. – Ezek szerint te vagy a győztes. – Igaz, azt mondják, ebben a korban a lányok megnyúlnak, és én idősebb is vagyok – ismerte be Valentina. – Te októberben születtél, míg én júniusban. – Szóval, itt vagytok – állt meg mellettük Cori feldúlt arccal. – Már mindenhol kerestelek titeket. – Pedig mi végig itt voltunk – vont vállat Trevor. – Nem lesz sok a cuccod? Cori, kezét a mellette álló bőröndjén tartva, dühösen meredt a fiúra. A hátán hátizsákot viselt, a vállán átvetve pedig egy barna rojtos bőrtáska lógott. – Várj, segítek! – Valentina rutinos mozdulattal összekicsinyítette barátnője holmiját, amik így már befértek a táskájába. – Jobb, ha megyünk, mielőtt Oliver, vagy bárki más itt találna bennünket. Trevor bátyja, Oliver vállalkozott rá, hogy kísérőként elmegy a csapattal a kviddicsmeccsre. Abban állapodtak meg, hogy Trevor megszökik a testvérétől, aztán találkozik a lányokkal, akik egyedül érkeztek a meccsre. Lábujjhegyen visszaosontak a faházba, melyet a hop-porral érkezőknek tartottak fenn. Valentina a kandalló mellett állt, és nézte a táncoló lángokat. Itt tartottak most, s a lány kezdett rettegni attól, ami ezután következett. – Te mész előre – mondta Corinak, aki elszánt arccal lépett be a kandallóba. Valentina a tűzbe szórta a kandalló mellett talált hop-port, és bemondta a címet, hogy Cori ne téveszthesse el. – Foltozott Üst! Cori egy szempillantás alatt köddé vált. Trevor egy udvarias kézmozdulattal előreengedte Valentinát, majd ő is követte a lányokat. A Foltozott Üst nevű kocsmából a mugli utcafront felé távoztak, ahol Cori leintett egy taxit. – A repülőtérre, legyen szíves. A szüleink már nagyon várnak minket, úgyhogy kérem, siessen – kérte kedvesen, miután mindhárman bezsúfolódtak a kocsi hátsó ülésére. A mugliszármazású lány arca olyan ártatlannak tűnt, hogy Valentina meg se lepődött, amikor a taxisofőr kérdezősködés helyett inkább beletaposott a gázba. Negyed kilenckor értek a Heathrow repülőtérre. Megérkezvén Cori és Trevor nem hagyták fizetni Valentinát, hanem ők ketten dobták össze a pénzt a taxi árára. Valentina megkereste hátiszákjában az üveget, és alaposan meghúzta az ásványvíznek álcázott kor-korrigálót. Egyetlen járókelőnek sem szúrt szemet hirtelen felnőtté válása, s ő, immár felnőtt testben a pulthoz lépett, hogy megvegye a Cori által interneten keresztül lefoglalt repjegyeket. Igyekezett csendben, feltűnés nélkül fizetni, de nem ért el vele semmit, ugyanis a pénztártól való távozás után Cori egyből megkérdezte: – Mennyibe kerültek a jegyek? – Nem fontos – rázta meg a fejét Valentina. Áldotta a szerencséjét, hogy ő ment legelöl, így barátai nem láthatták arcát, ami a kérdés hallatán pipacsvörös színűvé vált. – De, mondd el! – követelte Cori. – Négyszázhetven galleonnak megfelelő font – mondta egy szuszra Valentina. Corit felháborodása kifejezésében csak az akadályozta meg, hogy oda kellett adna a jegyét az egyik dolgozónak, s a világos aranybarna hajú lány nem akart mások előtt kiabálni. Némi keresgélés után megtalálták és elfoglalták a helyüket, melyek szerencsére egymás mellett helyezkedtek el. Most, hogy már maguk között voltak, Trevor megszólalt. – Őrület, milyen ügyesen helyettesítik muglik a mágiát – állapította meg körülnézve. – Igen – értett egyet Valentina. Örült neki, hogy Trevor szóba hozta a témát, inkább beszélgetett a fiúval erről, mint Corival a pénzköltési szokásiról. – Azonban jobb, ha tudod, nem rég óta használják ezt a közlekedési formát. A fiú kényelembe helyezte magát, és kíváncsian csillogó zöld szemekkel nézett Valentinára, aki belekezdett a repülés történetének mesélésbe. – A repülésről szőtt álom egyidősek az emberiséggel, legyen szó varázslóról vagy mugliról. Mi ugyebár seprűt használunk, ha repülni akarunk, ám a mugliknak nem volt ilyen könnyű dolguk, sokáig hiába próbálkoztak, hogy a levegőbe emelkedhessenek. Különböző találmányok és gépek kerültek előtérbe, majd buktak el, mire a huszadik században a Wright-testvérek benzinmotorral szerelték fel repülőgépüket. Gépük tizenkét másodpercen át tudott a levegőben maradni, de nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy ezzel teljesült az ember több évszázados álma. – Vicces, hogy te többet tudsz a muglikról, mint én, pedig köztük éltem – tűnődött Cori. – Vannak érdekes dolgok Vallal kapcsolatban – hagyta helyben Trevor. – Azonban most a történet jobban érdekelne. – Wilbur és Orville Wright találmányát követően a repüléstechnika fejlődésnek indult. Megkezdődött az újabb és újabb rekordok utáni hajsza, melynek következtében rengeteg fejlesztés született. – Ez vezetett oda, hogy mi most itt ülhetünk – következtetett Trevor. – Igen – bólintott Valentina. – 1919-től kezdve jelentősen megszaporodtak a légitársaságok, ezek máig a légiutasszállítás fontos kellékei. – Miért nem szálltunk még fel? – forgolódott Cori. – Már háromnegyed kilenc van. Valentina várt egy picit, nehogy Cori azt higgye, ő mindig okoskodik, és csak azután felelt. – A repülőgépek akkor emelkednek fel, ha elérnek egy bizonyos sebességet. Ezért minél nehezebb egy gép, annál hosszabb kifutópályára van szüksége. Most éppen gurulunk, érzed? – Tehát, a gép most azon munkálkodik, hogy repülhessünk – fordította le Trevor. – Jaj, de jó! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Cori. – Azt hittem, rájöttek, hogy nem vagyunk tizenhat évesek. – Az miért baj? – érdeklődött Trevor. – Azért, mert tizenhat éves kor alatt nem lehet egyedül repülni – magyarázta Valentina. – De mi nem vagyunk egyedül, itt van nekünk anyuci – bújt Cori Valentinához. Valentina elhúzódott, nem szerette, ha benyomakodnak az aurájába. – Ez esetben anyuci azt mondja, aludjatok, mert hosszú az út – mosolygott kedvesen, nehogy Cori személye elleni támadásnak vegye, hogy nem hagyta magát ölelgetni. – Mennyire? – szállt be Cori a játékba, kislányos fejhangon feltett kérdésével. – Összesen kilenc és fél óra – számolta össze Valentina. – Persze az amszterdami átszállással együtt. – Nem tudtál volna olyan járatot választani, aminél nem kell átszállni? – nézett Trevor szemrehányóan Corira. – Nem, mivel nincs közvetlen járat Londonból Limába – felelte Cori. Időközben felszálltak, így az ablaknál ülő Valentin vidáman nézegethette az egyre jobban eltörpülő házakat, majd később a különböző méretű és formájú felhőket. Figyelmen kívül hagyta barátai újonnan kibontakozó vitáját, ugyanis azt játszotta, amit kiskorában: alakjuknak megfelelő történeteket talált ki a felhőkről, és remekül szórakozott. Nem volt álmos, pedig nem sokkal éjjel előtt még ébren volt. Ezen tulajdonságát Diane-nek köszönhette, aki rendszerint késő este ért haza a munkából, ő pedig mindig megvárta. Ezért alakult ki benne az, hogy kevés alvás után is simán fenn volt egész nap. – Mesélsz valami, anya? – nyafogott Cori. – Ne nyávogj, kislányom – szólt rá szórakozottan Valentina, majd hozzátette: – Miről szeretnétek, hogy meséljek? – Mondjuk, Peruról! – döntötte el Cori. – Oké. Peru egy dél-amerikai ország, területe egymillió-kétszáznyolcvanötezer-kétszáztizenhat négyzetkilométer. Népessége kábé huszonhétmillió. Népsűrűsége huszonkét fő, amivel a közepesen lakott országok közé tartozik. – Ezt hogyan számolják ki? – kíváncsiskodott Trevor. – Elosztják a területet a népességgel, így kijön, hogy egy négyzetkilométeren hány ember él. – Értem – bólintott Trevor. – Mehet tovább! – Fővárosa Lima, ahová mi megyünk, és ami tizenegyezer kilométerre van Londontól. Feltételezem a vallások hidegen hagynak titeket – pillantott barátaira Valentina. – Nemigen hoz lázba – értett egyet Trevor. – Varázslók vagyunk, tehát nem vallásosak. – Gondoltam. Azonban jó, ha tudjátok, Dél-Amerikában nagyon vallásosak az emberek. Szóval, Peru írásrendszere a latin nyelvből fejlődött ki, mint a legtöbb országé. A népessége évi másfél százalékkal nő, ez átlagnak számít a dél-amerikai országok között, ahol rendszerint rengeteg gyerek születik. A lakosság tizenkét százaléka írástudatlan, ami jóval több, mint az európai átlag, de még a földrész országai közt is magas. A Peruról tartott földrajzórát egy hang szakította félbe. – Kedves utasaink, megérkeztünk Amszterdamba, ahol a helyi idő tizenkét óra, a hőmérséklet pedig tizenhét fok. Tájékoztatjuk a fél kettes limai gép utasait, hogy nagyméretű poggyászuk a gép rakterében marad, ugyanis ezzel a repülővel mennek tovább. Kérünk mindenkit, hogy hagyja el a fedélzetet. Valentina, Cori és Trevor, betartva az utasítást, nem létező csomagjukat a gépen hagyva, minden holmijukat tartalmazó, varázslattal könnyített hátizsákjaikkal elindultak felfedezni a várost. Első útjuk egy pizzériába vezetett, az éhen halni készülő Trevor nagy örömére. – Szia! – lépett oda Valentina a bejáratnál álldogáló lányhoz. – Beszélsz angolul? – Persze – mosolygott a lány. – Mit szeretnétek? – Egy asztalt három főre. – Van foglalásotok? – Nincs – rázta meg a fejét Valentina. – Ott, a terem végében van egy szabad asztal – mutatta. – Odakísérlek benneteket. A lila hajú, csillogó kék szemű muglilány elkísérte őket az asztalig. A gyerekek – Cori és Trevor – rövid vita árán eldöntötték, hogy ki hol ül, Valentina pedig elfoglalta az egyetlen megmaradt széket. – Itt hagyom az étlapot, hogy tudjatok választani. Szeretnétek valami inni? – Én egy szénsavmentes vizet kérek – mondta Valentina, majd „gyermekei” felé fordult: – Ti mit kértek? – Egy meggyes üdítőt szeretnék – mondta Cori. – És te, öcsi? – Egy narancslevet – felelte Trevor. – Máris hozom – mosolygott a lány kizökkenthetetlenül. Ahogy hallótávolságon kívülre ért, Trevor dühösen förmedt Corira: – Ne hívj öcsinek! Olyan megalázó! – Hiszen én vagyok az idősebb – vitatkozott Cori. – Akkor se! – Pszt! – szólt közbe Valentina, magára vonva mindkét barátja figyelmét. – Jön! Valóban, a pincérlány közeledett feléjük, egy tálcán egyensúlyozva a három italt. Valentina mindig csodálta a pincérek ezen tulajdonságát, ő maga az üres tálcát sem volt képes megtartani egyenesen. A kék szemű lány Valentina elé rakta a vizet, Corinak adta az üdítőt, míg Trevor a narancslevet kapta meg, három pohárral együtt, amit gyorsan kiosztott a lányok között. – Tudjátok már, mit kértek? – érdeklődött kedvesen. – Igen – csukta be az étlapot Valentina. – Egy közepes méretű, vékony tésztás, sonkás pizzát. A lány felírta jegyzetfüzetébe a rendelést. – Én egy eper krémlevest kérek – tette hozzá Cori. – Én pedig rántott csirkemellet hasábburgonyával – fejezte be Trevor. – Körülbelül negyed óra, és kész lesznek az ételek – a lány rámosolygott Trevorra, aki a füle hegyéig elvörösödött. – Ne bámuld már ilyen feltűnően! – mordult rá Cori. – Úgy csinálsz, mint aki nem látott még fehér embert. – Miért kell neked beleütnöd az orrod mások dolgába? – tette fel a költői kérdést Trevor. Cori csak némán hápogott, látszott, hogy szíve szerint mondana valami cifrát a fiúnak, de a körülöttük ülő felnőttekre való tekintettel nem szólalt meg. Valentina egyszerre megitta a vize felét, hogy megakadályozza kitörni készülő nevetését. Jelen helyzetben Cori és Trevor olyanok voltak, mint egy idős házaspár, akiknek semmi se tetszik, amit a másik csinál. – Bocsánat, egy kicsit sokáig tartott – szabadkozott a lila hajú lány, ahogy kecsesen letette eléjük az ételeket. – Jó étvágyat! Meglesz, gondolta Valentina, és nekiesett számára éppen kellemes hőmérsékletű pizzájának. Vele szemben Cori és Trevor némán, egymástól a lehető legtávolabb húzódva kezdek falatozni. Öt, igencsak nagy pizzaszelet elfogyasztása után Valentina már mozdulni se tudott. Felnézve látta, hogy barátai az evés végeztével újabb vitába bonyolódtak, így odaszólt a kék szeműnek: – Kérem a számlát. – Fizetni ki fog? – kapta fel a fejét Cori. – Én – vágta rá Trevor, majd Valentina arckifejezését látva hozzátette: – Te fizetted a repülőjegyeket, és az se volt olcsó. Ennyivel én is hozzájárulhatok. Azzal óvatosan, az asztal alatt odaadta Valentinának a számla kifizetéséhez szükséges összeget. Valentina megvárta, míg a lila hajú pincérlány a közelükbe ér, s csak akkor hozakodott elő a kérdésével: – Elvihetnénk a maradékot? – Persze, becsomagolom – kapta fel a lány a tányérokat. – Ezt addig itt hagyom. Valentina diszkréten a tokba csúsztatta a pénzt, aztán mindhárman elindultak a kijárat felé. A lila hajú az ajtónál érte utol őket, ahol odaadta Valentinának az alufóliába göngyölt csomagot, aki óvatosan a táskájába helyezte azt. – Köszönjük szépen, minden nagyon finom volt – udvariaskodott Valentina. – Örülök, hogy ízlett, és remélem, találkozunk még – ahogy ezt mondta, végig Trevorra nézett, mire a fiú kis híján elájult, legalábbis arckifejezése ezt mutatta. Cori lendületesen hátba vágta, ugyanis Trevor igencsak a lila hajún felejtette tekintetét, arról pedig, hogy távozniuk kellene, megfeledkezett. A fiú sértődött pillantást vetett Corira, de azért engedelmesen elindult kifelé. Valentina, elfojtott mosollyal az arcán, követte őket. A kis csapat húsz perccel a limai gép felszállása előtt ért a repülőtérre. A légiutas-kísérők felengedték őket a fedélzetre, ahol megkeresték az „A” számmal jelölt harmincnégyes, harmincötös és harminchatos számú üléseket, melyekre a jegyük szólt. Alighogy leültek, és bekapcsolták az övüket, a gép már fel is szállt. Valentina meg akarta kérdezni barátaitól, hogy mit gondolnak Peruról, ám még mielőtt kinyitotta volna a száját, elaludt.
*
– Kérjük, maradjanak ülve, és tartsák a biztonsági övüket bekapcsolva, amíg a gép teljesen megáll, és a biztonsági övet jelző lámpa kialszik. Valentina, aki a bejelentést hallva ébredt fel, rögtön teljesen éber lett. Corival és Trevorral úgy tettek, ahogy a hang mondta, s a leszállás után a turistaosztály többi utasával együtt hagyták el a gépet. – Most merre? – tudakolta vidoran Trevor, amint kiértek az épületből. Valentina irult-pirult, azonban kénytelen volt beismerni, hogy nem tudja. – Azt akarod mondani, hogy nincs terved? – kérdezte fenyegetően Cori. – Süket vagy, te lány? – csattant fel Trevor. – Ahelyett, hogy Valt piszkálod, inkább azon gondolkozz, hogy mit csináljunk! – Úgy picit nehéz, hogy azt se tudjuk, mit keresünk – vágott vissza Cori. – Az biztos, hogy a hely, ahol a nyom el van rejtve, lakatlan – szólt közbe gyorsan Valentina. Cori élesen felnevetett. – Sokra megyünk vele, mondhatom! – Gondolkozzál már! – dörrent rá Trevor. – Ha lakatlan, az azt jelenti, hogy egy korábbi civilizációból származó rom. Más szóval, ha megismerjük Peru történetét, tudni fogjuk. Cori arcáról lerítt, hogy ez a terv nem kápráztatta el. – Ha gondoljátok – ajánlotta Valentina –, én elmondhatom Peru történelmét. Cori elhúzta a száját, ám nem szólalt meg. – A 15. században az inkák több törzs és nép leigázásával létrehozták az Inka Birodalmat, mely a fél kontinenst magába foglalta. Francesco Pizarro többször is próbálkozott az elfoglalásával, ez 1531 és 1533 között sikerül neki. 1543-tól Perui Alkirályág volt a neve, s a 16. és a 18. században szinte egész Dél-Amerikát egyesítette. 1739-ben elcsatolták tőle Rio de la Platát, és az Új-Granada Alkirályságot. Hivatalosan 1821-től független, de a Simón Bolívar vezette felszabadító háború csak 1824-ben fejeződött be, így ekkor nyerte el tényleges szabadságát. 1825-ben kiszakadt Felső-Peru, és megalakult Bolívia. Bár 1835 és 1839 között átmenetileg újra egyesültek, ettől kezdve két külön ország voltak. A Chile ellen vívott salétrom-háborúban Peru további területeket veszített, ennél fogva kialakult a mai mérete. Az ezt követő fejlődést belpolitikai viszályok jellemezték. 1968-ban katonai diktatúra került halomra, melyet 1979-ben váltott fel a polgári kormányzat – darálta Valentina. – Egyidősek vagyunk a polgári kormányzattal – állapította meg Trevor. – Tényleg! – nevetett fel Valentina. – Erre eddig nem is gondoltam. – És ebből mire következtetünk? – kérdezte Cori. – Arra, hogy... – kezdte Valentina, ám hirtelen elhallgatott, és mindhárman tudták, miért. A közelükben felhangzó pukkanás csak hoppanálást, vagy dehoppanálást jelezhetett, ebben mindhárman biztosak voltak. – Capitulatus! – hangzott fel varázsige alig néhány lépésre tőlük. Trevor pálcája a magasba emelkedett, s a nem sokkal mögöttük álló alak kezébe röppent. A három gyerek nem várta meg támadójuk következő átkát, gondolkodás nélkül futni kezdtek az utcán. Valentina bekanyarodott az egyik szűk sikátorba, és a szeme sarkából látta a felvillanó varázslatsugarakat, mégsem állt meg, hogy viszonozza őket. Furcsa suhogás ütötte meg a fülét. Menet közben hátrafordult, hogy megnézze, mi az, ám ekkor eltalálta a felé repülő kés. A mély vágásból rögtön csurogni kezdett a vér, pillanatok alatt összekoszolva Valentina ruháját. Összerogyott, s meg sem próbálta titkolni szenvedését. Fájdalmas ordítására Cori és Trevor visszafordultak, és míg a lány előhúzta a pálcáját, a fiú fegyvertelenül indult a támadók felé. – Ne – nyögte Valentina, a járdára ömlő vért nézve. – Ne velem foglalkozzatok, fussatok! Fáradsága hiábavaló volt. Az egyik idegen elkábította Trevort, társa pedig kábítóátokkal sújtotta Corit. Valentina felüvöltött, mire egy kéz tapadt a szájára, s valaki teljes erőből lenyomta a betonra. Az alak, helyesebben szólva lány lovaglóülésbe helyezkedett rajta, és a földhöz szorította Valentinát. Valentina megállapította, hogy a boszorkány kifejezetten kis súlyú, legalább tizenhárom kilóval könnyebbnek tippelte önmagánál. A lány megrázta rövidre vágott fekete haját, mely annyira fénytelen volt, hogy már fakónak is lehetett volna nevezni. A kócos és gubancos hajviselet arra engedett következtetni, hogy a szürke szemű ritkán ér rá fésülködni. Hosszú, fekete pólót viselt, hozzá ugyanolyan színű nadrágot, és – az egyszerűség kedvéért – fekete sportcipőt, ami két évtizeddel korábban számíthatott újnak. Övéről kések lógtak, ezekből kiválasztott egyet, kezébe vette, s szinte gyengéden végighúzta Valentina torkán. – Hol van a nyom, cafka? – kérdezte. A hangjában érződő ellenszenv, s az előkelő vonású arcát eltorzító gyűlölet hűen jelezte Valentinának, hogy a szürke szemű finoman szólva nem kedveli őt. – Nem tudom – motyogta Valentina a vérveszteségtől gyengén. Egykor mályvaszín pólója most vérvörös színben pompázott, sötétkék farmerját pedig kosz- és vérfoltok tették izgalmasabbá. Az alak élesen felnevetett. – Nem képzeled, hogy elhiszem, hogy olyasvalamit keresel, amiről nem tudod, hol van! – Ez az igazság – nyöszörgött Valentina. – Mit csináljak, hogy beszédesebb legyél? – dorombolt a lány. – Talán ha a barátaid is megismerkednek velem, majd engedelmesebb leszel... – Vigyük el őket a főhadiszállásra – javasolta gyorsan társa, akiben Valentina a júniusban végzett mardekárost, Keira Knightot ismerte fel. Keira korábban roxforti kviddicsmeccsek kommentátora volt, és nem olyannak tűnt, mint akit vonzana a sötét oldal. Valentina el se tudta képzelni, mi vezethetett oda, hogy a lány most halálfalóként hajol fölé. – Jó ötlet, Kyra – bólintott a lány, a becenevén szólítva Keirát. Leszállt Valentináról, majd foglyát is felrántotta a földről. – Fogd meg a másik kettőt, őket is visszük. Éles körmök mélyedtek a nyakába, s Valentina úgy érzete, mintha kicsúszna a lába alól a talaj. Hányinger támadt, és semmit sem látott, csak azt tudta biztosan, hogy a lány társas hoppanálással vitte magával. Amint újra szilárd talajt érzett a talpa alatt, úgy megszédült, hogy a földre zuhant. A kemény, kavicsokkal borított föld elszakította a farmerjét és lehorzsolta a térdét, így már abból is vér szivárgott. A lány, akit Valentina magával egyidősnek saccolt, talpra rángatta őt. Vele ellentétben Kyra nem fáradt testi ereje használatával, foglyait testlebegtető bűbáj segítségével hozta magával Limából. A szürke szemű, körmeit még mindig Valentina bőrébe mélyesztve, belépett a farm automata kapuján, Kyra pedig követte, maga előtt lebegtetve Trevort és Corit. Valentina bárhová nézett, csak karámokat látott, benne lovakat, melyek a zöldellő fűben legelésztek. Velük szemben egy fehérre meszelt épület állt, méretével kitűnve a pajták közül. Ennek ellenére Kyra és a másik lány nem oda, hanem egy istállóba cipelték be Valentinát és barátait. Belökték őket az egyik állásba, rájuk csapták az ajtót, aztán nekiálltak megvitatni a továbbiakat. – Most mit csinálunk? – kérdezte Kyra. – Természetesen szólunk Kirstennek, hogy megvannak. Biztos örülni fog, június vége óta vadászik rájuk – a lány hangjából kiérődött a rajongás, ahogy Kirsten nevét említette. – Mielőtt rohannál a főnöködhöz – szólt közbe egy spanyol akcentussal beszélő lány, akinek hangját Valentina még sosem hallotta –, inkább bizonyosodj meg róla, hogy tényleg Valentina Kinleyéket fogtad-e el, Kestrel. – Nyugodj meg, biztos ő az – gúnyolódott Kestrel. – Kirsten pont ilyennek írta le, azt mondta, Valentina Kinleynek fekete szeme van, egyenes sötétbarna haja, melynek vége olyan, mintha vonalzó mellett vágták volna, a bőre pedig sötétebb, kreol árnyalatú. – Ez a leírás elég sok emberre igaz – jegyezte meg a spanyol lány. – Ezen kívül megszereztem a repülőgép járatszámát, és az érkezés idejét – tette hozzá Kyra meglehetősen idegesen. – Amúgy téged ki is nevezett ki főnöknek, Ghisele? – Senki – morogta Ghisele, a spanyol lány. – Ettől függetlenül úgy gondolom, valakinek össze kéne takarítania a vérnyomokat a sikátorban, ahol elfogtátok őket. Nem hiányzik, hogy azért bukjunk le, mert Kestrel nem tudta visszafogni magát. – Rohadjál meg – jött az egyszerű válasz Kestreltől. – Jó, akkor te menj Meivel rendet csinálni, ha már itt nincs rád szükség – szakította félbe a vitát Kyra. – Ahogy gondoljátok – mondta Ghisele olyan alattomos-behízelgő hangon, hogy még Valentinából is ellenéréseket váltott ki, majd elsietett. Mikor hallótávolságon kívülre ért, Kestrel utálkozva megjegyezte: – Hülye kurva. – Kivételesen egyetértek – jelentette be Kyra. – Na, szólunk Kirstennek? – Még nem – határozott Kestrel. – Előtte még elbeszélgetek a kis sárvérűvel, hogy biztosak legyünk a dologban. Valentina, fejét a válaszfalnak döntve, csukott szemmel ült, mikor Kestrel belépett a boxba, de attól még hallotta, amint a lány felrángatta Corit a földről, és kivonszolta a folyosóra. Ott megszüntette a sóbálványátkot, és hozzákezdett a világos aranybarna hajú vallatásához. Valentinát félelem töltötte el arra gondolva, hogy Kestrel most Corit fogja megszurkálni a késeivel. – Pszt, Val! – szólított meg Trevor, miközben a lehető leghalkabban ülő helyzetben tornászta magát a szénával borított padlón. – Jól vagy? – tudakolta rekedten Trevortól. A fiú az előbb tért magához, és még elég kábának látszott. – Én igen, ám ez rólad már nem mondható el – mászott közelebb a fiú Valentinához. – Mit tervezel, Trevor? – kérdezte aggódva a lány. – Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg a fiú. – Csak csináld, amit mondok, jó? – Jó – motyogta alig hallhatóan Valentina, aki gyengébbnek érezte magát, mint eddigi élete folyamán bármikor. – Emeld fel a karod, és bújj ki a hátizsák vállpántjából! – utasította a fiú. Valentina, akármennyire is fájt a sebe, melyet Kestrel kése ejtett a vállán, így tett. A levegőbe emelte a karját, Trevor pedig lehámozta róla a táskát. A lány nyögve hanyatlott vissza a szalmára, azonban rögtön fellelkesült, amint meglátta a Trevor kezében tartott üvegcsét. – Vérzéscsillapító – olvasta el a szőkésbarna hajú a feliratot. – Jó ötlet volt elhoznod, pláne, hogy felcímkézted. A fiú kihúzta a dugót az üvegből, és Valentina mellé mászva a lány sebére öntötte az átlátszó folyadékot. Fekete füst gomolygott fel, s mikor az eloszlott, a vérzés elállt. Valentina örömmel konstatálta, hogy a seb úgy fest, mintha már napok óta gyógyulna. Odakint már korántsem volt ilyen rózsás a helyzet, ezt Valentina a csukott ajtón keresztül is hallotta. – Mit kerestek? – hallatszott Kestrel kérdése. – Nem tudom, és Val se tudja – felelte Cori. A becenevet hallva Kestrel Kyrához fordult: – Ők azok, szólhatsz Kirstennek. Miután Kyra lehagyta az istállót, Kestrel újra Corira fordította a figyelmét. – Hazudsz! – közölte vele. – Tudom, hogy tudod, és el fogod mondani, különben a barátaidnak nagyon-nagyon csúnya halála lesz – Valentina biztosra vette, hogy a lány vigyorog. Valentina úgy kapaszkodott Trevorba, mint fuldokló a mentőkötélbe. – Meg kell szöknünk – suttogta a fiúnak. – Kestrel olyasvalamit akar megtudni tőlünk, amit egyikünk se tud, csakhogy ő ezt nem hiszi el. – Előbb-utóbb bizonyára felfogja, hogy Corinak fogalma sincs róla, mint ahogy egyikünknek sem – vélekedett Trevor. – És akkor minden bizonnyal megöl titeket – fejezte be Valentina. – Nem akarom végignézni a halálotokat, ahhoz túlságosan szeretem mindkettőtöket. – Az oké, hogy meg kell szöknünk, de hogyan csináljunk? Azt sem tudom, hol vagyunk. – Nem ez a lényeg – legyintett türelmetlenül Valentina. – Az a fontos, hogy kiszabadítsuk Corit. Ha ez megvan, majdcsak visszatalálunk Limába. – Oké – egyezett bele Trevor. – Mi a terved? – Először is, elfogyasztom ezt, mert mindjárt elájulok – Valentina a szájába öntötte a kékeszöld energetizáló bájitalt, majd lenyelte. A szer azonnal hatni kezdett. Elmúlt minden fájdalom, amit korábban érzett, már nem szédült, és hirtelen roppant energikusnak érezte magát. Gondolkodás nélkül felpattant, és kirontott a folyosóra. Kestrel, aki kezében egy késsel hajolt a földön fekvő Cori fölé, most felnézett. Valentina Kestrel reakcióját megelőzve mondta ki a sóbálványátok varázsigéjét. A természetmágiáját használta hozzá, ezért tudott pálca nélkül varázsolni, amit éppen emiatt a fekete hajú nem volt képes kivédeni, s a földre roskadt. – Gyerünk, futás! Trevor talpra ráncigálta Corit, aztán mindhárman futni kezdtek, bár maguk se tudták, merre mennek. A félelmük hajtott őket, így pillanatok alatt átmásztak a farm kerítésének lécei között, melyek közül nem egyből rozsdás szögek álltak ki. Már régen maguk mögött hagyták a tanyát, ennek ellenére még mindig úgy érezték, hogy az életükért futnak, s ezt mindennél és mindenkinél gyorsabbá tette őket. Valentina félt hátranézni, hogy követik-e őket, de ha levél zörrent a cipőjük talpa alatt, vagy szokatlan zaj ütötte meg a fülüket, azonnal gyorsabban szedték a lábaikat. Két kilométer sprint megtétele után álltak meg először, akkor is csak azért, mert Cori nem bírta tovább tartani a tempót. – Jól vagy? – kérdezte tőle Valentina. – Igen – zihálta Cori, s a térdére támaszkodva felnézett barátnőjére. – Ne haragudj rám, teljesen hülye voltam. – Miért kéne haragudnom? – csodálkozott Valentina, miközben a légzését próbálta szabályozni. – Az előbb majdnem meghaltál, és én kiabáltam veled, amikor megérkeztünk! Az én hibám lett volna, ha... – csuklott el a hangja. – Nyugi, Cori, látod, hogy él – szólt közbe Trevor. – Most viszont azon kéne gondolkodnunk, hogy merre menjünk. Bár, azt se ártana tudni, hogy hol vagyunk. – Kérdezz egyszerűbbet – morogta Cori. – Ha nem tévedek, valahol Puno közelében lehetünk – válaszolt Valentina. – Honnan tudod? – döbbentek meg barátai. – Az ott a Titicaca, a világ legmagasabban fekvő hajózható tava – mutatott Valentina a tőlük nem olyan messze elterülő tóra. – Akkor tudod, merre kell mennünk, hogy visszataláljunk Limába? – kérdezte Cori. – Innen picit nehéz lenne gyalog eljutni Limába, tekintve, hogy kilencszáz kilométerre vagyunk tőle, Bolívia határánál. – Itt mindig ilyen meleg van? – érdeklődött Cori, hevesen legyezve magát a kezével. – Nem. Maximum a futástól lehet meleged, bár Közép- és Dél-Amerika területének legnagyobb része a forró övezetbe tartozik. A kivétel a kontinens déli lekeskenyedő része, ugyanis ott már mérsékelt övezeti az éghajlat. Most mi is ilyen mérsékelt klímájú területen vagyunk. – Valból előtört a földrajztudós – állapította meg Trevor. – Zavar? – kérdezte a lány, általános iskolai osztálytársaira gondolva, akik rendszeresen cikizték emiatt. – Nem, mondjad nyugodtan – mosolyodott el a fiú. – Szóval, alapvetően azért lenne meleg, mert egész évben erőteljes a felmelegedés. A forró övezetben az évi középhőmérséklet meghaladja a tizennyolc fokot, és a hőingás is nagy. Mi most a térítő övben vagyunk, ami a forró övezet része. A térítők mellett húzódnak a sivatagok, ahol a csapadék mindig kétszázötven milliméter alatt marad. Napközben nagyon meleg van, éjszaka fagypont alá süllyed a hőmérséklet. A párolgás következményei az időszakos vízfolyások, amikor csak száraz medrek jelzik a folyók helyét. Sivatagi váztalaj alakult ki, ezért a növényzet nagyon gyér. Mint azt gondolom látjátok, a sivatag, ahol mi is vagyunk éppen, ritkán lakott terület, egyedül az oázisokban vannak állandó települések. Ezek nagy datolyatermő területek, ezenkívül juhot és kecskét is tartanak. Az állandó napsugárzás előnyét, a napenergiában rejlő lehetőségek pedig egyre több trópusi ország fedezi fel. Mindennek ellenére most nincs olyan forróság, mint ami alapvetően jellemző erre az éghajlatra. Ez egy felhőrétegnek köszönhető, melynek hála Peruban az augusztus és a szeptember a leghidegebb hónap. – Bravó! – tapsikolt Cori. – Szép volt, tanárnő! – Köszönöm – hajolt meg Valentina. – Van kérdés? – Hogyan keletkezik a sivatagi homok? – kíváncsiskodott Trevor. – A térítői övben erőteljes a kőzetek aprózódása, ennek következtében születnek a homok szemcséi. Azaz feldarabolódnak a kőzetek, a darabokat pedig a szél lecsiszolja – fordította le érthetőbb nyelvezetre Valentina. – Peruban élnek indiánok? – kérdezte hirtelen Cori. – Méghozzá nem kevesen – kapcsolt azonnal Valentina. – A lakosság fele kecsua, vagyis indián. Fehérek is vannak, ám ők jóval kevesebben. – A kecsuák az őslakosok leszármazottai? – hitetlenkedett Trevor. – Azt hittem, ők már kihaltak. – Nem haltak ki, élnek még, csak nincsenek olyan sokan, mint azelőtt. Amikor Amerikát gyarmatosították, a véres háborúk következtében indiánok száma a tizedére csökkent. – Hogy néztek ki? – érdeklődött a fiú. – Kis termetűek voltak, barna bőrrel és egyenes szálú fekete hajjal – emlékezett vissza Valentina a rengeteg könyv egyikére, amit a tanév vége óta elolvasott Peruról. – Értem – bólintott Trevor. – Mit lehet még tudni ezekről az indiánokról? – Például azt, hogy... Mi a baj, Cori? – kérdezte Valentina a lánytól anélkül, hogy ránézett volna. Cori egy ideje egyre erőteljesebben bökdöste, aminek okára Valentina nem tudott rájönni. Úgy álltak, hogy nem látták azt, amit Cori, emiatt el se tudták képzelni, mi a gondja barátjuknak. Cori egy szót sem szólt, nem válaszolt a kérdésre, mire Valentina folytatta a mesélést Trevornak. – Szóval, az Inka Birodalom négyezer kilométer hosszan nyúlt el Dél-Amerika nyugati partján. Az inkák kiválóan értettek az ezüst, az arany, és a réz megmunkálásához, ezt bizonyították azok a nőfigurák is, melyeket az isteneknek szánt ajándékok között találtak. Ezekből kifolyólag az inkák birodalma lett a legtekintélyesebb állam az Andok fennsíkjain. Cori olyan erővel vágta Valentin oldalába a könyökét, hogy a lány kis híján összeesett. Most már nem kérdezett, mint az előbb, hanem egy száznyolcvan fokos fordulattal megpördült a tengelye körül. Azonnal megértette, miért nem szólt Cori. Nehéz lett volna szavakba önteni a problémát. Ugyanis egy perui viperafogú sárkány állt előttük.
Záró megjegyzések:
A visszajelzéseknek nagyon örülnék!:)
Sárkányos kaland by Victoria2002
Szerző megjegyzései:
Bocsánatát kérem mindenkinek, aki már várta ezt a fejezetet, de sajnos a technika egy számítógép-meghibásodás keretében közbeszólt, ezért kellett ennyit várni. A fejezet tartalmából: megtudjuk, mi történt Valékkal a sárkánnyal való találkozása után, illetve folytatódik a nyom keresése is. Valentina rájön, hol van elrejtve az, amit keres, Cori pedig kénytelen újfent barátai bocsánatát kérni. A véleményeket pedig még mindig várom szeretettel! :)
A sárkány négy lábra ereszkedve, kurta szarvakkal ékesített fejét lehorgasztva állt előttük. Olyan volt, akár egy bika, mely csak arra vár, hogy nekirontson ellenfelének. Kisméretű sárkány volt, alig több, mint négy méteres testhosszal. Valentina aranyosnak is nevezhette volna, ha nem áll vele szemtől szemben. A sárkány felvetette a fejét, és felüvöltött. Cori félve bújt hozzá Trevorhoz, aki minden izmában megfeszült. Valentina bátortalanul előrelépett. – Kérlek, ne egyél meg minket – szólalt meg mély, morgó hangon, a sárkányok nyelvét használva. – Mi nem akarunk bántani, csak azért vagyunk itt, mert eltévedtünk. A sárkány Valentina felé fordította a füleit, de továbbra is Corit fürkészte kitartóan. – Bűntudat – sziszegte. – Érződik a levegőben a megbánás szaga. Cori megremegett, és a földre szegezte tekintetét, azonban a sárkány folytatta. – Hiába próbálsz elbújni előlem. Tudom, hogy utálod magad azért, mert veszekedtél a barátnőddel, holott ő az élete árán is megmentett volna. Cori felemelte a fejét, és a sárkány szemébe nézett. Valentina oldalt állt neki, ám így is látta, hogy a lány szeme sarkában könnyek csillognak. – Nem most kell sírni – szót kegyetlenül a sárkány –, előtte kellett volna gondolkozni. Különben, ha így folytatod, elmarsz magad mellől mindenkit. Azt pedig nem szeretnéd, ugye? – Fejezd be! – kiáltott rá Valentina, látva, hogy a sárkány szavai milyen fájdalmat okoztak Corinak. – Nocsak. Már nem félsz attól, hogy megeszlek? – érdeklődött derűsen a sárkány, feljebb emelve a fejét. Valentina tudta, mit csinál a sárkány, és azt is, hogy hogyan képes rá, ugyanis korábban olvasott róla egy könyvben. Abból kiderült számára, hogy az állatok átérzik az emberek érzelmeit, így tudhatta meg az előttük álló sárkány, hogy mi játszódik le Valentinában, illetve Coriban. A könyv szerzője szerint ez a képesség olyasmi, mint a legilimencia, annyi különbséggel, hogy nem kapcsolódik a mágiához. – Ha ez a szándékod, eddig miért nem tetted meg? – kérdezett vissza a lány, még mindig a sárkány nyelvén beszélve. – Mert tetszetek nekem – felelte higgadtan a sárkány. – A természetmágus, a hibáit későn felismerő mugli származású lány, és a fiú, aki mindentől meg akarja védeni a barátait, és bárkivel szembeszállna értük. Jó kis csapat vagytok ti hárman, ennek ellenére szükségetek van rám. – Mi az, amit nélküled nem tudunk megoldani? – tette fel a kérdést Valentina. – Egyedül nem fogjátok megtalálni a nyomot – felelte kitérően a vörös pikkelyű. – Tudsz valamit? – kérdezett rá Valentina, megunva a csevegést. – Talán – titokzatoskodott a sárkány. – És elmondod? – szállt be a lány is. – Mit kapok érte? Mivel mindketten a sárkányok nyelvét használták, Cori és Trevor úgy kapkodták a fejüket kettejük között, mintha teniszmeccset néznének, de a barátjuk és a sárkány közt folyó beszélgetésből semmit sem értettek. Valentina elmosolyodott, és megtette ajánlatát. – Amit csak akarsz. – Legyen – bólintott a sárkány. – Odaajándékozod nekem a zsebedben lévő sárkányfüvet, én pedig elviszlek titeket a cuzco-i varázslóbankba. Valentina a zsebébe dugta a kezét, és meglepődött. Teljesen megfeledkezett a gyógynövényről, melyet a tanév végén, a Mógussal való küzdelem közben tett el. Azóta nem volt rajta ez a nadrágja, így maradhatott benne a növény. – A tiéd, amikor megérkeztünk – mondta, s meg sem próbálta titkolni, hogy nem bízik a sárkányban. – Nem, itt add át! – felelte szigorúan a sárkány, mire Valentina halkan felsóhajtott. A lány a szemébe nézett, majd lassan a zsebébe csúsztatta a kezét. A száránál fogva megragadta a növényt, és döbbenten állapította meg, hogy az másfél hónap alatt sem száradt el. Kinyújtott a sárkányfüvet tartó kezét a sárkány felé, aki előbb megszagolta a növényt, aztán elfogyasztotta a lány tenyeréből. Valentina nagyon félt, szinte remegett, amikor a sárkány fogai a bőréhez értek, amit a viperafogú is észrevett. – Te már teljesítetted az alku rád eső részét. Most én jövök – szólt zengő hangon, azzal behajlította lábait, s lefeküdt a kiszáradt földre. Valentina nem várta meg, míg a vöröses pikkelyű meggondolja magát, belekapaszkodott a sárkány szárnyába, és nagy nehezen felhúzta magát az állat hátára. A szeme sarkából látta, hogy Cori és Trevor tátott szájjal bámulnak rá. Valentina előbb kényelmesen elhelyezkedett a sárkány hátán, aztán barátai felé fordult. – Mi van, nem jöttök? – kérdezte tőlük. – De – felelte Cori, ám arcán jól látszott, hogy szívesebben maradna a földön. Végül mindhárman elfoglalták helyüket a sárkány fekete taréjfoltokkal mintázott hátán. Valentina végigsimította a teljesen sima, rézvörös pikkelyeken, és nyelt egyet. – Úgy néz ki, indulhatunk – jelentette ki bátortalanul. E szavakat hallva a sárkány felállt, aminek következtében megremegett a föld. Hirtelen mozdulattal kitárta a szárnyait, s elrúgta magát a talajtól. Valentina az állat oldalához szorította térdeit, nehogy a gyors emelkedés közben lezuhanjon. Trevor a lány derekára helyezte a kezét, és lehunyta szemeit. Valentina érezte, hogy a fiú fél. Kis termetének köszönhetően a sárkány szédítő gyorsasággal tudott repülni. Pillanatok alatt eltűnt a szemük elől a Titicaca-tó, s helyét a Középső-Andok vonulatai vették át. Ahogy szürkült az ég, úgy lett egyre sötétebb körülöttük. Amerre ők mentek, arra nem voltak se települések, se utak, ezért Valentina és barátai csak havas hegycsúcsokat és folyókat láttak, ha le mertek nézni. Valentina kétségek között őrlődött. Vajon jó ötlet volt megbíznia egy sárkányban, mely nem titkolta, hogy tud valamit, ám nem mondta el, hogy mit? Talán hazudott, talán nem. Lehet, hogy Kestrelék bízták meg, hogy hozzájuk szállítsa őket. Igen, ez könnyen elképzelhetőnek tűnt. Miközben ezen gondolkodott, Valentina sejteni vélte, hogy a sárkány titokzatosan mosolyog, s nem tudta mire vélni. A lány legilimenciát használt, mégsem lett okosabb attól, amit megtudott. Az, hogy a sárkány az állatok vele született képességét használva úgy olvas a gondolataiban, mint ahogy ő szokott a könyvekben, nos, ez nem lepte meg Valentinát. A lány hasonlóképpen tisztában volt azzal is, hogy a sárkány nem sietett a viselkedése megmagyarázásával, ugyanis úgy vélte, a tény, hogy ő tud olyanokat, amiket Valentina nem, a jelen helyzetben tökéletesen elég. – Landolunk – közölte a sárkány utasaival félig hátrafordulva. Valentináék reakcióját meg sem várva előrebukott, és ereszkedni kezdett. Kinyújtotta a lábait, egy pillanat múlva pedig olyan puhán ért földet, akár egy kismadár. Valentina megkönnyebbült sóhaj kíséretében csusszant le hátasáról. – Köszi a fuvart – mondta a sárkánynak. – Szívesen. – A vöröses pikkelyű fejét a másik oldalra fordítva megvárta, míg Trevor és Cori lekászálódnak a hátáról, aztán újra Valentinára nézett, s folytatta: – Menjetek be, és mondjátok el őszintén, hogy mit kerestek. Én itt várlak. Valentina és barátai bólintottak, majd elindultak a perui varázslóbank felé. Az épület hófehérre meszelt falaival kísértetiesen hasonlított az angliai Gringottsra, legalábbis Valentinának első látásra úgy tűnt. Beléptek a tömör bronzkapun, felmásztak a széles kőlépcsőn, és máris egy hatalmas csarnokban találták magukat. Akárcsak a Gringottsban, itt is pult futott körbe a teremben. Valentina vett egy mély levegőt, s odalépett a varázslóbank egyik – per pillanat tétlen – dolgozójához. – Jó napot! – köszönt illedelmesen a spanyol-angol szótárban talált spanyol kifejezést használva. – Én és a barátaim azt a valamit keressük, amit Jane Kinley rejtett el, több, mint tizenhárom évvel ezelőtt. – Sajnálom, nem tudok segíteni – felelte közömbösen a perui varázsló. – De ha már itt vagytok, nézzétek meg a cuzco-i templomokat, érdemes. – Ööö...oké, köszönöm – motyogta döbbenten Valentina. Nem tudta felfogni, miért kérte tőlük a sárkány azt, hogy őszintén mondja el, mit keres. Ha a varázslóbank dolgozóinak fogalma sincs róla, mihez kéri a segítségüket, akkor egyáltalán minek jöttek ide?, gondolta, s dühösen kiviharzott a bank épületéből. Barátai alig győzték követni. – Val, mi van, mit mondtak? – érdeklődött Cori, miután végre sikerült utolérnie barátnőjét. Trevor Cori mellett állt meg, és pont ugyanolyan kíváncsian nézett Valentinára, mint a lány. – Nem tudott semmit – fújtatott dühösen Valentina. – Csak tudnám, hogy akkor minek hozott ide vörös pikkelyű barátunk? – Szerintem kérdezzük meg Viperafogút, hogy ő mit gondol, mit kéne csinálnunk – vélekedett Cori. – Viperafogúnak van neve is – csendült egy hang a hátuk mögött –, Nichának hívják. Cori a füle hegyéig elvörösödött, Nicha pedig Valentinához fordult. – Jól gondolom, hogy nem jött be? – kérdezte. Valentina bólintott. – Fogalma se volt róla, hogy ki az a Jane Kinley. A cuzco-i templomokat ajánlotta megtekintésre – nevette el magát kínjában. – Akkor fogadjunk szót – csillant fel Nicha szeme. Jobb ötlet híján Valentina beletörődött, hogy két óra alatt már másodjára fog sárkányháton utazni. Azonban ez alkalommal sokkal rövidebb útra készültek, mivel csak Cuzco városának egy másik részébe kellett menniük. Ennek ellenére Valentina kiábrándító bűbájt szórt Nichára, a barátaira, s végül önmagára is, hiszen enélkül elég furcsa látványban lett volna részük azoknak a mugliknak, akik meglátják őket. – Mehetünk – szólt Nichának, mire a sárkány elrugaszkodott a földtől. Cori az előtte ülő Valentina karjába vájta a körmeit. – Félsz? – suttogta neki Valentina. – Igen – lehelte Cori. Valentina úgy döntött, megpróbálja elterelni barátnője figyelmét a problémáról. – Meséltem már, hogy az inkák híresek voltak remek kőépítményeikről? – Nem – susogta Cori a fejét rázva. – Pedig így van – bólogatott Valentina. – Cuzco városát például keskeny, kövezett utcák tagolják négy városrészre, melyek a birodalom négy tartományát jelképezték. A város puma alakú központjában egykoron az inka uralkodó és a nemesség lakott. Több palotának is kövezett-süllyesztett fürdője volt a királyok számára. – Igaz, hogy Cuzco volt az inkák fővárosa? – érdeklődött Cori. – Igen. Amikor 1438-ban elfoglalták a várost és környékét, ide helyezték át fővárosukat. Az inkák rendkívül hatékonyan kézben tartották a birodalmukat... – Amiben nagy segítségükre voltak a Peruban őshonos sárkányok – toldotta meg Nicha. – Az inka nemeseknek nemcsak lándzsájuk, de harci sárkányuk is volt, amivel a csatákba mentek. Jó régen történt, amikor az emberek még nem akarták korlátoznia fajtánkat. Szabadok voltunk, amit az őseim a hűségükkel háláltak meg. Nicha felsóhajtott, orrából karcsú lángnyelvek törtek elő. – Nézzétek, hova jutottunk. A spanyolok és a portugálok meghódították Dél-Amerikát, s ezzel mindent tönkretettek. Elpusztították, ami az útjukba került, és kiirtották a Peruban élő sárkányok nagy részét. – Meghallva, hogy Valentina szorgalmasan fordítja Corinak emberi nyelvre a mondanivalóját, Nicha belekezdett fajtája természetének ecsetelésébe. – A perui viperafogú sárkányról azt tartják, imádja az emberhúst. Nos, ez csak részben igaz. Valójában csak akkor eszünk embert, ha nincs más választásunk, a varázslók viszont erre hivatkozva rengeteg sárkányt megöltek. – Mikor érünk oda? – kérdezte a leghátrább ülő Trevor remegő hangon. – Már meg is érkeztünk – Nicha hangja vidáman csengett, ahogy leszállt a cuzco-i katedrális háta mögött. – Köszönjük, hogy elhoztál minket – zihálta Trevor, miközben félig leszállt, félig lezuhant a sárkány hátáról. Szerencsére elég jó reflexekkel rendelkezett ahhoz, hogy ne üsse meg magát. – Szívesen – bólintott Nicha. – Tudok még segíteni valamiben? – Esetleg... adnál egy kicsit a mérgedből? – Valentina tőle szokatlan bátortalansággal hozakodott elő kérdésével, ami mosolyt csalt a sárkány arcára. – Erre gondolsz? – tátotta ki a száját Nicha, mire előbukkant kígyót idéző méregfoga. – Igen – hebegte Valentina, annak ellenére csöppet félve, hogy annak idején a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztotta be. – Vegyél magadhoz egy edényt – szólalt meg Nicha némi gondolkodás után. Valentina elővett hátizsákjából egy palackot, és a sárkány álla alá tartotta. Az üveg hamar megtelt a Nicha fogából csöpögő élénkzöld méreganyaggal, a lány pedig elégedetten csavarta rá a flakonra a kupakot. – Köszi – tette el Valentina a rendkívül veszélyes anyagot tartalmazó fiolát. Nicha egy mordulással jelezte, hogy szívesen máskor is. – Szükségetek van még valamire? – kérdezte. – Nem, de azért köszi – mosolyodott el halványan Valentina, aki már kezdett megbízni Nichában, ám ezt a világért sem mondta volna ki hangosan. – Oké. Még egy dolog, és megyek. Nyújtsd a karod! – Miért? – lepődött meg Valentina a hirtelen felszólítás hallatán. – Nyugalom, nem teszek veled semmi rosszat. – Noha Valentinát ez sem nyugtatta meg teljesen, engedelmeskedett. A sárkány szája elé emelte a kezét, aki finoman ráfújt. A lányt égette a tűz, ösztönösen elrántotta volna a kezét, azonban tudta, hogy nem szabad. Nem tudta, mit csinált Nicha, azt se, hogy miért, de hitte, hogy nem bántani akarta ezzel. Így hát összeszorította fogát, megfeszítette minden izmát, és azt kívánta, bárcsak véget érne a fájdalom. Aztán elmúlt. Valentina lassan kifújta a levegőt, s lepillantotta az alkarjára, ami már csak kellemesen bizsergett. Világosbarna bőrén a szeme láttára rajzolódott ki egy narancssárgán izzó lángnyelv. – Ha bármikor szükséged lenne rám – szólt Nicha sárkánynyelven, hogy csak Valentina érthesse meg, hogy mit mond –, érintsd meg a lángot, gondolj rám, és én jövök! – Köszönöm – suttogta Valentina gesztustól meghatottan. Ezzel bebizonyosodott, hogy Nicha az ő oldalukon áll. A sárkánynak azonban nem volt kenyere a hosszú búcsúzkodás. Csapott egyet a szárnyaival, s a levegőbe emelkedett. Vetett még egy utolsó pillantást Valentináékra, aztán eltűnt az egyre sötétedő égen. Valentina hosszasan nézett utána. – Ha már itt vagyunk, menjünk be – javasolta Cori, mire Valentina úgy kapta felé a fejét, mint aki álmodozásból ocsúdott. – Persze, menjünk – felelte kis késéssel. Ez volt a legfurcsább hely, ahol Valentina valaha járt. Noha katedrális volt a neve, belülről úgy festett, mint egy múzeum. Cori fejtette meg, hogy ez annak köszönhető, hogy egy régmúlt időket idéző kiállítás kapott otthont az ódon épület falai között. Valentina – akin már a támadás előtt elmúlt a kor-korrigáló hatása – egy újabb adag bájital hatására felnőtt alakban megvette hármuk számára a belépőjegyeket. Ezt követően barátaival beléptek a rendezvény területére, ahol a szemük elé tárult az inkák teljes történelme. Látták az inka vadászok és harcosok által használt parittyákat, az isteneknek szánt ajándékokat, illetve sok különböző méretű és alakú szobrot. Valentina élvezte a kiállítást, barátai azonban már kevésbé voltak lelkesek az inkák használatai tárgyai iránt. – Miben másabb ez, mint az előző nyolcvanhét, amit eddig láttunk? – vett szemügyre Trevor egy gazdagon díszített aranyedényt. – Azért, mert... – kezdett bele a magyarázatba Valentina, ám valami elterelte a figyelmét. A váza alján egy papírdarab hevert, mely a rászórt álcázóbűbájnak köszönhetően rajta kívül senkinek sem szúrt szemet. Valentina érzékelte a bűbájt, és arra gondolt, azért helyezték el a cetlin, hogy csak az találhassa meg, akinek szánták. Lopva körülnézett, aztán óvatosan, nehogy kárt tegyen a műkincsben, belenyúlt az edénybe, és kivette a papírt. Ami biztonsági őröknek nem, az barátainak rögtön feltűnt, s egy emberként fordultak Valentina felé. – Ezt a papírt kerestük? – kérdezte lassan Cori. – Úgy néz ki – bólintott rá Valentina. – Mire vársz, olvasd már fel! – türelmetlenkedett Cori. Valentina mélyen a szemébe nézett, emlékeztetve Corit arra, hogy mit mondott Nicha a hisztizésről, aztán megfordította a papírt, és halkan felolvasta a szöveget. – Ott keresd, ami mindennél öregebb, ahol elválik egymástól a víz. Cori és Trevor tanácstalanul néztek egymásra. – Ez meg mit jelent? – tört ki végül Trevorból. – A vízválasztás a lényeg – osztotta meg barátaival a sejtését Valentina. Alighogy kimondta, rá is jött a megoldásra. A vízválasztók általában hegységek – gondolkodott hangosan –, abból pedig Peruban csak egy darab van, az Andok. Az Andokban van, amit keresünk! – Milyen dokk? – tudakolta Trevor. – Andok – javította ki Valentina. – Egy hegység, a Pacifikus hegységrendszer tagja, hogy pontos legyek. Sok a vulkán, a földrengés és földcsuszamlás, színes-és nemesfémekben gazdag. – Akkor már azt is tudjuk, hol van a nyom? – lepődött meg Cori. Valentina titokzatos mosollyal az arcán bólintott. – Mire várunk még, menjünk oda! – Cori felszólítását követően a kis csapat elindult Valentina nyomában. A lány maga sem tudta, hogy merre megy, de valami hajtotta előre, utcáról utcára egyre erősebben. A megérzéseire bízta magát, elvégre természetmágus volt, egy állat ösztöneivel rendelkezett. – Hová megyünk? – kérdezte Trevor, mikor átmásztak a cuzco-i pályaudvar kerítésén, és a sín mellett folytatták útjukat. – Majd megtudod – fordult hátra Valentina, ezerwattos mosolyt villantva a fiúra. Valentina időérzéke azt súgta, sok idő eltelt már az indulásuk óta. Ennek jele volt az is, hogy időközben teljesen besötétedett, s kisvártatva feljöttek a csillagok. Lassan haladtak, ugyanis a vasúti töltés aljában, ahol mentek, sok helyen sűrű cserjék nőttek, amin át kellett verekedniük magukat. Néma csend honolt körülöttük, egyikük sem szólalt meg, nem tett fel kérdéseket. Valentinának nagyon jól esett, hogy barátai megbíznak benne, engedik, hogy vezesse őket. Egyszer csak halk nyögést, majd tompa puffanást hallott maga mögül. Hátrafordult, és látta, hogy Cori leült a fűbe. – Mi van, elfáradtál?– huppant mellé Trevor, majd Valentina is. – Melegem van, fáj a lábam... Ne menjünk tovább, maradjunk itt! – javasolta nyűgösen Cori. – Részemről oké – bólogatott kórusban Valentina és Trevor. Pillanatok alatt előteremtették a táborozás minden kellékét, a takarótól kezdve az innivalón át egészen a gyufáig. Valentina minden általa ismert védőbűbájt kiszórt a táborhelyükre, aztán nekiállt tüzet gyújtani. Azonban amilyen jól bánt a varázsigékkel, annyira ügyetlen volt gyufával a kezében. Miután legalább húszat használt el eredménytelenül, Cori jóságos mosollyal kivette barátnője kezéből a dobozt, és első próbálkozásra lángra lobbantotta a gyufát. – Így már sokkal jobb – sóhajtott fel a mugliszármazású lány, miután meggyújtotta a Trevor és Valentina által odahordott gallyakat. – Igen – erősítette egy Valentina, szemügyre véve a Trevor táskájából előkerült készleteket. Volt ott három flakon ásványvíz, egy zacskó töltött keksz, kettő, mágikus úton megromolhatatlanná tett szendvics, illetve a Hollandiában vett pizza maradéka. Cori elvett egy üveg vizet, majd barátainak is odadobott egyet-egyet. Aztán, cipőjét lerúgva maga alá húzta a lábait, és az üveget a kezében tartva beszélni kezdett. – Noha nem nyaralni jöttünk, ettől függetlenül nagyon örülök, hogy veletek lehetek. Tudom, hogy az utóbbi időben nagyon hisztis voltam, ezt őszintén sajnálom, és az elnézéseteket kérem miatta. Mint arra Nicha rámutatott, nem akarom elmarni magam mellől a barátaimat, akik ti vagytok. Meg tudtok nekem bocsátani? Valentina és Trevor gyors pillantást váltottak. – Persze, hogy megbocsátunk – szólalt meg a fiú –, hiszen a barátoknak ez a dolguk, nem? Cori bizonytalan arcot vágott, mire Valentina rámosolygott. – A barátságra – szólt magasba emelve ásványvizét. – A barátságra – visszhangozták barátai. Finoman összekoccintották üvegeiket, s úgy érezték, erre a pillanatra mindig emlékezni fognak.
Záró megjegyzések:
Remélem, tetszett. :)
A szikra by Victoria2002
Szerző megjegyzései:
Az események folytatódnak, kiderül, hol van elrejtve a harmadik nyom, és néhány nem várt szereplő is felbukkan. Váratlan események történnek, de Valentina és barátai igyekeznek bátran helytállni. S amikor azt hiszik, minden elrendeződött, rájönnek, hogy a java csak ezután kezdődik...
Valentináék közvetlenül ébredés után nekiálltak a táborbontásnak. Eloltották a már alig pislákoló tüzet, melyre az éjszaka folyamán felváltva ügyeltek, Trevor a táskájába süllyesztette a takarót, Cori pedig belelépett a cipőjébe. Egy másodperc múlva felharsanó kiáltás jelezte, hogy a lábbeli nem lett komfortosabb egy éjszaka alatt.

– Várj, segítek! – Valentina leguggolt barátnője mellé, s varázspálcáját a barackszínű balerinacipőre szegezve elmotyogta a varázsigét. Transzformálni nem tudott, elvégre az hatodikos tananyag volt, így csak kényelmesebbé tette.

– Tessék, így próbáld meg – egyenesedett fel.

Cori óvatosan ráhelyezte a testsúlyát a jobb lábára, majd boldogan állapította meg: – Tökéletes, köszi!

– Szívesen – bólintott Valentina. Cori citromsárga topjára nézve eszébe jutott valami, ezért lenézett a saját pólójára. – Azt hiszem, ezt ideje lenne átvennem.

Trevor értette a célzást, tapintatosan a közelben álló fák felé fordult. Valentina levette magáról a véres ruhadarabokat, amikkel előző nap nem ért rá foglalkozni a sok utazás és izgalom miatt, és gyorsan újakat rángatott magára. Még szerencse, hogy ruhákat is hoztunk magunkkal, gondolta, miközben belebújt a tiszta farmer felvételéhez levett piros sportcipőjébe. Miután elkészült, az ő vezetésével a csapat továbbindult. Valentina egy-két egyszerűbb tájékozódásra használt bűbáj segítségével rájött, hogy már közel járnak a céljukhoz. A varázslat szerint kétezer-háromszáz méter magasságba jutottak fel előző nap, s a lány tudta, hogy útjuk tervezett végállomása ennél mindössze százharminc méterrel magasabban helyezkedik el.

Azonban a hegységekben bonyolultabb volt a közlekedés, mint az alföldeken. Valentina és barátai másfél órán keresztül túráztak az Andok vonulatai közt, mire eljutottak oda, ahová Valentina szeretett volna. A lány megállt egy keskeny hegyorom szélén, megvárta, míg Cori és Trevor mellé lépnek, s akkor szertartásos mozdulattal a mélybe mutatott:

– Íme, a harmadik nyom rejtekhelye, a Machu Picchu, avagy az inkák titkos városa!

– Ez elképesztő! – nyögte ki Cori, s Valentina teljes mértékben egyetértett vele, a település valóban nem volt mindennapi jelenség. Az erődítményt, ami az inka uralkodók téli palotájaként is funkcionált, meredek lejtők védték, körben magas hegycsúcsokkal. Mivel stratégiailag fontos volt, mindössze egy irányból lehetett megközelíteni. A 15. században építették az inkák, de csak ötszáz év múlva fedezte fel egy amerikai egyetem professzora. A száznegyvenhárom épületből összesen nyolcvan volt lakóház, a többi a különböző szertartásokhoz készült. Valentina mindent tudott a Machu Picchuról, ami a könyvekben le volt írva róla, ennek ellenére őt is elvarázsolta az ősi település.

Valentináék körbejárták az egész várost. A lány szinte maga előtt látta a városlakókat, ahogy mindennapi munkájukat végzik. Olvasmányaiból emlékezett rá, hogy az inkáknál egyszerűen zajlott a családi élet: az apa dolgozott, az anya otthon tevékenykedett. Az inka közemberek maguk tanították gyermekeiket, ezen kívül sok foglakozás apáról fiúra szállt a családban. Valentina annak idején nagyon megdöbbent, amikor valahol azt olvasta, hogy a náluk egy évvel idősebb, tehát tizennégy esztendős inkafiúk már egyedül halásztak. Persze, mint miden ókori társadalomban, az inkáknál is csak a férfiak voltak képzettek a harcművészetekben. Bár a nők feladatai rangjuknak megfelelően változtak, a legmagasabb rangú hölgyek se tehették meg azt, amit a férjeik. Valentina már csak ezért is nagyon örült, hogy nem inkának született. Így elkerülhette, hogy akarata ellenére férjhez adják, illetve nem kényszerült arra, hogy sok gyereket szüljön mindössze azért, mert ez a hagyomány. Mondjuk, az se volt hátrány, hogy így nem kellett amiatt aggódnia, hogy feláldozzák az isteneknek.

– Hűha! – ámuldozott Cori. – Nézzétek ezt a sok dombot. Vajon mire használták?

Valentina és Trevor összenéztek. Mindketten arra gondoltak, hogy Cori furcsa egy lány. Ha olyanja van, mindenkit elküld melegebb tájakra, máskor pedig oly ártatlanul csodálkozik némely dolgon, mint egy kisgyerek. Mondjuk, előző este megígérte, hogy nem fog többet hisztizni...Valentina nagyon bízott benne, hogy barátnője betartja az ígéretét.

– Tudod, ahol mi most állunk, az a központi tér. E köré teraszokat alakítottak ki, amin az épületek helyezkednek el. Illetve növénytermesztésre is használták ezeket, a lehető legmagasabb terméshozam elérésének érdekében öntözést biztosító csatornarendszert hoztak létre. Így több területet tudtak megművelni, és ezzel megóvták a talajt.

Valentina hirtelen szúrást érzett a karjában, mintha valaki erősen belecsípett volna. Úgy érezte, mintha lökdösné valaki, sőt, mintha egy láthatatlan kéz akarná elvonszolni valahova. Corira és Trevorra nézett, akik értetlenül pislogtak vissza rá. Valentina arra gondolt, hogy ez valamiféle varázslat lehet, mire távolabb lépett a barátaitól. Ebben a pillanatban robajló zaj hangzott fel, és Valentina alatt beszakadt a föld. Mielőtt a lány felfoghatta volna, mi történt, jól hallatszódó csattanással landolt a kövezett padlón. A kővel való találkozás hatására hangos nyögés szakadt fel belőle, melynek hangja hosszan verődött vissza. Sajgó testrészekkel pillantott oda, ahol az előbb állt. A felszín nem volt messze, így jól láthatta a barátait arcán ülő riadalmat, ahogy a lyuk fölé hajoltak.

– Ne csináljatok semmit, körülnézek idelent, hátha találok valami kiutat! – kiabált fel nekik.

– Rendben, vigyázz magadra! – harsogta válaszként Cori. Valentina megvárta, míg a visszhang elül, akkor a lehetőségeihez mért gyorsasággal feltápászkodott, és körülnézett. Egy kis belmagasságú terembe került, ahonnan csak egy sötét cső vezetett ki. Valentina megvonta a vállát, s jobb ötlet híján bemászott a csőbe. A járat annyira szűk volt, hogy a lány alig fért el benne. Térdei rosszul viselték a kövön való csúszás-mászást, ő viszont mindennek ellenére ment előre. Körülbelül öt méter megtétele után a cső véget ért, s ő kimászott belőle. Egy újabb terem tárult a szeme elé, ám ennek közepén, egy alacsony márványoszlopon egy kis fadoboz várta. Valentina odament, felhajtotta a fedelét, majd kíváncsiságtól vezérelve kivette a benne rejlő papírt.

– Keresed, s megtalálod, bár ez a hely csapdát állít. Keleti határa vörös, mint a vér, mégis egy folyónak köszönhető a lét – olvasta fel Valentina, a könnyebb értelmezés kedvéért hangosan. Szavait visszaverte a terem fala, így még egyszer meghallgathatta az üzenetet, mégse jött rá, hogy mire gondolt az édesanyja. Tudta, hogy az anyja készítette ezt a rejtekhelyet a következő nyomnak, s ettől máris nagyobb biztonságban érezte magát. Mivel feleslegesnek tűnt tovább ácsorognia az oszlop mellett, elindult visszafelé. Tekintve, hogy a papírt a kezében tartva nem tudott mászni, a csőhöz érve először önmagát préselt bele a nyílásba, aztán felvette a papírt a földről, ahová tette. Lassan haladt, elvégre hátrafelé ment, fél kézzel mindig maga után húzva a csőben a nagy nehézségek által megszerzett nyomot. Azt hitte, már a szakálla is kinőtt, mire a fenekét kitolva, háttal kiaraszolt a csőből. Alighogy lába hozzáért a talajhoz, egy felettébb ismerős hang csendült fel a háta mögött.

– Most pedig add ide szépen!

A lány lassan szembefordult a két alakkal. Kestrel állt hozzá a legközelebb, pálcáját egyenesen Valentina szívére szegezve. Valentinát ez csak annyiban nyugtatta meg, hogy a szürke szemű legalább nem a késeit hozta magával.

– Különben mi lesz? – kérdezte Kestreltől.

– Végignézheted, ahogy a barátaid meghalnak odafönt, és te semmit sem tehetsz majd ez ellen. Lehet, hogy te nem tudsz hoppanálni, de én igen. Egy pillanat kéne, s mindketten halottak lennének – felelte egyszerűen Kestrel. A szemében lobogó tűz egyértelművé tette Valentina számára, hogy ez nem puszta fenyegetés, képes lenne megtenni. Mindez csak azért lepte meg Valentinát, mert Kestrelt magával egyidősnek saccolta. Véleményét alátámasztotta a szürke szemű alacsony termete és kis súlya, viszont ellene szólt a lány viselkedése. Valentina nem tudta elképzelni, hogy valaki tizenkét-tizenhárom évese korára Kestrelhez hasonló mértékben elvaduljon, ha nincsen rá semmi oka. Ahogy korábban Kyra esetében, most Kestrel kapcsán is átfutott az agyán, hogy vajon mik történtek a lány múltjában, milyen események vezettek oda, hogy ilyenné vált.

– Hogyhogy mindenáron meg szeretnél ölni? – érdeklődött Valentina azzal a szándékkal, hogy elodázza a pillanatot amikor Kestrel végez vele. – Minek köszönhető, hogy ez ilyen fontos neked?

– Miért akarod tudni? – kérdezte gyanakvóan Kestrel. Orrlyukai kitágultak, ahogy felszegte a fejét, s tekintetét Valentináéba fúrta.

– Máskülönben hülyén halnék meg – vonta meg a vállát Valentina, mire Kestrel finoman elmosolyodott. Arckifejezése nyilvánvalóvá tette a Kinley-lány számára, hogy mindenféleképpen meghal, tehát jövőbeni események miatt már nem kell aggódnia. – Szóval, hogyan kerültetek ide? Ki küldött titeket?

– Szerinted? – Kestrel felhúzta a pólója ujját, így Valentina megpillantotta a bal alkarjára tetovált Sötét Jegyet. Halálfaló, döbbent meg. Lehet, hogy fiatal, azonban erős, biztosan az, ha megengedték neki, hogy viselje Voldemort halálfejes-kígyós szimbólumát, gondolta Valentina. Kestrel, hogy fokozza leendő áldozata meglepettségét, hozzátette: – Kirstenhez tartozom, az övé vagyok. A nyár elején tett halálfalóvá, amikor Voldemort beleegyezésével belém égette a Jegyet. Mindig erre vágytam, hogy tehessek érte valamit, és most végre lehetőségem adódott rá. Egyszerű feladatot kaptam, és hozzá még némi segítséget is, szóval, könnyű dolgom volt. Habár a csapat, akiknek az lett volna a dolguk, hogy segítsenek az elfogásodban, inkább hátráltattak, de mindegy. Mondjuk, attól, aki az egészet pénzért csinálja, ne várjunk sokat, nem igaz?

Valentina nem tudta eldönteni, hogy szükséges-e válaszolnia, vagy netán Kestrel költői kérdésnek szánta ezt. Dilemmáját a szürke szemű társa oldotta meg, akinek közbeszólása váratlanul érte Valentinát, ugyanis nem vette észre a lányt.

– Folyton cseszegetsz, hogy egy kurva vagyok, aki pénzért bármire képes, miközben te vagy az, aki mindent azért teszel, mert Kirstenre vágysz görcsösen. Beteg ember vagy, undorodom tőled!

A lány spanyol akcentussal beszélte az angolt, s ezen jellegzetességéről Valentina azonnal felismerte. Ő volt Ghisele, akit Kestrel előző nap lekurvázott, Kyra pedig egyetértett vele. A lány most Kestreltől a legtávolabb húzódva állt, s egész testében remegett, amint vele kiabált. Valentina alaposabban megnézte Ghisele-t, s meglepetten látta, hogy a rongyos, szükségtelenül nagyméretű ruhák egy fiatal, körülbelül tizenöt éves lányt takarnak. Az ártatlan külső meggyőzte, nem hitte el, hogy Kestrel állítása igaz lenne, miszerint Ghisele egy számító kis szajha, sok pénzre vágyó ember.

Ghisele-t végigmérve Valentinának az az érzése támadt, mintha valahol már látta volna. A lány haja vékony szálú és fekete volt, melyet Kestrelhez hasonlóan nem hagyott megnőni. Szokatlanul alacsony termettel rendelkezett, bőre pedig rézszínű árnyalatban pompázott. Szeme ellenben egyes fafajták törzsének világosbarna színével bírt, s a Kestrellel való vita közben olykor-olykor izgatottan csillant meg. Az inkák leszármazottja, jött rá hirtelen. Indián lány, azért néz ki így.

Valentina orrába bekúszott egy illat; mélyet szippantott a levegőből, hogy jobban érezze. Finoman cukros, nem túlságosan édes aroma volt, mely Valentina számára természetesnek tűnt. Azt is észrevette, hogy csak a gyümölcsös zamatot érzi, magában, semmi mással nem keveredve. A következő pillanatban már a szájában érezte a szétrágott banánfalat ízét, amint nyálával keveredik. Elmosolyodott. Tiszában volt vele, hogy természetmágusként nyugodtan bízhat a megérzéseiben, így bátran állapította meg: Ghisele-nek banánillata van.

Azonban Valentina megállapításával egy időben Kestrel is döntést hozott, méghozzá fontos ügyben, mindenesetre arckifejezése erre engedett következtetni.

– Hát jó, ne játszadozunk tovább, ha nem akarod. Tessék, teljesítsd a feladatodat – nyújtotta át Kestrel a pálcáját Ghisele-nek egy gúnyos vigyor kíséretében.

– Jól tudod, hogy életemben egy napot se jártam iskolába, tehát nem tudok varázsolni, avagy pálcát használni – magyarázta felsőbbrendű stílusban Ghisele.

– Máig nem értem, hogyan tudtál mugliként élni, varázslás, vagy annak hiányában mágiakitörések nélkül – morogta Kestrel, miközben eltette a varázspálcáját. – Na de, hogy lásd, én nem vagyok, rosszindulatú, hagylak kibontakozni, és rád bízom, hogyan oldod meg. Végezz vele, mindegy mivel!

Ghisele ránézett Valentinára, majd tett egy lépést a fiatalabb lány felé. Valentina feljebb emelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. Elhatározta, hogy nem fogja behunyni a szemét, mindaddig állni fogja Ghisele tekintetét, ameddig képes rá. Így talán valamilyen szinten győztesként kerülhet ki a küzdelemből.

Ghisele lehunyta a szemét, szempillája megremegett. Aztán egy pillantásnyi idő múlva felsóhajtott, s a földre szegezte pillantását. Valentina azonnal megértette a gesztus jelentését: noha az ő feladata lenne, Ghisele nem hajlandó végezni vele.

– Most mi van? – kérdezte metsző hangon Kestrel. Hangsúlyát hallva Valentina biztosra vette, hogy ő is tudja, mit jelentenek Ghisele előbbi mozdulatai. – Talán elfelejtetted, miért fizetett Kirsten?

– Nem, nem felejtettem el – felelte higgadtan Ghisele. – Azonban nem áll szándékomban embert ölni, én nem vagyok olyan, mint a te drága Kirstened.

– Valóban, te csak egy ócska kurva vagy. Elfogadtad a pénzt, cserébe viszont nem teszel semmit. Ez így nagyon nincs jól – csóválta fejét Kestrel.

– Mit akarsz tenni? – merevedett meg Ghisele tekintete. – Kirsten elé cipelsz, ott lekurvázol párszor – hátha sikerül az eddigieknél is jobban megaláznod –, aztán megöltök? Miért nem inkább itt és most végzel velem? Mindkettőnknek egyszerűbb lenne.

– Az első ötleted is jó volt, de ez még jobban tetszik. – Kestrel előkelő vonású arcán gúnyos vigyor terült szét, ahogy felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét: – Avada Kedavra!

A szürke szemű pálcájából előtörő zöld varázslatsugár Ghisele mellkasa közepébe talált. Az indiánlány szeme elkerekedett, nyilvánvalóvá téve, hogy nem számított rá, hogy Kestrel valóban megteszi. Teste megfeszült, s tompa puffanással hanyatlott a földre. Valentina lelki szemei előtt négy rézbőrű gyerek képe jelent meg, akik mind nagyon hasonlítottak Ghisele-re. Ez volt a lány utolsó gondolta, s miután a kép eloszlott, egyedül a Valentina fülében csengő némaság maradt.

– Nem számított – morogta Kestrel maga elé, megtörve ezzel a csendet. – Semmit se ért.

– Úgy látom, rád hárult a feladat, hogy megölj engem – állapította meg Valentina, mire Kestrel abbahagyta a motyogást, és ránézett. Pillantása azonban zavaros volt, mintha nem fogná fel teljesen, hogy Valentina is jelen van. – Szóval, hogyan szeretnéd?

– Mindegy, majd lesz valahogy – felelte Kestrel igen különös arccal. – Mindenesetre ne aggódj, fogunk még találkozni – mondta, s a következő pillanatban a jellegzetes pukkanó hang kíséretében köddé vált.

Valentina döbbenten nézett utána, nem tudta mire vélni az előbbi jelentet. Vajon mi lelte Kestrelt, amiért nem hajtotta végre a rámaradt feladatot? Lehetséges lenne, hogy ennyire mélyen megérintette Ghisele halála? Vagy más okból sietett el ilyen hirtelen? Mindegy, vonta meg a vállát Valentina, sose fogom megtudni. Most viszont különben is más dolgom van, gondolta, majd felidézte magában Ghisele testvéreinek képét, s rögtön érezte, mit kell tennie.

*

Valentina kíváncsian nézegette az iroda falán függő fényképeket. Mindegyik más ország tájait ábrázolta, ám a legérdekesebb az volt, hogy az összes kép fekete és fehér színekben pompázott. A lány ennek ellenére felismerte a Szaharát, a végtelennek tűnő, havas Szibériát, s a zöldellő esőerdőket. Ujjaival az íróasztalon kaparászott, hogy a várakozás okozta feszültségét levezesse. Óráknak tűnt számára az a pár perc, mióta Cyara otthagyta azzal, hogy mindjárt jön. Siessen már, könyörgött némán Valentina. Én tudok várni, a repülőgép viszont nem vár meg minket.

Augusztus tizenkilencedike volt, kora reggel. Valentina a Cyara asztalán álló órára pillantva látta, hogy három perc múlva nyolc óra lesz. Ő kicsivel hét után jött, tudva, hogy a perui Mágiaügyi Minisztérium Gyám-és Nevelésügyi Hivatala minden hétköznap reggel hét órától fogad ügyfeleket. Barátai ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjék a hivatal vezetőjével, Cyara Trelawneyval való találkozójára. Azonban Corit és Trevort Cyara megkérte, hogy odakint várakozzanak, így Valentina magányosan üldögélt a nő irodájában.

Türelmetlen volt és ideges, de csak azért, mert Cori a tíz órakor Londonba induló gépre vette meg a jegyeiket, és Valentina nem akarta lekésni a járatot. Az azzal járna, hogy elúszik a pénzük, illetve arra kényszerülnének, hogy megvárják következő Londonba menő járatot, ami – a helyi viszonyok ismeretében – akár több napba is telhet. Pedig sajnos ez volt az egyetlen lehetőség a hazajutásra. Amikor Valentina megkérdezte a dologról Cyarát, a fiatal nő azt mondta, hogy még a Minisztérium dolgozói sem mernek bevállalni egy transzatlanti hoppanálást három gyerekkel. A lány emellett azt is megtudta, hogy Perut és Angliát nem köti össze közös hophálózat, mint néhány másik ország esetében, ezért ez az ötlet elvetésre került.

Valentina és barátai sokat gondolkoztak a probléma megoldásán, de végül kénytelenek voltak beismerni, hogy csak úgy mehetnek haza, ahogy jöttek, vagyis repülőgéppel. Ezen megoldás ellen mindhármunknak volt egy-egy indoka. Cori és Trevor amiatt tiltakoztak, hogy így Valentina már túl sokat költene rájuk, míg a lány a gyakorlatiasabb oldaláról nézte a dolgot. Őt az zavarta, hogy egy állami légitársaságánál a járatok nem akkor indulnak, amikor ők akarják, vagyis muszáj alkalmazkodniuk. Jobb ötlet híján végül is ezt valósították meg. Cori megvette a jegyeket hármuknak Valentina pénzéből, barátnője pedig attól kezdve minden követ megmozgatott, hogy az ügy azon része, amihez az ő jelenléte szükséges, az elutazásuk előtt lezáródjon.

Ez az elhatározás vezetett oda, hogy Valentina a Ghisele halálát követő tizenhét nap mindegyikén bement a perui Minisztériumba. Persze Cyara nem tudott minden nap új hírekkel szolgálni, de Valentinát megnyugtatta a tudat, hogy tesz valamit.

Valentina a székben ülve felsóhajtott. Augusztus elsején szöktek meg Angliából, Ghisele pedig másnap halt meg. Abban a két napban Valentina úgy érezte, állandó veszélyben van a barátaival együtt, bármikor megtámadhatják őket. Miután a természetmágiája segítségével létrehozott egy létrát, amin végül kimászhatott a nyom rejtekéül szolgáló barlangból, első dolga volt Cori és Trevor jóllétéről megbizonyosodni. Valentina tisztán emlékezett rá, Cori mennyire meglepődött, amikor meglátta őt sértetlenül kikecmeregni a felszínre. Ekkor Valentina nevetve vallotta be neki: maga se gondolta volna, hogy a természetmágiájával ilyet is lehet, és egyáltalán nem szándékosan csinálta. Miután kiörömködték magukat a másik testi épségét látva, Valentina belekezdett a mélyben történtek elmesélésbe. Miközben beszélt, barátai arcán egymást váltották a különböző érzelmek. Azonban Cori és Trevor teljes mértékű támogatásukról biztosították Valentinát, amikor a lány elmondta nekik, mire készül. A csapat rögtön nekiindult, hogy megtegye – a térkép szerint – száznyolcvanöt kilométer hosszúságú utat Cuzcoba. Ezt a távot előző alkalommal kicsit több, mint hat óra alatt teljesítették annak a sebességnövelő bűbájnak köszönhetően, amit Valentina még régebben talált egy könyvben. Most viszont Cori, az öregségére hivatkozva megtagadta, hogy gyalog tegye meg a távolságot. Ezért hát Valentina, Cori és Trevor abban állapodtak meg, hogy elsétálnak Aguas Calientesbe, ott pedig felszállnak a Cuzcoba menő vonatra. Igaz, hogy többe került, de így legalább kipihenhették magukat, s összeszedhették gondolataikat, mire megérkeztek.

A Limába való eljutás kapcsán felmerülő problémát Trevor javaslata oldotta meg, miszerint a cuzco-i varázslóbankban kérjenek segítséget. Ezt más javaslat hiányában megtették, és véletlenül pont ahhoz a varázslóhoz mentek oda, aki korábban rávezette őket a nyom helyére. A férfi ezúttal is szívesen segített. Az épületben található egyik kandallón keresztül elvitte őket Limába, a Mágiaügyi Minisztériumba, ahol aztán elbúcsúzott tőlük. Közben sejtelmesen mosolygott, ebből Valentina azonnal megértette: az ő feladata volt elintézni, hogy megtalálja a nyomot.

Valentina halkan felkuncogott, ahogy ere gondolt. Ebben a pillanatban kinyílt az iroda ajtaja, s belépett rajta egy fiatal, rövid hajú nő egyszerű, fekete talárban. Cyara Trelawney egy papírlapot tartott a kezében, és amennyire Valentina meg tudta állapítani, elégedettnek tűnt. A nő leült az asztalához, majd szeme elé emelte a papírt, hogy el tudja olvasni. Valentina egyre kíváncsibban várta, hogy milyen hírt hozott.

– Na, tehát – fogott hozzá az olvasáshoz. – Lima Főváros Mágiaügyi Minisztérium, Hatósági Igazgatóság, Igazgatási Osztály, Gyám-és Nevelésügyi Hivatal. Tárgy: az e hónap második napján elhunyt Ghisele Garcia kiskorú testvéreinek – Jeanette, Patrick, Tommy, Elle – gyámügyi nyilvántartásba vétele. Határozat: Jeanette Leone Garcia (született 1980. május 1-én), Patrick Benjamin Garcia (született 1981. május 29-én), Tommy Garcia (született 1984. június 16-án), és Elle Garcia (született 1985. május 8-án) kiskorúakat lakossági bejelentésre nyilvántartásba vettem, a gyermekelhelyezési eljárást megindítottam. Döntésem ellen a közléstől számított tizenöt napon belül a hatóságomhoz benyújtandó fellebbezéssel lehet élni. Az eljárás során költség nem merült fel, ezért annak viseléséről nem rendelkeztem. Határozatomat az érvényes jogszabályokra, valamint a gyámügyi hatósági eljárás általános szabályaira tekintettel írtam elő. Döntésemről értesülnek a külön íven megjelölt személyek és szervek. Lima, 1992. augusztus 19. Aláírás: Cyara Trelawney, hivatalvezető.

Valentina áldotta a szerencséjét, hogy nagynénje papírjait olvasva komoly gyakorlatot szerzett a határozatok és ügyiratok értelmezésben, mert egyedül ennek volt köszönhető, hogy Cyara gyors tempójú olvasása mellett is megértette a szöveg tartalmát. A határozat kimondta, hogy Ghisele halála után gondviselő nélkül maradt testvéreit Cyara nyilvántartásba vette, és megindította az eljárást, hogy örökbefogadót találjon négyük számára. Valentina ennél többet nem tudott enni, legfeljebb reménykedhetett, hogy valaki hamar befogadja Ghisele testvéreit.

– Köszönök mindent, Cyara – mondta a nőnek, akivel a Limában töltött tizenhét nap alatt tegezőviszonyba került. Valentina kedvelte Cyarát, ő volt az, aki segített neki, amikor betoppant a hivatalba azzal, hogy mit szeretne, de azt már nem tudta megmondani, hogy hívják Ghisele testvéreit. Ekkor Cyara kikereste a négy nevet a mágikus nyilvántartóból, és felvette a jegyzőkönyvet Ghisele halálának körülményeiről, ami aztán a Minisztérium Aurorparancsnokságára került a tettesek elfogása végett. – Remélem, rövidesen akad valaki, aki magához veszi őket. Azt megkérdezhetem, hogy addig mi lesz velük?

– Ez egy összetett kérdés – harapott az ajkába Cyara. – Ilyen esetekben úgy szokott lenni, hogy amíg nem jelentkezik örökbefogadó, a gyerekek árvaházba kerülnek. Azonban figyelembe véve, hogy ők egy nyomornegyedben születtek és élnek – oda pedig nem érnek el a törvények hatáskörei –, valószínűleg maradnak ott, ahol vannak. Majd ha találtunk nekik végleges örökbefogadót, akkor kihozzuk őket onnan. Persze, azért szemmel tartjuk őket, hogy tisztában legyünk azzal, mi történik velük.

– Értem – bólintott Valentina, majd kisvártatva hozzátette: – Talán jobb is nekik, hogy az otthonukban maradhatnak, és nem kell megszokniuk az árvaházi környezetet, ami úgy is csak ideiglenes lenne számukra

– Igazad van – ismerte el Cyara. – Na de nem akarlak feltartani, tudom, hogy tízkor megy a gépetek. Jó legyél, vigyázz magadra!

– Igyekszem – mosolygott Valentina. – Viszlát, Cyara.

A lány feltápászkodott a Cyara asztala előtt álló székből, s elindult kifelé az irodából. Keze már az ajtó kilincsén volt, amikor egy éles hang harsant fel a háta mögött.

– Hamarosan elkezdődik.

Valentina megpördült a tengelye körül, és Cyarára nézett. A fiatal nő görcsösen merev tagokkal ült a székében, félig tátott szájjal, szeme pedig üvegesen meredt a plafonra. Valentina első gondolata az volt, hogy valamiféle roham törté rá. Átfutott az agyán, hogy segítséget kéne hívnia, ám ekkor Cyara újra megszólalt azon az éles, rekedtes hangon, mint korábban.

– Ha találkozik a káosz királynőjével
az, akit apjával egyenlőnek mondanak,
a világra köszönt egy hosszadalmas éjjel,
s harcuk során világok pusztulnak el.

Ha elkezdődik, senki nem állíthatja meg.
Az ódon falak között káosz üti tanyáját,
kivéve, ha az idő fordul vissza,
s annak árnyai mentik meg a lányát.

A szikra már kipattant, nincs hatalmunk felette – tette hozzá Cyara suttogva, majd elhallgatott, feje pedig ernyedten előrebukott. A helyiségben egy pillanatig csend honolt, aztán a nő halkan nyögött egyet, s felkapta a fejét.

– Bocsáss meg – szólalt meg olyan hangon, mintha hosszú és mély álomból ébredt volna –, úgy látszik, elbóbiskoltam kicsit. Talán a fáradtság lehet az oka, hiszen az utóbbi hetekben minden szabadidőmben a Garcia-ügyön dolgoztam.

– Az előbb azt mondtad – kezdte Valentina, még mindig dermedten állva az ajtóban –, hogy el fog pusztulni a világ, és hogy az időnek vissza kell fordulnia, hogy ez ne következzen be.

– Micsoda? – nézett rá megütközve Cyara. – Honnan szedtem volna ezt? Én nem vagyok Látó, nem tudok jövendölni, még annyira se, mint Sybille nénikém. Valentina lassan bólintott.

– Akkor én megyek, szia! – Cyara válaszát meg sem várva lenyomta a kilincset, s szabályosan kimenekült az irodából. Elvágtatott a hivatal dolgozóinak asztalai között, s pillantása gyorsan cikázott ide-oda, ahogy barátait kereste a tekintetével. Mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el, amikor észrevette Cori fekete, használt hatású csőnadrágját, mely a sok egyentalárt viselő boszorkány és varázsló között igencsak feltűnőnek bizonyult.

– Végeztél? – kérdezte Cori, amint megpillantotta Valentinát.

– Igen – zihálta a lány. Arckifejezését látva barátai gyorsan felálltak, elbúcsúztak a boszorkánytól, aki egészen addig szórakoztatta őket, és odébb vonultak, hogy fültanúk nélkül tudjanak beszélgetni.

– Val, mi van, mi történt? – érdeklődött Trevor idegesen.

– Cyara ugyanúgy jósnő, mint a nagynénje – mondta ki Valentina a nyilvánvaló tényt. A nő szavai azóta is a fülében csengtek, ezért nem esett nehezére elismételni a jóslatot Corinak és Trevornak. Mire a végére ért, mindketten döbbent arcot vágták.

– Ezek szerint Cyara Látó, bár ezt még ő maga sem tudja – állapította meg Trevor. – Azonban, ha ez igaz, akkor van egy dolog, ami engem eléggé aggaszt.

– Hogy netán igazat jósolt? – tippelt Cori.

Trevor bólintott.

– Amennyiben Cyara valóban a jövőt látta, elmondhatjuk, sok minden vár ránk, amit nem fogunk élvezni – mosolyodott el sötéten a fiú. – Mindenestre jobban járunk, ha ezt most egy kicsit félretesszük, és inkább elindulunk a repülőtérre. Végtére is, már csak másfél óránk maradt a gép indulásáig.

Trevor indítványát ellenvetés nélkül elfogadták. A perui Mágiaügyi Minisztérium épületéből kilépve a limai Jorge Chavez nemzetközi reptér felé indultak. Szerencsére Cori előzőleg megnézte térképen az útvonalat, ennek köszönhetően könnyebb dolguk volt, mintha csak mentek volna toronyiránt. Bő fél óra gyaloglás után érkeztek meg a repülőtérre, ahol Valentina gyorsan bevett egy adag kor-korrigálót, hogy felnőttnek tűnjön. Ezek után első útjuk az információs pulthoz vezetett, itt kézhez kapták a beszállókártyáikat. Ekkor még húsz percük volt a beszállás kezdetéig, ezt kihasználták egy pohár forró csoki megivására a büfében. Mire ezzel végeztek, máris helyük elfoglalására szólították fel őket a hangosbemondón keresztül. Valentina, Cori és Trevor engedelmesen leültek azokra az ülésekre, ahová a jegyük szólt, s izgatottan várták a felszállást, annak tudatában, hogy hazamennek. Ez a gondolat mindhármukat örömmel töltötte el, mégis, amikor a gép elemelkedett a kifutópályáról, az ablak mellett ülő Cori búsan nyomta az üvegnek az orrát.

– Tudjátok, én élveztem ezt a majdnem három hetet, amit Peruban töltöttünk. Félre ne értsetek, nem az tetszett, hogy vadásztak ránk, és meg akartak ölni. Hanem például az, amikor az utóbbi napokban megnéztük Limát – magyarázta.

– Hasonlóképpen érzek én is – ismerte be Valentina. – Szívesen visszatérnék még egyszer ide, persze úgy, hogy senki sem akar kinyírni.

– Apropó, kinyírás – szólt közbe Trevor. – Valamiért úgy gondolom, a szüleink mindhármunkat elevenen megnyúznak, ha tizenkilenc nap után egyszerűen hazamegyünk. Nem hiszem, hogy a levelünk, amikben leírtuk, hogy ne aggódjanak, élünk, kárpótolná őket azért, amit akkor éreztek, amikor augusztus elején egy szó nélkül leléptünk Peruba. Anyám engem biztosan keresztre feszít, szóval, ne lepődjetek meg, ha a szeptemberben csak szellememmel találkoztok a King’s Crosson.

– Nyugalom, a mártírhalál valószínűleg elkerül – nyugtatta meg a fiút Valentina. – Cyara erre is gondolt – húzta elő a nőtől kapott papír három példányát. A sajátját megtartva Corinak és Trevornak is adott egyet-egyet, s megvolt az az öröme, hogy láthatta barátai meglepettségtől tágra nyíló szemit, ahogy végigolvasták a lapra írt szöveget.

– Ilyen rendes csajt – nyögte ki Trevor, mikor már szóhoz tudott jutni. – Adott igazolást, hogy ő hívott minket Peruba, és külön kérte, hogy senkinek se szóljunk róla. Itt van rajta a hivatal pecsétje… de várj csak, ez nem törvényszegés?

– Cyara azt mondta, hogy azok után, amit Ghisele testvéreiért tettem, ez a minimum – idézte fel Valentina az előző nap történteket. – Aztán hozzátette, hogy minden illetékes beleegyezett, tehát ezzel nem szegett meg semmiféle szabályt.

– Ultrarendes a csaj – ismételte Trevor a korábbi önmagát, amivel mosolyt csalt Cori arcára. A mugliszármazású lány elhúzta fejét az ablaktól, s közelebb hajolt Valentináékhoz, hogy jobban értsék egymás szavát.

– Ne legyél annyira oda érte, huszonhárom éves – osztotta meg az információt a fiúval. – Különben is, van barátja, aki – ha jól tudom – kábé tíz évvel idősebb nála.

Trevor arca a szeder színéhez hasonló árnyalatot öltött, de azért higgadtan reagált.

– Cyara nekem úgy nem tetszik – árulta el. – Mindössze arról van szó, hogy tisztelem azért, amit elért. Talán emlékszel, Cori, mit mondott róla Marina: Beauxbatonsos diák volt, a hatodév után majdnem minden tárgyból kitűnőre vizsgázott. Rögtön az iskola után kezdett a perui minisztériumban dolgozni, s huszonkét éves korára már hivatalvezető lett. Azt tetszik, amit – és hogy – elért, nem ő maga.

– És a lila hajú muglilány Hollandiában? – csipkedődött tovább Cori. – Az ő esetében is csak ezt érezted?

Ha lehetséges, Trevor arca most még vörösebbé vált, mint amilyen korábban volt. Valentinára erős késztetés törtét rá, hogy közölje Corival, ez Trevor magányügye, tehát ne faggassa, majd a fiú elmondja, ha akarja. Azonban véleménye kinyilvánításában Trevor megakadályozta, ugyanis a zöld szemű elhatározta, hogy beismerő vallomást tesz.

– Igen-igen, ő tetszett – mondta ki kényszeredetten. – De nem beszélhetnénk inkább valami másról?

– De persze – vágta rá Valentina, megelőzve Cori reakcióját. – Azt például elmesélhetnétek, hogy amíg én Cyara irodájában üldögéltem, ti mit csináltatok.

– Hát, Cyara egyik munkatársa, egy Marina nevű boszorkány vigyázott ránk. Ő nagy kviddicsrajongó, így leginkább arról beszélt. Megtudtuk tőle, hogy Dél-Amerikában Peru rendelkezik a legerősebb válogatottal, és hogy ezt a híres csapatot Tarapoto Tree-Skimmersnek hívják, főbb ellenfelei pedig az argentinok és a brazilok – összegezte Cori, hozzáfűzve a saját véleményét. – Meglepett, amikor ezt mondta, nem hittem volna, hogy Dél-Amerikában is ismerik a kviddicset.

– Én nem lepődtem meg, a bátyám könyvében, A Kviddics évszázadaiban már olvastam róla – legyintett Trevor.

– Tényleg, a családjaink! – kapott észbe Cori. – Csak én érzem úgy, hogy jobban járunk, ha nem mondjuk el nekik, mi történt velünk?

– Az vidám beszélgetés lenne – bólogatott Trevor, majd elő is adta, mire gondolt. – Szia, apa, anya, ne haragudjatok, hogy így eltűntem, de a perui Mágiaügyi Minisztérium egyik hivatalának vezetője Peruba hívott minket egy ügyben, amiről még nektek se beszélhetek. Ahogy megérkeztünk, ránk talált három halálfaló, akik meg akartak ölni minket, és csak egy hajszálon múlott, hogy nem sikerült nekik. Megszöktünk tőlük, majd szembetaláltuk magunkat egy sárkánnyal, mely segített nekünk megtalálnia Val által keresett nyomot. Igaz, itt megint felbukkantak halálfaló barátaink, de nem ölték meg Valt, ugyanis a lány, akinek a feladata lett volna, nem volt rá hajlandó. Mondjuk, ez azzal járt, hogy őt ölték meg. Kérdezitek, hogy ezek után még miért voltunk ott tizenhét napot? Nos, azért, mert Val, bár otthagyta a halott lány testét – hiszen mit tudott volna vele csinálni? –, úgy érezte, valamit tennie kell a testvéreiért. Mivel másképpen nem tudott segíteni rajtuk, megindította az eljárást, hogy a négy gyereknek örökbefogadót találjanak… Noha nem hangzik bonyolultnak, tizenhét napba telt, melynek során mi hárman végig Limában voltunk, éjszakánként a parkokban aludtunk, s felváltva őrködtünk, hátha megtámad minket a jól ismert hármas. Szerencsére ez nem következett be, a Kestrel nevű lányról és bandájáról pedig azóta nem hallottunk. Eddigre az eljárás abban a fázisába ért, amikor már nem kellett Val jelenléte, ezért állhatok most itt előttetek. Remélem, nem haragszotok nagyon, hogy majdnem három hétre leléptem, és csak egy levelet bírtam írni, hogy élek… Nagy sikerem lenne ezzel. Olyan jól hangzik, hogy a Victoria Palace Theatre-ben is előadhatnám, s lehet, hogy ez be is fog következni, ha anyám kidob otthonról, és pénzt kell majd keresnem – vázolta fel leendő színészi karrierjének kezdőlökését Trevor. Akármennyire komoly volt a téma, a fiú megfogalmazásában annyira viccesen hangzott, hogy Valentinából és Coriból kitört a nevetés. Kisvártatva Trevor is csatlakozott hozzájuk, s így már hárman érdemelték ki a turistaosztály utasainak furcsálkozó pillantásait. Valentina megállapította, hogy per pillanat azon szórakozik remekül, hogy pontosan tudja, milyen dühös lesz nagynénje, amikor hazaér. Ennek ellenére hiába próbálta, nem tudta abbahagyni a kacagást.

– Gondolj arra – nyögte ki a lány, miután valamelyest csitult mindhármuk jókedve –, hogy anyukád szeret téged. Nem az éjszaka közepén fog kirakni az utcára.

– Éjszaka? – értetlenkedett Cori, nevetéstől sajgó rekeszizmára szorítva mindkét kezét.

– Igen – bólintott Valentina. – Bár a tíz órakor induló, átszállás nélküli járatra vettél jegyet, így is hat óra negyvenöt perc az út. Perui idő szerint háromnegyed ötre érnénk Londonba, ám az időeltolódás miatt ehhez öt órát kel hozzáadni. Tehát Londonban este lesz, mire a gép elszáll a Heathrow-on.

– És onnan még haza kell jutnunk – fejezte be Trevor.

Az út további része ennek tudatában kissé feszülten telt. Hogy kezdjen magával valamit, Cori elkérte Valentinától a korábban bűbájok segítségével muglibiztossá tett Legendás állatok és megfigyelésük című könyvet, majd belemerült a mágikus lények fajtáinak tanulmányozásába. Valentina jobb ötlet hiányában elővette táskájából a spanyol-angol szótárat, s unalmában a spanyol szavak kiejtését kezdte memorizálni. Mikor meghallották, amint kiengedik a futóműveket, mindhárman félbeszakították az utóbbi órákban folytatott tevékenységüket. Trevor felébredt álmából, a lányok elrakták könyveiket, de egyelőre a helyükön maradtak. Miután a biztonsági övet jelző lámpakialudt, odaálltak a többi utas közé, s türelmesen várták, hogy kiengedjék őket a gépből. Ahogy ez megtörtént, tudták, hogy már túl vannak a nehezén. Valentina, aki az út alatt végig kor-korrigálót iszogatott lopva, most bevette az utolsó adag főzetet, majd „gyermekeivel” beállt az útlevélellenőrhöz váró sorba. Szerencsére angol útlevelüknek köszönhetően hamar túlestek az átvizsgáláson, s nagyméretű csomag híján könnyedén léptek ki a forgóajtón. Ekkor következett számukra az elbúcsúzás ideje.

– Kicsit több, mint egy és negyed óra múlva megtudom, mi lesz anyám reakciója – motyogta maga elé Trevor olyan halkan, hogy a két lány alig értette, mit mond. – Szorítsatok, hogy életben hagyjon.

– Oké – bólintott Valentina, mire a fiú halványan elmosolyodott, és beszállt a taxiba, mely ebben a pillanatban tűnt fel előtte.

– Nekem kábé három óra lesz az út haza, de már most félek – vallotta be Cori. – Talán csak az nyugtat meg, hogy mindkettőtöknek elmondtam, sajnálom a viselkedésemet. Azért ez, hogy veletek mindent megbeszéltem, jelentős könnyebbséget okoz. Legalábbis számomra biztosan.

Abból a mozdulatból, amit Cori ezután tett, arra lehetett következtetni, hogy meg akarta ölelni Valentinát, azonban rájött, hogy legjobb barátnője azt nem szereti, így módosította az elképzelését. Végül Valentina és Cori egy szolidabb kézfogással búcsúztak el egymástól, mielőtt a sárgára matricázott kocsi elhajtott volna a mugliszármazású lánnyal. Valentina akkor kezdte teljes mértékben halálraítéltnek érezni magát, amikor a taxira váró utasokból álló sor elejére került. Félt, hogy mi vár rá otthon, legszívesebben elkerülte volna a találkozást Diane-nel, ám tudta, hogy haza kell mennie.

– Kisasszony? – szólította meg az előtte megálló taxi sofőrje. – Merre megy?

Sehová, itt maradok, sikította egy hang valahol Valentina fejében. A lány a maradás mellett szóló érvként azt hozta fel, hogy nem akart Diane-nel is veszekedni. Úgy vélte, elég baja volt már az utóbbi napokban, nem szerette volna, hogy nagynénje kioktassa arról, hogyan kellett volna intéznie a dolgot. Elvégre, ami történt, megtörtént, és Valentina cseppet sem bánta meg. Egyedül Ghisele halálának gondolata bántotta, de ilyenkor – saját véleménye szerint roppant önző módon – arra gondolt, ő nem kérte rá a lányt, hogy ezt tegye. Ghisele saját döntése volt, s mint ilyen, biztosan mérlegelte a lehetséges következményeket. Valentina mindennek ellenére azt érezte, hogy valamit tennie kell Ghisele-ért, ezért tett bejelentést, s indította el az eljárását, hogy ha már Ghisele-en nem tudott, legalább a testvérein segítsen. Határozottan úgy gondolta, hogy ez az, amit ha megkínozzák, sem fog megbánni.

De mégis… azt nem bánná meg, ha nem nézne Diane szemébe? Hogy meg se kísérelné elmagyarázni nagynénjének tettei okát? Ahhoz, hogy ezt megtegye, bátorság kell, s őt a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztotta be. Muszáj bátornak lennie!

Valentina felsóhajtott. Behuppant a taxi hátsó ülésre, majd kissé előrehajolva megadta a címet a sofőrnek.

– Ice Flower utca hét szám. Alig harminc percre van innen – tette hozzá, aztán hátradőlt, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Meghozta a döntést: hazamegy, mert szembe kell néznie a tényekkel.

VÉGE
Záró megjegyzések:
A kritikákat mindig örömmel fogadom! :)
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9280