Inkább az ismeretlen csókot by Laurena
Tartalom: Ez a mű jamies_lady (Better The Kiss You Don't Know) című történetének fordítása [http://www.sinful-dreams.com/unicorn/fic/viewstory.php?sid=9]
Az írónő engedélyével kezdtem bele a munkába, hogy megismertethessem a mi kis közösségünkkel ezt a szokatlan, ámde jó kis párosítású [RL/HG/RL] fanficet. :) A történet öt évvel a háború után játszódik, amikor Hermione megpróbál megoldást találni az egyre nagyobb számban világra érkező kviblik problémájára. A kutatáshoz természetesen segítségre lesz szüksége, ami váratlan helyről érkezik.

A történet tartalmaz utalásokat slashre és erőszakra, azonban semmilyen leírás nincs benne. Emellett van benne AU is, így aki nem szereti ezeket olvasni, fel tud lélekben készülni rá. :) Minden jog Rowlingot illeti, mi csak játszunk a megteremtett karaktereivel!!! :)
Categories: Romantikus, Humor Szereplők: Harry Potter, Hermione Granger, Luna Lovegood, Minerva McGalagony, Perselus Piton, Rabastan Lestrange, Remus Lupin, Rodolphus Lestrange, Ron Weasley, Sirius Black
Műfajok: regény
Figyelmeztetések: durva nyelvezet
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 9 Befejezett: Nem Word count: 28405 Olvasták: 780 Published: 2017. 01. 31. Frisstve: 2017. 06. 25.

1. 1. Fejezet by Laurena

2. Azkaban by Laurena

3. Otthon by Laurena

4. Fejezet 4 by Laurena

5. Csetepaté by Laurena

6. Hölgyek és urak by Laurena

7. Meglepetések by Laurena

8. Apró lépések by Laurena

9. Látogatások by Laurena

1. Fejezet by Laurena
Szerző megjegyzései:
Íme az első fejezet! :) Hermione kutatásáról ismerünk meg részleteket, illetve fény derül egy fontos dologra. Nagyon örülnék a véleményeknek, amiket az írónő kérésére továbbítani is fogok majd. Olvasásra fel!
1. Fejezet

- Miss Granger! – hallotta Hermione mentora megszólítását, így megfordult, hogy bevárja a folyóson közeledő idősebb nőt. – Hermione kedvesem, azon gondolkoztam, hogy tudnál-e rám szánni egy órát az estédből.

Hermione Minerva McGalagonyra mosolygott, miközben a Roxfort igazgatónője feléje sietett.

- Természetesen, professzor, nagyon szívesen! – Hermione számára igen kedvessé vált az igazgatónő. Több lett, mint mentor; igazi barátjává vált a mugliszületésű boszorkánynak.

- Rajta, gyermekem, tudod, hogy szólíthatsz Minervának. Hogy haladsz a kutatással? – kérdezte McGalagony, megajándékozva Hermionét egyik ritka mosolyával.

- Lassan, pro… Minerva, nagyon lassan. Köztudott, hogy kötelező lajstromba venni a kvibli születéseket és feltűnt nekem, hogy a regisztrációs könyvben egyik nevet sem húzták át, ebből következőleg a kvibliknek már kviblikként kellett világra jönniük. Az otthoni könyvtár azonban még mindig nem enged belépni és Madam Price pedig diákként kezel. Elnézést… Hosszú volt ez a nap… – utált panaszkodni, de a kutatás folytatása egyre nehezebbé vált, nem is szólva a befejezéséről.

Minerva felnevetett. A megjegyzés annyira Hermione Grangerre vallott. A fiatal boszorkánynak félelmetes esze volt, de mikor megtagadták hozzáférését a könyvekhez, úgy dúlt-fúlt, mint egy duzzogó gyermek.

- És valós akadályba ütköztem az emberek vérének tesztelésénél. Meglepő módon Malfoyék azon kevés család közé tartoznak, akik beleegyeztek az önkéntes véradásba – folytatta Hermione.

- Mr. Malfoy sokat változott a háború óta, gyermekem. Tudja, hogy politikai előnye származhat abból, ha segít neked – mondta Minerva fanyar mosollyal.

Hermione nevetett, és melegség öntötte el attól, ahogy mentora nevezte. – Ó, igen, azt elhiszem. Arthur és George segített; Bill azt mondta, engedélyezi a mintavételt, amint hazatér Egyiptomból. És Neville is beleegyezett, de ennyi. Molly abszolút megtagadta, még annak ellenére is, hogy pálca-fogadalmat ajánlottam a kizárólagos kutatásban történő használatára. Annyira sok kvibli születik. Kell lennie valamilyen oknak, és nem csak a beltenyészetnek. Túlságosan kézenfekvő lenne, hogy a mágia egyszerűen megszűnik, ha a vér túl közeli. Nos, csak tovább kell próbálkoznom.

- És hogy alakul a barátságod az ifjú Mr. Weasleyvel? Már egy ideje nem láttam a látogatók listáján. – Minerva ment elől a Nagyterembe vezető úton, ahol egy kisebb asztalt állítottak fel annak a kevés professzornak és diáknak, akik a húsvéti szünetre a kastélyban maradtak.

- Nem is fogod! Igencsak értésemre hozta, hogy amennyiben én… ó, nem fontos. Fogalmazzunk úgy, hogy többet akar tőlem annál, amit hajlandó vagyok megadni – mondta Hermione, remélve, arca nem lángol úgy, mint ahogy érezte.

Minerva megértően bólintott. A fiatal férfiak néha hajlamosak túlerőltetni, és bár mindkettőjüket nagyon kedvelte, szívében azt érezte, nem illenek egymáshoz.

- Állhatatosnak kell lenned, Hermione. Olyan fiatal nő vagy, aki rengeteget tud adni. Ne keresd azokat, akik erővel akarják tőled elvenni. Ha jól tudom, sokszor találkoztok Mr. Potterrel, jól érzi magát?

- Mr. Potterrel és Miss Lovegooddal, és nagyon jól vannak. Ginny szakított vele, amikor rájött, Harry nem akar reflektorfényben élni. Rendes életet szeretne, egy családdal. Luna pedig próbál segíteni nekem a kutatásban, de mindegyre a narglikat hibáztatja a hiányos dokumentáció miatt. Szerinte fészekalapanyagnak használták a papírokat – Hermione felnézett idős professzorára, hogy lássa, mennyire képes magába fojtani nevetését.

- Nos, senki sem lehet elég óvatos a narglikkal, igaz? – kuncogott Minerva, miközben mindketten helyet foglaltak és a beszélgetés kevésbé vált magánjellegűvé.

*

Hermionénak csak akkor jutott eszébe a találkozó, amikor Madame Price bezárta a könyvtárat. Megkérte a kastélyt, hogy készítsen elő egy lépcsőt az igazgatónő irodájáig, nehogy késve érkezzen. Egy gyors “cirmos mancs” és a kőszörny felvezette a csodálatos kilátással rendelkező szobához.

- Jó estét, Miss Granger, Minerva azonnal csatlakozik Önhöz – mondta Phineas Black, miközben jelzett egy másik portrénak, hogy induljon és keresse meg Albust. Sok idő telt el, mióta utoljára beszélt a mugliszületésű boszorkánnyal és szívesen behozta volna a lemaradást.

- Szóval… mi foglalja le ennyire a könyvtárunkban, Miss Granger? Azt hittem, hogy mostanra már a Minisztériumnak vagy a Szent Mungónak fog dolgozni. Mennyi idő is telt el? Öt év? A háború óta? – kérdezte Phineas, miközben töltött magának egy pohár bort.

- Dolgozom is, kutatóként elvégeztem egy kórházi gyakorlatot, még egy mugli egyetemen is tanultam, de szükségem van a családi feljegyzésekre, hogy megtudhassam, mennyi kvibli született. Annak ellenére, hogy egyre több kevert házasság van, a kvbilik születésének száma csak emelkedik az elmúlt negyven évben. Nemcsak a belterjesség az oka, bármennyire segítené is a Minisztériumot, ha ezt állapítanám meg. Emiatt engedélyezte az igazgatónő, hogy az itt lévő összes feljegyzést áttanulmányozzam – mondta a portrénak. Mindig is élvezte beszélgetéseiket, amikor horcruxokat vadásztak és jó volt újra látni.

- Sosem jártál a Grimmauld téren: ott rengeteg feljegyzés van – mondta Hermionénak, amikor meghallották a lépcső mozgását.

- Harryvel mostanában nem igazán találkozunk. Még mindig mérges rám, amiért visszautasítottam Ront, másodszor is. De muszáj volt. Amennyiben Luna nem tér vissza váratlanul a házba… emellett a hely a frászt hozza rám. – Képtelen volt befejezni a mondatot, így hagyta lógni a levegőben.

- Úgy hallottam, pár napig kórházban voltál – mondta Minerva gyengéden. Nem akart hallgatózni, de jó volt hallani, hogy Hermione megnyílik, még ha egy portrénak is. – De nem jöttem rá, hogy Mr. Weasley volt, hmm… az a fiú. A fejébe szállhatott a hírnév, hiszen folyvást megpróbált megfelelni az elvárásoknak.

- De sosem sikerült neki – próbálta elviccelni Hermione, de az aggodalom ott csillogott a szemében.

- Nagyon is igaz, drágám. Most mesélj inkább az új házadról. Ha jól értettem, megajándékoztak a Lestrange birtokkal. Van olyan gyönyörű, mint ahogy mondják? – Minerva igazi pletykafészek volt.

- Káprázatos – áradozott Hermione, – amint megláttam, beleszerettem. Egy Erzsébet-kori, körülárkolt birtok, amelyet az 1920-as években Sir Edwin Lutyens alakított át. Muglinak tettette magát, azonban ellátta mindenféle varázslatos extrákkal. A könyvtár hatalmas, amelyen belül egy különálló szobában őrzik a családi feljegyzéseket. És ez az, ahová nem tudok bejutni. Úgy tűnik, vér-védelem őrzi.

- Mit fogsz tehát tenni? – kérdezte Minerva, bodzabort töltve Hermione poharába, amelyet a fiatal boszorkány igencsak kedvelt.

- Időpontot kaptam a minisztertől jövő hétre. Remélem, bejuttat Azkabanba, hogy beszélhessek a Lestrange fivérekkel. A munka a legmagasabb prioritást élvezi: a számmisztika arra figyelmeztet, hogy amennyiben nem oldjuk meg öt éven belül a csökkenő születési rátát és a kviblik számának növekedését, a varázs népességet negyven éven belül a kihalás veszélye fogja fenyegetni.

- Nem gondoltam, hogy ennyire komolyra fordultak a dolgok – rémült meg Minerva. Tudta, hogy problémák vannak, de nem volt tisztában a helyzet súlyosságával.

- Néhány ostoba ötletet előbbre valónak gondoltak. Házassági törvény, kényszer nemzőprogramok, és hasonlók. Szerencsére a Wizengamot elrendelte, hogy mindegyiket ellenőrizzék számmisztikailag, mielőtt működésbe hoznák. A kényszerházasságok tulajdonképpen csak siettetnék a hanyatlást. Boszorkányok szöknének el, örökre elhagyva Nagy-Britanniát - és ezek csak az okosabb, erősebb boszorkányok lennének. Ezért bíztak meg, hogy járjak utána. A Rendnek végzett kutatások pedig mind előnyhöz juttattak.

Minerva védencére mosolygott. Hermionénak briliáns elméje volt, és összetett memóriája. Ő volt az, aki minden rendelkezésükre álló nyomot összekapcsolt, megmentve ezzel többek között Perselus életét és megtalálta, valamint elpusztította a horcruxokat, beleértve azt is, amely Mr. Potterben rejtőzött. Egymás után főzte a Felix Felicis bájitalt, kiosztva a Rend tagjainak a végső csata előtt. Lupin esküszik, hogy ez tette elég gyorssá a halálfalók ellene és Tonks ellen irányuló támadásainak elkerülésére. Sajnálatos módon Tonks nem volt hajlandó bevenni az ő adagját: nem palástolta a mugliszületésű boszorkány iránti ellenszenvét, ami az életébe került. Nem élte túl a végső csatát.

Fred és George még mindig történeteket meséltek szerencsés megmenekülésükről. Mostanra legalább meg lehet különböztetni őket, mivel George elvesztette egyik fülét. Nem meglepő tehát, hogy Hermionét kérték fel a vizsgálati csoport vezetésére, amely a népességnövekedési problémára keresett megoldást. Az említett hátradőlt székében. Könnyű volt elfelejteni a világ gondjait, amikor az igazgatónő irodájában volt. Olyan kevés dolog változott benne az első év óta. Albus Dumbledore hiányzott a keretéből, valószínűleg az iskola másik részén kémkedett. Imádott tevékenykedni.

- Most pedig meghívásom valódi okáról. Múlt héten felhívták arra a figyelmemet, hogy az utolsó évedben nem mértük meg a varázs szintedet. Tulajdonképpen nem szükségszerű. Egy Miss Weasleyhez hasonló boszorkány megközelítőleg sem rendelkezik a környezetében lévő varázslókhoz hasonló erővel. Te viszont, felülmúlsz majdnem minden általam ismert varázslót. Perselus volt a legbosszúsabb, mikor rájött, mit tettünk, sokkal inkább nem tettünk.

Hermione mosolygott. A sötét, szűkszavú professzor a szívére vette sorsát, mintha csak rokona lenne. Azt állította, azért, mert az életével tartozik neki. A lány hagyta, hogy mindenkinek ezt mondja, de ő jobban ismerte.

- Szóval miért szükséges? – kérdezte Hermione. – És mit kell tennem? – dőlt vissza a székébe és várt türelmesen.

- Egyszerű, drágám. Van egy könyvünk, amelyre ráolvasol néhány átváltoztató bűbájt, azonban azt szeretném, hogy minden erődet beleadd az igézetekbe. Ily módon a könyv felmérheti a teljes erődet és teljesítményedet, hasonlóan a házakba történő beosztáshoz.

- És ezután? – Mint mindig, Hermionénak most is tudnia kellett mindent.

- Ezután a mágiád szintje megjelenik az első oldalon. Hat különböző fokozat különböztethető meg. A tündéritől (fairy), amely a legalacsonyabb, egészen a varázslónőig (enchantress), amely a legmagasabb. Tudomásom szerint eddig összesen körülbelül húsz varázslónő létezett az elmúlt évezredben.

- Ez mit jelent számomra? Úgy értem, korlátozni fogja bármilyen módon a munkámat vagy a lehetőségeimet? Kényszeríthetnek a házasságra és a gyermekvállalásra? – hajolt Hermione a hatalmas, bőrborítású könyv fölé, amelyet Minerva az asztalra helyezett. Nem vette észre, hogy az összes portré tömve volt azokkal, akik indokot találhattak a jelenlétre.

- Amennyiben a szinted boszorkány fölötti, tehát látónő (sorceress), mágusnő (mage) vagy varázslónő (enchantress), a Minisztériumnak támogatnia kell minden cselekedetedet. A varázslónőket általában arra biztatják, hogy legalább két szeretőt tartsanak, így a varázslók mágiája kiegyensúlyozza az ők nyers erejét. Kirkének egy háremnyi férfira volt szüksége az igényei kielégítéséhez, – mondta az idősebb boszorkány tárgyilagosan, – és mindegyikük hatalmas erejű varázsló volt.

- Szóval, ha elég jól teljesítek, a Minisztérium bármit támogat, amit csak szeretnék? – a gondolatra Hermione szeme felcsillant.

- Bármit – nevetett Minerva, – a leghatalmasabbaknak járó szabadságnak köszönhetjük a legkiválóbb fejlesztéseket, amik társadalmunkban történtek.

Hermione előhúzta pálcáját. – Rendben. Mi legyen először? – kérdezte egy vigyorral.

- Változtasd bármilyen állattá – mondta neki Minerva és hátralépett.

Hermione suhintott pálcájával és a könyv nyúllá változott.

- Folytasd csak, gyermekem. Próbálj valami nagyon eltérőt.

Hermione az elkövetkező fél órában eljátszadozott. A nyúlból egy vöröstérdű tarantula vált, amelyet a lány megsimogatott, mielőtt énekesmadárrá változtatott, aztán egy miniatűr sárkányt követett egy egyszarvú, amely ijedten hátrált Minervától. A hatalmas állat kitöltötte az iroda terét, így Hermione ismét átváltoztatta, ezúttal egy főnixszé. A madár egy tollat hullatott az asztalra, mielőtt körberepülte a szobát. Az ifjú boszorkány nevetett, amikor megszemlélte a Fawkes által korábban használt rudat.

Végül a madár visszajött az asztalra és Hermionéra nézve trillázott, aki pálcája lendítésével egy pávatollat rejtő, ezüst pennatartót varázsolt. Minerva felemelte, hogy kipróbálja, elválaszthatóak-e egymástól. Cikornyásan aláírt egy darab pergament, mielőtt visszahelyezte. Hermione az egészet egy Varázslatos Vezeték-nélkülire cserélte, ami Stubby Boardman egyik régi dalát kezdte játszani. Minerva néhány percig együtt énekelt vele, majd Hermione ismét könyvvé varázsolta.

- Ez így rendben volt? - kérdezte, izgalomtól kipirult arccal. – Úgy tűnt, mintha a könyv megpróbálta volna megállítani némelyik átváltoztatást, főként a mágikus lényeknél, de ha szeretnéd, képes vagyok folytatni.

Nevetés hangzott a portrék felől. – Felesleges, Granger varázslónő – mondta neki Albus Dumbledore. – Arra sincs szükségem, hogy megnézzem a könyvben szereplő eredményt. Láttam egyszer valakit a hatodik lépésig jutni, de őt látónőként értékelte. Igaz, Minerva? – kérdezte Minerva McGalagonyt, aki éppen a könyv első oldalát vizsgálta.

- Varázslónő – jelentette ki Minerva büszkén, felemelve a kötetet úgy, hogy mindenki láthassa. Egy darab pergament csúsztatott a könyv lapjai közé és óvatosan becsukta. Az egy percre arany fénybe borult, majd amikor másodjára nyitotta fel, a pergament írás borította. Felsorolta Hermione mágikus képességeit a teszt időpontjával együtt.

- Azonnal el kell küldenem ezzel egy baglyot a Minisztériumba – mondta Minerva. – A Próféta valószínűleg helyszíni szemlét akar majd tartani.

- Megkérnéd Kingsley-t, hogy egyelőre bizalmasan kezelje a dolgot, kérlek? – kérte Hermione. – Időre van szükségem, hogy felkészüljek a visszhangjára – ásította. – Elnézést, azt hiszem, elfáradtam.

- Pihenj csak, gyermekem. Itt biztonságban leszel. Az egyetlen másik ember, aki ismeri a jelszót, az Perselus.

*

- Mennyi súly egy ilyen fiatal vállon, de olyan erős – mondta Phineas Minervának, amíg Hermione elbóbiskolt. – A portrék elmondták, hogy hajnali háromig a könyvtárban volt és fél hétre már vissza is tért.

Minerva intett a pálcájával: a csésze, amely azzal fenyegetett, hogy Hermione kezéből a padlóra csúszik, kecsesen az asztalra repült. Egy második pöccintéssel betakarta a fiatal boszorkányt egy kockás pokróccal, míg az iroda fényei elhalványultak.

- Kérlek, vigyázz rá, Phineas. Majd felébresztem, mikor már túl késő lesz visszamenni a könyvtárba, és talán akkor rögvest ágyba bújik.

A portré bólintott, magához véve egy könyvet kényelmesen elhelyezkedett kedvenc székében, hogy őrizhesse az alvó boszorkány álmát. Albus máris elsietett, hogy beszámoljon Perselus Pitonnak a jó hírről.
Záró megjegyzések:
Hogy tetszett? Titeket is érdekel, hogyan alakul majd Hermione sorsa? Folytatás nemsokára! :D
Azkaban by Laurena
Szerző megjegyzései:
Megérkezett a 2. fejezet! Remélem, azért tetszik! Örülnék a visszajelzéseknek :) Hermione megismerkedik a Lestrange fivérekkel...
2. Fejezet: Azkaban

Rodolphus közelebb húzta mellkasához öccsét, karjait erősen köré fonta. A cella nyirkos levegője mindkettőjüknek a csontjukig hatolt és Rabastan egész éjszaka reszketett, beszéde meg-megakadt, majd teljesen megszakadt. Rongyos és mocskos ruháik nem védték őket az alattomos fagytól, amely átjárta börtönüket. Még vékony pokrócuk sem nyújtott vigaszt. Rodolphus hallotta rabtársaik sikolyait, érezte a dementorok jelenlétét… és gyűlölte őket. A belőlük áradó dermesztő hidegség, áthatolva a cella ajtaja alatt, megfagyasztotta lélegzetüket. Rabastan ismét nyöszörgött, és Rodolphus megpróbált egy kis melegséget dörzsölni karjaiba. Abban a pillanatban bármit megadott volna, hogy megmenthesse öccsét a rájuk váró sorstól.

A háborút véglegesen elveszítették, a halálfaló sereget eltörölték a föld színéről, s a kevés túlélőt az Azkabanba szállították. A Lestrange fivérek számára ez rémálmokkal és különböző kínzásokkal teli negyvenhét hónapot jelentett. Úgy érezték, az éveket, amelyeket a Minisztérium alatti csupasz cellákban töltöttek, várva a nevetséges tárgyalásra, egy örökkévalóság választja el a mától. Ehhez képest a mennyországnak tűntek. Itt az őrök élvezetüket lelték a rabok sikolyaiban, így gyakran szabadjára engedték a dementorokat a folyosókon. Fagyos jelenlétük rettegéssel töltötte meg a cellákat. És senkit sem érdekelt.

Rodolphus érzékelte Rabastant a karjaiban; nem volt elég fény ahhoz, hogy lássa őt. Annyira gyöngének tűnt. Alig maradt rajta hús, tiszta csont és bőr volt. Talán talál még egy patkányt. Az előző vére visszaadott nekik egy kicsit az erejükből. Figyelte, ahogy a napfény lassan kezdi megvilágítani a falakat. Most már látta öccse elkínzott arcát; a tetveket szakállában, felrepedt ajkait, a bőrébe ivódott piszkot. Legalább most már nem remeg annyira. Hátha átmelegedett kissé. Rodolphus csak remélni tudta, hogy nem lett rosszabbul. Tudta, ezen a pokoli helyen fognak meghalni, de nem akart egyedül maradni. Beleőrülne. Azt mondják, Sirius Black tizenkét évet bírt ki ezen falak között. Rodolphus viszont tisztában volt vele, hogy Rabastan nélkül tizenkét napot sem bírna, bár tudta, hogy önző dolog azt kívánni, öccse maradjon vele, élve.


Rodolphus hallotta a kulcsok zörgését, amikor a folyosó végén lévő vasajtó kinyílt. A nap nem volt elég magasan ahhoz, hogy etetési idő legyen; Rodolphus reménykedett benne, nem a dementorokat engedik vissza. Nem bírta volna ki még több boldog emlék elvesztését. Ha mégis, elméje feladta volna, akárcsak feleségéé oly sok évvel ezelőtt.

Egy döngetés az ajtón és egy éles Félre! figyelmeztette őket arra, hogy az őrök cellájukba lépnek. Ez még rosszabbat sejtetett. Sosem tudhattad, ezek a varázslók mit fognak tenni veled. Rodolphus igyekezett háta mögé rejteni Rabastant, megóvva a várható támadástól. Volt pár őr, akik szerették gyakorolni az átkokat, és néhányan jobban élvezték, ha lábaikat és ökleiket használhatták. Bordája még mindig nem gyógyult meg teljesen a legutolsó rúgástól.

Az ajtó a falnak csapódva nyílt ki. Szabványeljárás, megakadályozva, hogy valaki elrejtőzzön mögötte. A becsapódástól a rothadt vakolat egy része a padlón kötött ki. Rabastan megugrott a zajra és még hátrébb kúszott. A valószínűsíthető eseményektől megrémülve nyöszörögni kezdett. Az őrök tömegesen nyomultak be; mindig óvatosan jártak el az Azkabanban lévő két, legutolsó halálfalóval. A havonta tartott csók-ülés nagy népszerűségnek örvendett – a jegyekkel az igazgató egy vagyont keresett – de ez azt is jelentette, hogy kezdtek kifogyni az emberekből. A csókok, az erőszakos rendezvények, amelyeken bárki, nemtől függetlenül, aki csak akart, eljöhetett és “játszhatott” velük, az utolsó pár túlélőt öngyilkosságba hajszolta. Egyedül a Lestrange fivérek maradtak épelméjűek és élők.

Rodolphus erőtlen volt és nem tudta megakadályozni, hogy a padlóra szorítsák, majdnem kiugrasztva vállát, miközben pár percre hátraszorították karjait. A kő durván nyomódott arcához. Hetek óta először adott hálát megnövekedett arcszőrzetéért, ami megvédte a horzsolásoktól és a nedvességtől.

Rabastant szintén arccal lefelé taszították a padlót fedő mocskos szalmába, miközben látta, ahogy a bátyja szeme feletti vágásból egy vércsepp csöppen a szemébe. Rabastan sejtette, hogy több zúzódás is keletkezik majd bátyja testén az őrök lökéseitől. Rodolphus viszont az öccséből felszakadó fájdalommal teli nyögésekre figyelt, amiket nem tudott megakadályozni. Képtelen volt megvédeni.

Az őrök gyorsan és érzéketlenül kapcsolták hozzá a láncokat a fivérek bokáit fogva tartó bilincsekre, talpukra rántva őket és túlságosan is lendületesen vezették őket a folyosó végén nyitva álló ajtóig. Rabastan küzdeni kezdett, rettegve attól, ami rájuk várhat, mivel ez az ajtó vezetett a kivégzőkamrákhoz, a dementorokhoz és a “vendég” szobákhoz. A cellákhoz, ahol a rabokat az ágyakhoz szíjazták és bérbe adták őket bárkinek, akik kívánták. Három napot töltöttek a gyengélkedőn legutóbbi élményük után. Gyógyításukkal csak egy minisztériumi vizsgálat miatt bajlódtak, hiszen sztárrabokként illett egészségesnek kinézniük. Rabastan képtelen lett volna még egyszer szembenézni ezzel. Inkább meghalna. Néhány rúgás és ütés megtörte ellenállását, s együttműködővé tette a testvérpárt.

A fivéreket egy a folyosóról nyíló szobába rángatták, majd a padlóra lökték őket. A szoba üresnek tűnt, leszámítva az asztalt és a három széket. Gyorsan az asztal egyik felén álló székeikhez bilincselték őket. A magas támla támasztotta meg fejüket, amelyet vasgyűrűkkel rögzítettek, megakadályozva, hogy oldalra forduljanak. Karjaikat lekötötték, lábaikat szétfeszítették, még több vassal téve cselekvésképtelenné őket, amelyek bőrükbe és izmukba fúródtak.

– Ha bármivel is próbálkoztok a vendég jelenlétében, egy hónapig fogtok éjjel-nappal üvölteni, értettétek? – az egyik őr arcukba köpött, mielőtt a verőbottal Rodolphus lábai közé ütött, hangsúlyozandó az elhangzottakat. Ő nem tudott válaszolni, mivel torka fájdalmasan lüktetett az üvöltéstől és a víz hiányától. Csak egy elkeseredett morgást hallatott, szemei pedig befordultak, golyói lángoltak.

Rabastan egy a hajvonala felé tartó tetűt figyelt bátyja bőrén. Már rég nem törődtek ilyesmikkel. Lábaikon patkányok harapásnyomai, testük egészén bolháké. A piszok bőrük részévé vált és Rabastan érezte húsuk savanyúságának szagát. Hosszú hajuk egységes masszává gubancolódott, lábuk telve volt szivárgó felfekvésekkel, ahol összepiszkították magukat néhány ágyhoz kötözve eltöltött nap során. Kínzás volt, bosszú volt minden életükben elkövetett bűn miatt.

Mikor a fájdalom végre enyhült, Rodolphus megpróbált valamelyest körülnézni. Legalább a vendégre tett utalás azt jelentette, dementorokat nem fognak rögtön behozni. Mégis csalódott volt. A csók után legalább nem éreznének fájdalmat többé.

A szoba fényeit erősebbre kapcsolták, amely bántotta szemüket. Oly soká tartották őket félhomályban, hogy elszoktak tőle. Az ajtó mögött beömlő fény miatt tudták kivenni, ki lépett be. A körvonalazódott alak nőinek tűnt. Besétált a cellába és teljesen megigézte Rodolphust; csípője ringása hipnotizálta, amikor elment az asztal mellett. Kihúzva a székét egyenesen a két férfi mellett álló őrökre nézett.

– Ennyi lenne – mondta, mielőtt hátat fordított a döbbent varázslóknak és előhúzott egy pergament.

Az egyik őr durva megjegyzést hallatott: – Magányra van szüksége, hogy kikurválkodhassa magát, gondolom – dörmögte a többieknek, de a nő semmibe vette.

Rabastan végül rendesen kinyitotta a szemét, hogy megnézhesse az előtte álló nőt. Hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Arca évek óta kísértette álmait. Potter sárvérű barátja! Az, akit karjaiban tartott a Misztériumügyi Főosztályon. Haja illatának emléke erőteljesen élt még benne, talán ez volt legintenzívebb emlékeinek egyike. A haja, amely szelídnek látszott, és amelyet hátrafogtak… és tiszta volt. Rabastan elfelejtette, milyennek néz ki a tisztaság, milyennek érződik. Azt kívánta, bár kinyúlhatna és megérinthetné. Rodolphus megmozdította lábát és sikerült enyhén megrúgnia öccse bokáját. A nő hozzájuk beszélt, de ő észre sem vette.

– Szóval hozzáférésre van szükségem a családi feljegyzéseikhez – mondta. Hangja dallamos volt és magával ragadó.

Rodolphus igyekezett torkára mutatni és köhögött. A nő összehúzta szemöldökét.

– Nem tud beszélni? – kérdezte, kissé bosszúsan.

Rodolphus, amennyire csak tudta, megrázta fejét, felhorzsolva a vason. A nő ingerülten felmordult, az asztalra lökve a pergament és a tollat. Rabastan magasra emelte leláncolt kezét, azonban nem érte el a tollat.

A nő hirtelen felállt és az ajtóhoz lépett, s durván dörömbölni kezdett az őröknek.

– Igen, Miss Granger? – kérdezte odaérve az őr.

Miss Granger, Hermione. Ez volt a neve. A Sötét Nagyúr hatalmas díjat ígért annak, aki képes elkapni a háború során.

– Mégis hogyan kéne kommunikálnom ezekkel a férfiakkal? Nem tudnak válaszolni a kérdéseimre! Szükségük van egy orvosra, azonnal; pár napon belül visszatérek, hogy beszélhessünk – szitkozódott.

Hermionénak felfordult a gyomra a férfiak állapotától. A legjobb gyógyítóra fogja rábízni őket. Tulajdonképpen már tudta is, kire.

– Nem fáradnék velük, kisasszony, holnapután amúgy is megkapják a csókot. Már rengeteg jegyet eladtunk rá. Biztos vagyok benne, az igazgató fenntartana Önnek is egy helyet – kacsintott a fiatal boszorkányra és felvonta szemöldökét.

– Csók?! Úgy tudtam, azt a barbár eljárást már nem gyakorolják többé. Beszélnem kell ezekkel az emberekkel; nem végezhetik el rajtuk a csókot! Hány rabbal bántak eddig így? Betiltották a Wizengamot parancsára! – Hermione elvörösödött a dühtől. Az őrnek láthatóan nem volt érzéke az önfenntartáshoz.

– Ezek az utolsók, Miss Granger – érkezett meg a felügyelő a helyszínre –, az összes többi rabot kiárusítottuk vagy csókot kaptak. Nos, miben segíthetek Önnek?

– Kiárusították?! Ezt hogy érti? Ezek emberi lények; nincs joga… – Hermione meg akart fojtani valakit, bárkit.

– Minden jogom megvan, Miss Granger. Azkaban felügyelőjének mindig is volt egy bizonyos mértékű szabad keze a hasonló ügyekben. Sikerült egy tekintélyes összeget összegyűjtenem, amelyből kiegészítettem pár pazar darabbal az őrök hiányos felszerelését… – mondta fellengzően. A kisember igazán elégedettnek tűnt magával.

– Normális körülmények között kell beszélnem ezekkel a férfiakkal, és nincsenek olyan állapotban, hogy beszéljünk. Magammal viszem őket még ma, és megszerzem nekik a megfelelő ellátást. Azután meglátjuk, mi fog történni a jövőben. Azonnal beszélnem kell a miniszterrel - és ne is gondoljon arra, hogy megállíthat – Hermione hangja hidegen és keményen csengett.

Az igazgató összerezzent tónusától, de odavezette az őrök által használt kandallóhoz. Csak percekbe telt, hogy tisztázza, a rabok mostantól az ő felügyelete alá tartoznak. Kingsley megtartotta az ígéretét és nem árulta el a világnak, hogy varázslónő, azonban tisztában volt státuszával. Amit a varázslónő akart, azt meg is kapta.


Mikor Hermione visszatért a szobába egy korsóval és pohárral a kezében, a Lestrange fivérek még mindig székeikhez voltak láncolva. Ismét kiparancsolta az őröket; távoztuk után meglendítette pálcáját, majd kiszabadította fejüket és nyakukat a pántokból. Rodolphus megmozgatta fejét, fellazítva kissé nyakának izmait. A karján és lábán lévő béklyók azonban nem mozdultak.

– Gyerünk, igyon – mondta Hermione, ajkaihoz tartva a pohár száját. Rodolphus vetett rá egy sötét, kétségekkel és gyanakvással teli pillantást.

– Ez csak víz, tiszta víz – biztosította Hermione, megdöntve a poharat. Rodolphus belekortyolt az áttetsző folyadékba, és hagyta, hogy egy csepp végigszaladjon állán. Hermione tudta, hogy nem kellene, mégis lenyűgözte a piszokban keletkezett ösvény.

– Az öcsém – krákogta. Hermione megértően bólintott és az újratöltött poharat Rabastan ajkaihoz tartotta, majd a fiatalabb testvérnek hagyta, annyit igyon, amennyi jól esik. A víz tiszta és friss volt. Évek teltek el azóta, hogy utoljára engedélyezték nekik a friss vizet. Isteni volt.

Hermione hozzá segítette a testvéreket még egy italhoz, majd megpróbálta kiszabadítani kezüket és lábukat, másodszorra is. A kötelékek még mindig nem oldódtak meg.

– Van egy ajánlatom az Önök számára, amennyiben hajlandóak meghallgatni – mondta Hermione.

– Hallgatom – Rodolphus erősen krákogott, aztán Rabastanra pillantott. Öccse görnyedten dőlt előre székében így, hogy már nem támasztotta ki semmi. Úgy tűnt, minden reményt feladott.

– Hozzáférést szeretnék a családi feljegyzéseikhez és a vérükhöz. Kizárólag kutatási okból kifolyólag. Amennyiben hozzájárulnak és pálca esküt tesznek, hogy nem esik bántódásom, illetve nem dolgoznak tovább az aranyvérű elitistákkal, valamint betartják a törvényt, örökre kiviszem Önöket erről a helyről – Hermione boldogan segített volna rajtuk amúgy is, de hozzászokott a mardekárosokkal történő alkudozáshoz. Valamit valamiért, mindig.

Rodolphus rápillantott öccsére: nem tudta, hogy Rabastan meddig bírja még. Itt volt a lehetőség az életre.

– Rendben – mondta gyorsan, mielőtt a boszorkány meggondolhatta volna magát. Hermione bólintott, elfogadva szavait és az ajtón döngetve jelzett az őröknek.

– Oldozzák el ezeket a férfiakat: velem jönnek!

Záró megjegyzések:
Kritikaeső-tánc *-*
Otthon by Laurena
Szerző megjegyzései:
Sziasztok! Ím a következő fejezet. Otthon, édes otthon és egy kis gyógyítás :)
3. Fejezet: Otthon

Luna Lovegood tátott szájjal nézett barátnőjére, de amint rájött, Hermione nem viccel, felmarkolta táskáját és a kandalló felé iramodott.

– Átjövök – mondta Luna, mielőtt megérkezett a Lestrange udvarba. Kíváncsian körbenézett, mivel most járt először Hermione otthonában. Pont olyan fenséges volt, ahogy beszélték, azonban Luna aggódott kissé, nehogy furmászok fészkeljenek a díszes faragványokban. Nagyon óvatosnak kell lennie.

– Szia, Luna. Köszönöm, hogy eljöttél. – Hermione szorosan megölelte a szőke boszorkányt. Luna szinte mindig úgy festett, mintha egy része manó lenne, legalábbis valami varázslatos vagy nem evilági. Hermione azt kívánta, bár tisztelettudóbb lett volna vele az iskolában. Amikor megpróbált bocsánatot kérni, a lány csak mosolygott, átölelte és ennyit mondott: – a barátok mindig megbocsátanak.

– Artemisz úgy gondolta, fontos. – Luna a normális, dallamos hangján válaszolt. Artemisz, a bagoly pedig szelíden huhogott, mintha egyetértene minden szóval. – Ez a hely bámulatos! De majd később alaposabban körbenézek. Azt mondtad, szükséged van egy gyógyítóra.

Luna Lovegood a háborút követően gyógyítónak tanult. Elhagyta Angliát, hogy a Kos Akadémiára járhasson. Az akadémia gyógyítói mindig is szigorúan pártatlanok voltak. A diplomás hallgatók még most is pálca-esküvel tették le a hippokratészi fogadalmat. Luna hű volt esküjéhez, amely szerint:

“tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik”, illetve “minden házba a beteg javára lépek be, s őrizkedni fogok minden szándékos károkozástól. Amit kezelés közben látok vagy hallok - akár kezelésen kívül is a társadalmi érintkezésben, - nem fogom kifecsegni, hanem titokként megőrzöm.”*

Ő volt az egyetlen gyógyító, akiben Hermione megbízhatott ebben a kényes helyzetben: nem fogja elpletykálni vagy elárulni senkinek, ami itt történni fog. A titkok valóban azok maradtak Lunánál, és nem csak barátságból.

Hermione felkísérte Lunát a fényezett, szépen faragott falépcsőn. A faburkolatú folyosó mindkét oldalán sűrűn követték egymást az ajtók. Megállt az elsőnél és kinyitotta. Súlyos függönyök akadályozták a szobába áramló fény útját, de a gyertyafény elegendő világosságot adott ahhoz, hogy Luna jól láthassa az ágyon elnyúló két alakot. Csapzott hajuk eltakarta arcukat, azonban így is kivehető volt karjukon a Sötét Jegy. A lány megtorpant az ajtóban, hogy mágiája segítségével felmérhesse mindkét férfi állapotát: varázserejüket vizsgálva, érezte, mennyire gyenge a pajzsuk, majdhogynem észrevehetetlen. Időbe és rengeteg munkába fog telni teljes erejük visszanyerése.

Hermione óvatosan közelített az ágyakhoz, apróbb zajt csapva, hogy a férfiaknak legyen idejük észlelni jelenlétét.

– Hoztam egy gyógyítót, hogy segítsen – mondta gyengéden, megnyugtató hangon, akárcsak menekülésük idején Harrynek.

Az egyik alak felriadt. Az idegenek érkezésétől megrémült Rodolphus készen állt bármit megtenni, hogy megvédje öccsét. Luna lefegyverző mosollyal nézett a varázslókra, mikor barátnője mellé állt.

– Lovegood gyógyító vagyok. Miss Granger kért meg, hogy gondoskodjam Önökről. Koson tanultam – biztosította a férfiakat. Rodolphus bólintott és visszahanyatlott a párnára. Rabastan egyáltalán nem mozdult. Ha a folytonos levegővételtől nem emelkedett volna mellkasa, Hermione a legrosszabbtól tartott volna.

Luna a férfiak felé suhintott pálcájával, majd alaposan megvizsgálta a fejük felett kirajzolódó rúnákat. – Gondos ápolásra szorulnak, és adhatok egy listát a bájitalokról, amelyeket be kell venniük. Némelyik nehezen beszerezhető – tette hozzá.

– Van itt egy saját laborom – mondta Hermione halkan. – Bármit el tudok készíteni, amire szükséged van, csak add a listát és már hozzá is látok.

– Saját bájitalmestered is van – mosolygott Luna. – Örülök, hogy találtál egy családot. Mindkettőtöknek szüksége volt rá. – Visszafordult a betegeihez, akikre rögtön bűbájokat kezdett szórni. Hermione elgondolkozott Luna kijelentésén. Mindig elkápráztatta, mennyi mindent észrevett.

Ábrándozása közben Luna a páciensekre koncentrált. Rodolphusnak eltört néhány bordája, kilyukadt a tüdeje és megsérültek a veséi, valamint a lépe; kifakadt a hasnyálmirigye, felszakadt a mája és egy szakaszon perforált a bele. Szerencsére csak egy kis részen, különben már nem élte volna túl. Jobb lába alsó részén eltört a csont, és négy ujja kificamodott. Hermionéhoz fordult. – Van itthon fájdalomcsillapító bájitalod? – kérdezte. – Mert több üstnyi cuccra lesz szükséged, mielőtt végzünk.

– Máris hozom, viszont már adtam nekik egy keveset. Perselusnak biztos van raktáron: üzenek neki, hogy hozza el az összeset – válaszolta a boszorkánynak, behúzva maga mögött az ajtót, hogy Luna békésen dolgozhasson.

Luna néhány pillanatig még nézte a csukott ajtót. – Hermione nem olyan, aki kulcslyukaknál hallgatózik, így bármi is hangzik el a szobában, köztünk marad – mondta Rodolphusnak. – A legtöbb sérülését meggyógyítottam, beleértve a nemi szervet érintőt. Továbbra is zavartalanul fog teljesíteni azon a területen… egyiküknek sincs maradandó károsodása, de be kell venniük az előírt bájitalokat. Tájékoztatom majd Hermionét a diétájukat illetően. Egyelőre gyengébb húslevesen és különféle leveseken fognak élni, majd pár nap múlva jöhetnek a fehér húsú halak és a csirke. – Luna biztató mosolyt küldött felé. – Most pedig figyelheti, ahogy meggyógyítom az öccsét. Tudom, hogy ettől nyugodtabb lesz.

Rabastan felé legyintett, és Rodolphus nézte, ahogy az ezüstös füst beteríti öccse testét. Rabastan elernyedt a gyógyító varázslat hatására. Légzése egyre mélyebb lett, és bordái gyógyulása után csendesebb is. Bőre kezdte visszanyerni korábbi színét. A szörnyű szürkeség, amely a piszok alatt rejlett, természetesebb színt kezdett ölteni. Egy egészségesebb színt.

– Dolph? Itt vagy? – suttogta, megfeledkezve az őt gyógyító boszorkányról.

– Itt vagyok, Rab, itt vagyok. Biztonságban vagy – krákogta Rodolphus, miközben fontosabbnak tartotta biztosítani öccsét a történtekről, mint aggódni torka állapotáért.

Rabastan biccentett egyet, mielőtt elhatalmasodott rajta a fáradtság.


Kaparászás hangzott az ajtó felől, majd Hermione bedugta fejét. – Bejöhetek? – kérdezte.

Luna összpontosítás közben intett fejével. Rabastannak vérrög volt a nyakában, amely bármelyik pillanatban agyvérzéshez vagy szívinfarktushoz vezethetett.

– Szükségem lenne egy kis segítségre – mondta Luna, még mindig a lila sugárra összpontosítva, amely páciense nyakánál ragyogott.

– Mit csináljak? – kérdezte Hermione az ágy mellé térdelve. Látta a vérrel teli artéria lüktetését.

– Tartsd azt a kis edényt a nyakához, amíg megszabadulok a vérrögtől – motyogta Luna suhintásának ritmusára.

Hermione mosolyogva tett eleget a kérésnek. Luna sosem idegeskedett. Ettől volt igazán jó gyógyító. A tálat tartva Hermione elfordult, amikor a majdnem barna rög beleloccsant. Csípős és fémes szaga volt, amely túl sok harctéri emléket és veszteséget idézett fel benne. Az éjjeliszekrényre tette a tálat. Luna pálcájának intésére Rabastan bőre ismét sima és hibátlan volt. Mint mindig, most is tökéletes munkát végzett.

– Most mindkettőjüket gyógyfürdőbe kell tennünk, hogy egy óráig ázzanak. Utána egy tál leves és alvás. Az étrendet a tükörre tűzöm majd. Te biztosítsd, hogy a bájitalaikat időben megkapják.

– Megígérem – válaszolta Hermione, majd pálcájával a fürdő felé legyintett. Miközben Luna gyógyfüveket keresett a táskájában, hallották, ahogy a víz megtölti a kádat.

Percek alatt kiválasztotta a szükségeseket. Luna beszökkent a fürdőbe, hogy bedobja a növényeket a vízbe: nagyezerjófű, levendula és rózsa a gyógyulásért. A levendula képes elpusztítani a fertőzéseket is. Fűzfaháncs a fájdalom enyhítésére, és teafa olaj a tetvek ellen. Kis mennyiségű aprított medvehagyma virágjával szórta be a víz tetejét, ami segíteni fog a bolhák elpusztításában. Luna két nagy üveg majonézt helyezett a fürdőkád mellé: ezekre is szüksége lesz.

– Szpudli! – kiáltotta Hermione, mikor Luna jelezte, készen áll a páciensek ellátására. Egy házimanó jelent meg. Luna elmosolyodott a ruhát viselő manót látva. Elgondolkozott, vajon mennyi alkudozásra volt szüksége Hermionénak, hogy a manó elfogadja a ruhákat.

– Szpudli, lecserélnéd, kérlek az ágyneműt, amíg a fürdőben vagyunk? A lepedőket égesd el és állíts fel nekem egy tábori ágyat ma éjszakára. Köszönöm – mondta Hermione udvariasan.

A manó Hermionét nézve dobbantott a lábával. – Mit parancsol az úrnő? – kérdezte erélyesen. Luna rögtön tudta, hogy ez egy folyamatban lévő vita közöttük. Érdekes lenne végignézni, ki nyeri. Hermione igazán makacs tudott lenni.

– Szpudli, kértelek, hogy cseréld le az ágyneműt – ismételte meg Hermione, mielőtt visszafordult a betegekhez.

– Igen, úrnőm, kérte – mondta Szpudli, kihangsúlyozva az utolsó szót. – Ön nem mondani.

Hermione megforgatta szemeit. Az utolsó dolog, amire most szüksége volt, az egy nehéz felfogású házimanó.

– Szpudli. Amíg Luna gyógyítóval a fürdőben vagyok, azt szeretném, ha megágyaznál, elégetnéd a lepedőket és felállítanál számomra egy tábori ágyat. Szükségem lenne pár korsó vízre és tiszta poharakra is – utasította.

– Feltétlenül, Miss Hermione. Azonnal hozzálátok – mondta a manó, mielőtt egy pukkanással elindult a tiszta lepedőkért.

– Ki nyerte ezt a fordulót? – kérdezte visszatérve Luna.

– Úgy hiszem döntetlen lett – mondta a lány barátnőjének. Rodolphus felé suhintott, mire a varázsló felemelkedett az ágyról. Hermione bevezette a fürdőbe, míg testét illendően betakarta egy lepedővel. – Szpudli már évek óta itt van. Imádja a birtokot és összetört a szíve, amikor fel akartam szabadítani őket. Megállapodtunk, hogy parancsokat adok nekik, mintha még mindig szükség lenne rájuk, cserébe ruhát hordanak és szólnak, ha távozni szeretnének. Bármit is kérek Szpudlitól, úrnőnek kezd hívni és makacskodik. Amint viszont parancsolni kezdek, boldogan engedelmeskedik – mondta Lunának, miközben Rodolphust a meleg vízbe engedte. A férfi nagyon sovány volt, testét zúzódások és harapások tarkították.

– Szóval meglehetősen gyorsan idomít téged? – kérdezte Luna. Rabastant bátyja mellé engedte. Egy bűbáj megakadályozta, hogy fejük a víz alá merüljön, miközben a boszorkányok hozzáláttak testük megtisztításához. A mocskos lepedők kiröppentek a szobából.

Hermione felhorkant. Valóban ő az, akit betanítanak. Kiváló úrnővé képezik.

Luna folyadékot nyomott egy szivacsra és Hermionének adta. – Finoman dörzsöld bele – mondta, majd megismételte Rabastannál. A piszok fokozatosan távozott bőrükről, szürkévé és egészségtelenné változtatva a vizet. Rovarok küzdötték fel magukat a hab tetejére, majd pusztultak el. Luna a mocskot látva felhúzta orrát. Pálcáját magához véve egy Suvickuszt suttogott, majd felmelegítette a tiszta vizet és még több gyógyfüvet adott hozzá.

Luna maroknyi majonézt dörzsölt Rabastan hajába, eloszlatva a teljes hosszán, mielőtt ujjaival kilazította a csomókat. Hermione hasonlóan járt el, bízva Luna hozzáértésében. A boszorkány előszeretettel keverte a mugli és a varázs világ módszereit, kiegészítve a mindig újonnan megismert praktikákkal.

Hermione már vagy tizedjére futtatta át ujjait Rodolphus haján. Végül az összes csomó és gubanc távozott, ahogy a hajtetvek is. A rovarok puszta látványára bizseregni kezdett a bőre. Átvette a sűrű, finom fésűt Luna kezéből és fésülni kezdte Rodolphus haját. Úgy tűnt, minden simítással egyre több tetű távozik. A két nő végül több mint fél óráig dolgoztak. Egyik varázsló sem ébredt fel, sőt eszméletlennek tűntek.

Még háromszor cserélték ki a vizet, mielőtt Luna elégedetten felsóhajtott. Hermione már látta, hogyan gyógyulnak be a Rodolphus karján és lábán található sérülések. Luna leengedte a vizet és visszalebegtette Rabastant az ágyba. A kádból kiemelkedett testet egy törülközővel takarta be, az illemre való tekintettel. Figyelte, ahogy Hermione megismétli a műveletet.

– Tudom, nem lenne szabad ezt mondanom – szólalt meg Luna a szobába tartó rövid szakaszon –, de bárki köt is ki eme varázslók mellett, szerencsés boszorkány. A természet igencsak áldásos munkát végzett.

Bűbájjal szárította meg a férfiakat, majd a friss lepedőre fektette őket. Miután vastagon bekente testüket krémekkel és ápolókkal, rájuk adta a selyem pizsamanadrágot, amelyet Szpudli hagyott ott számukra, majd fáradtan süppedt bele a karosszékbe. Hermione még mindig el volt pirulva, amikor Szpudlit szólította. Ételt kért a betegeknek és saját maguknak. Leült Lunával szemben, a kis asztal másik oldalán, azonban túl fáradt volt a beszélgetéshez. El sem tudta képzelni, Luna mennyire kimerülhetett.

Egy csendes kopogás jelezte a könnyed vacsora érkeztét: pont, amire szükségük volt. A férfiak vacsoráján sztázis bűbáj volt. Egyikük sem mozdult a fürdés óta, azonban Luna nem aggódott. Varázserejük annyira megcsappant és kimerült, hogy amint biztonságban és otthon kezdték érezni magukat, egyszerűen elengedtek és testük végre pihenhetett.

Hermione gondolkodás nélkül evett. Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen éhes. Luna hasonlóan gyorsan pusztította el levesét és tésztáját.

– Most inkább hazamegyek – állt fel Luna. – Harry csodálkozni fog, merre lehetek. Értesíts, ha szükséged van valamire. Nemsokára képesek lesznek egyedül felülni – pillantott az ágyak felé –, így nem lesz szükségük segítségre a levesük elfogyasztásánál. De figyelni kell rájuk az elkövetkezendő napokban. A legtöbb varázsló vagy annyit zsémbeskedik, hogy a plafonra mászol tőlük, vagy nem akarnak megmozdulni és azon kezdesz gondolkozni, vajon gyökeret eresztettek-e. Kíváncsi vagyok, ők melyikek lesznek… – Luna vállat vont, majd megölelte Hermionét, aki felkészült a virrasztásra.

– Add át üdvözletemet, hogyha meghallgat – kérte Hermione, amikor Luna útnak indult.

– Át fogom – hallatszott az ajtóból.

Hazaérve, Harryt a könyvtárban találta. Az új kviddics könyvét olvasta. A férfi, aki túlélte, felnézett a felé perdülő lányra, mielőtt felemelkedett egy csókra.

– Nehéz nap? – kérdezte bodzabort töltve Lunának.

– Érdekes. Elfoglalt voltam és találkoztam Hermionéval. Üdvözletét küldi. – Luna némán várta a reakcióját.

– Bárcsak újra összejönnének Ronnal. Nehéz középen lenne, és nem szeretnék választani közülük – sóhajtotta Harry vágyakozón, miközben ölébe húzta a lányt.

– De hát választottál, Harry. Ront választottad, amikor nem hittél Hermionénak. Szerintem tényleg beszélned kellene Kingsley-vel, tudod? Hogy megértsd, mi történt valójában – simult Harryhez és belekortyolt borába.

– Te tudsz valamit – nézett Harry Lunára, próbálva átlátni rajta.

– Nagyon sok mindent tudok, Harry. Sok-sok mindent – válaszolta Luna őszintén.

– Tudsz Ronról és Hermionéról? – Részben kérdés volt, részben kijelentés.

– Igen, Harry. Tudok, de nem beszélhetek róla. Munka közben tudtam meg. Tényleg úgy vélem, hogy beszélned kéne Kingsley-vel. Már hónapok óta próbál elérni.

Harry szorosabban magához ölelte a lányt. Ritkán kért valamit, és ha úgy gondolta, jó ötlet találkozni a Mágiaügyi Miniszterrel, akkor holnapra kér is egy időpontot.



*



Hermione már ötödszörre nézte át a Malfoy családfát. A feljegyzések alapján sosem született kvibli az egyenes ágon. Nem volt megmagyarázhatatlan betegség, sem eltussolás. Vetélések voltak, rengeteg vetélés. Narcissa volt olyan kedves, hogy kölcsönadta Hermionénak a naplóit. Azt mondta a mugli születésű boszorkánynak, hogy képtelen lenne beszélni a Draco születése utáni borzalmas időkről, de mindent feljegyzett a naplójában. Hermione boldogan megesküdött, hogy csak a kutatásához fogja felhasználni. Narcissa Malfoy nevét nem lehet majd összefüggésbe hozni a végső jelentésben található információkkal.


Rodolphus ébredéskor halkan felnyögött. Biztosan álmodik: az ágy puha és tiszta, sikolyok sehol. Szuszogást hallott és oldalra fordulva megpillantotta a mellette alvó Rabastant. Halottak voltak az Elíziumi mezőkön. Kétségtelen: Rabastan haja tiszta és jól fésült, nem lehet más magyarázat. Az utolsó emléke, ahogy az a nő beszél hozzá, majd érte jönnek az őrök. Bizonyára megölték és most az Elíziumi mezőkön van.

– Szóval, felébredt. Van egy kis étel az Ön számára, Mr. Lestrange – mondta egy gyengéd hang az oldalánál. Rodolphus hunyorgott a fényben és megpróbált fókuszálni a hang gazdájának arcára. Egy angyal arcára, amit loboncos haj keretezett.

– Ismerem magát – mondta Rodolphus. Hangja sokkal jobban hangzott, mint korábban és tükrözte a férfi zavarát.

– Valóban. Azkabanban beszéltünk. Hermione Granger vagyok. Beleegyezett, hogy segíti a kutatásomat.

Az emlékek visszaáramlottak. Hermione Granger, Harry Potter sárvérű társa. Viszonylagos szabadságot ígért a kutatásában való segítségért cserébe, valamint ha nem okoznak több gondot, amibe ő készségesen beleegyezett.

Hermione segített neki felülni és ölébe tett egy tálcát. Lábai megtámasztották tartalmát, miközben Rodolphus feljebb küzdötte magát az ágyban. A lány megigazította párnáit, feldúcolva azokat, hogy kényelmes ülőpozíciót vehessen fel. Ezután a tálcára helyezte a levest és a kenyeret. Az illat hatására Rodolphus nyála összefutott szájában. Rég volt, amikor utoljára rendeset evett.

– Tudom, kis adag, de szigorú utasítást kaptam, hogy gyakran és kevés ételt adjak. Három óránként kell enniük, illetve be kell venniük bizonyos bájitalokat. Segítik a test megerősödését és az izmok felépítését, amiket elvesztettek. Kizárólag az Önök számára készültek egy bájitalmester laborjában, úgyhogy nem kell aggódniuk. – Hermione folytatta a csacsogást, miközben Rodolphus elfogyasztotta a levesét. Rabastan a lány mondandója közepén ébredt fel, aki beszédét folytatva segített a férfinak felülni és odanyújtotta neki a másik levesestálat.

Mikor mind a két férfi befejezte, Szpudli jelent meg és fürgén begyűjtötte a tálakat, két korsót hagyva a helyükön. Hermione eltette a tálcákat és két éjjeliszekrényt állított fel a férfiak számára.

– Itt van a pálcájuk, és a korsóban sütőtöklét találnak. Felhígítottam vízzel, mivel Luna szerint a gyomruk még nem lenne képes befogadni a sűrű folyadékot. Ha szükségük lenne bármire, csak szólítsanak, a pálcám vibrálni fog. Madam Pomfrey ugyanezt a bűbájt alkalmazza a Roxfort gyengélkedőjén. – Lekapcsolta az olajlámpát az ágy lábánál és elindult a tábori ágy felé. Őszintén, már azelőtt elaludt, hogy feje a párnát érintette.




*Részlet a hippokratészi eskü szövegéből. Forrás: Wikipédia

Záró megjegyzések:
Folyt. köv. :) Addig is várom az elmés megjegyzéseket!
Fejezet 4 by Laurena
Szerző megjegyzései:
Újabb fejezet, immár több cselekménnyel. Kiderül, mi is történt Hermionéval a múltban... :)
4. Fejezet: Reggeli

Harry még egyszer ellenőrizte magát a tükörben, mielőtt elindult a kandallón keresztül a Mágiaügyi Minisztériumba. Biztosra akart menni, hogy a könnyed bűbáj, amelyet már megszokásból is magán viselt, rendesen működik. Természetesen Hermione ötlete volt az álca, ezzel is biztosítva számára egy cseppnyi magánéletet és anonimitást. Legalább el tudott végre menni vásárolni anélkül, hogy egy kisebb csődületet vonzott volna maga köré. Beszórta a Hop-port a tűzbe és óvatosan kimondva az úti cél nevét belépett a zöld lángok közé. Sosem felejtette el azt a napot, amikor a Zsebpiszok közben kötött ki.

Az őt üdvözlő boszorkány felmosolygott a jóképű fiatalemberre, aki átnyújtotta pálcáját. Szemei meglehetősen elkerekedtek a felismeréstől. Az arc talán nem ismerhető fel, de a pálca bizonyára igen.

– Hát itt van Mr… Evens – mondta visszanyújtva a pálcát. – A Miniszter úr azt kívánja, hogy rögtön az érkezését követően fáradjon be. Csak kövesse az iránygömböt – mutatott rá a pár lépéssel arrébb lebegő, fényló gömbre. Harry bólintott és hamisan fütyülve elsétált.

A labdacs egy tucat folyosón vezette keresztül, mire elért a Mágiaügyi Miniszter valódi irodájához. Nem a tetszetőshöz, amelyet csak a vendégek és diplomaták fogadására használt, hanem oda, ahol a kedvenc karosszéke és ütött-kopott, öreg asztala állt. Az évek során több eseményt élt meg, mint a Griffendél klubhelyiség kanapéi. Kingsley jó híre közismert és jól megérdemelt volt. Harry gyorsan Monicára, a kinti tölgyfaasztalnál ülő boszorkányra kacsintott, aki finoman elpirult.

– A Miniszter úrhoz jöttem – mondta neki, csípőjével asztalának támaszkodva. Az évek során Harry egyre inkább hasonlított Tekergő apjára és keresztapjára, mint mugliszületésű édesanyjára. A boszorkányok elbűvölése csak egyike volt ezen hasonlóságoknak.

– Fáradjon be, Mr. Evens, már várja Önt – mosolygott rá a nő, jól tudva, kit üdvözölhet a vendégben. Sajnálatot érzett Harry iránt. Annyi mindent tett világukért, az emberek mégsem tudják nyugton hagyni. Fiai csak pár évvel voltak idősebbek ennél a fiúnál, és ha belegondolt, milyen veszélyeket vészelt át, megborzongott.

Harry halkan kopogott, mielőtt benyitott volna. Kingsley az asztalánál ült, de majdnem észrevehetetlen volt az akták mögött, amelyek a gravitációt meghazudtolva tornyosultak előtte. Kimerültnek tűnt, és mindig éber szemei alatt a bőre a megszokottnál sötétebb árnyalatot vett.

– Én vagyok az, Kingsley, Harry – mondta Harry gyorsan, amint belépett a szobába. Jól tudta, hogy a nem kívánt látogatókat gyorsan meg szokta átkozni.

– Harry, fiam. Annyira örülök, hogy látlak. Köszönöm, hogy eljöttél. Tudom, mennyire utálod elhagyni a házadat. – A sötét bőrű férfi felemelkedett és megszorította Harry kezét, s a mozdulattal megszabadította asztalát egy halom aktától. Pálcája gyors intésével visszalebegtette őket korábbi helyükre, s ezúttal megemelte élénk színű talárját, nehogy további, földön tornyosuló halmokat döntsön fel.

Udvarias csevegést folytattak, amíg az idősebb férfi felszabadított vendége számára egy széket, amelyen Harry hálásan foglalt helyet, megszabadulva az arcát fedő bűbájtól. Egy halk pukkanás jelezte a tea megérkeztét; Harry megérezte a friss gyömbéres sütemény illatát és nyála összeszaladt szájában. A Roxfortban eltöltött évek alatt is a sütemény volt a gyengéje, a gyömbéres pedig az egyik kedvence. Beleharapva a ragacsos csodába, megérezte az egészben beletett gyömbért, ami még fenségesebbé tette. Mohón elvett még egy szeletet.

– Örülök, hogy el tudtál jönni, Harry. Lenne itt valahol egy kis papírmunka, amelybe szeretném, ha belenéznél, hátha szeretnél még valakit felírni a listára, mielőtt továbbítom a Wizengamothoz – kezdett el kutakodni az asztalán. – A fenébe, valószínűleg kint van; bocsáss meg, Harry – motyogta az ajtóhoz igyekezve, hogy kikiabáljon titkárnőjének.

Harry tudta, nem lenne szabad belenéznie az aktákba, de az egyiken Hermione neve szerepelt és nem tudott ellenállni. Olvasni kezdte, majd azt kívánta, bár ne tette volna. Rosszul lett tőle. Az első oldalon részletes lista volt egy támadásban megsérült boszorkányok sebesüléseiről, akiket megvertek… és közülük hármat szexuálisan is bántalmaztak. Harry még mindig az aktát olvasta, amikor Kingsley visszatért. Gyorsan maga mögé rejtette, remélve, elkerülte az idősebb férfi pillantását. Legalábbis úgy tűnt.

– Itt is van – mondta Kingsley meglebegtetve a zöld papírdarabot. – Most kérlek, oszd meg velem azoknak a nevét, akiket szeretnél hozzáadni, mielőtt aláírnád és elküldenénk.

Harry a pergamenre nézett. A felső oszlopban “érintetlenként” szerepelt Ron Weasley neve. A következőben pedig Hermione Grangeré.

– Mi ez, Kings? Valami különleges díjra jelölik őket? – kérdezte Harry, elcsodálkozva a másik rendtagnak mogorva tekintetén.

– Ez távolról sem mulatságos, Potter – csendült megvetés Kingsley hangjában. – Tudtam, ah, hogy is mondják? Csak tudnom kell, hogy van-e másik varázsló, aki mentességet élvez a törvények betartása alól, és másik boszorkány, akinek nem engedélyezett a vádemelés, még ha bántalmazzák is őket. Ha átadod a listát, én lemásolom és iktatom. – Kingsley legszívesebben megrázta volna a Varázsvilág úgynevezett Megmentőjét. Amikor Harrynek ítélték a címet, őszintén remélte, a fiú jóra fogja használni. Sokkolóan hatott rá, amikor kizárólag a barátai kisegítéséhez vette igénybe.

Harry Kingsley-re nézett, arcán a horror és a zavartság jeleivel. – Micsoda? Kings, áruld el, mi történik. Azonnal! – követelte.

Kingsley Harry mögé nyúlt és előhúzta a félig elrejtett mappát. – Olvasd el alaposan. Sok kérdésedet megválaszolja majd – mondta, még mindig próbálva uralkodni haragján. Csend töltötte be a szobát, miközben Harry az előtte lévő aktát lapozgatta.

– Azt hittük, tisztában vagy vele – mondta Kingsley megkínálva Harryt egy pohár Lángnyelv whiskyvel. A fiú tekintetét látva egyértelművé vált annak tudatlansága.

– Tudtam? Honnan tudtam volna? Senki sem beszélt erről! – Harry még mindig rosszul volt az első oldalon látott fényképtől. Hogy tehette ezt egy ember a másikkal?

– A támadások, Harry, már hónapok óta tartanak. Nem könnyű távol tartani a Prófétától, de az irántad érzett tiszteletből megoldottuk. – Zavarában hajába túrt.

Harry tanácstalanul nézett maga elé. A férfi óvatosan és tisztán beszélt, mintha egy egyszerű gyermekhez intézte volna szavait.

– Kingsley, semmit sem tudtam a támadásokról. Ha szükséged van a segítségemre, hogy megtaláljuk az elkövetőt, csak kérned kell.

– Ó, pontosan tudjuk, ki áll emögött. A probléma, hogy nem érhetünk hozzá. Védve van, Harry, általad. Hermione is az áldozatai közé sorolható. Napokig volt a Szent Mungóban; törött medence és állkapocs, számos zúzódás. Ha nem állítják meg, megerőszakolta volna. – Kingsley majdhogynem sajnálatot érzett az előtte álló fiatal varázsló iránt. Egyértelműen újdonság volt számára.

Kingsley nem jutott tovább Hermione sérüléseinek ecsetelésében, mert Harry felpattant székéből és belehányt a papírkosárba. – Tényleg nem tudtad, igaz? – kérdezte a sötét bőrű férfi, kis megbánást érezve a Harryből kiváltott érzelmek láttán. A fiú megrázta fejét, mielőtt ismét öklendezni kezdett. Kingsley kicserélte a whiskyt egy pohár vízre és egy zsebkendőt nyújtott Harrynek. – Jobban vagy? – kérdezte aggodalmasan.

Harry lassan bólintott. – Hermionét megtámadták… miért nem mondta el nekem? Megölöm, aki ezt tette! Melyik halálfaló, aranyvérű korcs gondolja, hogy megúszhatja ezt? Bántotta a nővéremet!

Kingsley pár percig hagyta, hadd tombolja ki magát. Közben azon morfondírozott, hogyan tálalja Harry James Potternek a teljes történetet.

– Nem egy halálfaló volt. – Kingsley próbálta keresni a megfelelő szavakat, de nem jöttek könnyedén.

– Akkor ki akarná bántani Hermionét? – rogyott bele Harry a székbe, azon gondolkozva, ki bántaná testvérét.

– Harry, emlékszel, amikor megkérdeztem, tudod-e, mi történt Ron és Hermione veszekedésénél? Elmondta, hogy megsérült és te megesküdtél, hogy Ron sosem tenne ilyesmit.

Harry szemei elkerekedtek, smaragdok tekintettek a csokoládé tengerbe, majd bólintott.

– Amikor megesküdtél, a kijelentésed megkötötte a kezünket. A Varázsvilág Megmentőjének neveztünk ki; a szavad a törvény. Amennyiben azt mondod, nem ő tette, máshol kell kutatnunk, még annak a tudatában is, hogy biztosan ő követte el.

– Ron? – kérdezte Harry hitetlenül. – Csak nem szeretnék választani közöttük, és Ron megígérte, hogy sosem bántaná Hermionét.

– De választottál, Harry. Kiállva Ron mellett és megvédve őt, magára hagytad Hermionét – Kingsley együtt érzett a sráccal. Megtört az elhangzottak súlyától.

– Luna is ezt mondta. Nem akartam ezt, csak szerettem volna, ha minden olyan lesz, mint régen – sóhajtott Harry.

Motantur omnia nos et mutamur in illis – mondta Kingsley, majd lefordította Harry zavart tekintetét látva. – Minden dolog változik, és mi velük változunk. Semmi sem marad a régi, Harry, és védelmezed Ront, aki nagyon súlyosan bántalmazta Hermionét. Meg kell kérdeznem, hogy van-e még valaki, akit mentesíteni akarsz. Tudom, hogy te tetted Ront a listára, de van még valaki, akit meg akarsz védeni? – tért Kingsley ismét a tárgyra.

– Senkit sem akartam védelmezni. Senkinek sem lenne szabad mentesülnie a törvények alól. Ez olyasmi, amit a Malfoyok tennének, nem én – kiáltott fel Harry a dühtől, amelyet a gyanú és cselekedetei miatt érzett.

– De megtetted, Harry. A Hermione kórházba kerülését követő reggelen megpróbáltam beszélni veled erről. Azt mondtad, baleset volt és Hermione csak összezavarodott. Hogy beverte a fejét. Megtagadtad, hogy Ront egyáltalán kikérdezzem. Nos, az elmúlt hat hónapban ki is használta ezt; azt tesz, amit és akivel csak akar, és a Varázsbűnüldözési Főosztály tehetetlen. Elhatároztad, hogy érintetlen, tehát a szó szoros értelmében Érinthetetlen. Bevallom, néhány auror meglehetősen bosszús, különösképpen azok, akik az ügyben nyomoznak. Többre becsültek téged.

– Ha ezt tette, Merlinre, óriási bocsánatkéréssel tartozom Hermionénak. Hogy lehettem ilyen ostoba? – temette arcát tenyerébe.

– Ha? Harry, Ront tetten érték. Amennyiben Luna nem érkezik haza időben, megerőszakolta volna. Egyértelműen ő törte el a csontjait és ütötte őt ki.– Kingsley ingerült volt, mivel Harry még mindig kételkedett szavaiban. – Mit akarsz látni, Harry? A begyűjtött bizonyítékokról tanúskodó merengőt? Vagy az orvosi jelentést a boszorkányoknak okozott sérülésekről? – csattant fel. – Vagy talán hallani akarod a merengőben a boszorkányok sikolyait, ahogy a barátodnak könyörögnek, hogy hagyja őket békén? Élvezetedet lelnéd benne? – Kingsley rosszul volt az eseményektől és tudta, minden szava ostorcsapás Harry lelkének. De nem tehetett róla.

– Ron nem tenne ilyesmit. Biztosan Százfűlé-főzet. Nem lehet Ron – motyogta Harry maga elé. – Nem lehet Ron.

Kingsley csak pár perc múlva észlelte, hogy Harry sokkban van. Kinyitotta az iroda falába rejtett ajtót. Egy kentaur képe kötekedő pillantással illette, amikor az ajtó felpattant. Egyet kiemelt az ott lévő fiolák közül és a fiatalembernek nyújtotta. Harry épp csak rápillantott, mielőtt legurította tartalmát a torkán. Nyugtató bájital; Kings jól látta, szüksége volt rá.

– Feltételezem, csak nem akartam szembe nézni az igazsággal, hogy Ron a sok ember közül Hermionénak okozna fájdalmat. Számunkra olyan, mint egy testvér – fogadta el Harry James Potter végül.

– Egy férfi nem kívánja meg a nővérét. Ron mindig is féltékeny típus volt, Harry. Irigyelt téged és időről időre meg is mutatkoztak rajta a féltékenység jelei. Hallották, ahogy azt mondta, kiérdemelte Hermionét azok után, amit a háborúért tett. Ő volt a díja. Ha megfigyeled a boszorkányok fényképeit, mindegyik megfelel Miss Granger általános leírásának.

Harry megrázta fejét és belemarkolt hajába. Nem tagadhatta tovább. – Mindannyian ugyanakkora összeget kaptunk a Minisztériumtól, tudod? Hermionénak és nekem még bőven maradt, azután is, hogy egy részét jótékony célokra fordítottuk. Amikor Hermione beleszeretett abba a házba, megkapta; én megkaptam az újjáépített Godric’s Hollowt és Ron egy városi házat Londonban, meg egy valag pénzt. Ezt akarta.

Kingsley vállon veregette Harryt. Rossz volt ilyen elgyötörtnek látni.

– Kings, visszavonhatom azt a védelem dolgot? Ha rendbe hozom, megszabadulhatok tőle, igaz? – emelte tekintetét az idősebb varázslóra.

– Te kimondod a szavakat, Harry, és Ront még ma őrizetbe vesszük – erősítette meg Kingsley. – De az Azkabanba fog kerülni. Tisztában vagy ezzel, ugye?

Harry bólintott; igen, túl jól értette. – Megkapod a szavakat, amikre szükséged van és jobb, ha távozom. Bocsánatot kell kérnem egy boszorkánytól; csak remélni tudom, hogy szóba áll velem.

– Biztos vagyok benne, hogy igen; Hermione egy igazán figyelemre méltó hölgy, Harry – próbálta biztatni őt Kingsley.

Harry keserűen felnevetett: – Hermionétól is bocsánatot kell kérnem, de Lunára gondoltam. Hónap óta mondja, hogy beszélnem kéne veled, én meg semmibe vettem. Azt legalább tudom, hogy Hermione megbocsát; Lunában nem vagyok ennyire biztos – tette hozzá Harry.

– Ő is derék boszorkány. Meg fog bocsájtani. Majd a narglikra vagy mikre keni az egészet. – Kingsley megírta a pergament és pálcája intésével útnak indította. Origami madárrá hajtogatódott, mielőtt kirepült a szobából. – A sújtó-mágusok az elkövetkezendő órában begyűjtik Weasley-t. Ma éjjel már őrizetben lesz. Te szeretnéd elmondani Arthurnak és Mollynak vagy tegyem meg én? – kérdezte Kingsley. Megkönnyebbülés töltötte el a gondolatra, hogy véget ért ez a szörnyűség.

– Megtennéd? Tudom, gyávának tűnök, de szembe kell néznem Lunával és Hermionéval – magyarázta Harry, miközben azon aggódott, mit gondolhat róla a varázsló.

– Megteszem – mondta Kingsley és átnyújtott még egy kis szíverősítőt, mielőtt magának is töltött. Mindkettőjüknek szüksége lesz rá.

– Kings, értesítenél a pillanatban, amikor Ront letartóztatják? A legkevesebb, hogy én mondom el Hermionénak – kérte távozása előtt Harry.

Kingsley hálásan bólintott, hogy legalább ezt a felelősséget levették válláról. Az aurorok elégedetten zárják majd le az ügyet, azonban nem várta a végkifejletet. A Próféta ki fog szállni a helyszínre.



*



Rodolphus megrázkódva ébredt. Mozdulatlanul és továbbra is mélyeket lélegezve nyitotta ki szemét, felmérte a környezetét és a közelben lévőket, mielőtt bárkinek feltűnhetett volna ébersége. A régi szokások nehezen halnak. Az első dolog, amire felfigyelt, a fény volt: a fény, amely az ablakot eltakaró függönyök résein keresztül szűrődött be, az árnyékot vető gyertyák lángjából áramló fény, a fény, amely emlékeztette a kezében tartott Rabastanra. Rodolphus kissé megemelte fejét. Pálcája elérhető közelségben, a mellette lévő asztalon pihent. Óvatosan végigcsúsztatta tenyerét a lepedőn, nehogy valakit megriasszon mozdulatával. Felkúszott az asztal oldalán, hogy ujjaival végül megérinthesse a becses fát. Nedvességet érzett az arcán és észrevette, hogy némán sír. A megkönnyebbülés, hogy pálcája ismét vele van, majdhogynem túl sok volt számára az évekig elszenvedett rémségek után. Rabastan elégedett morgásra emlékeztető hangot hallatott, s Rodolphus rögtön öccse felé fordult.

A gyertya fénye megvilágította Rabastan arcát, felfedve a zúzódások hiányát. Rodolphus emlékezett, hogy mindkettejüket megütötték… Óvatosan megmozdult, felmérve saját testének reakcióját. A fájdalom megszűnt, a csak apró zsibbadtságot érzett, mintha túl sokáig feküdt volna ágyban, azonban semmi fájdalom. Ismét megmozdult: derekánál nyilallást érzett, de megint inkább, mintha csak sokat henyélt volna.

Rabastan kinyitotta a szemét és egyenesen bátyjára nézett. – Egyben vagy? – kérdezte. Hangja szokatlanul durva volt. Rodolphus bólintott, és hirtelen minden eszébe jutott. Három nap telt el, amióta hazahozták őket. Három nap, hogy Harry Potter mugliszületésű barátja ápolni kezdte őket. Gyengéd érintések váltották fel az öklöket, tápláló étel az elmúlt évek moslékját, tiszta ágyak a mocskos szalmát. Finom kezek segítették a fürdőszoba felé és onnan vissza, engedve, hogy erejével együtt méltóságát is visszanyerje. A tegnap éjjel volt az első, amit rémálmok és fájdalomcsillapító bájitalok nélkül sikerült végigaludnia. Nem csoda, hogy feszélyezett. Mielőtt válaszolhatott volna öccsének, egy házimanó érkezett pukkanással az ágy mellé.

– Az urak most felkelnek; nem szabad egész nap az ágyban fekszeniük. Gyógyítók mondják, fel-fel és fürdés, utána étel.

– Mimsey, még öt perc, kérlek – kérte Rodolphus a manót. Régóta nem látta gyerekkori dajkáját.

– Mimsey felkelti az urakat fürdéshez és evéshez, az urakra ma lent lenni szükség az evésnél. Gyógyító mondta. – Mimsey a zavartságtól meglóbálta füleit. Az urak talán nincsenek olyan jól, ahogy az úrnő mondta. – Az úrnő a reggeli szobában van lent, az urakra vár, hogy elfogyaszthassa a reggelevést.

A manó intett kezével és a két varázsló már hallotta is a vízcsobogást. Rodolphus lassan felült. Próbálta palástolni, mennyire beleszédült a folyamatba. Rabra pillantott, aki még nem mozdult; csak feküdt, ajkán bájosan elterülő mosollyal. Az arcán tükröződő gyönyörűség látványától Rodolphus szíve nagyot dobbant. Nagyon régen látta öccsét ilyen boldognak, és mindezt egy mugliszületésűnek köszönhetik.

– A fürdő készen áll, uraim. Most jönni és mosakodni. Napokig lenni azokban az ágyakban. – Mimsey pörlekedése gyerekkoruk óta mit sem változott. Rodolphus kikászálódott az ágyból és hirtelen meginogott a mozdulattól; úgy tűnt lábai képtelenek megtartani súlyát. Mimsey odasietett, majd átvetette vállán a férfi karját, hogy megtámaszthassa. Amint Rodolphus a kádban volt, visszament Rabastanért.

Alig telt el egy óra és a férfiak már lefelé lépkedtek az ismerős tölgyfa lépcsőkön, a ház hátsó traktusa felé tartva. Mimsey Perselus Piton monogramjával ellátott erősítő bájitalokat adott nekik, amik azonnal éreztették hatásukat, így méltóságteljesen, támogatás nélkül tudtak lesétálni a faragott lépcsőkön. Hangok szűrődtek ki a világos, tágas szobából, amelyet gyermekkorukban édesanyjuk használt. Egy női hangot követett két férfias. Rodolphus ellenőrizte pálcájának lábára rögzített tokját. A fadarab biztosítva és elérhető közelségben volt; bárki is legyen ebben a házban, egy nagy erejű varázslóval kell szembesülni, amennyiben kellemetlenséget okozna. Az ajtót belökve érkezett a szobába, s csak ezt követően szólalt meg.

– Jó reggelt, Miss Granger. Remélem, nem várakoztattuk meg túlságosan – mondta átlépve a küszöböt, hogy Rabot is beléphessen, hogy így lehetősége nyíljon védekezni. Megszokták már, hogy összedolgoznak.

– Egyáltalán nem. Ismeri Piton professzort – mutatott az említett felé, aki egy közeli karosszékben foglalt helyet –, azonban nem vagyok benne biztos, hogy Lupin professzort is ismerik – mondta, s ekkor a szalmaszín hajú férfi feléjük irányította figyelmét. Rabastan összerezzent; volt valami vadállatias, fékezhetetlen a tekintetében.

– Uraim – hajolt meg Rodolphus. Rabastan megismételte a gesztust.

– A reggeli csak ránk vár, amennyiben szeretnének csatlakozni, uraim – mondta Hermione Granger a kerek, terített asztalhoz tartva. Az asztalt három oldalról is ablak vette körül, amelyeket nyilvánvalóan nemrég pucoltak tisztára. A reggeli napfény megcsillant a rájuk váró porcelán étkészleten. Ínycsiklandozó és hívogató illatok tették Rabastant még éhesebbé. Három napja levest és párolt halat evett. Jobban mondva párolt hallal etették. Az elfogyasztott bájitaloknak köszönhetően ő és Rodolphus végre normális módon étkezhettek.

Lupin kihúzta Hermione székét és saját helyét elfoglalva csókot lehelt a lány fejére. Rabastan nem tudta megmagyarázni, hogy a lány finom mosolya miatt miért töltötte el hirtelen düh a másik férfi iránt. Emlékezett még, milyen volt a karjaiban tartani a Mágiaügyi Minisztérium elleni összecsapásnál. Nincs joga más férfinak hozzáérni. Mozdulatlanná dermedt, mikor tudatára ébredt gondolatainak. Kissé megborzongott: Rodolphusnak feltűnt a mozdulat és kíváncsivá tette, mi okozhatta azt. Rab észrevehetetlenül megrázta fejét: majd később megbeszélik. Egyelőre magukra öltik aranyvérű arcukat, és meglátják, mit akarnak tőlük. Mindennek megvolt az ára.

– Lestrange, Rabastan – mondta Piton helyet foglalva Miss Granger mellett. – Öröm ilyen jó állapotban látni benneteket. A bájitalok megtették jótékony hatásukat.

– Hálával tartozunk ezért – mondta Rodolphus udvariasan. Hermione feléje nyújtott egy rántottával és baconszalonnával teli tányért. Rodolphus szedett magának egy keveset, majd átadta öccsének. Ezt gombák és paradicsomok követték. Hermione nevetett, miközben kitöltötte a teát és a kávét, majd körbeadta.

– Nagy örömömre szolgál, hogy elég jól érzik magukat a csatlakozáshoz – mondta, átnyújtva a csészéket Rabastannak és Rodolphusnak. – Egy ideig aggódtunk. Perselus itt maradt, amíg el nem készültek a bájitalok. Különleges izomerősítőt adott hozzájuk, hogy gyorsabban visszanyerhessék erejüket, azonban Lovegood gyógyító kérte, emlékeztessem Önöket, ne erőltessék meg mágiájukat. Időbe telik, mire újra teljes befolyással rendelkeznek felette. – Hermione átnyújtotta a cukortartót, majd szedett magának tojást és pirítóst.

– Hölgyem, fivéremmel hálásak vagyunk a segítségéért – mondta Rodolphus kissé oldalra döntve fejét.

– Nagyon szívesen. Reggeli után áttérünk az üzletre. Éhen halok! – Hermione ekkor vette csak észre, hogy a férfiak arra várnak, hogy ő hozzá kezdjen reggelijéhez; mosolyogva emelte fel kését és villáját.

Rodolphus figyelmesen hallgatta az asztalnál folytatott társalgást, megpróbálva megítélni, kinél lehet az irányítás. Szemmel láthatólag Miss Granger állt a figyelem központjában, de a két varázsló közötti összhang valamiféle intim kapcsolatot sejtetett. Világos volt, mindketten bizalommal és tisztelettel viszonyulnak a boszorkányhoz; intelligens, ez nyilvánvaló, valamint derűs és vidám. Nevetés közben szemei megcsillantak, és Perselust is sikerült megnevettetnie, legalábbis mosolyra bírnia. A beszélgetés főként a vérfarkasok védelmét érintő törvény változásáról folyt. Lupin kifejezett érdeklődést tanúsított a törvény megfogalmazása iránt.

Az étkezést lassan befejezték és Hermione visszaterelte őket a kényelmes ülőhelyekhez. Rabastan maga elé engedte a boszorkányt; hosszú idő eltelt azóta, hogy utoljára nő közelében lehetett, nem is szólva arról, mennyire vonzó nő közelében. Csípőjének ringása magával ragadó volt. Horkantást hallott Lupin irányából, s odafordulva a varázsló komoly tekintetével szembesült.

– Rengeteg varázsló tiszteli Miss Grangert; ne zaklassa fel. Nem élne addig, hogy megbánhassa – morogta halkan. Szemei pár pillanatig sárgán világítottak. Vérfarkas!

– Rodolphus, Rabastan; Perselus és Remus beleegyeztek, hogy a pálca eskü tanúi legyenek. Ez a szabadulásuk egyetlen feltétele. Meg kell ígérniük, hogy nem hangoztatják a vértisztaság felsőbbrendűségét és kötelesek betartani a törvényeket. Ezenkívül mindenben segíteniük és támogatniuk kell a kutatásomat.

– Ennyi lenne? Nincs semmiféle rejtett záradék, semmilyen egyéb követelés? Mi a helyzet a Lestrange birtokkal? – Rodolphus már beleegyezett az eskü letételébe, de több igényre számított.

– A házat a Varázsvilágnak tett szolgálataimért kaptam ajándékba a Wizengamottól, de a Gringotts széfjeik érintetlenek maradtak, és amint elég erősnek érzik magukat, örömömre szolgálna, ha beköltöznének a Malomházba, vagy akár ide – mondta Hermione.

Rodolphus az öccsére nézett. Annyira közel álltak egymáshoz, hogy nem volt szükségük szavakra.

– Amennyiben ennyi lenne, hajlandó vagyok letenni az esküt – mondta neki Rodolphus. Rabastan egyetértően bólintott.

– Hozzátennék még valamit – mondta nekik Perselus. – Miss Granger kettőtökkel fog együtt lakni. Azt akarom, hogy megesküdjetek és megígérjétek, semmilyen módon sem esik bántódása.

– Szándékosan – tette hozzá Hermione. – Mindannyian tudjuk, milyen könnyű véletlenül sérülést okozni, és nem szeretném látni őket szenvedni, amiért akaratlanul elkövetnek egy aprócska hibát.

– Egyetértek – szólalt meg elsőként Rabastan.

– Egyetértek – tette hozzá Rodolphus.

Hosszú percek teltek el, ami alatt a fivérek Hermione elé térdeltek és pálcájukkal letették esküiket. Remus Rabastan tanúja volt, míg Perselus Rodolphusé.

Amint végeztek, Perselus és Remus elindult a kandalló felé. – Viszlát, kölyök – suttogta Remus homlokon csókolva Hermionét, mielőtt elkiáltotta magát: – Fonó sor! – és eltűnt a zöld füstben.

– Hermione – mondta Perselus magára öltve talárját –, egy heti bájital ellátmányt hagytam a laboratóriumban és egy hónapig minden nap számítok a patrónusod megjelenésére. Erről nem nyitok vitát – nézett rá összevont szemöldökkel. – Péntek este várunk vacsorára és Teddy is várja, hogy elolvasd neki a meséjét. – Perselus gyöngéden megsimogatta a lány arcát. – Bízom benne, hogy tudod, mit csinálsz. Ha szükséged van ránk, csak hívj – tette hozzá szelíd hangon. – Gondoskodjatok róla, ő az egyetlen reményünk – mondta a meghökkent varázslóknak, mielőtt a lángok elnyelték alakját.

Rodolphus mély levegőt vett. – A segítségünket kérte, Miss Granger. Pontosan mire lenne szüksége?

Hermione megrázta magát. Ideje munkához látni. – Be kell jutnom a könyvtár magán részébe; látnom kell az összes családi feljegyzést. Van egy ötletem, mi okozhatja a kviblik születését, de a bizonyításhoz szükségem lenne még pár dokumentumra – magyarázta a könyvtár felé tartva. Rabastan szorosan a nyomában volt, Rodolphus kissé lemaradt, mert összezavarták a lány szavai. Amennyire tudta, a könyvtáron nem volt vér-védelem. A birtokon igen, de a könyvtáron nem.

– Szpudli – kiáltotta, várva a házimanó érkeztét jelző pukkanást. – Szpudli! – kiáltott ismét.

– Itt vagyok, uram. Miben lehet Szpudli az idősebb mester szolgálatára?

Rodolphust megkönnyebbülés töltötte el. Azon tűnődött, a ház elfogadja-e még gazdájának.

– Szpudli, mikor került fel a védelem a könyvtárra? Amíg itt éltem, sosem utasítottalak a létrehozására, nem is rendeltem meg felállítását és én magam sem helyeztem el. – Rodolphus érezte, ahogy a harag átjárja testét. A házimanókra nem jellemző efféle lázadó magatartás. – Miért, Szpudli? Miért zártad el a feljegyzéseket?

– Megbüntetem magam, uram. Csak akartam, hogy a mester és a fiatal mester szabad legyen, és eljönni arról a borzalmas helyről. Hermione kisasszonyka el tudni intézni, ha szükség van az urakra. Így tettem róla, hogy kelljenek neki a mesterek.

– Szpudli, honnan tudtad, hogy mindkettőnket kihoz majd? Ragaszkodhatott volna csak az egyikünkhöz. Akkor mi lenne?

– Varázslónő nem hagyta volna ott az urakat. Milyen büntetésem legyen? Vasaljam ki a füleket, vagy kezecskéket? – kérdezte Szpudli kezeit tördelve és a varázslót figyelve.

– Az elkövetkezendő héten átadod a vacsora felszolgálását valaki másnak. Azt hiszem, Miss Granger panaszkodna, amennyiben máshogy döntenék. Most elmehetsz – fordult Rodolphus a könyvtár felé. – Varázslónő! Szpudli? – de a manó már eltűnt.

– Dolph, segítenél? – hallatszott Rab kiáltása a könyvtárból, ami nem hagyott időt a rejtély megfejtésére.

Záró megjegyzések:
Hogy tetszett? Egyszavas véleménynek is örülök ^^
Csetepaté by Laurena
Szerző megjegyzései:
Először is elnézést a késlekedés miatt (betegség, utazás, jetlag,...). De most itt a folytatás!! Harry úgy dönt, itt az ideje látogatást tenni a veszélyzónában, Hermionénál...
5. Fejezet: Csetepaté

Rodolphus és Rabastan végigsétált a felső galérián, kiélvezve a szabadság minden pillanatát, hogy bármikor, bárhova mehettek. A reggelt az életnek és testüknek adózva az Abszol úton töltötték: illendő hajvágás és borotválkozás szükségeltetett. Mindketten megszokott kecskeszakállukat és vállig érő hajukat viselték. Megrendelték talárjaikat a Twilfit & Tatting’s üzletből, ahol az eladó ígéretet tett, hogy az elkövetkezendő napokban meg is érkeznek majd a ruhaneműk. Addig kénytelenek beérni a fiatalkorukból megőrzött, szegényesen szabott darabokkal. A húsz év alatt az ízlés és a divat is megváltozott.

Rodolphus megállt a folyosó végén lévő falikárpit előtt és félrehúzta. Érintésére az ajtó könnyedén kinyílt, a fivérek pedig beléptek. Pálcájuk intését és egy könnyed Lumos-t követően apró fénysugár világította meg a szobát. Minden falat portrék borítottak. Rabastan meglendítette szabad kezét, s a gyertyák fellobbantak, világosságba borítva a szobát.

– Épp ideje volt, hogy eljöjjetek – szólt egy hang. – Úgy hallottam, napok óta az udvarban vagytok. Mi tartott vissza?

– Lábadoztunk az azkabani tartózkodásunkat követően, apám. Mindenben megfelelt hírnevének. – Rodolphus megpróbálta elnyomni a benne rejlő feszültséget, miközben a portréhoz beszélt.

– Nos, örülök a jó egészségeteknek, fiam – mondta egy másik hang, s egy férfialak lépett a keretbe.

– Köszönöm, papa – szólt halkan Rabastan. Feltekintett másik apjuk képére, majd tekintetét körbehordozta a Lestrange fivérek generációin. Két báty, apák és fiaik.

– Mik a terveitek? – kérdezte Paolo, az idősebb testvér. – Szándékotokban áll tovább harcolni az aranyvérűek fensőbb hatalmáért?

– Nem, apám. Miss Granger pálcaesküt kért ez ügyben. Bekérettek a Mágiaügyi Miniszterhez is. Kissé nyugtalanító volt, hogy őszinte legyek, ahogy egy csapat auror kísért minket végig.

– Mit akart? Több megkötést, gondolom – jegyezte meg Dante gúnyos hangon.

– Meglepő módon nem. Csak tájékoztatott minket, hogy a Minisztérium szigorúan megtorolja a legkisebb Miss Granger elleni tettet. Valamint értesített minket, hogy a hölgy Varázslónő – szemlélte Rodolphus figyelmesen a portrék arcát. Egyértelműen újdonság volt számukra.

– Varázslónő? – Merlinre! – És még mindig dolgozik? – Hol van a kísérete? – Kit választott? – záporoztak a kérdések a szoba minden sarkából.

– Tudomásunk szerint még nem választotta ki azt a varázslót, akivel megosztani kívánja az életét. És az udvarba való belépési joggal csak igen kevés férfi rendelkezik. Számos lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy meggyőzzük, úgy lássa a dolgokat, ahogy azt mi szeretnénk – vigyorgott Rabastan a körülöttük lévő varázslókra. – Ráadásul vádat emeltek a börtönigazgató és az őrök ellen, valamint felkértek minket, osszuk meg a bánásmóddal kapcsolatos emlékeinket egy merengőben. Az elkövetkezendő napokban – amint átnézték az ügyvédek a megfogalmazását –, a Miniszter kibocsát majd egy nyilvános bocsánatkérést. A Gringotts széfjeinket újra rendelkezésünkre bocsátják, ahogy a tőlünk elvett javakat is visszaadják. Engedélyeztük Miss Grangernek, hogy addig maradhasson itt, amíg szeretne.

– Derék munka, fiam, derék munka – mondta apjuk nevetve, miközben a fivérek elhagyták a szobát. – Engedélyezni itt maradását. A fiaink szemet vetettek erre a boszorkányra. Végtére is, elég hatalommal bír számukra…

A csukódó ajtó elvágta a testvérek elől a további beszélgetés foszlányait.



*



Harry egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Utált várakozni, márpedig éppen azt tette Hermione védővarázslatán kívül. Megpróbált a házba hoppanálni, azonban a védelmező az udvarház árkán kívülre taszította. Egy házimanó sietett felé a fahídon, fülei egymásnak csattantak az igyekvéstől, hogy láthassa, ki próbált illetéktelenül behatolni.

– A nevem Harry Potter, és azért jöttem, hogy találkozzak Hermione Grangerrel – követte a manót a hídon.

– Mr Potter vár a kapusházban, kérem – mutatott a manó az egyik épületre a híd feljáratánál. – Megnézni, hogy az úrnő szabad látogatáshoz.

Harry hümmögve lépett be a szobába. Inkább hasonlított egy nagyon drága orvos vagy fogorvos várótermére, nem egy barát megvárakoztatására alkalmas helyre. Az ablakok a főépületre és az vizesárokra néztek, valamint a csodálatos kertekre, azonban őt sem a látvány, sem a kis asztalra helyezett magazinok és könyvek nem érdekelték. Unottan járkált fel-alá a szobában. Egy pukkanás jelezte a manó visszatértét.

– Az úrnő a könyvtárban vár és azt mondja, beszélni Mr. Harry Potterrel. Erre jönni – a kis manót követve átkelt az árkon átívelő fahídon és megfigyelhette a Lestrange udvarház díszesen faragott ajtóit. A legkifinomultabb, magánkézben lévő Erzsébet-kori birtokként emlegették Britannia szerte, és nem túloztak. Az ajtók egy márvány előcsarnokba nyíltak, amelyet fafaragások díszítettek, s egy üvegfal választott le a nappalitól. A manó meghajlással nyitotta ki az ajtót és engedte be Harryt maga előtt a szobába.

– Mr Harry Potter, Hermione kisasszonyka – mondta meghajlással a lény. Harryben csak távozása után tudatosult, hogy a manó rendes ruhát viselt.

– Hermione, itt vagy? – kiáltotta belépve a napsütötte szobába. Pontosan ezt várta Hermione könyvtárától. Mindenhol könyvek hevertek. Az íróasztalon takarosan sorakoztak azok, amiket bizonyára valamiféle rendszer alapján csoportosítottak, s pergamenek halma várta, hogy használatba vegyék őket. Egy kifinomultan faragott fatartó tömve volt mindenfajta pennával. Még néhány albínó pávatoll is helyet kapott közöttük. Harry emlékezett még, Hermione mennyire szerette használni őket, amikor az RBF vizsgájára készült.

Egy mordulást hallva felnézett a galériára. Hermione mindkét keze és álla alatt pergamentekercsekkel jött lefelé a lépcsőn. Harry a kandallónál állva nézte, hogyan igyekszik nem eltéveszteni a fokokat, majd leérve az asztalra hajítja a tekercseket. Fel sem merült benne, hogy segítségét ajánlja.

– Harry – mondta Hermione óvatosan. – Hogy vagy?

– Jól… nos… megrendülve. Kingsley-től megtudtam, amit mondani szeretnék az az… Kingsley mesélt Ronról – nyögte ki Harry végül.

Hermione ingerülten forgatta szemeit. – Én beszéltem neked Ronról, Harry. Hónapokkal ezelőtt! De úgy döntöttél, semmibe veszed. Minden alkalommal, amikor meglátogattalak benneteket, megpróbáltál rábeszélni, menjek vissza hozzá. Féltem visszatérni, mert nem tudhattam, ott lesz-e vagy sem. És ez téged nem érdekelt. Csak próbáltál újra összehozni vele; még a támadását követően sem álltál le. – Hermione kiabálni kezdett, felhívva ezzel a ház többi lakójának figyelmét a történésekre. Dühe szüntelenül áramlott belőle most, hogy a gát már átszakadt.

– Én voltam, aki jóban-rosszban, szakadatlanul kitartottam melletted, Harry! Én! Én voltam, aki segített neked a Trimágus Tusán, aki életben tartott a horcruxok keresése során, aki ételt és fát szerzett magunknak. Én gondoskodtam róla, hogy legyen sátrunk és hálózsákunk. És Ron elmenekült és magadra hagyott. Amikor végül visszatért, tárt karokkal fogadtad és velem kezdtél morogni, amiért eltört a pálcád! Torkig vagyok ezzel! Elegem van, hogy mindig csak a második vagyok a sorban! Megmondtam, hogy nem akarok Ronnal járni, amit te semmibe vettél és azt mondtad, randiznom kell vele. Nos, Harry Átkozott Potter többet nem parancsol nekem. Jelentheti a szavad a törvényt a Varázsvilág hagyományai szerint… de ugyanúgy az enyém is! – Hermione kifulladt a kirohanása után, s egész testében remegett. Sem ő, sem Harry nem figyelt fel a Lestrange fivérek érkezésére.

Rodolphus előhúzta tokjából pálcáját. Semmit sem akart jobban, mint megátkozni az idiótát, akivel Miss Granger kiabált. Egy a fal felől érkező hang akadályozta meg.

– Hagyd őket egy pillanatig, ifjú. Szükséges megszabadulnia mindentől. Az üknagyanyádra, Mary Zillahra emlékeztet. A mugliszületésből adódik, azt hiszem. Indulatos volt, s ugyanez a tűz égett a szemében. Hagyd, hogy megoldja. A fiú még nem nyúlt a pálcája után, és a hölgy sem.

Rabastan odafordult és fejet hajtott üknagyapja, Haakon előtt. A varázsló általában tudta, mit beszél, s jó volt látni, hogy a folyosón függő portré ismét eleven. Valaki megbűvölhette.

Rodolphus mindkét beszélgetésre odafigyelt. Hermione most tárgyakat dobált a fiú felé. Egy párna kevésbé tévesztett irányt, mint az utána küldött tintatartó. Rodolphus egy intéssel megakadályozta, hogy a tinta kárt tegyen a könyvekben vagy a jelenetet szemlélő portrékban; a párna azonban pont arcon találta Harryt.

– Tehetek egy javaslatot? – kérdezte Haakon, majd töltött magának egy pohár bort.

– Igen Sir, természetesen.

– Ha kicsit is hasonlít a mi feleségünkre, ne bosszantsátok fel túl gyakran. Az eredmény nem lesz túl élvezetes – nevetett fel a jóképű férfi. Szürke szemeiben derű csillant, amikor Hermione egy nem túl elegáns megjegyzést tett vendégére. – Ó, jobb, ha bementek és megfékezitek, különben még megöli a fiút. Épp most jegyezte meg, hogy sosem gondolt rá lányként.

Rodolphus finoman benyomta az ajtót, elbújva a szobában jelenlévők elől, miközben óvatosan szemlélte az eléje táruló jelenetet. Hermione az asztal közelében állt, szemei csillogtak a visszafojtott könnyektől és úgy reszketett, mint egy viharba került falevél.

– Te ostoba, idióta hülye. Még hogy nem lány! Mégis mit gondoltál, mi vagyok, egy házimanó? – Hermione egy vázát hajított Harry fejének irányába. Rodolphusnak sikerült elkapnia, mielőtt az a falhoz csapódott. Hermione sosem bocsátotta volna meg magának, ha eltör egy Ming vázát.

Haakonhoz ekkor csatlakozott bátyja, Soren. A két férfi ikertestvére lehetett volna a könyvtárban, egy védőbűbáj mögött várakozó fivéreknek.

– Mary Zillahra emlékeztet. Boldog idők – mondta Soren a csetepatét figyelve. Elmosolyodott, amikor a díszpárnákat felváltotta a kerámia. – Azt hiszem, szereti a férfit – tette hozzá.

Valamilyen oknál fogva Rodolphus vére felforrt a gondolatra. Arcvonásait látva Rabastan ugyanezt érezte.

– Úgy értem Mi, hogy a családomnak tekintelek. És nem tudtalak megvédeni, sem Malfoytól, sem Bellatrixtól, amikor megkínzott, sem Rita Vitroltól, még Rontól sem. Az egyetlen embertől, akinek segítenie kellett volna megóvni téged és erre mindkettőnket elárult – Harry hangja elcsuklott. – Nincs… én… a francba, soha semmi sem sikerült. Megbíztam Dumbledoreban és kijátszott minket. Gyűlöltem Pitont és kiderült, igazi hős. Szerettem Ginnyt, de ő a hírnevemet szerette. Bíztam Ronban és ő… – Harry a padlóra roskadt, s arcát tenyerébe temetve zokogásban tört ki. Megsiratta rossz döntéseit, a butaságait, és sírt a fájdalom miatt, amit Hermionénak okozott.

Hermione leeresztette karját, eldobta a párnát és barátja mellé térdelt, szorosan átölelve vállait.

– Még mindig nem mondtad ki, Harry. Nem kértél bocsánatot. Sem tőlem, sem azoktól a boszorkányoktól, akiket amiatt bántott, mert védelmezed. – Hermione hangja elveszetten csengett a szobán eluralkodó csendben. Elveszetten és magányosan.

– Védelmeztem – javította ki Harry –, és nem értettem, Hermione. De most már igen. Azért jöttem, hogy elmondjam, letartóztatták és éppen úton van a börtönbe. A bizonyíték meggyőző volt és húsz évet kapott. Ki kellett vinniük a Minisztériumból, mielőtt Molly rátehette volna a kezét. Azonnali kasztrálással fenyegette.

Harry kitárta karjait és Hermione hozzábújt; a fiú a haját simogatta és a fülébe suttogott: – Úgy sajnálom, Hermione. Nem őt választottam, csak nem tudtam szembenézni a gondolattal, hogy ilyen szörnyűséget tenne. Soha többet nem fogok kételkedni benned, Hermione. Hol siklott minden így félre?

– Miss Granger, nincs szüksége segítségre? – kérdezte Rodolphus.

Csak ekkor vették észre, hogy közönségük van. Hermione felegyenesedett, megszüntetve ezzel a kapcsolatot Harry vállával.

– Rodolphus, Rabastan, találkoztatok már a barátommal, Harry Potterrel? Azért jött, hogy elmondja, biztonságban visszatérhetek a Grimmauld térre elvégezni a kutatásaimat. – Hermione szipogott, majd Harryre mosolygott, mikor az egy zsebkendőt nyújtott felé.

– Sirius mindig azt mondta, legyen nálam egy; mondván, nagy sikere volt vele a hölgyek körében – mondta, megnevettetve a lányt.

A Lestrange fivérek végigfuttatták tekintetüket a szobában szétszóródott romokon, majd megállapodtak a nőn, aki még mindig a barátja karjai között állt.

– Lehetséges, hogy hallottuk a beszélgetés egy kis részét. A Ming váza biztonságban van a hallban, Hermione. Mr. Potter – tette hozzá üdvözlésképpen Rodolphus, s pálcáját visszatette helyére. Rabastan csak figyelt azokkal a szürke, sejtelmes szemeivel. Nem tetszett neki, ahogy a másik férfi átkarolja az ő Hermionéjukat, és különösképpen nem tetszett a boszorkányukon nyugvó bizalmas érintés.

– Rab – figyelmeztette Dolph, s az öccse kinyújtott kezében lévő pálcára szegezte tekintetét. Rabastan mindenféle bájt mellőzve helyezte el azt tokjában.

– Mi a faszt keresnek ezek itt? – üvöltötte Harry, egyenesen Hermione fülébe.

– Ennyit a bizalomról, Harry. Harry! – kiáltotta Hermione, mielőtt ellökte magától a fiatal varázslót. – Azért vannak itt, mert itt élnek. Ez az ő házuk és próbálnak segíteni nekem a kutatásban. Most, amennyiben csak itt állsz és ordítasz velem, távozhatsz. Dolgom van. – Hermione gyilkos pillantást lövellt a Világ úgynevezett Megmentője felé, majd felcaplatott a galéria lépcsőjén. – Esküszöm, hogyha nem tettem volna esküt a védelmére, néha úgy megátkoznám!

Hermione folytatta szónoklatát és dühöngését a lépcső tetején. Különféle köteteket emelt le a polcról és reptetett egy pálcaintéssel a lenti asztalra. – Megígértem, hogy vigyázok rád, Harry. Megígértem. És veled ellentétben, én állom a szavamat! – dobott át a korláton egy nehéz kötetet, mire Harry reflexszerűen behúzta nyakát. A könyv a fejétől nem messze szállt tova.

– Nem tudom, hogy a családjában hogy volt, Mr. Potter, de az enyémben nem szoktunk megbántani egy olyan boszorkányt, akinek az életünkkel tartozunk. Ha jól értettem abból, ami elhangzott, Ön sok mindennel tartozik neki és mégsem érzi alkalmasnak a bizalmára – nézett le Rodolphus az alacsonyabb férfira. – Rab, menj fel és nézd meg, tudnál-e valamiben segíteni a boszorkányunknak – utasította.

– Mit tud maga a vele való törődésről? A felesége megkínozta! És íme, itt élnek, a védelme alatt. Azok a varázslók, akik a Szent Mungóba juttatták Longbottomékat. Tényleg látom, mennyire könyörületes – robbant ki Harryből, mintha csak Ron mondta volna.

– Harry, amennyiben szándékodban áll vitatkozni a vendégeimmel, távozhatsz. Malfoy-jal is megpróbáltad, ha jól emlékszem, és Perselusszal is. Ez az utolsó eset. Dönts, és aztán el is mehetsz, hogyha nem engem választasz. Csak emlékezz arra, hogy többet nem látunk itt szívesen! – kiáltotta Hermione a szoba felsőbb részéből.

Harry nyelt egyet. Mikor Hermione legutóbb ilyen dühös volt, Malfoyt orrba vágták.

– Nem úgy értettem, Hermione, kérlek, gyere le és beszéljük meg. Légyszíves? – hízelgett Harry.

Hermione óvatosan nézett a fiúra, akit utoljára Piton szemlélt meg ily módon. Hermione nem volt legilimentor, de megvolt a maga módszere a hazugság felismerésére. – Adnál nekem még egy esélyt, kérlek?– könyörgött.

Hermione majdhogynem beletörődően bólintott.

Harry mély levegőt vett, feljebb tolta szemüvegét és idegesen beletúrt hajába. A felbosszantott Hermionénál félelmetesebb jelenséggel még nem találkozott, és ezúttal két ismert halálfaló támogatta.

– Hermione, elnézést, amiért nem hittem neked Ronnal kapcsolatban: igazad volt – ismét – és én nagyot, nagyon nagyot tévedtem. Azért jöttem, hogy elmondjam, letartóztatták és börtönbe vitték. A könyvtár biztonságos, bármikor a rendelkezésedre áll, és mielőtt bármit mondanál, már intézkedtem, hogy felvehessem a kapcsolatot a bántalmazott boszorkányokkal és bocsánatot tudjak tőlük kérni. És nem, nem más indokból hagytalak téged utolsónak, minthogy értesüljek mindenről, mielőtt találkozunk. Emlékszem, mi volt a véleményed a befejezetlen házi feladatokról – nézett fel a lányra kócos hajával Harry, kegyelmet remélve. Túl sok mindenen mentek keresztül ahhoz, hogy ennyiben maradjanak.

Hermione elmosolyodott: – Még nem nyertél bocsánatot – mondta.

– Nem is vártam. Tudom, el fog tartani egy ideig, ‘Mione, de képes vagy megadni nekem azt az időt? – kérte.

– Persze, te seggfej. Megadom, de ez az utolsó eset, Harry. Nincs erőm még egyszer végigcsinálni – indult el a lépcsőn lefelé.

– Tudom, Mi. Tudom. És még jó, hogy megbocsájtottál, mert Luna közölte, amennyiben nem kérek bocsánatot, kivizsgál, hogy nincsenek-e rajtam furmászok vagy valami hasonlók – mosolyodott el óvatosan Harry, figyelve, vajon Hermione egyetért-e vele. – Szóval elmondod, mi folyik itt? Összeköltözöl két varázslóval és Vitrol nem is tudja?

Rodolphus előrelépett: – És jobb, ha nem is szerez róla tudomást, Mr. Potter – mondta fenyegetően.

– Minden rendben, Rodolphus. Harry egy szót sem fog szólni. Csak ugrat. Igen rosszul csinálja, de csak ugratás az egész – biztosította Hermione az idősebb testvért. A két varázsló felé fordította tekintetét, és csak ekkor tűnt fel neki a rumli. – Hoppá. Ez mind én voltam?

– Jól csináltad, Hermione. Egyetlen könyv sem sérült meg, és csak a párnák találtak el – nevetett Harry a boszorkány arcán elterülő kifejezésen. A lány láthatóan elszégyellte magát.

– Hölgyem, amennyiben biztonságban van, a fivéremmel kimentenénk magunkat. A Gringotts kérte, hogy látogassunk el.

– Tökéletesen biztonságban vagyok, Rodolphus, köszönöm. Vacsorán találkozunk? – kérdezte Hermione a két sötét varázslót, mielőtt távoztak volna.

– Igen. Szpudli már tudja. – Rabastan kissé meghajolt távozás előtt. Rodolphus még egyszer ránézett a boszorkányra, mielőtt elsétált. Eléggé nyugodtnak tűnt, azonban mosolyognia kellett, mikor látta, a lány ellenőrzi a combjára erősített pálcáját. A Megmentő talán még sem volt annyira biztonságban, mint remélte. Ravasz vigyorral az arcán dehoppanált a bankba. Rabastan vetett egy önelégült mosolyt Haakon és Soren portréja felé. Úgy tűnt, két üknagyapja figyelemmel kíséri a szobában zajló jelenetet. Biztosan távozhatott.

Záró megjegyzések:
Ígérem, a folytatás hamarabb érkezik :) A véleményért nem harapok!
Hölgyek és urak by Laurena
Szerző megjegyzései:
Hoppá, belehúztam :) Az új fejezetben Hermione meglátogatja a Fonó soron élő barátait és kisegíti a Lestrange fivéreket. Hosszabb, eseménydúsabb fejezet!
6. Fejezet: Hölgyek és urak

Hermione még egyszer ellenőrizte sminkjét a tükörben, mielőtt megpróbálta feltenni nyakláncát és felhúzni cipőjét, mindezt egyszerre. Az ötlet hamvában holt. Lábát félig a magassarkúba gyömöszölve, karjaival nyaka körül úgy festett, mint egy szabadulóművész. Így indult le segítséget keresve a lépcsőn.

– Szolgálatára lehetek, Miss Granger? – kérdezte Rabastan a rajzszobából kilépve, jól szórakozva az eléje táruló látványon.

– Ez a holmi egyszerűen nem akar bekapcsolódni és már így is késésben vagyok – szólt Hermione bosszúsan, mikor végre sikerült összekapcsolnia a bokája körül cipőjének pántját. Rabastan előre lépett, s hosszú ujjaival az egyszerű gyöngylánc kapcsolója után nyúlt, amelyet Hermione egy kézzel próbált összecsatolni.

– Engedelmével – mondta a haját nyakáról félresöpörve. Hermione megborzongott, mikor megérezte a férfi leheletét csupasz bőrén. Úgy látszik, olyan idegeket stimulált, amelyek egyszerre érzékeltek forróságot és hűvösséget. A férfi egyszerre volt tűz és jég. A gyöngysort Hermione torkára erősítette – ugyanazt a kapcsot üde könnyedséggel használta –, majd végezetül rálehelt a lány nyakára. – Kész is, bár nem érzem kellően biztonságosnak, hogy egy boszorkány két egyedülálló varázslóval induljon vacsorázni– mondta hátralépve, hogy megcsodálhassa az előtte álló boszorkányt. Az egyszerű esésű, padlizsán színű ruha nem tűnt olyannak, amiben egy hölgy a kedvesével való találkozóra menne, de a dolgok talán megváltoztak az elmúlt húsz-harminc évben. Hermione kevés sminket viselt, és még kevesebb parfümöt. Nem érzett mást, csak a nő illatát – másfelől viszont, az egyik vendéglátója vérfarkas. Talán nem kedveli az erős illatokat. Ahogy egy bájitalmester sem.

– Egy egyedülálló és két nagyon nem egyedülálló varázsló, és az egy szingli közülük szereti, ha esti mesét olvasnak neki, szóval nem nevezném potenciális veszélyforrásnak. Rendben leszek, Mr Lestrange, de köszönöm a segítséget és a törődést.

Hermione felkapott egy Hamleys feliratos, nagy papírtasakot és a kandalló irányába indult.

– Fonó sor – artikulálta finoman, majd a zöld lángok elnyelték alakját. Ezzel magára hagyva a vöröses arany tűzbe bámuló Rabastant.



*



Teddy azonnal Hermionéhoz szaladt, miközben haja színe vadul váltakozott a pink, zöld és kék árnyalatok között. Mindig ez történt, amikor izgatott volt. Hermione leguggolt hozzá, hogy szorosan magához ölelhesse.

– Jó estét, Hermione – mondta Perselus, mikor a forgószelet követve belépett a szobába.

– Helló, Perselus. Máris jövök – puszilta meg Hermione a kisfiú feje búbját, mielőtt elengedte.

– Apu, apu, Hermy itt van! Hermy itt van! – kiabálta Teddy, majd az apját keresve körberohant a házban.

Remus, mikor kilépett az ajtón, átvetette vállán a konyharuhát. Gyöngéden arcon csókolta Hermionét, s felsegítette a padlóról. Perselus először a táskájától szabadította meg, majd lesegítette róla kendőjét és megcsókolta arcának másik oldalát. Teddy körülöttük táncolt. Hermione kuncogva biccentett Perselus felé, aki átnyújtotta a táskát.

– Köszönjük, Hermione – mondták kórusban, amikor a lány felfedte a tasak tartalmát.

– Köszönöm, Hermy – visszhangozta Teddy és felkuncogott az apukáinak arckifejezésén. – Tyű, köszi Hermy! Ez a legjobb! – mondta magasba emelve valami összetett műanyagdarabot.

– Megbűvölt, úgyhogy nem fognak szétszóródni a darabok. Mikor Teddy elmegy aludni, újra összeáll majd – mondta Hermione a két férfinak.

– Ez figyelmes. Köszönjük, Hermione. Úgy érzem, az időm nagy részét a különböző játékok darabjainak összegyűjtésével töltöm – mondta Remus, miközben fiát szemlélte, aki a másodpercek törtrésze alatt bontotta darabjaira új játékát.

Perselus a kis metamorfmágus romboló tehetségét látva összeráncolta szemöldökét, majd a kredenchez indult, hogy egy pohár fehérbort töltsön a boszorkánynak. Átnyújtva azt még két pohárral töltött és visszatért társához. Egyet Remusnak adott, majd belekortyolt sajátjába, hogy jelezze, biztonságos. Hermione megpróbálta palástolni mosolyát: Perselus nehezen vetkőzte le régi szokásait.

Teddy már pizsamában volt, bár arcán még fogkrém nyomai látszottak, mikor Hermione elindult felfelé, hogy mesét olvasson neki. A könyv egyike volt a kedvelt és agyonlapozott Dr. Seuss példánynak, amit Hermione ajándékozott a fiúnak. Amint Zöld tojások és sonka történetének végére ért, Teddy már takarója alatt szuszogott. Hermione bedugta a takaró alá a plüss farkast, amely mindenhová a kisfiúval tartott, majd puszit nyomott a homlokára. – Álmodj szépeket, kicsim.

A vacsora, mint mindig, most is fenséges volt. Remus csodálatos szakács volt és Perselus is szeretett kísérletezni. Valójában olyan finom volt, hogy egy pillanatra úgy érezte színültig megtelt. Elkényeztették, s minden falattal egyre falánkabbá vált. A társalgás gyors és határozott mederben folyt. Mindhárman kimagasló intelligenciával rendelkeztek és széles körűen olvasottak. Hermione dőzsölt a szabadság érzésében, hogy nyíltan beszélhet ötleteiről.

– Hermione, elárulnád nekem végre, hogy megy a dolog a két veled élő férfival? – tette fel Remus a kérdést, amelyre már az este kezdetétől fogva választ akart kapni.

– Legtöbbször elkerülnek, de amikor keresztezzük egymás útját, nagyon udvariasak és segítőkészek. Luna azt mondta, az elkövetkezendő hónapban még tartózkodniuk kell a varázslástól. Amilyen állapotban voltak, amikor kikerültek Azkabanból…

– És te megsajnáltad őket – állapította meg Perselus. – Ők nem éreztek volna ily mértékben együtt veled, ha téged börtönöznek be, Hermione – jegyezte meg csípősen.

– Tisztában vagyok vele, Perselus. Nem értük teszem, hanem magamért. Nem tudnék együtt élni magammal, hogyha ott hagyom őket. Különben is, többé nem jelent majd problémát – turkálta meg ételét, miközben a robbanásra várt.

– Miért is nem? – kérdezte Perselus, a legrosszabbtól tartva. Első kézből tapasztalta már, milyen indulattal rendelkezik a boszorkány.

– Hermione? Mit tettél? – Remus régóta ismerte ezt a nézést. Valakire nézve bajt jelentett.

– Tudtátok, hogy a Varázslónőknek jogában áll felszólítani a Mágiaügyi Minisztert, hogy oldjon meg egy kellemetlenséget és annak meg is kell tennie azt? – vigyorgott gonoszul Hermione.

– Szóval, pontosan mibe kényszerítetted bele Kingsley-t? – Remusnak tudnia kellett.

– Nem mondanám, hogy belekényszerítettem – biggyesztette le ajkát Hermione, kiérdemelve Perselus rosszallását.

Remus felhorkant. – Én azt mondanám. Mit kell tennie?

– Eljárást kell indítania a börtönigazgató ellen, jobb őröket kell alkalmaznia és meg kell szabadulnia a dementoroktól. Máshol kell majd vadászniuk. Ja, meg időt és pénzt kell költenie a rabok rehabilitációjának kutatására – vigyorgott Hermione. – Valamint rávettem, hogy átlapozza a vérfarkas törvényt – mondta Remusra mosolyogva. – A Napforduló jogszabály értelmében minden bejegyzett vérfarkast, aki szedi a bájitalt, amelyet természetesen egy ismert és megbecsült bájitalmester készít, munkára alkalmasnak találnak. A roxforti tanítást is indítványozták – mosolyodott el csintalanul Hermione.

Remus szótlanul bámulta a lányt. – Úgy érted, lehet munkám? Visszamehetek tanítani? – már a gondolat is ámulatba ejtette.

– Miért akarnál visszamenni? Hogy azokat a bárgyú tökfejeket taníthasd? – kérdezte Perselus, de a hangja gyöngéd volt, mindenféle éles felhangtól mentes. Tudta, Remus menyire élvezte a tanítást; ahogy ő maga is.

– Igen, élvezném és ez azt jelentené, hogy a Roxfortban veled lakhatnék.

– Merlinre, már sosem szabadulok meg tőled? – jelentette ki Perselus gúnyosan fintorogva.

Hermione és Remus egymásra vigyorogtak. Perselus sosem mutatta ki az érzéseit nyilvánosan, azonban azok, akik jól ismerték, láthatták, hogy igenis tetszésére van a gondolat. – Legalább lesz egy értelmes tagja a tanári karnak, akivel esténként beszélgethetek.

Hermione elfordította a fejét, amikor a két férfi meghitten megszorította egymás kezét. Sosem fogja megbánni, hogy segített nekik egymásra találni.

– Az a hír járja, hogy Harry meglátogatott – mondta Remus, mikor behozta a csokoládés túrótortát és egy tál tejszínhabot.

– És megalázkodott. Meg akartam átkozni, de a bűbáj feltartóztatott. Dolgokat hajigáltam a fejéhez – válaszolta a lány egy félmosollyal, miközben tortájával babrált. Becsúsztatta a villát szájába és megengedte, hogy egy pillanatra magával ragadja az ízek kavalkádja.

– Ez egy új recept, és tettél hozzá egy kis csilit. Fantasztikus! – dorombolt a lány, amikor az ízek felrobbantak a szájában.

– Valóban. Jó észrevétel, Hermione – dicsérte meg Perselus. – Most, mielőtt Remus a griffendéles kíváncsisága miatt teljesen kezelhetetlenné válna, lennél oly kedves megosztani velünk, mi történt, amikor Mr Potter meglátogatott?

– Amint mondtam, végül is, megalázkodott. Letartóztattatta Ront: nos, eltávolította a védelmet és Ront letartóztatták. Dolgokat dobáltam, kiabáltam és annyira szerettem volna megátkozni.

– De nem tetted – Remus túlságosan is ismerte barátját.

– Dolgokkal dobáltam… – próbált védekezni Hermione.

– Valami el is találta? – kérdezte Remus jól szórakozva.

– Csak a párnák és a vánkosok – vallotta be kelletlenül a boszorkány, szégyellve magát azért, amiért a dolog kicsúszott az irányítása alól.

– Akkor Mr Potter egy nagyon szerencsés fiatalember és meg kellene tanulnia megbecsülni a barátságodat – mondta a kávét szervírozó Perselus.

– Tudom, hogy megint cserben hagyott, Perselus. Nincs szükségem immár az ötödik kioktatásra. Van, amikor gyűlölöm Dumbledoret, hogy belecsalt a Harry védelmére tett eskübe. Utálom őt, és néha Harryt is, amiért nem vette észre, hogy Ron már a kezdetektől manipulálta. De a barátom és szeretem őt. Talán fel kéne hagynom azok szeretésével, akik néha seggfejként viselkednek? Ha így cselekednék, akkor minden egyes találkozásunknál továbbra is csak vitatkoznék Mr Malfoy-jal és Dracoval.

– Ez nem ugyanaz, Hermione. Ő folyamatosan elfordult tőled – mondta Remus lágyan.

– Tudtad, hogy Harrynek nincs emléke olyan emberről, aki a Roxfortba érkezése előtt törődött volna vele, vagy szerette volna? Az egyetlen apaképe a szó szoros értelmében köddé vált. Nem tudja, hogyan legyen jó barát, de tanulja. Csak adj neki egy kis időt. Eljut majd oda.

Perselus érezte, hogy vendégük kezdi kényelmetlenül érezni magát a beszélgetés miatt, így – mivel nem akart megbirkózni egy síró nővel – óvatosan témát váltott. – Jól gondolom, hogy a kutatásod reményeid szerint alakul? – kérdezte, átnyújtva az erős főzetet, amelyet saját kezűleg készített.

– Minden rendben megy. Rájöttem, hogy a kviblik tulajdonképpen rokonságban állnak egymással és mindegyikük anyai ágon, nem pedig apain. A Bulstrode-oknál igen gyakori volt a kviblik születése, persze mind gondosan el volt rejtve, amíg el nem kezdtem mélyebben beleásni magam. Kivétel volt Viola, aki egy Blackhez ment feleségül.

Perselus Remusra pillantott. A Black név puszta említése rossz érzéseket szokott belőle kiváltani, ami mostanra csak egy apró, átsuhanó árnnyá vált.

– Nem tudom, milyen leszármazotti kombináció és DNS okozza a kvibliséget. Amit most tudok, hogy vagy mágiával születsz, vagy anélkül. Napokat töltöttem a Roxfortban a Minisztérium feljegyzései felett; a Beuxbatons is engedélyezte a felvételi dokumentumok vizsgálatát. Nincs “hiányzó” gyermek. Olyan eset van, hogy a gyermek meghalt a tizenegyedik születésnapja előtt, de semmi hír olyanról, aki a listán lett volna, majd hirtelen lekerült. Szóval, bármi is ez, a születés előtt történik. Nem vagyok benne biztos, hogy genetikai mutációval vagy valami egészen mással állunk-e szemben. Viszont rájöttem arra, miért vetél el olyan sok tiszta vérű asszony. Meglepő, de ugyanaz az oka, mint évszázadok óta a mugli nőknél, és létezik egy egyszerű megoldás. Sok boszorkány Rh negatív, a férjük pedig Rh pozitív, ami „újszülöttkori hemolitikus betegséghez” vezet. Egy egyszerű oltás, amelyet a terhesség ideje alatt hathetente kell az anyáknak megkapniuk, megoldja a problémát. Már mondtam Darconak és Astoriának, tesztelték őket és Astoria már meg is kapta az első injekciót.

– Meglep, hogy Lucius és Draco beleegyeztek. Nem jellemző rájuk, hogy megbízzanak valami mugli kuruzslásban vagy, hogy beleoltsanak valamit egy állapotos asszonyba… – képedt el Perselus.

– Bennem megbíztak, legalábbis a kutatásomban. Természetesen, amint sikerült alátámasztanom – kortyolt bele Hermione a kávéjába. – Reméltük, hogy megfigyeled a folyamatot és talán elkészítesz egy bájitalt, ami hasonló hatást ér el. A Szent Mungó gyógyítói sokkal szkeptikusabbak, de a Koson képzettek már ajánlják is az új kismamáknak. A következő Medicinae Postramusban meg is jelenik egy cikk ezzel kapcsolatban.

Perselusra nagy hatással volt, amint hallott. A Medicinae Postramus nagyra becsült orvosi kiadvány a mágikus világban és csak a nagy tudású, elismert kutatóknak engedték a publikálást.

– A nagy hírem pedig, hogy a Mágus Egyesület akkreditált kutatója lettem. Máig senkinek sem mondhattam el, és azt akartam, ti értesüljetek róla elsőként – mosolygott rá két kedvenc emberére.

Remus hátralökte székét és körbeforgatta a lányt a szobában. A Mágus Egyesület a világ elsőrangú kutatóközpontja és csak a legjobbakat vették fel.

– Szép munka, kölyök, szép munka! – nézett rá Remus elragadtatva.

– Igen, gratulálok, Hermione. Hihetetlenül büszke lehetsz magadra – mondta Perselus az elpiruló Hermionénak.

– Büszke vagyok a tanáraimra és a mentoraimra. Büszke, amiért nem hagytam őket cserben – mondta a két varázslónak.

– Sosem tettél ilyet; nem hiszem, hogy most kezdenél bele – mondta Perselus azt kívánva, bárcsak olyan meggyőző tudna lenni, mint párja, de ez nem volt rá jellemző. Hermione mégis érezte; a férfi felismerte a lány szemében és arckifejezésén. – El kéne jönnöd az iskolába, hogy bemutasd a Mágikus Egyesület munkáját. Csak kevesen vannak, akik felfogják az ott zajló cselszövést. Minerva hetekig elviselhetetlen lenne.

– Szeretném, meg kell majd szerveznünk. Be fognak engedni a könyvtárukba, és hozzáférésem lesz az Alexandria-i nagykönyvtárhoz is. – Hermione semmibe vette a Minervával kapcsolatos megjegyzést. Tudta, mindketten szeretik bosszantani a másikat.

– Most már tudjuk az igazságot – incselkedett Remus –, könyvekkel vesztegették meg.

Hermione rájuk vigyorgott, mielőtt beavatta őket a részletekbe.



*



Késő volt, mire végül hazahoppanált a Lestrange birtokra, azonban Szpudli égve hagyta számára az üveglámpában lévő gyertyákat. Az aranyló fény megtöltötte az előcsarnokot, amely melegséggel és otthonosság érzésével telítette el a szívét.

– Kellemesen töltötte az estét, Miss Granger? – kérdezte Rodolphus, mikor a lány éppen felakasztotta kabátját a lépcső korlátjának pillérére.

– Nagyon, köszönöm. Pompás volt a Perselusnál és Remusnál töltött este. Milyen volt az itthon töltött estéje, Mr Lestrange?

– Kellemes, köszönöm. Rabbal apáink portréival társalogtunk. Öröm volt újra látni őket. Túl sok év telt el.

Hermione elmosolyodott a férfi őszinteségén. Az igazat megvallva azonban cseppet elbátortalanította. Már hozzá volt szokva Perselus Piton és Draco Malfoy mardekáros jelleméhez. – Csak az apja portréival? Hol van az édesanyjuké? – kérdezte, majd rájött, mit is kérdezett.

– Bella, amint ideköltözött elrendelte az összes ősanya képének elégetését. Gyűlölte, hogy tanácsokat osztogatnak neki, hogyan vezesse a háztartást. Ez volt az egyetlen látogatása az együtt töltött évek alatt – válaszolta neki Rodolphus.

Hermione tudta, hogy gyerekesen reagál: – Mindet elégette? És sosem lakott itt?

– Így van, Miss Granger – figyelte Rodolphus a mugliszületésű boszorkány arcát, amikor az feldolgozta a kapott információkat.

– Hermione – javította ki szórakozottan –, mégiscsak egy fedél alatt élünk – tette még hozzá mosolyogva.

– Ebben az esetben, Hermione, a családom és a közeli barátaim Dolphnak hívnak.

Kiszámított lépés volt, hogy nem láthatta a könyvtár ajtaját kinyitó Rodolphus arcát. Alátámasztotta volna a mardekárosokkal kapcsolatos feltételezéseit.

Rabastan éppen italt töltött magának, amikor beléptek a szobába. Feléjük emelte a kancsót. Dolph bólintott, de Hermione megrázta a fejét. – Három pohár bort ittam a vacsora mellé, és ez a limit, hacsak nem akarják, hogy az asztalon táncoljak.

– Igazán érdekes lenne, de inkább ne ezeken a magas sarkakon – mondta Dolph rezzenéstelen arccal.

Hermione nevetésben tört ki. Mindig meglepte, hogy a mágiája milyen komfortosan érzi magát a két varázsló társaságában. Nem mintha bárkinek bevallaná, és senkinek sem fáj, hogy a férfinak cudar humorérzéke van. – Szpudli – kiáltotta. A kis manó pukkanva érkezett.

– Kérhetnék egy… – a manó ránézett és Hermione vállat vont. – Szpudli, hozz egy csésze teát! – Azért még elsuttogott a manó távozása után egy “kérlek”-et.

Rabastan még egy széket húzott a tűz elé, majd mellétett egy kis asztalt. Éppen kipárnázta, amikor Dolph odavezette Hermionét a székhez és Szpudli is visszatért a teával.

Hermione visszanyelt egy “köszönömöt”, ami majdnem kicsúszott. – Még valami, úrnőm? – kérdezte Szpudli és az asztalra helyezte a tálcát.

Rabastan elvigyorodott. – Nem tudom, mit tett Szpudlival, Miss Granger, de udvariasabb Önnel, mint bárkivel, akivel eddig láttam azóta, hogy anyám utoljára rótta ezeket a szobákat.

Hermione felnézett a hihetetlenül jóképű férfira, hogy lássa, csak ugratja-e, de egyértelmű volt, hogy nem.

– Kérem, szólítson Hermionénak – kérte –, és nem tettem semmit, amennyire tudom. Azóta ilyen segítőkész, hogy megérkeztem.

– A barátaim pedig Rabnak szólítanak – ajánlotta fel keresztnevének használatát Rabastan.

A manó a dicséret hallatán elpirult. – Úrnő az igaz úrnője a birtoknak – mondta, mielőtt eltűnt.

– Akkor ez megmagyarázza – jelentette ki Dolph. – Sosem kedvelte Bellatrixot. – Hermione összerezzenését látva arca megrándult. Nem kellett volna volt feleségének teljes nevét használnia.

– Elnézést, Hermione. Nem kellett volna… – kezdte, de a lány közbevágott.

– A feleséged volt és szeretted. Nem kéne ilyen érzékenynek lennem.

– Sosem szerettem, elrendezett házasság volt. Igazából Andromedát kellet volna elvennem, de ő megszökött Tonksszal. Bella sosem akarta, ahogy igazán én sem. Mindannyiunk számára nehéz időszak volt.

– Hogy halad a kutatásod, Hermione? – kérdezte Rabastan udvariasan, hogy a boszorkány számára érdekes témára terelje a szót.

– Nagyon jól. Holnap elmegyek a Grimmauld térre – húzta össze orrát a gondolatra.

– Nem szeretnél odamenni? Mr Potter biztosan el tudná hozni a szükséges könyveket, hogyha túl kényelmetlen számodra.

– Nem erről van szó, hanem Mrs Black portréjáról. Mindig kiabál velem és mindig olyan sok időbe telik leakasztani vagy letakarni.

– Csak emlékeztesd, hogy Varázslónő vagy és létezik egy varázslat a portrék elhallgattatására.

Hermione szeme felcsillant. – Valóban?

Dolph felnevetett a lány arckifejezése láttán. – Szpudli – kiáltott. – Keresd meg a családi bűbájok könyvét, amelyet anyám állított össze, majd add át Miss Grangernek.

A manó megrántotta hatalmas fülét és gyorsan felszaladt a galériára. – Én elrejteni a szobában, uram. Hogy távol tartani őtőle. – Eltűnt a polcok között, majd egy bőrkötéses könyvvel a kezében tért vissza. Kis meghajlás kíséretében nyújtotta át Hermionénak.

– Köszönöm, Szpudli! – A manó szigorúan nézett rá a viselkedése miatt és Dolph ismét nevetett, amikor a lány igen bájosan elpirult.

– Szpudli, elrejtettél még mást is ott fent? – kérdezte Hermione, emlékezve még Szipor családi ereklyékkel kapcsolatos gyűjtögetési rögeszméjére. Nem akarta megvádolni a manót, de azt sem szerette volna, hogy a házból értékek tűnjenek el.

Szpudli lehorgasztotta fejét és megpróbálta elkerülni Hermione tekintetét. Feltűnően nem akart válaszolni a kérdésre.

– Szpudli, mid van még ott fent? – követelt választ Dolph.

– Képek, uram, minden kép. – A manó még mindig nem akart felnézni.

– Szpudli, elégetted a portrékat, amikor megparancsolták? – kérdezte Hermione.

– Nem parancsolták, úrnőm, mondták szabadulni meg tőle, égetni el vagy valami, így én eltenni őket a fenti szobába – mutatott a szoba irányába, amit az imént hagyott el. – Rosszul én tenni? – Szpudli most először tűnt aggódónak.

– Nem, Szpudli, jól tetted – térdelt le Hermione és megölelte a kis manót.

– Ő sosem lenni itt úrnő, manók tudni, ki úrnő, Miss Hermione úrnő most és mindig – mondta Szpudli, miközben megveregette a lány vállát.

Hermione örömmel, bár kissé összezavarodva nézett a manó válaszát követően. – Szpudli, tudom, hogy fáradt vagyok, de azt akarod mondani, hogy a manók tudják, ki a megfelelő úrnője a háznak? Megérzed, kinek kellene itt élnie?

– Így van, úrnőm. Te itt van – válaszolt eltűnése előtt a manó.

Hermione megrázta fejét. Ezen még el kell gondolkodnia. A burkolt célzás elég erőteljes volt. A két férfira nézett: mindketten őt tanulmányozták. Úgy érezte magát, mint egy fényszóróba ért nyúl. – Menjünk, hátha megtaláljuk az édesanyátokat – javasolta, majd a lépcsőhöz érve lerúgta cipőit és elindult felfelé.

Rodolphus ment fel elsőként és felajánlotta kezét támasztékként. Rabastan elvigyorodott, és hagyta, hadd játssza bátyja a nemes varázslót; így most ő részesült Miss Granger fenekének fenséges látványában, ahogy a lány a lépcsőn felfelé lépdelt előtte. Az ajtót betolva eléjük tárult a Szpudli és a többi manó által Bellatrix dühétől megmentett és felhalmozott tárgyak rengetege. A falon közel száz női portré függött. Egyeseket hálószobában, másokat fogadószobában, de legtöbbjüket alvás közben ábrázolták. Hermione hátralépett és teret adott a férfiaknak, hogy rendesen körülnézhessenek.

Rabastan volt, aki megtalálta a keresett portrét. – Itt van – mondta lágyan, finoman végigsimítva a képen.

– Anyám? – szólította meg Dolph, de a nő olyan mozdulatlannak tűnt, mint egy mugli festmény.

Hermione még egyszer szétnézett a szobában. Érezte a mágia jelenlétét. Mintha bezárták, visszafojtották volna, akárcsak a védőbűbájoknál. Hát persze! A manók megóvták a képek tartalmát. Előhúzta pálcáját és összetett jelek sorozatát kezdte a levegőbe rajzolni. Egy pillanatra felvillantak, mielőtt nyugodtan keringeni kezdtek a szoba körül, akár egy csapat madár. A jelek ki-be sodródtak a láthatóvá varázsolt védőbűbáj falain, s fénymintákként ragyogtak. Ahogy a szobában lépdelt, mindegyiket átrajzolta és ezáltal feloldotta őket. A mögülük érkező hangfoszlányok figyelmeztették a történtekre a két a varázslót. Ámulattal nézték, ahogy a szemük láttára válik semmissé a manóvarázslat. Amint a portrék mozgásba lendültek, átsuhantak a többi képkeretbe: anyósok ölelték magukhoz zokogva menyeiket. Túl sokáig éltek elválasztva. Az utolsó védőbűbáj eltávolításával megszűnt a szobát elrejtő varázslat is; amint semmivé foszlott, meghallották az izgatott Lestrange férfiak hangját, akik azért érkeztek, hogy végre magukhoz öleljék feleségeiket. Kettesével történt a találkozás. Hermione érezte, ahogy a triádok látványára könnyek gyűlnek szemében. Paolo és Dante a megszokott könnyedséggel zárták karjukba az ő drága Sophiájukat.

– Azt hittük, elégtél – hallotta még utoljára Hermione, mikor elhagyta a szobát. Nem volt családtag és bizonyosan nem volt rá szükség.

A lépcsőt elérve eluralkodott rajta a fáradtság érzése. Nehezebb volt a portrék körüli védővarázslatok eltávolítása, mint gondolta. Rabastan volt, aki a karjába kapta és elindult vele a szobájába.

– Rab, tegyél le. Tudok járni, hisz tudod – mondta, de talán meggyőzőbben hatott volna, ha szavai közt nem ásít fel.

– Tisztában vagyok vele, hogy normális körülmények között képes vagy járni, Hermione – mondta, kihasználva a lány keresztnevének használatára kapott engedélyt –, de most szüntettél meg egy manó varázslatot. Ezek után bárkinek megengedett a fáradtság érzése. Most hagyd abba a küzdelmet, vagy mindketten leesünk a lépcsőn.

Hermione mondani akart valamit, de a fáradtság győzött. Nem volt az a fajta nő, akit jóképű férfiak hordoznak a karjaikban, talán csak az álmaiban. A könyvtárban, nem pedig a tornateremben eltöltött rengeteg óra kerekdedebbé formálta alakját. Bizonyára nem volt könnyű végigcipelni a házon. Már aludt, amikor Rabastan lefektette az ágyára és odahívott egy manót.

Az ajtót behúzva elcsendesítette a szobát; szükség lesz rá, figyelembe véve a birtokon eluralkodó ünneplés hangjait. Még egyszer visszapillantva a boszorkány szobájára, elindult, hogy megkeresse bátyját. Talán egy jó konyak elnyomja a mellkasában keletkezett forróságot.


– Szerinted felfogta, milyen hatalmas erőt használt fel a kis bemutatóra? – kérdezte testvérétől Dolph.

– Nem, nem fogta fel. Ő lehet az elmúlt ötszáz év egyik legtisztább vérű boszorkánya.

– Tudom, és elhatároztam, hogy a miénk lesz – nézett mélyen a tűzbe Dolph. – A miénk lesz.

A fivérek csendben ültek. Élvezték italukat, s az életükben új szerepet betöltő boszorkányon elmélkedtek. Egy élvezetes sikoly hívta fel figyelmüket a falon függő portrékra. Haakon és Soren egy nőt fogtak közre. A fivérek egymást követve vették birtokba száját, kezükkel felfedezték a részben ruha által takart testet, miközben a nő próbálta megszabadítani őket talárjuktól.

– Végszóra – vigyorgott Rab. – Felmegyek a saját, magányos ágyamba és kizárom a hangokat. Azt hiszem, ez az egyetlen módja, hogy alhassunk ma éjjel. – Nem akarta apját vagy papáját félmeztelenül, az anyja társaságát élvezve látni.

Dolph körbenézett a szobában, ám egyik portré sem figyelt rájuk. – Egyetértek – mondta. – Holnap megkérjük a manókat, hogy helyezzék át a hölgyek képeit – egy másik sikoly és nyögés hangzott –, vagy holnapután, amikor ismét kiérdemeljük figyelmüket.

A fivérek nevetve mentek fel a lépcsőn saját szobáikba, amelyek Hermione egy-egy oldalán helyezkedtek el.

Meglepetések by Laurena
Szerző megjegyzései:
Folytatódik az információáramlás: triádok, tisztavérű családok, ... És egy nagy meglepetés vár Hermionéra ;)
7. Fejezet: Meglepetések

Hermione nem akart Hop-porral érkezni a Grimmauld térre. Csábította a gondolat, de nem, mégsem akaródzott megtenni. Helyette a kertbe rejtett, nyilvános hoppanálási pontot használta. Ellenőrizte, hogy sem varázsló, sem mugli nincs a közelben, majd elsuttogta a szavakat, amelyek elhangzását követően megjelent a ház:

– Harry Potter a Grimmauld tér 12-es szám alatt lakik – elmosolyodott, amikor a szomszéd házak közül előkúszott az épület. Hermione, a fogadtatása miatt aggódva, még a szokásosnál is lassabban lépdelt fel a lépcsőfokokon. Amint felért a tetejére, kicsapódott az ajtó és egy igen boldog Luna zárta a karjaiba.

– Gyere be, gyere be, annyi mindent kell elmondanunk! – Luna alig vett levegőt a szavai között, miközben a zavart Hermionét bevezette Mrs Black portréja mellett a könyvtárba. Harry ült az egyik karosszékben, s arcán széles vigyor látszódott, mintha csak megnyerte volna a mugli lottót.

– Mi! – kiáltotta felpattanva és heves puszik között megölelte. – Nem tudom, hogy csináltad, de örökké szeretni foglak – mondta Harry a még inkább összezavarodott boszorkánynak.

– Harry, még nem magyaráztad el Hermionénak, aki úgy néz ki, mintha ligert*, vagy valami hasonló mágikus lényt látott volna – mondta Luna behozva és letéve a teás tálcát.

Hermione már nyitotta a száját, hogy kijavítsa a boszorkányt. A ligerek igenis valóságosak… de legalább olyan gyorsan be is csukta. A megjegyzései ma nagy valószínűséggel senkit sem érdekeltek.

– Amit Harry a maga megnyerően ügyetlen módján szeretne megosztani, hogy tudjuk, tegnap sikerült megtörnöd egy Bellatrix Lestrange által kibocsátott átkot – tájékoztatta Luna tárgyilagosan, miközben tejet öntött a kávéscsészéből a teásbögrékbe. Hermione elmosolyodott a látványon. Ez volt az a barátnője, akit ismert és szeretett.

– Nos, igen, megtörtem – honnan tudtátok? – nézett a lány egyikőjükről a másikra.

– Mivel a Minisztériumban is megtört egy átok – mondta Harry hatalmas vigyorral.

A szoba egyik árnyékos sarkából mély hangú kuncogás ütötte meg a fülét. – Helló, kicsim. Úgy tűnik, ismét az adósod lettem – mondta egy számára nagyon kedves és ismerős hang.

– Sirius!!! – sikoltott fel Hermione, mielőtt a Tekergő karjai közé vetette magát. Sirius szorosan magához szorította a boszorkányt, aki lábait is a férfi csípője köré fonta, s emiatt együtt estek hátra a kanapéra. Hermione olyan szorosan ölelte, ahogy csak tudta, miközben szeméből záporoztak a könnyek. – Mindannyiunknak annyira hiányoztál – mondta a sötét hajú férfinak. Kissé visszahúzódva közelebbről is megszemlélte az arcát. – Jól érzed magad? Akarom mondani, ugye, nem a mennyből vagy máshonnan hívtunk elő?

– Semmi ilyesmi, kedvesem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a kedves Bella kuzinommal párbajozok, majd pedig hülyének érzem magam, amiért átestem a fátylon; aztán évekkel később felébredek és egy évet sem öregedtem. Testileg! – hangsúlyozta ki. Hermione mindig mondta, hogy ideje lenne felnőnie. – A sok minisztériumi tag pedig ott lármázik körülöttem, és követelik, hogy áruljam el, hogyan jöttem vissza… Átkozottul semmit nem tudtam nekik mondani. Aztán kiválik Percy Weasley, és elmondja, hogy a háború véget ért, nyertünk és mind hősök vagyunk. A következő pillanatban pedig a Szent Mungó felé tartok egy folyamatosan zokogó Harryvel.

– Hé – érkezett hátulról a felháborodott válasz. – Sikerült meglepjelek, Hermione? Jól csináltam? – csendült Harry hangja, kissé szánalmat keltően, amiért Hermione sajnálni kezdte.

– Igen, jól csináltad, Harry – nyugtatta meg Hermione az idősebb varázsló karjaiból a fiatalabbat. – Nekem is van egy meglepetésem. Felvettek a Mágus Egyesületbe.

Sirius diadalmasan felkiáltott és körbeperdült vele. – Hermione, ez fantasztikus! Annyira büszke vagyok rád, kedvesem. Szép munka! Ezt meg kell ünnepelni!

– De nem velem – mondta Hermione. – A tegnapi nap kicsit fárasztó volt, azután hazamentem és úgy gondoltam, gyorsan eltávolítom a manóbűbájt a portrékról, de még meg kellett… Szóval Bella vélhetően megnémította őket, mielőtt Szpudlinak sikerült elrejtenie a képeket…

– Hmm, Hermione. Ennek így nincs sok értelme és nem értem, mi olyan különleges a Mágus Egyesületben. Még sosem hallottam róla – nézett rájuk kérdő tekintettel Harry. – Ebédeljünk együtt és mindenbe beavathatsz.

– Én nem maradhatok – mondta Luna, majd szorosan megölelte Hermionét. – Gratulálok a Mágus Egyesülethez: anya is tagja volt. Most dolgoznom kell, de később találkozunk. – Nyakára tekert egy zöldeskék sálat, amelyet répa alakú brossal tűzött össze, majd a kandalló felé indult.


Szipor boldogan tette ki az asztalra a hideg húsokból és sajtból álló ebédet. Mellé friss kenyeret tálalt az ebédlőben, ahová Harry úgy esett be, mint egy napok óta éhező ember.

– Úgy fest, mint az a Weasley kölyök, akivel gyakran lógtatok együtt.

A hirtelen eluralkodó csend és a Hermione szemében megjelenő fájdalommal teli pillantás nem kerülte el Sirius figyelmét.

– Kicsim? Mondtam valamit? – szorította meg a lány kezét Sirius.

– Ront letartóztatták – mondta Harry csendesen. – Boszorkányokat bántalmazott, köztük Hermionét is.

– Megölöm! Darabokra tépem, hogy a saját anyja sem ismer majd rá. Az a hülye fasz! – kiáltott fel szikrázó szemekkel Sirius. Sosem hasonlított még úgy tébolyodott unokanővérére, mint ebben a pillanatban.

– Az Azkabanban van, Sirius. Letartóztatták és húsz évet kapott – mondta Harry keresztapjának. – Elzárták. Eltűnt. Ez az ügy felzaklatja Hermionét, Sirius. Nem kéne felzaklatnunk őt. Még egyszer nem, főleg nem ebben a házban.

Hermione megpróbált mosolyogni. Szörnyű érzés volt, de a mosoly láttán Sirius látszólag megnyugodott. Kiabálása azonban ismételten felhergelte anyját.

– Elnézést, Sirius, szeretnéd, hogy elhallgasson? – kérdezte Hermione.

– A vendégem vagy. Mindent kipróbáltunk már – szólt közbe Harry. Hátratolta székét és követte Hermionét a hallba.

Sirius menet közben bólintott. Még mindig a Weasley fiúval kapcsolatos híreket dolgozta fel.

– Jó napot, Mrs Black. Hogy érzi magát? – érdeklődött Hermione udvariasan.

– Nem beszélek holmi mocskos sárvérűekkel! – őrjöngött a portré. – Nincs tekintélye ebben a házban, nem kellene itt lennie és azoknak a vérárulóknak sem!

– Önnek Sárvérű Varázslónő – mondta Hermione határozottan. Előhúzta pálcáját, majd bonyolult mintát rajzolt a levegőbe. – Silenzio il Ritratto – mondta hangosan és Mrs Black hirtelen elhallgatott. Még csak a száját sem tudta kinyitni.

– Varázslónő? Mágus Egyesület? Merlinre, jó sok mindenről maradtam le. Gyerünk vissza az ebédhez és avassatok be – mondta Sirius, s átkarolta Hermione derekát.

Harry még mindig a képet nézte; most először volt csendben. Mire visszaért az ebédlőbe, Siriusnak már sikerült felvidítania Hermionét. – Mi az a Mágus Egyesület? – kérdezte Harry egy sajtot emelve a tányérjára.

– Egy kutatócsoport, ami segít másoknak, megosztja a tudását és fejleszti a varázsvilágot. Nagy megtiszteltetés, hogyha felkérnek, csatlakozz hozzájuk – magyarázta Sirius, mert Hermionénak addigra már tele volt a szája és épp kezdett volna vadul gesztikulálni.

– És mitől ilyen csábító a dolog? – akarta tudni.

– A könyvektől! A világ összes könyvtárához hozzáférnek – mondta nekik mosolyogva Hermione.

– Könyvekkel vesztegettek meg? – röhögött fel Sirius.

– Remus pontosan ugyanezt mondta, amikor vele vacsoráztam. Ennyire nyilvánvaló? – kérdezte a lány.

Sirius ledermedt. – Holdsáp? De hát azt mondták, meghalt. Lupin meghalt a Roxfortban. Benne volt azokban az átkozott újságokban, amiket Weasley-től kaptam.

– Nymphadora Lupin halt meg; Remus Lupin még él és virul. Ő és a fia a Fonó soron élnek – mondta Hermione a döbbent varázslónak.

– Fonó sor? Együtt él Pi-pogy-usszal? – nyújtotta el mondandóját, meglátva Hermione arckifejezését.

– Igen, a Fonó soron él Perselusszal és a fiával, Teddyvel. Boldog, Sirius. Nagyon boldog – hangsúlyozta ki a varázsló számára.

– Mindig is kedvelte őt. Ez volt az egyik oka… őőő, de ez már mind a múlté. Azért szeretném látni: mármint Holdsápot. Tudathatjuk vele, hogy visszatértem? – kérdezte Sirius. – Kérlek?

Hermione felnevetett, s a semmiből, pálca nélkül pergament és pennát idézett meg.

– Varázslónő – vigyorgott Sirius, szemében csintalan mosollyal. – Egy Varázslónőt tudhattam az ágyamban.

Hermione vállon ütötte. – Tizennégy voltam és te a kanapén aludtál. Ha így meséled, elég perverznek hangzik.

Harry nevetett csipkelődésükön, majd Szapphót, a baglyát hívta. A gyönyörű, rőt színű madár a ház baljós felső részéből szállt alá, s megállapodott Harry székének hátán. Lágyan, érdeklődőn huhogott.

– Mi azt szeretné, hogy vidd el az üzenetét a Fonó sorra – simogatta meg a madár puha tollait, miközben visszaemlékezett a napra, amikor Hermione neki ajándékozta.

Hermione felemelt egy nagy szelet csirkehúst. Szapphó hálásan fogadta el. A kis üzenetet a lábához erősítette. – Remusnak, Szapphó – mondta neki. A madár huhogva repült ki a délutáni napfénybe. A hús maradéka a Siriusszal történő pletykálás és beszélgetés közben fogyott el. Sort kerítettek arra is, hogy felvilágosítsák az aktuális hírekről, amelyekről lemaradt. Sirius cseppet sem örült annak, hogy a lány együtt él két halálfalóval.

– Nemcsak a védelmemre tettek esküt, Sirius, hanem arra is, hogy szándékosan nem követnek el ellenem semmit. Még vért is adtak a kutatásomhoz. A vérüket pedig bármikor felhasználhatom ellenük – próbálta elmagyarázni Siriusnak.

– Hadd lássam a saját szememmel, kicsim. Csak hadd lássam a saját szememmel – mondta neki szeretetteljesen Sirius.

– Amikor csak szeretnéd. A Lestrange udvarban lakom, és imádom. Szpudli olyan segítőkész, bár úgy utal rám, mint az igaz úrnőre. Sirius, nincs véletlenül olyan könyved, ami a házimanókról és a gazdáikhoz fűződő kapcsolatról szól? – kérdezte Hermione, miközben egy barackot vett magához a gyümölcsös tálból.

Sirius elborzadva, ám mégis szórakozottan nézett a lányra. – Kicsim, ne viccelődj egy öregemberrel. Áruld el, hogy érzed magad, amikor a közeledben vannak? Nyugodt vagy? Félsz?

Hermione egy percig elgondolkozott, majd elpirult. – Felnőttként. Veled és Remusszal, még Perszelusszal is inkább biztonságban érzem magam, akárcsak apával, mikor még gyerek voltam. Bocsi – rezzent össze Sirius reakciójától –, de ez az igazság. Velük is biztonságban érzem magam, csak másként. Egy részem azt kívánja, hogy Dolph kikezdjen velem.

– És a másik részed? – kérdezte Sirius.

Hermione Harryre nézett; nem akarta felzaklatni, de az igazságot sem akarta elhallgatni előle.

– Nem ítéllek el – mondta Harry, megadásképp emelve maga elé kezét. – Csak tudnom kell, összegyűjtsem-e a csapatot, hogy megvédelmezzek a becsületed – vigyorgott rá –, vagy csak félre kellene állnom, hogy rájuk vethesd magad. Még mindig te vagy a legjobb parti.

Hermione melegséggel telve mosolygott legjobb barátjára. – Rab más. Szeretném a legközelebbi falhoz lökni. Még sosem éreztem így korábban. Helytelen, hogy mindkettejük érdekel?

– Hermione, beszéltél… nem, biztosan nem tennéd. Merlinre, ez az a pillanat, amikor beszélned kell egy nővel. Keressek neked valakit? Talán Andromédát? Ő túlélte, igaz? – kérdezte Sirius, s ujjaival hajába túrt, miközben gondolkodni próbált.

– Bízom benned és Harryben – mondta Hermione nyomatékosan. – Jobban, mint bárki másban. Kivétel talán Remus és Perselus. Egy szót se, Tapmancs! – Ujját figyelmeztetően emelte fel.

– Rendben, oké. Itt jövök, hogy mindent összekuszáljak… Rendben – ismételte Sirius –, minden főbb varázsló családnak megvan a maga - néha nyakatekert - szokása. Mindannyian a hatalomra pályáztak. Mindenki. Potterék, Longbottomék, Malfoyék, a Blackek, a Lestrange-ek, Lovegoodék, mindannyian. Potterék hajlamosak voltak magukhoz vonzani az erőteljes boszorkányokat. Lily csak az egyik volt azon mugliszületésű boszorkányoknak, akik hosszú generáción keresztül házasodtak be a családba. Minden negyedik vagy ötödik nemzedék megtalálta a legjobbat és a vérvonalhoz adta a képességeiket. A Lovegoodok tényleg látnak dolgokat, amiket mások nem. Köztük Luna is, Harry. A leszármazottaik közül rengetegen voltak Látók. A Malfoyok pedig szeretnek a háttérben munkálkodni, olyan Machiavelli-stílusban…

Harry ábrázata zavart volt és kérdően nézett Hermionéra.

– A trón mögött álló hatalom – tátogta Hermione, nem akarva megszakítani Sirius mondandóját.

– A Blackek: pénz és, ismételten, hatalom. Nézd meg azt is, hány Bones lett Mágiaügyi Miniszter, vagy hány Dumbledore a Wizengamot elnöke. Lestrangék a leghatalmasabb boszorkányokkal alkottak triádokat. Egyébként is nagy esély van rá Hermione, hogy két férfit válassz. Olyanokat, akik képesek egyensúlyban tartani az erődet. Egy időben azt hittem, Harry lesz az és… nos, tudod, ő. Remus és jómagam is megtiszteltetve éreznénk magunkat, ha minket kérnél meg. Senki sem becsülne ettől kevesebbre. Serena Lightfoot volt a legutolsó Varázslónő, akiről tudok és ő végül négy férjnél állapodott meg.

– Persze, de egyszerre csak egynél – mondta Hermione. Olvasott a nőről. Amint Minerva elmondta neki a próba eredményét, kutatni kezdett.

Sirius nem válaszolt, csak gonoszul vigyorgott, amivel pirulásra késztette a két fiatalt.

– Tegnap megtaláltam a Lestrange asszonyok portréit. Egy szobában tárolták őket. A manók bűbájt bocsátottak rájuk, hogy ne mozoghassanak.

– Azt hiszem, Bella megátkozta őket, nehogy beleavatkozzanak a dolgaiba. Egyszer eldicsekedett azzal, hogy legyőzte a Lestrange nagyasszonyokat. Ha ezt oldottad fel, akkor ezzel szabadítottál fel engem is.

– Örülök, hogy megtettem – mosolygott Hermione. – Tehát engedélyezik a triádokat?

– Nemhogy engedélyezik, de buzdítanak is. És ne aggódj a két varázsló miatt. Ez az, amire a kezdetektől fogva nevelték őket.

Hermione lassan bólintott, eltöprengve a hallottakon. Időre volt szüksége, hogy feldolgozhassa.

Mielőtt bármi mást kérdezhetett volna, nagy robajjal kivágódott az ajtó. Remus Lupin sietett be rajta, akit a Teddyt cipelő Perselus követett. A szófukar varázsló pálcája segítségével éppen a kormot tisztogatta a kisfiúról.

– Szép napot, Hermione – mondta Perselus, nem törődve a párja irányából érkező fecsegéssel. – A mágia törvényeit meghazudtoló tudásod eredményekén sürgősen igény támadt a jelenlétünkre – mondta megszokott hangján, de Hermione figyelmét nem kerülte el a szemében felbukkanó aggodalom, amikor letette Teddyt, hogy a kisfiú üdvözölhesse keresztapját.

Hermione gyorsan Siriusra nézett. A férfi visszalépett Remustól, amitől a lány úgy érezte, azonnal közbe kell lépnie. Előreszaladt, Perselus karjai közé vetette magát és szorosan magához szorította.

– Miss Gran… – akarta eltolni a lány szorosan ráfonódó karjait.

– Csináld utánam és bízz bennem – suttogta Hermione a fülébe.

– Amikor legutóbb ezt tettem, ennél az átkozott vérfarkasnál kötöttem ki – dörmögte halkan Perselus, de nem neheztelt a lányra. Hermione pimasz mosollyal válaszolt.

Amint Sirius meghallotta Perselus hangját, magasba emelte pálcáját. A célpontot azonban nem látta tisztán. Hermione kiváló golyóállóként védelmezte.

– Kicsim? – mondta lágyan. – Nem adnál nekem tiszta utat? – Hangjában vidámság csendült, s közben pálcáját is leeresztette.

– Nem, nem fogok! – motyogta Perselus nyakába.

– Tapmancs – morogta fenyegetően Remus. Sirius régi barátja felé fordult. Remus szemei fényesen ragyogó, aranyló pontokká váltak.

– Ne fenyegesd a társamat és a kölykömet – mondatta vele a benne rejlő vérfarkas.

Sirius eltette pálcáját, majd Remusra nézett. – Úgy látszik, elég sok mindenről lemaradtam – emelte megadóan maga elé kezeit.

Remus Lupin abbahagyta a morgást és Harry is elengedte keresztfiát. – Hermy néni. Papa azt mondja, a rossz pénz nem vész el. Mi az a rossz pénz?

– Olyan, amit nem költhetsz el a Weasley boltban – mondta Hermione pókerarccal a kisfiúnak. Perselusra nézett, akinek sikerült ártatlan arcot magára öltenie.

– Akkor nem akarok olyat, ugye papa?

Sirius röhögve felvakkantott és előrenyújtotta jobbját: – Sirius Black. Azt hiszem, a kis barnámat már ismered.

Perselus gyanakvóan nézett, míg Hermione szabadjára engedte öreg bájitalmesterét és szigorúan rá nem tekintett.

– Perselus Piton. Azt hiszem, együtt jártunk iskolába – válaszolta Siriusnak.

– Nem sok mindenre emlékszem az iskolából, csak arra, hogy végig egy seggfej voltam.

Hermione mindkét férfira rávigyorgott, majd karjába vette Teddyt. – Megnézzük, találunk-e egy kis kekszet? Szépen játszatok fiúk, vagy közbelépek – figyelmeztette őket és kilépett a szobából.

– Na, ez ijesztő volt – borzongott meg Harry. – Őrülten gonosz tud lenni, ha a bosszúról van szó.

A férfiak egyetértően néztek egymásra, majd visszaültek az asztalhoz. Hermione visszatértekor elégedetten konstatálta, hogy a férfiak végre civilizáltan társalognak.


A nap további része boldogan telt. Órákon át böngészte a Black könyvtár köteteit, miközben Phineas tanácsait követve emelte le a polcról a különböző fontosabb könyveket. Hasznos volt, hogy egy ilyen intelligens portré segítette munkáját. Egyik fülével mindig követte Perselus és Sirius beszélgetésének fonalát, nehogy baj legyen. Mindkettejüket szerette, de nem volt meggyőződve arról, hogy távozása esetén nem ugranának rögtön egymásnak.

Hermione hangosan felsóhajtott, mikor becsukta az éppen kezében lévő könyvet. Tudta, hogy a munkájára kellene koncentrálnia, de majdnem túlcsordult. Elméje mind visszatért arra, amiket az elmúlt napokban hallott. Ő lenne a Lestrange udvar igaz úrnője? Ostobán azt remélte, Szpudli csak megajándékozta a címmel, de tisztában volt vele, hogy ezzel csak az orra előtt lévő tényeket igyekszik tagadni. Bármivel is próbálkozott, Ronnal mindig kellemetlenül érezte magát. Rodolphus és Rabastan azonban feltüzelte. Olyan forró láng égett benne, amelyet nem tudott egykönnyen eloltani.

– Phineas? – fordult a portré felé.

– Igen, gyermekem? – nézett rá a férfi, s letette a kezében lévő könyvet.

– Phineas, amikor igazgató volt, meg kellett őriznie mások titkait, igaz?

– Igaz. Be kell vallanom, bár szeretem a jó pletykát, azért főként mardekáros vagyok. Amennyiben megosztana velem valamit, vagy ki akarna nyomozni bármi szokatlant, tőlem egy lélek sem tudja meg. Ezt szeretné?

Hermione elpirult szándéka nyilvánvalóságán. Bólintott, majd kezébe vett egy pennát és babrálni kezdte.

– Sosem kedveltem a Jóslástant – mondta Hermione. – Mindig is úgy gondoltam, aki ért hozzá, csinálja, viszont a többiek csak az idejüket pazarolják vele. Most mégis úgy érzem, magam váltam egy jóslat részévé, és nem ismerem a szabályokat. Szpudli azt mondja, én vagyok az úrnője. Rodolphus és Rabastan folyamatosan flörtölnek velem és én egyszerűen nem tudom, hogyan kell.

– Nem hiszem, hogy Lavender Brownra számítanak, Hermione. Nem gondolom, hogy Miss Brownt akarnák. Ha jól emlékszem a Lestrange fiúkra, szeretik megválogatni a partnereiket. Tudják, hogy Ön ki és mi.

– Csak olyan jó lenne, ha megoszthatnám mindezt egy nővel. Anya tökéletes, viszont nincs tisztában a varázsvilág szokásaival. Minerva csodálatos, de sosem volt házas és szégyellnék vele ilyesmiről beszélgetni.

– Nincs, mit szégyellnie, Hermione. Mindkettőt kedveli, és akkor? Vallja be magának, hogy korábban is része volt már triádoknak. Potter és az idióta…

Hermione felkacagott a Ronra használt jelző hallatán.

– A Griffendél volt az egyetlen ház, amelyik befogadta. Képtelen lett volna bejutni a Hugrabugba, mivel sosem volt kitartó. A Hollóhát, nos, a klubhelyiségbe sem jutott volna be a kérdések megválaszolása nélkül. A Mardekár pedig élve falta volna fel – tette hozzá a volt igazgató.

Hermione csak remélhette, hogy Phineas képletesen értette a dolgokat. Habár gyanította, hogy mégsem.

– Aztán ott volt Sirius és Remus, majd Remus és Perselus. Miss Granger, kérem gondoljon bele, vajon boldoggá tudná-e tenni egy férj. Ki tudná elégíteni a szükségleteit? Egy mágusnőnek legalább két férfi kell, hogy egyensúlyban tartsa a hatalmát, és maga még erősebb. Erre is gondolnia kell. Lesznek az életében olyan pillanatok, amikor a mágia féktelenül lobban fel. Mindannyiunknak vannak ilyen időszakai. Amikor beteg, vagy amikor gyermeket vár. Listát kellene készítenie, hiszen úgyis szereti a listákat – mondta mosolyogva.

Hermione elgondolkodott a varázsló szavain, továbbra is a pennával játszadozva.

– És senki sem tartana szemérmetlennek, ha azt mondanám, ez az, amit akarok?

– Hermione, kedvesem. A hagyománynak megfelelően, mint Varázslónő, bármelyik tetszőleges férfihoz odasétálhat és IGÉNYT tarthat arra, hogy az ágyába vigye és örömet okozzon. Tehát nem, senki sem kritizálhatja amiatt, hogy egynél több férfival él. A családomhoz hasonló tisztavérűek, a Lestrange-ek, a Malfoyok és azok, akiket hagyományosan neveltek, megtiszteltetésnek vennék. Azonban olyan férfiakat, vagy nőket kell találnia, akik mágiája illik az Önéhez, s akikkel együtt élne és szeretni tudná őket. Amint mondtam, készítsen listát.


Hermione a délután további részét elmélkedéssel töltötte. Valóban kellemesebben érezte magát, ha két varázsló társaságában lehetett. Ezt nem vitatta. A Lestrange férfiak mellett pedig – akik férfiak voltak a javából –, kényeztetve és nőiesnek érezte magát.

– Phineas? – kérdezte úgy egy óra múltán.

– Igen, Hermione? – sietett vissza a Roxfortból, ahol éppen Minervával folytatott érdekfeszítő társalgást.

– Mi a helyzet a korkülönbséggel? Több mint harminc évvel idősebbek nálam.

– Ha jól tudom, Rodolphus 1950-ben, Rabastan 1951-ben született.

– Közel harminc évvel idősebbek – nézett keményen a férfira. Black volt, így nem volt könnyű megfélemlíteni.

– Még csak nem is középkorúak. Amennyiben elkerülik a baleseteket, még legalább száz-százötven évig fognak élni. Inkább amiatt aggódjon, képes lesz-e Ön lépést tartani velük – tette hozzá egy önelégült vigyor kíséretében, amely igencsak emlékeztetett az ük-ük-ükunokájára.

Hermione figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Hogy is mondjam…? Nem vagyok egy tetszetős lány. Ron azt mondta… – gyorsan ráharapott alsó ajkára.

– A Varázsvilág sokkalta jobb hely lenne, ha már születésénél beragasztották volna annak az idiótának a száját. Hermione Granger, amennyiben kedves szavakra vágyik, menjen és beszéljen egy griffendélessel. Házvezető voltam akkor, amikor Haakon és Soren találkozott Mary Zillah-val. Ő is mugliszületésű volt. Egy pillantás elegendő volt ahhoz, hogy tudják, senki mást nem engedhetnek a közelébe. Hollóhátas volt és, amennyiben jól emlékszem, Főmágusnőként végzett a próbán. Amikor kiderült, varázslók kezdtek versengeni a kezéért, de a Lestrange fiúk addigra már teljesen magukba bolondították. Mindig mondták, hogy addig kergették, amíg ők maguk estek csapdába. Ne tegyen semmit, gyermekem. Próbáljon ki és sajátítson el egy kis mardekáros ravaszságot. Ne hajszolja őket. Engedje meg, hogy ők udvaroljanak. Tudja, megteszik, amennyiben Őn is ezt akarja. Amikor készen áll, tudni fogja, mit tegyen.

Hermione bólintott. Ezt megteheti. A semmit. Rájuk hagyja a teperést, és majd kiderül, mi lesz belőle. A gondolatra elmosolyodott. Hogy őszinte legyen magával, a fivérek már el is kezdték a gondoskodást és az udvarlást. Még bőrén érezte Rabastan forró leheletét, aminek emlékébe még most is beleborzongott. A könyveit felemelve indult el a szalon irányába, ahol Sirius még mindig Remust és Perselust szórakoztatta. A szoba irányából érkező vidám nevetéstől melegség öntötte el a szívét.




*Liger: oroszlán és a tigris keveréke; hibrid állat.

Apró lépések by Laurena
Szerző megjegyzései:
Bocsi a sok időért, de Húsvét, miegymás :) Ennek örömére egy kissé borzongatós fejezet ;) Hajrá Fiúk!
8. Fejezet: Apró lépések

Hermione két héten keresztül követte Phineas tanácsait. Élvezettel lubickolt a két erőteljes varázsló figyelmének tengerében. A könyvtár minden nap virágba borult; a jelentős versszakoknál megjelölt kötetek hevertek az asztalon, csakis arra várva, hogy ő elolvassa. Különféle módokon könnyítették meg életét, s be kellett látnia, a dolog igencsak kedvére volt. Hihetetlenül kellemes volt valaki, jobban mondva valakik figyelmének középpontjában lenni. Sosem tapasztalt még hasonlót. Jegyzeteit leengedve hátradőlt foteljében, hogy a vele élő két férfiról merengjen.

Be kellett vallania, még ha csak magának is – bár Luna biztosan egyet értene –, hogy mindketten felszedtek magukra egy kis súlyt, amitől csak még fantasztikusabban festettek. Határozottan az “esetei” voltak: életerősek, jóképűek és jóképűek (ezt muszáj volt megismételnie magában), valamint egy, minden kétséget kizáróan rossz fiús aura lengte körül őket. Mindig is gyengéi voltak az ilyen férfiak: Sirius, Remus… főleg a vérfarkas eluralkodásánál, és Perselus. A mugliszületésű boszorkány nehezen egyeztette össze a Lestrange fivérek háborús cselekményeit azzal, ahogyan most vele viselkedtek. Egy bizonyos idő múltán kénytelen lesz ezzel is foglalkozni, legalábbis azzal, amit saját magán tapasztalt…

Hermione érezte a nap melegét az arcán, miközben rendezni próbálta gondolatait. Egy pillanatra hagyta, hogy elméje szabadon csapongjon a munkájával kapcsolatos gondolatokról az életében komoly szerepet betöltő férfiak irányába. Fantáziája kezdett piszkossá válni: Sirius és Remus, Perselus és Teddy, Harry, Rab és Dolph… elméjét keresztülengedte csapongó gondolatain, különös módon kapcsolva össze a szálakat. Ekkor tudatosult benne, mi történhetett Narcissával és Astoriával. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett az RHD-ben megjelent tanulmánya kapcsán. A Mágus Egyesület felülvizsgálta kutatásait, és kibocsátott egy elismerő jegyzéket. Nagy megtiszteltetés a részükről, tekintve, hogy saját kutatásról van szó. Még fél órát engedélyez magának, aztán visszamegy és folytatja munkáját… csak még fél órát.

Sophia és Mary Zillah integetett neki, amikor elhaladt mellettük a könyvtár felé tartva. A két boszorkány rengeteg időt szánt Hermionéra. Beszélgettek a munkájáról és a Lestrange férfiakhoz fűződő saját kapcsolatukról. Megpróbáltak minél őszintébbek lenni, néha oly mértékben, hogy a mugliszületésű boszorkány arcán gyakran terültek el pironkodó foltok. Segítettek a családfa szerkesztésénél és válaszoltak a különböző tisztavérű családokkal kapcsolatos kérdéseire. Kegyetlenül csipkelődtek vele a csemetéik figyelmességét látva. Sophia tulajdonképpen büszke volt fiai udvarlási szokásaira. Megfelelően csinálták. Elérkezett az ideje, hogy előrébb lépjenek.

Hermione felemelte a pár napja félbehagyott pergamentekercseket, s végigfutott feljegyzésein. Minden ésszerűnek tűnt. El szeretett volna időzni a kvibli születések és a betegségek közötti összefüggések kérdésén: valaminek lennie kellett – mint például a rubeóla és a süketség, vagy a himlő és az oltóanyag esetében. Jó lenne kifejleszteni egy vakcinát. Vajon mi gyengítheti a terhességeket? Vagy talán a terhességek gyakoriságát kellene vizsgálnia: talán valamiféle genetikai mutációról lenne szó? Netán a számok segíthetnek. Újabb kérdést írt fel a pergamenre, amelyen a szüleinél működő Google-n szándékozott utánanézni. Azt kívánta, bár működne az internet a varázsvilágban is. Olvasni kezdte a Kos és Szent Mungó által küldött jelentéseket, s táblázatba kezdte foglalni azon betegségeket, amelyekre a varázslók és boszorkányok hajlamosak lehetnek. Bárcsak hozzájuthatna Molly Weasley véréhez! Fleur és Luna is küldött már mintát, még Minerva is elküldte a tanári kar tagjainak vérét. Minél több érkezik, annál jobb. Hermione sóhajtva helyezkedett el székében és látott hozzá a munkához, remélve, hogy senki sem zavarja majd meg.


Molly Weasley sosem tartotta magát gyávának. Szembenézett a háborúban harcolt gyermekeinek halálával, s azóta is bármivel, ami csak az útjába került. Három hetébe telt, hogy elfogadható időpontban tudjon ellátogatni a Lastrange udvarba. Ron árulása alapjaiban rázta meg az egész családot; még Ginnyt is sikerült oly mértékben elborzasztania, hogy hazatért, s odafigyelt viselkedésére.

Mindamellett, mikor a védőbűbájokon keresztül útjára bocsátotta patrónusát, rájött, ez lesz életének legnehezebb tette és valójában sosem remélte, hogy bebocsáttatást nyer. Gyorsan ellenőrizte a kezében tartott kosarat. Békeajánlatnak szánta: házi készítésű áfonyás muffin – Hermione kedvence. Épp visszahajtotta fedelét, mikor egy házimanó érkezett.

– Mrs Weasley erre jönni, kérem én! – A kis manó átvezette a felvonóhídon, be az udvarba. Molly nem tudta kordában tartani szemeit, miközben követte a lényt. Elérve a bejáratot, a hatalmas ajtók kitárultak, és ahogy keresztüllépett rajtuk, érezte a védőbűbájok apró, csiklandozó érintését.

Mollyt a nagy, napfény járta könyvtárba vezették. – Miss Hermy itt van a könyveivel – tájékoztatta a manó, majd eltűnt.

– Mrs Weasley, mily váratlan meglepetés – hallatszott egy mély hang Molly háta mögül, mire az asszony felugrott, s megfordult.

– Mr Lestrange. Harry mondta, hogy itt lesz – mondta Molly helytelenítően. – Miss Grangerhöz jöttem.

Rodolphus a könyvtár egyik sarka felé mutatott. Hermione épp az asztal fölé hajolt, haját egy penna tartotta kontyba. Ahol elsimított arcából egy tincset, tintapaca foltja maradt. A lány épp egy pergament tanulmányozott, s körülötte olyan táblák álltak, amelyhez hasonlót Molly még sosem látott. Mindegyiken egy aranyvérű család neve állt: Black, Malfoy, Longbottom, Bones, Weasley, Lestrange, Potter… mind ott voltak. Alájuk különböző színekkel számmisztikai egyenleteket írtak, valamint listákat és betűk listáit. Az AGCT ismétlődött folyamatosan. Mollynak fogalma sem volt, mit jelenthet.

– Hermione? – szólította meg Rodolphus, és elégedettséggel töltötte el, hogy Miss Granger keresztnevének használata igencsak zavarba hozza az idősebb asszonyt. Hermione felnézett és rámosolygott. – Vendégünk érkezett – mondta neki Rodolphus. Meghajlással távozott és rögvest öccse keresésére indult. Lovegood gyógyító végre engedélyezte nekik a varázslás használatát. Rab a párbajtéren várt rá. Luna rendszeres látogatója volt az udvarnak; figyelte a Lestrange fivérek javulását, s egy tea mellett meghallgatta Hermione aktuális eredményeit.

– Mrs Weasley – üdvözölte Hermione a pergament leengedve, majd a karjára erősített tokba csúsztatva pálcáját.

Molly hűvösséget érzett a lány üdvözlésében és elszégyellte magát. Nem olyan barátnője volt a fiatal boszorkánynak, amilyennek lennie kellett volna. Harry beszélt vele, amikor az Azkabanba kísérte Ron meglátogatására. Molly Weasley szemeiről felszállt a köd és immár tisztán látott. Ron mindig azt hangoztatta, hogy Hermione és Harry együtt aludtak a menekülés évében. Valóban így történt, de a legártalmatlanabb módon, nehogy megfagyjanak. Ron mindent kifordított és Molly tudta, ő sem segített ennek megakadályozásában.

– Hoztam neked a kedvenc muffinjaidból, és jöttem, hogy bocsánatodat kérjem a fiam viselkedése miatt. – Az eluralkodó érzelmektől elsírta magát. – A fiam, az én Ronom, ilyen borzalmas, iszonyatos dolgokat tett. Ó, Hermione, hogy tehette? Hogy tudott így becsapni minket? – zokogta, választ várva a fiatalabb boszorkánytól.

Hermione lassan közeledett az asszony felé. – Mindig próbálta felülmúlni a bátyjait: kviddics bajnok akart lenni, mivel Charlie játszott, Bill miatt iskolaelső, Harry miatt pedig hős. Mindenki más tettére irigy volt. Mindig. Dühös lett rám, amikor hamarabb sikerült megtanulnom egy varázslatot.

– Nos, be kell vallanod, hogy ez nem túl jellemző egy mugliszületésűre, drágám – mondta Molly meggondolatlanul.

Hermione a nőre nézett. – Valóban? – csendült megvetés a hangjában.

Molly nyelt egyet. – Úgy értem, a legtöbb mugliszületésű nem mozog ilyen otthonosan az első roxforti évei alatt. Még minden nagyon új nekik.

– Nagyon új. El kell ismernem, a szellemek sokkolóan hatottak, hát még a mozgó lépcsősorok. De alkalmazkodtam.

– Tudom, drágám. Jól tudom. Én csak, ó, nem is tudom. Minden olyan sokkoló. Meglátogattam az Azkabanban. Egyszerűen képtelen voltam az egyik fiamat ilyen szörnyű helyen tudni. Egyedül nem lettem volna képes elmenni, ezért Harry velem jött. Hermione, látnod kellett volna Ront. Olyan dühös volt, amiért Harry eljött. Eladtuk a londoni házát, és az ikrek hitelt vettek fel az üzletekre, hogy ki tudjuk fizetni a kártérítést. Már csak te maradtál hátra. Meg kell kérdezzem, mi az, amit tőlünk, a családtól elvársz. Pénz, birtok, egy férj? Bármelyik fiam szívesen lenne a párod, ha úgy érzed, ez kell a jó híred megőrzéséhez.

– Semmit sem tettem az elvesztéséért! – Hermionét már a feltételezés gondolatától is eltöltötte a düh, hogy bármilyen módon hibáztatható lenne a történtekért.

– Nem úgy értettem. Ó, kedvesem, talán Arthurnak el kellett volna kísérnie, de nem gondolnám, hogy egy férfi jelenléte… Csak mindent összekuszálok. Arra céloztam, Hermione, hogy egyes nők a történtek után úgy érezhetik, elvesztették az önbecsülésüket és a becsületüket. A varázstörvények alapján jogodban áll kártérítésként egy férjet kérni, aki által megváltozik a helyzeted. Amennyiben ezt szeretnéd. Ez a régmúlt idők óta így van, Hermione. Nem akartalak megsérteni.

– Nincs szükségem pénzre vagy férjre, Molly – válaszolta Hermione –, de lenne valami, amivel kiegyenlíthetnénk a tartozást.

Molly figyelmesen nézte a fiatal boszorkányt. – Mi az? Mit adhatunk neked?

– Két teáskanálnyit a véredből, amelyet mugli módra vennék le, illetve kenetet vennék a szádból. Nem igazán fájdalmas az eljárás.

Molly feldúltnak tűnt. Szinte kétségbeesetten próbálta visszafizetni a család tartozását, de a gondolatra, hogy vért adjon egy mágiahasználónak, kirázta a hideg. Gyűlölte a vágáshoz használt késeket. Mély levegőt véve bólintott, s elfogadta az egyezséget. – Mindig is féltem attól, hogy megvágom magam. Borzasztóan szoktam vérezni. Ezért használok a főzéshez bűbájt – magyarázta.

– Nos, először is a kenetvétel. A kis kefe segítségével sejteket nyerünk a nyáladból – mondta Hermione, s elővett egy mókás dolgot, ami leginkább egy tubusra hasonlított. – Nyisd nagyra – utasította a mintavétel előtt. – Most pedig a vér.

Molly körbenézett a kés és a tál után kutatva, azonban Hermione egy varrótűt és egy másik tubust készített elő. Hermione intésére Molly felkarjára egy szoros szalag rögzült. A lány megbökte és megpaskolta karját, mielőtt figyelmeztette az éles szúrásra, majd karjába döfte a tűt. Az üveg, tubus, vagy bármi is legyen, gyorsan megtelt és Hermione még azelőtt megoldotta a szalagot, mielőtt kihúzta volna a tűt Molly bőréből.

– Kész is – mondta Hermione. Molly elcsodálkozott, hiszen egy karcolás sem esett bőrén. – Azt hittem, meg fogsz vágni. Ennyi? Ennyitől féltem ennyire? – kérdezte tátott szájjal, hitetlenül.

Hermione bólintott, és a mintákat az ablak mellett álló asztalhoz vitte. – Csak meg kell vizsgálnom, nincs-e bármiféle szokatlan vagy váratlan alkotóelem a vérben, majd össze kell hasonlítanom a számomra ismert típusokkal. A Roxfort és a Szent Mungó feljegyzéseit használva állítottam össze a családfákat; örülnék, ha ellenőriznéd a Prewitts ágat.

Molly kevesebb, mint tíz perc alatt végzett. Mint minden aranyvérű, ő is képes volt felsorolni felmenőit. Gideon és Fabian nevét látva könnyek gyűltek a szemébe.

– Sosem köszöntem még meg a Felix Felicis bájitalt. Fred szerint ez mentette meg az életét – mondta Molly, miközben feljegyzett néhány adatot a pergamenre.

Hermione mérges akart lenni rá, de képtelen volt rá. – Szívesen. Kihagytam bármi jelentőset? Valamit, ami hiányzott a feljegyzésekről?

Molly megrázta a fejét. – Ahogy látom, semmit – mondta a listát átfutva.

– Nos, a vércsoportod A+, amit szokatlannak tartok egy boszorkány esetében: legtöbben Rh negatívak és ez okozza a rengeteg vetélést. Azonban a kviblik még mindig kihívást jelentenek. A te családodban egyáltalán nem fordulnak elő.

– Ez jó vagy rossz? – kérdezte Molly kíváncsian, miközben Hermionét figyelte, aki különböző varázslatokat szórt az üvegcsényi vérre.

– Őszintén nem tudom. Jelen pillanatban csak információ. Minél többel rendelkezem, annál jobb. A betűk a mugli jelölései és magyarázatai a DNS-nek, az élet térképének. Különböző variációkat azonosítottam a tiszta mugliknál és a tiszta varázslóknál, de még nem dolgoztam ki a jelentőségüket. Nos, még több munka marad holnapra.

Hermione felállt és kinyújtózott. Molly kissé elmosolyodott, ő is mindig merevnek érezte a hátát. Az órára nézve felsóhajtott. – Hermione, két órája itt vagyok. Ma délután az üzletben kellene besegítenem. Eléggé forgalmassá válik a Roxfort kezdete előtt. – Az asszony a kosarát keresve mozgolódni kezdett, majd kiemelte a Hermionénak ígért süteményt.

– Köszönöm a mai segítségedet, Molly. Sokat jelentett! – Hermione körkörös mozdulatot végzett fejével. Pálcáját egy üres helyre szegezte és egy ábrát rajzolt a levegőbe. Egy újabb tábla jelent meg, rajta a “Prewitt” felirattal. Hermione mosolyogva kísérte Mollyt a kandallóhoz, s elfogadta az asszony pusziját. A lány végül megkönnyebbülten sóhajtott fel. Jól jönne egy kis friss levegő, gondolta. A munka folytatása helyett úgy döntött, tesz egy sétát a ház körüli kertekben. Vázlatfüzetét és pasztellkrétáit magához véve indult az ajtó felé.

Az egyik régi, téglával kirakott útvonalat követte, amely az istállóhoz vezetett. Egy fönséges, 15. századi istállót alakítottak át párbajcsarnokká. Hermione hangokat hallott kiszűrődni, s közelebb ment, hogy kiderítse okát.

Rodolphus és Rabastan átkokat és bűbájokat gyakoroltak egymáson, kihasználva a visszanyert varázserejük adta szabadságot. Természetesen betartották a szabályszerű párbaj minden udvarias formáját és finom részletét. Levetették kabátjukat, s azokban a túlságosan is feszes nadrágokban és hófehér batiszt ingekben harcoltak. Hermione figyelte, ahogy a két varázsló gyorsan meghajol és átkokat kezd szórni a másik irányába. A küszöböt elérve lelassított, mivel megérezte a felállított védelmezőket, amelyek az elszabadult varázslatokat hivatottak felfogni. A lányt megbabonázta a férfiak gyorsasága. Ha nem lenne biztos az ellenkezőjében, azt hinné, szándékukban áll megsebezni egymást. Egy váratlan varázslat átszakította Rodolphus ingét, s egy vörös csíkot hagyott bőrén. Hermionénak torkán akadt a lélegzet; be akart szaladni és feltartóztatni az eseményeket, de tudta, nem teheti. Rabastan elégedetten kiáltott fel, mikor látta bátyja sérülését, azonban nemsokára megbánta figyelmetlenségét. Dolph egy égető átkot küldött öccse kezére, amelytől az érintett latinul kezdett káromkodni.

– Anyánk szappannal mosta volna ki a szádat, ha ezt hallja! – nevetett Dolph fivére arckifejezésén, mielőtt újabb varázslatot küldött irányába. Rab felrepült és egy puffanással a távolabbi falnak csapódott. Pár percre elvesztette légzőképességét, s vér patakzott átok sújtotta vállából. Mikor sikerült talpra állnia, udvariasan fejet hajtott és pálcáját tokjába tette. Dolph tisztességgel elfogadta öccse megadását, de a földre mutatott. Kudarcát elfogadva Rab letérdelt. Hermione azon kapta magát, hogy az alávetettség látványától megnyalja ajkát. Sűrűn kapkodta a levegőt. Volt valami hihetetlenül erotikus abban, ahogy a verejték áztatta ing a férfi hátára tapadt. Hermione oly mértékben összpontosított Rabra, hogy nem vette észre a háta mögé lépő Dolphot.

– Jó napot, Hermione – dorombolta a lány fülébe. – Istenien néz ki, igaz? Teljesen kiszolgáltatva a mi akaratunknak. – Ajkához emelte Hermione kezét, s végigsimította csuklóját, mielőtt az istállóba vezette.

– Mit szeretnél, mit tegyen? Megnyertem a párbajt. Bármit parancsolhatok neki, amit csak szeretnél. Mit akarsz, Hermione Granger, mire utasítsam?

A csöndet csak a férfiak egyenetlen zihálása és a lány dübörgő szívverése szakította meg. Hermione apró lépést tett Rabastan felé. Rodolphus még közelebb húzta. – Nézz rá, Hermione. Csakis a parancsodra vár. Nézd, hogy patakzik végig nyakán a verejték, s tűnik el az inge alatt. Láttam, hogy figyeled…

Hermione érezte, arcát forró pír önti el. Figyelte Rabastant, valójában mindkettőjüket figyelte. Rabastan nyelt egyet, ádámcsutkája le-felmozgott, minek következtében egyre több verejték csorgott alá. A vékony batiszt ing a testéhez tapadt, kirajzolva sérülésének körvonalait. Ott térdelt fejét lehajtva, kezeit combján nyugtatva. Hermione torkát halk nyöszörgés hagyta el.

– Vedd le az ingét – suttogta, miközben Rodolphus az ajkát leste.

– Szeretnéd, hogy levegye az ingét? Akkor mond meg neki te. Utasítsd, hogy azt tegye, amit akarsz. Mindenben a te rendelkezésedre áll. – Rodolphus hangja mélyen, sürgetően hangzott, amelybe a lány beleborzongott.

– Vedd le az inged – siettette Hermione, remélve, a férfiak nem vették észre, hogyan csuklik el hangja beszéd közben.

Rabastan, anélkül, hogy felnézett volna, gallérjához nyúlt. Óvatosan bújtatta át a gyöngygombokat a kézzel hímzett lyukakon, hogy kiszabadítsa csuklóit. A műveletet a másik oldalon is megismételte, miközben Rodolphus Hermione fülébe suttogott. A lány nem tudta levenni szemét a férfi kezéről.

– Figyeld az ujjait; nézd, hogyan engedelmeskednek a parancsodnak: csakis az utasításaidat várja. – Rodolphus közelebb húzódott. Lehelete a lány vállát simogatta, megmelengetve azt. Hermione idegei pattanásig feszültek, s felforrt ereiben a vére.

Nyakánál kezdve, Rabastan kibújtatta inge első gombját, majd mielőtt továbbhaladt volna, széthúzta az anyagot. Hermione ismét felnyögött. Érzékelte a mögötte álló Rodolphust; hallotta suttogásait. Sosem érzett még hasonlót. A forróság alhasa felől terjedt szét, s a testén eluralkodó érzések beférkőztek az agyába.

– Nézd csak, Hermione. Nézd, ahogy azt teszi, amit szeretnél. Látod, ahogy az inge szétnyílik? Nézd a mellkasát. Szeretnéd megérinteni? Megízlelni?

Rabastan kibújtatta az utolsó gombot is, majd kiszabadította ingét nadrágjából. Pár másodpercig lazán lógni hagyta, mielőtt lecsúsztatta válláról és hagyta a földre esni. Szótlanul tette vissza kezeit combjára, tenyérrel felfelé, teljesen alárendelve magát a két figyelőnek.

Hermione lélegzetvisszafojtva figyelt. Mindkét férfit látta már a megérkezésüket követően meztelenül, de semmi sem készíthette fel a földön térdelő, ing nélküli Rabastan Lestrange látványára. A vékony seb már egyáltalán nem vérzett, azonban vékony vörös csíkot hagyott maga után a tökéletesen kidolgozott hason, egészen a nadrág derekáig, ahol eltűnt. Hermione pillantását nem kerülte el, ahogy a gyöngyöző verejték végigfut a férfi mellkasán.

– Érintsd meg, Hermione. Ez az, amire vágyik – mondta Rodolphus lágyan, amelytől a lány pulzusa még gyorsabban lüktetett. Lassan, még mielőtt átgondolta volna tettét, a térdelő férfi fölé magasodott. Előrenyújtotta egyik kezét, s ujját vállától háta közepéig futtatta. Az izmok pont olyan kemények voltak, ahogy a távolból tűntek. Rabastan beleborzongott a lány érintésébe, s macska módjára hajolt bele a lány simogatásába. Mindkettőjük bőrén libabőr jelent meg; Rodolphus megismételte a lány érintését, hasonló mintát rajzolva annak vállára.

– Oly puha – mormolta simogatóan Dolph. Hermione a gyötrően jó érzéstől legszívesebben dorombolni kezdett volna. Vállát a férfi érintésének irányába mozdította, mivel többet akart belőle.

– Ó, nem, Hermione. Azt fogom tenni veled, amit te Rabastannal – mondta Rodolphus határozottan.

Hermione Rabastan vállára hajolt, aki összerezzent leheletének fuvallatától. Olyan közel volt a férfihoz, hogy érezhette annak pézsma és moha illatát. Úgy tűnt, az aroma előcsalogatta nőies oldalát. Mindenféle megfontolás nélkül közelebb húzódott a férfi meztelen vállához. A bőre sötétebb volt, mint amikor megfürdette. Lebarnult az elmúlt hetekben. Hermione megnedvesítette ajkait, és óvatosan megérintve a bőrt, egyetlen verejtékcseppet nyalt le a férfi nyakhajlatáról. Isteni íze volt. Többet akart, többre vágyott…

Mikor megérezte a másik férfi nyelvét saját nyakán, ledermedt. Visszahúzódott Rabstantól, s először tudatosult benne, mit is csinál. Ahogy a mögötte álló varázsló szürke szemeibe nézett, érezte, ahogy a tekintet lelkébe fúródik; lenézett az előtte térdelő varázslóra, aki készen állt elfogadni, bármit is terveznek vele. A tudattól bepánikolt és futva menekült ki az épületből.

Rodolphus szemével követte a menekülő alakot, s közben elégedett mosoly jelent meg arcán. Odaadta öccsének a levetett inget, majd talpra segítette.

– Tudom, hogy visszakaptuk a birtokunkat, de ha egyikünk gyermeket helyezne a hasába, mindent, ami megadatott neki, egy Lestrange örökölne. Vagyonunk vetekedne Malfoyéval.

– Melyikünket javaslod, öcsém? Téged vagy engem? Felizgatja alázatos viselkedésed, és imádja, amikor szemérmetlen dolgokat suttogok neki – mondta Rodolphus.

– Akkor folytatjuk azt, amit eddig is. Maradok a térdeimen, te pedig a lábadon, amíg egyikünk hanyatt dönti – még jobb lenne, ha mindketten – vigyorgott Rabastan. Figyelmükre méltó boszorkány volt, így nem hagyhatták kicsúszni a kezük közül.


Hermione kifulladva ért vissza szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót, bezárta, majd az összes ismert védelmező varázslatot rászórta. Az ágyra vetette magát, s megpróbálta megregulázni dübörgő szívét. Nem tudta, boldog, mérges vagy ijedt legyen inkább. Amit tudott, hogy elárasztották a gondolatok és az érzések, amelyek elméjében és testében kavarogtak. Kimerülten merült álomba. Nem látta, mikor Rodolphus besurrant az őrizetlenül hagyott összekötő ajtón, s megszabadította cipőjétől és felső talárjától. Rabastan ugyanakkor érkezett a másik oldalról, s betakarta a lányt.

– Szerinted túlzásba vittük? – kérdezte bátyját.

Dolph megrázta fejét. – Hermione szenvedélyes nő. Fel kell szabadítanunk, és fel is fogjuk. A miénk lesz – mondta birtoklóan Rabnak. – Csak engedd, hogy a családban rejlő Mardekár végezze a dolgát – tette hozzá mosolyogva. Visszaállította az őrzőket, amelyek Hermione ébredését jelzik, majd ki-ki a saját szobájába nyíló ajtón át távozott… ajtókon, amelyek létezéséről Hermionénak még csak sejtelme sem volt.

Látogatások by Laurena
Szerző megjegyzései:
Fúúú, ezer bocsi. Szóval, férjhez mentem ^^ Ez okozta a hosszabb szünetet, de remélem, megbocsátjátok! Mert ím, hozom a folytatást, amelyben Sirius látogatást tesz, s kedves "triádunk" is Hermione szüleinél ;)
9. Fejezet: Látogatások

Sirius Black épp most töltötte el élete legzavarbaejtőbb, legfrusztrálóbb és legcsodálatosabb hetét. Rajongott Teddy-ért, nem mintha kétségei lettek volna efelől. A kislegény több módon is családtagnak számított; unokaöccse és egyben a legjobb barátjának a fia is ez a hiperaktív kis csomag. Magát is meglepve sok időt töltött Remusszal és Perselusszal a Fonó soron. James kicsinyes féltékenykedése és saját bizonytalansága nélkül, bár szörnyülködve és meglepve azt tapasztalta, hogy valójában kedveli Perselus Pitont. James most valószínűleg forog a sírjában, de Siriusnak választania kellett élet és halál, jövő és múlt között. Ő pedig az életet és a jövőt választotta; Remust, Perselust, Harryt és Hermionét.

És Hermione volt az, aki visszahozta az életbe. Most napokat töltött begubózva a Grimmauld téri könyvtárban, átnézve minden családfát és legendát. Odaadta neki a kért vérmintát is: Merlinre, az életével tartozott neki, természetes, hogy az övé lehet a vére! A vére, a teste, amit csak kíván. Ez amúgy egy érdekes gondolat volt. A teste… nem, inkább ne is menjünk bele; elég perverzül hangzott! Bár gyönyörű boszorkány, helytelennek “érezte” az ilyesfajta gondolatokat; két hete számára még gyerek volt.

Megpróbált eljutni a Lestrange udvarba, hogy ellenőrizze a dolgokat, de a sors úgy tűnt, ellene munkálkodik. Először is ott volt az a sok papírmunka a Minisztériumban és a Gringottsban. Harry ragaszkodott hozzá, hogy minden tulajdonát visszaadja neki, ezzel ismét nagyon, de nagyon gazdaggá téve őt. Ráadásul ott volt még a Minisztérium jóvátétele a jogtalan börtönbüntetés miatt. Hermione nevét is említették, amikor átvette a minden Azkabanban eltöltött év után járó félmillió galleonos széfet, főként azon aggódva, mit fog szólni a lány, amennyiben valamit elrontanak. Aztán ott volt még a jutalom, amiért a Főnix Rendje tagjaként munkálkodott. Nem aggódott túlságosan Hermionéért: majdnem minden nap megrohanta a könyvtárát és beszélt Sziporral. A kis manó kétszáz évre visszamenően emlékezett a család minden tagjára. A lány majd minden délután teázott vele, megpiszkálta kicsi agyát és közben jegyzetelt.

A Lestrange udvarba való hoppanálás érdekes próbának bizonyult. Rég elfeledett emlékeket idézett fel benne. Gyerekkora óta nem járt ott, és akkor is csak hivatalos eseményeken. Anyja nem élvezte Sophia Lestrange társaságát, akit nagyon is érződött a hiánya, miután az aurorok megölték; azt állították, összetévesztették valakivel, de Sirius kétségbe vonta ezt. Édesanyjuk halála űzte a Lestrange családot Voldemort karjaiba.

Sirius a főbejárat elé érkezett. Az őrszemek simán átengedték. Ez váratlan fordulat volt. Sirius kopogtatott az ajtón, majd türelmesen várt, miközben megszemlélte a csodálatosan karban tartott területet a ház körül. Az árkot nemrégiben takaríthatták ki és az utakat felújították. Olyan volt minden, mintha egy mugli tündérmeséből ugrott volna elő, ami valljuk be, pontosan illett Hermione lelkivilágához.

Az ajtót egy takarosan felöltözött házimanó nyitotta ki. Félreállt az útból: – Mr. Sirius Black. Üdvözlet a Lestrange udvarban. Miss Hermy a könyves szobában van. Erre, kérem – mondta, s közben elirányította Siriust a házban. Másként fogadták, mint Harryt. Siriust figyelmeztették, hogy Hermione gondosan óvja magánéletét. Nyilvánvalóan ő felkerült a vendéglistára.

Hermionét táblák és listák vették körül, amelyek közül olyan boldogan tekintett föl, mint a tejfeles szájú kismacskák. – Helló, kicsim – mondta Sirius a lány mögé lépve. Hermione megfordult és örömteli mosollyal az arcán vetette magát a Tekergő nyakába. Sirius felkészítette magát a támadásra, s karjaiba kapta a lányt, mielőtt megpördült vele és homlokon csókolta. Körbenézett, hátha aggodalomra okot adó egyéneket fedez fel, de semmi megszokottól eltérő nem volt jelen. Hermione nyugodtnak tűnt. Haját kusza kontyba kötötte, amelyet pálcája tartott helyén, s szemei izgalomtól csillogtak.

– Nem számítottam rád. Szerencséd, hogy itt találtál minket, mert épp a szüleimhez tartunk ebédre – csicseregte bevezetve Siriust kedvenc helyiségébe. Egy bőr karosszékbe ültette, nem messze a munkaasztaltól. – Kérsz valamit inni? – kérdezte, s lehuppant egy puffra.

– Egy kávé jól esne, és nem maradok sokáig. Nem öltöztem mugli ruhába. Csak látni akartalak – mondta neki Sirius ellazulva. Hermione egyértelműen boldog volt itt.

– Szpudli! – kiáltott Hermione. – Hoznál, kérlek, egy kis kávét és abból a mézes süteményből is?

Csintalan mosolyt villantott Sirius felé. – Mindig bosszús lesz, amikor kérek dolgokat, ezért néha parancsolnom kell.

A manó megrakott tálcával tért vissza. Az asztalra tette, s felhúzott egy időzítőt.

– Miss Hermynek figyelni kell a csörgésre, hogy ne késsen a találkozóról szülőivel – mondta határozottan, mielőtt elhagyta a szobát. Sirius mulattatva nézett a lányra.

– Néha elragadtatom magam és a kutatás miatt megfeledkezem az időről – magyarázta Hermione mosolyogva. Kihúzta magát ültében és kávét töltött maguknak. – Rab és Dolph ötlete volt. Szpudli csak megbizonyosodik róla, hogy használom.

– Rab? És Dolph? Hmmmm… – Sirius elmosolyodott a lány arcát elöntő pír láttán. – És mégis milyen mértékben gondoskodik rólad “Rab” és “Dolph”?

Hermione megmenekült a kérdés megválaszolásától, hiszen a fivérek pontosan érkeztek. Sirius legnagyobb meglepetésére mugli ruhát viseltek.

– Mr. Black – bólintott irányába Rodolphus –, mily kedves meglepetés. – A férfi egyáltalán nem hangzott elégedettnek.

– Mr. Lestrange, Rabastan – fordult a férfiak irányába Sirius. – Eljöttem megnézni, hogyan boldogul az én kicsim – mondta birtokló hangnemben.

Hermione lábon ütötte, de nem túl erősen. – Tesztoszteron túltengés a könyvtárban! – mondta nevetve. – Viselkedni fogtok? Sirius, úgy adódott, hogy szeretek itt élni velük. És ti ketten, Sirius az egyik legkedvesebb barátom. Legyetek kedvesek. Most elvonulok átöltözni. Ne rontsátok el a mai napomat… kérlek? – Felállt és kisétált a szobából, de szemében még mindig vidámság csillogott.

– Tüzes kis teremtés, nem igaz? – hallatszott az egyik portré irányából. Haakon nézett a varázslókra, akik még mindig a boszorkány mögött becsukódott ajtót nézték.

– Valóban az – nevetett Sirius. – Mindig is az volt. Láttam, mikor orrba vágta Draco Malfoyt. És mikor Harry Potter és egy vérfarkas közé állt. Szembeszállt velem, amikor azt hitte, bántani akarom Harryt. Bámulatos, és olyan embereket érdemel, akik megbecsülik és kényeztetik. – A két férfira nézett. – Akik nem árulják el. Rengeteg barátja van, akik szükség esetén kiállnak mellette.

– Ez érdekes lenne – mondta Soren Haakonnak. – Emlékszel, amikor meg akartuk védeni Mary Zillaht?

– És hálából összeverték az arcunkat a fáradtságunkért! – nevetett Haakon. – Annyira emlékeztet rá!

Sirius elvigyorodott a Lestrange fivérek arcán elterülő kifejezés láttán. Visszaült és elfogyasztotta italát.

– Tiszteletet kap ebben a házban, Mr. Black – mondta Rodolphus, s csatlakozott a Tekergőhöz. – Nem fogunk szégyent hozni a nevünkre, s nem fogjuk lebecsülni az ajándékot, hogy kiszabadított minket az Azkabanból. Csókra voltunk ítélve és ő megmentett.

Rabastan csendesen figyelte, ahogy a két családfő kibeszéli a boszorkányt.

– Értem is megtette ezt – mondta nekik Sirius. – Éppen egy dementorra vártam, amikor megmentett. Ő egyike azon kevés, őszintén kedves embernek, akiket ismerek. Viszont sokáig emlékszik azokra, akik megbántották: ahogy én is.

– Elfogadható a figyelmeztetés, Mr. Black. Most engedje meg, hogy én figyelmeztessem. Udvarolni fogunk Miss Grangernek és nem tűrünk el semmilyen zavaró tényezőt. Elegendő ember bántotta, akiknek egyetlen feladata az ő védelme lett volna. Családunk mindig is régimódi volt. Varázslónő, tehát tiszta mágia folyik ereiben. Még ha el is utasítja ajánlatunkat, mellette maradunk – mondta Rodolphus Lestrange a fiatalabb férfinak.

– Talán a családom ellen fordultam, Mr. Lestrange, azonban tradicionális családban nevelkedtem. Ismerem egy varázsló felelősségét egy Varázslónő irányába – mondta neki hidegen. – És ismerem a saját kötelességemet is a boszorkány irányába, akinek az életemmel tartozom. Csak tudjon róla, hogy figyelik!

Rodolphus bólintott. – Most talán segíthetne egy kisebb dologban. Először ebédelünk Hermione szüleivel és azt hiszem, Ön ismeri a mugli szokásokat. Ha egy boszorkány szüleit látogatnánk, értékes ajándékot vinnénk magunkkal, azonban nem szeretném megsérteni Grangeréket azzal, hogy túl sokat vagy túl keveset viszünk.

– Egy üveg bor az apának, vagy talán kettő, és egy csokor virág az anyának elfogadható ajándék – mondta Sirius.

– Csak egy üveg? Nem egy láda? – nézett Rodolphus meglepetten. Kissé fösvény megoldásnak tűnt.

– Csak egy üveg, amit gyakran elfogyasztanak az étkezésnél. Azt javaslom, egy vöröset és egy fehéret vigyenek, amennyiben nem tudják a menüt – tette hozzá Sirius. Habár tréfás lett volna félrevezetni őket, Hermione sosem bocsájtaná meg neki. Bátyja intésére Rabastan értette dolgát, és elindult intézkedni a megfelelő ajándékok ügyében.

Zörej hallatszott, amely megriasztotta őket. Szpudli riasztója volt, emlékeztetve a varázslókat a közelgő találkozóra. Hermione lendületesen lépdelt le a lépcsőn. Mugli farmert és csizmát viselt. Konzervatív inge kényelmes és alakformáló volt. Mindhárom varázsló értékelte, hiszen kiemelte nőies formáit.

– Készen álltok? – kérdezte Hermione felkapva bőrdzsekijét a fogasról. Sirius odalépett, és felsegítette vállára a kabátot. Halántékon puszilta, majd megpörgette, hogy szemből is szemügyre vehesse a fiatal boszorkányt.

– Bármit is szeretnél tőlem, mindig a rendelkezésedre állok – mondta neki. – És most, hogy tudom, biztonságban vagy, békén hagylak. Legalább is mára. Érezzétek jól magatokat a szüleiddel! – parancsolta félig viccelve, mielőtt hátranézett a Lestrange fivérekre. – Emlékezzenek, mit mondtam: vigyázzanak rá!

Rodolphus biccentett. Nem kellett hozzá varázslónak lennie, hogy tudja, Black gyengéd érzelmeket táplál a boszorkány iránt, amelyeket magában még nem ismert el.

– Kicsim, vigyázz magadra! – suttogta a lány fülébe.

– Most boldog vagy, hogy megfenyegetted őket? – kérdezte mosolyogva.

Sirius nevetve felvakkantott. – Sokkal – válaszolta –, és nemsokára visszatérek egy hosszabb beszélgetésre. – Ezzel elkiáltotta otthona nevét, és eltűnt a lángok között.

Szpudli az ajtónál várakozott egy zacskóval, amit távozásukkor Rabastannak nyújtott. Rodolphus magához vette a kisasztalra készített virágokat. Hermione elindult a felvonóhíd felé, ahol bevárta a férfiakat.

– Vezetlek titeket, mivel anyáék háza nincs rákapcsolva a Hopp-hálozatra – mondta nekik beléjük karolva. Mielőtt tiltakozhattak volna, hogy egy hármas hoppanálás igenis nagy erőt igényel, már ott is álltak Hermione szüleinek kertjében, pont, amikor az óra fél egyet ütött. Rodolphus és Rabastan egymásra néztek a lány feje felett. Az tökéletesen végrehajtott varázslat, amelynek szemtanúi lehettek, figyelemre méltó volt. Hogy teret adjanak a lánynak, elléptek mellőle és gondosan szemrevételezték a környéket. A régi szokások nehezen halnak el. Különösen azok, amelyek évekig tartották életben őket.

Egy sűrű sövénnyel körbevett, kis térre érkeztek. A házba vezető ajtó elrejtve maradt a sövények mentén; valaki okosan kigondolta. Megkerülve egy hatalmas kertben találták magukat, amelyet egyik oldalt fák díszítettek. A köves ösvény a teret uraló, nagy házhoz vezetett. Rodolphus nem tudta, valójában mire is számított. Az évek alatt több mugli építményt is volt lehetősége megfigyelni, de jelen esetben nem volt biztos benne, mit is lát. A ház hihetetlenül modern volt, amellyel még sosem találkozott. Úgy tűnt, mintha az egész üvegből és acélból készült volna, s egy tó fölött lebegne, amely visszaveri az ég színeit.

– Gyertek! – mondta Hermione. Lépteit megszaporázva indult el az ösvényen, inkább emlékeztetve egy gyermekre, mint egy felnőtt boszorkányra. Rabastan felnevetett a lány szórakozottságát látva, s sietve utána indult, hátrahagyva Rodolphust, aki megfontoltan lépdelt mögöttük. Érezte, társaságuk van. Megfordulva egy idősebb asszonyra lett figyelmes. Hermionét figyelte, aki hangosan felkacagott, mikor Rabastan utolérte.

– Jó végre nevetni látni. Az utóbbi évek kemények voltak. Theresa Granger vagyok, Hermione édesanyja; Ön pedig… Rodolphus? Lestrange?

Rodolphus finoman meghajolt a felkínált kéz előtt. – Igen, asszonyom. Örülök, hogy megismerhetem – mondta átnyújtva a virágcsokrot.

– Orchideák, a kedvenceim. Nagyon kedves Öntől, Mr. Lestrange. Kérem, fáradjon be hozzánk! – Az asszony halkan csevegett vele, miközben a nevetés hangját követve elindultak a ház felé. Az ajtó a nagyméretű konyhába nyílt, amelyet a rozsdamentes acél és a fehér szín uralt. Egy macska figyelte őket párnájáról, s egy férfi sürgölődött a konyhapult körül. Ebédet készített. Idősebb volt, mint amire Rodolphus számított. Amikor belépett, Hermione már az asztalnál ült és halkan beszélgetett Rabbal.

– Anya! – pattant fel Hermione a székből és ölelte meg a férfi kísérőjét. – Látom, megismerkedtél Dolph-fal. Gyere, bemutatlak Rabnak. Anya, ő itt Rabastan Lestrange. Rab, ő az édesanyám, Theresa Granger.

Rab felállt és bátyjához hasonlóan a felé nyújtott kéz fölé hajolt. – Asszonyom – mondta udvariasan.

– Pater! – hívta fel Hermione az idősebb férfi figyelmét. – Ő itt Rodolphus Lestrange.

A férfi megtörölte kezét a csípőjénél logó konyharuhában, mielőtt a férfi felé nyújtotta.

– Wilhelm Granger – mondta megnyerően. – Fiatalabb, mint amire számítottam – tette hozzá mosolyogva. – Hermione azt mondta, közel jár az ötvenhez.

– Így igaz, uram – közölte Rodolphus vigyorogva.

– Na, ez az, amit Önökben, varázslókban irigylek. A hosszú élettartamot – mondta, majd figyelmét ismét a főzésnek szentelte, de intett a férfinak, hogy kövesse. Rabastan Hermione édesanyjával beszélt: eredményesen szétválasztották őket, állapította meg Rodolphus. Megpróbálta nem kimutatni, mennyire mulattatja a helyzet.

Wilhelm a pult alá tolt székre mutatott késével: – Ott biztonságban lesz – mondta, s kinyitott egy forrónak tűnő fémdobozt. A benne sülő bárány illata betöltötte az egész helyiséget, s hatására Rodolphus szájában összefutott a nyál.

– Sültet készítettem – mondta Wilhelm. – Jobb, hogyha nem a lányok főznek. Hermione nem olyan rossz, de Theresa pocsék szakácsnő. Még a vizet is képes odaégetni. Mi a helyzet Önnel? Tud főzni, Mr. Lestrange?

Rodolphust teljesen váratlanul érte a kérdés. – Kérem, szólítson Rodolphusnak! És nem, uram, otthon házimanóink vannak. Elfog a félelem a gondolattól, mit tenne velem Csilli, amennyiben megpróbálnék a konyhában lábatlankodni. Valójában azóta nem jártam ott, hogy gyerekként beosontam süteményt csenni – nevetett fel.

– Csilli? – kérdezte Wilhelm, miközben megszúrta a sültet és visszacsúsztatta a sütőbe.

– Ő a konyháért felelős manó. Már nagyon régóta van a családunknál. Igazából ő és Szpudli irányítja az udvarházat – mondta Rodolphus őszintén, s egyben meglepődve azon, hova sodródott el a beszélgetés fonala.

– Tudja, Önök az elsők, akiket hazahozott. Kivéve Harryt, de ő nem számít. Tisztában vagyok vele, hogy nem rendelkezem az Önökéhez hasonló hatalommal, és nem tudok egy intéssel dolgokat véghezvinni, azonban a lányom nagyon fontos számomra. Nem szeretném, hogy összetörjön a szíve. Épp elég rosszat tett az a Weasley fiú – fordult szembe a varázslóval Wilhelm, s egy ideig elgondolkodva szemlélte.

– Nem áll szándékomban felzaklatni Hermionét. Hogy őszinte legyek, uram, nincs elég bátorságom hozzá – válaszolta Rodolphus.

Wilhelm felnevetett. – Mindent tudok Önről, Rodolphus Lestrange. Mindent. Tudom, hogy harcolt abban a gyalázatos háborúban és azt is, melyik oldalon állt. – Wilhelm lehúzta a különböző serpenyőket a tűzhelyről, majd beszéd közben folytatta az étel előkészítését. – Az édesanyám német. Előbb-utóbb találkozni fog vele. Apám pedig angol volt. 1946-ban találkoztak, amikor Németországban állomásozott. Tud a második világháború történéseiről? Az szintén a faji tisztaság kérdéséről szólt.

– Keveset, de tudok róla, uram – válaszolta Rodolphus, s még mindig kíváncsian várta, hová is tart a beszélgetés.

– Hermionét úgy neveltük, hogy higgyen a második esélyben, Mr. Lestrange. Ne tékozolja el, amit ajándékba kapott. Most pedig lenne olyan kedves, és átvinné ezeket a tálakat az étkezőbe, míg én ezekkel zsonglőrködöm? És nyugodtan szólítson Willnek!

– Köszönöm, Will. Megkérdezhetem, hogy az ingatlant regisztrálták-e mágikus lakóhelyként? – kérdezte udvariasan, míg Wilhelm Granger három tálat próbált megemelni.

Wilhelm csak bólintott. Vigyorogva nézte, ahogy Rodolphus előhúzza pálcáját és a tálak felé suhint, amelyek a levegőbe emelkedtek és az étkező irányába lebegtek. Női nevetés hangja hallatszott a másik szobából, s Rodolphus megérezte, amikor Hermione átvette tőle a tálak irányítását. A lány mágiájának finom érintése túl sok volt a varázsló számára, s kénytelen volt elfojtani a testén elhatalmasodó remegést. Boszorkány! Vajon Hermione tisztában volt vele, mit tett? Éppen flörtölt vele.



*



Az ebéd csodálatos volt, és a Lestrange fivérek jobban élvezték, mint azt gondolták volna. Hermione szülei intelligensek és műveltek, s mivel a klasszikus irodalom egyes darabjai mindkét világ számára ismertek voltak, bőven volt, miről társalogni.

Hermione keveset beszélt, s inkább azt figyelte, hogyan találják meg a többiek a közös hangot. Az emberei nagyon erősen próbálkoztak. Az emberei… Merlin nevére! Mégis honnan jönnek ezek a gondolatok? Hihetetlenül jóképűnek tűntek mugli ruháikban. Kasmír pulóverük és elegáns nadrágjuk ízlésről és vagyonról árulkodott. Igyekeztek olyan beszélgetést kezdeményezni, amely szülei számára rokonszenvessé teszi őket. Tipikus Mardekár! Manipulálni a helyzetet. Elszántan barátkoztak, vagy legalább is próbáltak jó benyomást tenni a szüleire.

– És ti mivel foglalatoskodtatok? – kérdezte Hermione, amikor egy pillanatra megszakadt a beszélgetés fonala. Ezt hosszas lista követte szülei tevékenységéről. A Lestrange fivérek hagyták magukat belesodorni a lovaglás és festés előnyeiről folyó áradatba. Az ebéd után Wilhelm ragaszkodott hozzá, hogy körbevezesse vendégeit a kertben, így Hermione egyedül maradhatott anyjával.

– Szóval mi a nagy titok a két vendéggel kapcsolatban? – kérdezte Theresa, s bekapcsolta a mosogatót. – Mindketten helyesek és elbűvölőek. Segítséget szeretnél kérni, hogy melyiket válaszd közülük? – kérdezte nevetve.

– Anya, nincs olyan, hogy közülük. Egy triád úgymond elvárás egy olyan hatalmas boszorkánytól, mint amilyen én vagyok. Csak szerettem volna, hogy megismerjétek őket. – Hermione elszégyellte magát, s megcsavarta a kezében tartott konyharuhát.

– Triád! Ó, Hermione, talán féltél megosztani velünk? Mindig is próbáltunk megértőek lenni. Te lány, én jártam Wight szigetén! – mondta Theresa, s majdnem elnevette magát a lánya arcát elöntő pírt látva. – Szóval akkor ez normális a varázsvilágban, vagy kitaszítottá tesz téged? De talán, ha rendesen elmagyarázod nekem, benned is helyére kerülnek a dolgok.

– Annyi minden történt, amióta utoljára itthon jártam. Tudtad, hogy elmentem a Roxfortba kutatni? – Theresa bólintott és átnyújtott egy csésze kávét.

– Perselus megkérte Minervát, ellenőrizze a mágikus képességeimet. Már akkor meg kellett volna tenni, amikor iskolás voltam. Olyan magas eredménnyel végeztem, amivel csak lehetséges. Ez azt jelenti, hogy teljes szabadságot kaptam a kutatásom tekintetében, de azt is, hogy bizonyos helyzetekben nem elég egy varázshasználó ahhoz, hogy kiegyensúlyozza az erőmet. Mint például, mikor állapotos leszek. Akkor kicsit elszabadulhat a mágiám.

– Ezt meg tudom érteni – nevetett Theresa. – Elviselhetetlen voltam szegény apáddal, és még meg sem tudtam átkozni. A hormoningadozások rémesek! – Theresa megkeverte kávéját, s közben óvatosan szemlélte lányát.

Hermione folytatta: – Dolph és Rab családja erős boszorkányokkal szokott triádokat formálni, és igazából nagyon nyugodt vagyok mellettük. Minden lehetséges módon illenek hozzám. A varázslat egyszerűen ilyen, ösztönösen működik.

– Amikor találkoztam apáddal, egyszerűen tudtam. Egy hónapon belül eljegyeztük egymást, Hermione. Ezt ne felejtsd el! – emlékeztette lányát finoman.

Hermione elgondolkozva bólintott. – Csak azt akartam, hogy találkozzatok velük és tudjátok, mi történik az életemben. Nem akartalak sokkolni. Azt nem is mondtam még, hogy Sirius visszatért… Megtörtem egy az udvarházon ülő átkot és csak úgy megjelent!

– Hermione, ez fantasztikus! Fogadok, hogy Harry nagyon örült. És te is, hiszen tudom, mennyire szeretted őt.

– Így van, anya. Hihetetlen volt látni, egyszerűen hihetetlen. És tisztában vagyok vele, mennyire jóképű és bűbájos, de nem forr fel tőle a vérem úgy, ahogy tőlük. Inkább olyan, mintha veletek lennék, vagy Remusszal és Perselusszal.

– Akkor gyermekem, ez meg is válaszolja a kérdésedet, igaz? Harry mellett anyaként vagy nővérként, Perselus és Sirius mellett pedig úgy érzed magad, mint a szüleiddel. Ha jól értettem, akkor ez a kettő pirongató gondolatokat ébreszt benned. Esetleg lenne még valami, mielőtt megmentenénk ezeket az ízletes férfiakat?

Hermione mély levegőt vett: – Ron börtönbe került. Húsz évet kapott boszorkányok bántalmazásáért. Nem én voltam az egyetlen, anya. Nem én voltam az egyetlen… – szipogta Hermione, s körmeit tenyerébe vájva próbálta visszatartani könnyeit. Azonban nem használt. A fájdalom könnyei viharként törtek elő belőle, s eltartott egy ideig, mire le tudott nyugodni. Theresa magához szorította, s hagyta, hadd kapaszkodjon belé, akárcsak egy kisgyermek.

Sajnálatos módon Wilhelm pont ebben a pillanatban lépett be az ajtón. Theresa jelezte, hogy kísérje a férfiakat a dolgozószobába. Szükségük volt a magányra.

– Az imént elcsíptem annak a Weasley-nek a nevét. Tudja valamelyikük, a lányom miért sírja ki a lelkét ismét amiatt a patkány miatt? – követelt választ, s töltött magának egy whiskey-t, mielőtt felajánlott volna a Lestrange fivéreknek is egyet. Nem Ogden’s volt, de ízletes. Rodolphus elismerően szagolt bele a pohárba. Elbizonytalanodott, hogyan is kellene hozzákezdenie.

– Nem ismerem a körülményeket, uram. Elárulnám Hermione bizalmát, amennyiben elmesélem, mi történt? – Rodolphus gyűlölte a bizonytalanság érzését, amely számára ismeretlen víznek számított.

– Azt hiszem a tények igen jól ismertek, Dolph. Nem mondanánk semmi olyasmit, ami ne lett volna eddig is egyértelmű – nézett komoran Rabastan a bátyjára, engedve, hogy az ismét átvegye az irányítást.

Rodolphus egy ideig csöndben maradt, majd beszélni kezdett: – Ron Weasley-t megvádolták és bűnösnek találták több boszorkány bántalmazásáért. A legsúlyosabb vád az erőszak volt – mondta a mugli férfinak.

– Hermione? – kérdezte Wilhelm.

Rabastan egyszer bólintott. A szívét elöntő dühtől majdhogynem képtelen volt megszólalni. – Sikerült eltaszítania magától, de a folyamatban megsérült.

– Szegény kislányom! Miken kellett keresztülmennie! Remus és Perselus elvitt minket a kórházba, hogy meglátogassuk. Tudták? Bárcsak a kezeim közé kerülne az az ember – töltött magának még egy adat italt Wilhelm.

– Mr. Potter végül segített és Ront letartóztatták. Tudom, hogy Hermionénak néha még mindig rémálmai vannak – tette hozzá Rabastan halkan.

– Még sosem irigyeltem a lányom képességeit, soha. De ebben a pillanatban a lelkemet adnám azért, hogy egy szóval gyilkolhassak – mondta Wilhelm keserűen. – Az oldalán harcolt, újra és újra megmentette az életét és képes volt így elárulni! Ron egy idióta volt, de Harry Potter több tekintetben nála is rosszabb volt. Sosem állt ki a lányom mellett, tudják? Mindig a másikat választotta. Hányszor oltalmazta és védte Harryt! Csak azt kívánom, hogy egy nap rájöjjön, milyen rossz barátja volt Hermionénak.

Rodolphus és Rabastan összenéztek. Ritka volt a rossz szó a “Világ megmentője” ellen. Ritka… és üdítő.

– Azt hiszem, Hermione ezt elég világosan az értésére hozta a legutóbbi találkozásuk alkalmával. Jól tud vázával célozni – mondta Rodolphus szárazon. Megjegyzését tökéletesen időzítette: Wilhelm Granger beterítette whiskey-vel a szemközti falat.

Halk motoszkálás szakította meg a beszélgetést. A hölgyek csatlakoztak hozzájuk.

– Will, hallottad a lányunk jó híreit? Kiadták az egyik tanulmányát és felvették a Mágus Egyesületbe! – Theresa toppant be a szobába, s közben éles pillantást vetett a férfiakra. Nagyon jól tudta, miről beszélgettek.

– Ron meg fog fizetni, Mr. Granger. Erre megesküszöm. Meg fog fizetni, még hogyha húsz évet is kell várnunk rá, de meg fog – suttogta Rabastan halkan, mielőtt csatlakozott a társalgáshoz, amelyben Hermione megosztotta apjával az üvegház felújításával kapcsolatos terveit.

Hermione kissé becsípett, mire haza indultak. Rodolphus mosolygott a lány hoppanáláshoz való előkészületein, majd a birtokra érve karjaiba emelte és felvitte az udvarba. Hermione már félálomban volt, amikor letette az ágyra.

– Hozzá tudnék szokni ehhez – mormolta, majd oldalára fordult és magához ölelte a párnáját.

– Ahogy én is – suttogta Dolph, miközben becsukta az ajtót és csatlakozott öccséhez a földszinten.

Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9277