Még egy csésze Metafizikát? by VirginiaJ
Tartalom: "– Elég gyorsan alkalmazkodik, mi? – Remélem, mi pedig elég gyorsan futunk – suttogtam." Tiszta Metafizika c. történet 2. része!
Sirius Blacknak születésnapja van, Joy pedig mindenáron jobb kedvre akarja ?t deríteni. Ennek érdekében elvégez egy olyan varázslatot, amit évezredek óta senki nem használt, melynek érdekes következményei lesznek. Ha ez nem lenne elég löket Virágnak a visszatéréshez, még Dumbledore is megjelenik neki rózsaszín köntösben az ágya szélén. Merlinre... mi lesz ebb?l?
Categories: Általános, Romantikus, Humor SzereplĹ‘k: Albus Dumbledore, James Potter, Lily Evans, Perselus Piton, Regulus A. Black, Remus Lupin, saját szereplő, Sirius Black, Voldemort
Műfajok: kisregény
Figyelmeztetések: Nincs
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 17 Befejezett: Nem Word count: 57126 Olvasták: 1840 Published: 2016. 10. 23. Frisstve: 2017. 06. 14.
Megjegyzések a történethez:
Minden jog J.K.Rowlinggé.

Bár azt mondtam, a történetet nem fogom folytatni, amíg egy másikat be nem fejeztem, de az olvasók lelkesedésére, kell?képpen motiválttá váltam, hogy mégis belefogjak. Köszönöm nektek, mindenkinek, aki véleményt írt, és mindenkinek, aki olvasta! :)

1. Még egy csésze metafizikát? by VirginiaJ

2. Amnézia by VirginiaJ

3. Karambol by VirginiaJ

4. Titkos rejtélyek nyitott tárháza by VirginiaJ

5. Vetélytárs by VirginiaJ

6. Sirius Black by VirginiaJ

7. Üdvözlet Hádésznak! by VirginiaJ

8. A lyuk by VirginiaJ

9. Kell egy seprű by VirginiaJ

10. Story telling by VirginiaJ

11. A csíny by VirginiaJ

12. Pár(-)baj by VirginiaJ

13. Kétségek by VirginiaJ

14. Nagy kiderülések napja by VirginiaJ

15. Akkor aztán pá by VirginiaJ

16. Levél by VirginiaJ

17. Az utolsó csésze by VirginiaJ

Még egy csésze metafizikát? by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
És megérkezett a folytatás. Négy évvel járunk Flover halála után, és szép lassan kiderül, kivel mi is történt ez alatt az idő alatt. Meg mi nem. Na megy hogy mi fog? Véleményeket kérek! :)
Dumbledore rózsaszín bolyhos köntösben ücsörgött az ágyam szélén, és teát ivott a Hupikék törpikés bögrémből.
- Nem számítottam a látogatására – hallottam a saját hangom.
Az ágyamban feküdtem, nyakig betakarózva, és azon gondolkoztam, hogy egyáltalán nem zaklat fel kedvenc képzeletbeli professzorom jelenléte. Bár a körülmények nem voltak a legmegfelelőbbek egy lightos reggeli dumcsizásra, és biztos voltam benne, hogy a kávém nélkül ennek a felére nem fogok emlékezni, de azért összpontosítottam az öregre, és arra, amiről beszélt.
- Váratlanul érint az érkezésem? – kérdezte. – Nagyon megváltoztál.
Hangjában nem volt semmi fedő, vagy csalódottság, egyszerű tényként közölte ezt velem. Mit tehettem volna? Bólintottam, és megerősítettem a felfedezését:
- Négy év hosszú idő.
- Na, és mivel töltötted? – nyúlt bele hosszú mutatóujjával a teába, hogy megkeverje.
- Tanulással – vontam vállat. – Úgy néz ki, tanár leszek.
- Mi lett a művészeti vonallal?
- Nem jött be.
- Feladtad.
- Csak rájöttem, hogy nem nekem való. Megzavarja az elmém. Ez van akkor, ha rajzolok. Ezért van itt most maga is.
- No.
A professzor arckifejezése teljesen megváltozott. A tekintete elsötétedett, összevonta a szemöldökét, felállt, letette a bögrémet az ablakpárkányra, és lemondóan sóhajtott.
Nem értettem, mi baja.
Öt évvel ez előtt, mikor nekimentem a székesfehérvári pláza egyik kirakatüvegének, nagyon bevertem a fejem, és mindenféle kényszerképzeteim születtek, mint például, hogy a Roxfort tanulója voltam majdnem fél évig, meggyőztem róla Voldemortot, hogy a szeretet nem is gáz, jártam Sirius Blackkel, és még Harry Potter is időutazott a kedvemért. Aztán egy gigantikus harcban meghaltam, és ismét a plázában ébredtem.
Senki nem hitt nekem, Atin kívül, aki figyelmesen meghallgatott, és elmesélte az ő saját verzióját. Egy darabig mereven ragaszkodtam ahhoz, hogy valóság, ami velem történt, de az idő múlásával egyre inkább magamra maradtam a gondolataimmal, Ati kábitószerezni kezdett, én pedig rájöttem arra, hogyha semmi művészi dologgal nem foglalkozok, elmúlnak a képek a fejemben. Az egyik pszichológus, akinél jártam, azt mondta nekem: rcsak egy hajszál választja el a kreativitást az őrülettől.r1;
Megpróbáltam normális életet élni, elmentem egyetemre, és soha többet nem nyitottam ki Harry Potter kötetet, és minden ezzel kapcsolatos médiát, és forrást kerültem. Előző este unalmamban firkáltam egy baglyot a jegyzeteim szélére, majd lefeküdtem aludni. Csak ezért lehet. Ezért iszogatja Dumbledore rózsaszín köntösben a teát a szobámban.
- Sajnálom – szólaltam meg, mert úgy éreztem, valamit mondanom kell a rosszkedvű tanárnak.
- Elfelejtettél egy életet – vonta meg a vállát a professzor. – Azért, hogy élhess. Én megértem. Ideje indulnom. Még egy csésze metafizikát?
- Tessék…?

A szemeim kipattantak, és felültem az ágyban. Egyedül voltam a lakásomon, senki nem ült az ágyam szélén, és semmilyen jel nem utalt rá, hogy bárki is lett volna itt. Álmodtam. Ez az egyetlen reális magyarázat – nyugtattam meg magam.
Felkeltem, megfésülködtem, és belebújtam az előző este előkészített ruháimba. Még van két órám beérni az előadásra – konstatáltam, majd csalódottan szemrevételeztem, hogy elfogyott az instant kávé.
Felkaptam a táskám, beleléptem a cipőmbe, és kiléptem az ajtón.
Egy dolog mégis csak igaz volt az álomból – pislogtam. – Kell egy kávé.
Miközben a kulccsal matattam, végignéztem a szobán, tekintetem végigsiklott az ablakpárkányon lévő bögrén, majd kattant a zár, és elindultam a boltba.

*

Az épület hatalmas volt, a kislány szinte elveszett a hosszú szürke könyvespolcok között. Nem mintha nem ez lett volna a célja, elvégre egy tizenkét éves kölyöknek nincs engedélyezve, hogy a fővárosi varázslókönyvtár tiltott részén ezeréves könyveket olvasgasson.
A figyelmét egyetlen varázslat foglalta le éppen. Már hónapok óta készült a megvalósítására, és most végre eljött a pillanat, hogy bejezze a munkáját.
Egy dolog számított, az pedig Sirius lelki üdvének elnyerése volt, akinek történetesen ma volt a születésnapja.
Amióta a Legendás Lány meghalt, a fiú magába fordult. A Tekergők elbeszélései alapján miden szabad percét az ő sírjánál töltötte, sosem lett utána barátnője, az iskola végeztével a fősulin kívül sehova nem járt el. Bezárkózott, csendesen élt, az arca beesetté vált, a haja megnőtt, a szemeiből eltűnt a csillogás, és sohasem mosolygott.
Tom, Joy nevelőapja sokat mesélt neki a Lányról. Bella szerint Sirius elveszett volt, és egyedül csak egy csoda menthetné meg. A kislány elhatározta, hogy meglépi a csodát.
Már csak egy pillanat, és megtörténik.
Szinte izgult. Pedig soha semmi nem tudta felizgatni, de most rettegett, hogy a terve balul sül el, és az egész varázslat kamu.
- Joy! – hallatszott egy lihegő hang a háta mögött. – Már mindenhol kerestelek! Neked ide tilos bejönnöd. Mégis mit művelsz?
Joy imádta Petert. Ugyanakkor tudta, hogy ő a világ legnaivabb embere, ami egyet jelentett azzal, hogy tökéletes a terve megvalósításához, ugyanis tárt karokkal fog besétálni a csapdájába. A kislány egy kicsit röstellte magát, amiért fel kell használnia Pettigrewt, de muszáj volt.
- Jaj, Peter bácsi, olyan jó, hogy jössz, nem tudom elolvasni, mi van ide írva – mondta kerekre tárt kiskutya szemekkel.
Peter ez előtt egy perccel még nagyon ideges volt, és elhatározta, hogy most, na, most aztán leteremti Joyt a lábáról az állandó elkódorgása miatt, de mihelyt a lány ilyen aranyosan, szinte könyörögve megszólította, nem tudott ellenállni neki, és hangosan felolvasta a régi varázsigét.
Egy pillanat erejéig úgy érezte, mintha az egész könyvtár elkezdett volna pulzálni, de aztán ez abba maradt. Joy kikerekedett szemekkel bámulta, majd lelkesedése lassan elült, és ingerülten összecsapta a régi könyvet, és csalódottan elindult a kijárat felé.
Peter alig győzte követni.

*

- Na, idefigyelj! – csattant fel James.
Sirius persze még arra se méltatta, hogy felé forduljon, nemhogy figyeljen rá. A szokásos litánia következett arról, hogy mennyire fontos a család, a boldogság, és hogy a halottakat egy idő után el kell engedni…
- …egy életed van, és ő sem akarná, hogy így éld le!
- Persze, James.
- Igazat adsz?
- Ahogy mindig.
- Fejezd be!
- Mit?
- Ezt! Ezt a közönyösséget, a nemtörődömséget! Önző vagy, és csak magaddal foglalkozol! Fogalmad sincs mekkora teher számunkra az, hogy végig kell néznünk a lassú elsorvadásodat…
A hiszti második felvonása.
Sirius lassan felállt a székéből, és az asztal másik felére lépett. Lily már gyönyörűen megterített, csak a vendégeket várták a születésnapi ebédhez.
Négy év. Négy év telt el azzal, hogy hallgatta James sosem szűnő jó tanácsait, és életvezetési kurzusát. Mindenki kedves volt vele, és sajnálta, mindenki megértette őt, és fel akarta vidítani…
Azzal persze senki nem foglalkozott, hogy ő nem akart megváltozni. Ő akkor abban a háborúban a lánnyal együtt örökre meghalt, és nem is támad fel soha többet. Nem állt szándékban. Ahhoz valami csoda kellene – gondolta Sirius, és szembefordult Jamesszel.
- Amilyen mázlim van, örökké fogok élni – mosolyodott el kényszeredetten.
James ekkor próbálta meg ledobni a papucsával, ami elől reflexszerűen elhajolt volna, ha a papucs elérkezett volna addig, ahol ő állt. Persze James annyira belelovalta magát a szónoklásba, hogy neki nem tűnt fel, hogy az említett tárgy valahol félúton a levegőben szublimált, Sirius pedig túl érdektelen volt ahhoz, hogy foglalkozzon ilyesmivel.
- Na, add vissza! – támaszkodott rá Ágas az asztalra.
- Nincs nálam – vonta meg a vállát Sirius.
- Az a papucs a kedvencem. Nagyon egyedi darab. Add ide!
- Nincs itt, Potter.
- Ide figyelj, Black! – Jamest elfutotta az indulat. – Nem érdekel, hogy neked mennyire szar, nekem kell az az idióta papucs, de most mondok valamit, mert már nagyon elegem van belőled. Flover Hyde rohadtul halott! A teteme ott bomlik a koporsójában, és soha a büdös életben nem jön vissza, hiába várod!
- Fejezd be! – sziszegte Sirius.
- Ide a papucsot!
- Nincs nálam, te idióta!
- Okés. Halott. Alulról szagolja az ibolyát. Feldobta a bakancsát. Kiszenvedett. Kinyúlt. Megmurdált. Megdöglött!
- ELÉG! – ordította Sirius, és rácsapott az asztalra, úgy hogy a teríték legalább fél centit repült.
- IDE A PAPUCSOT!

Lily tanácstalanul ácsorgott a konyhaajtóban, és nézte a mindennapos vitát. Hányszor játszották ezt végig. De hol van James papucsa?

*

Az első dolog, amit észrevettem, a szokatlan tárgy volt a fotelom közepén. Egy fél pár hímzett szarvasos papucs, amit az előtt sosem láttam. Egyedül laktam a lakásban, és lehetetlen volt, hogy a lábbelit én hoztam volna magammal, tekintve a papucs méretei, és az én gyűszűnyi lábacskámat.
Leraktam a táskámat, és bizalmatlanul méregettem a papucsot, mintha bármelyik pillanatban megharaphatna. Végül sóhajtottam, megvontam a vállam, lendületesen megragadtam, hogy odébb dobjam… és nem történt semmi.
Aztán hirtelen berántott az éter.

*

- Örülök, hogy végre sikerült leülnötök – morogta Lily ingerülten. – James, nem értem, hogy problémázhatsz egy papucson, amikor Tapmancs születésnapja van…
- Ellopta! És a kedvencem… gondolj bele, ha felfázik a méhem, nem lehetnek gyerekink…
- Lily, én a helyedben megvárnám, hogy felfázzon a méhe – kuncogott Remus lazán elnyújtózkodva a székén. – Finom ez a lötyi, hogy hívják?
- Még nem adtam neki nevet – mosolyodott el a háziasszony.
- Hadd csak, kedvesem, majd én segítek a levessel – kelt fel Bellatrix az asztaltól.
Mind ott voltak. Lisa Remus oldalán, Peter, Tom, Bella, Joy, Perselus, Regulus, Dumbledore, lufis talárban, és még Hagrid is. Sirius mellett egy üres szék árválkodott, mintha várnának még valakit, valójában azonban ez egy olyan hely volt, amit soha senki nem foglalhatott el.
Egészen addig, amíg James a papucsa miatt morgott, Sirius még viszonylag kellemesen is érezte magát. Azután megjelent Jessica, és köszönés helyett az ölébe ült csurom egy merő vizesen.
- Szia, Siri, felmelegítenél?
- Nem érzem magam tűznek – morogta az említett, és elnézett a lány mellett.
- Ne legyél már ilyen! – csattant fel a csaj. – Kezdem azt hinni, hogy az se érdekelne, ha ruha nélkül ülnék rád.
Jessica volt az egyetlen nőnemű, aki nem adta fel Sirius megszerzési kísérleteit, mióta Flover meghalt. James hívta meg minden egyes rendezvényre, partira, hétvégére, hátha végre kedves barátja magához tért, feleszmél révületéből, és rájön, hogy kell neki egy nő méghozzá azonnal.
Joyt Jessica puszta látványa is undorral töltötte el, ahogy mindenki mást is az asztalnál, csak ő még gyerek volt, és lelkiismeret-furdalás nélkül nyilvánította ki abszolút nem tetszését a vendég irányába. Kitolta a székét, és felállt, majd elegánsan közölte, hogy elmegy hányni, mire többen felkuncogtak (Tom megpróbálta komolyan megróni az illetlen viselkedésért, miközben maga is alig bírta elfojtani a mosolyát), és végül kiment az előtérbe.
Rettenetesen csalódott volt, hogy nem sikerült a varázslata. Talán egy erősebb mágus kellett volna – gondolkozott. – Akkor most nem Jessica próbálná megnyalni Sirius orrhegyét.
Dühében belerúgott a kabátakasztóba, ami illedelmesen el is dőlt, a robaj pedig elnyomta a pukkanást, és a felhangzó nyögést, úgyhogy a kislány már csak a sóhajra, és az öklendezésre lett figyelmes.

*

Kavargó színes pontok, majd hirtelen sötétség, és a becsapódás után legnagyobb örömömre megszűnt a forgás.
A gyomrom rettenetesen felkavarodott, de szerencsémre nem hánytam, úgyhogy a gyerekkori csirke leveses incidens címvédő maradt. Felnyomtam magam fekvőtámaszba, és nagy nehezen feltápászkodtam.
Amikor felnéztem egy tágra nyílt szempárral találtam szembe magam, na meg egy óriási hallal, ami biztos, hogy nem tartozott a lépcsőházunkhoz.
- Hali – köszöntem. – Hol vagyok?
- Te – közölte.
- Én.
- TE!
- Én.
- Te vagy!
- Én vagyok, igen, nagyszerű, de hol is tulajdonképpen? – csattantam fel.
- Oh, hát természetesen Londonban – vigyorodott el a kislány.
- Lehetetlen – sápadtam el.
Tekintetem a kezemben szorongatott papucsra tévedt. Az agyam kétségbeesetten kereste a magyarázatot a jelenségre, de semmit nem talált, így az egyetlen lehetséges megoldás az volt, hogy a papucsból valaki zsupszkulcsot csinált.
Már csak egy kérdés volt hátra.
- Grimauld tér 12.?
- Pontosan – a lány vigyora egyre szélesebb lett.
Hirtelen ötlettől vezérelve szembefordultam az eldőlt fogassal, amit az imént pillantottam meg az ajtó mellett, és megpróbáltam felállítani. Természetesen nem mozdult meg. Ingerültebben próbálkoztam, még mindig nem történt semmi.
Hogy gyulladnál fel… - szitkozódtam magamban.
A fogas ruhástul fellobbant, és lángolni kezdett, mintha valaki leöntötte volna egy kanna benzinnel. A kislány tátott szájjal bámulta, én meg kétségbeesetten könyörögtem a tűznek, hogy fejezze be az égést.
Na, tessék. Már megint a pirománia.
Két lehetőségem volt. Elhitetem magammal, hogy az egész csak egy álom, amiből fel fogok ébredni, vagy elhiszem, hogy ez az egész tényleg velem történik meg. Az utóbbi valahogy kézenfekvőbbnek tűnt, bár mindegy egyes részletét ennek az ismerős és mégis idegen világnak kétkedéssel fogadtam.
- Gyere, mindenki az ebédlőben van – vigyorgott a lány, és elkezdett maga után húzni.
- Tudom, ki vagy! – született meg bennem a felismerés. – Joy! De nagyot nőttél! Hány éves vagy?
- Tizenkettő. Amikor először találkoztunk csak nyolc voltam, bár tudom, hogy idősebbnek néztem ki – magyarázta. – Senki nem tudja, hogy itt vagy… Te jó ég, hogy fognak örülni…
- Ő milyen? – kérdeztem hirtelen.
- Kicsoda? – állt meg egy pillanatra.
- Sirius.
- Olyan, amilyennek egy hűséges pasinak lennie kell – mosolyodott el a kislány, én pedig hittem neki.

Eközben az ebédlőben rendkívüli csata folyt Jessica, és Sirius között.
- Mássz már le rólam! – csattant fel a férfi.
- Addig nem, amíg meg nem győzlek róla, hogy érzel irántam valamit! – replikázott a nő.
- Ingyen cirkusz – morogta Piton, és elővarázsolt egy doboz popcornt, majd Reg elé tartotta -, kérsz?
- Komolyan, Tapi – ütötte a vasat James. – Hetero vagy még?
- Hány ilyen agybeteg hülyeség fér el az agyadban? – kérdezett vissza az említett, miközben az ölében ülő nőt próbálta letuszkolni magáról.
- Ha nem csókolod meg, azt fogom hinni, hogy meleg vagy.
- James! – kiáltott fel Lily, utalva Dumbledore jelenlétére, aki láthatólag nagyon jól szórakozott a fiatalok közjátékán.
- Nézd, Tapi. Ha Flover tíz másodperc alatt nem sétál be azon az ajtón, akkor te megcsókolod Jessit, és ő leszáll az öledből, én meg elhiszem, hogy rendben vagy még. Mit szólsz?
- Tíz másodperc, és leszáll – morogta Sirius.

Mi ekkor érkeztünk meg Joyjal az ajtóba, aki kitárta a nyílászárót, így mind a ketten láthatóvá váltunk.
Elsőként Dumbledore vett észre, aki rám kacsintott. A többiek látszólag sokkal fontosabb dologgal voltak elfoglalva, miszerint, hogy Sirius Black a lányokat szereti-e még.
Sirius pont háttal ült az ajtónak, így ő nem vehetett észre, és a mellette hangosan számoló Jamesnek se tűntem fel.
- Ez undorító – szólalt meg Joy mellettem, én meg egyetértően bólogattam.
James ekkor fejezte be a számolást, és lopva felénk nézett, majd tátva maradt a szája, ahogy mindenki másnak is. Hagrid keze megállt félúton a kupája és a szája közt, Per szájából kifordult a falat, Regulus félrenyelt, Lily kezéből kiesett a kés, Bella épp hogy le tudta tenni a levest az asztalra, mielőtt magára borította volna, Tom még az általánosnál is jobban elfehéredett, Peter csak tátogni tudott, Remus a szemét dörzsölte, Lisa a szája elé kapta a kezét, és azt hittem, ülve elájul. Leginkább Jessica reakciója tetszett azonban, aki miután beazonosított, hogy ki vagyok, arca eltorzult a rémülettől, és visítva kiugrott Sirius öléből, befutott a kandallóba, és köddé vált.
Ezután természetesen a mit sem sejtő Sirius kifakadása volt a legjobb, miután mindenki őt kezdte nézni:
- Mi a franc bajotok van? Nem haltam meg!
- Ami azt illeti, én sem – szóltam közbe.
A férfi egy pillanatra megfagyott, majd akkora lendülettel állt fel, hogy leverte az evőeszközét, és felborította a székét. Azután szembefordult velem.
Megint következne az a rész, ami ilyenkor a romantikus filmekben szokott. De mindig most sem ez történt, ahogy eddig oly sokszor nem.
- Szia, Levél. Istentelenül pocsékul nézel ki – léptem elé kezemben a papuccsal.
- Virág – rebegte döbbenten – Hogyan?
- Ezzel – mutattam fel a régóta hordozott lábbelit.
James torkát ekkor valami állatias hörgés hagyta el, és kivetődött a székéből, egyenesen rá a papucsra, én meg ijedten ugrottam Sirius nyakába, hogy elkerüljem a támadást.
A férfinek jellegzetes kölni illata volt. Pontosan olyan, amilyenre emlékeztem.
- Nyugi, ezért az illatért még akkor se cserélnélek ki, ha elkezdenél hasonlítani egy favágóra – ezzel megcsókoltam.
Nem tudom meddig álltunk ott úgy. Sirius miután feleszmélt a csodálatból, úgy szorított magához, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatnék. Intim pillanatainkat Joy ellentmondást nem tűrő kijelentése szakította félbe:
- Most már ti is undorítóak vagytok.
Elváltam a vigyorgó Siriustól, és a még mindig fagyott társaságra néztem, majd egyenként odamentem mindenkihez, köszöntem, de a sor végén még mindig csak a csodálkozó némaságuk ült a szobában.
Kedvenc Levelem eközben felszedte a még mindig földön hasaló Ágast, majd nagy komolyan megfogta a vállát, és szembefordította magával:
- Két dolog. Köszi a papucsot, életmentő volt. És még valami. Hetero vagyok. Nagyon.
A Black kúria ebédlőjében ekkor okozott maradandó károkat egy egyetemes röhögéshullám.
Amnézia by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Sirius, és Flover végre egymásra talált, mindenki, örül, boldog, amikor... amikor nem mondom meg mi történik, olvassátok el. Kritikáknak örülök! :)
Sirius szemszöge

Nem tudtam eldönteni, hogy azért remeg a kezem, mert annyira ideges vagyok, vagy azért, mert mindjárt sírva fakadok, netalán mert már korai parkinsonos lettem…
Minden idillikusan jól volt. Ott ült mellettem, átölelhettem, megcsókolhattam… Lassan mindenki elment aludni, de mi még mindig összebújva ültünk a nappaliban, és beszélgettünk. Annyi mondanivalónk volt a másiknak, hogy egymás szavába vágva meséltünk, reagáltunk a másik életére. Aztán egyszer csak megjelent az a fehérbe öltözött varázsló, közölte Floverrel, hogy ideje hazamenni, és elfelejteni ezt a kis incidenst, rászórt egy átkot, engem a falnak lapított, aztán eltűnt. Meg a lány is.
Dumbledore az ordításomra rohant be, ugyanis annyira nem tudtam mit kezdeni a történésekkel, hogy eszelős hiszti rohamot rendeztem.
Reménykedtem benne, hogy ő majd megmenti a helyzetet, de ugyanúgy semmit nem tudott kezdeni vele, mint én, csak állt a tűzhely előtt, és hümmögött. Azok a szerencsétlenek, akik nálam maradtak éjszakára (James, Lily, Remus, Lisa, Joy és Tom) szintén kiözönlöttek a nappaliba, hogy megmentsenek, és döbbenten tapasztalták, hogy Sirius Black életében először sírógörccsel küzd.
Aztán egyszer csak kopogtattak.
James ajtót nyitott, pislogott, és ránézett Albusra.
– Ki az? – kérdezte az igazgató komoran.
– Az ikertestvére, meg egy törpe.
– Nincs ikertestvérem – pislogott Dumbledore.
Erre már én is felfigyeltem.
A férfi kitárta az ajtót, és láthatóvá vált a két alak. Varázslényekhez képest is nagyon furcsán néztek ki. Az, akiről James azt mondta, hogy Dumbledore ikertestvére, valóban a megszólalásig hasonlított rá, csak máshogy fonta össze a szakállát, és a mindenkori talár helyett, egy jókora, szürke, csuklyás gönc fedte a testét, kezében egy hosszú, faragott vándorbotot tartott. A mellette álló törpe egyáltalán nem hasonlított törpére. Ami egyből feltűnt rajta a vándorzsákon, és a göndör fürtjein kívül, hogy a kis testhez képest aránytalanul nagy lábfejek tartoztak.
– Szép napot – mondta a kis teremtmény úgy mellékesen.
– Eddig nem igazán sikerül összehozni – morogtam.
– Nem is nagyon sokáig feszíteném a húrokat, különös barátaim – mosolygott ránk a szürke csuklyás. – Bejöhetünk?
– Épp nem vagyunk túl alkalmasak a vendégfogadásra, de kettővel több, vagy kevesebb, már oly mindegy – került elő valahonnan Tom.
Az öreg belépett nyomában a törpével. Szinte kedélyes letisztogatta a csuklyáját, levette a felső köpenyét, letámasztott a botját. A társa tanácstalanul ácsorgott a zsákkal a háttal, amíg egyszer csak Joy oda nem szaladt hozzá, és el nem vette tőle. Szegény lény annyira meglepődött, hogy van a méretében lévő ember a környéken, hogy rálépett a saját lábára.
A szürke varázsló hirtelen hozzám fordult, belenézett a szemembe, és inkább közölve a tényt, mint érdeklődve ezt mondta:
– Elvitte a lányt?
– Honnan tudja? – kerekedtek el a szemeim. – Egyáltalán ki vitte el?
– Természetesen Szarumán.
Szarumán. Hát hogyne, persze, ezt teljesen egyértelmű, ki más vihette volna el az én egyetlen Floverem, mint Szarumán.
– Ki a halál az a Szarumán?! – tette fel a kérdést helyettem Remus.
– Egy gonosz mágus, aki Szauronnak dolgozik.
Dumbledore, aki egész eddig teljesen nyugodtan ácsorgott egy helyben, hirtelen összerándult, mintha villámcsapás érte volna elkezdett kutatni a zsebében, majd egy vaskos könyvet húzott ki belőle.
– Egy másik dimenzióból jöttek – magyarázta inkább nekünk, mint a két jövevénynek, akik igazán nem is voltak ettől a kijelentéstől meghatódva. – Méghozzá ebből a könyvből.
Átnyújtotta nekem a kopott kötetet, én pedig hangosan felolvastam a címét.
A gyűrűk ura.
Felvontam a szemöldökömet, és tovább adtam a könyvet.
– Honnan tudja?
– Olvastam – vont vállat az öreg. – Ezek a muglik elképesztően tudnak írni.
– Ezt akkor sem értem. Hogy lehetséges ez? Mármint, oké, hogy Flover egyszer csak átteleportált a világunkba, de ez egy alternatív teremtett univerzum. Teljesen másik szituáció – szólalt meg Remus.
– Segítséggel – válaszolta Dumbledore. – Van egy olyan érzésem, hogy nem csak ez a történet kelt életre…
– Állj, stipi-stopi! – tartottam fel a kezem. – Ez mind szép is jó, majd átfutom a könyvet, és kiderül kicsoda ez a csodálatos nevű ember, de mi van Floverrel?
– A kisasszony amnéziás lett, és visszakerült az otthonába – vont vállat a szürke csuklyás.
– Elfelejtett mindent, ami tegnap történt? – kerekedtek el a szemeim.
– Helyesbítek. Mindent, ami ezzel a világgal kapcsolatos. Nem emlékszik rád – szólalt meg először a törpe.
Hirtelen kiszáradtam a torkom, és szédülni kezdtem, a világ forogni kezdett, nekem pedig le kellett ülnöm a padlóra, hogy ne essek össze.
James és Lily odarohant hozzám, Lisa eltűnt a konyhában, majd hamarosan visszatért egy pohár vízzel.
– Ki maga? - kérdeztem rekedten.
– Gandalf. ő pedig itt a Bilbó Baggins, egy hobbit. A gyűrűért indultunk – válaszolta a csuhás.
– Miért csinálta ezt a másik? – kérdezte Lisa.
– Mert a kislány különlegesen erős, valószínűleg szüksége van rá a háborúba, és a saját oldalára akarja állítani.
– Mégis honnan szereztek ennyi idő alatt tudomást róla? – hápogtam. – És milyen háború?
– Szarumán látta őt a gömbjében – mondta a hobbit. – A gyűrűháború…
– Ez egyre rosszabbul hangzik – nyögte Lily.
Dumbledore beterelt minket az ebédlőbe, amíg Lisa feltette forrni a teavizet némi étellel kínáltuk a látogatóinkat. Én megsemmisülten ültem egy székben, és nem is emlékeztem rá, hogy kerültem oda végül. James szomorú arccal rám terített egy köpenyt, és belebújtatott a papucsába.
Nem akartam elhinni, hogy Flover teljesen elfelejtett. Bár nem történ más baja, az, hogy amin keresztül mentünk együtt a múltban, és az, hogy tegnap este csak így megjelent a körünkben lufiként pukkant szét, megijesztett, elborzasztott, és kétségbe ejtett.
Te jó, Merlin. Mi folyik itt megint? Hogy kerül ide ez a borzas félőrült Gandalf, meg a szőrös talpú törpéje, hogy hirtelen figyelmeztessenek? Miért kell Flovert valami eszelős, nyáladzó gonosznak folyton elrabolnia?
A többiek egy darabig ácsorogtak még az ebédlőben, majd mindenki sajnálkozva búcsút intett a munkájára, és otthoni teendőire hivatkozva. Ott maradtam egyedül Gandlaffal, és Bilbóval, na meg persze Dumbledoreral, aki még mindig hozzáértően hümmögött az orra alatt.
– Tudod, mit gondolok, Sirius?
– Nem tudom, Albus – válaszoltam elgyötörten.
– Arra, hogy egy ilyen volumenű dolog nem történik magától. Valami rásegített. Ha megtaláljuk az okát, talán meg tudjuk menteni Flovert.
– Ez olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban – morogtam.
– Nem feltétlenül – válaszolta. – Ajánlok valamit. Te elmész arra a helyre új barátainkkal, ahol azután voltak, miután kiléptek a könyvből. Én utánanézek Flovernek.
– Nem lehetne fordítva? – álltam fel a székből.
– Tartok tőle, hogy nem maradnál higgadt. Igyekszem vissza, és megteszem, amit tudok. Ehhez szükségem van az együttműködésedre.
– Rendben – morogtam. – Na, nyomás, Gandalf, meg, alacsony kis hogyhívják… nincs időnk.
Sajnálatos módon, professzionális szinten űztem mások sértegetését, így Bilbó is azonnal magára vette epés beszólásomat, amire az volt a válasza, hogy a következő utcasarkon kigáncsolt. Gandalf csak ballagott mellettünk, mosolyogva, szinte kedélyesen, érdeklődve tekintve a londoni járókelőkre. Meglepetésemre, senki nem hívta ránk a rendőrt, valószínűleg azt hitték, hogy egy furcsa színtársulat tagjai vagyunk, és jó derültek hármasunkon. A hórihorgas Gandalf, szakadt csuhában, Bilbó, aki mindenhova magával cipelte az az idétlen zsákját, és Én, aki már két hete nem találkozott borotvával, ráadásul, most már egy csinos kis horzsolás is éktelenkedett a homlokom közepén, hála a manónak.
Legnagyobb meglepetésemre a furcsa szerzetek a helyi varázslókönyvtár bejáratához kalauzoltak, ami romokban hevert, és az aurorok éppen kint helyszíneltek. Még az öreg könyvtáros, Mrs. Neil is ott tördelte a kezét a beomlott épület mellett. Érdeklődve közelebb mentem, és mielőtt bárki kinyithatta volna a száját, felmutattam az igazolványomat. Imádtam, hogy auror vagyok.
Átléptem a biztonsági kordont, és Bilbóval, meg Gandalffal a nyomomban behatoltam az épületbe.
Az egész terem olyan volt, mintha forgószél söpört volna végig rajta, ráadásul valami erős vegyszer, és kámfor szag terjengett a levegőben. A hely lüktetett a mágiától, a hajszálaim pedig szép lassan feltöltődtek, és az ég felé kezdtek meredezni.
Az egyik összedőlt könyvespolcnál ráakadtam Jamesre, aki hasonlóképp átment sündisznóba.
– Lehet már tudni valamit? – kérdeztem.
– Semmi konkrét. Általában ilyen korra már legalább két ötletem van rá, hogy történhet mindez, most azonban halványlila gőzöm sincs róla, hogy mit keresünk, vagy mi a szösz volt itt.
– Ha kicsit segíthetek, véleményem szerint több szösz is volt itt – szólt közbe Tökalsó barátom.
– Bocsi, Pöttöm, de téged senki nem kérdezett – húztam el a számat, mire a hiperaktív manó rátaposott a lábfejemre.
– Ez az a könyv, amiből érkeztünk – nyújtott át egy félig szétszakadt bőrkötéses kötetet Gandalf.
– Mennyire lehetséges az, hogy mások is kimásztak ebből a könyvből? – kérdezte James.
– Amennyire az lehetséges, hogy nem csak ebből a könyvből másztak ki dolgok – pufogott Bilbó.
– Atya, úr… - sápadt el James, és kikapta a kezemből a tárgyat. – Nézd a gerincét. Mintha megégett volna.
– Hmm… lehetséges, hogy véletlenül az összes könyv így néz ki, amiből kijött bármi is? – kérdeztem vissza.
Ágas odaintette magához a saját csoportját, és kiküldte őket, hogy nézzék át az épületet hasonló könyvekért, mint amit Gandalf hozott, ezután csatlakozott hozzánk, és négyesben indultunk el, hogy megtaláljuk a mágia központi magját.
Ami azt illeti, nem volt nehéz, automatikusa a zárolt részleg felé mentünk. Egy bizonyos szint felett, az erőknek szaga, illetve, illata van, esetünkben pedig erős, karamellás, fahéjas aroma terjengett a levegőben.
Hogy végül is a tiltott részleg legbensőbb, és legrejtettebb zugában kötöttünk ki, egy jókora, poros kódex felett, egyáltalán nem ért meglepetésként.
– Te tanultál latint, nem? – néztem Jamesre, aki semmit nem értett a girbegurba betűkből.
– Elég régen, és azt is véletlenül – mondta.
– Hogy lehet véletlenül tanulni valamit? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Gandalf.
– Rossz órára jártam be másfél hónapig – vont vállat a srác.
– Csoda, hogy még így is elvégezted az auror képzőt – vigyorodtam el Bilbóval egyetemben.
Néha azért mi is egyetértünk.
Miután sikeresen megállapítottuk, hogy egyikünk se tud holtnyelvül, letelepedtünk körben a könyv mellé, és megvártuk, amíg James értesítette az illetékes szakértőt.
Alig telt bele pár perc, Remus Lupin érkezett meg személyesen, egy osztagnyi könyvbúvárral. Tüzetesen megvizsgálták a szöveget, majd a férfi gondterhelten rám nézett.
– Ez egy nagyon ősi varázslat – közölte a nyilvánvalót. – Arra találták ki, hogy különböző világokba gondtalanul át lehessen járni, oda és vissza.
– Dumbledore nem említette, hogy erre van megoldás – morogtam.
– Igen, mert időleges, és nagyon veszélyes. Ha nem érsz vissza időben, ott ragadsz, és nem tudsz akármelyik univerzumba átsétálni, csak abba, amit leírták. Szóval fantáziavilágok közti császkálásra jó.
– Akkor Flover hogy került ide? – kérdeztem.
– Valószínűleg valaki arra akarta használni, hogy idehozza, és mivel ez egy elavult varázsige, kombinálnia kellett ehhez még valamivel. De nem tudom, mi lehetett az – csóválta a fejét. – Mindenesetre le kell állítanunk a pulzálását valahogy, mert még mindig nyitogatja ki a kapukat.
– Ez elég rosszul hangzik.
– Rosszul, tekintve egyesek fantáziáját, mi szabadulhat ránk?
– Nem csak rátok – rázta meg a fejét Gandalf. – Ha az a kislány a valóságból jött, akkor a két sík összemosódhat, tehát az ő világa is veszélyben van.
– Csak egy valamit nem értek – gondolkozott el Holdsáp. – Ki akarta volna szánt szándékkal összekutyulni a dimenziókat, és iderántani Flovert?
Elhallgattunk. Flovernek elméletileg nem voltak ellenségei. Az a törzs, aki anno megtámadta a Roxfortot úgy tudta, hogy halott, tehát mindenkit ki tudtuk zárni ebből a körből. Akkor pedig olyasvalakinek kellett tennie, aki esetleg ismeri, és valami viszonya, kapcsolata volt vele korábban.
– Mi van akkor, ha egyvalaki tette közülünk? – kérdeztem. – Mikor kezdett el működni?
– Körülbelül a partid előtt fél órával – válaszolta Remus.
– Akkor tűnt el a papucsom – emlékeztetett rá James.
– Ki érkezett késve? – gondolkodtam el.
Homlokráncolva erőltettük az agyunkat, mikor egyszer csak kigyulladt a villany, és rémülten egymásra néztünk.
– Hol van Peter?

*

Virág szemszöge

Meg mertem volna rá esküdni, hogy előző este nem feküdtem le aludni, és nem fürödtem le, reggel mégis a saját ágyamban nyitottam ki a szemem. Sajnos nem volt túl sok időm ezen agyalni, inkább átöltöztem, felhajtottam a kihűlt kávét, beleugrottam az edzőcipőmbe, és mivel igencsak kevés időm volt odaérni az első órámra, felkaptam a deszkámat, és útnak indultam.
Fél éve kezdetem el űzni ezt a sportágat. Apa mindenáron rollert akart nekem szerezni, én viszont ragaszkodtam a gördeszkához, ugyanis ez sokkal jobban hasonlított a… mire is?
A válasz a nyelvem hegyén volt, és tudtam, hogy fontos, de egyszerűen nem jutott eszembe. Tényleg, miért is kezdtem el gurulgatni? Fogalmam sincs. Pedig nyomós indokom volt rá. Talán a sebesség. Igen! Biztosan a sebesség miatt.
Bár éreztem, hogy ez az érvelés egy kicsit sántít, a tovább fejtörés helyett inkább előbányásztam a metró bérletem, és hangos „jó reggelttel” lerobogtam az ellenőr melletti lépcsőn, és éppen sikerült betuszkolnom magam a kora reggeli hering partiba.
Három megállót utaztam. Alapjáraton lusta embernek számítottam, tekintve, hogy ma még salsáznom is kellett menni, szóval körbenéztem hátha akad ülőhely. Tőlem félméternyire a tömeg ellenére egy egész üléssor üresen volt hagyva. Csak egy öreg, vékony bácsi ült a közepén.
Ha háromszor ilyen súlyos lenne, elmehetne télapónak – gondoltam, mikor tüzetesen megvizsgáltam a kinézetét. Hosszú ősz haja és szakálla volt, amit összefonva hordott.
A legtöbben viszolyogva húzódtak el tőle, ő pedig derűsen tekingetett körbe-körbe. Végtére is úgy találtam, nincs benne semmilyen természetellenes, hát ledobtam magam az egyik szabad helyre.
Amint leültem azonnal felém fordult, és széles mosoly terült szét az arcán. Alapjáraton megijedtem volna, ha egy vadidegen idős bácsi rám villantja a fogsorát, de ezúttal semmi ilyesmi nem jutott eszembe, hát visszamosolyogtam.
– Cukorkát? – nyújtott felém egy színes zacskót. – Vigyázz velük, becsapósak.
Bólintottam, és kivettem egy furcsa alakú drazsét, majd bekaptam.
– Hús íze van – döbbentem meg.
– Nagyszerű – mosolygott rám.
Ismerős szemüveg – néztem a bácsi arcát.
– Az Astorián vagyunk – mondta. – Itt szállsz.
Valóban, időközben célba értünk, én pedig sietve leugrottam a földalattiról. Nyugodtan ballagva indultam a mozgólépcsők irányába, mikor megérett bennem a felismerés, hogy egy szóval sem említettem az öregnek, hol szállok le.
Az éppen elinduló szerelvény felé néztem, különös útitársamat kutatva rajta. Ott ahol pár pillanattal előbb még mi ültünk, most három öreg néni terpeszkedett. A bácsit elnyelte a föld.
Biztosra vettem, hogy nem szállt le velem együtt…

Annyira elgondolkoztam, hogy időközben kiürült a peron, és a biztonságis ember aggódva megindult felém, szóval sietve megigazítottam a táskámat, és felszaladtam a mozgólépcsőn.
Az első órám nyelvészeti proszeminárium volt, a második bevezetés a történelem és társadalomtudományokba. Az utóbbi, rendkívül unalmasra sikeredett, ugyanis három különböző tanár tartotta, és egyik sem tudta követni a másikat. Tehát megrekedtünk a tanagyag legelején.
Igazság szerint, azért jártam be minden kétségbeesésemet legyőzve erre az órára, mert tartottam tőle, hogy lemaradok valami fontosról, ami a tankönyvben nincs benne. Eldöntöttem, hogy a fennálló viszonyok ellenére a legjobb akarok lenni magamhoz képest. Egyrészt az átlagom, másrészt a tanulmányi ösztöndíjazás miatt. Az átlag azért volt fontos, mert ezen múlott az, hogy állami támogatottról átkerülök e önköltségesre, ami nem lett volna egy leányálom, az ösztöndíj pedig kinek nem jött volna jól, néhány ínségesebb hónapban?
Szóval bent ültem gazdaságtörin, és az első öt percben elvesztettem a fonalat, akárcsak társaim, akik elkeseredetten próbálták felfogni, mi is történik az előadáson.
Egy nagyon érdekes kinézetű tanár jött be. Még sosem találkoztunk vele, úgy tudtuk, csak helyettesít, azonban bejelentette, hogy a félév végéig ő tartja az előadást.
Pillanatok alatt rájöttem, hogy nem érdekel, mit mond, viszont a muksó külseje annál inkább. Hasonlított arra a bácsira, akivel reggel találkoztam a metrón, csak sokkal szigorúbb volt a tekintete, haja egyenes, és természetellenesen fehér.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy lerajzoljam.
Tényleg – jutott eszembe. Miért is kellett volna ellenállnom?
Nem emlékeztem rá.
Teljesen belemelegedtem a firkálásba, mikor egyszer csak egy tekintetet éreztem az arcomon.
Felpillantottam, és egyenesen szembetaláltam magam a tanárral.
– Igazán szép, munka, kisasszony – nézett rám. – Maradjon itt óra után.
A tekintete lángolt, a hangja bársonyos nyugalommal csengett. Most akkor mi van? Megöl, vagy nem?
Marha vagy – juttattam eszembe. – Ez nem a csillagok háborúja, hogy bárki kinyírhasson csak úgy jókedvéből…

Még sosem tartott bent tanár óra után. Még sosem buktam le, ha nem az anyagra figyeltem. Úgy egyáltalán, a professzorokat hót hidegen hagyta, ha nem figyelek. Akkor ez az egy mégis miért szúrta ki, hogy ma kihagytam a jegyzetelést?
Nyeltem egyet, és odasétáltam a katedrához.
A férfi rám nézett, megvárta, még az utolsó tanuló is kimegy az előadóból, majd hóna alá csapta a jegyzeteit, és intett, hogy kövessen.
– Unja az órámat – szólalt meg. – Egy olyan tehetséges személynek, mint ön, nem kellene firkálással töltenie az idejét.
– Nos, általában kihagyom az unalmas előadásokat, hogy ezt elkerüljem – szólaltam meg némi éllel a hangomban.
Végtére is, ha az ember grafikus, eléggé megalázó, ha így vélekednek a skicceiről. Ráadásul egy különösen jól sikerült skiccről volt szó.
– Mostantól külön feladatot fog tőlem kapni – mondta a prof, és hirtelen a kezembe nyomott egy cetlit. – Tessék, nézzen utána ennek a könyvtárban, és készítsen belőle egy háromoldalas összefoglalót.
– Elnézést, uram, ezt a könyvet már fogtam a kezemben, és közel ezer oldalas – meredtem rá. – Mégis hogy írjam meg három oldalban?
– Emelje ki, maga szerint mi a lényeg – majd becsapta maga előtt a tanári ajtaját.
Virág, életem, csak te tudod magadra felhívni a figyelmet egy háromszáz fős előadáson – dicsértem meg magam, és kissé aggodalmasan vettem tudomásul, hogy újabb beadandóval bővült a heti „muszájmegcsinálnom” listám…
Karambol by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Dumbledore visszatér Siriushoz, Virág megismerkedik pár idegennel, és kiderül egy megoldás... de mire is?
Virág

Összeráncolt szemöldökkel meredtem az oszlopnak támaszkodó alakra. Az illető magasabb volt, mint az átlagemberek, öltözéke egy hosszú köpenyből, és valami sötét anyagból készült nadrágból állt, a hátára két szablya csatolva, csuklyája az arcába húzva. Nem is ez volt a furcsa, hanem a mellette békésen ücsörgő fekete párduc. Ami még ijesztőbb volt az egészben, hogy összesen ketten tartózkodtunk az aluljáróban. Én a kettes metróhoz mentem, hogy hazajussak a könyvtárból, miután maratoni olvasást tartottam újdonsült professzorom vérengzésül feladott anyagából, és alig találtam el a metró lejáratáig, annyira tele volt a fejem mindennel. Nem csoda, ha két ilyen furcsa alakot látok magam előtt.
Már épp azon gondolkoztam, hogy figyelmen kívül hagyom a jelenséget, mondván, hogy csak káprázik a szemem, mikor a párduc hirtelen felállt, és megindult felém.
Meg fog enni – jutott el a tudatomig, és ijedten hátrálni kezdtem az ellenkező irányba. Sajnos a nagymacska elvágta a kijárathoz vezető utat, és a másik oldalról próbálkozott, hogy megkóstoljon. Legalábbis én így láttam.
Meghallottam a közeledő metró hangját. Csak érjen ide előbb, mint hogy megkóstolsz – néztem a párducra, amit látszólag nem érdekelt, hogy nem illik csak úgy megcsócsálni másokat.
Segélykérően a gazdájára pillantottam, de az még mindig ugyanabban a testhelyzetben állt, mint az imént, alig pár méterre.
A szerelvény fényei feltűntek az alagútban, én pedig abban a pillanatban ráeszméltem, hogy nincs hova hátrálnom tovább, a lábam megcsúszott, és rázuhantam… volna a sínekre, amikor a köpenyes előttem termett, magához rántott, és egy hajszállal, de elkerültem a sebesen érkező járművet. A menetszél belekapott a hajamba, és talán el is visz, ha a furcsa idegen nem tart erősen. Időközben a párduc is odaért hozzánk, és megszagolta a lábamat, majd nekidörgölőzött, és elsétált.
Végre magamhoz tértem, és döbbenten belebámultam a lilás, borostyán szempárba. Egy másodperc töredékéig tartott az egész. A férfi fellökött a vonatra, én pedig ráfeszültem a csukódó ajtóra, de már nem tudtam kinyitni. A különös alak sebes léptekkel a párduc után indult, ami beugrott a használaton kívüli járatba, és eltűnt a szemem elől.
Egész hazaúton rázott a hideg, és mindenhol idegen, ismeretlen lényeket véltem felfedezni a sötétben. Végül nem bírtam tovább, és hazáig futottam, de éreztem, hogy néznek. Éppen a kapu kulcsát rángattam elő a táskámból, amikor közvetlenül a fejem mellett valami izomból nekicsapódott a fémnek. Felsikoltottam, és a torkomban dobogó szívvel szemrevételeztem egy döglött galambot, aminek furcsán ki voltak tekeredve a végtagjai, és valami kivájta a szemét.
Egy halott madár nem repül neki az ajtónak – jutott el a tudatomig, aztán meghallottam a szörcsögő hangot.
Valahonnan az átellenben lévő utcáról jöhetett. Nem láttam mi az, de valószínűsítettem, hogy hatalmas, és nem kellene léteznie.
Elég mára a hallucinációból.
Nyugalmat erőltettem magamra, és végre kinyitottam a kaput, majd sietve becsuktam magam után, és bementem a négyemeletesbe. Szerencsére nem fordultam vissza, hogy lássam, ahogy egy furcsa groteszk odacaplat a kapuhoz, elfalatozza a galambot, majd kicsiny vizenyős szemeivel próbálja kivenni, hogy mit láthat az ajtó koszos üvegein keresztül.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre felértem a negyedikre, és gond nélkül bezárkóztam a lakásba. Ledobtam a táskám a fotelbe, levettem az eper formájú kancsómat, beledobtam két teafiltert, felengedtem vízzel, és beraktam a mikróba.
Szórakozottan odasétáltam az asztalomhoz, és összeszedtem róla a mosatlant. Időközben a tekintetem a könyvespolcra tévedt.
A kezemben lévő bögre nagyot csattanva tört ripityára a padlón. Sietve felmásztam az ágyamra, és levettem egy könyvet.
A menedék – olvastam fel hangosan, és úgy bámultam, mintha szellemet látnék. R. A. Salvatore. A borítóról ugyanaz a fekete párduc, és a különös férfi nézett vissza rám, akikkel a metróban találkoztam, csak ezúttal a csukja szabadon hagyta az arcát, így láthatóvá vált a hófehér haj, és a sötét, szinte fekete bőr.
Hitetlenkedve visszatettem a könyvet a polcra, majd a szilánkokra meredtem a padlón.
– Kár érted, te voltál a kedvencem – húztam el a szám, és elindultam megkeresni a partvist, meg a lapátot.
Mikor visszaértem, majdnem elhajítottam a két célszerszámot is, mert már nem volt mit feltakarítanom. A bögrém tökéletesen hibátlanul ott terpeszkedett a padló közepén, ugyanolyan kávéfoltosan, mint ahogy elvettem az asztalról.
Lassan lehajoltam érte, és tanácstalanul meredtem a kerámiára, és mint aki már eleget látott a mai nap folyamán, betettem a mosogatóba, és elpakoltam a lapátot, meg a partvist is a helyére. Majd még mindig révületbe esve leültem az ágy szélére, és feltettem magamnak a kérdést: Mi a francot keresne Drizzt Do’Urden Guenhwyvarral a kettes metró peronján?

*

Sirius

– Elképesztő micsoda bődületes katasztrófahelyzet van odakint… A délelőtt folyamán három goblint húztam ki a minisztériumi vécéből, utána pedig kiküldtek levadászni egy bőgő, éneklő egyfejű sárkányt, valami Süsüt… Rémes… még mindig itt lüktet az a hülye dalocska a fejemben…
– Szia, Rémszem – meredtem rá az ajtóban álló férfire. – Szeretnél bejönni?
– Nem, csak gondoltam becsöngetek egy random házba, hogy előadjam a bánatomat valakinek.
Ezt olyan halálosan komolyan mondta, hogy majdnem rácsuktam az ajtót, de aztán belenéztem a szemébe, és rájöttem, hogyha megteszem, rám robbantja.
Úgyhogy beengedtem.
Nem volt már így is elég hobbit, törpe, és varázsló elszállásolva a házamban, dehogy. Szükségem volt még Alastor Mordonra is, hogy kopogó falábával felverje drága, megboldogult anyám fali képmását, és oda kelljen mennem hozzá berántani a függönyt.
Dumbledore már két napja volt távol, bár azt ígérte, olyan gyorsan tér vissza, amilyen hamar csak lehet.
Ami azt illeti, ez egészen addig nem foglalkoztatott, míg mi Peter kerestük össze-vissza, aki valahogy eltűnt a Föld színéről, bár patkány lévén lényegesen egyszerűbb dolga akadt, mint nekünk a megtalálásával.
Végül Lily botlott bele a házam konyhájában lévő kuka alatt.
– Merlin szerelmére, Pettigrew, azt hiszed ez vicces volt?! – esett neki Piton. – Épp a legnagyobb káoszban próbáljuk menteni a menthetőt, te meg bújócskázol, mint valami ostoba gyerek?
– Neheeem… nehem érthiteeekk… - dadogott a férfi zavartan.
– Akkor talán sürgősen add ki magadból, hogy megértsük, vagy levágom a gyűrűsujjad! – reccsent rá Rémszem.
– Én… én valami rettenetesen csináltam… Sirius… uram… Sirius, ugye megbocsátasz? Én nem akartam, én…
– A francba Féregfark, nem tudom, mit tettél, de jó lenne, ha kinyögnéd, mert életek függnek tőle! – ragadtam meg a férfi ingnyakát.
– Én varázsoltam. Véletlenül felolvastam egy régi varázsigét… aztán a pulzálás… de nem foglalkoztam vele mert…
– Hogy lehet véletlenül felolvasni egy varázsigét, te esztelen fajankó?! – ordított Mordon.
– Nem ő tehet róla.
A hirtelen beálló csendben mind a hárman a konyha bejárata felé fordultunk, és megpillantattuk a felszegett fejjel álló Joyt. A kislány zavarában elvörösödött, és rá egyáltalán nem jellemző feszültséggel tördelni kezdte a kezét.
Elgondolkoztam rajta, hogy mégis hogy lehet az egész dimenziós dolognak köze Joyhoz, mikor lassan összeállt bennem a kép. Joy azt látta, hogy boldogtalan vagyok, és a szülinapom közeledtével valami olyat akart nekem adni, ami megváltoztatja az életemet. Épp ezért bevette magát a könyvtárba, véletlenül rátalált erre a varázslatra, megcsinálta a szertartást, és valószínűleg Peter naivságát felhasználva végrehajtotta azt… csak azzal nem számolt, hogy nem egyetlen kaput nyit majd meg, és hogy le kell zárnia a szertartást, különben végtelen számú mutáció megy végbe. Elképesztő.
– Merlinre – nyögte Piton. – Hogy lehet egy gyerekben ennyi találékonyság?
– Hogy lehet egy felnőtt ennyire ostoba? – Mordon még mindig inkább Petert szidta a történtek miatt.
– Joy, ha jól értelmezem, akkor te ismered a szertartást, ától cettig, nem igaz? – kérdeztem.
– De igen. És fel is bontottam a kört, így nem igazán értem, hogy miért folytatódik a varázslat – mondta a kislány.
Ezek után természetesen az egész aurorcsapat Joy vezetésével meglátogatta a szertartás helyszínét, és miután magyarázatot nem találtak semmire, hazahozták a kislányt.
Ezt történt tegnap. Azon kívül, hogy Gandalf egész csapata nálam vert tanyát.
Mivel nem igazán értettem létezésük okát, ezért átfutottam a könyvet, amit James talált a könyvtárban.
A történet szerint létezik egy gonosz Középfölde birodalmában, aki egy harcban elpusztul, nevezzük Szauronnak, és hátrahagyja maga után a gyűrűjét. Ezek után az egész arról szól, hogyan kallódik ez a veszélyes ékszer ide-oda, kerül egy Gollam nevű szerzethez, akitől Bilbó a hobbit ragadja el, végül Frodó nevű unokaöccse kapja azt a nemes feladatot, hogy pusztítsa el. Eleinte a törpék azért indulnak útnak, hogy visszaszerezzék régi királyságuk székhelyét, de felverik Szmaugot, egy sárkányt, és kitör a háború.
A rejtélyes varázsló pedig, aki elragadta tőlem Flovert, nem más, mint Fehér Szarumán, Szauron segítője.
Azt is világossá vált számomra, hogy Gandalf világában egyáltalán nem átlagos dolog, hogy varázslók rohangálnak az utcán, erejüktől függően színekkel különböztetnek meg egymástól. Például Gandalf szürke. Aztán fehér lesz. De ez egy elég bonyolult dolog, és az összegzés is, amiről beszámoltam kissé sarkos, leegyszerűsített, és… hát sokkal izgalmasabb. Nem leszek író.
Szóval Mordon becsörtetett az étkezőbe, és holtfáradtan ledobta magát az egyik székre.
– Milyen sárkánnyal találkoztál? – kérdeztem tőle, miközben kitöltöttem neki egy bögre teát.
– Komolyan, én ilyet még nem éltem – kezdett bele.
Mielőtt folytathatta volna, lábdobogás hallatszott az emeletről, és megjelent Joy, Remus, valamint Tom, akik időközben áthelyezték időleges tartózkodási helyüket hozzám, hogy figyelemmel kísérhessék idegösszeroppanásomat.
– Szóval, az egész kábé olyan magas volt, mint én, és úgy festett, mintha össze lenne varrva, ügyetlenül mozgott, és végig sopánkodott, hogy elhagyta a herceg barátját, aztán mikor döbbenten kifaggattam, hogy mégis kicsoda, elénekelte nekem, hogy ő a híres egyfejű, valami Süsü… Még mindig az a hülye dal jár a fejemben! – csapta le a bögrét az asztalra, úgy, hogy letörött a keze.
– Óvatosan – szisszentem fel a drámai hatás kedvéért, mintha nem tudnám, hogy egy pöccentéssel helyre tudom hozni a poharat.
– Egyéb szokatlan dolgok? – érdeklődött Remus.
– Totális katasztrófa, a minisztérium tele van hableányokkal, meg egy fabábúval, akinek ha hazudik, megnő az orra… indiánok mászkálnak az utcán, meg dinoszauruszok… Sirius, örülhetsz, hogy megbuktál a vizsgán.
Erre a megjegyzésére kissé elszégyelltem magam, ugyanis simán átmentem volna a tavalyi vizsgán, csupán csak nem akartam átmenni, hiszen egészen tegnapig meg akartam halni.
– Mi a helyzet a varázslattal? – kérdezte Mordon Remust. – Sikerült megfejteni?
– A csapatom még mindig az ügyön dolgozik, nem ismerik az írást, annak ellenére, hogy latin, van még benne valamilyen csel, mert értelmetlen szavak követik egymást benne.
– Titkosírás?
– Olyasmi.
– Én a helyükben vigyáznék arra a könyvre…
Egy másodpercig azt hittem, hogy Dumbledore tért vissza, de csak Gandalf állt az ajtóban, a szokásos titokzatos dumájába burkolózva.
Remus legyintett egyet, és biztosította róla, hogy a Mágiaügyi Minisztériumban a kézirat a lehető legnagyobb biztonságban van.
Mielőtt varázsló leállhatott volna vele vitatkozni, Tom felpattant, és kirohant a szobából. Pár perc múlva egy igencsak megviselt, és ziháló Dumbledoreral tért vissza.
Kihámoztuk a professzort az utazóköpenyéből, óvatosan leültettük az asztalhoz, és elétettünk kancsó teát, Joy pedig egy tál ételt.
Dumbledore eltolta maga elől a tányért, majd ránézett Gandalfra.
– Miért nem szólt, hogy ilyen súlyos a helyzet?
– Nem vette volna komolyan – válaszolt a varázsló.
– Bocsásson meg, miről beszélnek? – vágtam közbe.
Tom sötéten rám nézett.
– Mint mindenidők ex legsötétebb varázslója, azt hiszem, bennfentes vagyok a témában. Az átjárók megnyílásával, a világok lakói összezavarodtak, felborult az egyensúly, és mire a vezetők átlátják a káoszt, már lépésekkel le lesznek maradva a rosszfiúkhoz képest.
– Mire akarsz pontosan kilyukadni? – kérdezte sötéten Remus.
– Különböző történetek sötét szereplői kihasználva a fejetlenséget, sereget gyűjtenek, összefognak, és leigázzák a világokat, lerombolva és eltaposva mindent, ami eléjük kerül. A mi világunk lesz a harcszíntér.
Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé.
– Mi köze ehhez Flovernek?
– A kislányról már mindenki hallott – szólt Gandalf. – Legalábbis a mi világunkban mindenki, és semmi kétségem róla, hogy máshol ugyanígy történt. Megjósolták. Mindenidők legerősebb boszorkánya elsöprővé erősíti az egyik oldalt, ami uralkodni fog a másikon.
– Melyik oldalt?! – csattantam fel.
– A prófécia befejezetlen – mondta a férfi. – A lánynak szabad akarata van.
– Akkor nem lesz probléma – sóhajtottam. – Flover jó lélek.
– Ez így teljesen igaz, de… - kezdte Tom.
– De? – kapta fel a fejét Joy remegve.
– De egyszer már majdnem gyilkost csináltam belőle.
– Ez nem fordulhat elő még egyszer – mordult fel Remus. – Vissza kell szereznünk őt…
– Mi lenne, ha egyszerűen csak elrabolnánk, hogy Szarumán ne vethesse ki rá a hálóját? – kérdezte Tom.
– Mindenképpen önszántából kell cselekednie, különben az egész a viszályára fordulhat – rázta meg a fejét Gandalf.
– Akkor csak egy megoldás van.
Az asztal sarkán gubbasztó Mordonról addigra teljesen megfelejtkeztem. Időközben megitta a teáját, visszaragasztotta a bögréje fülét, és most féloldalasan, épp lábára helyezve a súlyát állt a kályha előtt.
– Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem.
– Odamentek, te elcsavarod a fejét megint, előadjátok neki a tervet, ő szépen visszaemlékszik, és minden happy – vont vállat az öreg.
– Egyszer is elég nehéz volt meghódítani Flovert – kerekedtek ki a szemeim. – És ha most nem sikerül?
– Ne legyél marha – nézett rám Remus. – Én az életemet is odaadnám azért a lányért, akkor is, ha majd ő lök a halál karmai közé. Egyszer már megmentett minket. Itt az idő, hogy mi mentsük meg őt!
– Hát persze… - válaszoltam. – Mert ez ilyen egyszerű lesz.
– Nem mondtam, hogy egyszerű lesz.

Amikor Dumbledore előadta azt a képtelen ötletet, hogy mostantól egyetemisták vagyunk Magyarországon, és cserediákot játszunk, azt hittem képen röhögöm. Teljes pesszimizmussal álltam hozzá a tervhez. Flover nem tartozott a könnyűvérű nőcskék közé, és úgy éreztem, ahhoz, hogy elnyerjem a bizalmát, én nagyon kevés vagyok. Mindazonáltal a csapat többi tagja, név szerint James, Lily, Remus, Perselus megrögzötten hittek benne, hogy meg tudjuk váltani a világot.
Apropó világ. Úgy tűnt, hogy London kívül máshol egyelőre nem harapódzott el dimenziós probléma, vagy csak nem vettük észre, mert a helyi erők felkészültebbek voltak nálunk. Nem tudom. A lényeg, hogy pillanatokon belül ott álltunk az egyetem kapujában, kezünkben egy-egy órarenddel.
– Akkor mindenki keresse meg a saját bázisait – mondta Remus.
– Mindenki egyedül, úgy kevésbé vagyunk feltűnőbbek – válaszolta Perselus. – Szarumánt messziről kerüljétek el. Indulunk.
Mikor vette át kedvenc zsíros kenyerem az irányítást?
Teljesen mindegy, ugyanis másodperceken belül abszolút egyedül ácsorogtam az épület előtt. A kiözönlő diákok tömegében teljesen kétségbeesetten néztem körül, majd vetettem egy pillantást az órarendemre, majd azt bámulva elindultam egyenesen, és…

Virág szemszöge

Életemben nem borultam még akkorát gördeszkával, mint amikor az ismeretlen srác kilépett elém. Lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem, vagy körülnézni, mielőtt kikanyarodok a főkapun, de olyan hirtelen került elő a porta takarásából, hogy nyílegyenesen beleütköztem.
A deszka kirepült alólam, a fejem elé húzva a kezem találkoztam a földdel, és láttam, ahogy a narancssárga drágaságom kisiklik a biciklisávra.
Az egyik lány, aki visszafordult a csattanásra villámgyorsan felkapta, és behozta a veszélyzónából, és odajött, hogy felsegítsen, de mielőtt odaért volna, két erős kéz megragadott, és felhúzott a földről.
Szembetaláltam magam az elütött sráccal, aki teljesen sértetlenül, de annál ijedtebben nézett rám, miközben engem tartott, ugyanis a lábaim még mindig remegtek a meglepetés okozta ijedségtől, és nem akartak rendeltetésszerűen működni.
Bámultuk egymást az út kellős közepén, aztán felfedeztem, ahogy a tenyeremen lévő nem túl vészes horzsolásból kibuggyan egy vércsepp.
Lassan összeszedtem magam, és kérdés nélkül kihúztam a karom a fiú kezei közül, majd kerestem egy zsebkendőt a táskámban, betekertem vele a tenyerem, és kérdő tekintettel felé fordultam, majd csettintettem egyet az arca előtt.
Egyszerre szakadt ki belőle az összes mondanivalója.
– Merlin, te jó ég, ne haragudj, nem figyeltem, csak sétálok itt össze-vissza, mint a szerencsétlen, te meg itt jössz, én meg itt állok, és akkor puff, nincs semmi bajod, nem vertél be mást? Nem fáj a fejed? A lábad? Jól van a lábad?
– Hé! – vigyorodtam el. – Vegyél levegőt!
A fiú elmosolyodott, megfogta a kezem, és elhúzott a diákok özönéből.
– Virág vagyok – nyújtottam kezet. – Te?
– Jack – válaszolt – cserediák.
– Hát, örülök, hogy megismertelek – vigyorogtam.
– Nem pont így terveztem az első találkozásunkat – vigyorgott vissza a srác, és beletúrt félhosszú sötétbarna hajába.
Egy pillanatra összeráncoltam a szemöldököm. Ez körülbelül úgy hangzott, mintha a fiú tervezte volna, hogy megismer engem.
Erről a gondolatról Jack külseje terelte el a figyelmem. Nem is vettem észre, milyen adoniszba gurultam bele hirtelen. A srác közepesen magas volt, izmos, csillogó, meleg szürke szemei engem vizslattak.
Engem.
Te jó ég – mosolyodtam el a gondolatra –, elgázoltam egy félistent.
– A barátnődet várod? – kérdeztem.
– Nincs barátnőm – mondta olyan hangsúllyal, mintha nekem ezt pontosan tudnom kellene.
– És ez valami újfajta csajozási technikád? – kötözködtem. – Lerúgod a lányokat a lábukról?
– Na, jó, figyelj, ez így nem lesz jó – rázta meg a fejét, összehajtva a kezében szorongatott papírt -, hadd engeszteljelek ki a figyelmetlenségem miatt.
– Nem nagyon van ilyesmire időm – vontam vállat, és a hónom alá csaptam a deszkám, és épp indulni készültem, mikor a kezem után kapott.
– Csak van időd egy kávéra, vagy egy ebédre – mondta. – Hova indultál ilyen sietősen?
– Ha mindenképpen tudni akarod, könyvtárba – válaszoltam. – Meg kell írnom szabad két órámban egy kétoldalas esszét a boszorkányperek pozitív értékeléséről.
– Hogy miről? – kerekedtek ki a szemei.
– Látom, számodra ez elég elriasztó téma, úgyhogy nem is untatlak saját magammal tovább – mosolyogtam kedvesen.
– Meglátjuk, melléd szegődök eme fantasztikus délelőttön – szegte fel a fejét, és játékosan rám kacsintott.
Megforgattam a szemem, és elindultam a könyvtár irányába, gondolván, hogy Jack csak viccel. De hát nem viccelt. Érdeklődve, szinte vidáman jött mellettem teljesen szótlanul. Hirtelen feldühített a jelenléte. Az még rendben van, hogy véletlenül kilép elém, és elkövetem az évszázad esését, dehogy utána megpróbál felszedni, mint holmi virágot a mezőn… lehet, hazudnom kellett volna a nevemről.
Szóval Jack hűségesen jött utánam, én pedig jobb híján hagytam, hogy kövessen, abban bízva, hogy a biztonsági rendszeren, lévén hogy cserediák nem jut át, elvégre nincs tagsági kártyája.
Láthatóan a fiút nem ejtette kétségbe, hogy nem veszek tudomást a jelenlétéről, egyenesen besétált velem a főajtón, kinyitotta előttem az ajtót, én előkaptam a vonalkódos kis bérletemet, rátartottam az érzékelőre, és átsétáltam az elektronikus kapun.
Jack megtorpant, és nézte a hátamat, ahogy felvágtatok a lépcsőn.
Mikor azt hittem, végre nyugtom lesz újdonsült lovagomtól, nagyot kellett tévednem, ugyanis, pár perc múlva ott állt az olvasóterem ajtajában, és tanácstalanul nézegette a könyvrengeteget.
– Mi a jó életre vállalkoztam – morogtam inkább magamnak, mint a segítőkész könyvtárosnak, és odamentem a fiúhoz. – Segíts megkeresni ezt, ha már itt vagy…
– Szolgálatára, Miss Flover – mosolygott rám a fiú, és elindult a sorok közt.
Egy pillanatra elcsodálkoztam.
Ha tudtam volna, hogy ilyen segítőkész embereket lehet elütni az utcán, előbb elgázolok egyet – vontam le a konklúziót, és Jack nyomába eredtem.
Titkos rejtélyek nyitott tárháza by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
A történet ott folytatódik, ahol abba maradt, megjelenik Drizzt, és Tom is ismét előtérbe kerül...
Véleményeknek nagyon örülnék! :)
Sirius szemszöge

Csendesen ültem a lány mellett, aki már vagy másfél órája görnyedt az egyik vaskos kötet fölé a salemi boszorkányperekről olvasva, addig én kissé szomorún figyeltem őt, és valahányszor csak rám pillantott, elmosolyodtam.
Flover mindig is ilyen volt. Ha valamit tökéletesen meg akart csinálni, egészen mélyen belevetette magát a dologba. Azt hiszem, nagyon bizonyítani akart annak a professzornak, ha iskola után ez volt az első dolga. Végigolvasta a kiadott részleteket, kijegyzetelte a lényeget, én pedig csak néztem, ahogy a kezében lévő toll szaladgál a papíron, ahogy az arcába hullik a haja, a háta s alakba görnyedve, ő maga pedig meghajolva gubbaszt a széken.
Hányszor aludt el így a klubhelyiségben – rémlett fel bennem.
Szerettem volna hozzá érni. Megfogni a szabad kezét, megsimogatni a hátát, kikotorni a szemébe lógó tincseket… csakhogy nem tehettem meg. Mi lett volna, ha csak megkísérlem? Valószínűleg azt hiszi, hogy valami szadista perverz lennék, és azért tapadtam rá, hogy egy kellően üres utcasarkon berántsam egy bokorba, és megerőszakoljam…
Bevallom, azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz visszahoznom az emlékezetét. Hogy rám néz, aztán feleszmél, egymás nyakába borulunk… ehelyett kilöktem alóla egy gördeszkát, és csinos kis horzsolás lett a tenyerén miattam, arról nem beszélve, hogy hozzám se szólt.
Mennyivel könnyebb lenne elrabolni…
Mielőtt az ötlet komolyabban meggyökeresedhetett volna a fejemben, hirtelen felkapta a fejét, és félig nyitott szájjal rám bámult.
– Jé – szólalt meg -, te még mindig itt vagy?
– Nem, időközben megjártam Tibetet, fantasztikus képességeimnek köszönhetően az égig emelkedett becses személyem, és most csak a lelkem halvány lenyomatát látod visszatükröződni a székről – öltöttem ki a nyelvem.
– Hát, ha húsvér valódban csücsülgetnél itt az alantas könyvtári sámlin, nem kevésbé szánalmas személyemmel, akkor azt mondanám, gigantikus egód van, de mivel ez csak egy kivetülésed, így azt mondom, hogy egészségtelenül magas a rezgésszámod – pislogott kettőt, és faarccal összecsukta a könyvét.
Egy pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, és tátogva próbáltam megsértett önbecsülésem védelmére kelni, de mielőtt bármit mondhattam volna, felmarkolta a táskáját, a könyvet odatette az egyik kocsira, és elindult lefelé a lépcsőn. Az ablaküveg tükröződésén láttam, hogy szélesen vigyorog.
– Most hová mész? – kérdeztem.
– Vissza az órámra.
Nagy lendülettel neki indult, én utána akartam rohanni, de elsodort az ajtó felé áramló tömeg, és elvesztettem szem elől.
Flover… mint tű a szénakazalban – morogtam, és elindultam az egyetem irányába.
Muszáj volt keresnem valamit, amibe kapaszkodhatok. A másfél órás szótlan gubbasztás során hirtelen jött önbizalmam lemászott a csatornába, és kétségbeesetten próbálta elhárítani a dugulást, hogy megmentse Budapest városát a négy év alatt felgyülemlett, megáporodott, és kiérlelt lelki szennyvizemtől.
Mi az a közös pont, ami csak kettőnkről szólt?
Egy szó? Egy mondat? Egy hang? Egy jelenség?
El is felejtettem, hogy valójában, én meg Flover milyen kevés időt töltöttünk együtt. Talán egyetlen olyan napunk volt, ami tényleg egymásról szólt, azután, hogy összejöttünk, a többi pedig arról, hogy le akartam nyűgözni, és ő hülyét csinált belőlem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, mekkora tuskó vagyok, egyébként meg Pitonnal táncikált, vagy Tomot térítette jobb belátásra… Merlinre… nekem köszönhetően még nyaralni is voltak együtt. Tőlem meg mit kapott? Vádakat, bizalmatlanságot, vágyakat, és emberfeletti kínlódást erre a négy évre, most meg életveszélyben van a változatosság kedvéért. Atyaég… ez a sztori egyre inkább hasonlít egy felturbózott Rómeó és Júlia történethez…
Annyira a gondolataimba merültem, hogy egyenesen belegyalogoltam James sorompóként kinyújtott karjába.
A fiú berántott a fal mellé, hogy ne sodorjon el a tömeg, és várakozóan rám nézett.
– Na?
– Hát, megtaláltam… - kezdtem.
– És? Mit szólt? – vigyorodott el Ágas.
– Megkérdezte, mindig így szoktam-e felszedni a lányokat – válaszoltam kelletlenül.
– Mit műveltél már megint? – bukkant fel hirtelen Lily a bal oldalamon.
– Besétáltam elé, miközben felém száguldott a deszkáján – mosolyogtam rá a lányra angyalian.
Időközben a többiek is odaértek, hogy megfelelő mértékben kiröhögjenek, és elmesélték, mi merre van, milyen óráink vannak, és hogyan kell viselkednünk egy egyetemen.
Végül a lényegre tértem:
– Nem láttátok visszajönni Flovert? A könyvtárnál elvesztettem.
– Itt nem jött be – ráncolta a szemöldökét James, és Remusra pillantott.
– Hátul sem – erősítette meg az információt Holdsáp.
– Lehet, hogy csak elkerültük – mondta Per. – Üljünk be a következő órára, hátha felbukkan valahol…

Virág szemszöge

Természetesen eszemben sem volt visszamenni az egyetemre, bár lett volna még egy órám, mivel nem volt kötelező bejárni, úgy döntöttem, inkább megpróbálok megszabadulni furcsa Jacktől, aki a deszkás esett óta néma kiskutyaként követte minden lépésemet.
Nem féltem tőle, egyszerűen csak zavarba ejtő volt tekintve, hogy úgy viselkedett, mintha ő nagyon jól ismerne, de nekem hiába kínozta a fejemet ez a gondolat, egyszerűen nem mertem, és nem is akartam megkérdezni, hogy netalán volt-e közünk egymáshoz bármikor is a múltban.
Így hát megléptem. Bemenekültem a legközelebbi falmélyedésbe, ami eltakart előle. Láttam, hogy forgolódik, és hogy nagyon keres a tekintetével, majd belerúg a járdába, beletúr a hajába, és zsebre vágott kézzel, lehorgasztott fejjel elindul az egyetem irányába.
Miért volt olyan ismerős ez a mozdulat?
– Jól van?
Majdnem felsikoltottam ijedtemben, mikor szembefordultam egy szakadt bácsival, aki halványan fénylő szemekkel nézett rám.
– Persze, csak elgondolkoztam – mosolyogtam rá.
Visszamosolygott és bólintott, majd újra a munkájával kezdett foglalkozni. Pár pillanat alatt leesett a tantusz, hogy a hajléktalanok újságát árulja.
Nem akarta rám tukmálni. Csak állt ott, a maga nyugodt módján, karjára halmozva a még meglévő számokat, és néha kinyújtott egyet a járókelők felé.
– Szabad egyet? – kérdeztem, ő meg felcsillanó tekintettel a kezembe adott egyet.
Megköszöntem, és kezébe nyomtam a hirtelen előkapart aprót, majd elindultam a metró irányába.
Már majdnem ráfordultam az utcámra, mikor észrevettem egy gyorsan mozgó fekete foltot a szemem sarkában. Megpördültem, de az alak addigra eltűnt. Teljesen egyedül álltam a kereszteződésben.
Hirtelen ötlettől vezérelve, folytattam tovább az utamat egyenesen, néha hátra-hátra pillantva a vállam felett.
Pár méter után már teljesen biztos voltam benne, hogy követnek, és ezúttal nem Jack, hanem egy jóval óvatosabb valaki szegődött a nyomomba.
Pár pillanatig szidtam magam, amiért nem mentem azonnal haza, és inkább úgy döntöttem, hogy kiteszem magam egy ismereten ostoba játékának, ami kitudja, hogy ér véget, de már nem fordulhattam vissza, hiszen valószínűleg azonnal belefutottam volna az üldözőmbe, így hát egyre gyorsabb tempóra kapcsolva haladtam tovább a Városliget irányába, abban reménykedve, hogy hamarabb elveszt szem elől, minthogy holtversenyben zsákutcába futunk.
Az utam egy meglehetősen öreg, látszólag lakatlan ház mellett vezetett el, amit valószínűleg a helyi szubkultúra hagyott elenyészni. Ez mind szép is lett volna, ha nem látok meg valamit a kiszáradt és feltöredezett udvar közepén, ami felkelti az érdeklődésemet.
Körülnéztem. A közelben csak egy italos csöves túrta a szemetet üres üvegek után kutatva, jóval odébb két trécselő néni sétálgatott, a megszokott mázsás szatyrokkal a kezükben.
Átléptem a kidőlt kerítést, és odasétáltam az áldozatomhoz. Egy fekete, rézcsatos könyv volt, lakattal lezárva.
Körülnéztem a kulcsot keresve a szememmel, de nem láttam a környéken. Felvettem a kötetet, és a táskámba süllyesztettem, majd mikor már indultam volna el, megakadt a szemem a bedőlt bejárati ajtón.
Talán bent van a kulcsa… - futott át az agyamon, és már sétáltam is a nyílászáró irányába, mikor megjelent egy fekete párduc, és fellökött, úgy hogy hanyatt estem.
– Ne menj be oda – szólalt meg egy hang a hátam mögött.
Döbbenten szembefordultam az illetővel, és jócskán fel kellett néznem, hogy lássam a csuklyával borított arcot.
– Drizzt – nyögtem ki –, akkor nem is álmodtam… Hogy kerülsz ide?
– Egy könyvből – válaszolta tömören. – Honnan tudod a nevem?
– Egy könyvből – vágtam vissza.
Láttam, ahogy a szája féloldalas mosolyra húzódik, majd felém nyújtotta a kezét, és segített felállni, Guenhwyvar pedig az oldalamhoz dörgölőzött.
– Mióta követsz? – kérdeztem.
– A könyvtár óta – válaszolta.
– Mi van odabent?
– Jobb nem tudni. Haza kísérlek.
Már éppen bele akartam kötni a ténybe, hogy egy ilyen furcsa külsejű alakot, mint ő hamar kiszúrnak az utcán, és ez nem biztos, hogy jó neki, de legnagyobb döbbenetemre az emberek lazán keresztül néztek rajta. Gondolom azt hitték, hogy beöltözött valaminek, elvégre Pest utcáján sok ilyen emberke rohangált. A párduc a tetőkön követett minket.
Oké. Gyerünk, Virág, összegezzük. Ma két fura dolog is történt velem. Az első a levakarhatatlan Jack, aki valamiért úgy viselkedik, mintha ismerne. A második az, hogy az állítólagos fantasy regény kitalált szereplője kutyagol mellettem teljes lelki békében, a nagymacskája oldalán, három, találtam egy lezárt könyvet, aminek nincs meg a kulcsa, és van valami a házban, ami valószínűleg nem kevésbé ijesztő, és veszélyes, mint amilyennek elképzelem jelenleg. Jó, ez több mint kettő. Mi vagyok én, Alice? Ő is meg fog jelenni valahol?
– Ismered azt a fiút?
– Melyik fiút? – kérdeztem vissza.
– Aki elől elbújtál – világított rá.
Valószínűleg nagyon ostobán bámulhattam rá, ezért megismételte a kérdést, én pedig megráztam a fejem, és válaszoltam neki:
– Az igazság az, hogy fogalmam sincs róla, hogy ismerném.
– Úgy néz ki, ő ismer téged.
– Vagy csak összekever valakivel.
– Túl otthonosan mozog a környezetedben.
– Te nem a könyvtár óta követsz.
– Valóban nem.
– Mióta összeütköztünk?
– A tetőn vártam, hogy megjelenj.
– Ki gondolta volna.
– Vigyázz vele.
– Jackkel?
– Igen. Nem az, akinek látszik.
– Akkor kicsoda?
– Még nem tudom.
– Miért vigyázol rám?
– Mert te nem rémültél halálra tőlem. Szükségem van emberi társaságra.
Ez tuti nem a valóság. Legalábbis az utóbbiak biztosan nem. Talán elaludtam a könyvtárban, vagy bevertem a fejem, vagy Jack beadott nekem valamit, és most egy autó csomagtartójában zötykölődöm gúzsba kötve…
A biztonság kedvéért elkezdtem csipkedni a karom, de Drizzt Do’ Urden a fájdalom hatására se akart eltűnni mellőlem.
Még kétszer megpróbáltam megtudni tőle, hogy a francba került ide, mondja el részletesen, de kitért azzal, hogy nem alkalmas az idő a beszélgetésre, és mikor a ház elé értünk, köszönés helyett a következőket intézte hozzám:
– Figyelni foglak. Valami követ téged – azzal köddé vált.
Még pislogtam párat, aztán bementem a lépcsőházba, és meg se álltam a negyedikig, majd kétszer rázártam kulcsra az ajtót.
Most tudatosult csak igazán bennem, hogy milyen képtelenségeket élek át.
Drizzt Do’ Urden nem a legvidámabb történetek hősei közé tartozott. Egy matriarhális földmélyi rendszer szülötte volt, egy a drowok közül, akiknek általános célja egymás uralkodóházainak lemészárlása, és a Pókkirálynő kegyeinek megtartása. Gyűlölték a fényt, a szeretet, és mindent, ami egy kicsit is vonzóvá tette volna őket a számunkra. Drizztről hamar kiderül, hogy egyáltalán nem alkalmas drownak, és a saját anyja üldözteti őt, a fiú a felszínre menekül, és sok viszontagság után eljut egy olyan helyre, ahol nem szekálják a bőrszíne miatt, és menet közben csupa olyan dolgot tesz, amit a sötételfek általában nem. Embereket véd meg, erdőjáró lesz, sárkányokat ver át, és végül megtelepszik egy törp birodalmában. Hogy utána mi lesz vele, arról fogalmam sincs, mert csak az első három kötetet kaparintottam kézhez.
Megráztam a fejem, levettem a dzsekim és felakasztottam a fogasra, majd ledobtam a táskám az ágyra, és éppen készültem volna rá, hogy megmelegítsem a lefagyasztott ebédemet, amikor a pillantásom az íróasztalra tévedt.
Egy darabig csak üres tekintettel bámultam magam elé, majd hitetlenkedve elővettem a talált könyvet, leültem az ágyra, és a kezembe fogtam az asztalom szélén lévő fémtárgyat.
Egy ódivatú, szárnyas rézkulcs volt.
A kulcs a könyvhöz.
Vettem egy mély levegőt, és beledugtam a zárba, és elfordítottam.
Kattant.

Sirius szemszöge

Fáradtan ültünk a nappaliban, James, Remus, Perselus, Joy, és Tom, mindenki kezében egy-egy forró teával, amit Lily főzött nekünk, miután hazaérkeztünk.
Az angliai helyzet nem volt éppen rózsás. A muglik sorban belefutottak a különböző varázslényekbe, és a különböző történetek szereplőibe. A minisztérium mögött egy nagyon nehéz, és hosszú nap állt, Mordon pedig még nem ért vissza, hogy elmeséljen mindent, így csak a Próféta tudott hírt adni arról, ami eddig történt.
Egy egész auror csapatnak kellett megállítania Pán Pétert, aki megpróbált megszöktetni egy árvaházat, agresszív liliputi emberkék masíroztak fel-alá az egyik bevásárlóközpontban, Jane Austen Büszkeség és Balítéletéből Mrs. Benet tartott teadélutánt az anonim alkoholisták egyik gyűléshelyén.
Lily felsikkantott a konyhában, Joy, Remus, James és Perselus pedig egyszerre álltak fel, hogy megnézzék mi történt. Mielőtt sorsot húzhattak volna róla, hogy ki hova megy, megszólalt a kapucsengő, úgyhogy végül Remus és Joy az előtérbe indultak.
Kettesben maradtunk Tommal.
– Kicsit irigyellek – szólaltam meg.
– Tudtam, hogy ez a téma még ma előkerül – sóhajtott a férfi, és várakozva rám nézett.
– Tudod, amióta megismertem, arra vágytam, hogy boldoggá tehessem. Te annyi időt tölthettél vele, én pedig olyan keveset, és azt is jól elcsesztem – morogtam.
– Nem hiszem, hogy ezt ő így élte volna meg – válaszolta Tom. – Szeretett téged. Lehet, hogy testileg velem utazott ide-oda, de folyton azon járt a feje, hogy mi lehet veled. Annyi idő után, mikor felbukkant az étkezőben, a te nyakadba ugrott, és nem az enyémbe.
– Nincs semmi, amiről eszébe jutnék – válaszoltam keserűen. – Semmi nincsen. Nem tudok olyan személyes hülyeséget mondani, amit együtt éltünk meg, és lenne annyira fontos, hogy emlékeztesse rám.
– Sirius, ő nem csak téged felejtett el, hanem minket is – állt fel Tom. – Hidd el, ha lenne használható ötletem, már léptem volna az ügy érdekében, de semmi nem jut eszembe – tárta szét a karját.
– Bocsáss meg – vörösödtem el. – Nem kellene ennyi idő után, ezzel vádolnom téged.
– Kár, pedig már felkészültem rá, hogyan magyarázom ki magam, amikor a fejemhez vágod, hogy én raboltattam el – mosolygott rám.
– Jobb, ha magadba fojtod – kerekedtek el a szemeim. – Még a végén arról is meggyőznél, hogy igazából egy kenguru, és egy pávián szerelemgyereke vagyok…
– Ami azt illeti, szerintem ez nem áll távol a valóságtól…
Már éppen vissza akartam vágni valami epéset, amikor észrevettem Mordont az ajtóban.
Elvigyorodtam, és már éppen meg akartam kérdezni, hogy telt a napja, de még azelőtt megszólalt, hogy én elkezdhettem volna beszélni.
– Jobb lesz, ha ezt a boldog mosolyt megőrzöd a sötétebb időkre.
– Pontosan mikor is jönnek el? – kérdeztem vissza.
– Valamikor most – sétált be egy auror Mordon mellett. – Tom Rowle Denem?
– Igen? – fordult felé az említett.
– Le van tartóztatva.
Egy pár pillanatig azt hittem, csak viccel, de Tomra rákattant a bilincs, ő maga pedig döbbenten nézett rám.
– Már megbocsásson, de mégis mi a vád? – álltam el a varázsló útját.
– A varázslótársadalom ellen szándékosan elkövetett főben járó bűn, a Minisztérium összeomlasztására tett szánalmas kísérlet, és a mágia felfedése a varázstalanok előtt.
A hátam mögött Cornelius Caramel állt kivont pálcáját a tarkómnak szegezve, és egészen addig nem mozdult el onnan, amíg Tom, és az auror el nem tűntek a szemem elől.
Vetélytárs by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Kiderül, miért jött Tomért a minisztérium, Sirius visszaemlékezik, Flover meg ráveti magát. :)
Sirius szemszöge


Már elég régóta nem vonatkoztattam el Virágtól. Vele keltem, vele feküdtem, mintha valaki kegyetlenségből rányomtatta volna a szemhéjamra a képmását. Egy képmást, amit sosem tudtam megérinteni.
Hát Tom ügye most kiverte a fejemből.
Miután Caramel méltóztatta elrakni a pálcáját, én egy kicsit elvesztettem a fejem. Azt hiszem, a miniszternek az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem volt nálam saját fegyverem, különben valószínűleg nem csak az orrát törtem volna be, hanem megmutatom neki, hogyan tartóztatgasson le ok nélkül embereket a nappalimban a továbbiakban.
Úgyhogy nem csak Tomot vitték be, hanem engem is. Én rögtönítélő bíróság elé zuhantam, mivel belöktek az ajtón, és minek utána már úgyis testi erőszakot követtem el egy köztiszteletben álló hivatali személy ellen, behívtak, mint Tom gyanúsított tettestársa is.
Már egészen elfelejtettem, hogy milyen módszereket is alkalmaz a minisztérium, amikor gyanúsítottakat hallgat ki. Amikor meséltek róla, azt hittem túlzás, de igazából én még a lightosabb szituációt kaptam. Én voltam alul, és engem püföltek. Mindennel, amit mondtam. De hát nem volt nehéz. Ha meg akarsz úszni valamit büntetés nélkül, az a leghelyesebb, ha terrorcselekményeidet (igen, Caramel orrának betörése ennek minősült), bizonytalan lelkiállapotodra fogod. Hát én egyenesen beismertem, hogy imádtam bezúzni a pipogya főmufti arcát, és bármikor megtenném újra, ha úgy hozná a sors, meg az idegrendszerem. Rossz ötlet volt. Kikérdeztek, mint az ámokfutó Tom Denem jobb kezét, mert éppen nálam lakott egy hétig Joyjal.
Mikor végre kijöttem bilinccsel az kezemen, és bedobtak az egyik alagsori zárkába, azon gondolkoztam, hogy jutottam idáig.
Ebből akár még Azkaban is lehet, ha Tomra bizonyítanak valamit, tekintettel az előéletére.
Bár Denem előzőleg elkövetett bűnei alól felmentést kapott a Roxfort megmentésért, és a károk helyreállításáért, de sosem lett a varázslótársadalom kedvence, két évig nem lakhatott az ország központjában, és folyamatos megfigyelés alatt állt. Mikor elindult a procedúra, hogy magához vegye Joyt, hármunknak kellett kezességet vállalnunk érte.
Különös év volt az.
James és Remus, akik benne voltak a megsegítésében, hamar elfogadták, hogy Tom már csak Tom simán, egy ember, aki megtért.
Nekem nem volt ilyen egyszerű. Azon túl, hogy egy cselnek tartottam az egész jófiúságot, utáltam őt. Utáltam, mert elvitte azt a lányt, akit szerettem, azért hogy vele legyen. Azért hogy ő szeresse, azért hogy rá figyeljen. Őt okoltam a haláláért is. Ha Flover aznap este nem haragítja magára parádés megjelenésével a főgonoszt, túlélte volna.
Olyan gyorsan történt minden… James felé zuhant a plafon, Flover pedig egyből ott termett, hogy segítsen rajta. Abban a pillanatban láttam, ahogy a dárda átfúródik a mellkasán, ő zavartan felnéz, és összecsuklik, mint egy rongybaba.
Hárman láttuk a halálát. James zokogva kihúzta a csatatérről, én meg, mint egy állat kezdtem volna gyilkolásba. De már nem volt kit megölni, ugyanis Voldemort torz hangon felordított, egy ismeretlen varázslat segítségével legyalulta az egész sereget, és még azután is üvöltött, mikor már mindenki csak állt egy helyben, ráébredve, hogy az iskola megmenekült.
Először nem akartam odaengedni a holttesthez, de könyörgött… Majd egy óráig zokogott fölötte.
A temetésre nem jött el. Azt hiszem, képtelen volt felfogni, hogy megtörtént mind a kettőnk félelme.
Akkor még nem értettem, hogy ő teljesen máshogy szereti a lányt, mint én. Azt hittem ő az a valaki, aki álnokul versenybe szállt velem. Jogos a kérdés, hogy hogy kerültünk mégis ilyen kapcsolatba végül.
Lily gyógyítóként dolgozott, és egyszer csak Tom lett az asszisztense. Elkerülhetetlen volt, hogy a kis vörös ne barátkozzon vele végül össze, annak ellenére, ami történt, így miután James és Lily összeházasodott, rá kellett ébrednem, hogy a férfi is a család barátja lett, Bellával egyetemben. Aztán jött az örökbefogadás, és James aurorként, Remus dekódolóként, én meg, mint auror segéd, elég megbízhatónak tűntünk ahhoz, hogy felügyeljük az egészet.
Akkor maradt először nálam éjszakára. Összesen hatan voltunk a házban, Remus, James, Lily, Bella, ő, és én. Hajnali háromkor találtam rá a nappaliban, ahogy egy rajz fölött zokog.
– Te csináltad? – kérdeztem tőle, mikor rájöttem, hogy kit ábrázol.
– Tudod, mi a kép címe? – kérdezte zavartan.
– Nem – válaszoltam szűkszavúan.
– Dilemma – aztán kérdő tekintetemet látva hozzátette -, halálosan szeretem-e Sirius Blacket, vagy a végletekig gyűlölöm.
Elakadt a szavam. A ceruza rajz Virágot ábrázolta, amint egy takaróba bugyolálva felhúzott lábbal, bögrével a kezében ül egy széken, és a messzeségbe bámul.
– Sosem bocsátom meg magamnak, hogy elvettem tőled – motyogta a tűzbe a férfi, és egy újabb könnycsepp gurult le az arcán. – Elraboltam, hogy megöljem, aztán megszerettem, és hagytam, hogy önként tönkretegye magát azért, hogy ez a velejéig romlott ember ma itt ülhessen, és egy olyan életet kapjon, amit meg sem érdemel. És elvettem tőled. Sosem bántam meg a gyilkosságaimat. Sosem gondolkoztam azon, hogy ez valakinek fájt. Nem hatott meg. De ő… az én hibám. Olyan, mintha egyszerre éltem volna át az összeset… mintha egyszerre hallottam volna az addigi áldozataimat könyörögni. Minden éjjel ezzel álmodok. Ahogy összeesik. Látom, ahogy összeesik, Sirius… én… én annyira sajnálom… Joy is csak veszélyben lesz nálam…
– Nem a te hibád volt – szóltam közben, és magam sem hittem el, hogy mit mondok. – Nem te állítottad bele azt a dárdát. Meg akartad őt ölni, de végül megmentetted az életét. És megmentetted a varázsvilágét is. Hatalmas önuralom, akarat, és lelkierő kellhetett ahhoz, hogy felelősséget vállalj az elcseszett világért, amit létrehoztál, és szembenézz azzal, hogy mindenki gyűlöl, és fél tőled, de te bebizonyítottad, hogy képes vagy normális életet élni. Ezek fényében, te vagy a legalkalmasabb ember arra, hogy Joy apja legyél. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezt mondaná.
Abban az évben karácsonykor Tom nekem adta azt a rajzot.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem egyedül a zárkában, de egyszer csak Tom is mellém került.
A férfit nem úszta meg mentális zaklatással, teljesen összeverték, a szemöldöke felrepedt, és egy kék monokli húzódott a szeme alatt, az egyik karját meg furcsán lógatta a teste mellett.
Felpattantam, hogy segítsek neki leülni az egyik ágyként szolgáló fadeszkára, ő pedig még percekig ült összeszorított ajkakkal, a karomat szorongatva.
– El akarják tőlem venni – suttogta.
– Kit? - kérdeztem értetlenül, aztán kapcsoltam. – Mi? Miért?
– Azt hiszik, hogy én csináltam – motyogta -, hogy én végeztem el a varázslatot. Követelték, hogy állítsam le, és mikor válaszoltam, hogy nem tudom, megkínoztak.
– Miért téged gyanúsítanak?
– Mert ott hagytam a jegyet a tett helyszínén… valaki kilőtte a Sötét Jegyet tegnap éjjel a könyvtár fölé – suttogta. – Azt mondták, szép húzás volt a nevelt lányomra kenni az egészet, de átlátnak rajtam… Sirius, elveszik tőlem Joyt!
– Állatok – vicsorogtam, és beleütöttem a falba úgy, hogy felrepedt az öklöm.
Semmit nem tehettük, csak ültünk szótlanul, várva az ítéletre a fapadon.
Az idő meg múlt.
Valaki összeesküvést szerevezett Tom ellen, Floverről elterelve a figyelmünket, akire mostanra biztosan kivetették a…

Virág szemszöge

– Szóval a fiatalember kivetette rád a hálóját, és ezért kerülték el ezek a fontos tények a figyelmedet? – lapozgatta a dolgozatomat Mr. Szadista professzor.
– Mondhatni így történt – vontam vállat. – Mindenesetre, képtelen voltam lerázni.
– Mióta van ez így? – emelte rám a tekintetét.
– Pár napja – válaszoltam unottan, és az órámra pillantottam -, angol cserediák.
– Nem történnek azóta különös dolgok veled?
– Mire gondol, a tanár úr? – néztem fel rá.
Valószínűleg túl hamar kérdeztem vissza, és az öreg zsarnok felfedezte az ijedség szikráját a szememben.
Abba kötött bele, hogy nem állítottam ki tényként, hogy a varázstudó emberek gonoszak voltak az aktuális kor szellemisége szerint, és a mai napig inkább ártó lényként vannak beállítva, mint gyógyító vajákosokként. Nem is érettem mi a problémája, azután rájöttem, hogy valószínűleg azt akarta, hogy állást foglaljak az utálók oldalán.
Ez a nézet elég közel állt hozzám, mióta kinyitottam azt a könyvet.
Amikor Drizzt megakadályozta, hogy bemenjek a házba, és a kötetet kulcsa varázslatos módon az asztalomra teleportált, kételyek ébredtek bennem a saját épelméjűségemmel kapcsolatban.
Kétségtelenül valami számomra megmagyarázhatatlanba csöppentem.
Amikor kihajtottam a lezárt csatot, kinyílt a kötésen egy alig másfél centi átmérőjű, kör alakú lyuk, és kizuhant belőle egy vékony lánc, rajta egy medállal. Annak ellenére, hogy nem volt egy méretes darab, egy nagyon részletesen kidolgozott madarat ábrázolt. Leginkább albatroszra hasonlított. Jobb ötlet híján a nyakamba akasztottam, és nekiláttam végigolvasni a könyvet.
Nehezen haladtam vele. Különböző szertartásokat, varázslatokat, leírásokat tartalmazott bájitalokról, bűbájokról, ráolvasásokról, sőt még varázslényekről is. Például megtaláltam hogyan hatástalanítsak egy szatírt, és hogyan hívjak elő egy szárnyas oroszlánt, de a könyv zöme hátráltató átkokkal, mérgekkel volt tele.
Aztán másnap reggel egy szárnyas fúria nekirepült az ablakomnak, és csak a szúnyogháló tartotta vissza, később pedig Drizzt szemfüles nyila szedte le onnan az undorító lényt.
Mindebből a szomszédom persze csak annyit tapasztalt, hogy én sikoltozok, mint egy hülye, és hogy ne nézzek már ennyi horrorfilmet, mert nem tesz jót egy olyan fiatal lánynak, mint én, majd megkért, hogy a hatalmas néger barátommal (itt valószínűleg a sötételfre utalt) pakoltassam el a szablyáit, akkor is, ha csak műanyagok.
Hát, ha még műanyagok lettek volna… De persze ezt nem kötöttük az orrára, mert ránk hívja a zsarukat.
Drizztnek körülbelül annyi köze volt a hirtelen felbukkanó különös lényekhez, mint nekem. Nem az ő történetéből származtak, és ezzel mind a ketten tisztában voltunk, az aggasztó jelenségek azonban, miután már tudtam a létezésükről, hihetetlen mértékben megszaporodtak. Egyrészt a titokzatos eltűnések, és balesetek, valamint a hirtelen kidöglött galamb populáció is rendkívül gyanús volt. Persze mindent megmagyaráztak az időjárással, és a madárinfluenzával.
Aztán elkezdtem látni őket.
Hosszú köpenyben rohangáló embereket, akik hirtelen megjelentek, és eltűntek.
A saját biztonságomért nem aggódtam, tekintve, hogy egy három méteres elf, és egy jaguár loholt a nyomomban.
Valami azt súgta, hogy a köpenyesek megjelenése veszélyt jelent, és nyugtalanított, hogy egyre többször futok beléjük.
Meg az is, hogy Jack felszívódott. Szőrén-szálán. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem bíztam a srácban, az első alkalomkor nem volt udvariatlan, vagy vérengző, és utólag felismertem, hogy lehetettem volna kedvesebb is. Bocsánatot akartam kérni, de sosem bukkant fel.
– Nem, semmi szokatlant nem tapasztaltam – mondtam végül a hallgató tanárnak.
– Legyen résen – nyomta a kezembe a dolgozatomat, és hátat fordított.
– Hogy érti?
– Úgy, hogy gonosz dolgok gyülekeznek odakint, és magára vadásznak.
Ezzel ott hagyott.
Teljesen összezavarodva álltam, és bámultam ki a fejemből, értelmezve a hallottakat. Most akkor arra utalt a prof, hogy általában a jókra vadásznak a gonosz dolgok, vagy konkrétan rám?
Kétségbeejtő, hogy mostanában bárki kétségbe tud ejteni – gondoltam, és elindultam kifelé a suliból.
Aztán elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését. Megláttam Jacket a suli előtt, ahogy elindul a könyvtár felé, lassan komótos léptekkel. Még két másik srác volt mellette, egy fekete hajú, és egy vékonyabb barna.
Neki álltam futni. Úgy döntöttem, hogy hűen az első találkozásunkhoz, oldalról nekimegyek, vagy ráugrok a hátára, hogy tartsam a tradíciót.
Ha egy kicsit jobban figyelek, rájöhettem volna, hogy a srácnak nagyon rossz kedve van, hogy nem azért megy lassan, mert ráérős, hanem mert húzza a bal lábát, és hogy eléggé görnyed.
Szóval ráugrottam a hátára, ő pedig elesett.
Ami ez után történt, az volt rettenetesen ijesztő. Az barna hajú srác előkapott egy hosszú botot, és rám szegezte, Jack meg mint egy hülye, miután tudatosult benne ki vagyok, ordítva lökte ki a kezéből.
Megszeppenve álltam ott, kezemből kihullott a papírkötet, és most a földön terültek szét mindenfelé, és semmit sem értettem.
Jack rám meredt. Egyszerűen nem tudtam kiolvasni a tekintetéből, hogy mit gondol. Egyszerre láttam benne azt, hogy megijedt, meg azt is, hogy mindjárt megöl, vagy lesmárol, de még nem döntötte el, mi a helyes lépés.
Végül a szemüveges ocsúdott fel először, megragadta a könyökénél fogva a botos srácot, és eltaszigálta a másik irányba.
– Minden rendben? – szólt be egy hang az éterbe.
– Nem, nincs – válaszoltam vissza ösztönösen.
Egy hollófekete hajú srác állt meg Jack mellett, és mikor meghallotta a válaszomat, féloldalasan elmosolyodott, majd lehajolt, és szó nélkül összeszedte a jegyzeteimet.
– Legyél óvatosabb – adta a kezembe. – Nyugi, ha Jack magához tér, örülni fog neked.
– Tényleg, és miből fogom tudni, hogy magánál van? – igazgattam meg a paksamétát.
– Valószínűleg megpróbál felszedni, és benyög valami őskori rómeós poént. Szerintem ettől döglenek a galambok, nem a madárinfluenzától…
– És van erre valami ellenszer? – kérdeztem kicsit felengedve.
– Jack önmagában egy ellenszer az emberiség ellen – nevetett fel -, de ha azt mondod neki, hogy pöttöm Jacky baba, azt szereti. Na, örültem, majd küld utánunk!
Elvigyorodtam, és intettem neki. Aztán visszanéztem a fiúra, akinek időközben eljutottak a szavak a tudatáig, és az arca beazonosíthatatlan grimaszba torzult.
– Soha ne csináld ezt velem még egyszer – morogta.
Azt hittem, hogy most nagyon meg leszek verve a tekintetéből ítélve, de legnagyobb meglepetésemre, ledobta a táskáját, és szorosan átölelt. De nem úgy, ahogy az ember egy idegent szokott. Tekintve, hogy normális ember egyáltalán nem ölelget idegeneket. Úgy ölelt, mint aki elvesztett, és visszakapott, mint akinek az élete múlik rajta, úgy, mintha sosem akarna elengedni.
Kellemetlen volt, akármennyire is jól esett hozzásimulni. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy a fejem tökéletesen beleillik a vállgödrébe, majd az, hogy egy vadidegen sráccal ölelkezek az utca közepén. Végigfutott az agyamban, hogy talán meg kéne szakítanom ezt, vagy felpofozni a srácot, de hevesen dobogó szívem sikoltozva tiltakozott az ötletek ellen.
– Miért?
– Mit miért? – suttogta a fülembe, amitől megborzongtam.
– Miért ne csináljam még egyszer?
– Mert elfolyik a magzatvizem, azért.
Önkéntelenül is kitört belőlünk a nevetés. Én még csak visszafogottan kuncogtam, tekintve, hogy nem akartam letaglózni a felszabadult kretén nevetésemmel, amit a barátaimnak tartogattam, másrészt meg az ő mélyről jövő, öblös kutyaugatását nem tudtam túlszárnyalni.
Valakit már hallottam így nevetni.
– Virág?
Leforrázva bontakoztam ki Jack karjai közül, akin látványosan érzékelhető volt, mennyire dühös lett a félbeszakítónkra.
Drizzt ácsorgott mögöttem kérdő tekintettel, és tetőtől talpig végigmérte Jacket.
– A srácok már várnak – csettintettem a fiú orra előtt, de nem reagált, csak gyilkos tekintettel bámulta a sötételfet -, pöttöm Jacky baba.
– Persze, nem akarok zavarni – biccentett, majd hirtelen szembe fordult velem, egy puszit nyomott az arcomra, és elindult a másik irányba.
– Mi volt ez? – kérdeztem Drizzt.
– Ismer téged – válaszolta a sötételf.
– Esélytelen – ráztam a fejem. – Sosem találkoztunk ez előtt.
– Akkor is ismer – vont vállat. – Indulhatunk?
– Igen – bólintottam.

Sirius szemszöge

Nem tudtam eldönteni, hogy érezzem magam.
James engem tegnap kiváltott, azonban Tomot állandó fogdára és megfigyelésre ítélték, csak annyit tudtunk elérni, hogy ellássák a sebeit, és kapjon egy normális ágyat.
Én meg kispályás bűnözővé avanzsáltam, és felfüggesztették aurori gyakorlatomat egy hónapra.
Pedig már egészen beleéltem magam, hogy az Azkabanban fogok megrohadni.
Úgyhogy másnap folytatódott az egyetemes terv, de Virág nem jött be azokra az órákra, amikre beültem, így nem találkoztunk. Abban a pillanatban talált meg, amikor Remusszal éppen azt tárgyaltuk, hogy mégiscsak elrablás lesz a vége ennek a helyzetnek.
Minden elég gyorsan történt. A lány rám ugrott, én seggre ültem, James lefagyott, Remus pálcát rántott, és Perselus mentette meg a helyzetet, bár erősen gondolkoztam rajta, hogy az utolsó beszólásáért nővé operálom.
Életem legnagyobb, és legjobb hülyesége volt elkapni Flovert, és megölelni ott az utcán. Azt gondoltam volna, hogy majd ellök, vagy elkezd kiabálni velem, hogy mit képzelek magamról, de mikor megjelent az az izé, rájöttem, hogy nem szívesen vált ki az ölelésemből.
Az az izé.
Az a három méteres valami, ami a nevén szólította Virágot, és rá várt.
Mi a franc az, és mi köze van hozzá?
– Mi volt az a valamit? – tettem fel a kérdést Pernek, aki láthatatlanul megvárt három méterrel odébb.
– Azt hiszem egy elf – válaszolta anti head’n shoulders.
– A mi elfeink nem ilyenek – morogtam.
– Mert ez nem a mi elfeink közül való – magyarázta. – Itt is elkezdődött a folyamat.
– De mi köze van Floverhez?! – csattantam fel, úgy hogy a nyüszögő felmosórongyot sétáltató néni kezéből kiesett a póráz.
– Azt hiszem, ez elég egyértelmű – sóhajtott fel előttem James.
– Mire gondolsz? – morogta Remus.
– Megismertük Sirius elsőszámú vetélytársát…
Záró megjegyzések:
Véleményeknek, kritikáknak nagyon örülnék! :)
Sirius Black by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Nem árulok el semmit, olvassátok el! :)
A fiú lassított az utcasarkon, és a kinézett a konténer mögött. A sikátor üresen állt, és csak arra várt, hogy ő besétáljon, és elvégezze a napi rutint. Komótosan elcsoszogott egy kuka mellett, megriasztott egy macskát, majd ledobta a táskáját a fal mellé. Előkotort a zsebéből egy agyonhasznált zsebkendőt, megtörölte az orrát benne, majd galacsinná gyűrte és elhajította. Pár pillanat múlva már a kabát szakadásában turkált, és előhúzott egy kis zöldszínű csomagot. A feltuningolt cigaretta gyorsan elkészült, ő pedig már éppen rágyújtott volna, mikor zajt hallott a sikátor vége felől.
Hunyorogva nézte a semmit, merthogy az volt ott. A nagy büdös semmi, majd vállat vonva kipattintotta az öngyújtót, amikor…

Sirius szemszöge

Azóta követtem, hogy kijött az iskolából.
A napokban távolról figyeltem Flover és a fura szerzet kapcsolatát. A fickó minden egyes nap ott várta a lányt az egyetem előtt, mintha a testőrsége lett volna, kísérgette mindenhová. Egy pillanatra nem hagyta egyedül, és folyton beszélgettek, ami egyre inkább kétségbe ejtett.
A szemem előtt vált valóra a rémálom. Ahelyett, hogy Floverhez nekem sikerült volna közelebb kerülnöm, visszahozni őt az amnéziából, egyre távolabbra sodródott mellőlem. De legalább biztonságban volt a furcsa sötétbőrűvel.
Ami azt illeti, ő többször is kiszúrt engem, de nem adta különösebb jelét annak, hogy érdekelné, hogy figyelem őket.
Remusnak, Lilynek, és Jamesnek vissza kellett mennie dolgozni. Miután Tomot bevitték, a dimenziós problémák óriásivá nőtték ki magukat, mindenkire szükség volt.
Rám is.
Perselus volt az egyetlen, aki nem csak együtt érzett velem, hanem az utolsó szabad pillanatát is arra áldozta fel, hogy velem együtt kémkedjen a páros után. Hát igen. Amit mi csináltunk az már csak szín tiszta szaglászás volt, elvégre a terv, hogy visszahódítom Flovert, már az elején romokba dőlt. A napokban bekúszott a fejembe egy alattomos kis kérdés: tényleg te kellesz neki?
Amikor felbukkant a Roxfortban, szinte azonnal, és visszavonhatatlanul belehabarodtam. Megjegyzem, soha előtte senki nem keltette fel így az érdeklődésem, és teljesen új volt Virággal való kapcsolatom. Biztos voltam benne, hogy az enyém lesz, és ha egyszer megkapom, akkor soha többé nem eresztem el. Hogy egymásnak vagyunk teremtve születésünktől kezdve.
Úgy éreztem, hogy ez egyre inkább kétségbe vonódik, ahogy láttam az elffel lófrálni. Hogy láttam, van élete nélkülem is, és én nem hiányzok belőle. Bár hogyan is hiányozhatna valaki olyan, akit nem is ismersz?
Végül haza küldtem Perselust pihenni, és úgy döntöttem, teszek még egy utolsó elkeseredett próbálkozást Virág irányába.
Így kerültem a sikátorba.
Lilynek hála jól ismertem a muglik különböző káros szenvedélyeit, így a tudatmódosító szereket is. Amikor Ati előhúzta a különös kis zacskót a kabátjából, már tudtam, hogy nem közönséges cigit készül tekerni. Még az előtt kellett vele beszélnem, mielőtt rágyújt.
– Emlékszel rám?
Egészen addig a sráccal szemben támaszkodtam a falnak láthatatlanul, így mikor megjelentem előtte, halálra rémült, elsápadt, és csak tátogni tudott.
Azt hittem majd mond valamit. Káromkodik, vagy nekem esik, vagy megpróbál elfutni.
Ehelyett ránézett a kezében tartott cigarettára, és megszólalt:
– Jó cucc…
Kissé hisztérikusan felnevettem, és egy intéssel magamhoz hívtam a cigarettát, a dohányt, meg a kis tasakot is. Azt hiszem, ekkor kezdett derengeni a srácnak, hogy mi is történik vele.
– Add azt vissza – nézett rám meglehetősen ingerülten. – Mit akarsz tőlem?
– Hogy van Virág? – tettem fel a kérdést.
– Honnan a francból tudjam? – lépett közelebb a srác a dohány irányába, én pedig figyelmeztetően felemeltem a pálcám. – Két éve nem beszélünk.
– Mi? – zavarodtam össze teljesen. – De hát… a legjobb barátod volt… amin keresztül mentetek… miért?
– Nagyon egyszerű – rázta meg a fejét. – Nem mentünk keresztül semmin. Az egész dolgot csak álmodtuk. Létezik egy olyan agyi állapot, amelynek segítségével két személy tudat alatt összekapcsolódik, és…
– Szóval, az egész csak a fantázia játéka lett volna? – horkantam fel, és egyre idegesebben markoltam a pálcám. – Miért nem beszéltek?
– Az emberek megváltoznak. Ő is megváltozott. Nem tudta feldolgozni az élményt, és meggyőződéssel hitt benne, hogy ez a valóság. Én elmentem a városból. Lett egy barátnőm, új haverok, és egy új tök jó életem, amiben nem szerepelt varázsvilág, meg kitalált hülye történetek.
– Undorító vagy – sziszegtem. – Képes voltál magára hagyni őt csak azért, hogy megmentsd a saját kis nyugalmad?
– Mert, ha te annyira valóságos vagy, mégis hol a francba voltál egész idáig?! – csattant fel a fiú. – Fogd már fel! Nem tartozunk egymásnak semmivel, ő is ment a saját dolgára, én is az enyémre, és tudod az a helyzet, hogy nem fértünk bele a másik életébe! Mindenki pótolható. Azóta már háromszázszor talált valakit helyettem, aki sokkal jobban megfelel a „legjobb barát” posztnak!
– Soha nem ismerted, ha valóban azt hiszed, hogy ő valaha is így gondolkodott – morogtam. – Hiába jöttem ide…
– Nagyszerű, akkor most már el is tűnhetsz, és visszaadhatod a cuccaim – lépett felém még egyet a fiú.
– Ezeket? – vigyorodtam el gúnyosan. – Ha kitaláció vagyok, akkor el sem vehettem őket, te idióta – ezzel elhajítottam a csomagot, és még a levegőben meggyújtottam.
Attila utána vetette magát, és próbálta menteni a menthetőt, de mire eljutott volna odáig, hogy eloltsa, azok már régen semmivé váltak a mágikus tűzben.
– Veszélyben van – szólaltam meg. – Gondoltam, jobb, ha tudod.

A fiú még sokáig ácsorgott ott tehetetlenül meredve a pontra, ahol előtte Sirius semmivé foszlott. Sok évvel ez előtt eltemette magában annak a lehetőségét, hogy ez az egész világ valaha is létezett, és hogy ő valaha is a szereplője volt.
Pedig léteznie kell.
Még nem tépett be. Merlin szakállára, ideje sem volt rá!
Na tessék. Már megint Merlin. Vajon, ha eleget szólongatja, még ő is megjelenik?
Egy pár percig eljátszott a gondolattal, hogyha megfordul, szembetalálja magát egy öreg ősz hajú pasassal, aki varázsbottal a háta mögött hadonászik, de aztán elhessegette ezt a képet.
Végül lerogyott a sikátor egyik fala mellett, felhúzta a térdeit, és a tenyerébe temette az arcát.
Tényleg ezt gondolná? Hogy Virág egyszerűen csak lemondott róla?
Nem. A valóság teljesen más volt. Ijesztő, félelmetes, és fájdalmas.
Ő mondott le a lányról.

Virág szemszöge

Idegesen szorongattam a korábban talált varázskönyvet a kezemben.
Egész nap arra készültem, hogy megmutatom a professzornak, aki állandóan külön feladatokkal bombázott, és valahogy mindig oda lyukadtak ki a témái, hogy a boszorkányok, és a varázslók gonoszak voltak.
Már ha voltak.
Ami azt illeti, meggyőződésemmé vált, hogy a prof biztos a létezésükben, és hogy az ezek után való kutatás lehet az életcélja, ami meglehetősen különös volt egy tudományegyetemen. De hát mennyi különös dologgal találkoztam már itt egyébként is?
Az ok, amiért úgy döntöttem, ő lesz az a személy, aki előtt felfedem a titkom tehát ez a specializáció volt. Az, hogy miért kellett felfedni, már sokkal bonyolultabb.
Két hete, mikor megtaláltam a könyvet, összetörtem egy bögrét. Pontosabban, magától tört össze. Legalábbis, biztosan élt az emlékeim között, hogy ripityára tört, és hogy fel akartam takarítani. A következő pillanatban meg ugyanott állt az asztal szélén sértetlenül.
Azóta sok ilyesmi történt. Az elveszettnek hitt lakáskulcs a tenyerembe repült, a könyvek azon az oldalon nyíltak ki, amelyeket kerestem, a ruhák maguktól összehajtódtak…
Drizztnek nem meséltem el. Hogyan is mondhattam volna? Már az eleve képtelenségnek számított, hogy a sötételf nulla-huszonnégyben ott őrködik körülöttem, mert állítólag veszélyben vagyok. Jézusom. Az képtelenségnek számított, hogy Drizzt sötételf!
Nem beszélve Jackről, akit az ominózus eset óta sosem láttam, pedig nagyon szerettem volna találkozni vele. Megmagyarázhatatlan módon, mióta megölelt, vonzódtam hozzá, és sokszor ébredtem föl éjszakánként úgy, hogy különböző helyeken találom magam a fiú karjai között. A legkülönösebb eddig egy óriási piros arany díszítésű helyiség volt, tele asztalokkal, kanapékkal, meg puffokkal, és idegenekkel, én meg beleültem az ölébe, ő pedig átölelt és azt kérdezte: „Ugye én vagyok a kedvenced? A háremedben?”.
Fura álom volt.
Összefüggést, és logikus magyarázatot kerestem a profeszzor, az elf, és Jack felbukkanására, hiszen ezek egymás után jelentek meg, és zavarták össze körülöttem az állóvizet.
Lennie kellett valamilyen egyértelmű rendszernek, vagy megoldásnak, amit mind a három személyre rá lehetett volna húzni.
Azt hiszem, ebben a helyzetben bármit elfogadtam volna.
Már csak pár perc volt hátra az előadásból, amikor megcsörrent a telefonom. Szerencsémre az ajtó azon oldalán tartózkodtam (lévén, hogy elkéstem, így nem mentem be órára), ahol szabad volt mobilozni, így hát fogadtam a hívást. Ránéztem a kijelzőre, és hatalmasra kerekedett a szemem, majd nyeltem egyet.
– Szia, Ati.
– Szia, Virág. Hogy vagy?
– Jól, köszi, épp egy tanárra várok, pár perc, és kijön, nincs sok időm. Miért hívtál?
– Igazából… nem akarlak lesokkolni.
– Akkor minek hívtál fel?
– Mert ezt muszáj hallanod.
– Két éve nem beszélünk, nem hiszem, hogy másnak nem tudod előadni életed nagy sztoriját – futott ki belőlem keserűen.
– Figyelj, ez tényleg fontos. Idejött hozzám egy srác, és rólad kérdezgetett. Összevesztem vele, felgyújtotta a cigimet, meg pár egyéb cuccomat. Azt mondta veszélyben vagy.
Egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szívem. A második személy, akitől ezt hallom. Ez már nem lehet véletlen.
– Ki volt az? - suttogtam bele a telefonba.
– Sirius.
– Ennek a névnek most mondania kellene valamit számomra? – kutattam emlékek után az agyamban.
– Hát nem ártana. Elég sokáig küzdöttél azért, hogy elfelejtsd, vagy együtt tudj élni vele.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – pislogtam egyre értetlenebbül.
– Középhosszú sötétbarna haj, szürke szemek, lezser tartás… nehogy már, Virág!
– Bocsi, de le kell tennem – mondtam. – Köszi, hogy hívtál.
– Várj!
– Mi van?! – csattantam fel.
– Te tényleg nem emlékszel semmire, igaz?
– Nem tudom, miről beszélsz! – fakadtam ki.
– Jó, akkor csak vigyázz magadra…
– Hello! – csaptam le a telefont.
A diákok megindultak kifelé az előadóból, én pedig sodródtam velük, még nem sikerült megállnom egy ablak alatt.
Veszélyben vagy.
Miféle veszélyben?
Sötétbarna haj és szürke szemek.
Egy pillanatra felvillant előttem egy ominózus deszkás baleset, amikor belerohantam az egyetlen olyan személybe, akinek jelenleg szürke szemei voltak a környezetemben.
El kell érnem valahogy. Beszélnem kell vele…
Jack. Sirius. Jack. Nem, még mindig nem rémlik.
Pillantásom az ablakra tévedt, ahol legnagyobb meglepetésemre, két emelettel lejjebb, nem más vágott át éppen az udvaron, mint a drága Jack. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, ahogy a lépteit, a mozgását, és a meg-megemelkedő haját figyeltem, majd összeszedtem magam, és futásnak eredtem az északi kapu felé. Ha ott megyek ki, még utolérhetem.
Miután megdöntöttem a saját olimpiai csúcsomat hosszútávfutásban, és átbukfenceztem egy folyosó közepén térdelő diákon, megbotlottam, és estem fél emeletet, sikeresen nekicsapódva a lengőajtónak, szinte kizuhantam az utcára.
Kétségbeesetten forgattam a fejem a srác után, de egyszerűen sehol sem láttam a tömegben, míg nem egyszer csak jó messzire tőlem, a könyvtár irányában felbukkant egy fa mögül.
A maratoni futók hozzám képest középkategóriás húsvéti mangalicák.
Mikor végre úgy éreztem, hogy hallótávolságon belül vagyok, elkezdtem kiabálni:
– Jack!
A fiú vagy nem hallotta, vagy nem akart tudomást venni rólam, így tovább ordítoztam, de csak nem értem el a kívánt hatást. Ő csak ment előre, kissé lehorgasztott fejjel, de elég gyorsan ahhoz, hogy ne érjem utol.
– Sirius! – kiáltottam el magam teljesen kifulladva, nekidőlve a bank hideg falának.
A srác úgy állt meg, mintha földbegyökerezett volna a lába, majd megfordult, és olyan döbbenet ült ki az arcára, mintha tangózni hívtam volna.
Intettem neki, és összegörnyedve a hasamra szorítottam a kezem. Jack megindult felém, én pedig ott vártam, mint a messiást.
Aggódó tekintettel leguggolt hozzám, megfogta a kezem, és felhúzott.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Prímán – válaszoltam -, épp testben épp lélek, tudod…
– Az előbb… mit mondtál? – kérdezte zavartan.
– Azt, hogy épp testben…
– Nem ezt. Amikor kiabáltál.
– Kiabáltam? Te végig hallottad, hogy kiabáltam, és nem fordultál meg, mégis, hogy képzele…
Mielőtt komolyabban beleéltem volna magam a fiú szidásába, ő egyszerűn nekem dőlt, és megcsókolt. Akárhogy ellenkeztem, odatapasztott a falhoz, és olyan hevesen ismerkedett az ajkaimmal, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt, bár ez a meglepetéstől is lehetett.
A meglepetéstől, hogy valójában jó volt. Nagyon jó. Rendkívül jó. Vagy, hogy már két hete vágytam erre. Éppen csak egy kicsit sértette a jól bevált szabályaimat, hogy vadidegenekkel smároljak az utcán. Úgyhogy, mikor a fiú úgy érezte, hogy ellazultam, és engedett a szorításon, taszítottam rajta egyet, és lendületből arcon csaptam.
– Ki vagy te? – sziszegtem, és elhátráltam az arcát fogdosó fiútól.
– A nevemen szólítottál – válaszolt. – Akkor tudnod kellene, hogy ki vagyok…
Látszott rajta, hogy teljesen összezavarodott. Már éppen le akartam állni vele, hogy kiosszam, miért is loholok utána, de vesztemre belenéztem azokba a szürke szemekbe. Mélységes megbánást tükröztek.
– Az előbb egy barátom felhívott telefonon, hogy beszélt vele valaki rólam, akit Siriusnak hívnak, és megadta a te személyleírásod. Azt mondta, figyelmeztetted, hogy veszélyben vagyok.
– Igazat mondott – válaszolt a srác. – De nem árulhatok el neked többet. Magadnak kell rájönnöd.
– Mégis honnan veszed, hogy még nem jöttem rá? – kérdeztem vissza.
– Hogy neveztél, amikor először találkoztunk? – nézett rám.
– Milyen kérdés ez? – kerekedtek ki a szemeim.
– Ha majd tudsz rá válaszolni, akkor elmondok mindent – ezzel megsimított az arcom, hátat fordított, és elindult a másik irányba.
Én ott álltam teljesen tanácstalanul, Jack illetve Sirius, vagy Jack csókjával a számon, a vér hangosan dübörgött a fülemben, az agyam gőzmozdonyként zakatolva keringett a saját tengelye körül.
Mibe csöppentem én bele?

Sirius szemszöge

A szívem a torkomban dobogott, az arcom égett a Flovertől kapott pofontól.
Hogy én mekkora idióta vagyok… egyszer azért, mert hatalmas önsajnálatomban elfelejtkeztem róla, hogyha én felkeresem Attilát, ő valószínűleg szólni fog Virágnak… így ő megtudja a nevem.
Én meg bedőltem, és mit csináltam? Mit csináltam? Egyáltalán hogy jutott ez eszembe? Képtelen voltam uralkodni magamon, az érzéseimen… annyira meg akartam csókolni, hogy az már fájt.
És milyet üt! Te jó ég, nagyon erőset üt…
Mikor meghallottam a nevem, egy csapásra azt gondoltam, hogy Merlinre, megoldódott minden problémánk magától, visszakaptam a barátnőmet, Flover meg majd jön, és hurrikánként söpri el azt a debil mágust, aki megpróbált szétszedni minket.
Mióta várom én egy nőtől a problémák megoldását? Mióta ücsörgök én megszokott depressziómba merülve, várva a sült galambot?
Egyáltalán nem éreztem magamat férfinak. Az, aki Flovert ott az utcán megcsókolta ugyanaz a kétségbeesett, hisztis kisgyerek volt, aki annó a Roxfortban feladta őt Malfoyéknak.
Segítséget kellett kérnem. Megoldást kellett találnom. De hol, honnan, kitől?
Hol van ilyenkor Merlin?
Akkor éreztem meg, hogy figyelnek. Valószínűleg már egy ideje követhettek, de én annyira belemerültem a saját nyomoromba, hogy azt se vettem volna észre, ha valaki rám küld egy gumiláb rontást.
Kitapogattam a pálcám, és behátráltam egy elhagyatottnak tűnő mellékutcába. Abban a pillanatban valaki hangtalanul landolt mögöttem.
Előrántottam a pálcám, és rászegeztem volna… de mögöttem csak az üres sikátor levegője kavargott békésen.
– Nem harcolni jöttem – hallottam egy hangot a hátam mögül.
– Ki vagy te?
Mintha már hallottam volna ezt a kérdést ma.
Megpördültem, és szembekerültem azzal a fickóval, aki Flover örökös kísérőjeként írta be magát a történelembe.
Most végre alaposabban is szemügyre vehettem. Magas volt, nálam talán két fejjel magasabb, a bőre fekete, a haja a derekáig ért, és ezüstösen csillogott. A szeme lilásan megcsillant. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy tökéletesen lát a sötétben, a félhomály pedig helyzeti előnyt jelent számára. Szinte biztos voltam benne, hogy harcos, erről a két görbekard is árulkodott, amit a hátára szíjazott, azonban feltételeztem róla, hogy harcmodora nem csak ennyiben merülhet ki.
Gyors. Annak kell lennie, nagyon gyorsnak.
Varázslás ide vagy oda, nem voltam hozzá elég ügyes, hogy sarokba szorítsak egy ilyen profi szamurájdzsedit. Legalábbis a ruhájából ítélve, ez a két foglalkozás illet hozzá.
– Ezt én is kérdezhetném – válaszolt nyugodtan.
– Egy kérdés, egy válasz – vágtam vissza, kissé talán merészen.
– Drizzt Do’Urden vagyok. Földmélyről. Most inkább egy könyv belsejéből, de ez lényegtelen.
– Sirius Black – mondtam bizalmatlanul. – Szintén egy könyvből, azt hiszem.
– Akkor, egy cipőben járunk – biccentett. – Miért követed őt?
– Nem hiszem, hogy ezt meg kellene osztanom veled – morogtam.
– Én úgy vélem igen. Én felelek a biztonságáért, te pedig gyanús vagy. Meg kellene öljelek.
Egy pillanatra elvesztettem az önuralmat a gondolataim felett. Ez az alak nem normális. A huszonegyedik században vagyunk, a nyílt utcán, mégis hova dugná a tetememet, a szelektív hulladékgyűjtőbe?
– A lány nagyon fontos számomra – kezdtem. – Egy agresszív, és meglehetősen kellemetlen mágus elvarázsolta, így amnéziás lett, és hát… nem emlékszik rám…
– Ő is varázsló? – kíváncsiskodott Drizzt őszinte lelkesedéssel.
– De még milyen – mosolyodtam el, és eszembe jutott, mikor a lány először lebegtetett meg egy faágat.
– Mi a terved?
– Már mindent megpróbáltam – ráztam meg a fejem. – Egyszerűen olyan, mintha sosem ismert volna. De veszélyben van. Hamarosan rájön, hogy boszorkány, hamarosan megtalálják, és ha a rossz oldalon teszi le a voksát, mindenkinek lőttek. Fríz, vagy Trizz, vagy Rizó, nem is tudom, hogy hívnak… nem engedheted, hogy bántsák.
– Drizzt – villant egyet a szeme. – Természetesen. Vigyázok rá.
– Jobban, mint ahogy én nem tudtam – suttogtam.
Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, mivel nagyon furán éreztem magam, émelygett a gyomrom, és éppen most törtem ezer apró darabra a lelkecskémet. Minek ide gyilkosság, ebben a nyomorult kis utcában minden kis törmelék horcruxommá fog változni…
– Szereted őt, igaz? – kérdezte Drizzt, mielőtt kiértem volna az utcából.
– És te?
– Ez esetben, még jobban vigyázok rá – válaszolta a fickó.
– Tessék?
Mire megfordultam, addigra már hűlt helye volt.
Merlin kislábujjára… igazán leszokhatna erről. Így nem lehet normálisan beszélgetni…
Nem tudom miért, de a sötételffel való beszélgetés, egy kis reményt szolgált a jövőre nézve, bár fogalmam sem volt róla, hogy miért.
Elindultam a könyvtár irányába. Ideje volt levedleni a kisfiús pelenka utolsó darabjait, és szembenézni a valósággal, amit a személyes kudarcom indukált: ezt a harcot valószínűleg Flover Hyde ellen kell megvívnunk.
Záró megjegyzések:
Véleményeknek nagyon örülnék. :)
Üdvözlet Hádésznak! by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Siriusék döntést hoznak, Virág körül sűrösödik a helyzet, végül az egész minisztérium szökött fegyenceket üldöz, még nem elérkezünk az évszázad ugrásához.
Köszönöm az eddigi kritikákat, és az olvasókat, kérlek titeket, hogy mondjatok véleményt! Jó szórakozást! :)
Sirius szemszöge

– Flover nem fog segíteni.
Szavaimat halálos csend követte. Ez az. Kimondtam. Megtettem. Életemben először egyedül sokkoltam a nemzetközi varázslótanácsot.
Felírhatom az egyéb érdemeim listára – gondoltam keserűen, és az elképedt Dumbledore-ra függesztettem a tekintetem, aki az imént még lelkesen szónokolt arról, hogy milyen helyzeti előnyünk van a merénylőkkel szemben.
– Ne add fel a reményt, fiam – szólalt meg Mordon. – Talán máshogy kell megközelítened.
– Mindenhogy megközelítettem már – válaszoltam. – Felülről, alulról, oldalról, hátulról, és képzelje, még szemből is. Kiradíroztak az agyából egy egész életet. Én kevés vagyok ahhoz, hogy nem létező emlékeket gyártsak neki.
– Nem döntheted el, hogy Flovert csak úgy kihagyod a buliból – csattant fel James. – Rá alapoztunk mindent!
– Hiba volt – néztem oldalra.
Ismét csend lett. A varázslók tanácstalanul néztek hol egymásra, hol a díszítést, én pedig eljátszottam a gondolattal, hogy elegánsan elhagyom a termet, de végül nem tettem, hanem Gandalfra meredtem.
Két hete ha valaki azt mondja nekem, ezzel a furcsa mágussal fogom megtárgyalni a varázsvilág jelenlegi legütősebb haditervét, akkor megetettem volna vele James papucsát. De éppen ezt történt. Amikor elváltam Drizzttől, azonnal Gandalfhoz siettem, és megérdeklődtem, mi van akkor, ha nélkülöznünk kell a kulcsszereplőnket kedvenc történetünkből.
Két éjszakán keresztül molyoltunk a leghathatósabb megoldásokon, és szövegen, amit a tanácson elő lehetett volna adni, hogy ne törjön ki általános tömeghisztéria.
Szóval most az ő része következett volna, de olyan szinten elbambult, arcával a legédesebb méla mosollyal, ami csak megjelenhet ilyenkor egy ember arcán, hogy öt percen keresztül bámultam már kitartóan, teljes néma csöndben, mire magához tért.
– Véleményem szerint, egyesítsük erőinket, számoljuk meg hány, és milyen nehézségű ellenséggel állunk szemben, vegyük fel a kesztyűt a megfelelő módszerekkel. Nincs egyetlen megfelelő haditerv, amely segítségével elsöpörhetjük őket. Ezek olyan lények, amikkel még nem találkoztatok, amik csak a legsötétebb képzeletetekben léteztek eddig. Mindegyiknek más a célja, és más a gyengéje. Egyenként kell megtalálnunk a megoldást rájuk. Kell egy lista a különböző fajokról. Kapjuk el, vizsgáljuk meg őket, és tanítsuk meg a katonáinkat a megfelelő harcmodorokra.
Gandalf ezúttal nem dühöngő őrültnek tűnt a szememben, hanem egy olyan kissé bohókás alaknak, akinél jobban senki más nem érdemli meg, hogy Dumbledore hasonmása legyen. Engem meggyőzött, és úgy tűnt, másokat is.
– Van erre időnk? – hallatszott egy hang a tömegből.
Egy holland mágiaügyi miniszter szólalt fel, és várakozóan tenyerelt az asztalra.
– Merem remélni – álltam fel én is.
– Akkor lássunk munkához – morogta egy nagydarab néger.
Elosztottuk a körzeteket, kiadták a feladatot, az őrséget, hogy mit hova lehet elzárni. Mikor végre kiléptünk a tanácsteremből egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.
Nekidőltem a folyosó falának, félre állva a tömegből, biccentettem a kifelé sántikáló Mordonnak, aki hitetlenkedve forgatta épp szemét.
– Hé, haver.
James a semmiből termett mellettem. Bár semmi kedvem nem volt magyarázkodni neki, elmesélni, hogy miért is jutottam erre a döntésre, mégis meg akartam kísérelni, hogy ne nézzen teljesen hülyének, ő azonban még az előtt a szavamba vágott, mielőtt megszólalhattam volna.
– Tudod, amikor odabent azt mondtad, hogy nem számíthatunk Floverre, nem hülyének, hanem elmebetegnek tartottalak. Nem volt igazam. Ez az eddigi legférfiasabb húzásod, amit elkövettél – mosolyodott el, és sután vállon veregetett.
Beharaptam a számat, és válasz helyett a nyakába vetettem magam. Buzis volt, vagy sem, ő is átölelt, majd együtt indultunk elfoglalni a munkakörünket.

Már éppen benyitottam volna az irodámba, amikor hátulról valaki megböködte a vállam.
Remus állt mögöttem, a szokásosnál is sápadtabb arccal.
Elgondolkoztam rajta, hogy lekéstem-e a holdtöltét nagy szenvedéseim közepette, de arra jutottam, hogy nem, pontosan két hét van még vissza a következőig, így a srác halovány bőre arról tanúskodott, hogy valami baj van. Oltári nagy baj.
Némán követtem egy emelettel lejjebb, egy ablaktalan szobába vezetett, ami úgy festett, mintha minden négyzetcentiméterét szótárakkal, és ősi írásokat rejtő tekercsekkel tapétáztak volna ki.
– Általában nagyobb itt a rend, de most mindegyikre szükségem volt – magyarázta nekem, én pedig inkább meg se próbáltam felfogni, hogy Remus egyszerre tudja olvasni az összes iratot.
– Miért hívtál ide?
– A varázslatról van szó – sóhajtott. – Ezt nézd!
Kinyitotta a könyvet, ami elvileg a dimenziókapuk keletkezését okozta, és odalapozott a varázsigéhez. Egy halom függőleges oszlopba rendezett kriszk-krasszal találtam szembe magam. Kérdően Remusra néztem, ő pedig magyarázni kezdett.
– Ezek dátumok. A világon olyan kevésszer használták ezt a varázslatot, sőt a könyvben a legtöbbet, hogy feljegyzi saját magának az összes alkalmat. Lényegében magát bővíti.
– Összesen hét alkalom? – néztem rá hitetlenkedve.
– Pontosan. A kezdő, és a befejező dátumot is láthatod. Ez itt Joy varázslata.
– Le van zárva – ráncoltam a szemöldököm. – Ez a jel, ami ezt jelenti, nem?
– Pontosan – nézett rám jelentőségteljesen.
– Akkor mi ez a másik?
– Egy másik varázslat időpontja.
Elakadt a lélegzetem, és levegőt kapkodva tátottam a szám. Remus borúsan bólogatott.
– Valaki ugyanazon a napon még egyszer elvégezte a szertartást, a kapuk pedig tárva- nyitva állnak. A szöveg szerint egyedül az tudja lezárni őket, aki a varázslatot elvégezte.
– Lehetetlen – suttogtam. – Ez azt jelenti…
– Azt jelenti, hogy Tom mégis csak sáros lehet az ügyben – válaszolta.
– Ne mondd el senkinek – szólaltam meg nagy nehezen.
– Mi? Sirius, ezt mindenkinek tudnia kell!
– Nem, még nem kell tudniuk – nyögtem. – Előtte beszélnem kell Tommal.
– Tégy, ahogy jónak látod, de így ki tudja, mivel állunk szemben, és ha ő tudja, akkor ki kell szedned belőle.
– És azt is, hogyha ő tette, mi a célja…
Remus felhorkantott, én pedig értetlenül néztem rá vissza az ajtóból.
– Egyértelmű. A világuralomra törés. Sirius. Egy sötét varázsló, mindig sötét varázsló marad.

*

Virág szemszöge

Gondolataimba mélyedve ültem a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Átöleltem a térdemet, és ráhajtottam a fejem, arra gondolva, hogy nem értek semmit.
Miután Sirius Jack ott hagyott a falnál, nagyon nehezen találtam haza. Drizzt se jelent meg mellettem, ahogy szokott, valószínűleg sejtette, hogy a gondolataim túl hangosak ahhoz, hogy még rá is oda tudjak figyelni közben.
Bevettem magam a szobámba, megpróbáltam utána járni, hogy ki lehet Sirius, de a Google sem adott értelmes választ, azon kívül, hogy egy csillagkép. Végül azzal telt a délután, hogy végigtanulmányoztam a varázskönyvet, és kipróbáltam pár dolgot.
Működtek. Nem mind, valamelyikhez valószínűleg kevés voltam, vagy csak gyakorolnom kellett volna. Tárgyakat reptettem, növényeket keltettem ki, kitakarítottam a szobámat, tüzet gyújtottam az ujjam végén.
Reggelre már tudtam a választ.
Boszorkány vagyok. Vagy legalábbis tudok varázsolni. Most.
Abban is biztos voltam, hogy eddig nem tudtam valamiért, de előtte már lehet, hogy volt hozzá szerencsém. Pont, mint Siriushoz.
Úgy éreztem, mint akit megloptak egy kicsit. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire zavaró lehet nem emlékezni valamire. Főleg ha az a valami magyarázatot adna körülöttem körülbelül mindenre, amit nem értek.
Kiengedtem egy hatalmas sóhajt, és felnéztem.
Majdnem felsikoltottam, mikor szembe találtam magam a Gazdaságtörténet professzorommal.
– Jó napot, öhm…
– Fehér tanár úr – mondta. – mostanában nem látom az óráimon.
– Nem igazán voltam jó passzban – nyeltem egyet.
Felvont szemöldökkel ácsorgott előttem. Azt hiszem, illene felállnom – jutott el a tudatomig, de mire valóban összeszedtem volna magam, legnagyobb meglepetésemre a prof ült le mellém.
– Rejtélyes Jackkel van a probléma? – kérdezte.
– Aki lehet, hogy nem is Jack – válaszoltam.
– Akkor nyomozd ki, ki az – forgatta meg a szemét.
– Mégis hogyan? – meredtem rá.
– Kövesd – nézett rám szinte szemrehányóan. – Tudok a másik dologról is.
– Milyen másik dologról?
– Amit nem mutattál meg nekem – hunyorgott. – Virág, ugye tudod, hogy a boszorkányság nem vezet semmi jóra?
– Nem értem miről beszél – válaszoltam.
Valami azt súgta nekem, hogy ennek az embernek nem kellene tudnia a legbensőbb titkaimról, amit senkinek nem meséltem el. Kövessem. Mi az ördög, talán ő is figyeltet engem?
– A lényeg, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen állj majd – kelt fel mellőlem, és egyszerűen elsétált.
– Észben tartom – morogtam.
Valahogy nem akartam tovább ücsörögni a Nemzeti előtt, tartottam tőle, hogy a végén még valaki leszólít, és én kénytelen leszek bevallani, hogy titokban elmebeteg vagyok. Ja, hogy ezt már mindenki tudja? Se baj, akkor majd kitalálok helyette mást.
Megszokásból is a könyvtár felé indultam el, de mielőtt kijuthattam volna az utcára, megláttam egy alacsony, vékony, fekete hajú lányt, amint kétségbeesetten zokog az egyik padon. Tök egyedül.
Mint józan szamaritánus elindultam, hogy megejtsek még egy igen bizalmas beszélgetést, egy újabb vadidegen emberrel.
– Szia, minden rendben?
A lány megtörölte a szemét, és lassan pislogva rám emelte a tekintetét. Az arcán valami számomra ismeretlen érzelem futott át, aztán lassan megrázta a fejét. Alig lehetett több tizennégy évesnél.
– Mi történt? – ültem le mellé.
– Csak semmi… csak az életem… csak az apám…
– Bántott téged? – kérdeztem, és közben elkezdtem kutatni az agyamban az illetékes hatóságok telefonszáma után.
– Nem fizikálisan – sziszegte.
Egyszerre volt dühös, és végtelenül szomorú. Én pedig nagyon sajnáltam.
– Amióta az eszemet tudom, árvaházban élek – kezdte -, anyám meghalt, az apám elhagyott, és semmi más nem maradt a múltamból, csak egy név. Az apám neve. Valamiért azt hittem, hogy egyszer visszajön értem, és hazavisz.
– És nem jött – mondtam csendesen.
– Éppen ez az. Visszajött. Amikor senki nem gondolta volna, megjelent, és visszajött…
– Akkor mi a baj? – néztem rá. – Nem jöttök ki jól, vagy nem olyan, amilyennek gondoltad?
– Valaki mást vitt el helyettem – nézett rám a lány.
– Oh.
A szempárból színtiszta gyűlölet áradt. Olyan, ami esetenként nagyon rossz dolgokra kényszeríti az embert.
Ez lett volna az a pont, amikor valami vigasztalót kellett volna mondanom, engem azonban megrémisztett az a tekintet.
– Hogy hívnak?
– Natália – válaszolta.
– Örülök, hogy megismertelek – mondtam jobb híján. – Én Virág vagyok.
Biccentett.
– Kösz, hogy meghallgattál – ezzel felállt, és köszönés nélkül elsétált a másik irányba.
Döbbenten ültem tovább a helyemen. Úgy látszik, mostantól csak furcsa, és különösen viselkedő emberekkel fogok találkozni. Egy lány mellé sem ülhetek le úgy, hogy ne mesélne nekem horror sztorikat.
Megráztam a fejem, hátha kicsit tisztább lesz a kép, de sajnos nem változott semmi, helyette viszont megpillantottam egy ismerős alakot a kapuban elsietni.
Már majdnem utána kiabáltam volna, azonban még időben észbe kaptam, hogy ne tegyem.
A hónom alá csaptam a deszkámat, és elindultam a nyomában.
A könyvtárba ment. Céltudatosan áthaladt az ellenőrző központon, anélkül, hogy kártyát használt volna. A biztonsági őr oda se nézett. Én sietve előkotortam a tagságimat, és a chiprendszerhez érintettem. Az ajtó átengedett, én pedig feltűnésmentesen a fiú után vetettem magam.
A szabadpolcos emeletre igyekezett. Mire felértem, ő már eltűnt a hátsó könyvespolcok között.
Sietve átvágtam a nyelvészeti folyóiratok között, és még éppen láttam, ahogy a bal sarokban megáll egy polc előtt.
Lopva körülnézett, és mikor senki nem figyelt, egyszerűen belesétált a bútorba.
Azt hittem, álmodok. Nem akartam elhinni, amit látok. Ilyen a valóságban nem létezik, ez egyszerűen lehetetlen…
Meg az is lehetetlen, hogy tegnap kipucoltad a lakást, anélkül, hogy törlőrongyot vettél volna a kezedbe – emlékeztettem magam.
Vettem egy nagy levegőt, és követtem a srác példáját. A polc előtt egy kicsit haboztam, majd belesétáltam és…
És nem történt semmi. Akadály nélkül lépkedtem előre, és a következő, amit megláttam, még annál is jobban kiütött, mint a tárgyakba való belesétálás.
Egy óriási könyvpalotába találtam magam, maguktól lebegő gyertyákkal, ide-oda szálldosó papírrepülőkkel, botokkal hadonászó emberekkel, akik hosszú köpenyt viseltek, és a legtöbben élénken beszélgettek valamiről. De nem csak emberek voltak ott! Hanem olyan mesebeli lények, amikről eddig álmodni sem mertem, és azt hiszem, koboldnak neveztem volna őket, ha kikérték volna a véleményem. Ennek az egész varázslatnak a közepén ott volt Jack, aki öles léptekkel haladt a csarnok másik felébe.
Ha eddig eljöttem, már nem hagyhatom lerázni magam – nyeltem egyet, és megindultam a fiú után. Senki nem foglalkozott velem, és narancssárga gördeszkámmal.
Rengeteg lépcsőn, és folyosón haladtunk végig, mire elértünk egy ajtóhoz, amin Jack nézelődés nélkül bement.
A folyosó üres volt, én pedig gondolkodás nélkül a nyílászáróra tapasztottam a fülem:
– …Sirius! Csakhogy itt vagy. Megtaláltad Perselust?
– Arra vár, hogy Flover kijöjjön óráról – hallottam a jól ismert hangot. Szóval mégiscsak Sirius.
– Nem adja fel.
– Nem. Még meg akar próbálni valamit.
Egy kisebb csend telepedett a szobára, majd megszólalt egy lány:
– Hé. Szereted Virágot, nem igaz?
– Hogy ne szeretném, Lily. Éppen ezért nem rohangálok utána tovább. Fogalma sincs róla, hogy ki vagyok…
Akkor esett le, hogy rólam van szó. Perselus, bárki legyen is, rám vár, Sirius meg ezek szerint szerelmes belém, és ezek az emberek mind ismernek engem! Édes jó szőlőcukor, nekem miért nem rémlik semmi? És mi ez az egész? Lebegő gyertyák, átjáró a falban, koboldok és…
– Nem szabad felhagynod a reménnyel – szólalt meg egy másik férfi hang. – Ne felejtsd el, hogy nagyon erős boszorkány. Fontos, hogy a végén melyik oldalt erősíti.
Boszorkány vagyok…
– Hol lehet Per? Most már neki is ide kellene érnie…
– Ő biztos nem adta fel…
– Sirius!
A szobában megint elhallgattak, én pedig vártam még, hátha elhangzik némi információ.
Abban a pillanatban valaki hozzáért a vállamhoz, és felsikoltottam.
Az a fekete hajú srác állt velem szemben, aki legutóbb összeszedte az füzeteimet az utcán.
Perselus – raktam össze a képet.
Elhátráltam a folyosó felé, ő meg döbbentetten állt tovább egy helyben. A hangomra kivágódott az ajtó, és Siriusszal egyetemben három másik alak is megjelent a képben.
Olyan arccal nézett rám, mint legutóbb, amikor a nevén szólítottam. Elindult felém, és kinyújtotta a kezét. Akkor láttam meg a vörös hajú nőt, amint a botja után nyúl, és lassan felemeli.
– Sirius, ne! – szólt rá a felém közeledőre valószínűleg Lily. – Nem tudja ki vagy, csak idáig követett. Maradj ott, ahol vagy. Veszélyes lehet!
Veszélyes lehet.
Hoppá.
Gondolkodás nélkül megfordultam, és rohanni kezdtem a folyosón.
Akkor már zsigerből tudtam, hogy a nőnél varázspálca van, és hogy meg fognak próbálni leszedálni. A szinten általános riadó lett úrrá, de mivel a legtöbben nem tudták elsőre, mit is kell elkapni, így gond nélkül suhantam az emberek között. Egy szélesebb folyosón felpattantam a gördeszkára, és helyzeti előnyt kovácsolva a zavargásból, lehagytam az üldözőimet.
Pár perc múlva megálltam kifújni magam egy rácsos ajtó mellett.
– Te hogy kerülsz ide? – hallottam egy hangot a hátam mögött.
– Kezd elegem lenni belőle, hogy itt mindenki tudja, ki vagyok rajtam kívül – fordultam meg, és szembetaláltam magam egy középkorú, sötét hajú férfival. Be volt zárva.
– Nem kellene itt lenned – nézett rám. – Menekülj, mielőtt téged is elkapnak!
– Te tudod, ki vagyok, igaz?
– Igen.
– Ha kiengedlek, velem jössz, együtt kijutunk innen, és válaszolsz a kérdéseimre – néztem rá.
– Hogyan tudnál…
Addigra már ott álltam a rács mellett, és nagyon koncentráltam rá, hogy kinyíljon.
Boszorkány vagyok. Sikerülnie kell.
A zár kattant, a rács összehúzódott, a férfi pedig hitetlenkedéssel vegyes csodálattal nézett rám.
Meghallottam a hangokat a folyosón.
Most már ketten rohantunk üldözőink elől. Átkok záporoztak ránk hátulról, mi pedig menekültünk végig a folyosókon. Már nem bírtuk volna soká, mikor zsákutcába kerültünk, a végén egy ajtóval.
– Oda be! – ordítottam, a férfi pedig követett.
Ott találtuk magunkat egy pár négyzetméteres beton párkányon, a semmi fölött, egy hatalmas sokszög alapú teremben. Olyan mély volt, hogy nem láttuk az alját. Én nem is voltam benne biztos, hogy van alja.
Az ajtó eltűnt mögülünk, ha akartunk volna, sem tudunk visszamenni. A másik oldalon azonban megjelent egy másik, és hamarosan ki is nyílt. Csapdába estünk.
Sirius állt ott még pár másik pálcással, és Lilyvel az oldalán.
– Tom, ne mozogjatok, kihozunk onnan – a hangja szinte kétségbeesetten csengett.
– Hogy visszazárjatok valamiért, amit el sem követettem? – kérdezett vissza mellőlem a férfi.
– Flover, kérlek, mindent megmagyarázunk – nézett rám esdeklően. – Csak segíteni akarok.
– Ezzel már egy kicsit elkéstél – morogtam.
– Sirius, el kell őket zárnunk – toporgott a vörös hajú nő.
– Nem fogom őket bezárni, a barátaink! – csattant fel a fiú.
– Merlinre – a lány odébb lökte a hevesen ellenkező Siriust. – Mostantól a londoni Mágiaügyi Minisztérium foglyai vagytok, jogotokban áll…
– Bocs, de szerintem én ezt most kihagyom – kiabáltam közbe.
A lány elképedve hallgatott el. Tomra néztem, majd a mélység felé. Ő alig láthatóan biccentett, és megmarkolta a kezemet.
– Átadom az üdvözleted Hádésznak! – rikkantottam, és belevetettük magunkat a mélységbe.
A lyuk by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Floverék lezuhantak egy viszonylag mély kráterbe. Mi van odalent? Véleményekért esedezem!
,,Szabadesésnek nevezzük a test mozgását, ha a gravitációs mezőben kezdősebesség nélkül elengedett test esését a gravitáción kívül semmi sem befolyásolja.”
Soha nem voltam jó fizikából. Az általános iskolai tanáromat imádtam, a középsulistól meg rettegtem. Szóval én és a reáltárgyak úgy általában nem lettünk barátok. A körülményekből adódóan pont elég képtelenségnek tűnt, hogy eszembe jutott a szabadesés egyszerűsített definíciója.
Legyünk őszinték. Mekkora esély volt arra, hogy a főváros közepén a könyvtárból láthatatlan átjárón keresztül egy konkrét fantáziavilágba csöppenhetek, pálcákkal üldöznek, véget nem érő lépcsőkön rohangálunk… és végül belevetem magam egy számomra ismeretlen férfivel egy batár nagy lyukba.
Ha már őszinték vagyunk. Ide kéne még egy definíció. Mondjuk a szabadságról. De lehetséges, hogy az öngyilkosság idevágóbb lenne.
Igen, az egészet zuhanás közben gondoltam végig. Ugyanis, rettenetesen sokáig tartott.
Mellettem egy karnyújtásnyira az a férfi zúgott sebesen, akit Sirius Tomnak nevezett. Én viszonylag rémült voltam, ő látszólagos közönnyel kezelte, hogy legalább tíz perce csak száguldunk a tökéletes semmi felé.
Apropó Sirius. Rettenetesen ordított, mikor leugrottunk, de egyrészt a visszhangtól, másrészt a szavak artikulálatlansága miatt sem értettük, mit is. Aztán csönd lett.
– Te, Tom? – kérdeztem hirtelen. - Így hívnak, ugye?
– Aha – jött valahonnan mellőlem a válasz.
– Van nálad bot?
– Hogy mi?
– Tudod olyan izé, amivel lődöztek minket. Pálca vagy mi.
– Nincs, fogságban voltam, nem vendégségben.
– Kéne egy kis fény.
– Hát csinálj.
– Nálam nincs bot!
– Neked nem is kell.
Paparárá. Mi van? Nem kell pálca ahhoz, hogy világítsak? Mi vagyok én szentjánosbogár?
Mellettem a férfi hangosan felröhögött. Valamiért olyan érzésem volt, hogy hallja a gondolataimat.
Felidéztem a bögre megjavítását, a tárgylebegtetést, és az egyéb finomságokat, amiket a könyv segítségével kipróbáltam.
Időnk, mint a tenger. Miért ne?
Behunytam a szemem, hogy a menetszél ne kínozza, és koncentrálni kezdtem, valami melegre, világosra, fényesre…
Ismerős érzés áradt szét a testemben, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha még sosem lettem volna ilyen nyugodt egész életemben. Végülis, ez a világ legtermészetesebb helyzete, zuhanás egy sötét lyukban, egy idegen pasival, és lángol a kezem…
– WHÁÁÁÁÁ! – ordítottam fel, mikor felfedeztem, hogy a bal csuklómig minden kis ujjacskám és tenyerem rendellenes módon fáklyaként kezdett funkcionálni.
– Már megint előtört a piromániád? – nézett rám Tom, letörölhetetlen vigyorral.
– Nagyon örülnék, hogy megmagyaráznád ezt – néztem rá.
– Először jó lenne, ha tompítanád becsapódást – pillantott lefelé.
Sikítani is elfelejtettem, olyan gyorsan közeledett felénk a verem alja. Valószínűleg, ha túlélési ösztönöm nem szól közbe, tükörtojássá avanzsáltunk volna, de szerencsére, fél méterrel a föld felett megálltunk a levegőben, és csak azután csapódtunk bele a talajba. Illetve padlóra. Kövezésre. Nem tudom.
Hunyorogva néztem körül, feljebb tartva a bal kezemet. Egy ősrégi kútszerű medencébe kerültünk, ami mellesleg tele volt csontvázakkal. Illetve fél és negyed csontvázakkal, néhol koponyamaradványokkal.
Felnéztem. A tárna teteje eltűnt a sötétségben. Kilométereket zuhantunk.
– Üdv a Föld középpontjában – morogtam inkább magamnak, mint furcsa társamnak, aki elgondolkozva méregette az egyik koponyahalmot.
– Gyere csak ide!
Óvatosan átléptem egy bizalmatlanul lila színű, bolyhos növényt, és Tom mellé állva szemügyre vettem a felfedezését.
– Nem fura ez neked egy kicsit? – kérdezte.
– Melyik része? – pillantottam rá negédesen. – Hogy léteznek varázslók, hogy amúgy majdnem kinyírtak minket, hogy leugrottunk egy baromi mély kútba, és túléltük, vagy, hogy lángol a karom?
– Flover – nézett rám a férfi. – Mi a hatodik képtelenség?
– Mi van? – meredtem rá sután.
– „Néha reggeli előtt valamikor hat képtelenség is eszembe jut.” – pislogott rám.
– Miért idézel az Alice Csodaországban-ból? – kérdeztem.
– Majd ha nyugodtabb helyen leszünk, elmondom, addig próbáld meg használni a fejed.
– Oké – bólintottam megadóan – Szóval. A hatodik képtelenség. Ha az emberek csak úgy leestek ide, és meghaltak, akkor a csontvázuknak többé-kevésbé anatómiai rendben kellene lenniük. Ezek pedig itt csak koponyák, összehordva egy kupacba. Ilyet hullák nem csinálnak maguktól még a varázsvilágban sem, ugye?
– Nem, ami halott, az nagyon halott – bólintott Tom. – Elég sok mindent kipróbáltam ahhoz, hogy tudjam…
– Te valami rosszfiú vagy? Csináltál zombikat? – néztem rá érdeklődve.
– Egy ideje azt hittem, hogy nem, de lehet, hogy mégis – morogta. – Flover, összpontosíts. Van még itt valami rajtunk kívül.
– Vagy volt.
– Tessék?
Óvatosan körülnéztem a földön, majd látszólag alapos vizsgálódás után visszafordultam a férfihez.
– Nem látok friss hullát. Ha volt is itt valami, ami ezt csinálta, akkor az egy ideje nem kapott enni.
– Vagyis döglött – mondta Tom, kissé megkönnyebbülve.
– Vagyis döglött, esetleg… - bólintottam, majd hirtelen eszembe jutott Drizzt, mikor figyelmeztetett a dolgok látszólagosságáról -, esetleg, vegetál.

*

Sirius szemszöge

Negyed órája ültem tök egyedül a perem szélén, és vártam, hogy történjen valami.
A kezdeti sokk után, hogy szívszerelmem belevetette magát egy a miniszter szerint olyan halálkamrába, amit évek óta nem ellenőrzött senki, minden fegyver, vagy szükséges felszerelésen hiányában, elkezdtem újraelemezni a történetet.
Mennyit tudhat Flover?
Gyanakodnia kellett. Valahogy eljutott idáig, valami arra ösztökélte, hogy kövessen. Mindig kíváncsi volt, de nem ennyire. Ráadásul halálra rémült Lilytől, aki… aki pálcát fogott rá? Mégis miért csinálta ezt a nő? Az a Lily Potter, akit én ismertem, soha a büdös életben nem viselkedett volna így, főleg nem Floverrel, akármennyire képtelennek is tűnt a szituáció. Utána kell járnom.
A jó hír az, hogy túl kellett élniük. Ahhoz, hogy Tomot a lány kiengedje a zárkából varázslatot kellett használnia. Megállíthatta a zuhanást, mielőtt becsapódtak volna, Tom segíthetett neki. Igen, túl kellett élniük.
Nulla bizonyíték hiányában ez volt az egyetlen lehetséges variáció, amibe hajlandó voltam belekapaszkodni.
És azután? Ha túl is élték, Flover biztonságban lesz a férfival odalent? Az eddigi vizsgálatok és a nyomozás mind azt mutatták ki, hogy valóban Tom nyitotta ki a másik átjárót a dimenziók között, már csak a mágia lenyomatkép eredményére vártunk. Ha ez tényleg így van, akkor Voldemort visszatért, és fel fogja használni a lányt a személyes céljainak megvalósításában, ráadásul, nem is kell majd erőlködnie, hiszen a lány jelenleg egy igencsak zavart, és ellenszenves képpel rendelkezik emlékeinek híján a történetről.
Gondolataimat a szemközti ajtó csukódása szakította félbe.
Nem láttam senkit bejönni, és mivel bent nem volt senki, ezért ki nem mehetett.
– Tudom, hogy van ott valaki, mutasd magad – álltam fel, és előhúztam a pálcám.
– Sirius, hát újra találkozunk.
Lassan kiengedtem a bent tartott levegőt. A szemközti párkány sötétségéből lassan kibontakozott egy jól ismert alak, szablyákkal a hátán.
Aprólékosan körülnézett, majd le a mélységbe.
– Túlélték? – kérdezte óvatosan.
– Fogalmam sincs – leheltem halkan.
Biccentett, majd lassan a levegőbe emelkedett, és átlebegett mellém. Ülve két fejjel magasabb volt nálam.
– Nem látok semmit – sóhajtott. – Túl mély. Hol van a lejáró?
– Nincs lejáró – sziszegtem. – A minisztérium nem arra tervezte ezeket a tárnákat, hogy felhozzák belőle a hullákat…
Most először láttam, hogy elborzad.
– Nem lehetett kíméletesen…?
– Ezek körülbelül háromszáz évvel ez előtt készültek – ráztam meg a fejem. – Akkoriban egy elég nagy seggfej volt a miniszter, és előszeretettel használta a kínzásos vallatást, illetve halálbüntetést. Körülbelül száz éve nem jött be ide senki.
– Azóta nem ölnek? – kérdezte Drizzt feszülten.
– Jobban szeretik a lelki megnyomorítást – morogtam.
– Seggfejek.
Rápillantottam a sötételfre, amint elgondolkodva ízlelgeti ezt a szót. Most először felnevettünk.
– De ha nem takarították el a holttesteket, akkor azok jó sokáig bűzlöttek odalent.
– Szerinted miért ilyen mély ez a lyuk? – kérdeztem tőle.
– Ha nem tudnám mire való, azt mondanám, hogy ne lehessen kimászni belőle, de azok a szerencsétlenek már nem igazán mászkáltak, ha egyszer elérték az alját…
– Azt mondják, volt odalent valami – szólaltam meg. – Valami, ami eltakarította a hullákat. Valami rémes.
Egymásra néztünk, majd az elf lassan felállt, és megszólalt.
– Ugrunk?
– Nem.
Felvonta a szemöldökét.
– Hozok egy seprűt.

*

Virág szemszöge

A gondolat, hogy mégsem vagyunk édes kettesben sápadtarcú Tommal egyre inkább megerősödött bennem, ahogy haladtunk előre a tárnában.
Biztos voltam benne, hogy ez fent nem volt ilyen széles. Szóval több kilométeren keresztül elhúzódott oldalirányban, a falak mentén pedig további járatok nyíltak körkörösen.
Talán az egész könyvtár alatt van egy hatalmas alagútrendszer – fogalmazódott meg bennem a gondolat. Talán…
– Figyelj – szólított meg a férfi. – Már nem a könyvtárban vagy. Ez a londoni Mágiaügyi Minisztérium.
– Mágia?
– Igen. Varázsvilág. Mi mind a részei vagyunk.
– Mióta?
– A kezdetektől fogva. Amióta Rowling megálmodott minket. A történet folyamatosan bővül.
– Történet? Hogyhogy eddig nem vettem észre?
– Mert ez egy másik dimenzió. Négy évvel ez előtt te is átestél, és a részévé váltál, aztán megöltek, és eltűntél. Vissza a saját idődbe.
– Miért nem emlékszem semmire?
– Mert amnéziás vagy. Többet nem mondhatok erről.
– Azt mondtad válaszolni fogsz a kérdéseimre.
– Ezekre magadnak kell rájönnöd.
– Már teljesen mindegy, mire jövök rá egyedül, ha közben megesz minket valami nyolcfejű, nyálkás szörnyimörnyi – fújtattam, és belerúgtam egy lassan tekergőző növénybe, ami láthatóan a bokámat vette célba.
– Jól van. Szóval azért vagyunk most itt, mert a fogadott lányom kinyitott egy átjárót, a te és a mi világunk között, hogy visszahozzon téged. Csak a dolog rosszul sült el, ugyanis valaki lemásolta a varázslatot, és egy csomó másik ajtót is kinyitott. És a teremtményeik most ide-oda mászkálgatnak a világok között.
– Miért tudsz rólam ilyen sokat? – kérdeztem óvatosan.
– Mert az időd huzamosabb részét velem töltötted – vont vállat a férfi.
– Ugye nem voltam a szeretőd? – meredtem rá.
– De igen Flover, és minden percét élvezted…
Kellett hozzá pár pillanat, mire leesett, hogy viccel. Neki is mire rájött, hogy ököllel verem a mellkasát, és fáj neki.
Csodaországi dulakodásunknak egy furcsa nyöszörgő hang vetett véget.
Olyan volt, mintha sírna valaki.
Mind a ketten ledermedtünk, én pedig elengedtem a férfi gallérját. Magasra emeltem a kezem, és körbekémleltünk a látóhatáron.
Aztán megpillantottuk. Egy nagy imbolygó, hosszú nyakú fekete lényt, mely az egyik alagútból vánszorgott felénk.
– Oltsd el a fényt – nyögte Tom.
– Minek, tök lassú – néztem rá.
– Nem, Flover, ez baromi messze van, és baromi gyorsan jön, nekünk pedig még gyorsabban kell eltűnnünk innen – sziszegte a férfi.
– Mégis hova? – néztem körbe. – Hogy fogunk látni?
– A növényzet foszforeszkál – suttogta Tom. – A legközelebbi járatba megyünk…
– Honnan tudod, hogy nincs még ott egy másik olyan izé?
– Van jobb ötleted, egyetlenem?
– Nincs, tündérkém, de…
Ekkor pillantottam rá a feketeségre, ami már sokkal nagyobbnak látszott, és egyre csak nőtt.
Kérdés nélkül eloltottam a kezem. Valószínűleg a pánik miatt, de még erőlködnöm sem kellett, hogy végrehajtsam a varázslatot.
Lélekszakadva kezdtünk el rohanni a bal oldali járat irányába. Tomnak igaza volt, a növényzet valóban foszforeszkált, valószínűleg a tűz fénye töltötte fel őket. Ez nagyban megkönnyítette a haladásunkat, és összezavarta az eddig egy pontra koncentráló üldözőnket.
Tényleg messze voltunk. Nem tudtam mérni az időt, de sebesen zakatoló szívem azt súgta, hogy húsz percet minimum futottunk, mire elértük az alagút száját, és az a valami, ami követett minket, körülbelül feleennyi idő alatt utolér, ha megállunk pihenni.
– Itt már nem foszforeszkál semmi – súgtam a férfinak. – Nagyban megkönnyítené a haladást, ha látnánk is valamit…
– Élő célpontokká válunk…
– Lelassultunk, Tom, a francba is, még van egy kis időnk eltévedni, hátha lerázzuk…
– Jól van, csináld!
Jobban jártunk volna, ha nem gyújtom fel magam, ugyanis az alagút minden egyes négyzetcentiméterét undorító és nyálkás dolgok borították. Olyanok, amikről nem tudtam eldönteni, hogy növények-e, vagy talán állatok.
Nem tetszett nekik a világosság, így az eddig suttyomban felénk araszoló vaskos valami, hirtelen megfordult, és elmenekült egy árnyékosabb szegletben.
Szemrehányóan Tomra meredtem, ő meg csak intett a fejével, és ismét nekiálltunk kocogni.
Pár perc múlva egy hármas elágazáshoz értünk, a férfi pedig találomra kiválasztotta a jobboldalit, és ez így ment mindenegyes elágazásnál.
A síró hang pedig egyre csak követett minket.
– Álljunk meg – lihegtem, és megtámaszkodtam a térdemen. – Nem tudunk elfutni előle, az örökkévalóságig meg nem tarthatjuk ezt a tempót.
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte a férfi.
– Kinyírjuk – mondtam lassan.
– Alig tudsz varázsolni, Flover, nekem meg nincs fegyverem! – csattant fel.
– Jó, akkor csinálok neked. De előbb mondd el, miért idéztél a filmből. Mielőtt meghalok, tudni akarom.
– Milyen filmből?
– Hat képtelenség…
– Ja – Tom arcán egy pillanatra szomorúság suhant át. – Tudod, miután eltűntél, azt hittük, halott vagy. Egyszer Joyjal beültünk egy moziba, és hát, pont ezt adták.
– Nem adhatták ezt. Nem egy időben élünk, nem?
– Tök lényegtelen. Történik időbeli anomália egy-egy átlépéskor. Szóval megnéztük a filmet, és az a kislány… az az Alice. Pont olyan volt, mint te. És hát ez a mondat életben tartotta azt a feltételezésemet, hogy te is életben vagy a saját világodban.
– Ez aranyos – mosolyodtam el. – Na, akkor fegyver.
Behunytam a szemem, és erősen koncentrálva próbáltam felidézni valami ideális tárgy küllemét, de a síró hang rettenetesen idegesített, és képtelen voltam kizárni a fejemből. Mikor idegesített fel utoljára ennyire valami?
Mikor már fel tudtam volna robbanni dühömben beúszott egy tárgy a látóhatáromba, és…
– EGY TALPASPOHÁR, FLOVER?! MI A ROSSEBET KEZDJEK EGY ÁTKOZOTT TALPASPOHÁRRAL?!
Szerencsémre, nem kellett válaszolnom a meglehetősen mérges, és kétségbeesett férfinek, mert megjelent a látóhatáron a zokogó szörny, és szemünk elé tárult meglehetősen rút külseje.
Körülbelül akkora volt, mint egy jól megtermett szürke marha, de méretén kívül semmi köze nem volt szegény emlőshöz. Áramvonalas testét fekete, matt pikkelyek borították, négy helyett hat, három ujjban végződő izmos, és karmos lába volt, hosszú farka tőrként funkcionálva ágazott ketté, hosszú, vaskos nyakán ülő feje pedig leginkább egy ló, egy tigris, és valami őskori hüllő csúf románcára emlékeztetett.
– Hogy robbannál fel! – vágta földhöz Tom a talpaspoharat.
– Ez nem is rossz ötlet! – csillant fel a szemem, felkaptam az említett ivóalkalmatosságot, és teljes erőből hozzávágtam Miszter Szörnyhöz. – Kár, hogy nem működik – nyeltem egyet, mikor a lény még csak rá se hederített a támadásomra.
– Futás. Most. FUTÁÁÁS!
Nem tudom, honnan volt még energiánk rohanni, de sajnálatos módon Tom parancsát rajtam kívül a fekete izé is követte, ráadásul, kinézetén kívül a sírása is dobott egyet a hullahangulaton, és megszállottként trappolt a hátunk mögött, néha-néha kinyújtva a nyakát, hátha eléri valamelyikünket.
Egy újabb elágazáshoz érkeztünk, Tom ezúttal ész nélkül futott tovább egyenesen. Azt hiszem ez volt az egyetlen szerencsénk, ugyanis üldözőnk hirtelen velőt rázó sikolyt hallatva összecsuklott mögöttünk.
Oldalról rontott neki valami. Valami nagy, fehér, ami foszforeszkált, és hasonlított fekete társára, és helyzeti előnyét kihasználva átharapta annak nyakát.
– Mi a szar ez? – kérdeztem fojtott hangon.
– Nem tudom, de esélye se lett volna tiszta küzdelemben – szólalt meg Tom.
– Mi?
– Nézd meg. Vak. Az egyik lábára sánta, és jóval kisebb, mint a másik.
– Még így is elég méretes ahhoz, hogy félelmetes legyen.
– Valószínűleg fél a tűztől.
– Miből gondolod?
– Mert nem mer közelebb jönni.
– Mi a terv?
– Fogjuk meg – nézett rám a férfi.
– Mégis minek? – kerekedtek el a szemeim.
– Ez a hely veszélyes, nekünk pedig hatályos időn belül ki kell jutnunk innen. Talán ez az izé segít megtalálni a kiutat.
– Nem tudom, mire alapozod ezt a tudományos fantasztikus okfejtést, de odamenni egy olyan izéhez, ami most nyírt ki egy másik izét, nem hangzik éppen jó ötletnek. Csináljuk.
Kell egy seprű by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Lássuk hőseink kijutnak egy a kürtőből, és hogy Sirius talál-e seprűt. Vagy valami mást...
– Te nem vagy éhes?
– De. Egy kicsit. Ugyanakkor nem hinném, hogy itt bármi ehető lenne.
– És… esetleg nem tudok kaját elővarázsolni?
Tom egy kisség szemrehányóan nézett az alagút fala mellől, ugyanis az utolsó dolog, amit ma idebűvöltem egy kötél volt, azt is harmadik próbálkozásra sikerült. Az eredeti terv szerint ezzel fogtuk be az albínó szörnyit, de lehet, hogy jobban jártunk volna, ha felakasztjuk valahová magunkat.
Majd egy óránkba került, mire kifárasztottuk az albínó csodalényt, az pedig további sírdogálás nélkül lerogyott a folyosó falához, és mély álomba merülve ütemesen horkolt.
Ahelyett, hogy ismét hülyét csináltam volna magamból és kétes mágiatudásomból, leültem a férfi mellé, majd ráfüggesztettem a tekintetem.
– El kellene neveznünk – biccentett a lény felé.
– Minek? Nem elég meghitt szörnyinek hívni? – pislogtam rá.
– Flover – emelte rám a tekintetét -, tök mindegy, hogy miért, csak nevezzük el. Oké?
– Hívjuk Csillának – mosolyodtam el angyalian.
– Most komolyan? Nem találod elég megalázónak, hogy pórázt kötöttünk a nyakába, még a neve is legyen nevetséges?
– Jól van, na… még azt se tudjuk milyen nemű…
– Akkor valami semleges név kell – világított rá a megoldásra a férfi.
– Okés. Van valami unisex szörnynév a háziállatnevek között?
– A varázslók sem tartanak otthon szörnyeket… Hagridon kívül.
– Akkor talán őt kéne megkérdeznünk – vigyorogtam el.
– Tudod mit? Hagyjuk – rázta meg a fejét, és elnézett mellettem.
Éreztem, hogy rossz kedve van. Valójában nekem is az lett volna, ha nem azzal vagyok elfoglalva, hogy mennyire képtelenség is ez az egész. Már éppen kifejtettem volna a véleményemet a férfinek, mikor megszólalt:
– Érezted már úgy magad, mintha eredendően elcseszett lennél?
Döbbenetemben egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam.
Egészen eddig biztos voltam benne, hogy Tomot az nyomasztja, hogy kilométerekkel London felszíne alatt egy sötét, és nyálkás, szörnyekkel teli alagútban csücsül egy olyan lánnyal, akivel közös múltja van, az illető pedig azt se tudja kicsoda.
– Azt hiszem, egyszer már igen – néztem rá végül. – Talán ez olyasvalami, amit mindenki érez egy erre alkalmatlan időpontban.
– Mióta az eszemet tudom az volt a célom, hogy megbosszuljam a világnak azt, hogy ilyen nyomorultnak születtem. Annak a srácnak, aki szép is, meg okos is, de nem elég ahhoz, hogy jó legyen. Olyan, akit be lehet mártani, olyan, akit el lehet hagyni, és az első adandó alkalommal meg is teszik mindig…
– Hogy emelkedtél felül a kisebbségi komplexusodon? – kérdeztem óvatosan.
– Sehogy. Beleástam magam a fekete mágiába, szektát alapítottam, sereget gyűjtöttem, randalíroztam, elfogattam, megkínoztam, és meggyilkoltam rengeteg ártatlan embert. Az volt a célom, hogy a világ egyedüli, és halhatatlan uralkodójává válok – bámult maga elé.
– Nem tűnsz olyannak, aki komolyan gondolta egy pillanatig is, amit csinált – válaszoltam át sem gondolva azt, hogy most kellene rettegve elrohannom -, szerintem csak elmenekültél.
– Igen. Tényleg menekültem – mosolyodott el fásultan. – Aztán jöttél te, és feje tetejére állítottad az összes elvemet. Megmentettük a Roxfortot, de te meghaltál, én viszont feloldozást nyertem… Sajnálom.
– Meghaltam? Mármint úgy szó szerint?
– Igen, a mi dimenziónkban igen… Azt sajnálom, hogyha felül tudok emelkedni a rettegésemen a világtól, akkor megmenthettelek volna, és most boldogan élnétek valahol Blackkel, és én lennék a fiaid keresztapja…
Ennél a kijelentésnél félrenyeltem. A nagy pillanat, amikor megtudom, hogy… mit is tudok meg?
– Ki az a Black?
– Sirius.
– Milyen kapcsolatban álltam vele? – kérdeztem óvatosan.
– Hát, ő nagyon beléd volt zúgva – mosolyodott el a férfi. – Tudnod kell róla, hogy ez baromi nagy szó, azok után, hogy mekkora nőcsábász volt.
– Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen jó pasi odáig legyen értem – fújtam ki a levegőt. – Meg magamat sem, hogy képes legyek leállni egy ilyennel.
– Azt hiszem, ha ezt meghallja, nagyon fog örülni – vigyorodott el Tom. – Hidd el, ő a jófiú a történetben.
– Annak ellenére, hogy bezárt valamiért, amit el sem követtél? – kérdeztem vissza csendesen.
Ebben a pillanatban valami mélyről jövő ordítás rázta meg az alagútrendszert. A szörnyünk éberen kapta fel a fejét, és rémülten lapult a talajhoz. Tom éberen pattant fel, és fürkészve figyelte a sötétséget.
– Ez nem a gyomrod volt, ugye? – néztem rá, mosolyt csalva az arcára.
– Mit tanácsolsz, tévedjünk el még inkább, vagy induljunk el a hang irányába?
– Ez tőle függ – intettem a fejemmel az albínó felé. – Megvan!
– Mi van meg? – kérdezte a férfi zavarodottan.
– A név. Hívjuk Ab-nek. Ha kiderül milyen nemű, még mindig lehet Abigél is, meg Albert is.
– Fájdalmas vagy – grimaszolt rám. – Jó legyen Ab. Akkor én nézem a sötétséget, te meg vedd rá, hogy feltápászkodjon.
Nem láttam túl sok értelmét annak, hogy ő nézelődjön minden világítás nélkül, és én abajgassam Abet, de nem volt más választásom.
A szörny halálra volt rémülve, korábbi fekete társával teljesen ellentétesen.
Ahogy közelebb léptem hozzá vinnyogó hang hagyta el a torkát, és ellenségesen fújtatott.
A mozdulat, hogy hozzáérjek félúton abbamaradt, és én tanácstalanul meredtem a vörös szempárba, majd megszületett bennem az elhatározás, hogy taktikát váltok.
Lassan összpontosítva elmerültem a szempárban, ahonnan a világ összes félelme és gyűlölete rám sugárzott.
Azt akartam, hogy megnyugodjon, hogy megbízzon bennem, hogy zaj nélkül kövessen.
Eszembe jutott a kisherceg, amikor megszelídítette a rókáját. Valami hasonló zajlott le kettőnk között is a fura teremtménnyel. Hosszú percek múltával egyszer csak ellazult a tekintete, és már nem kapott felém, mikor mellé térdeltem, és megérintettem sebesült lábát.
Tom idegesen hátranézett, mikor a furcsa hang ismét megismétlődött.
– Ha meg akarjuk ülni, szükségem van még néhány percre, hogy ellássam a sebét – fordultam hozzá.
– Gondolod, hogy menni fog? – kérdezett vissza.
– Muszáj lesz – suttogtam magam elé.

Sirius szemszöge

Visszamentem a terembe, ahol azelőtt tárgyaltunk, mielőtt Flover megjelent volna.
Kell egy seprű.
Pontosan tudtam, hogy a többieket el kell kerülnöm, mert ha megneszelik, mire készülök, minden erejükkel azon lesznek, hogy megakadályozzanak benne.
Körülnéztem az irodában, de nem találtam seprűt, pedig biztosra vettem, hogy James mindig tart magánál legalább egyet, azonban mégsem volt ennyire megszállott.
Kifordultam a folyosóra és azon gondolkodtam, hol akasszak le a bűnelhárítási osztály kellős közepén egy átkozott seprűt, mikor kifordult a női mosdóból Lily.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy mit is akarok, és korábbi problémámat felidézve utána szóltam.
A nő megpördült, és csodálkozva rám nézett.
– Sirius? Mi a baj? Elég zaklatottnak tűnsz – pislogott.
– Most már tényleg elég zavartnak is érzem magam – morogtam. – Mégis miért fogtál pálcát Floverre?
– Hogy mi van? – kerekedett el a nő szeme. – Én?
– Igen te – válaszoltam. – Végigkergettük miattad a fél Minisztériumon…
– Te normális vagy? – fújtatott. – Soha nem tennék ilyet senkivel, nem hogy Floverrel, nem rémíteném halálra!
– Szóval, azt állítod, hogy te a közelében sem voltál ma neki? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Nyilván, mivel még csak most értem ide – mordult fel.
– Basszus – nyögtem, és futásnak eredtem a folyosón.
– Mi van?
– Keresnem kell egy másik Lily Evanst!
Ki játszhatta el Lilyt, és milyen célból? Ki férkőzött be közénk?
Akárki. Bárki. Lehet, hogy nem is boszorkány vagy varázsló, lehet, hogy egy másik dimenzió gonosz alakváltó nindzsa harcosa, akinek az az egyetlen célja, hogy Flover üveges szemekkel lapuljon ki egy kilométeres mélységű tárna alján… Honnan ismerem azt a szót, hogy nindzsa?
Azon gondolkoztam, betérek Remushoz, hogy megkérdezzem, mi van a genetika vizsgálattal, amikor a következő kanyarban belerohantam valakibe.
Mind a ketten seggre ültünk. Pontosabban az illető az ölembe zuhant, a farcsontom pedig közelebbről megismerkedett a minisztériumi járólapokkal. Lassan kinyitottam a szemem, amit ösztönösen becsuktam ütközés után, és döbbenten konstatáltam, hogy egy égszínkék írisz néz vissza rám.
Nyeltem egyet, és lassan rájöttem, hogy egy aranyszőke hajú fiatal nő található még mindig meglehetősen furcsa pozícióban a karjaim között, az arcát pedig pár centi választja csak el az enyémtől.
Hirtelen feleszmélt, kimászott az ölemből, és velem együtt feltápászkodott.
Megint nyeltem egyet. Micsoda nő volt… Jó kiállású, körülbelül velem egyforma magas, sportos. Tökéletes alakját csak kiemelte a vörös magas sarkú, a testhez simuló fekete szoknya, és a leheletvékony selyeming, amin egy pillanatra rajtafelejtettem a tekintem, és felfedeztem, hogy látszik a melltartója mintája. Valószínűleg ez a gondolat további asszociációkat váltott volna ki belőlem, ha valaki nem vág hátba izomból.
– Á, sziasztok – fedeztem fel magam mellett James arcát -, Sirius, látom megismerted Saraht.
– Igen, én öhm, heló! – néztem végre rá a nő arcára.
Merlinre. Gyönyörű porcelánbőr, ragyogó kék szemek, vadítóan vörös rúzs, derékig érő sötétszőke haj…
– Remus új munkatársa – mosolygott rám a nő, és megint nyelnem kellett.
– Hát, éppen hozzá tartok – kacsintottam.
– Én pedig tőle jövök – válaszolta. – Elkészült a genetika vizsgálat.
– Mi az eredmény? – ébredtem fel hirtelen.
– Egyezik a lenyomat – vont vállat. – Várhatóan.
– Láthatnám a…
– Már leadtam a Miniszter úrnak. Most pedig, ha megbocsátotok – azzal ellibbent.
James olyan mindentudó pillantást vetett rám, hogy ismét eszembe jutottak a kék szemek. Kicsit odébb húzott a folyosón, megállt egy sarkon, és hozzám fordult.
– Sirius. Majdnem kifolyt a nyál a szádon – nézett rám komolyan.
– Nem tudom, miről beszélsz – morogtam, miközben a gyomromban lévő furcsa érzést próbáltam leküzdeni.
– Mikor voltál utoljára nővel? – pislogott rám Ágas.
– Mi az, hogy mikor voltam? – néztem rá nagy szemekkel. – Még a Flover előtti nyáron.
– Hahó, ember! – meredt rám. – Nem fogadtál cölibátust, Flover meg magasról tesz rád, és itt van ez a jó nő, rakd már össze, kérlek!
Hirtelen nagyon ideges lettem. Lassan kiengedtem a levegőt, és kuncogva hátat fordítottam a legjobb barátomnak. Ő értetlenül kiabált utánam.
– James! – néztem vissza rá, mire ő értetlenül széttárta a karját. – Kapd be!
Kell egy seprű…

Virág szemszöge

Ab lassan kinyújtotta immár egészséges lábát, és óvatosan feltápászkodott. Óvatosan beletúrtam durva fehér szőrébe, ami a combjaitól kezdve egészen a nyaka felső részéig borították a testét. A lábait és a fejét erős pikkelyszerű páncél fedte, ami egyszerre volt kemény, és meglehetősen síkos.
A lény idegesen felkapta a fejét, mikor újra felhangzott a bőgés, immár sokkal közelebbről, mint az előbb.
Tom idegesen rám nézett, én pedig bólintottam. Mind a ketten felkapaszkodtunk Ab hátára, ő pedig várakozóan rám nézett, értelmes tekintetével utasítást várva. Óvatosan belesuttogtam a fülébe, és a hatlábú szörnyink hangtalanul, de gyors iramban megindult az alagútban.
– Hova megyünk? – kérdezte Tom átkarolva a derekamat.
– Vissza a tárnába. Lehet, hogy ő fel tud kapaszkodni a falon, és akkor kijutunk innen – válaszoltam.
– És ha nem tud?
– Akkor megtanul repülni – bandzsítottam hátra a vállam felett.
Ab hirtelen felvisított, és élesen irányt változtatva megfordult.
Akármi is adta ki a bömbölő hangot itt volt a közvetlen közelünkben. A mögöttem ülő férfi görcsösen szorította a pulcsimat, én pedig éreztem hideg kezét az anyagon keresztül. El sem tudtam képzelni, mennyi idő telt el azóta, hogy lezuhantunk ebbe az átkozott lyukba. Mind a ketten kimerültek, éhesek voltunk, és kihűltünk. Nem tudtunk megküzdeni egy újabb Merlin tudja milyen nyolcfejű, szarvas, savat köpő átokfajzattal.
Így hát menekültünk.
Ab jól bírta a tempót, így mikor a legközelebbi üvöltés felhangzott, olyan volt, mintha a nyomunkban lévő bestia lemaradt volna. Ugyanakkor nem mertem hátra nézni, ugyanúgy, ahogy Tom is makacsul előre szegezte a tekintetét.
Egyszer csak éreztem, hogy megváltozik körülöttem a levegő. A teljes sötétségben ugyan nem láttam, de teljesen biztos voltam benne, hogy kiértünk a tárnába. Vagy egy tárnába.
– Flover, kellene egy kis fény.
– Ab albínó. Nem tenne jót neki.
– Nekünk sem tenne jót, ha valami leharapná oldalról a fejünket.
A sötétben grimaszoltam egyet, amit a férfi úgy se láthatott, de igazat kellett, hogy adjak az aggodalmának, így óvatosan meggyújtottam a kezem.
Nem kellett volna.
A bömbölés ismét felhangzott, a hátunk mögött pedig egy magas árny bontakozott ki a sötétségből, és végre megpillantottuk, mi is követett minket ez idáig.
Pontosítok. Fogalmam sem volt róla, hogy nevezzem azt a kígyótestű, két fejben végződő, hosszú nyakkal rendelkező teremtményt, ami észveszejtő tempóban tekergőzött felénk, folyamatosan valami fekete folyadékot csöpögtetve a szájából.
Tomban megállt az ütő, én sem jutottam szóhoz, de Ab mind a kettőnk helyett cselekedett, és rohanni kezdett a fal felé. Ha egy alagutat választ esélyünk sem lett volna.
A tárna oldala egyre közelebb volt, Abnek még mindig nem nőtt szárnya, a kétfejű kígyó pedig lerázhatatlan dühvel iramodott utánunk.
– Gyújtsd fel a növényeket! – ordította Tom.
– Mi van? Frissek, maximum füstölnének! – csattantam fel.
– De nagyon magas a foszfortartalmuk! – vágott vissza.
Igazából végig sem gondoltam, hogy ez mit jelent.
Körülöttünk lángba borult a világ, Ab visítva futott, mögöttünk a szörny meg ordítva tekergett.
Arra nem gondoltam, hogy egyik életveszélyből a másikba lökni magunkat nem a legjobb ötlet, mégis inkább preferáltam a tűzhalál verziót, mint a zsákmány szerepét.
Már mind a négyen menekültünk.
Ab elért a falhoz, pánikba esett, és ledobott minket a hátáról. Sikítva zuhantam le a még érintetlen növények közé. Tom villámgyorsan talpra állított, és a falhoz rángatott, egész testével rám dőlve, védve mindentől, amitől meghalhatok.
Persze teljesen mindegy volt. Ha a bestia nem, akkor a tűz, vagy a füst fog mind a kettőnket megölni. Képtelen voltam megvédeni magunkat, vagy vizet varázsolni, teljesen pánikba estem.
Abban a pillanatban, mielőtt a tűz, vagy a kígyószerzet elért volna minket, Ab ugrott be elénk, és dühöngve, legnagyobb döbbenetünkre, ez előtt nem létező, két méteres hosszúságú szárnyával tartotta vissza a lángokat.
– Ugorj fel! – kiáltott rám Tom, és felsegített az állatra, majd felszállt mögénk.
Ab pontosan abban a pillanatba rúgta el magát a földtől, mielőtt a tűz felcsapott volna körülöttünk.
Pontosan abban a pillanatban, mielőtt a szörny belemarhatott volna a farkába.
Pontosan abban a pillanatban, mielőtt meghaltunk volna a tárnában.
Szélsebes iramban száguldottunk a lyuk teteje felé.

*

Sirius szemszöge

Végül mégis Remushoz mentem, annak reményében, hogy megtudom a szöszi, aki korábban a hatalmába kerített, mit tud a genetikai vizsgálatról, amit én nem.
Elbűvölt a nő. Mint sok év óta senki. Sarah gyönyörű volt, pontosan olyan, mintha egy divatmagazin címlapfotójáról lépett volna ki. Ráadásul, semmi nem tűnt soknak rajta, se a smink, se a ruha, elegáns volt, és mégis csábítóan kihívó.
Mielőtt Floverrel találkoztam, biztosan tudtam, hogy egyszer egy ilyen nő lesz a feleségem, vagy legalábbis életfogytig a szeretőm.
Ezzel szemben Flover minden volt, ami a képzeletemben sosem szerepelt. Ő volt az az alacsony, kicsit görnyed hátú, fiús lány, akit alapjáraton maximum a haverzónába soroltam volna. Durva volt, maróan gúnyos, erőszakos és naiv, mint egy kislány.
És az egyetlen ember, aki minden előítélet ellenére közel engedett magához. Pontosabban, bevonzott, mint a mágnest.
Flover szép volt a maga módján. De egyáltalán nem hasonlított Sarahoz. Ő akkor volt nő, mikor elérzékenyült, akkor volt nő, mikor hegedült, akkor volt nő, amikor rám mosolygott. Onnantól kezdve, hogy megtaláltam a parkban, zsigerből éreztem, hogy nekem ő kell, mindig is ő kellett, ezt a lányt akarom csókolni, ölelni, én akarok lenni neki az első és az utolsó, vele akarom tölteni az éjszakáimat, a nappalokat, és vele akarom leélni a hátralevő életemet.
Igen, megpróbálhattam volna továbblépni. Keresni egy Saraht, végigszexelni vele a házat, elvenni, gyerekeket csinálni, és leélni az életet anélkül, hogy bármi értelme is lett volna.
Flover Hyde nem volt pótolható.
Kellett az a seprű.
Remust megtaláltam az irodában. Fejét a tenyerébe temetve ült egy széken, és meg sem mozdult, mikor beléptem a helyiségbe. A térképek, a szövegek, a kódexek szanaszét hevertek, nem rakott rendet. Nagyon levertnek tűnt, és tudtam, hogy miért.
Akármennyire állította Tomról, hogy gyilkos maradt, ő is azt akarta látni az eredményekben, amit én. Hogy igenis léteznek csodák, és hogy az ex-Voldemortnak semmi köze nincs az egész kavarodáshoz.
– Van másolat? – kérdeztem halkan.
– Az asztalon – motyogta a kezébe a férfi.
Odamentem és széttúrtam a kupacot. Kevés keresgélés után rátaláltam a két görbére.
Az egyik Tom varázslatlenyomata volt, mikor lebegésbűbájt alkalmazott. A másik pedig a dimenziós mágia lenyomata. Az egészet grafikonszerűen ábrázolták, a vonalak ide oda futkostak. Az egész vonalat két részre osztották, az első fele jelentette magát a varázslatot, a második pedig a varázstudót, aki bűvölte. Értelemszerűen az első teljesen különbözött, a második azonban hajszálpontosan megegyezett.
Utolsó elkeseredésemben egymásra csúsztattam a két műanyagot, és úgy szemléltem az eredményt.
Valószínűleg, ha akkor nem teszem meg ezt, életünk legnagyobb tévedésén hunytam volna szemet. Csakhogy a két görbe között volt egy apró különbség a kritikus helyen. Talán pár százaléknyi eltérés, de volt. Ez pedig azt jelentette, hogy valami sántít a dologban.
– Holdsáp, gyere, nézd ezt meg – szólaltam meg, és próbáltam meggyőzni magam, hogy nem csak a látásom romlott meg.
Remusnak elég volt egyetlen pillantást vetni a vonalra, hogy fülig szaladjon a szája, és elrohanjon a laborba, egy „kinagyítom” felkiáltással.
Pár perc elteltével diadalmas mosollyal a száján tért vissza.
– Különbözik – vigyorgott. – Méghozzá, egy alapvető különbség van. Ez itt a varázstudó nemét jelzi. Ez a pont itt Tómikánk férfiassága a lebegésbűbáj szerint. Ez meg itt, a dimenziómágiánál.
– Ez feljebb van – morogtam elégedetten. – Mit jelent?
– Azt, hogy az illető egy nő – kacsintott rám.
– Vidd ezt gyorsan Caramelnek! – mondtam. – Nincs egy seprűd?
– Ott a sarokban, de minek kell? – húzta össze a szemöldökét.
Mielőtt elmagyarázhattam volna az indokot, az ajtó kivágódott, és Drizzt lépett be rajta, nyomában néhány nagyon ideges varázslóval. Illetve, inkább csak bebújt, tekintve, hogy jóval magasabb volt, mint a nyíláskeret.
– Nyugalom, ő velem van – küldtem el a dolgozókat, azok meg még mindig bizalmatlanul méregetve az elfet lassan elhátráltak.
– Gyere velem, ezt látnod kell – ragadta meg a karom, én meg a seprűt elkapva faképnél hagytam Remust.
Drizzt egyenesen a tárnanyíláshoz vezetett. Eddig teljes sötétség volt az egész teremben, csak egy halvány derengés szűrődött át az öreg ajtók alatt, most viszont, furcsa sárgás fény szűrődött fel az aljáról, és egyre csak világosodott.
– Tűz – nézett rám a férfi sokatmondóan. – Lángol az egész.
– Flover – dadogtam fel sem fogva, hogy mit jelent ez. – Lehet, hogy volt valami lent, amit meggyújtott, hogy jelezzen…
– Akkor nem kellene felfelé terjednie. Mert ez egyre följebb jön – morogta a férfi.
– Van valami gáz a levegőben – kerekedett el a szemem. – Ha ez igaz, akkor nagyon gyorsan el kell tűnnünk innen…
– Mi lesz velük? – kérdezte a sötételf komolyan.
– Valószínűleg már nincs olyan, hogy ők, vagy elmenekültek valamerre – nyeltem egyet.
Fel sem fogtam hirtelen, amit mondtam. Nem is hittem el. Flovert elpusztíthatatlannak gondoltam Tommal együtt, mióta megjelent az ebédlőben.
Egy mezei kis tüzecske nem foghat ki ezen a nőn.
Mielőtt még kimehettünk volna a teremből, Drizzt meglepetten felkiáltott.
Hirtelen nem tudtam mire vélni a döbbenetét.
Aztán megláttam.
Egy apró fehér pont száguldott felfelé a tűz elől, és egyre csak nőtt, mígnem ki tudtam venni, hogy mi az.
Egy sárkány volt.
Egy nagyon különös, hatlábú sárkány, három-négy méter széles szárnyfesztávval, a hátán pedig ott lovagolt Flover, és Tom.
Az első gondolatom az volt, hogyha idejében ki is jutnak a kürtőből, a sárkánnyal nem férnek ki az ajtókon.
Az egyetlen megoldás az, hogy…
A minisztérium legfelső emeletén voltunk. Pár méterrel a föld alatt.
Lassan előhúztam a pálcám. Drizzt kitárta az ajtót, és ordított, hogy menjek már, én viszont csak álltam a pálcámmal, és hezitáltam.
A sárkány teljes erőbedobással haladt a mennyezet felé és akkor…
Flover tekintete egy pillanatra az enyémbe fúródott. Mintha a felismerés egy szikráját véltem volna felfedezni benne, és gondolkodás nélkül kimondtam a varázslatot.
Hatalmas robbanás rázta meg a minisztérium épületét. A nyomás, és Drizzt erős karja kilökött a nyitott ajtón, így már éppen csak elkaptam a pillanatot, amint fal kettéhasad, és sűrű záporral hullik alá a törmelék.
Felrobbantottam a mennyezetet…
Story telling by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Kiderül, hogy Floverék hova repülnek, mi történik Siriusszal és...
Kritikáknak nagyon örülnék! :(
Virág szemszöge

Ab a mennyezettel együtt robbant ki a levegőre London városának kellős közepén. Mondanom sem kell, mekkora pánikot keltett egy gigantikus méretű lyuk, amiből méteres lángok csaptak fel, és egy hatlábú hófehér sárkány, aki visítva távozott az ég felé.
Te jó Merlin. Hány muglit kell majd amneziálni itt?
Annyira görcsösen kapaszkodtam, mintha még mindig a tűz elől menekülnénk, hiába múlt el a veszély. El kellett tűnnünk, hiszen bármelyik pillanatban megjelenhetett egy csapat auror, ahogy a férfi mondta, hogy leszedjen minket az égről, vagy éppen egy katonai repülőgép, hogy hő követésű rakétát lőjön a fenekünkbe. Egyik sem kecsegtetett túl sok jóval.
Tom lazábbra engedte a fogást a pulóveremen. Azt hiszem, kezdett megnyugodni.
– Ez meleg volt – nyögte.
– Kell egy hely, ahol leszállhatunk, és nem fedeznek fel – kiabáltam vissza.
A férfi alig láthatóan biccentett, én azonban tudtam, hogy egyetért.
Olyan volt, mintha évek óta ismerném. Mintha már csináltunk volna együtt hülyeséget. Mintha…
– Mintha kerültünk volna már életveszélybe közösen? – fejezte be a gondolat menetemet Tom. – Egy nap nem telt el úgy, hogy valami ne robbant volna ránk, esett volna szét, vagy próbált volna megölni minket.
– Azért egy kávé belefért, nem?
Felnevetett.
Tényleg ismertem.
Lassan elhagytuk a várost. Hatalmas szántásterületek, mezők következtek. Skócia irányába repülhettünk. Az egyébként is hideg menetszél miatt már régen kockára fagytak a kezeim, de ahogy ment le a nap, egyre hűvösebb lett. Ránéztem Tom ujjaira, és láttam, hogy kékülnek a hidegtől. A sajátjaimat már nem is éreztem.
Megütögettem Ab oldalát, hogy szálljunk le, és ő lassan vitorlázva ereszkedni kezdett. Magas hegységek, tóvidék. Ez nem Anglia.
Ab egy zökkenéssel földet ért, és éppen csak le tudtunk csúszni az oldalán, mikor nekiiramodott, és meg sem állt a tóig, addig ment, még éppen csak kilátszott a háta, és nemes egyszerűséggel belefejelt a vízbe.
Fázósan dörzsöltem meg a kezem, majd tüzet gyújtottam a tenyeremben, és odatartottam a lángokat Tomhoz, hogy ő is meg tudjon melegedni egy kicsit. Én meg a piromániám.
– Ki is vagy te tulajdonképpen? – néztem rá a lángocska táncoló fényénél.
– Keressünk menedéket, rakjunk tüzet, és utána beszélgetünk – válaszolta csendesen, majd elindult az erdő felé.
Egy utolsó pillantást vetettem a tóban rohangáló Abre, aki látszólag nem akart minket faképnél hagyni, úgyhogy követtem a férfit.
Fiatalnak tűnt. De nem volt az. Amikor megkérdeztem, hogy hány éves valójában, csak elhúzta a száját, és félre nézett.
Csendben gyűjtögettem a rőzsét.
Messze a tó felett esőfelhők gyülekeztek, az éjszakai eget hamar eltakarta a sötétség, én pedig az orromig nem láttam, és mielőtt odaértem volna Tomhoz, aki behúzódott egy tágas beugró alá, megbotlottam valami kiálló kőben, és szép ívben elhasaltam a földön.
Megpróbáltam felállni, de éles fájdalom nyílalt a bokámba, és felszisszentem.
– Mi a baj?
– Semmi, azonnal megyek – morogtam, és újra nekifutottam a műveletnek, ezúttal is sikertelenül.
– Maradj ott, ahol vagy.
Mást nem igazán tudnék csinálni…
A férfi hamar visszaért hozzám, és bár a sötétben nem látta, hogy mi a bajom, kérdés nélkül a hónom alá nyúlt, és felkapott a karjaiba.
Hirtelen elöntött a forróság. Nagyon régen nem voltam közel ennyire férfihez, ha csak Sirius erőszakos csókját nem számítjuk. Erőszakos… tulajdonképpen fura mód még élveztem is. Talán még meg is ismételtem volna, ha nem vagyok olyan információk tudatában, hogy évekkel ez előtt részt vettem már ebben a fura varázsvilágban, és ő már jó ideje belém van esve.
Egy ilyen pasas, mint Black…
Tipikusan az a srác, akinek mind a tíz ujjára hat nő ugrik egyből.
Ez meg belém szerelmes. Tuti nem normális.
Nem az a fajta lány voltam, akit könnyű megkapni. Mióta finoman szólva kibújtam anyámból, összesen négy barátom volt, ha azokat számolom, akikre emlékszem. Világéletemben fiúkkal jöttem ki jobban, velük lógtam, a legjobb barátom is az erősebbik nemből került ki. Néha elkapott a hév, hogy szoknyát húzzak és magas sarkút rövid kis lábacskáim hangsúlyozására, végigtipegjek a városon, aztán hónapokig megint csak a tornacipő-farmer kombinációmat hordjam.
Sirius nem olyan férfinek tűnt, akinek ezek a nők jönnek be.
Szóval túl közel voltam Tomhoz.
– Merlinre, Flover. Rettenetesen sokat gondolkozol – csóválta meg a fejét. – Nős vagyok, és van egy lányom, neked köszönhetően.
– Nekem köszönhetően? – csillant fel a szemem azonnal.
– Igen. Visszamentünk abba az árvaházba, ahol felnőttem, mikor éppen elraboltalak, és ott találkoztunk vele. Joynak hívják, igazi kis bajkeverő.
– Elraboltál? – döbbentem meg.
– Te jó ég…
– Mi az?
Tom óvatosan letett az újonnan kialakított tűzrakó hely mellé, a szája féloldalas mosolyra húzódott, majd lassan vigyorrá szélesedett, ő meg elfordult tőlem, és egy fatönkkel kezdett babrálni.
Gyanakodva húztam fel a szemöldököm, és hozzávágtam egy kavicsot a hátához.
– Követelem, hogy mondd el, miért röhögsz ki az orrom előtt! – fújtattam dühösen.
A férfi nem úgy nézett ki, mint akit érdekel, hogy megdobáltam, csak még szélesebben vigyorgott, majd lassan, tökéletes máglyát rakva leguggolt velem szemben, megfogta a vállam, mélyen a szemembe nézett, majd megszólalt:
– Flover… tudod, tényleg te vagy mindenidők legsötétebb mágusa…
– Ki a második? – öltöttem rá nyelvet.
– Természetesen én – kacsintott rám.
Kicsit bosszankodva ellöktem magamtól, rátettem a kezemet a tuskóra, és meggyújtottam.
Tom leült, és szemügyre vette a lábamat. A tűz fényében látszott, hogy a bokám kicsit vörös lett, és feldagadt. A férfi hideg ujjai óvatosan végigsimítottak a duzzanaton, én meg felszisszentem, és az ajkamba haraptam.
Elengedett egy apró morgást, majd levette a talárt, amit eddig viselt, kitűrte nadrágjából az ingét, és legnagyobb meglepetésemre hasított az aljából egy csíkot, majd felállt, és eltűnt a sötétben.
Pár perc múlva visszatért a vizes rongyot lóbálva. Nyomában ott ügetett Ab, szájából pedig két jókora hal lógott ki.
Tom átkötötte a bokámat, amíg a sárkány elégedetten beledobta az uszonyosokat az ölembe, aztán kiskutya módjára körém tekeredett.
– Jó üzlet voltál, Abigél – dőltem hátra kényelmesen.
– Milyen jó dolgod van, kis beteg. Gondolom, főzni is én fogok rád – mondta Tom. – Kis híján kificamítottad a bokádat. Egy darabig még nagyon fog fájni.
– De itt vagy nekem te, meg Abi – világítottam rá a tényre.
– Mióta van eldöntve, hogy Ab lány? – kérdezte Tom két halpucolás között.
– Azért lány, mert figyelmes – öltöttem nyelvet.
– Aztán kiderül, hogy csak jól nevelt, és te kényszeríted homoszexualitásra. Albertnek szüksége van érzelmi biztonságra.
– Ha Albertnak hívod, azzal csak összezavarod – húztam fel az orrom. – Rossz szülő vagy.
– Úgyis tudom, hogy engem szeret jobban – öltött nyelvet.
Elvigyorodtam.
Tegnap délután még csak egy budapesti diáklány voltam, aki kíváncsiságból követett egy vadidegen srácot egy polcon keresztül a varázsvilágba. Azóta kiderült, hogy amnéziás vagyok, mindenki ismer, lezuhantam egy tárnába, húsevő és foszforeszkáló növények között mászkáltam, kiderült, hogy boszorkány vagyok, szörnyek kergettek végig minket az alagutakon, megszelídítettem egy sárkányszerű izét, kis híján felgyújtottam magunkat, forgalmi dugót okoztunk London belvárosában, és elrepültem Skóciába egy gyilkossal, aki úgy tréfálkozik velem, mintha legjobb barátok lennénk.
És akkor rájöttem, hogy ez egyáltalán nem zavar.
Végre úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.

*

Sirius szemszöge

– Uramisten…
– Sirius… Tapmancs, haver?
– Hé, hagyjátok már, nem kap levegőt…
– Nézzétek, magához tér… nem, még sem.
– Hé, Cimbi, ha hallasz minket, ints kettőt a nagylábujjaddal!
Ennél a résznél pattantak ki a szemeim, és egyenesen belebámultam James elragadóan gyönyörű arcába, ráordítottam, majd szorosan visszacsuktam.
Persze kezdődött előröl a susmus, én pedig próbáltam kizárni a hangokat, és emlékezni rá, hogy mi is történt velem a képszakadás előtt.
Lementem Remushoz, rájöttünk, hogy a genetika vizsgálat mégis különbözik, aztán megjelent Drizzt, észrevettük, hogy lángol a tárna, és jött egy fehér repülő gyík, meg a tűz, és a robbanás…
Arra eszméltem, hogy James már mesterségesen próbálja felnyitni a szemhéjaim, én pedig egyre jobban küzdök ez ellen.
Hirtelen felültem az ágyban, lefejeltem a fölém hajoló srácot, beazonosítottam a körülöttem állókat, és a háttérben falnak dőlő Drizztnek szegeztem a kérdést:
– Hol van Flover?
– Igazán nincs mit – vont vállat hunyorogva.
– Kösz… - morogtam. – Szóval?
– Hé, hé, hé, várjatok egy kicsit! – csattant fel Lily. – Most ébredtél fel egy kómából, és az az első kérdésed az, hogy hol van Flover?
– Elrepültek, de előtte jó kis pánikot kevertek Denemmel – hallottam meg Mordon morgását az egyik sarokból. – A fél város látta őket.
– Utána kell mennünk! – csattantam fel. – Veszélyben lehetnek, megsérülhettek…
– Tom vigyáz rá.
Felkaptam a fejem, és megpillantottam Bellát az ajtónál állni.
Észre se vettem eddig, hogy mennyit fogyott mióta a férjét bezárták a Minisztériumban. Sápadt volt, haja kócos, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek.
Diszkréten megköszörültem a torkom, a többiek pedig jobbulást kívánva kioldalogtak a kórteremből.
A nő lassan odasétált hozzám, leült az ágy szélére, majd rám függesztette a tekintetét.
– Nem ő tette – szólaltam meg.
– Merlinre – engedett ki egy hosszú sóhajt, és a tenyerébe temette a kezét.
– Végig tudtam, hogy lehetetlen – ültem hozzá közelebb. – Amióta ti vagytok neki Joyjal, teljesen megváltozott.
– Nem. Akkor változott meg, mikor Flover legelőször hülyét csinált belőle a vártömlöcében – nevetett fel a nő.
Elmosolyodtam, és Bella viszonozta. Lassan kibuggyant egy könnycsepp a szeme sarkából, én meg önkéntelenül átöleltem, és magamhoz húztam.
Azelőtt sosem kerültünk ilyen helyzetbe. Életem első tizenhét évében utáltuk egymást, a maradékban pedig mint valami elveszett, és megtért, mégiscsak jó fej rokonnak könyveltem el. Most pedig itt pihent a feje a vállamon, és patakokban folytak ingemre a megkönnyebbülés könnyei.
Megsimítottam a haját.
– Annyira sajnálom – zokogta halkan -, soha nem kellett volna elvennünk tőled őt…
– Nem a te hibád – suttogtam -, nem sajátíthatok ki valakit, aki annyira szabad, mint Flover. Ő csak azt tette, amit jónak gondolt. Valljuk be, őrültség, de ezért ülhetsz most itt mellettem.
– Tudom – válaszolta. – Amióta kibékültek a felek minden annyira más lett… éveken keresztül arra neveltek minket, hogy öljünk, hogy örökítsük tovább a származásunk, és irtsuk ki azokat, akik különböznek tőlünk… Ez az aranyvér mánia, ami átívelt a családon, annyira mérgező volt, és nem értem, miért nem kérdőjeleztem meg soha? Miért tekintettem rád ellenségként, mikor te mindannyiunknál érettebben gondolkozva kiléptél ebből a körből? Ti… ti egy alternatívát tártatok elém, és annyira szégyellem, hogy magamtól nem voltam képest rájönni, hogy máshogy is lehet élni az életet…
Kezdett megnyugodni. Elhúzott egy zsebkendőt, kifújta az orrát, és megtörölte a szemét, majd lassan felállt az ágyamról, és az ajtóhoz sétált.
– Köszönöm – bólintott csendesen, majd kiment.
– Semmi köze a dimenzió varázslathoz – szólalt meg a sarokban álló ruhafogas.
– Meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség – rezzentem össze.
Drizzt pillanatokon belül láthatóvá vált, és előttem termett. Mind a két méter harminc centijével fölém magasodva kissé kellemetlenül éreztem magam, ahogy felnéztem rá. Flover bizonyára sokkal nagyobb biztonságban tudta magát, mint mellettem.
– Most már mindig ezt fogod csinálni? – sóhajtottam fel.
– Ne legyél rám féltékeny – rázta meg a fejét.
– Nem vagyok – válaszoltam. – Csak egy egészen kicsit.
– Engem csak kedvel. Beléd meg szerelmes.
– Volt.
– Nos, szerintem neki is sok mindent jelentett az a kis csók a könyvtár előtt – hunyorgott rám.
Elhessegettem a gondolatot, hogy idióta kisfiúként egy rakás kérdést zúdítsak rá azért, hogy megtudjam, mégis mondott-e neki bármit az lány arról az esetről, és hogy pontosan mit is ért ez alatt.
Koncentrálnom kellett.
– Meg kell tudnunk, hová mentek – néztem rá.
– Amíg ájult voltál, kicsit körbekérdezősködtem. Miután a tűz megsemmisítette az alagútrendszer, és a tárnák nagy részét, a miniszter lezáratta őket. Próbáltam megtudni, hogy mégis mi volt az a lény, amin Tom és a kis barátnőnk elegánsan távozott, de nem akartak válaszolni. Azt hiszem, az lenne a legcélszerűbb, ha megtudnánk, mi is az, és így kiderülne, hogy hová vitte őket.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem Flover irányított?
– Mert sokkos állapotban voltak mind a ketten. A sárkány is menekült.
– Jól van. Mégis kit kell ahhoz lefizetnünk, hogy információt szerezzünk? – kérdeztem gyanakodva.
– Saraht.

*

Életemben nem éreztem még magamat ennyire aljasnak.
A nő teljesen elernyedt a karjaim között, én pedig a nyakát ostromoltam apró csókokkal.
Sarah Baleyt az irodájában kaptam el munkaidő után, és hát, mielőtt ellenkezhetett volna, a legkézenfekvőbb dolgot cselekedtem vele, amit csak lehetett. A nőiességére hatva rávetettem magam, és már fél órája csókolóztunk az íróasztalán végigdőlve.
Akkora egy rohadék vagyok.
Miért nem volt soha lelkiismeret furdalásom, amikor a Roxfortban tettem ezt a lányokkal? Olyan egyszerű volt megkapni, amit akarok. Csak egy csábos mosoly, egy sötét, kihalt sarok, és máris a karjaim között hevert a kiszemelt áldozat.
Undorító vagyok.
Lihegve ült fel, vágytól csillogó szemekkel nézett rám.
– Nincs kedved feljönni hozzám? – kérdezte suttogva.
Nem volt.
– Persze, menjünk – erőltettem magamra egy mosolyt.
El sem hiszem, hogy ezt csinálom.
Gyorsabban történt, mint hittem. A nő az asztalról hoppanált minket a lakására, és nekem felfogni sem volt időm, mi történik, máris fölém kerekedett, és hámozta le rólam az inget, ott a padlón ahol voltunk.
Emlékeztetnem kellett magam arra, mit mondott Drizzt, hogy miért csinálom ezt, és miért van szükségünk a nőre.
Ha tudta volna, hogy mindezt azért teszem, mert információkat akarok szerezni, hogy megtudjam Flover hollétét…
Persze, Black… játszd csak el a szenvedőt.
Persze, hogy élveztem. Élveztem, de nem annyira, mint amennyire akkor élvezhettem volna, ha nem lebeg egy pallos a fejem felett az elbukástól való félelem miatt. Amiatt, hogy egyszer Flover, ha emlékezni fog rám, és el kell neki mondanom, hogy nagy vágyakozásom közben megcsaltam érdekből. Mégis ki a franc értené ezt meg basszus?
Ott feküdtem a padlón, karjaimban egy tökéletes testű nővel, és mocskosnak éreztem magam a lábujjaimtól a hajam tövéig.
Lassan összeszedtem a gondolataimat, megsimítottam a hátát, ő pedig felsóhajtott, és rám nézett.
– Mitől vagy ennyire gondterhelt? – kérdezte óvatosan.
– Tudod, reggel óta azon töröm a fejem, hogy mégis hogy jutottak ki a tárnából – motyogtam.
– Repültek egy furcsa lény hátán – válaszolta kissé kelletlenül.
– Már kérdeztem a minisztert is, hogy mi volt az, de egyszerűen nem kapok választ. Mintha valami rossz dolog lenne a háttérben – suttogtam, és belecsókoltam a nő hajába.
Éreztem, ahogy megborzong, majd lassan simogatni kezdte a mellkasomat.
Nem fogok túl sok mindent megtudni tőle, ha ennyire erőltetem csak meg magam.
– Boldogabb lennél, ha elmondanám, mi volt az? – kérdezte egyszer csak.
– Megnyugodnék – válaszoltam csendesen.
– Jól van, akkor holnap az lesz az első dolgunk. Sirius?
– Hm?
– Nem mondhatod el senkinek, amit látni fogsz.
– Nem kevernélek bajba, Sarah.
– Tudom.
Máris bajba kevertelek…
Lassan felült, és összeszedegetve a ruháit világosságot teremtve elindult a fürdő felé.
Felöltöztem, és körbenéztem.
Most mit csináljak? Bár nem mondta, hogy maradjak, utalt rá, hogy holnap együtt kell mennünk a minisztériumba. Ha elegánsan lelépnék, tényleg csak egy egyéjszakás kaland lenne, de muszáj úgy csinálnom, mintha számítana.
Holnap mindenki azt fogja hinni, hogy viszonyunk van.
A lakás pontosan ugyanolyan igényes volt, mint a nő. Fehér, fekete bútorok, modern berendezés. Leültem egy bőrkanapéra, és próbáltam elképzelni az életemet ez után. Az életet amiben esetleg szerepel Sarah Baley.
Mikor megjelent előttem, kis híján szívrohamot kaptam. Vizes haja hozzátapadt fehér köntöse vállához, ő pedig kissé vörösödve realizálta, hogy még mindig ott vagyok, ahol hagyott.
– Maradsz éjszakára?
Muszáj volt maradnom, így biccentettem.
– Hozok valami vacsorát – mosolyodott el.
Pár perc múlva egy tálca szendviccsel tért vissza, én pedig, mivel meglehetősen éhes voltam, jóízűen elkezdtem falatozni.
Engem nézett evés közben, aztán egyszer csak felkuncogott.
Kérdő tekintettel felpillantottam.
– Furcsa fickó vagy te, Sirius Black – kezdte. – Azóta hogy megláttalak, akartam ezt veled. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak rád. Hogy milyen lehet a karjaidban. Arra gondoltam, hogy mennyire szerencsés lehet az a nő, akit szeretsz. Aztán benyitottál az irodámba, és nem akartam elhinni, hogy ez az egész tényleg velem történik meg. Te… egyszerűen egy főnyeremény vagy. Gyengéd, kedves, szenvedélyes, tökéletes és… azt hiszem, egész életemben rád vágytam.
Kerekre tágult szemekkel néztem rá, és kerestem a szavakat.
Annyira őszinte volt, mintha évek óta készült volna rá, hogy ezt elmondhassa nekem. Megindított. Egyetlen nő még Flover sem mondott soha ilyesmit. Nem hogy tökéletesnek nem gondoltam magam, hanem egyenesen romlottnak tartottam mindenemet. A gondolkodásmódomtól elkezdve a tetteimig, a testemen át mindent. Mint valami szép szobor, aki belülről rohad.
Mielőtt válaszolhattam volna, áthajolt a tálca felett, és megcsókolt.
Behunytam a szemem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire össze fogom törni ennek a nőnek a szívét, ha egyszer szembesül majd vele, hogy csak kihasználtam…

*

Virág szemszöge

Tom pompás halat sütött, és úgy éreztem magam, mint egy jól lakott óvodás, azután, hogy ő is bevackolta magát mellém a békésen szuszogó Ab által kreált meleg vacokba. Néztük, ahogy az esőfüggöny lefolyik a sziklaperemen, és ráhajtottam a vállára a fejem, miközben ő a hajamat babrálta.
– Annyira szeretnék emlékezni – suttogtam magam elé.
– Tudom – válaszolta. – Elmeséljem azt a részét, amit én tudok a történetnek?
– Jó lenne.
– Nos, az egész úgy kezdődött, hogy átestél egy másik dimenzióba, egy kirakatüvegen keresztül. Állításod szerint az egész világ, amiben most is vagy, egy Rowling nevű nő fantáziájának gyümölcse, és mindent tudtál a jövőről. Black azon az estén a Roxfort parkjában talált rád, te pedig tagja lettél a varázslóiskolának. Nagyon hamar kiderült, hogy mennyire különleges és erős vagy. Akkor még úgy ismertek, hogy…
– Voldemort – szólaltam meg hirtelen.
Kérdő tekintettel rám nézett.
Emlékeztem erre a történetre, valahonnan ködösen derengett elém az elmém mélyéről. Hogy olvastam volna róla, vagy mesélte valaki, arról teljes fekete foltok uralkodtak a fejemben. Rémlett egy sztori egy sötét varázslóról, és egy srácról, aki a végén legyőzi, meg egy varázslóiskoláról, de az összes többi üres, kitöltetlen űrként tátongott az emlékeim között.
– Az volt a célom, hogy leigázzam a világot, és bosszút álljak Dumbledoron, és mindenkin, aki valaha is megalázott, vagy ellent mondott nekem. Sikerült elraboltatnom téged, te pedig sokáig ellenszegültél, azután a legjobb barátod is veszélybe került, mert meg akart menteni tőlem, te pedig feláldoztad az életedet érte…
– Ati? – néztem fel csodálkozva. – Ő mégis honnan tudott erről a katymaszról?
– Ő egy szökőkútba zuhant bele, és úgy került a Roxfortba.
– Pontosan hogyan áldoztam fel magam? – érdeklődtem.
– Meg akartam ölni, te pedig eladtad magad érte – suttogta a férfi. – Sötét boszorkányt akartam csinálni belőled, egy különleges fegyvert, aminek segítségével leigázom a világot…
– Mi történt helyette? – kérdeztem.
– Beteg lettél. Úgy viselkedtél, mint egy gép, minden parancsomat teljesítetted, és én nagyon hamar ráébredtem, hogy nem akarom ezt.
– Miért?
– Fontos lettél. Ráadásul, úgy éreztem, hogy elkezdtem megérteni valamit, amiről korábban fogalmam sem volt. Úgyhogy abbahagytam a képzésed, és meggyógyítottalak.
– Ezután?
– Ezután visszamentél az iskolába, és én meg voltam győződve róla, hogy soha többé nem találkozunk. Összejöttél Blackkel, úgy tűnt, hogy minden klappol, aztán megjelentél nálam, ígéretedhez hűen. Persze boldog voltam, de miután bejelentettem, hogy egy ismeretlen ellenség támadja a Roxfortot, és én nem óhajtok segíteni az iskolának, nem sokáig örültünk egymásnak. Kénytelen voltalak bezárni, hogy biztonságban tudjalak.
– Mit csináltam?
– Megszöktél, és az utolsó pillanatban megmentetted az igazgatót. Én pedig fogtam a seregemet, és mentem megmenteni téged.
– Sikerült?
– Igen. De aztán eltalált egy kósza lándzsa, átszúrta a mellkasod, és másodperceken belül halottan hevertél a padlón. Utána gyorsan történt minden. Mindenki megpróbált tovább lépni, élni az életét nélküled. A miniszter nemzeti hőssé avatott, minden gyerek ismeri a nevedet… Lassan minden visszaállt a régi kerékvágásba, két év után én is kaptam munkát, és megjelenhettem felügyelet nélkül köztereken, összeházasodtam Bellával, akivel te hoztál össze… az egyedüli ember, aki minden nap arra várt, hogy egyszer csak visszatérsz, az Sirius Black volt.
– Minden nap? Nem is volt utánam senkije? – csodálkoztam.
– Soha nem volt senkije. Csak ült bezárkózva a szobájában, sokszor részegen találtunk rá. Azt mondta ilyenkor mindig, hogy rád vár. James úgy őrködött felette, mintha az apja lenne, de szép lassan beletörődtünk, hogy Sirius nem fogja feldolgozni az elvesztésedet…
– Utána mi történt? – kérdeztem szorongva.
– Négy év elteltével Joy eldöntötte, hogy a szülinapján boldoggá teszi Siriust. Joy a lányom. Szóval a bonyolultabbik megoldást választva, keresett egy ősrégi szertartást, végrehajtotta, és így megnyílt a világunk között egy átjáró. Ő nem tudta, hogy sikerrel járt, de egyszer csak ott álltál a konyhában, vigyorogva, egy papuccsal a kezedben, és olyan volt, mintha mindig is ott lettél volna.
– Ez eddig egy nagyon szép történet, de még mindig nem értem, miért nem emlékszem semmire.
– Azért mert valaki Joyjal párhuzamosan még egyszer végrehajtotta a szertartást, és nem egy, hanem sok száz átjárót nyitott meg, természeti anomáliát okozva ezzel tér és idő között. Jött egy mágus, visszavarázsolt a saját otthonodba, és úgy intézte, hogy elfelejts minket.
– Ez megmagyarázza, Siriusék miért mászkáltak az egyetem környékén – pislogtam.
– Nos, igen. Nem tudjuk, ki és miért, de meg akar szerezni téged. A minisztérium azt találta ki, hogy biztos én kezdtem el újra a gonoszkodást, de úgy vélem, már rájöttél, hogy közöm sincs az egészhez. Sirius próbált segíteni nekem, de nem igazán járt sikerrel.
Úgy tűnt, a férfi befejezte a beszámolóját, én pedig próbáltam megemészteni, amit hallottam. Mekkora esély van arra, hogy ebből az egész képtelenségből bármi is igaz?
Igaznak kellett lennie. Egyszerűen akkora baromság volt minden, hogy muszáj volt elhinnem ától-cettig, amit hallottam.
És ezek után?
Én ugyanúgy nem voltam szerelmes Siriusba, mint eddig, ugyanúgy nem voltak emlékeim semmiről, és ugyanúgy nem éreztem magam a helyzet magaslatán, mint eddig.
Igen, belenyugodtam abba, hogy egy jóval több, mint húsz éves pasassal táborozgatok, aki egy csomó képtelenséget állít az elmúlt négy évemről, hátam mögött egy sárkánnyal, de akármennyire erőlködtem, képtelen voltam bármit is felidézni azok közül, amit Tom elmondott.
Így hát csendesen évődtem magamban, mikor hatalmas pukkanás hallatszott, és a tűz fényében, egy magas, hórihorgas, fehér köpenyes alak jelent meg.
A férfi felugrott, mintegy élő pajzsként állva közénk, én viszont döbbenten hajoltam ki mögüle, és mikor felénk fordította az arcát, elkerekedett tekintettel a következőt kérdeztem:
– Tanár úr?
A csíny by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
"A „Halálfaló” névre keresztelt egyed jól alkalmazkodik mindenféle környezethez, gyorsan átalakul, fejlődik, szinte elpusztíthatatlan, agresszív, biológiai fegyver. Hatékonysága: Ismeretlen. Irányítása: sikertelen. Alkalmazása: szigorúan tilos. "
Sirius szemszöge

Elengedtem Sarah kezét, aki búcsúzóul egy csókot lehelt a számra, és meghagyta, hogy délben legyek az irodájában. James ezt pont elcsípte, és gigantikus vigyorral az arcán közeledett felém a folyosón, Lisa Benettel az oldalán.
Miért is nem láttam Lisát már egy ideje?
Már emlékszem. Külföldi bevetésre küldték, körülbelül két napra rá, hogy Flover ismét eltűnt. Egyiptomban kellett utána néznie pár elvetemült muglinak, akik beragadtak egy piramis belsejébe.
Valami megváltozott rajta. Azon kívül, hogy lebarnult, szőke haját pedig még világosabbra szívta a nap, mintha meghízott volna. De nem úgy, ahogy az össze-vissza zabáló emberek többsége, inkább olyan volt, mintha csak egy icipicit megpuffadt volna. A vádlija, az arca, a karjai… és mintha a hasa is nagyobb lenne…
– Úgy látom, valaki kirúgott végre a hámból – kacsintott rám James, és úgy vállon vert, hogy majdnem kirepült a másik oldalon a szegycsontom. – Milyen érzés volt?
Mielőtt válaszolhattam volna, Lisa képen vágott. Nem tudom, hogy az ütés, vagy a meglepetés ereje volt nagyobb, de neki csapódtam a folyosó falának, és égő arcomhoz kaptam a kezem.
– Mi a franc bajod van, én nem Remus vagyok, hogy verj! – csattantam fel.
– Nekem mi a bajom?! – ordított a nő magából kikelve. – Néztél te már tükörbe?
– Édes, kicsi, bogaram, mennyei mámorban úsznék, ha nem most jönnél rá, hogy milyen sármos vagyok – szóltam vissza epésen.
– Nem csak sármos vagy, hanem kétszínű is – sziszegte.
És akkor esett le, hogy miről beszél.
Sarahról beszél.
Rólam beszél.
– Ez nem az, aminek látszik – nyögtem ki.
– Teljesen mindegy, hogy micsoda – válaszolta - , egy ilyen húzás után, meg sem érdemled Flovert. És tudod, mit mondok, Black? Soha nem is voltál elég jó hozzá.
Teljesen lefagytam. Annyira igaza volt. Undorító vagyok.
A nő még utoljára kinyitotta a száját, de végül csak legyintett egyet, és faképnél hagyott. James pislogva nézett hol utána, hol rám, végül óvatosan megszólalt.
– Ne emészd magad miatta.
– Ágas. Megcsaltam őt. Teljesen mindegy, hogy milyen célból, tegnap este lefeküdtem Sarahval.
– Flover nem jön vissza, Sirius. Nem is vagytok együtt. Nem bánná, ha megtudná, hiszen nem emlékszik semmire, és nem is fog.
– James. Mi lenne akkor, ha Lilyvel történt volna ugyanez? Képes lennél lemondani róla? Képes lennél akárcsak ránézni egy nőre valaha?
A férfi barna szemében fájdalom és megbánás fénye villant.
– Ha Lilyvel ez történne, megölném magam – suttogta.
– Nekem is ezt kellett volna tennem – morogtam.
Most rajtam volt a sor, hogy magára hagyjam a falnál ácsorgó James Pottert súlyos gondolataimmal.
Fogalmam sem volt, hová menjek. Az irodámban valószínűleg temérdeknyi elvégezetlen feladat várt volna rám, nekem azonban se kedvem, se energiám nem volt hozzá, hogy visszaszálljak a mókuskerékben.
Sarah délben mutatja meg az adatokat az lényről, amin Tomék távoztak, utána körülbelül tíz percünk van, még valaki észre nem veszi, hogy lenyúlták a titkosított aktát, és nem kerülünk börtönbe.
Hát ezt a részt kellett valahogy kiküszöbölni.
Drizzt. Drizzt kell nekem.
Mintha az elf csak megérezte volna, hogy rá gondolok, hirtelen kinyúlt egy kéz a folyosón elém, és berántott egy szürke ajtón.
Tök sötét volt.
– Remélem megint valami életveszélyes helyen kötöttünk ki – szólaltam meg.
– Amennyiben a takarítószertár annak számít, akkor feltétlenül. Hogy ment?
– Megcsaltam Flovert.
– Azt kérdeztem, hogy ment.
– Délben kiderül minden, utána le kell lépnünk.
– Jól van.
Hallgattunk. Bent a mosószeres lapátok meghitt társaságában, a vaksötétben.
Aztán Drizzt megszólalt.
– Tudom, hogy elég hosszúnak, és sötétnek látszik az a lépcső, Sirius, de néha le kell mennünk rajta, ha nincs más út.
– Drizzt. Én már a lépcső legalján vagyok.
– Bármikor megfordulhatsz.
– Már nem találom a lépcsőt – vágtam rá.
A szűkös helyen az elf megragadta a vállamat, és izomból megrázott, ami azt eredményezte, hogy aznap már másodszor csapódtam neki a falnak, de ezúttal magammal rántva egy polcot is, aminek köszönhetően valószínűleg beleléptem egy vödörbe, valami szőrős, és vegyszerillatú paróka a fejemen landolt, jó magam pedig megmarkoltam egy kiálló rudat, amit a kezem ért.
– Ez már réges-régen nem arról szól, hogy visszakapod-e Flovert – szólalt meg a férfi. – Ez arról szól, hogy hagyod-e valakinek, hogy élő fegyverként kisemmizze őt, elhitetve vele, hogy a jó oldalon áll. Ezért fekszel le Sarahval. Ezért megyünk azonnal az irodájába, és ezért csinálsz úgy, mintha számítana még bármit is az erkölcsi magatartásod. A lelked elkárhozott, Sirius Black, de még van egy utolsó dobásod, hogy helyre hozd, amit lehet.
– Megindító beszéd – nyílt ki a szertár ajtaja, és a hirtelen támadt világosságban Lisa, és egy döbbent takarítónő nézett vissza ránk.
– Segíthetek valamiben? – pislogtam sokkolva.
– Visszaadná a felmosórongyot? – tátogta az öreg hölgy, én pedig realizáltam, hogy amit parókának hittem, végig egy mocskos padló szolgálatában állt.
– Tessék… pedig már úgy hozzám nőtt… – szinte elszomorodva váltam meg az egykor fehér darabtól, és valószínűleg az érzés kiülhetett az arcomra is, mert a nő hitetlenkedően motyogva tova totyogott.
– Kifelé – morogta Lisa, mi pedig kimásztunk a polcok közül.
Én azt hittem, hogy elgémberedtem. Mikor az elf kinyújtózott mellettem, akkorát roppant a háta, hogy biztosra vettem, kettétört a gerince. Aggódó pillantást vetettem rá, mire ő elvigyorodva konstatálta, hogy végre valahára nem ősellenségként kezelem. Azt hiszem, a lelkem tényleg elkárhozhatott valahol…
Lisa ott állt előttünk csípőre tett kézzel, többször is végigmérve mind a kettőnket. Lövésem sem volt róla, hogy ezek után mit fogunk kapni tőle, de jól ismert, parázsló tekintete semmi jót nem ígért nekünk.
– Hadd foglaljam össze. Megvezettél egy nőt azért, hogy Flover után tudj menni, ennek a fekete, jóképű izének a sugallatára.
– Valami olyasmi, csak nem ennyire tömören – magyarázkodtam. – Kihagytad az események közben átélt érzelmi válságom, és a törést ami…
– Ami a takarítószekrényben következett be benned, persze, hogyne – húzta el a száját gúnyosan.
– Figyeljen, hölgyem – szólalt meg mellettem Drizzt. – Siriusnak és nekem segítségre van szükségünk ahhoz, hogy illegális dolgokat csináljunk a minisztérium tudta nélkül. Kérem, ne nehezítse meg.
– Ó, nem, fiúk, azt már nem – vigyorodott el a nő. – Ha a szöszit felhasználtátok, engem is muszáj lesz bevonnotok. Eléggé unatkozom mostanság.
– Ez beteges, de rendben van – sóhajtottam fel.
– Beteges? – néztek rám furcsán.
Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy neki álljak-e elmagyarázni, mennyire tűnik őrült ötletnek, hogy valaki azért akar részt venni egy olyan ismeretlen életveszéllyel, és nem kevés buktatóval járó magánprodukcióban, mint Flover megmentése, mert az illető unatkozik, mellékesen a nyakába kapva annak lehetőségét, hogy a minisztérium is hajtóvadászatot indít majd utánunk, de végül arra jutottam, hogy semmi értelme.
Legyintettem, és keresztbe fontam mellkasom előtt a karomat, várakozó álláspontra helyezkedve.
– Mit csinálunk, ha megtudjuk a titkot? – kérdezte Lisa izgatottan.
– Hát… megpróbálunk lelépni.
– Ez a legjobb terv, amit ki tudtatok találni? – kérdezte döbbenten.
Összenéztem az elffel.
Én baromi feszült voltam, most hogy tudatosult bennem, hogy nincs tervünk, ő viszont széles vigyorral bólintott. Mint egy teljesen nem normális.
Elgondolkodtam rajta, mégis hogy tudja ekkora lazasággal kezelni a helyzetet, de rájöttem, hogy ezen nincs mit töprengeni. Drizzt Do’ Urden karaktere azért volt vonzó, mert egész lényéből az sugárzott, hogy nem lehet olyan probléma, amin ő ne tudna átlépni. Ha arról volt szó, veszélyes szamurájként felaprította szabályos kockákra az ellenfelét, hogy bármelyik szakács megirigyelte volna, máskor csipkelődő egykedvűséggel szórakoztatott rosszabbnál rosszabb favicceivel.
De valami sosem változott benne. A laza magabiztossága. A hite önmagában, az életben, a szerencsében.
Világ életemben ezt a szerepet próbáltam eljátszani. Ilyen férfinak akartam tűnni, aki megállíthatatlan, akire fel lehet nézni. Drizzt a jelenlétével kispadra küldött.
És ha igen? Sirius Black vagyok Merlin szerelmére!
Elvigyorodtam, és Lisára néztem, aki végigkövette az arcomon lejátszódó érzelmi orkánt, és most rajta volt a sor, hogy teljesen hülyének nézzen.
– Tapmancs. Te egy Tekergő vagy. Egy Tekergőnek mindig kell, hogy legyen terve.
– És ha rögtönzünk?
– Ez a minisztérium, nem a Roxfort, itt nem csak büntetőmunkára küldenek, te szerencsétlen! – csattant fel a nő, őszinte aggódással a hangjában.
– Jól van. Kitalálunk valamit – bólintottam.
Ezúttal biztos volt, hogy tőlem várják a megoldást.
A Tekergők. Mi voltunk a Roxfort legnagyobb bajkeverői, mi követtük el a legnagyobb kópéságokat, akkor buktunk le, ha le akartunk, és tökéletesen kifundált ötleteinkkel szemben mindenki védtelen volt.
Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas csínyt ne vegyenek észre azonnal?
Egy másik. Hasonlóan hangos, zajos, kevésbé jelentékes, de mindenképpen látványosabb csíny!
– Van egy ötletem – csillant fel a szemem. – De ehhez kellenek a többiek is…

*

Virág szemszöge

CSATT!
Öt perccel ez előtt kiugrottam egy repülőből, és szélsebesen zuhantam a föld felé. Áttörtem a felhőkön, széttártam a kezem, és pár percig csak élveztem a szabadesés nyújtotta kellemes örömöt.
Aztán jött a felismerés, hogy nincs ejtőernyőm, hogy fejjel előre bele fogok csapódni a talajba. Pánik lett úrrá rajtam, és a tehetetlenség kínzó érzete. Csapkodtam a kezemmel, mintha érne valamit, de tudtam, hogy nincs megállás.
Meg fogok halni.
Aztán jött a csatt.
És éltem.
Hirtelen kipattant a szemem, és felültem. Valószínűleg túl hirtelen, és túl hamar, mert azonnal kínzó fejfájás hasított a halántékomba, és szédülni kezdtem. Amit legelőször sikerült realizálnom, az a szobabelső volt. Díszes faragású ébenfa bútorok, baldachinos ágy, párkányos ablak, zöld-ezüst festés. Az egész furcsán ismerősnek tűnt. Mintha jártam volna már itt korábban.
Megpróbáltam emlékezni rá, hogy kerültem ide, de semmi nem ugrott be hirtelen.
Végignéztem magamon. Egy hosszú fehér hálóruhát viseltem, kellemesen puha anyagból készítették, nem hiszem, hogy valaha is hordtam volna ehhez hasonló minőségi ruhát.
Ki öltöztetett át?
Lassan kinyújtottam a lábaimat, és leengedtem őket a földre.
A bal bokámba tompa fájdalom nyílalt.
Hirtelen bevillant. A tárna, a tűz, a menekülés, a robbanás, a repülés, Ab, a tó, Tom, és a meséje, aztán a tanár úr megjelenése, és Tom rám támadt…
Mi? Rám támadt?
Tom az én oldalamon állt. Egészen olyan volt, mintha barátok lennénk. Miért támadott volna meg?
Próbáltam megerőltetni magam, egy kézzelfogható indok megtalálására, de az agyam úgy zsongott, mint egy méhkaptár csúcsidőben. Még azon sem lepődtem volna meg, ha valóban kiszáll egy potrohos a fülemen.
Megdörzsöltem az arcom, és körbenéztem, valami elfogadható öltözéket keresve magamnak. Rápillantottam a szekrényre, óvatosan felálltam, és miután sikerült összecsuklás nélkül megállni, komótosan elbicegtem odáig.
Összesen egy darab ruha lógott a fogason.
Első pillantásra megállapítottam, hogy az én méretem, és viszonylag az ízlésemet is tükrözte. Ujjatlan, elől a derekamig, hátul térd alá érő, fekete fűzős szoknya, külön egy fehér rakottal, kicsit steam-punkos beütéssel. Mindig is szívesen felpróbáltam volna egy hasonlót, de sose jutottam el a megvalósításáig.
Pillantásom a szekrény aljára tévedt. A fekete platformos, fűzős magas sarkú nézett farkasszemet velem.
Ezt komolyan gondolták? Ezzel a bokával?
Végül a ruhát felvettem, mégsem akartam hálóingben nekivágni felfedező utamnak, a cipőt azonban ott hagytam, ahol volt. Vettem egy nagy levegőt, az ajtóhoz sétáltam, és mezítláb kiléptem rajta.
Hideg fekete kő.
Eszembe jutott, hogy boszorkány vagyok, és igazán nyugodtan megelőzhetnék egy felfázást, úgyhogy összpontosítottam egy kicsit, és legnagyobb meglepetésemre, szinte azonnal éreztem, hogy a lángok megjelennek a talpam alatt. Ahogy léptem, követték a mozdulataimat, kellemesen melegen tartva édes kis csülkeimet.
A folyosó hosszú volt, rengeteg elágazással, ajtóval, és nézegetni való képekkel, nekem meg időm, mint a tenger, jó turistához híven, alaposan megszemléltem a környezetemet. Negyed óra céltalan kóválygás után felfigyeltem egy dologra: a kígyómotívum szinte mindenhol ott volt, és minden egyes kereszteződésben beleütköztem egy zöld-ezüst kígyós címerbe, hatalmas „M” betűvel az elején.
Biztos voltam benne, hogy már láttam valahol, és hogy pontosan tudom, milyen jelentést hordoz magában.
Hol vagyok?
Talán a varázslóiskolában, amiről Tom mesélt.
Nem. Egyáltalán nem ilyen egy iskola.
Megtorpantam a folyosón, és jobbra fordultam. Csak pillanatok múlva jöttem rá, hogy céltudatosan haladok egy irányba, mintha tudnám, hogy mit is keresek. Hamarosan ott álltam egy kétszárnyú, kígyófejes ajtó előtt, és lenyomtam a kilincset.
Az várt, amire számítottam. Egy hatalmas fogadóteremben, aminek a közepén egy trónszék szerű, faragott ülésen ott ült…
– Natália? – kerekedtek el a szemeim.
– Inkább Natalie – válaszolt rám se nézve. – Ha kérhetem.
– Hol vagyok? – kérdeztem gyanakodva.
– Semmi közöd hozzá – válaszolta a körmeit nézegetve.
Nyeltem egyet. Natalie jóval fiatalabb volt nálam, mégis úgy viselkedett, mintha az alattvalója lennék. Már éppen szóvá akartam tenni ezt, mikor egy ismerős alakot véltem felfedezni, ahogy szélsebesen közeledik felém.
Fehér tanár úr két kezébe fogta az arcom, és aggódó tekintettel a szememet figyelte.
– Szerencsére nem esett bajod – motyogta inkább magának, mint nekem. – Natalie, több tiszteletet, ez a lány itt nagyon sok mindenen ment keresztül!
– Csakugyan? – vonta fel a szemét az illető. – Most már védelem alatt áll. A Pókkirálynő kezelésbe vette azt az álnok kis dögöt…
– Hol van Tom? – néztem rá az öregre. – Milyen Pókkirálynő?
– Tom, nem Tom, édesem – mondta a férfi. – Aljasul átvert téged, fel akart használni saját terve megvalósítására, visszaélt azzal, hogy elvesztetted az emlékeidet. A Pókkirálynő egy nagyhatalmú mágusnő, aki jelenleg is azzal foglalkozik, hogy az áruló megkapja méltó büntetését. Szerencsére időben érkeztünk.
– Időben mihez? Tom nem bántott engem – vágtam közbe. – Nem akarom, hogy bántódása essen, úgy, hogy fogalmam sincs, kiben bízhatok.
– A férfi, akit Tomnak nevezel, Voldemort Nagyúrnak hívatja magát, és éppen a levegőt szorította ki törékeny kis nyakacskádból, mikor az ő közbelépett – szólt közbe Natalie, aki időközben felállt, és odajött hozzánk. – Hol van a cipőd?
– A helyén – válaszoltam, cseppet sem kedvesen, figyelmen kívül hagyva őt. – Találkozni akarok vele – fordultam a professzorhoz. – Látni akarom Tomot.
Az öregen látszott, hogy nehezére esik higgadtnak maradni. Valószínűleg arra számítottak, hogy ha a nem létező emlékeimre alapoznak, bármit el fogok hinni, amit állítanak, de én kézzel fogható bizonyítékot akartam kapni.
Tom megmentett. Nem Voldemort. Már nem. Többé nem. Ha minden igaz, miattam nem.
Hogy kerül ide Natalie?
Egyáltalán. Mit keres itt egy gazdaságtörténet tanár?
Ki ez az alak valójában?
– Tudom, hogy mennyire értetlen számodra ez a helyzet, de muszáj megbíznod bennünk. Mindent el fogok mondani.
– Most. Mondja el most! – meredtem rá.
Egy pillanatra nem kaptam levegőt, láttam, ahogy az öreg szeme dühösen megvillan követelőzésemre, de elég gyorsan észbe kapott, és ismét visszatért a nyugodt, megfontolt szerephez.
– Maga varázsló – simogattam a nyakamat, miután lélegzethez jutottam. – Tudni akarom, mi ez az egész. Semmiben nem vagyok hajlandó együtt működni, amíg nem tudom, mi történik velem.
A válasz egy kimért biccentés volt, a férfi intett, hogy kövessem őt. A jobb oldali ajtón mentünk ki, és egy kicsi, félhomályos szobába jutottunk, ahol összesen egy medence volt, benne valamilyen fekete, vízszerű tömeggel.
Kérdő tekintettel ránéztem, ő meg bólintott. Közelebb léptem.
Gyorsan történt minden. Valaki hátulról meglökött, én pedig belezuhantam a különös folyadékba.

*

Sirius szemszöge

– Kész vagytok? – kérdeztem suttogva Sarah irodája előtt Drizztel az oldalamon a tenyeremet.
– Teljesen – jelent meg az ikertükör másik oldalán James és Remus feje.
– A többiek?
– Lily az előbb jelzett. A csapda azonnal beindul, a miniszter már úton az irodájában, mi a katasztrófa-elhárítási osztályon, Reg a kandallóknál vár rátok, Lisa pedig perceken belül szabadjára engedi az összes varázslattal megbütykölt mugli cuccot, amit valaha is beszállítottak ide az emberek – vigyorgott a férfi.
– Ez nagyot fog szólni – vigyorogtam vissza – Amint elszórtátok a könnygránátot, és bűzbombákat tűnjetek el onnan. Ha minket elkapnak…
– Tudom, ha titeket elkapnak, mi nem tudunk semmiről.
Egészen addig, amíg össze nem szedtem a régi csapatot, biztos voltam benne, hogy a testi épségünk féltése okán nemet mondanak elképzelhetetlenül ingatag tervemre. Vagy azért, mert tudták, hogy nélkülük viszem véghez, vagy azért, mert beletörődtek mániákus öngyilkossági hajlamomba, azonnal belementek a bajkeverésbe. Még Lily is. Lily, aki soha semmilyen csínyre nem volt rávehető, most kíséri Caramelt az irodájába, hogy ott egy általa korábban elhelyezett, színváltó festéket tartalmazó vödör találja képen, amint kinyitja az ajtót.
Fura melegség járta át a szívemet. Annyi éven keresztül, hogy nem vettem észre, hogy milyen barátaim vannak?
Drizzt megbökdöste a vállamat, és az ajtóra mutatott.
Dél volt.
A férfi láthatatlanná vált, én pedig kopogtam, majd beléptem az ajtón.
– Milyen pontos vagy – mosolyodott el a nő, mikor meglátott. – Nincs sok időnk. Az akta öt perc múlva vészjelzéseket fog kibocsátani és az egész minisztérium minket fog keresni.
– Várj, minket? – néztem rá csodálkozva.
– Persze, hogy minket – meredt rám. – Mindenkit, aki belenéz engedély nélkül, szkennel, és elküldi a képmásod a megfelelő ügyosztályra.
– Biztatóan hangzik – nyeltem egyet. – Mindegy, csináljuk.
– Az asztalon van.
Fekete bőrtokos akta volt, vastag por fedte, régen nem nyithatták ki. Kipattintottam a kapcsot, és felnyitottam. Vibrálás futott végig a testemen. Szinte hallottam az óra ketyegését a fülemben, ahogy fogy az időnk.
Szigorúan titkos ügy – olvastam magamban. Az N67-es projekt sikerrel zárult. A sárkány, lidérc, thesztrál, kereszteződéséből létrejött genetikai mutáns, a…
Itt egy pillanatra megakadtam. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a valóságban létezik, és nem is olyan rég, még egy csoportot hívtak így… A „Halálfaló” névre keresztelt egyed jól alkalmazkodik mindenféle környezethez, gyorsan átalakul, fejlődik, szinte elpusztíthatatlan, agresszív, biológiai fegyver. Hatékonysága: Ismeretlen. Irányítása: sikertelen. Alkalmazása: szigorúan tilos. Egyedszám: ismeretlen…
– Ismeretlen?! – csattantam fel hangosan. – Ez a szar bármikor kirághatta volna magát a föld alól, és ha jól értem, nem tudják kezelni, fogalmuk sincs róla, hogy mennyi van…
– Valószínűleg már semennyi, hiszen az egész tárna felgyulladt – fogta meg Sarah a karomat.
– El kell tűnnünk innen – szólalt meg mögöttem Drizzt.
– Uramisten! – kiáltott fel a nő. – Ő végig itt volt? Mit jelentsen ez? Sirius? Ugye…?
– Sajnálom – néztem rá. – Induljunk.
A nő elsápadt. Valószínűleg most jött rá arra, hogy egészen eddig csak kihasználtam, és hogy most rángattuk bele egy közel életveszélyes helyzetbe.
Megragadtam a karját, és magam után vonszolva kihúztam az irodából. Drizzt szerencsére jött a saját lábán.
Egyszerre több hibaüzenet villódzott az éterben. Folyamatosan érkeztek a jelentések a bűzbombákról, könnygázról, meghibásodott tároló ajtóról, és a miniszter ellen elkövetett szégyenteljes cselekedetről, aztán hamarosan felhangzott az aktalopás ügye, ezúttal Sirius Black, és…
Ismeretlen tettestárs?
Nem volt időm megkérdezni Saraht arról, hogy mit jelentsen ez, csak rohantam a liftekhez, félrelökdösve a megzavarodott tömeget, aki még nem eszmélt rá arra, hogy ilyen helyzetben mit is kell csinálni.
Éppen becsukódott volna mögöttünk a lift, mikor egy auror egyenruhás kéz vágódott a nyílásba.
Ész nélkül kezdtük el Drizztel közösen kifelé tolni az illetőt, és a reccsenésből arra következtettünk, hogy szerencsétlen módon eltörtük a karját.
A lift becsukódott. Elindultunk felfelé. A kandallók az elsőn voltak, mi a harmadikon.
A másodikon szerencsére nem álltunk meg.
– Édes jó Merlin, csak add, hogy elérjünk egy átkozott kandallót – esdekeltem csendesen.
– Ez már fél siker – veregetett vállon Drizzt.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, a csendesen sírdogáló Saraht. Nem tudom, hogy a megaláztatástól, vagy a sokktól tört ki könnyekben, de biztosra vettem, hogy nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy megvigasztaljam.
A liftajtó kinyílt, mi pedig egy rakat fegyveres aurorral találtuk szembe magunkat.
Egy pillanatra álltunk, mint a faszent, aztán egyszer csak baromi sötét lett.
– Hé?
– Fogd meg a kezem, Sirius.
– Ne most éld ki rajtam a ferde hajlamaid, te elf, inkább csinálj fényt.
– Csend!
Egy kéz ragadta meg a csuklómat, és vonszolt előre céltudatosan.
Hirtelen megint világos lett. Visszatekintettem, és láttam, hogy az egész auror csoportot egy nagy fekete gömb tartja fogságban.
– Egyszerű sötétségvarázs – motyogta a férfi. – Ott van a fiú, aki nagyon hasonlít rád.
– Lehet, hogy azért, mert a testvérem? – mosolyogtam rá negédesen, mire ő elvigyorodott.
– Igyekezzetek, le kell zárnom a kandallókat – sürgetett Regulus.
– Kösz mindent – öleltem meg. – Informálj róla, mi lesz a következmény.
– Szerintem kirúgnak – vigyorodott el. – Hová mentek?
– Ahol utoljára Flover volt.
– Ezt mégis hogyan?
– Fogalmam sincs.
Drizzt megragadta a jobb kezem, én elkaptam az összetört Saraht, akinek már minden mindegy volt, és hoppanáltunk.

*

Virág szemszöge

Fuldokolva kapaszkodtam ki a medencéből. Két kar fogott meg, és húzott ki a folyadékból.
Fogalmam sincs mennyi időn keresztül lehettem odalent, de az az idő teljesen más megvilágításba helyezte a dolgokat.
Láttam magamat, ahogy Lucius elrabol, láttam Sirius árulását, hogy átadott a halálfalóknak. Láttam Tomot, ahogy megkínozza Atit, és arra kényszerít, hogy belépjek a seregébe, láttam magamat fekete csuklyában állatokat kínozni, és ölni. Láttam, hogy fellázadok, és elszökök a toronyból, ahová bezárt, és láttam, ahogy elveszi az aranytőrt, és belém döfi. Illetve, nem azt nem láttam, hogy belémdöfi, de éreztem, hogy áthalad rajtam egy éles fém tárgy.
Voldemort volt. Kétség kívül. Sirius neki adott ajándékba, én pedig hittem valamennyi kedves mosolynak, aki eddig tőrbe csalt.
Észre sem vettem, hogy sírok. A könnyek egyre gyorsabb ütemben áztatták az arcomat, a vállamat egyre jobban rázta a zokogás, és én egyre mélyebbre süppedtem a felismerés átkozott pillanatában.
Egy egyszerű eszköz voltam a számukra. Siriusnak, Tomnak. Egy fegyver. Az erőm kellett nekik.
– Natalie Voldemort lánya – hallottam meg az öreg hangját mellőlem. – Ott hagyta egy árvaházban, és egy másik varázslóivadékot hozott el helyette, mert ő erősebb volt. Az utcán találtam rá, az éhhalál küszöbén.
– Köszönöm, hogy megmentett tőle – töröltem meg a szemem. – Igazat mondott róla. Tudja, nagyon nehéz így…
– Emlékek nélkül.
– Honnan tud róla?
– A mi világunkban mindenki ismer téged, kedvesem – váltott át egy sokkal ábrándosabb hangnembe. – Nem mindegy, hogy melyik oldalon leszel a végső pillanatban.
– Mit jelentsen ez? – térdeltem föl, hogy a férfi szemébe nézhessek.
– Mi Voldemorték ellen harcolunk. Ők el akarnak kapni téged, hogy felhasználják a benned lévő hatalmas erőt a saját gyarapodásukra. Mi felkínáljuk neked, hogy bosszút állj Siriuson, amiért elvette az emlékeidet, és meg tudjuk állítani az egész varázsló, és boszorkány társadalom terjeszkedését, akik mind azon munkálkodnak, hogy a hozzád hasonló, kiemelkedő tehetségeket elpusztítsák, a helyett, hogy megbecsülnék.
– Azt akarja, hogy csatlakozzak… pontosan kihez is?
– Hozzám. Nataliehoz. A Pókkirálynőhöz. Valamennyinkhöz, akiket valaha is jogtalan sérelem ért – billentette oldalra a fejét.
– Maga szerint a bosszú az egyetlen járható út? – kérdeztem vissza.
– Dumbledore számára nem létezik békés megoldás – bólintott sajnálkozva.
– Köszönöm a segítségét – suttogtam megtörten.
– Bármikor szolgálatodra állok. Hamarosan elkezdjük a tanításodat, hogy hogyan használd az erődet, most azonban, enned kell, és pihenned – segített felállni, és az ajtóhoz tessékelt.
Csendesen lépkedtem előtte, és mikor megpillantottam Nataliet a trónteremben egy halvány mosolyt küldtem felé, amit ő félszegen viszonzott. Sorstársak voltunk. Voldemort mind a kettőnket cserben hagyott.
Csak a kétszárnyú ajtóban jutott eszembe, hogy megkérdezzem:
– Bocsásson meg, uram!
A hófehér szakállú és hajú köpenyes öreg kérdőn felém fordult.
– Hogy szólíthatom? – néztem rá.
– Szarumán. A nevem, Fehér Szarumán – biccentett.
Pár(-)baj by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
"– Elég gyorsan alkalmazkodik, mi?
– Remélem, mi pedig elég gyorsan futunk – suttogtam."
Virág szemszöge

– Soha nem csináltál még ilyet az előtt, ugye?
– Nem, még soha.
– Szerintem őstehetség vagy. De komolyan.
Natalie kidugott nyelvvel koncentrált a palacsintasütőre, és a kellő pillanatban egy laza csuklómozdulattal feldobta, és átfordította a tésztát.
Elmosolyodott.
Amikor Szarumán ott volt velünk, mindig fegyelmezetten koncentrált, soha de tényleg soha egy pillanatra el nem fordította a figyelmét arról, amit éppen csinálnunk kellett. Nekem folyton elkalandoztak a gondolataim, főleg akkor, amikor egy varázslat nem várt érzést váltott ki belőlem. Mintha a régi életem igyekezett volna a felszínre törni.
Két hete laktam a régi Denem kúriában. Mint utóbb kiderült, ez volt a halálfalók nevű társaság főhadiszállása, így nem véletlenül tűnt ismerősnek. Hiszen ismertem. Itt töltöttem varázsvilági tartózkodásom tetemes idejét.
Gyorsan haladtunk a gyakorlással. Már majdnem minden általános bűbájt elvégeztem anélkül, hogy különösebb erőfeszítést kellett volna tennem azért, hogy lerövidítsem a varázslat, és beteljesülése közti időt. Néha azonnal kipattant a szikra a kezemből, és láttam, ahogy a zongora felemelkedik a földről, én pedig boldogan vigyorogtam Szarumánra.
Soha nem dicsért meg minket. Ha elrontottunk valamit, addig ismételtette velünk, amíg nem sikerült.
Néha láttam egy-két furcsa kinézetű lényt felbukkanni a házban, később Natalie felvilágosított róla, hogy orkok voltak, de soha nem álltak szóba velünk.
Ma volt a napja, hogy megismerem a másik parancsnokunkat. A Pókkirálynőt.
Natalie szabályosan áhítattal beszélt róla. Valamiféle istennőként tisztelte, elvileg saját vallása is volt, amit a sötételfek gyakoroltak. A lány azt is elmondta, hogy elképzelni sem tud annál jobb dolgot, mint a nő kegyeltjének lenni. Drizzt soha nem beszélt erről, nekem valahogy olyan érzésem volt, én nem akarok igazán bekerülni a különös Pókkirálynő kegyeibe.
Úgy kerültünk a konyhába, hogy Szarumán elment fogadni a hölgyet, minket pedig magunkra hagyott, hogy készüljünk elő. Aztán Nati egyszer csak elkottyantotta, hogy ő tulajdonképpen még sosem evett palacsintát.
Fásult mosollyal ültem a konyhapulton, és figyeltem, ahogy a lány lendületesen dolgozik. Sokszor éreztem itt azt, hogy megismétlem egy korábbi cselekvésemet. Biztos voltam benne, hogy ugyanitt, ugyanebben a konyhában valaki mással korábban már sütöttem palacsintát.
Aggasztott, hogy folyton jó érzés fogott el.
Akármi is volt az a fekete folyadék, hamar letisztult bennem, hogy csak rossz dolgokat láttam.
Na persze, ha Voldemort tényleg így tartott fogva, mitől láttam volna, mondjuk hangos kiáltásra szaporodó fehér nyuszikat ugrándozni a kúriában?
Milyen képtelen ötlet.
Natalie sosem mosolygott. Mintha sokkal inkább lett volna egy felnőtt, mint egy gyerek. Mintha sokkal inkább lett volna egy gép, akit bosszúállásra programoztak.
Tudtam, hogy nem kételkedhetek Szarumánban, tudtam, hogyha azt állítja, ez az egyetlen megoldás, akkor igazat kellett mondania. Miért verekedné magát végig a fél világon, ha nem azért, hogy megmentse a hátsómat?
El sem tudtam képzelni, mennyire fontos vagyok a körforgásban.
– Hé, itt vagy még közöttünk? – bökdöste meg a vállamat játékosan Natalie.
– Többen vagyunk kettőnél? – vigyorodtam el, és elvettem a palacsintát, amit csinált nekem.
– Tudod, király dolog – szólalt meg a lány figyelmen kívül hagyva a kérdésemet -, hogy te is tanítvány lettél. Ez majdnem olyan, mintha barátnők lennénk.
– Mintha? – vontam fel a szemöldököm.
– Hát, tudod, olyanok, akik megbíznak egymásban, és ha az egyik bajba kerül, a másik megmenti.
– Ha nem lennénk barátnők, akkor se hagynám, hogy rossz dolog történjen veled – suttogtam magam elé.
– Komolyan? – pislogott rám.
– A lehető legkomolyabban – mosolyogtam rá.
Ebben a pillanatban nyomasztó hideg furakodott a bőröm alá, mintha belülről marná valami a testemet. Ezzel szemben Natalie csillogó szemmel, lelkesen, kipirosodva indult meg az ajtó felé.
Követtem, miközben egyre inkább azt éreztem, hogy megfagynak a tagjaim. Varázslattal körbevettem a bőrömet egy tűzbűbájjal, elviselhetővé téve a hideget.
Ott ült a trónszéken.
Egy éjfekete bőrű, magas, karcsú nő, olyan tartással, amit még csak a filmekben láttam az előtt. Hosszú fehér haja végigfutott csupasz derekán, alig takarta valami a testét, a szemei skarlátvörösek voltak, az arcán egy megvető mosoly ült.
– Nézd a földet – suttogta Natalie.
– Tessék? – kérdeztem rábámulva a nőre.
– A földet…
Éreztem, ahogy a testem megrándul, a fejem pedig a koppan a padlón. Olyan kitekeredett helyzetbe estem, hogy azt hittem, csak centik kellenek ahhoz, hogy eltörjön a derekam, vagy valamelyik végtagom. Megpróbáltam mozogni, de nem sikerült.
Gyorsan rájöttem, hogy a Pókkirálynő műve az egész. Pánikba estem. Ki ez a nő? Miért csinálja ezt, ha egy oldalon állunk?
Ez a nő nem a társának akart. Hanem az alattvalójának. Ez a nő tényleg istennek képzelte magát.
„Tudod, tényleg te vagy a világ legsötétebb mágusa… és ki a második? Természetesen én…”
Tom szavai élesen csendültek föl bennem, megkondítva egy hangot, ami azt mondta, álljak fel… Ezzel ellenszegültem volna Szarumán parancsának, miszerint, ne használjam a testmágiámat. Akkor, ott ez nem érdekelt.
Fokozatosan építettem fel a védelmemet, és éreztem, ahogy az ellenfelem mágia nyalábjai veszítenek az erejükből, aztán egyszer csak szétrobbannak.
– Flover, ne csináld!
Natalie rémülten nézte a harcomat a sötét nővel. Addigra már mind a kettőnk körül az én derengő, átlátszó pajzsom volt, és hiába csapkodott a Pókkirálynő egyre dühödtebben, nem tudott behatolni a védelmem mögé.
Az egész harcot végül Szarumán személyesen szűntette meg, földhöz csapta a botját, és szikrákat szóró szemekkel maga mögé utasított mind a kettőnket.
Az előbbi közjáték után akármennyire nehezemre esett szót fogadni, mégis engedelmeskedtem, tekintve, hogy nem teljesen logikus diplomáciai lépés megtámadni a szövetségesünket. Főleg, ha ilyen tapasztalt, és erős.
– Kicsit még össze van zavarodva – intett felém Szarumán. – Fordult már elő hasonl…
– Nem. Fordulhat. Elő.
Úristen. Ez a nő szótagolva beszél, vagy csak nyomatékosítani próbálja a mondanivalóját?
– Igenis. Társak vagyunk, nem ellenségek, megértetted? – fordult hozzám.
– Nem én kezdtem.
– Megértetted?
– Igen, uram.
– Nem fordul elő még egyszer – nézett rá a nőre a mágus.
– Elhoztam a legújabb barátunkat – mondta amaz unottan. – Azonnal belép.
Már majdnem megkérdeztem, hogy az összes barátját ilyen természetellenes pózokban öleli-e a keblére, vagy maguktól is ilyenek, de a jobb szárnyon belépő alak látványa belém fojtotta a szót.
Tom sietett felénk, kimért, hosszú léptekkel.
Ő volt az.
De valahogy még sem ő.
Földig érő hosszú fekete talárt viselt, a bőre hulla szürkén simult az arcához, kopasz volt, az arca beesett, kissé kígyószerű. Jobb kezében egy varázspálcát tartott.
Rám nézett, és észrevettem, hogy az íriszei teljesen feketék.
– Mit művelt vele? – fordultam oda a nőhöz, aki meglehetősen elégedetten szemlélte művét.
– Megmentettelek tőle – válaszolta kedélyesen mosolyogva.
– Most már ő is a mi oldalunkon áll – erősített meg Szarumán a hitemben. – Megbízhatsz benne, nem fog rád támadni.
– Valahogy még mindig nem tartok ilyesmitől – motyogtam inkább magamnak.
Csendesen hallgattam, ahogy a mágus és a nő a hamarosan bekövetkező támadásról beszélgetnek, és le sem vettem a szemem Tomról. Próbáltam kontaktust teremteni vele, de hamar rájöttem, hogy a tekintete egyszerűen átsiklik az enyémen.
Éppen arról folyt a vita, hogy valamilyen jégsárkányokat bevessenek-e ostrom esetén, amikor közbevágtam.
– Hogy működik?
Szarumán penge vékony ajakai jelezték számomra, hogy túl messzire mentem, és túl nagy illetlenséget követtem el.
A Pókkirálynő megvonta a szemöldökét, majd a férfire nézett:
– Kínozd meg.
– Crucio!
Mielőtt bármit szólhattam volna, Natalie sikoltozva esett össze mellettem.
– Elég, hagyja abba! – ordítottam, és a nő felé léptem, de ő mozdulatlanul ült tovább a széken.
Semmi mást nem hallottam, csak Natalie ordítását és könyörgését.
Tennem kellett valamit.
Ész nélkül rohantam oda Tomhoz, aki még mindig némán folytatta az elkezdett munkát. Megragadtam a karját, és koncentráltam, hogy rám nézzen.
Hirtelen remegés futott végig a testén, rám kapta a pillantását, és még éppen elcsíptem, ahogy pupillája összeszűkül, teret hagyva csokoládébarna íriszének, majd ismét ellepi a feketeség. Abbahagyta, és engem nézett.
Szarumán akkor ragadott meg a tarkómnál fogva, szembefordított magával, és arcon csapott.
– A szobádba. Most – sziszegte.
– Örömmel – válaszoltam.
Menetközben karon fogtam Nataliet és magammal vittem a hálómba a sírdogáló lányt. Belülről zártam be az ajtót, bent hagyva a kulcsot.
Elfogadtam, hogy Voldemort gyilkos, hogy Dumbledorék az ellenségeink, hogy Sirius csak megszerezni akarta az erőm. Mindent el tudtam fogadni, hiszen emlékeim voltak róluk. Azt viszont, hogy ennyi gonoszság és kegyetlenség sűrűsödjön össze egy helyre, azt már kevésbé.
– Megkínzott… az apám… megkínzott… - zokogott fel Nat az ágyamon.
– Nem ő volt. Hanem a Pókkirálynőd – válaszoltam, és kibámultam az ablakon megváltás után kutatva…

*

Sirius szemszöge

– Szerintem Sarah rejteget előlünk valamit.
A bácsikám régi vidéki házában az a legjobb, hogy távol van mindentől, erdő veszi körül, van egy hegy a közelben, ahonnan belátni a környéket, és a biztonság kedvéért, nem tud róla senki. De tényleg senki. Még James sem tudja. Azon kívül, hogy van valahol, lebeg az éterben, az univerzum titka, hogy mi a pontos fekvése. Na meg az enyém. Meg Drizzté, és Sarahé, most, hogy ők is bujkálni kényszerülnek velem együtt.
Az egész kalamajka előtt, volt egy olyan féltett titokban dédelgetett álmom, hogy egyszer majd ideköltözöm Virággal, összeházasodunk, és itt fogjuk felnevelni a gyerekeinket. Ő élhet a művészetnek, én behoppanálok reggelente a munkahelyemre, Lilyék hétvégente leugranak hozzánk, Harry nálunk nyaral…
Hát, elég képlékeny egy álom ez.
Drizztre emeltem a tekintetem, aki az egyik fotelben tisztította a szablyáit.
Majdnem két hét telt el azóta, hogy parádésan felborítottuk a minisztérium egyébként is szokatlan rendjét. Azóta persze körözést adtak ki ránk, és fél éves kényszermunkára küldtek volna, vagy kártérítést követeltek az okozott gubancért. A többiek nem buktak le velünk.
Való igaz. Onnantól kezdve, hogy megérkeztünk a házba, Sarah csak arra az időre dugta ki az orrát a szobájából, amíg evett.
Természetesen bocsánatot kértem tőle, amint összeszedtem a bátorságomat, és ő is kiheverte a sokkot. Elhatároztam, hogy teljesen őszinte leszek, elmondtam neki mindent, hogy mit miért csináltam, hogy nagyon sajnálom, és hogy nem vele van probléma.
Nem akartam önértékelési problémákba űzni. Ő egy csodálatos nő volt, szép lélekkel, csak én voltam szerelmes egy másik csodálatos lelkű nőbe.
– Mire gondolsz?
A sötételf megropogtatta az ujjait, és számolni kezdett:
– Soha nem tölt velünk sok időt.
– Kihasználtuk, és belekényszerítettük egy meglehetősen kellemetlen helyzetbe – válaszoltam.
– Soha nem tölt a szobáján kívül időt.
– Talán nem szereti a levegőt.
– Jó. Akkor, mikor legutóbb be akartam menni hozzá, vagy tíz percet ácsorogtam az ajtóban, mire kinyitotta.
– Talán meztelen volt – pislogtam rá.
– Jó. A saját illatán kívül körbeveszi valami más is. Egy idegen szag.
Ezen már leálltam elgondolkozni.
Drizztnek kivételes érzékei voltak, egyszer elmentem vadászni vele az erdőbe, így tudtam, hogy igazat mondd.
A betegségeknek szokott szaguk lenni, ahogy Remuson is mindig éreztem kutyaként, hogy más az illata, mint egy normál embernek.
Sarah vérfarkas lenne?
Nem állt össze a kép. Nem volt holdtölte, nincsenek a testén harapás, és karmolás nyomok.
De ez akkor is kétségbeejtő. Esetleg egy másik betegség?
Elgondolkoztam azon, hogy tapasztaltam-e bárkinél hasonló jelenséget valaha, és arra jutottam, hogy akkor éreztem ilyen illati „torzulást” utoljára, mikor Pitonra borított valaki egy kondér szerelmi bájitalt.
Más lett a szaga.
Sarah szed valamit. Vagy különleges kórban szenved.
– Töltött ő valaha is egy óránál több időt velünk? – ráncoltam össze a szemöldököm.
– Soha. Talán szégyelli. Amikor te vele voltál, akkor…
– Nem aludtam vele – morogtam. – A kanapén ágyazott meg nekem.
– Érdekes.
Összenéztünk.
Drizzt a tokjába csúsztatta a pengéket, én felálltam a kanapéról, és csendesen az emelet felé vettük az irányt.
Annak ellenére, hogy a bácsikám mentes volt minden aranyvér mániától, megadta a módját az életnek. Egy kisebb kastélyt építetett magának a semmi közepén, még egy tornya is volt, ahol gyakran éjszakáztam gyerekként.
Sarah a második emeleti sarokszobában lakott.
Drizzt beleegyezését várva ránéztem a férfira, aki egy aprót bólintott. Lenyomtam a kilincset, és ahogy azt vártam, az ajtó zárva volt.
Elsuttogtam a megfelelő varázslatot, és kinyitottam az ajtót.
Amit láttam, attól egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és egy szót nem tudtam kinyögni.
Mindenre számítottam, csak erre nem.
Először csak rettenetesen zavart voltam.
Aztán elképesztően dühös.
A nő arcán félelem, zavar, és szégyen furcsa egyvelege kavargott.
– Sirius, én…
– Ne. Merj. Megszólítani – sziszegtem.
– Sirius, én csak azért csináltam, mert Flover…
– NE VEDD A SZÁDRA A NEVÉT! – ordítottam magamból kikelve. – Mit keresel itt? Hányszor kell még elküldjelek téged? Nem mondtam el elég érthetően, hogy nem érdekelsz? Nem érdekel a hülye színjátékod, a műmájerség, amivel előadod a tökéletest! Hol van Sarah?
– Én…
– Mit műveltél vele?! – léptem hozzá közelebb.
Valószínűleg megütöttem volna, ha Drizzt nem kapja el a csuklóm.
– Sirius. Nem tudom hogyan, és milyen módon, de ő itt Sarah.
Elképedve néztem hol a lányra, aki felhúzott kezekkel állt előttem, hol az elfre. Drizzt zavarodott volt. Valószínűleg valamilyen sötét trükköt sejtett a dolog mögött.
Kezdtem visszanyerni az önuralmamat, és a lányhoz fordultam.
– Ki az eredeti nő?
– Egy minisztériumi dolgozó.
– Hol van most?
– Vakáción Indiában.
– Miért pont ő? – suttogtam végül.
– Mert láttam, hogyan néztél rá – sütötte le a szemét.
Egyszerűen hátat fordítottam neki, és kimentem a szobából.
Drizzt utánam jött, a nő nem követett minket.
Kimentem a teraszra, és a tenyerembe temettem a kezem. Hogy nem vettem észre, hogy milyen egyszerű volt befűzni őt? Mindig úgy beszélt rólam, mintha évek óta ismerne. Mintha nem rég teljesült volna élete álma… miért nem vettem észre?
– Százfűlé-főzet – morogtam oda az elfnek, és mivel az továbbra is bamba értetlenséggel meredt rám, ezért hozzátettem -, egy órára bárkinek fel tudja venni vele az alakját.
– Akkor kicsoda is ő valójában? – kérdezte a férfi.
– Egy régi ismerős – motyogtam.
– Pontosabban?
– Jessica.
Felmentem a saját szobámba, magamra csuktam az ajtót, lefeküdtem hanyatt az ágyra, és visszatartottam a lélegzetemet.
Azt még meg tudtam emészteni, hogy megcsaltam Flovert egy idegen nővel. Azt még meg tudtam emészteni, hogy érdekből csináltam az egészet. Azt viszont már kevésbé, hogy a nő cseppet sem idegen, ráadásul még Jessica is.
Jessica. A nő, akivel anyámék össze akartak adni.
Jessicáról és rólam már a bölcsőben eldöntötték, hogy össze fogunk házasodni. A lánynak nagyon imponált ez a dolog, nekem kevésbé, és eldöntöttem, hogy még az előtt elveszek valakit, mielőtt az egész borzalom bekövetkezhetne.
Plusz idegesítésből, és persze a szükségleteim kielégítése, a magam élvhajhász természetéből fakadóan is randiztam az összes lánnyal a korosztályomban ötödik után. Kivéve vele. Pedig nagyon erőlködött. Kicsit sem sajnáltam.
Miután Flover megjelent, és nyilvánvalóvá vált, hogy megtaláltam, amit kerestem, Jessica egy eléggé furcsa lett. Mintha megszállottá vált volna velem kapcsolatban, minden áron azt akarta, hogy együtt legyünk. Miután Virág meghalt, folyton ott volt mindenütt. Alig tudtam kizárni az életemből.
És most megkapta, amit akart.
Lefeküdtem vele.
Jessica képes volt felvenni egy vadidegen személyazonosságát csak azért, mert látta, hogy valami megingatta az elhatározásomat.
Ő nyert.
Kopogtak az ajtómon.
– Gyere be – szóltam ki anélkül, hogy felnéztem volna.
Azt hittem, hogy Drizzt lesz az, de amikor az illető leült mellém, az ágy éppen csak behorpadt a súlya alatt.
– Sajnálom.
– Dehogy sajnálod… - suttogtam magam elé.
– Igazad van. Tényleg nem.
– Minek jöttél ide? – néztem rá.
Soha nem ismertem Jessicát eléggé ahhoz, hogy reális képet fessek róla, és soha nem is akartam megismerni. Arra a hisztériás libára emlékeztem, aki a Roxfortban utánam rohant, és elkezdett levetkőztetni a klubhelyiségben Lily előtt.
Most egy teljesen másik Jessica ült mellettem. A haja kócosan terült szét a vállán, smink nélkül, sápadtan, egy egyszerű kék pólóból nézett vissza rám, opálos szemeiben elszántság csillogott.
– Azért, mert most az egyszer meg kell hallgatnod.
– Nincs más választásom, ugyebár – morogtam.
– Tudod, hosszú ideig nagyon biztos voltam benne, hogy akármit megkaphatok – hagyta figyelmen kívül a beszólásomat. – Ezért az egész rajongásos hülyeség éveken keresztül csak egy játék volt. Nem vettem komolyan az elutasításaid, tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis rá leszünk kényszerítve egymásra.
– Nem hiszem, hogy ez neked akkora fájdalmat jelentett volna.
– Nem. Te voltál a tökéletes, menő és gazdag férjjelölt, mi probléma lehetett volna? Egészen addig, amíg ő meg nem jelent, teljesen nyugodt voltam. Aztán azon kaptam, magam, hogy semmit nem tett, és máris a helyembe lépett. Bármit képes lettél volna feladni azért, hogy vele legyél. Rettenetes érzés volt ráébredni, hogy egész kép, amin éveken keresztül dolgoztam, semmit nem ér. Én voltam a menő csaj, te voltál a menő pasi, össze kellett volna jönnünk. Erre mi történt? Jött a csodabogár, és elcsavarta a menő pasi fejét.
– Szomorú történetet… - horkantottam fel.
– Akkor először voltam tényleg féltékeny. Akkor jöttem rá, hogy én sem vagyok különb az összes többi csajnál, aki beléd zúgott. Szerelmes voltam beléd, de vártam a soromra. És soha nem jött el az időm.
Éppen közbe akartam vágni, hogy sikerült elég sajátságosan megteremtenie magának a helyzetet, de amikor ránéztem, őszinte szomorúságot láttam visszatükröződni a szeméből, így hallgattam.
– Flover százszor erősebb volt, mint én. Mikor meghalt, azt hittem, hogy újra nyeregbe kerültem. Mikor megjelent ott az ebédlőben, én szívrohamot kaptam, és elmenekültem. Mint egy hülye picsa – keserűen elmosolyodott az emlék hatására. – Utána letettem róla, hogy valaha is észreveszel. Aztán jött ez a nagy világfelborulás, én a minisztériumba kerültem Sarah titkárnőjeként, és mielőtt elutazott volna, láttam, hogy mi játszódott le köztetek a folyosón. Teljesen begolyóztam. Elhitettem magammal, hogy ez egy tök jó megoldás, kölcsönvettem Sarah személyiségét, úgy, hogy megloptam Pitont. Aztán mikor az elf megjelent, már tudtam, hogy mi az állás.
– Szép történet, de még mindig nem érdekelsz – néztem rá minden él nélkül.
– Sajnálom, hogy ezt tettem. Sajnálom, hogy bemocskoltam Flover emlékét, sajnálom, hogy volt annyira önző, hogy kihasználtam a helyzetet – fejezte be.
– Mi? – pislogtam. – Te használtad ki a helyzeted?
– Lényegében igen – bólintott a nő, majd felállt.
– Jess. Én vagyok az a retard disznó, aki a lelkeddel játszott. Most mesélted el. Nekem kellene bocsánatot kérnem.
– Erről jut eszembe! – csettintett Jessica. – Sejtem, hogy miket kaptál meg különböző emberektől, azért mert lefektettél. Szerintem te vagy a legodaadóbb férfi, akivel valaha is találkoztam, és aki valaha is megtett volna ennyit egy olyan lányért, aki nem is emlékszik rá. Jó ember vagy, Sirius. Ha együtt nem is leszünk, megpróbálom jóvátenni a hibáimat valahogy. Kár, hogy nem ismertem ezt fel előbb.
Már régen kiment a szobából, mire eszembe jutott, hogy be kellene csuknom a számat.
Jessicának fogalma sem volt róla, de egy pillanat alatt feljebb mászott azon a bizonyos lépcsőn, amit az emberek ranglétrának neveznek.
Jessica megmentette a lelkem.

*

Egy órával később immár nyugodtan és megkönnyebbülve sétáltam le a konyhába, ahol ott találtam a felszabadultan nevetgélő és főzőcskéző Drizzt Do’ Urdent, és Jessicát.
Elvigyorodtam.
– Öregem, neked még a vajazó kés is félelmetesen áll a kezedben.
– Sirius, te vagy az egyetlen ember, aki folyton azt feltételezi rólam, hogy meg akarom ölni – nevetett rám az elf, és játékosan „suhintott” egyet a késsel, aminek következtében az azon lévő vaj nekicsapódott az ajtókeretnek.
– Amíg nem takarítjátok fel, nem esztek – szólalt meg Jess, és megkóstolta a pörköltet.
– Szolgálatára, hercegnő – pukedliztem, és elindultam megkeresni a pálcámat.
Épp a nappaliban pakolásztam, mikor meghallottam a zajt a bejárati ajtó felől.
Gyanakodva léptem az előtér irányába, és ösztönösen üres zsebemhez nyúltam. Mivel a pálcám a jó ég tudja, hova keveredett el, kivettem egy sárga-fekete méhecske mintás esernyőt a tartóból, és ütésre készen beálltam a nyílászáró elé.
A motozás megszűnt, én pedig pattanásig feszült idegekkel, tettre készen lenyomtam a kilincset, kilöktem az ajtót, és előreszúrtam rögtönzött fegyveremmel, közben szerencsétlen módon megnyomva a nyitó gombját, megcsúszva a lábtörlőn.
– Hello, Méhkirálynő – hallottam egy hangot felettem.
Más esetben valószínűleg megtéptem volna Regulust egy hasonló becenévért, most azonban fülig érő szájjal örültem neki. Annak már kevésbé, hogy Gandalf is ott támaszkodott mellette a botján.
– Hogy találtatok ide? – kérdeztem pislogva.
– Hát, ez egy nagyon hosszú sztori. Először be kellett törnöm Rémszem irodájába, és fogságba ejteni őt a saját utazóbőröndjében, és három napig Pufin lekváron tartani, hogy kiadja a lehetséges útvonalakat, és búvóhelyeket, ahol lehettek, és nagy nehezen a huszonnyolcadik alkalomra eltaláltuk végre a helyet – magyarázott a srác.
– De az is lehet, hogy nyomkövetőt helyeztem a cipődre, és most két hét után akadtunk rá Floverék nyomára, ezért jöttünk most – szólt közbe Gandalf.
Ismét csak pislogni tudtam, úgyhogy az öcsém vigyorogva felsegített a földről, betessékelt a nappaliba, és leültetett a kanapéra.
Jessica, és Drizzt kijöttek a konyhából, és a legnagyobb nyugalommal foglaltak mellettünk helyet.
– Ő meg mit keres itt? – kérdezte Reg a nőt nézve.
– Átvert mindenkit, és most segít nekünk – válaszoltam, mielőtt Jess magyarázkodásba kezdhetett volna.
– Végülis, már kit nem avattunk be a dimenziós problémáinkba? – nevetett fel a srác.
– Jut eszembe, tessék a botod – nyújtotta át nekem a keresett eszközt Gandalf.
– Pálca. Könyörgöm, Dalfi, jegyezd meg, ez egy pálca – magyaráztam túljátszott műgonddal az öregnek. – Miért pont a cipőmre?
– Azt feltételeztük, hogy anélkül nem mész sehova. Jobb esetben.
– Szóval, megtaláltuk, hol volt Flover utoljára – szólalt meg Reg.
– Ez azt jelenti, hogy már nincs ott – mondta Drizzt. – Nem azt a helyet kellene keresnünk, ahol van?
– Ez sem egy utolsó gondolat, de találtunk ott még valamit…
Összenéztünk, és egyszerre álltunk fel.
Regék dehoppanáltak, mi pedig egyszerre egy hatalmas, hegyes, sziklás tó partján álltunk.
Hát persze. Flover természetéhez leginkább egy ilyen vad környezet illik.
– Skócia – suttogta Jessica. – Érthető. Hiszen még félig hüllő, de nem bírja a napfényt…
– Hogyhogy még? – fordultam hozzá, de ő csak intett a kezével.
Pár méterrel odébb egy hatlábú, félig sárkány, félig kutya, félig ló, és félig valami más kinézetű szárnyas, hófehér, termetes lény magasodott felénk ugrásra készen. A testét helyenként szőr, máshol pedig pikkelyek borították.
– Elég gyorsan alkalmazkodik, mi?
– Remélem, mi pedig elég gyorsan futunk – suttogtam.
Kétségek by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
- Én nem élvezetből kínzok.
- Hanem?
- Mert szükségszerű – suttogtam, és elindultam lemosni magamról a lelkemre tapadt szennyet.
Szerzői megjegyzés: a fejezethez ajánlott zene: István a király rockopera: Oly távol vagy tőlem



Szarumán hívatott, úgyhogy mennem kellett.
Általában nem rendelt minket a lakosztályára, és nyomós indok kellett hozzá, hogy ott zavarjuk, most azonban valószínűleg a pókkirálynős incidens miatt engem is meginvitált egy könnyű délutáni teára.
Nem szerettem a teát.
Natalie már túl volt rajta, és most derűs nyugalommal ücsörgött az ágyon, valami bágyadt mosollyal az arcán. A mágus valahogy meggyőzte róla, hogy a kínzás Tom gyűlöletének megnyilvánulása, és nem a sötételf nő erőfitogtatása volt.
A tróntermi jelenet óta biztosra vettem, hogy ez az oldal sem igazán egyenes, legalábbis a módszereik nem a legnyerőbbek a számomra. A hobbiból kínzás vagy mások elméjének tartós uralomba hajtása nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Amikor a minisztériumból menekültünk, arra gondoltam, hogy soha többé nem akarom látni Siriust és társait, most azonban, hogy a dolgok egyre sötétebbé és sötétebbé váltak, bármit megadtam volna azért, hogy megjelenjen azzal a szomorú mosollyal az arcán, és nekiálljon bizonygatni a szerelmét.
Apropó szerelem.
Mostanában megszaporodtak a róla szóló furcsa álmaim. Egyszer hevesen csókolóztunk egy torony tetején, máskor végigtáncoltunk egy serlegekkel teli termet, harmadjára meg hozzávágtam egy tintával teli lufit, és ott volt egy másik fiú is, aki lefényképezett minket…
Nem tudtam, hogy kiben bízhatok, és egyre kevésbé tudtam megkülönböztetni az igazságot, a valóságot és az álmokat.
Szarumán székhelye az egyik toronyban volt, meglepően magasan. Nem is igazán tudtam, hogyan tud felcaplatni oda ennyi idősen, de végül úgy döntöttem, nem feszegetem ezt a kérdést, mert úgyis valami olyan választ kapnék, hogy „az erő rejtélyes forrásaiból táplálkozom”…
Benyitottam. Egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy az egész helyiség egy kör alakú, méterenként ablakokkal körülvett szobácska volt, középen egy magas oszloppal, ami felett egy nagy fehér gömb lebegett.
A mágus háttal állt nekem, és intett, hogy lépjek beljebb.
- Úgy vélem, tévedtem veled kapcsolatban. Lebecsültem az erőd, és egyszerű tanítványként kezeltelek, miközben a meseterek között lenne a helyed, úrnőként.
- Natalienak is ezt mondta? - vontam fel a szemöldökömet.
- Megingott felém a bizalmad – fordult hirtelen szembe velem.
Rémisztő volt. A pupillája kitágult, a írisze vérvörösen izzott, ő maga úgy állt ott hófehér köntösében, mint valami tűzokádó sárkány.
A mai napig nem tudom, miért nem futottam el. Talán vakmerőségből, talán dacból, talán annyira hatalmába kerített a félelem, hogy odaragadtam a hideg márványhoz.
Hirtelen nyugodott meg, a szemei újra hideg barnára váltottak, ő maga pedig megfontolt, kimért stílusában folytatta:
- Natalie egy egyszerű gyermek. Tehetséges, de ereje nem több az apja iránti bosszúvágyánál. Te mindannyiunknál erősebb vagy. Voldemortnál, nálam, hatalmad kecsegtet a Pókkirálynőével. Közénk tartozol.
- Natalie nem kevesebb nálam – szólaltam meg. - Nem érdemli meg, hogy demonstráljanak vele, megkínozzák, és szolgaként kezeljék!
- Ő tanítvány akar lenni – vágott közbe Szarumán, és két lépéssel előttem termett, hórihorgas alakjával fölém magasodva. - Natalienak pártfogóra van szüksége, valakire, akire felnézhet, aki megmutatja neki a helyes irányt, és erre vagyok itt én. Amikor rátaláltam, éppen az öngyilkosságba menekült volna abból a kilátástalanságból, amit a drágalátos Tom Denem teremtett neki.
- Egyáltalán hogy lehet neki Natalie? - kérdeztem vissza.
- Mielőtt ráébredt volna, hogy az érzéki örömök nem nyújtanak számára élvezetet, különféle módon próbálkozott. Volt egy kvibli nő, akit erre a célra használt. Valamiért megkímélte az életét, és kidobta, mielőtt kiderült volna, hogy teherbe ejtette. A sors iróniájaként, a kis Nataliet pont annak az árvaháznak a lépcsőjére tették le, ahonnan maga Tom is származott – válaszolta Szarumán.
- Honnan tudja? - kérdeztem.
- Nem ő az egyetlen ember, aki képes olvasni mások lelkében.
Elhallgattam. Hihetően hangzott. A kétségbeesett Natalie ott lehetett akkor, mikor Tom állítása szerint meglátogattuk az árvaházat. Biztosan találkoztam is vele, de a másik lány… nem emlékszem a nevére… egy másik lányt fogadott örökbe.
- Az ajánlatom még mindig áll, Úrnő. Ha felkészült a feladatra, előadnám a tervet, és azonnal lenne egy kis dolga is benne – szólalt meg a mágus odalépve a fehér gömbhöz.
Úgy éreztem a sötétség és a homály amiben hetek óta lépkedtem kezdi megfojtani az agyamat, és valami rémisztő szörnyeteggé formál odabent. Nem tudtam ellenállni. Nem tudtam kilépni. Nem tudtam szembeszállni. Odaléptem Szarumán mellé, és belenéztem a gömbbe.
- Szórakoztató, ahogy a kis barátaink menekülnek a dühös Abigél elől – nyalta meg a szája szélét.
Pillanatok alatt megértettem mi történik.
Ott volt Sirius, egy másik Szarumánhoz hasonló varázsló, egy lány, akit nem ismertem és… Drizzt. Abigél éppen módszeresen próbálta sarokba szorítani, és széttépni Siriust, és miután láttam, hogy bánt el a fekete szörnnyel a tárnában, hadd ne mondjam, mennyire nem akartam végignézni a fiú módszeres kibelezését.
- A végső célunk az, hogy letörjük az ellenállásukat, és ezzel biztonságos otthont teremtsünk a világon, ahol nem kell attól tartanod, hogy valaki megles az egyetemen, és rád fog várni az otthonod előtt.
- Még ez volt a kisebb problémám – morogtam.
- Mindenünk meg van már ehhez. A sereg, a vezetők, a hatalmunk… kivéve a helyszínt. Az utolsó csata helyszínét.
- Szóval azt kellene kiszednünk belőlük, hol van az ellenállók bázisa, és ez a feladat vár rám – összegeztem. - Mi van, ha nem vállalom?
- Meghalnak – vont vállat a mágus. - Mind.
A gömbbe pillantottam, ahol Sirius Black elkeseredetten küzdött az életéért, amiből talán csak percek voltak hátra.
Ez a srác elárult, becsapott, játszott az érzéseimmel, végigkergetett a fél világon, és végül egy sötét lyukba lökött a világ második legsötétebb varázslójának társaságában.
Most pedig rám vadászott.
Úgy éreztem, meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy rám találjon.
- Hozza ide őket – vetettem oda a mágusnak, majd megfordultam, és kimentem az ajtón, abban reménykedve, hogy ez a rémálom hamarosan véget ér.
- Igenis, Úrnő – mosolyodott el Szarumán, és bájolásba kezdett.

*

Biztos voltam benne, hogy itt tartják.
Sokáig próbáltam megtalálni a pincébe vezető lépcsőt, de bő fél órámba került mire ráakadtam a megfelelő lejáratra.
Ahogy haladtam egyre mélyebbre, úgy lett egyre hidegebb. A fáklyák kiégtek, így egy tenyérnyi, de nem túl nagy lángot lobbantottam a kezemben, és úgy haladtam végig az ismerős folyosón. A cellák kicsik voltak, egy két fapaddal, máshol azok sem. Kapkodva építhették az egészet, nagy létszámú foglyok elszállásolására.
Úgy emlékszem, én is időztem itt egy keveset.
Beszélnem kellett valakivel. Vagy inkább valakihez. Nem számított kivel, csak hallgasson meg, ne legyen egy befolyásolható tizenhárom éves kislány, és egy saját érdekeit érvényesítő öregember, vagy egy hataloméhes perszóna.
Pár héttel ez előtt én csak egy átlagos, középszerű egyetemi tanárhallgató voltam. Valaki, akinek semmi köze semmiféle varázsvilághoz, világperzselő háborúkhoz, és ha mégis ilyesmi történt vele, maximum az áldozata lehetett volna, esetleg egy névtelen ellenálló a tömegből. De tuti nem az, akire két hatalom vadászik egyszerre.
Fogalmam sincs, miért voltam ennyire fontos.
Erős voltam, persze. Néha. De ha nekem jön egy százezer fős sereg, plusz Szarumánka és királynőcskéje, Voldival megspékelve, meg se próbálok ellenszegülni.
Na jó. De. Megpróbálnám.
Kisebbre vettem a fényt, ahogy a cellájához közeledtem.
Vastag rácsok, védővarázslatok, és hideg.
Leültem a cellától egy méterre a fal mellé, és egy hosszú sóhaj kíséretében kiengedtem a levegőt. Sötét volt, és nem láttam a férfit.
- Hát, szia – suttogtam. - Lehet, hogy hülyeség, de úgy éreztem valamiért, hogy le kell jönnöm ide hozzád, még akkor is, ha nem is érted mit beszélek, mert totál kimosták az agyad…
Szavaim kísértetiesen verődtek vissza a csendben, fura susogássá összeolvadva. Mintha egy ősi ráolvasást gyakoroltam volna szakadatlanul.
- Nem tudom, hogy kinek higgyek. Annyira tanácstalan vagyok. Nem tudom, hogyan érezzek. Nem tudom, mi a szerepem, nem tudom ki szorul a segítségemre, nem tudom, egyáltalán miért tőlem kérnek segítséget, és miért vadásznak rám. Ki vagyok én? Honnan van az erőm? Miért vesztettem el az emlékezetem?
Már éppen azon voltam, hogy csendesen sírva fakadok, amikor megszólalt egy rekedtes hang a tömlöc mélyéről.
- Elárultál…
Sok mindenre számítottam ezen kívül. Persze, arra se, hogy megszólal, vagy felfogja, amit mondok, de arra, hogy hibáztatni fog...
- Cserben hagytál… nézd meg, mit tett velem a kételkedésed!
A férfi alakja imbolyogva jelent meg a rács mögött, és én elszörnyedve néztem őt. Hullaszínű bőre pergamen szerűen simult az arcára, szemei véreresek voltak, pupillája apróra szűkült, a feje tele volt zúzódásokkal, és alvadt vérrel.
- A falba vertem a fejem, hogy megszabaduljak a hangtól – sziszegte. - Órákon keresztül kínzott, míg nem végre elájultam, erre arra kell ébrednem, hogy itt pityogsz nekem, mint egy szerencsétlen, tőlem várva életed nagy kérdéseire a választ, mikor te hoztál ilyen helyzetbe! Tudod mekkora erőfeszítés volt eltemetni Voldemortot? Tudod, mennyire gyűlölöm, ami voltam, és most tessék! Rosszabb, mint valaha – vetette oda.
Pár pillanatig megkövülten bámultam rá, aztán éreztem, hogy lassan elborítja a vörös köd az agyam, és vészjóslóan megszólaltam:
- Szóval, szerinted minden az én hibám? Az enyém, aki semmit nem tudott erről az egész szarságról, és amikor kérdezett, annyit kapott válaszként, hogy neked kell emlékezned, bazd meg! Akit belerángattak mindenbe, akivel elfelejtették közölni, hogy amúgy egy évet húzott le úgy egy varázsbagázzsal, hogy nem tud róla, és bocs, hogy élek, de nem kértem belőle! - ordítottam. - Soha nem kértem, hogy a része legyek a hülye csapatotoknak, hogy rohangálnom kelljen egy sötét, húsevő növényekkel teli tárnában, egy vadidegennel, hogy kis híján megfagyjak egy sárkány tetején, aztán megmentsek egy tizenéves kislányt attól, hogy halálra kínozd! Én csak azt akarom, hogy végre vége legyen! Tök mindegy hogy hogy, hagyjanak békén, vissza akarok térni az átlagos életembe, az átlagos tulajdonságaimmal, mintha ez az egész meg sem történt volna!
- Mégis mit kellett volna tennünk?! - kiabált rám a férfi megragadva a rácsokat.
- Mondjuk elém állni, és megmondani az igazságot! - tajtékoztam.
- Nem volt opció! - válaszolta a férfi.
Az energia villámcsapásként száguldott végig a testemen, egyenesen Voldemortba csapódott, aki kisvártatva a falhoz préselve találta magát. Egész testem remegett a dühtől, a karom lángra lobbant, és lándzsaként szegeztem a férfinak a szavakat:
- NEM VOLT OPCIÓ?! A varázsvilágban nem opció az őszinteség? Szarumánék legalább nyíltan gátlástalanok, ti meg eljátsszátok a jó fiút, mindezt azért, mert…
- Nem mindegy, hogy melyik oldalon állsz – préselte ki magából dühös arccal Voldemort.
- Számító bagázs – köptem a szavakat. - És most mit lenne opció? Mit szeretnél csinálni?
- Most legszívesebben megölnélek…
Hirtelen észbe kaptam, hogy már percek óta fojtogatom a férfit, és borzadva engedtem szabadon.
Lerogyott a földre, én pedig sarkon fordultam, és a saját tettemen iszonyodva rohantam a kijárat felé, de Voldemort szavai még éppen utolértek:
- Amint módom lesz rá, megteszem.

*

- Flover!
A fülemre tapasztottam a kezem, és próbáltam nem meghallani, ahogy Natalie a nevemet kiabálja.
- Flover, hol a fenében vagy?
Nem, erre nem vagyok kész. Képtelen vagyok szembenézni velük. Képtelen vagyok rá, hogy még egyszer megtegyem, amit az imént véghezvittem, szinte ösztönszerűen…
Könyörgöm, hagyj egyedül...
- Flover, jól vagy?
A kislány leguggolt mellém, és megérintette a vállamat. Könnyáztatta arccal néztem föl rá.
- Mi történt veled? - ült a sarkára.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam csitítani a zokogásomat, megszabadulni a horror gondolataimtól, amik azóta kergettek, hogy ott hagytam Voldemortot a cellában fenyegetésével együtt.
- Mondd, szerinted megérdemli bárki is, hogy megkínozzák? - suttogtam magam elé.
- Ha gonosz ember, akkor talán – pislogott a lány.
- És van jogunk eldönteni, hogy ki gonosz, és ki nem? - néztem rá.
- Flover… Te nem vagy gonosz – mosolygott rám Nat. - Az apám csak kiprovokálta, hogy…
- Az apád semmit nem követett el ellenem Natalie – szakítottam félbe. - Az apád végre elmondta nekem az igazat, én meg a falra kentem miatta.
- Sokkal inkább megvádolt.
- Honnan…?
- Nem ő az egyetlen, aki itt tud olvasni mások lelkében – pirult el.
- Te vagy ma a második, aki ezt mondja nekem – motyogtam. - Ijesztő. Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, akinek ez nem megy.
- Talán, neked nem ez kell, hogy menjen – válaszolta.
- Miért kerestél? - töröltem meg a szemem.
- A trónterembe kell jönnöd. Azonnal. Mint úrnő, jelen kell lenned a foglyok érkezésekor.
- Oh.
Megpróbáltam minél gyorsabban összeszedni magam, és egy kis életet varázsolni az arcomra, ami szinte azonnal elhagyott, mikor a helyiségbe lépve megpillantottam a Pókkirálynőt, és a két új trónt az övé mellett két oldalt.
Az egyik fekete gránitból készült, szabálytalan formákban, hegyesen, lándzsaként meredve az ég felé, a másik ugyanilyen pedig fehér márványból készülhetett, egy teljesen egyszerű karosszéket mintázva, lekerekített formákkal.
Kérdően néztem a nőre, aki kivételesen hosszú ezüstszínű ruhába öltözött.
- Így nem fogadhatod őket – szólalt meg köszönés helyett.
Való igaz. A tornacipő, farmer, póló összeállítás talán nem a legideálisabb szett a gonosz királynő szereposztáshoz…
Intett, hogy menjek és öltözzek át, én pedig Natalie kíséretében száguldottam fel a szobámba, belemélyedve a szekrényem tartalmába.
- Valami feketét vegyél fel – szólalt meg a lány.
- Nem nagyon van más választásom – morogtam. - Akárki is hozatta ezeket, nem törekedett a változatosságra.
- Jó, akkor nézd ezt – mutatott a lány hosszított fazonú, testhez álló vörös ruhára, amit fekete csipke borított.
- Tökéletes a gonoszkodáshoz – morogtam.
Natalie valahonnan elővarázsolt egy fűzős bokacsizmát, és kibontotta a hajamat, valamint kihúzta a szemem, így tíz perc alatt úgy néztem ki, mint egy igazi jégkirálynő.
Alighogy helyet foglaltam a fekete trónon, és Natalie odaállt az oldalamra, nyílt az ajtó, és három bilincsbe vert alak zuhant be rajta, mögöttük a ráérősen lépdelő Szarumánnal.
Az egyik Drizzt volt, vérző vállal, a másik Sirius, akin nem láttam olyan felületet, ami ne lenne véres, az ismeretlen lány meg egyszerre volt halálsápadt és kételkedő, ahogy rám nézett.
Natalie rászólt.
- Ne pillants az úrnőkre, amíg nem parancsolják!
- Úrnők? - kapta fel a fejét Sirius, és egyenesen belebámult az arcomba.
Az arcára valami olyasmi ült ki, mintha azt hinné, az egész csak egy áprilisi tréfa. Kételkedést vártam, iszonyatot, vagy valamit, amitől gyűlölni tudom a húsvér embert, ehelyett csak egy kérdő tekintetet kaptam.
Nem úgy Drizzt, akiből olyan utálathullám tört ki irányomba, hogy azt hittem, menten leszédülök a trónról.
- Nahát, a kis sötételf, aki megtagadta a családját és a hagyományokat – ciccegett a Pókkirálynő.
- Nem hiszem, hogy változtak volna az érzéseim irántad – köpte a férfi, majd rám nézett. - Hogy tehetetted?
- Fegyelmezd meg! - szólított fel a mellettem ülő nő.
- Hogyan? - kérdeztem vissza suttogva.
- Büntesd meg. Nem beszélhet így veled.
A szám megremegett.
Nem tudtam Drizztet bántani.
Szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségemre, Szarumán közbelépett, és mind a hárman a padlón kötöttek ki.
A lány csendesen felzokogott.
- Hol a negyedik? - kérdeztem rekedtes hangon.
- Gandalf és a másik kis barátjuk azelőtt lelépett, hogy elkaphattam volna őket. Jut eszembe, Abigél kint vár rád.
- Nincs semmi baja? - kérdeztem.
- Nos, Mr. Black talán egy kicsit megsebezte a szárnyát, de napokon belül begyógyulhat – közölte unottan. - Térjünk a tárgyra.
Nekem kell kikérdeznem őket.
Lassan felálltam, és minél határozottabban, hangosan zakatoló szívvel odasétáltam a három fogoly elé.
Drizzttel kezdtem.
- Te ebben a harcban pártatlan vagy. Sosem bántottál, sőt igyekeztél megvédeni tőlük. Nem kell állást foglalnod ebben a kérdésben, de ha van bármilyen információ, ami hasznos lehet, azt örömmel meghallgatom.
- Undorodom tőled – sziszegte a férfi.
Az egész másodpercek lefolyása alatt történt. A harcos hirtelen átpördült, felszökkent, és kirúgta a lábam. Miközben én alig feleszmélve igyekeztem kitalálni, mit is kell csinálni akkor, mikor egy dühös sötételf feléd magasodik, és azon van, hogy kitapossa belőled az életet, ő kísérletet tett rá, hogy egyszerre tegyen a földdel egyenlővé, és megszabaduljon a bilincsektől.
Segítségkérően fordultam Szarumánék felé, de ők csak hideg nyugalommal figyelték a küzdelmet.
Innentől már tudtam, hogy nem számíthatok rájuk.
Kifordultam Drizzt rúgása alól.
Tekintetem egy pillanatra találkozott Siriuséval, aki aggódó arccal figyelte a párbajt, de semmi jelét nem adta annak, hogy szeretne beszállni az ellenem vívott harcba. A lány totálisan hasznavehetetlen volt, így ketten maradtunk a kapálózó Drizzttel.
- Sirius! - ordította a férfi, miközben egy újabb rúgást mért rám. - Segíts!
Sirius azonban csak lefagyva feküdt tovább a földön, és láttam, ahogy a kétségbeesés egyre jobban eluralkodik rajta.
Végre összeszedtem az öntudatom, felálltam, majd az éppen támadó Drizztre szegeztem a kezeimet, ő pedig félúton ordítva rogyott térdre egy áramütés következtében.
De még mindig küzdött.
Én nem akartam meghalni. Őt se akartam megölni, de nem hagyhattam, hogy folytassa.
A férfi lassan összecsuklott, most már fekve vonaglott a földön, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy ismét Siriusra néztem.
Szürke szemei némán könyörögtek felém, hogy ne kínozzam tovább Drizztet.
Hirtelen felemeltem a kezem, és abbahagytam a varázslást.
A sötételf nem akart felkelni a földről többet, én pedig nem tartottam szükségesnek tovább nyomatékosítani, hogy ne is próbálkozzon meg vele az engedélyem nélkül.
Odafordultam Siriushoz, és ránéztem.
- Többször árultál el engem, mint ami a jó ízlés határain belül tudna maradni, ennek ellenére, valamilyen furcsa okból kifolyólag, érdekel a sorsod, és talán sajnálnám, ha meg kellene öljelek. Úgyhogy, szépen kérlek, áruld el nekem, hol található a méhkirálynő kaptárja.
A férfi eddig egy nyomorék, szerencsétlen kisfiúnak tűnt előttem, most azonban teljesen megváltozott az arcberendezése: vonásai kisimultak, szürke szeme nyugodtan csillogott, kicsit megemelte a fejét, és egyenesen rám nézett.
- Nem.
Látványosan tátva felejtettem a számat, és az ajkamba haraptam. Reméltem volna, hogy ezt a kört megspórolhatom, és Sirius társa példáján okulva sokkal segítőkészebb lesz, de tévednem kellett. Ennél makacsabb ellenállásba nem is ütközhettem volna.
Mégis mit kellene tennem?
Sirius nem annak a fajta fickónak tűnt, akit megtörne egy kis kínzás, sőt inkább meghalna, minthogy elárulja a titkát.
Szaggatottan kifújtam a levegőt, majd hirtelen a fejembe villant egy csodálatos ötlet.
- Nem. Akkor legyen. Három nap gondolkodási időt kapsz, hogy válaszolj a kérdésemre, utána előkerítem a kis szemüveges, fekete hajú barátodat a minisztériumból.
A férfi tekintete elsötétült, és láttam, hogy a gyengéjébe találtam, de továbbra is konokul hallgatott.
Intettem az ajtónálló orknak, mire egy fél tucat őr özönlött a terembe, és ketten-ketten két oldalról megragadva a foglyokat kivonultak az ajtón.
- Biztosan ez volt a lehető legjobb megoldás az információ szerzésre? - kérdezte a Pókkirálynő, mikor az ajtó becsukódott. - Nem találtalak elég kitartónak.
- A további erőfitogtatás (szándékosan használtam ezt a szót) teljesen haszontalan lett volna – válaszoltam. - Natalie, gyere ide!
A kislány odarohant hozzám, és rám emelte a tekintetét.
- Azt akarom, hogy kövesd őket, és figyeld minden kis lépésüket, utalásukat. Amint megtudsz valami hasznos információt térj vissza hozzám. Fontos, hogy ne vegyenek észre!
- Igen, Úrnő – pukedlizett a lány.
Nat kiábrándította magát, és hamarosan csak egy elmosódó szürke foltot láttam kisurranni az ajtón.
Odafordultam kompániánk másik két tagjához, és rájuk néztem.
- Okos húzás – dicsért meg Szarumán. - Én úgy vélem, helyesen mérted fel az erőviszonyokat.
- Egy kicsivel jobban is hangsúlyozhattad volna a felsőbbrendűségedet – szólt közbe a Pókkirálynő.
- Nem feltétlenül értek egyet – ráztam meg a fejem, és kifelé indultam a teremből. - Én nem élvezetből kínzok.
- Hanem?
- Mert szükségszerű – suttogtam, és elindultam lemosni magamról a lelkemre tapadt szennyet.

*

Sirius szemszöge

Bekötöttem Drizzt vállát, aki szerencsére már úgy ahogy meg tudott ülni a kemény faágyon.
Úgy meredt maga elé, mint egy bűnbánó harcos, aki épp most vesztette el a rábízott csatát.
Lassan kifújtam a levegőt, és megpróbáltam rendszerezni a fent látottakat.
Flover egy az irányítók közül. Használja a varázserejét ezzel az ellenfelet erősítve, és közben Szarumánék befolyása alatt áll, hiszen a fehér varázsló nem lehetett senki más csak ő. A másik nőt nem ismertem fel, de úgy tűnt Drizzt túl sokat tud róla. Olyan sokat, hogy minden óvatosságot félretéve támadt rá Floverre, aki…
Aki bizonytalanságán felülkerekedve megkínozta, és térdre kényszerítette őt.
De nem minden kontroll nélkül.
És hogy ki volt a kontroll?
Hát én.
Meglepődtem, hogy figyelt rám. Valahányszor csak rám nézett, úgy éreztem, kikéri a véleményemet, és én minden erőmmel azon voltam, hogy emlékeztessem egykori önmagára.
Az a Flover, akit én ismertem sosem tett volna ilyet a barátaival.
Ez a Flover zavarodott volt, kétségbeesett, a végletekig bizalmatlan, és szinte hallottam, ahogy segítségért kiáltozik a lelke legmélyén.
Azt reméltem, hogy amikor arra kerül a sor, hogy szembe kell néznem vele, mint az ellenségemmel, képes leszek őt gyűlölni azért, amit tett.
Ehelyett nem éreztem semmi mást, csak sajnálatot. Sajnálatot és…
Merlinre. Hogy nem vagyok képes megszűnni szeretni azt a lányt, aki itt játszadozik mindannyiunk életével?
- Segítened kellett volna – suttogta Drizzt félbeszakítva a gondolataimat.
- Bocsáss meg – néztem rá.
- Miért nem tettél semmit? - kérdezte.
- Képtelen lennék rá. – válaszoltam. - Képtelen lennék őt bántani…
- Még mindig…?
- Igen.
Ebben a pillanatban valami megmozdult a folyosón. Odakaptam a szemem, és figyeltem a homályt, de nem történt semmi.
Akkor Natalie már régen felfelé tartott a lépcsőn életem egyik legnagyobb baklövésével, és minderről én semmit sem sejtettem.
Záró megjegyzések:
Kritikákért esedezem! :)
Nagy kiderülések napja by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
"Megpróbált segíteni. Megpróbálta levenni a felelősséget a vállamról.
Én pedig becsaptam.
Tényleg nem vagyok gonosz?"
Az ajtó hirtelen becsapódott, James pedig legédesebb álmából felébredve lefejelte az asztalt, és hanyatt esett a székkel, ezzel bevágva fejét a kemény padlóba, úgyhogy perceken keresztül csak csillagokat látott. Ez még nem is lett volna olyan furcsa, ha a csillagok közé nem úszott volna be lassan Bellatrix Denem arca.
A férfi felsikoltott, és próbálta elhessegetni a látomásszerű víziót, aminek az lett az eredménye, hogy egy nagy, csattanós pofont kevert le a nagyon is valóságos Bellának, aki viszonzásul jókorát rúgott az oldalába.
James felnyögött, eltakarta az arcát, és erősen próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez csak az egyik rémálom, ami mostanában instant kísérti őt.
- Mit műveltek?
Úristen még egy hang – gondolta James, és bedugva mind a két fülét elkezdett „salalázni”.
- Bella? Joy?
Bella még mindig az arcát tapogatta, miközben aggódva nézte a bolondként viselkedő James Pottert. Joy pedig a nappali ajtóban állt egy tál cseresznyével a kezében.
Lily a lépcsők felől lépett be a konyhába.
- Ó ne, már megint – sóhajtotta.
- Megint? - vonta össze a szemöldökét Bella.
- Amióta Siriusék megléptek, éjjel-nappal itt virraszt a konyhában, hogy segítsen nekik, ha megtalálták Flovert… Azóta lehetetlen normális körülmények között felébreszteni, mert mire magához tér, szétveri maga körül a berendezést, és mindenfelé hülyeségeket fantáziál a kialvatlanságtól.
- Akkor most mit csináljunk? - kérdezte Joy a magába gubózó Jamest nézve.
- Aquamenti!
Lily pálcájából jókora vízsugár csapott elő, és borította el Ágast, aki pár pillanat múlva immár éberen és csurom vizesen ácsorgott a tűzhely mellett.
Kiropogtatta a hátát, majd az őt figyelő tömegre meredt.
- Nahát… sziasztok! Bella, neked mitől ilyen vörös az arcod?
A nő elképedve tátogott, aztán legyintve kifordult az ajtón, és visszaült Remus mellé.

Egyikőjük sem volt igazán jó passzban. Remus megszerezte az információkat Tom lányáról. Kilőtték a lehetőségét, hogy lehetne testvére, így most Natalie Harp aktája feküdt előtte.
- Tiszta apja – suttogta a férfi, és óvatosan Joyra pillantott.
Hogy a kislányt megviselte-e, hogy előkerült egy valódi Denem? Egy igazán picit. Inkább az a tudat bántotta, hogy neki semmi köze vérségileg se Bellához, se Tomhoz, nem is hívhatná őket anyának vagy apának, sőt ebben az egész kompániában semmi keresni valója nem lenne.
- Szerintem nem is hasonlít rá – suttogta a kislány. - Apa jó fej, ez a csaj meg mindenkit megpróbál megölni.
- Tom is így kezdte – jelent meg Perselus az ajtóban, megjegyzését pedig három gyilkos pillantás követte. - Most mi van? Csak őszinte voltam – morogta, és ledobta magát a kandalló elé belemarkolva a cseresznyés tálba.
Bellatrix sóhajtott, majd vett egy adagot a gyümölcsből, és már ketten köpködték a lángokba a magokat.
Milyen meghitt – gondolta Lily, és azon töprengett, valóban ez e a legmegfelelőbb jelző, amivel a helyzetet illetni lehet.
Pár pillanat múlva Lisa érkezett meg utazóköpenyét a kezében tartva, és rákacsintott Lilyre. A lány izgatottan elvigyorodott, és intett, hogy kövesse a konyhába, de mielőtt még két lépést megtehetett volna, Remus kérdése szegeződött a hátának.
- Mitől vagytok ma ilyen vidámak?
- Semmitől – vágta rá Lisa. - Ugyan már, drágám, csak úgy már nem is mosolyoghatunk?
- Nem is tudom… vegyük számba, hogy ma miért lehet rossz kedvünk. – szólalt meg Perselus a megszokottnál is mogorvábban. – Flovert valószínűleg beszippantotta a sötét oldal, vele együtt Tomot is, akinek az őrült lánya mindenféle extrém gonosz főszereplőket hívott elő random könyvekből, ráadásul Siriusék is felszívódtak, ennek tetejébe pedig már Regulusék is eltűntek, az első hármat körözi a Minisztérium, a másik kettő meg a jó ég tudja merre csámborog. Szóval mitől van jó kedved?
- Semmi közöd hozzá – sötétedett el Lisa tekintette.
Lily már érezte, hogy a kirobbanni készülő vihar egészen határozottan megtámadta az eddig csendes feszültségben cseresznyézgető társaságot, de mielőtt bármit is tehetett volna, Bella megszólalt.
- Mikor akarod elmondani végre? Mire mindenkinek nyilvánvaló lesz?
- Már emlékszem rá, miért nem vagyunk jó barátnők – sziszegte Lisa vörösödve.
- Mi a francról van szó? - nézett fel Remus is értetlenül.
- Én csak arra próbálok rávilágítani, hogy elveszed tőlünk az örülésre való lehetőségünk, addig halogatod, de a csökött agyad ezt valahogy nem bírja feldolgozni – vágott vissza Bella teljesen figyelmen kívül hagyva Remust.
- Talán nem ez a megfelelő pillanat az örömködésre – szorította ökölbe a kezét a nő.
- Úgy hallottam, az idegeskedés nem tesz jót ilyen állapotban – szólalt meg Perselus, elhallgattatva mind a két nőt.
Remus elfehéredve, McGalagonyra emlékeztetően vékonyra préselt ajkakkal egyenesedett fel, sétált oda feleségéhez, és számonkérően ránézett.
- Miért nem mondtad el?
- Nem is tudom, nem gondoltam, hogy most kellene bejelentenem, vagy ezzel terhelnem téged…
- Terhelni? Elisabeth, ha beteg voltál, akkor arról tudnom kellett volna! - csattant fel Remus.
Lisa kikerekedett szemekkel meredt a férjére, és hitetlenkedve Lilyre pillantott, aki a kezébe temetve az arcát próbálta visszanyelni a nevetését.
Csattanás hallatszott – Per, és Bella egyszerre csaptak a homlokukra, és néztek az ujjaik közül Holdsápra, aki egyre inkább összezavarodott. James csak az ajtónak dőlve figyelte a jelenetet, hasonlóan értetlenül, ugyanakkor kiválóan szórakozva rajta, hogy mindenki tud valamit, kivéve őt és Remust.
- Merlinre, Rem! - csattant fel Joy. - Lisa babát vár!
- Hogy mi van? - kerekedtek el az illető szemei. - De hát mikor?
- Hát ezt inkább neked kellene tudnod – röhögött fel Perselus.
- Kislány – mosolyodott el Lisa, és megfogta a hitetlenkedő Remus kezét. - Apa leszel.
- Te jó ég – ölelte át a férfi Lisát. - Apa leszek.
Az idilli pillanatot James szakította félbe, aki a hasát csapkodva nevetett Lily mellett. Szegény nő azt hitte, férje megint rohamot kapott, és már készítette a pálcáját, hogy újabb vizes bombával hűtse le élete párját, de az feltartotta a kezét, és levegő után kapkodva megszólalt:
- Hát gratulálok srácok. De tényleg. Tök király, sose hittem volna, hogy ezt a napot is megérjük. Én akarok lenni a keresztanya. Egyébként, tiszta röhej, hogy négy éven keresztül nem csináltatok semmit békeidőben, most meg a legnagyobb háború közepén… Tényleg örülök nektek, de azért megnyugtat, hogy én és Lily sokkal felelősségteljesebbek vagyunk ilyen tekintetben – fejezte be a monológot.
Halk horkantás hallatszott a szoba másik végéből. Bella igyekezett visszafogni a kuncogását.
- Nem tudom, hogy most töröljelek képen, mert egy bunkó paraszt vagy, vagy egyszerűen röhögjelek körbe.
- Ugyan miért? - döbbent meg James.
- Mert én is terhes vagyok, Potter – sóhajtott fel Lily, és odament a cseresznyés tálhoz.
- Mi?! Kitől? - tátotta el a száját Ágas
A nő vágott egy grimaszt, és válaszul homlokon köpte a férfit egy cseresznyemaggal.

*

Dumbledore, Rémszem és Caramel felváltva sétálgattak körbe-körbe a miniszter irodájában. Szerencsére a helyiség elég tágas volt ahhoz, hogy ezt egyszerre kivitelezni tudják, különben összeütköztek volna.
- Értse meg, ha bevonom Blackékről a körözést, a minisztériumban mindenki azt fogja hinni, hogy kedvére olvasgathat államtitkokat! - csattant fel Caramel.
- Figyeljen rám, Cornelius! - állt meg Dumbledore is, és lépett egyet a kopaszodó férfi felé. - Mind a ketten tudjuk, hogy jelen helyzetben a világon senkit nem érdekelnek az államtitok. Az emberek békére vágynak, és arra, hogy a kialakult problémát végre kezelni tudjuk, és ne csak látszatmegoldásokkal simogassuk az ördög hátát. Sirius az egyik legjobb, ismétlem, legjobb varázslónk. Ráadásul ismeri Flovert, ami még akkor is előnyt jelenthet a számunkra, ha a lány az ellenség oldalát erősíti.
- Hát nem érti? Kiépíteni egy Siriust védő, a minisztériummal, és a furalényekkel is szemben álló harmadik felet taktikailag jelentősen csökkenti az esélyeinket, és meglehetősen szokatlan idiotizmusra vall! - csattant fel Mordon.
- Ó, már látom, miben mesterkednek! - dühöngött Caramel.- Maguk egy oldalon állnak, és kényszeríteni akarnak arra, hogy…
- Nem akarjuk kényszeríteni – vágott közbe Dumbledore.
- Nem? - nézett rá Mordon az igazgatóra, mire ő egy lapos pillantást küldött felé. - Hát persze, hogy nem!
- Ha megtiltom, mit tesznek? - kérdezett vissza a miniszter?
- Kénytelenek leszünk másik oldalról megközelíteni a dolgot, és illegálisan megvalósítani az egyetlen lehetséges túlélési esélyünket – válaszolta Dumbledore nyugodtan.
Caramel agyában pörögtek a fogaskerekek. Már akkor tudta, hogy ez a beszélgetés rossz ötlet, mikor reggel magára borította azt a vanília fagyit, amit titokban feszültségcsökkentés gyanánt eszegetett.
- Mi a terv? - kérdezte végül megtörten.
- Minden védelmi egységet a Roxfortba rendelünk. Az az egyetlen biztonságot nyújtó hely, ahol megállíthatjuk az ellenséget – mondta az igazgató.
Abban a pillanatban, hogy Dumbledore befejezte a mondatot, az ajtó szinte kirobbant a helyéről, és beesett rajta egy igencsak megviselt Regulus Black és egy nem kevésbé nyúzott Gandalf. Mind a ketten koszosak, fáradtak és a szokásosabbnál is zavartabbak voltak.
- Elkapták őket, Flover pedig főgonoszt játszik – nyögte a férfi lassan feltápászkodva a padlóról.
- Mennyire vagy biztos ebben? - kérdezte Dumbledore idegesen.
- Holt biztos – válaszolt a fiú.
- Ki mondta?
- Szarumán – morogta dühösen Gandalf.
Caramel innen már tudta, hogy ostobaság lenne tovább ellenkeznie pusztán büszkeségből, és az igazgatóra nézett.
- Megadom az engedélyt mindenre. Azonnal kezdjenek hozzá a szükséges intézkedések végrehajtásához. Egyetlen dolgot még. Mi lesz Flover Hydal?
- Megpróbálhatnánk elfogni, mutatni neki egy merengőt az emlékeivel, vagy…
- Arra nincs időnk – suttogta Dumbledore.
- Mégis mit akar tenni?
- Ha meg akarjuk nyerni a háborút, előbb kell megölnünk őt, mint ahogy ő megöl minket.
Regulus szemei kikerekedtek a borzalomtól, és megrázta a fejét.
Ekkor döntötte el, hogy ezt a csatát elvesztették, ha a nagy Albus Dumbledore szeme előtt is ez az egy opció lebeg.

*

Sirius szemszöge

Amikor Natalie aznap délelőtt elém állt két csúnyán megtermett orkkal, és azt mondta, Hyde Úrnő hívat… hát nem mertem kinevetni.
Ahogy haladtunk felfelé a trónterem irányába, egyre csak azon járt a fejem, mégis hogyan kezeljem a helyzetet.
Tény volt, hogy Flover alkalmazni fogja rajtam az erejét, ha a helyzet úgy kívánja, és jelenleg úgy álltunk, hogy a helyzet nemes egyszerűséggel bármikor kívánhatta csak úgy random úgy. Nem mondanám, hogy kifejezetten féltem volna, mit tehet velem a lány. Attól már inkább tartottam, hogy véletlenül kiadok valami olyan információt, ami mindannyiunk vesztét okozhatja.
Natalie vezetésével ezúttal a saját lábamon sétáltam be a hatalmas csarnokba, és meglepődve konstatáltam, hogy rajtunk kívül a helyiségben csak egy ember tartózkodott.
Kifelé bámult az ablakon, egy kicsit görnyedt testtartásban és egyik kezével tűnődve a hajába túrt. Megdobbant a szívem, ahogy felrémlett bennem a kép, mikor ugyanígy figyelte az esőt a klubhelyiségből. A párhuzam: akkor sem mehettem oda, hogy hátulról átöleljem, és belecsókoljak a nyakába.
Flover hirtelen megfordult, és kis híján felbukott a magassarkújában. Egy egyszerű fekete ruhát viselt, mély kivágással a nyakánál.
- Köszönöm, elmehettek. Natalie, te is, csinálj valami értelmeset – küldte el őket.
Ketten maradtunk.
Érdeklődve néztem, ahogy vesz egy mély levegőt, és közelebb jön hozzám.
A hajam olyan hosszúra nőt az utóbbi időben, hogy ha nem tűrtem a fülem mögé, a fél arcomat eltakarta.
Valószínűleg Flover is észrevette, hogy mennyire idegesíthet, és megeresztett egy halvány mosolyt.
- A mai napra azt a feladatot kaptam, hogy szórakoztassam el magam veled. Úgy szó szerint. Sejtem mire gondoltak, de mivel ezt a mondatot többféleképpen is lehet értelmezni…
Kitört belőlem a nevetés, és egyszerre meg is könnyebbültem a lány hozzáállása miatt. Másrészről láttam, hogy teljesen zavarba hozom, ami furcsa elégedettséggel töltött el, még így bilincsbe verve is.
- Szóval rosszalkodni akarsz? - kacsintottam rá.
- Vedd úgy, hogy egy szót se szóltam – komorodott el hirtelen.
Megcsóváltam a fejem, amitől még több haj hullott a szemembe, de nem igazán érdekelt, és vigyorogva megszólaltam.
- Hé… csak vicceltem.
A lány rám hunyorgott, és a hajamra bökött.
- Nem zavar?
- Ezt én is kérdezhetném – vigyorodtam el újfent.
- A ruha vagy a cipő? - kérdezett vissza ezúttal.
Mind a kettőnkből kitört egy halvány nevetés.
- Na jó, ez így nem fog menni – törölte meg a szemét, csettintett, és a bilincseim a földre hullottak.
Meglepetten néztem rá, ő pedig idegesen az ajkába harapott.
Black. Itt az alkalom, amire időtlen idők óta vársz. Ne cseszd el.
- Szóval átöltözöl? - kérdeztem kedvesen.
- Azt hiszem, nem ártana – válaszolta.
Legnagyobb meglepetésemre kibújt a magassarkúból, és úgy ahogy volt, mezítláb indult meg kifelé a teremből.
Pár pillanat alatt felzárkóztam mellé, és megrovóan rászóltam.
- Ne mászkálj cipő nélkül, iszonyat hideg a parketta, fel fogsz fázni, nem lehetnek gyerekeid, és…
- Mielőtt túlságosan beleélnéd magad abba, hogy megöl a padló, megkérdezném, hogy biztos vagy-e benne – mosolygott rám.
Lepillantottam a talpára, és láttam, ahogy felcsapnak körülötte a lángok, ugyanakkor sem ő, sem a környezete nem ég meg.
Menő.
A szobája valahol a kastély másik felében helyezkedett el a második emeleten. Előre engedtem az ajtóban, majd követtem a helyiségbe. Szolid kis kuckó volt, két személyes, ebből arra következtettem, hogy nem egyedül alszik benne.
Flover egyből a szekrényhez lépett, előhúzott egy farmert és egy pólót, majd a fürdőszoba ajtajából visszafordulva közölte:
- Most lehetőséged van szökéssel próbálkozni, ha gondolod, bár én nem tenném, mert úgy is megtalállak, blablabla, szóval tíz perc és kész vagyok – azzal magára csukta az ajtót.

Megcsóváltam a fejem, és körül néztem. Pillantásom egy félig nyitott füzetre tévedt az éjjeliszekrényen.
Odasétáltam, és beleolvastam.
„Egészen különös álmom volt ma éjjel. Egy fekete hajú sráccal ültem egy tó partján. Azt hiszem, Perselusnak hívták. Különös név. Volt még ott egy nagy hasonlóan sötét kutya is, és valamiért rendkívül viccesnek találtam, hogy a hasát vakargatom. Perselus mindenáron azt akarta megtudni tőlem, hogy tetszik-e nekem Black, de nem akartam válaszolni, ő pedig elköszönt. Emlékszem rá, hogy megszidtam a kutyát, aki képen nyalt, én pedig felriadtam.”
„Ma felgyújtottam egy lányt álmomban, mert levetkőztette nyilvánosan Sirius Blacket. Talán féltékeny lehetettem.”
„Egy sötét, hangszerekkel teli szobában találtam rá Siriusra, aki éppen magát hánytatta, én pedig odarohantam hozzá. Nagyon dühösnek éreztem magam, kiabáltam vele, meg is pofoztam, de ő csak megölelt, és azt mondta, félt, hogy elveszített.”
- Könnyű esti olvasmánynak pont megteszi, ugye?
Ez volt az a hangnem, amitől nyüszítenem kellett, ha meghallottam, és ennyire tökéletesen még csak Molly Weasley tudott hasonló érzéseket kelteni bennem.
Flover szerencsére megfeledkezve róla hogy ő egy boszorkány, dühösen kitépte a kezemből a füzetet, és kettészakította.
- Próbáltál volna inkább megszökni – morogta, és bevágta a polcba.
Lerogyott az ágyra, és a tenyerébe temette az arcát.
Azt hittem, hogy sír, de mikor rám nézett, láttam, hogy egyetlen könnyet sem hullajtott.
- Arra vártál, hogy sírok, mi? - kérdezte keserűen.
- Mi történt veled, Flover? - kérdeztem halkan.
- Ez most egy komoly kérdés? - nevetett fel hisztérikusan, miközben belebújt a tornacipőjébe. - Képzeld, valaki egyszer csak kitalálta, hogy boszorkány vagyok, végigkergettek a fél világon, és rettenetes alakokkal rettenetes dolgokat művelek, Drizzt soha egy ujjal nem nyúlt hozzám, és én megkínoztam, Tom végre-valahára elmondta az igazságot, erre őt is, mindenki azon van, hogy baromira megszerezzen magának, nehogy megöljem őket véletlenül, nem vagyok semmi más csak egy kibaszott fegyver emlékek nélkül, és ezt a rohadt cipőfűzőt sem tudom megkötni! - kiabálta.
Döbbenten ácsorogtam az ágy mellett, és próbáltam feldolgozni, hogy az erős Flover Hyde éppen az idegösszeroppanás szélén áll.
Merlinre. Egészen eddig azon aggódtunk, hogy úristen mi lesz, ha Flover agyát megkörnyékezi a gonosz, megszállja, és pusztító atomfegyverként felhasználva kinyirbál mindannyiunkat.
Már az elején elrontottuk. Elfelejtkeztünk arról az apróságról, hogy Flover Hyde alapjáraton egy jó ember, és semmi másra nem lett volna szüksége, csak hogy meg tudjon valakiben bízni.
Rám se nézve megszólalt.
- Mit keresel még itt?!
Most már sírt.
Odaléptem elé, letérdeltem, és komótosan elkezdtem megkötni a cipőfűzőit.
- Az első álomban, miután képen nyalt a kutya, azt kérdezted, hogy emberi alakban már nem is merek ilyet csinálni, és én visszaváltoztam, ugyanis, animágus vagyok, ami azt jelenti, hogy képes vagyok állattá változni. Szóval visszaváltoztam, hogy elmondjam neked, mennyire nem tetszik a gondolat, hogy Perselus Pitonnal kezdj el járni. Persze akkor azt még nem tettem hozzá, hogy mindenki más is zavarna magamon kívül. Késő délutánig kinn ültünk a tónál, azután kitaláltad, hogy neked órád van az öcsémmel. Akkor tanultad meg használni a mágiádat. Először egy faágat lebegtettél, később pedig átváltoztattál egy talpaspoharat – mosolyodtam el. - Akkor békültem ki az öcsémmel hat év néma hadakozás után miattad. A második álomban Jessicát gyújtottad fel, mert előzőleg már volt vele konfliktusod. Ő mindenkinél előbb rájött, hogy szerelmes vagyok beléd, és hát ő mindenkinél jobban erőlködött, hogy inkább vele akarjak összejönni, a végén már megfenyegetve, hogy bántani fog téged, ha nem hagyom magam neki. De te figyelmeztetted, hogyha még egyszer hozzám ér, te felgyújtod. És hát, meg is tetted. Azon az estén teleportálódott át a világunkba Ati is, a legjobb barátod – vettem egy nagy levegőt, hogy belefogjak az utolsóba. - A harmadik álomban éppen sikerült megakadályoznod, hogy megöljem magam. Mivel egy idióta döntés következtében, amit szinte azonnal meg is bántam, feladtalak Voldemortnak, éppen akkor érkeztél vissza tőle, és én egészen addig azt hittem, hogy beleszerettél, és gyűlölsz, aztán ennek kiderült az ellenkezője. Ezután te elmentél találkozni a többiekkel, meg szólni Dumbledornak, én rendbe tettem magam, és sikerült akkor beesnem a kupaktanács közepébe, mikor valami olyasmit mondtál, amit félre tudtam érteni, és szokás szerint félre is értettem, úgyhogy felmásztam egy toronyba, te utánam jöttél, én abban a hitben, hogy mégiscsak Denemet szereted, ott akartalak hagyni, te pedig megállítottál az ajtóban és megcsókoltál.

A lány döbbenten nézett rám, még levegőt venni is elfelejtett. Óvatosan megigazítottam a masnit, és megfogtam a kezét.
- Azért vagyok itt, hogy bekössem a cipőfűződet, ha te nem tudod – suttogtam.
- Te annyira idióta vagy – törölte meg a szemét. - Sirius…
- Flover – mosolyogtam rá.
Legszívesebben megcsókoltam volna, de tudtam, hogy el kell vetnem az ötletet, mert nem biztos, hogy jót tennék vele.
Kisebb csalódásomra kihúzta a kezét az enyémből, és legnagyobb meglepetésemre a nyakamba vetette magát, majd szorosan megölelt.
- Mikor vágták le a hajad utoljára? - kérdezte. - Rettenetesen idegesítő.
- Hát, nyugodtabb körülmények között akár szerét is ejthetnénk – utaltam a távozás lehetőségére.
- Megfontolom – válaszolta. - Azt javaslom, nézzünk valami ennivaló után, Drizzt is biztos örülne valami normális kajának.
- Jessicáról se feledkezz meg – tettem hozzá.
- Ő mit keres itt? - kérdezte már a folyosón.
- Hát ez egy nagyon hosszú történet, szóval amikor…
Ebben a pillanatban két métert repültem hátrafelé, és nekicsapódtam a falnak. Mikor felpillantottam, Szarumánt és a Pókkirálynőt véltem felfedezni Flover oldalán, akinek… akinek a torkához az egyik ork egy kellemetlenül hegyes lándzsát nyomott.
- Remélem semmi fontosat nem szakítottunk félbe – mosolyodott el a nő hidegen.
- Nem ő tehet róla, engedjétek el! - álltam fel.
- Akkor térjünk is a tárgyra – tárta szét a kezét Szarumán. - Te elmondod nekünk, hol van az ellenállás központja, a kislány pedig sértetlenül megússza a kalandot.
Flover szemei rémülten kikerekedtek. Próbált megszólalni, de valószínűleg nem hagyták neki, a teste mereven feszült a varázslat alatt.
- Nem árulom el a barátaimat – szólaltam meg.
Ó de nagyon is el fogod őket árulni.
- Hát, akkor rá nincs tovább szükségünk – intett Szarumán a Pókkirálynőnek.
Flover összeesett, és rángatózva fuldokolni kezdett. A nő arcára leplezetlenül kiült az élvezet, és én tudtam, hogy képtelen vagyok végignézni, ahogy megfojtják előttem a lányt.
- A Roxfort! - ordítottam Szarumánnak, ő pedig elégedetten elmosolyodott.
- NE, SIRIUS, EZ CSAK EGY TRÜKK!
A folyosón Tom, és Drizzt rohant felénk kivont pálcával.
- Gratulálok, Flover, szép munka volt – nyúlt Szarumán a lány felé, aki sziszegve fogta az oldalát.
Egy pillanat erejéig fel se fogtam, mit mondott, de mikor eljutott a tudatomig a szavak értelme, azt hittem, ott süllyedek el menten.
- Nem tehetted – sápadtam el. - Lehetetlen, te nem…
Ó nem… nem lehetett csak egy trükk...
- Ő mi nem, Sirius? - mosolyodott el Szarumán.
- Hol van Natalie? - tért magához hirtelen Flover.
- A pincében – vigyorodott el a sötételf nő gonoszan.
Flover pillanatok alatt talpra állt, és nekiment a felé közelítő Tomnak, akinek még volt annyi ideje, hogy egy robbanóátkot küldjön a folyosószakasz közepére. Ezzel párhuzamosan Drizzt kibocsátott egy sötétségvarázslatot, így miközben vakon botladoztam előre, eltalált a egy darab a mennyezetből, és ájultan esetem össze.

*

Virág szemszöge

Natalie ott hevert eszméletlenül az alagsorban, teste kicsavarodva, és kihűlve. Már alig lélegzett.
Megpróbáltam felmelegíteni, és felemeltem a kezembe. Nem volt túl nehéz, én viszont kellően alacsony voltam ahhoz, hogy ez nehézséget okozzon.
Azonnali segítségre volt szüksége.
Rögtön a trónterembe mentem, és ott találtam Tomot, ahogy középen térdelt megbilincselt kézzel, felrepedt ajakkal.
- Mit műveltél vele?! - léptem oda hozzá.
- Csak elkábítottam – válaszolta halkan, a földre szegezve a tekintetét.
- Nem így néz ki valaki, akit csak elkábítanak! - ordítottam.
- Akkor lehet, hogy nem én tettem! - emelte fel a hangját.
- Hagyd, Flover, ő csak egy eszköz a mi kis harcunkban – hallottam meg Szarumánt mögöttem.
A mágus letérdelt a kislány mellé, és valamilyen bájitalt öntött a szájába.
- Hamarosan magához tér – nézett rám.
- A többiek? - nyeltem egyet.
- Megszöktek – legyintett Szarumán. - Mivel már tudjuk a csata helyszínét, éjfélkor velük is találkozunk. Akkor lesz a legmagasabban az újhold. Mindent elsöprő győzelmet fogunk aratni. Szép munka volt, a Pókkirálynő egy kicsit kételkedett benned, de végül nekem lett igazam, hogy hűséges leszel hozzánk – mosolyodott el.
- Hűséges… - suttogtam.
Az volt a terv, hogy felhasználjuk Sirius érzékeny lelkivilágát arra, hogy megtudjuk a főhadiszállás hollétét. Mindent előre elterveztünk. A beszélgetéseket, hogy mit mondok, azt az átkozott füzetet is, a kínzást…
Mindössze arra nem számítottam, hogy a férfi elém térdel majd, és olyat tesz, amire nagyon régóta vágytam. Ködösítés nélkül elém tárja a valóságot, közli a tényeket, és megpróbál segíteni.
Megpróbált segíteni. Megpróbálta levenni a felelősséget a vállamról.
Én pedig becsaptam.
Tényleg nem vagyok gonosz?
Záró megjegyzések:
Már nincs sok hátra a történetből, igyekszem befejezeni még a vizsgaidőszak kezdete előtt, úgyhogy, jó olvasást! :)
Akkor aztán pá by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Ott hagytuk abba a sztorit, hogy Virág szörnyű gondolataival társulva, kisétál a trónteremből... ideje felébrednie Siriusnak.
Sirius szemszöge
Fertőtlenítő szag és csokoládé illat. Valahogy furcsán ismerős…
A szemeim csak lassan a sokadik próbálkozásra nyíltak ki, és még hosszú percekbe telt, mire ráébredtem, hol is vagyok.
A gyengélkedő.
A fejem még mindig zsongott, és mikor hozzáértem a homlokomhoz, vastag kötést véltem felfedezni rajta. Nem akartam tudni, mekkora lyuk tátongott a fejemen…
- Jó ég, Black… Akkora lék volt a fejeden, hogy lazán kicsusszanhatott volna rajta az agyad.
A hang tulajdonosa Bellatrix volt, aki unottan nézegette a körmét az ágy szélén ülve.
- Neked is szia – morogtam, és megpróbáltam felülni.
- Felébredt! - kiáltott hátra a válla felett Bella, és kisvártatva megláttam James lobogó üstökét.
- Merlinre, Sirius, azt hittem, meghaltál, vagy legalábbis olyan csorgónyálú fogyatékos leszel, mint a zombik a filmekben…
- Mi az a film? - nyögtem fel.
- Nem fontos. A lényeg, hogy Drizzt kimentett onnan – paskolta meg a vállam Ágas.
- Mi történt? Hol van Tom?
James lelkesedése egy pillanat alatt elpárolgott, és belefogott, hogy kitöltse az emlékeim között tátongó űrt.
- Pár órával ez előtt Drizzt hozott a főhadiszállásra egy szőrös, fehér sárkány hátán. Jó ég tudja, hogy sikerült megülni azt a bestiát… Szóval abban a pillanatban, hogy megjöttetek, megjelent Regulus, Gandalf és Dumbledore, az egész Főnix Rendjét meg a minisztériumi aurorcsapatokat a Roxfortba parancsolták. Vérfagyasztó volt. Mikor megkérdeztem, mi lesz a taktika, annyit válaszolt: „nem meghalni”. Reg totál ki volt akadva. Szóval Drizzt elmesélte, hogy téged korán reggel magához rendelt Flover, és nem tudott rólad semmit. Egy óra elteltével egyszer csak megjelent Natalie, és Tomnak szegezett pár kérdést, amire ő nem tudott válaszolni.
- Gondolom, az érdekelte, miért Joyt vitte el helyette.
- Hát igen. Tom elmesélte, hogy ezidáig nem is tudott a létezéséről, a kiscsaj meg totál összezavarodott, és elejtette a kulcsát, amit Drizzt ügyesen elhalászott az orra elől. Tom elkábította a lányt, és ott hagyták. Felmentek előkeríteni téged, Jessica meg a sárkány szelídítette, hogy meg tudjatok lépni. Akkor futottak belétek, mikor felbukkant a sötétnőci meg Szarumán, te bedőltél Flover cselének, és kiadtad a Roxfortot. Nyugi, senki nem hibáztat érte. Szóval Drizzt csinált egy sötétség varázslatot, Tom meg felrobbantotta a mennyezetet. Téged még ki tudott hozni, őt már sajnos nem. Jelenleg délután négy óra van, és mindenki azon igyekszik, hogy puccba vágja magát, de adódott egy kis probléma…
- Ezen kívül még mi? - meresztettem a szemem.
- Gandalffal megjelent egy csapat elf, meg katona, Drizzt oldalán meg pár régi barát, és itt vagyunk mi a varázslók, sehogy sem sikerül egy egységes védelmi vonalat megteremteni.
- Hol van Dumbledore? - tágult ki a pupillám.
- Felhúzta a védelmi bűbájok összes létező variációját, és most Gandalffal veszekszik a Nagyteremben.
Egy pillanat alatt kiszálltam az ágyból, magamra kaptam az odakészített farmerom és pólóm, legurítottam a patkányméregre emlékeztető erősítő bájitalt, és várakozóan Jamesre néztem, aki tátott szájjal figyelte a folyamatot.
- Mit akarsz csinálni? Odamész, és rendet teszel? - kérdezte.
- Valami ilyesmit terveltem ki – vontam vállat.
- Tapmancs, mégis hogyan éred el, hogy hallgassanak rád?
- Improvizálok? - vigyorodtam el, mire James visszavigyorgott.
Kint a folyosón ide-oda rohangáltak az emberek, Flitwick életre keltette a pajzsokat, McGalagony a szellemeket és a házimanókat osztotta csoportokra…
Mielőtt beértünk volna a Nagyterembe, ahonnan dühös kiabálás és egy nagyobb, hőbörgő tömeg moraja hallatszott ki, James csak úgy mellékesen megjegyezte:
- Amúgy Lily meg Lisa babát vár, és te leszel a keresztapa.
Ez az információ olyan szinten váratlanul ért, hogy félrenyeltem a saját nyálam, majd bebotladoztam a terembe.

A házak asztalai torlaszként funkcionálva álltak az ablakok mellett, és változatosabbnál változatosabb nemzetiségű arcok és lények töltötték ki a teret. Félorkok, elfek, félelfek, emberek, sötételfek és varázslók néztek ránk mogorván. Talán ez volt bennük az egyetlen közös.
Középen megpillantottam Gandalfot és Dumbledoret. Egyikük sem festett igazán jól, megtépázva, kivörösödött arccal sértegették a másik nénikéjét.
Ez utóbbi egyébként egyikre sem volt igazán jellemző. Az egyik sarokban megpillantottam a felénk integető Regulust, úgyhogy átverekedve magam leendő hadseregünkön, odamentem hozzá.
A fiú arca nyúzott volt, és ugyanazt a kétségbeesett roxforotos aforizmát sugallta felém, amit már jó tíz perce próbáltam kihessegetni a gondolataim közül: „Ha a jó öreg Dumbi elfelejti, hol a rózsaszín köntöse, akkor aztán pá.”
- Mióta megy ez? - böktem a meghitten acsargó páros felé.
- Úgy fél órája – válaszolta a srác. - Nem tudják eldönteni, melyik egység hol álljon a harcmezőn.
- Hogy mi van?! - csattantam fel – Miért nem?
- Mert a megszokottól totálisan eltérő harcnemben szerepel szinte mindenki – sóhajtott Reg, és lemondóan legyintett.
Valahol itt szedte össze a tökeit Sirius Black, állt fel egy asztalra, majd mesterségesen kihangosítva magát lágyan elbődült:
- KUSS LEGYEN!
Arra nem számítottam, hogy csend lesz. Arra meg még kevésbé, hogy mindenki rám figyel majd, így egy pillanatig teljesen megzavarodva álltam ott, mint egy szerencsétlen és levegő után kapkodtam, majd kitört belőlem életem leghülyébb és legátgondolatlanabb buzdító beszéde.
- Hello mindenki, Tapmancs vagyok, az est házigazdája, és felmerült bennem a kérdés, hogy mi a halál van itt mindenkivel? De komolyan. Most tudtam meg, hogy a fél baráti köröm terhes. Egyébként meg nyakunkon a háború, és az egész banda olyan, mint aki hétfő hajnalban kelt, nem aludta ki magát, és nem ivott elég vajsört, arról nem beszélve, hogy a góré megtagadta a fizetésemelést. Ma nem kicsit van hétfő, ma nagyon hétfő van, és ha kedves az életetek, akkor villámgyorsan kedd lesz, különben megragadunk ebben az időzónában, és nem hiszem, hogy Szarumán valaha is hallott volna a tisztes munkabérről. Komolyra fordítva a szót. Mind azért vagytok itt, hogy megmentsétek a saját magatokat, a népeteket. Sőt. A gyerekeiteket, és az ő gyerekeit is. Ki tudja meddig kell várni egy újabb hősre, ha most szervezetlenségünk miatt elbukunk? Mindannyian haza akartok menni, nem? Akkor tegyünk érte! Az egyetlen lehetőségünk, ha ma éjjel összefogunk, és megmutatjuk Szarumánnak, meg a Pókkirálynőnek, hogy nem minden ha van egy bazinagy seregük tele agyatlan orkokkal, és az ő oldalukon áll a világ legsötétebb boszorkánya is, egy dühös tizenhárom éves kislány társaságában. Ezzel csak azt akarom sugallni, hogy nem garantált a győzelem, de ha meg kell halnunk, azt úgy tegyük, mint akik az utolsó leheletüket is a szabadság oltárán áldozták fel!
Pár pillanatig vágni lehetett a csendet, azután valaki tapsolni kezdett, és egyszer csak ott találtam magam ünnepelt vezérként a Nagyterem közepén.
- Ez szép volt, haver – nézett rám James elismerően. - Mikor nőttél fel?
- Útközben – mosolyodtam el, és intettem, hogy elcsituljon a tömeg. - Jól van hölgyeim, és uraim, minden csapatból szeretnék kérni egy darab vezetőt, valamint Gandalfot, Dumbledoret, és Drizztet ide elém, előre is bocsánat a megszólításért.
Ha azt hittem, az öreg varázsló dühös lesz, hát tévednem kellett, ugyanis a félhold alakú szemüveg mögött ismét a jól ismert pajkos csillogás tükröződött vissza, a szakál alatt pedig egy büszke mosoly terpeszkedett.
- Először Szarumán harcmodorára vagyok kíváncsi – fordultam Gandalfhoz.
- Nagy létszámú ork csapattal támad, íjászok, csáklyázók, hatalmas fizikai erővel, de ostobák, mind a föld. Mögöttük szokott jönni egy kisebb máguscsapat, de nem tudnak folyamatosan varázsolni, nagy koncentrációt igényel a mágiájuk, de annál nagyobbat sebeznek – foglalta össze gyorsan.
- A Pókkirálynő? - kérdeztem Drizzt.
- A legelső sorban válogatott szörnyek, általában vezérelve, öntudat nélkül, utánuk a sötételfek, az első sorokban képzett katonák, orrgyilkosok, és egyebek, kisebb varázslatokat tudnak végrehajtani, őket követik a varázslónők, mágusok. Íjászaik is vannak, de a számszeríjat jobban kedvelik. Hátul a vezetők, valószínűleg Flover, és Natalie is ott lesznek.
- Jól van – nyeltem egyet. - Akkor a következőt csináljuk. Vannak itt szamurájok, vagy mik?
Az egyik szikár csuklyás férfi feltette a kezét.
- Nagyszerű, akkor ti lesztek az első sorban, és hogy ne kaszáljanak le mindenkit azonnal az orkok, három részre osztom a varázslókat. Az első harmad veletek lesz és a védelmetekről gondoskodik. Lehet indulni kifelé, álljatok készenlétben. Nagyszerű! Második csapat, az összes íjászt kérem ide. Ti vagytok a második hullám, ti nyitjátok meg először a tüzet, nyomás. Harmadik szakasz, Gandalf mágusai, és a mi varázslóink közül a második szakasz. Jó. A többiek az épületet védik.
A terem lassan kiürült, már csak páran maradtak ott velünk, köztük Rémszem, Drizzt, Remus, Lily, Lisa, Remus, Per, Reg, James és Dumbledore.
- Köszönöm – nézett rám a professzor, én pedig biccentettem. - Azonban van még egy megoldásra váró probléma.
- Tudom, hogy veszítünk – suttogtam.
- Nem muszáj így lennie.
- Tudom, hova akar kilyukadni – szakította félbe Regulus. - Ha valamelyikünk megöli Flovert, akkor kiegyenlítődnek az esélyeink.
- Pontosan – bólintott az igazgató.
- Képtelenség – válaszoltam. - Nem tudja, mit kér.
- Pontosan tudom, mit kérek, Sirius – válaszolt. - És legfőképpen tőled kérem. Szembe kell nézned vele. Flover ellen fogsz harcolni, te ismered a legjobban őt. Ha lenne más megoldás, én bármit megtennék érte, hogy megmenthessük.
- Flover a barátunk – vágott közbe Lisa. - Akkor sem lennék képes meggyilkolni, ha meg kellene halnom miatta.
- Dumbledorenak igaza van – szólalt meg Drizzt. - Elsősorban Siriusnak kellene megtennie, de ha neki nem sikerül, vállalom a felelősséget érte.
Odafordultam a harcoshoz, és megköszörültem a torkomat.
- Megoldom.
James szája tátva maradt a döbbenettől.
- Hyde – remegett meg a hangom –, elárult mindannyiunkat. Nincs más választásunk, mint semlegesíteni.
Balomon valaki hangosan felhorkantott. Mindannyian odafordultunk.
- Kizárt, hogy én ebben részt vegyek, Black – nevetett fel jegesen Pereselus, majd hátat fordított, és kisétált a teremből.
- Nem várom el senkitől, hogy egyet értsen velem – fordultam a többiekhez, és magamban azt kívántam, bárcsak én lehetnék Piton. - Aki nem képes rá, hagyja el a terepet.
Remus bocsánatkérően intett, és Lisával az oldalán elindult kifelé. Legnagyobb meglepetésemre Dumbledore is velük tartott. Regulus fa arccal követte őket,
- Kevés vagyok ahhoz, hogy meg tudjam állítani – magyarázta a professzor.
- Nem szívesen mondom ezt, és nem fűlik hozzá a fogam, legszívesebben keblemre ölelném Flovert, nem keblemre ölném, de Lily babát vár, és én biztosítani fogom a gyermekem jövőjét – nézett rám James.
- Én egy vezér vagyok, fiam – szólalt meg Mordon. - Az a feladatom, hogy olyan dolgokért vállaljak felelősséget, amiért más nem tud.
- Köszönöm – bólintottam.
- Én meg a barátod vagyok – vert vállba Drizzt.
Elmosolyodtam, és megpróbáltam nem gondolni arra, hogy mit is jelent most ez a kijelentés.
Mi is otthagytuk a Nagytermet, és az Előcsarnokba vettük az irányt.
Este hat óra volt. Kintről kiáltás hallatszott, és az egyik katona jelentette, hogy az orkok elkezdetek felsorakozni a másik oldalon.
Megmarkoltam a pálcám, és összpontosítottam.
- Sirius – a hang irányába kaptam a fejem, és megpillantottam Joyt. - Én… sajnálom.
- Nem a te hibád – öleltem magamhoz a kislányt.
- Csak mentsd meg apát – motyogta a Joy, és előre szegezte a tekintetét.
Sóhajtottam, és megpróbáltam megnyugodni.
Én.
Én Sirius.
Én Sirius Black.
Én Sirius Black, meg fogom ölni Flover Hydot.

*

Flover szemszöge

Natalie arca falfehér volt. Azóta, hogy felébredt a kómából ilyen bizonytalan és furcsa volt. Összekészültünk a harchoz, rajtam a szokásos fekete csuklya, bakanccsal, és testhez simuló nadrággal, trikóval, rajta egy hasonló szerelés, csak egy hosszú faragott botot tartott a kezében.
Nekem nem volt szükségem segédeszközre a varázsláshoz.
- Nat – szólítottam meg. - Kész vagy? Mindjárt indulnunk kell.
A kislány összerezzent, és rám nézett.
- Mi a baj? - léptem oda hozzá aggódva. - Fáj a fejed?
- Nem, én csak… - motyogta a lány. - Flover, kérdezhetek valamit?
- Állok szolgálatodra! - tártam szét a karom játékosan.
- Tom azt mondta lent a pincében, hogy nem tudott arról, hogy létezem.
- Igen, és? - kérdeztem vissza.
- Hogy bosszulhatom meg, hogy elhagyott, ha nem is tudott róla, hogy ezt teszi?
- Hát, azt hiszem, sehogy – csúszott ki a számon.
Natalie szemei elkerekedtek.
- Akkor ő már nagyon régóta teljesen ártatlanul szenved. Sőt. Ez az egész teljesen felesleges volt. Ez azt jelenti, hogy én gonosz vagyok.
- Nem tudtad, hogy nem tudja, de miről beszélsz? - néztem rá idegesen.
- Én csináltam. Szarumán, és mindenki – mondta a kislány. - Megszöktem az árvaházból, kémkedtem Joy után, és leutánoztam a varázslatát.
- A varázslatát?
- Igen, amivel idehozott téged.
Itt hatalmasat pördült velem a világ.
- Miért hozott ide?
- Azt nem tudom.
Meg kell tudnom, mit keresek itt.
Ez azt jelenti…
Hogy beszélnem kell valakivel.
A gondolatok sebesen cikáztak a fejemben. Tudtam, hogy ezen információ tudatában már nem csak, hogy nem kerek Szarumán története a varázsvilágról, de már annyira halott, mint egy zombi, ami még éppen hogy vonszolja magát.
Nem harcolhattam az oldalán, de nem is válthattam hirtelen színt, hiszen az egyet jelentett volna az öngyilkossággal, arról nem beszélve, hogy még mindig nem tértek vissza az emlékeim, és egyre inkább nem tudtam, mibe keveredtem.
- Csakhogy leértetek – köszönt Szarumán, mikor beléptünk a trónterembe. - Épp végzünk a vallatással. Szóval, kedves Tom, hogy szokott felállni a csatasor?
- Semmi közöd hozzá – köpte a férfi.
Szarumán szemei megvillantak, Tom pedig ordítva rángatózni kezdett a földön, valószínűleg már sokadjára. Láttam, hogy Natalie elsápad mellettem, és nem ő volt az egyetlen, aki nem bírta már gyomorral ezt a kegyetlenséget.
- Elég volt! - szóltam rá a mágusra, aki rám se bagózott. - Ez parancs!
- Ahogy óhajtja, úrnő – biccentett Szarumán, és rám nézett.
- Halottan nem érünk vele semmit – néztem a döbbent Tomra. - Ráadásul hamarosan szembesül vele, hogy a saját fajtáját kell gyilkolnia. Elég lesz ez neki.
- Logikus magyarázat, kedves – bólintott Szarumán. - A részleteket ott úgyis megtudjuk nem de bár, egyébként is kit érdekel a taktika, ha itt vagy nekünk te?
- Erről van szól – bólintottam.
- Indulunk – mosolyodott el.
Tom feltápászkodott a földről, és elindult Szarumán után, de egy pillanatra megállt mellettem.
- Valamikor ismertem egy Flovert, aki mindig tudta, mikor mit kell tennie – suttogta.
- Nem emlékszem rá – válaszoltam leszegett fejjel.
- Ez most majdnem olyan volt, mint ő.
- Majdnem? - néztem rá.
- Flover sosem félt dönteni.
Ezzel a gondolattal hagyott magam mögött, én pedig tudtam, hogy valami megváltozott bennem, és szinte jókedvűen indultam meg Natalie mögött.
Flover Hyde, jövök.
Záró megjegyzések:
Még két fejezet van hátra. :) Nagyon szeretnék kapni egy-két kritikát, igazán motiváló lenne így a végén.
Levél by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Nem lőnék le poént. :)
Szerzői megjegyzés: A fejezet megírását a következő számok inspirálták:
Sum41 – War
Sum41 – Screaming Bloody Murder
Journey – City of Hope
Meat Loaf – I`d Do Anything for love
Taron Egerton – I`m still standing


- Hátulról! A falakra!
- Ott is jönnek, vigyázz!
- Robbanás!
Perselus gyorsan helyretette a falszakaszt, amin épp egy termetes ork próbált bemászni, és visszalökte a támadót a talajra, nem kis fejfájást okozva ezzel az alatta kapaszkodó ostromlóknak. A férfi elvigyorodott, ahogy a létráról dominószerűen potyogó orkok leértek a földre, és agyonnyomták egymást. Az már kevésbé szórakoztatta, hogy helyükre egy ugyanilyen csapat érkezett szinte azonnal.
Perselus már majdnem végzett a falszakasz javításával, mikor valaki hátra rántotta. Remus még éppen idejében rángatta el onnan a férfit ahhoz, hogy ne szakadjon le a válla a robbanás erejétől.
- Ez közel volt – morogta Per, és gumilábrontást küldött a diadalittas orkra, ami megismételte a társa dominózuhanását. - Annyira ostobák.
- Egyetértek – válaszolt Holdsáp, és kilőtt egy kábító átkot az ablakon.
- Még nem törtek be sehol, ugye?
- Nem, mindenki védi a magáét.
A két férfi lihegve dőlt a falnak egy percnyi pihenőt tartva.
Perselus onnantól kezdve, hogy elhagyta Sirius abszurd és meglehetősen felfoghatatlan döntése elől menekülve a Nagytermet, biztonságos messzeségekbe kerülve a következmények elől, bűnösnek érezte magát.
Képtelenség megölni Flovert.
Nem azért, mert a lány ember feletti varászerővel rendelkezik.
Nem azért, mert egy sereg másik gonosz áll a háta mögött.
Azért mert Flover Hyde egyszerűen Flover Hyde. Az a lány, aki megállította őt a folyosón, mikor a Tekergők utolsó csínyüket hajtották végre rajta. Ott volt, kiállt mellette még azzal a fickóval szemben is, akibe később beleszeretett. Éjszakákat beszélgettek át, szövetkeztek, együtt zenéltek, táncoltak…
Annyira szerette Flovert, hogy még egy hajszálát se tudta volna kitépni akkor se, ha a lány a halálba küldi.
Sirius meg kitalálta, hogy megöli.
A varázslótársadalomért.
A megváltásért…
Milyen jövő az, amiben Flover Hyde neve a legyőzött ellenfelek között íródik be a történelembe?
Tulajdonképpen, ha Perselus vállalta volna, hogy meggyilkolja a lányt, egyszerű árulással megvédhette volna őt a sorsától.
De ehhez nem volt elég bátor.
És most bűnösnek érezte magát.
- Te sem tudod felfogni, igaz? - kérdezte Remus.
- Siriust? - nézett rá a férfi.
- Tudod… ha ott leszek, meg fogom akadályozni.
- Én is – bólintott Perselus.
Remus szégyenkezve hallgatott. Mindig a Tekergőkkel volt, és támogatta őket, de tudta, hogyha Flover meghal, oda minden. Ha Sirius öli meg őt, akkor vele együtt neki is vége. A zsarnokság, és hatalomra törő Szarumán hordái pedig tovább ostromolják majd a Roxfortot.
- Akkor hát lázadók vagyunk – motyogta fásultan Per.
- Ha lenne rá mód… de csak egyetlen lehetőség van – morogta Remus.
Perselus meglepetten kapta fel a fejét.
- Pontosan mi is az?
- Vissza kell fordítani a varázslatot. A kapu még mindig tárva nyitva áll, és csak az zárhatja le, aki megnyitotta, vagy elég erős hozzá.
- Megpróbáltad visszacsinálni – döbbent meg Per.
- Pontosan. Majdnem beszippantott. Kevesek vagyunk hozzá. Még Dumbledore is.
- Natalie – pattant fel a férfi. - Natalie ide jön a Roxfortba.
- Mit akarsz tenni? - vonta össze a szemét Remus.
- Kapjuk el – pislogott Piton.
- Nem helyes terrorizálni egy tizenhárom éves kislányt – húzta a száját Holdsáp.
- Nem mondtam, hogy helyes – ciccegett Per.
- Mardekáros.
- Griffendéles.
A fal újra kirobbant, pontosan ugyanazon a helyen, ahol az előbb megjavították.
Remus morogva varázsolni kezdett, egy adag taknyot zúdított az orkok fejére, és ismét befoltozta a lyukat.
- Csináljuk.

*

Virág szemszöge

Feltett szándékom volt Szarumánék előtt bejutni a kastélyba, és megkeresni Siriust, így az ork hordák kellős közepén tolakodtam előre a csatamezőn. A Pókkirálynőnek és a mágusnak azt hazudtam, hogy felderítem a terepet, és kicsit meggyorsítom a csata menetét hátba támadva a roxforti védőket.
Azóta, hogy Tom ott hagyott a teremben a gondolataimmal, megszállott módjára kerestem a választ a kérdésre: kicsoda Flover Hyde?
Tudnom kellett, melyik oldalon harcolok.
Szarumán terve teljesen magától értetődő volt. Egy csettintéssel megnyithatta volna a kastély kapuit, helyette azonban hagyta, hogy a feláldozható ork hordák elcsigázzák, és kifárasszák az ellenállókat. Nem akart meglepetésekbe ütközni, amikor átlépi a küszöböt.
Természetesen, felszólította őket a megadásra. Cserébe egy halom nyíl röppent a levegőbe.
Azonnal tudtam, hogy ez az egész csata nem csak a varázslók harca Szarumánékkal, ők sem egyedül érkeztek. Itt két globális erő csapott össze, és én még mindig nem tudtam, mi fogja eldönteni az ütközet kimenetelét.
Nem akartam túlságosan megkönnyíteni az orkok dolgát, így egy félreeső fal menti ablakot választottam átjárónak. Éreztem, hogy az épület körül erős mágia tartja távol az illetéktelen behatolókat, én azonban erőlködés nélkül sétáltam át a láthatatlan akadályon. Felkapaszkodtam a párkányra, majd megcsúsztam, és fejjel előre bezuhantam rajta.
Valószínűleg egy tanteremben landoltam. Leginkább úgy festett, mint az egyetemi előadó, félköríves, lépcsőzetes padsorok, tologatható tábla…
Furcsán ismerősnek tűnt.
Nem nézelődtem sokáig, a folyosóról csatazajt véltem hallani, így elindultam, hogy megkeressem Siriust.
Hosszú percekig varázslatos módon nem találkoztam senkivel, azután…
- Megállj!
Megpördültem a tengelyem körül, és szembe találtam magam egy huszonéves sráccal, aki…
- Sirius?
- Majdnem – mosolyodott el egy pillanatra, de komor arckifejezése szinte azonnal visszatért. - Mit keresel itt?
- Szerintem, nem ezt akartad kérdezni, Majdnemsirius.
- Te folyton a bátyámat hajkurászod.
- Van egy öccse? - döbbentem meg, aztán kezdtem kapiskálni a dolgot. - Te… téged ismerlek!
- Flover, itt szinte mindenkit ismersz – eresztette le a pálcáját.
Elkeseredetten kutattam az emlékeim között egy név után, amit a szomorkás, felém sétáló fiú arcához tudtam volna párosítani, de képtelen voltam megtalálni a megfelelőt.
A srác ott áll tőlem alig fél méterre, és éreztem, hogy retteg.
- Meg fogsz ölni? - kérdezte suttogva.
- Eszemben sincs – válaszoltam borzadva.
A feszültség szinte tapintható volt kettőnk között. Ott álltunk egymással szemben, kitartóan meredve a másik szemébe, és nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel.
- Menj el, Flover – suttogta a srác. - Veszélyben az életed. Páran felesküdtek rá, hogy megölnek. Azt hiszik, hogy így kiegyenlítődnek az erők.
- Semmit nem érnek vele, ha meghalok – válaszoltam ingerülten. - Szarumán és a Pókkirálynő frigye van olyan erős, hogy ha én ki is szállok a mezőnyből, lazán végigviszik az egész tervet. Beszélnem kell Siriusszal.
- Flover, Sirius az egyik, aki…
- STUPPOR!
Abban a pillanatban a hátam mögött vörös fénycsóva csapódott a falnak, és pár méterre tőlünk egy kócos, fekete hajú, szemüveges férfit véltem felfedezni.
Visszafordultam Sirius öccséhez, aki ájultan hevert a földön.
- MIT TETTÉL VELE?!
A szemüveges dühösen csörtetett felém, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mi lenne a helyes lépés.
Sejtettem, hogy egy intéssel kiiktathatom, de valahogy nem volt ínyemre támadni, így hátat fordítottam, és elkezdtem az ellenkező irányba rohanni.
A szerencse mellém szegődött, üldözőm hamar elvesztett szem elől.
Merlinre… Kitalálták, hogy megölnek.
A halál gondolata elkeseredett, és zavaros lelkemnek valahogy nem iszonytató dermedtséget kölcsönzött amúgy is zagyva érzéseim mellé, inkább amolyan, „hát van ilyen” hozzáállással fogadtam a dolgot.
Elvégre tök általános dolog, hogy vadásznak rám.
Flover, szedd már össze magad!
Zajt hallottam a folyosóról. Azt hittem a szemüveges férfi ért utol, de hirtelen tudatosult bennem, hogy az ő lépései sokkal hangosabbak voltak.
Megfordultam, és megpillantottam egy alig tizenkét éves vörös hajú kislányt. Kivont pálcával állt pár lépésre tőlem, és nekem szegezte a fegyvert. Haja kibomolva omlott a vállára, szemébe elszántság csillogott és… sajnálat?
- Ki vagy te? - kérdeztem teljesen elfelejtkezve róla, hogy védekeznem kellene.
- Hol van apám? - kérdezte ő válasz helyett.
Kezében megremegett a pálca.
- Nem ismerem az apádat – válaszoltam.
Ezúttal is tévedtem. A lány tekintete csalódottan megvillant, mielőtt belefogott a magyarázatba:
- Ő nem az igazi apám – szólalt meg nyugalmat erőltetve a hangjára. - Te úgy ismerheted, hogy Vol…
- Tom Denem – suttogtam.
- Hol van? - kérdezte.
- A Pókkirálynő szolgálatában – válaszoltam.
- Akkor még él – motyogta.
- Joy, ugye? - kérdeztem.
Nem válaszolt. Szemei elfátyolosodtak a kitörni készülő könnyektől, de ő megingathatatlanul nézett előre, rám szegezve fegyverét.
- Kérdeznem kell tőled valamit – kezdtem, de ő félbe szakított.
- A kérdések ideje lejárt – húzta ki magát. - Sajnálom, Flover. Az én hibám.
Értelmezni sem volt időm a mondatát, ugyanis telibe talált az a vörös fénycsóva, ami a pálcája végéből robbant ki.
Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy ezzel párhuzamosan a fal darabokra szakadt, és egy csapat ork rontott be rajta, aztán a hátam kemény kőnek ütközött, előttem pedig elsötétült a világ.

*

Amint Joy kimondta a varázsigét, és Flover a szemközti falnak csapódott, őt magát valaki hátra rántotta a karja alá nyúlva, és elhúzta a betörő orkok orra elől.
Meg sem próbált ellenkezni, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy az őt megragadó kezek aránytalanul kicsik ahhoz, hogy egy felnőtthöz tartozhassanak.
Rúgkapálni kezdett, és hamarosan kiszabadult, de a lendülettől, és a robbanástól szédülve megbotlott, majd a elterült a földön.
Nem fetrenghetett ott a porban.
Valaki van a háta mögött.
Valaki, akit nem ismert.
A kislány felnézett, és legnagyobb meglepetésére egy vele egykorú, sötét fekete hajú lánnyal találta szembe magát.
Anélkül is tudta kicsoda, hogy megkérdezte volna a nevét.
- Natalie – suttogta.
- Joy – válaszolt amaz.
Joy mindenre számított, csak erre az érzésre nem. Tudta, hogy szembe fog kerülni Tom Denem lányával, tudta, hogy eljön a pillanat, amikor ők ketten találkoznak, de azt remélte, képes lesz utálni Nataliet a tetteiért.
Emlékeiben halványan élt a kép az árvaházi, szótlan, fekete hajú lányról, aki az édesapját várja, így ő egy torz, csúnya és gonosz valakit képzelt el a helyzet megkönnyítése érdekében.
Natalie egyik sem volt, ráadásul még félt is. Tőle.
- Segíteni akarok – szólalt meg.
- Ez előbb is eszedbe juthatott volna – válaszolt Joy ingerülten. - Mielőtt a varázsvilágra szabadítasz egy hordányi büdös orkot, egy idióta mágust, és egy szadista sötételfet!
- Sajnálom – sütötte le a szemét a lány. - Azt hittem…
- Mit hittél? Hogy ez egy normális konfliktus kezelési megoldás? - ordította Joy magából kikelve, már amennyire az ő magas gyerekhangján ordítani lehetett.
- Te nem tudod milyen érzés volt átélni, hogy milyen, amikor ott hagynak! - kiabálta válaszul Natalie.
- Képzeld, engem rendszeresen ott hagytak! - válaszolta Joy ökölbe szorított kézzel. - Nem is tudott rólad! Ha tudott volna téged visz el, nem engem!
- Ez hülyeség, te is tudod, hogy ő nem ilyen! - csattant fel Nat.
Joy meghökkent.
Ezek szerint Tom magánál volt. Beszélt Natalievel… És beszélt róla is!
- Nagyon szeret téged – tette hozzá a fekete hajú lány higgadtabban.
- Szerintem téged is szeretne – motyogta tanácsatalanul Joy.
- És most?
Joy fejében az előre kitervelt számtalan lehetőség közül hirtelen mindegyik nyomtalanul elszivárgott, elvégre még sem végeztetheti ki Siriusszal azt, aki segíteni akar.
És Tom a lányának tartotta. A sajátjának. Szerette őt!
Fantasztikus érzés volt.
Joy fejében egy pillanatra rémület suhant át. Az előbb vágta falhoz Flovert. Mi van ő is csak segíteni akart?
- Tulajdonképpen – szólalt meg végül, - mi testvérek vagyunk.
Natalie szeme hálásan felcsillant.
Joy fejébe ismét visszatért Flover képe, ahogy hátrarepül. Vissza kellett mennie megnézni.
Szó nélkül megfordult, hogy ellenőrizze a lányt. Nagyon remélte, hogy nem ölte meg.
A folyosó romokban hevert, a falon jókora nyílás tátongott, a hely ahova Flover becsapódott pedig…
A lány teste nyomtalanul felszívódott. Alig pár perce történt az egész, egyszerűen nem kelhetett fel, és sétálhatott csak úgy világgá…
Joy már éppen lehajolt volna, hogy nyomokat keressen, de Natalie sikoltása megváltoztatta a terveit.
Valaki akit nem ismert meg a sötétben, megragadta a kislányt, és elkezdte vonszolni magával. Nat akárhogy kapálózott nem tudott szabadulni, bárki is volt elrablója, vasmarokkal szorította a karját.
Joy nem tartotta tanácsosnak azonnal közbeavatkozni. Óvatosan, hangtalanul követte a sikoltozó Natalie nyomát. Utuk az Előcsarnokhoz vezetett. Joy már felkészült rá, hogy bevág eléjük, és egy kábítóátokkal hatástalanítja az alakot, de az az utolsó pillanatban irányt váltott, és az alagsorba indult.
Joy értetlenül követte őket. A fáklyák kialudtak, vágni lehetett a sötétséget… egészen addig, amíg a férfi, mint hangjából kiderült, el nem suttogott egy halk „lumost”.
Tehát varázsló – gondolta Joy. - Egy áruló…?
A kislány felmérhette volna logikusan is a helyzetet. Mondjuk használhatta volna a pálcáját, rákiálthatott volna az alakra, és akkor valószínűleg minden nehézség nélkül kiderült volna, hogy a Nataliet vonszoló férfi nem más, mint Perselus Piton. Ehelyett lekapott egy leégett fáklya csonkot a falról, és lendületből tarkón vágta, úgy hogy Per a meglepetéstől és valószínűleg az ütés erejétől elterült a földön.
Natalie holtra váltan a fal tövébe húzódott, Joy pedig megvilágította a fejét fogó férfit, és döbbenten kérdezte:
- Per bácsi? Te meg mit csinálsz?
- Ez engem is nagyon érdekelne – szólalt meg egy hang a folyosó végén.
Remus jelent meg a fordulóban, kissé koszosan, de annál diadalmasabb mosollyal az arcán.
- Nem érünk rá egész nap – tette hozzá.
- Ezt pont nekem mondod? Nem tudom, ki küldött fejbe egy fáklyával – nézett jelentőségteljesen Piton Joyra. - Mióta mented meg így az ellenséget?
- Natalie segíteni akar – szólalt meg a lány.
- Nagyszerű, így nem kell elrabolnunk – tapsolt Remus. - Gyerünk már!
- Mint aki mérgezett egeret evett – morogta Piton, és óvatosan feltápászkodott.
Remusszal nehéz volt tartani a lépést, de az általa diktált tempónak köszönhetően villámgyorsan odaértek a célhelyre. Egy sötét, fekete kövekkel kirakott terembe. Natalie egészen addig el sem tudta képzelni, miért van szüksége a két férfinak őrá, de amint megpillantotta a középen heverő vaskos könyvet, letisztult a kép.
- Vissza kell csinálnod – intett Piton.
Joy elkomorodva nézte Natalie arcát, akinek megremegett az ajka. Mind a ketten ismerték a szertartás szöveget. Ha a kislány akár egyetlen hibát is vét közben, az akár az életébe is kerülhet.
Remus letérdelt a remegő Nat elé, és megfogta a vállát.
- Tudom, hogy nem volt szándékos ez az egész. Tudom, milyen érzés hibásnak lenni. Mi itt mindannyian a segítségedet kérjük, hogy véget vethessünk ennek a rémálomnak. Kérlek. Te vagy az egyetlen, aki befejezheti.
Natalie szorosan behunyta a szemét, és hosszú percekig úgy maradt. Mikor Joy már éppen azon volt, hogy megszólítja, a kislány felnézett, és elszántan odalépett a könyvhöz.
A szertartás megkezdődött.
Az öreg kódex fedele megremegett, azután hatalmas csattanással kitárult, lapjai szélsebesen kezdtek peregni, majd hirtelen megálltak egy oldalon, és a könyvgerincből éles, fekete fény tört elő, majd csigaalakban nyomult a plafon felé, egyre szélesedve, egyre nagyobb sodrással, míg nem egy tölcsér alakult ki belőle.
- Mi folyik itt?!
Natalie kiesett a ritmusból, és a fekete köd elszabadult, ide-oda csapkodva a teremben. Piton odarohant a lányhoz, hogy elhúzza a könyvtől, Remus és Joy pedig hasra vágták magukat. Az örvény még pár másodpercig csapkodott a helyiségben, összetörve az összes bútort, és tárolóegységet, majd mintha hirtelen beszippantotta volna egy lefolyó, eltűnt a könyvben.
- Mit műveltél, te szerencsétlen?! - csattant fel Piton a kérdést az előbb belépő Lisának szegezve.
- Gondoltam szólok, hogy az orkok betörtek a Roxfortba – szólalt meg a nő. - Sirius leküldött minket Lilyvel, hogy figyelmeztessünk mindenkit…
- Na meg, ne legyünk szem előtt – morogta az ajtóban felbukkanó vörös. - Mi történt itt?
- Natalie megpróbálta lezárni az átjárót – morogta Remus. - De a szertartás félbeszakadt…
- Meg tudja csinálni újra? - kérdezte Lisa a kislányra pillantva.
Piton végignézett az alig pihegő lányon, akinek az orrából és a füléből szivárgott a vér.
- Nem. Belehalna.
Joy megsemmisülten meredt maga elé.
Már csak a csoda segíthet…

*

Virág szemszöge

Hideg érintés. Halk susogás, összefüggéstelen szavak… Valami hideg, nyirkos a homlokomon…
Lassan kinyitottam a szemem, és homályosan érzékeltem, hogy valaki fölém hajol. A sokadik pislogás után végre élesedett a kép, és beazonosítottam Tom arcát, aki gondterhelten vizsgált, és hozzám beszélt, de a hangja, mintha egy rossz rádión keresztül érkezett volna.
Aztán hirtelen beférkőztek a hangok az agyamba, és nekem minden eszembe jutott.
Siriust kerestem a Roxfortban, azután belefutottam Regulusba, aki próbálta az értésemre adni, hogy annyira örülnek ott nekem, mint a meztelencsigának eső után, azután megjelent James, aki megpróbált kivonni a forgalomból, de megléptem, és belefutottam Joyba, akinek nem volt kedve dumcsizni, így nekivágott a falnak. Mi történt ez után?
- Hogy kerültem ide? - kérdeztem a még mindig aggódó Tomot.
A férfi arca nyúzott volt, és meg kellett állapítanom, hogy ez a hajatlanság igazán nem áll jól neki, főleg hogy nem is alakítja hitelesen a gonoszt. Utoljára akkor nézett így rám, mikor Párizsban karaokeezott… karaokeezott…?
Egy pillanatra eltátottam a számat. Valahonnan az elmém ködös hegységei közül hatalmas erővel tört felszínre egyetlen gondolat, de mielőtt megfogalmazhattam volna, Tom csettintett a szemem előtt.
- Mi van?! - csattantam fel.
- Azt meséltem, hogy két ork hozott vissza, mikor megtaláltak felkenődve egy falra – morogta a férfi – Azt kérdeztem jól vagy-e, de nem válaszoltál, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem.
- Akkor legalább falilag már kvittek vagyunk – válaszoltam pislogva.
- Nem vagy normális – csóválta meg a fejét. - Ki tett rád ekkora benyomást?
- A drága, és utánozhatatlan Joy Denem – vigyorodtam el.
- Joy itt van a Roxfortban? - csattant fel a férfi. - Nem…
- Miért? - vontam össze a szemöldököm.
- Az előbb törtek be az orkok – suttogta a férfi. - Szarumánék már elindultak átvenni a hatalmat…
- Téged itt hagytak? - döbbentem le. - Vissza kell mennem!
- Flover, hidd el, két főgonosz is képes átvenni a világ feletti uralmat.
- Ne haragudj, nagyon szívesen csevegnék még itt veled, de elengedhetetlen a jelenlétem a hadszíntéren – mosolyogtam rá, miközben minden erőfeszítés nélkül kimásztam az ágyból, és az ajtó felé indultam.
- Én azt hittem, rá fogsz jönni! - csattant fel Tom, mikor már lenyomtam volna a kilincset, hogy elhagyjam az épületet. - Azt hittem, az utolsó pillanatban megcsinálod a nagy csodát, és észreveszed, hogy mi történik magad körül. Te voltál az egyetlen reményünk. Az egyetlen. És te most mész, és Szarumánnak asszisztálva tönkre vágod több ezer ember életét. Te vagy az évszázad legsötétebb boszorkánya… - sziszegte a férfi.
Nem hittem, hogy valaha is el fogok mosolyogni egy hasonló dühkitörésen, így még a küszöbön visszafordultam, és ennyit mondtam a szoba közepén álló csalódott és hitevesztett férfinek:
- Szerencsénkre pontosan így van. Én vagyok az évszázad legsötétebb boszorkánya. Még jó, hogy a fekete nem szín, Tómi – kacsintottam rá.
Szinte hallottam, ahogy Tom fejében a tantusz öngyilkosságba menekülve zuhan lefelé, és hatalmas dörrenéssel csapódik a földhöz, hogy darabjai apró szilánkokra törve gyújtsanak fényt az éjszakában.
Lendületes léptekkel távolodtam Hagrid házától, az arcomon egy fülig érővigyorral.
A helyzet az, hogy én voltam az évszázad legsötétebb boszorkánya.
A helyzet az, hogy én voltam Flover Hyde.
És mindenre emlékeztem.

*

Persze ez korántsem jelentette azt, hogy ezt mások is tudják.
Erre akkor jöttem rá, mikor Mordon már harmadjára próbált meg instant kinyírni, így kénytelen voltam egy stupporral hatástalanítani.
Láthatatlanná válhattam volna, de azt akartam, hogy lássanak. Hogy tudják, hogy közeledek. Hogy itt vagyok, hogy megjöttem.
De mielőtt bejutottam volna, valaki kigáncsolt.
A hátamra fordultam, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy egy kedves úriember kis híján a szemembe nyomja vakító fényű pálcáját. Hunyorogva próbáltam azonosítani az eszköz tulajdonosát, és mikor végre sikerült, széles mosollyal szakadt ki belőlem a neve:
- Peter!
Peter meglepetten hátrább lépett. Nagy nehezen feltápászkodtam, és megálltam a férfi előtt.
- Jól vagy?
- Honnan tudod a nevem? - kérdezte.
- Visszatértek az emlékeim – válaszoltam.
- Vagy valaki elmondta – mondta a fiú.
Peter nem sokat változott az évek során. Gyanakvó volt, de ugyanakkor óvatlan is.
- Amikor a Roxfortba kerültem, te egyik reggel elhívtál a tóhoz sétálni, elmondtad nekem, hogy Voldemort halálfalót csinált belőled, és arra kényszerít, hogy add fel a barátaidat. Rávettelek, hogy szólj Dumbledornak, ezután neki kémkedtél – hadartam.
Peter egy darabig csak nézett nagy szemekkel, aztán megrohanta a vállamat, és szorosan átölelt. Hosszú idő óta ő volt az első ember, akire emlékeztem, és hitt nekem, ha nem számolom Tomot. Majdnem sírva fakadtam.
Leküzdve hirtelen jött érzékenységemet, zavartan kibontakoztam a szorításából, és megkérdeztem hol vannak a többiek.
A srác szeme idegesen megvillant.
- Lilyék az alagsorba menekültek Pitonékkal, akik elkapták Nataliet.
- Miért kell nekik Nat? - kérdeztem ijedten.
- Hogy visszacsinálja a varázslatot, aminek köszönhetően Szarumánék itt vannak – morogta a férfi.
- És mi az állás? - kérdeztem.
- Nem akarod tudni.
- Vezess oda.
Peter biccentett, majd hirtelen patkánnyá változott, és eltűnt a fűben. Futva követtem az épület felé.
Alig győztem kikerülgetni a holttesteket. A roxforti védők rengeteg orkot eltettek láb alól, ugyanakkor rettegtem, hogy bármelyiküket is megpillantom élettelenül heverni a többiek között. Láttam halott elfeket, és néhány varázslót üveges szemmel meredni a semmibe, de egyiküket sem ismertem.
Peter beszáguldott a kétszárnyú ajtón, és én is követtem volna egyből, ha oldalt nem pillantom meg Drizztet.
A férfi egy hatalmas kőoszlop alá szorult, és mikor meglátott, dühtől eltorzult arccal erőlködött, hogy kiszabaduljon.
Irányt váltottam.
- Jól vagy? - kérdeztem, mikor közelebb értem a sötételfhez.
- Mi ez? Valami kedélyes teadélután? - mordult rám.
- Nem hiszem, hogy el tudom magyarázni, de minden rendben lesz – suttogtam, miközben azon gondolkoztam, hogyan kezdjek hozzá a kő elmozdításához.
- Csak azt ne mondd, hogy hirtelen visszatértek az emlékeid… - nevetett fel Drizzt gúnyosan.
- Dióhéjban ennyi – vontam vállat, és lebegtetni kezdtem az oszlopmaradványt.
A sötételf sebesen kimászott alóla. Mikor megpróbált felállni, láttam, hogy az egyik lábára sántít.
- Mindent sajnálok, Drizzt – suttogtam. - Tényleg mindent. De most segítenem kell a többieknek.
- Ha még van kinek segítened – válaszolta az elf most már inkább szomorúan, mint dühösen.
Hátat fordítottam neki, és egyenesen berohantam az előcsarnokba.
Hiba volt.
Ami ez után következett, életem egyik legnehezebb élményeinek egyike.
A megmaradt varázslók mind rám szegezték a pálcájukat, Sirius pedig ott állt előttem, szakadtan, véresen, ziláltan, szemében mérhetetlen fájdalom, és szomorúság tükröződött.
Eddigi lelkesedésem hirtelen elpárolgott
Petert, Szarumánt, vagy a Pókkirálynőt sehol sem láttam.
Csapda volt.
És hagyták, hogy belesétáljak.
Azon gondolkoztam, miért olyan szórakoztató, hogy mind a két oldal azt hiszi, ha megszabadult tőlem, nyert ügye van.
- Szia, Flover – törte meg a csendet Sirius.
Néztem a férfi arcát, és felidéztem az elmúlt hónapok történéseit onnantól kezdve, hogy elütöttem az egyetem előtt. Mennyire óvatos volt. Hogy próbált segíteni… az a csók… és a menekülés a minisztériumból.
És most itt állt, hogy megöljön.
- Szia – válaszoltam.
- Most komolyan? Még beszélgetni is fogtok? - csattant fel Mordon. - Ez a kis ringyó elkábított!
- Háromszor próbáltál megölni! - vágtam vissza. - Egészséges túlélési ösztönök.
- Megtámadtad Reget! - vágott közbe James eltorzult arccal.
- Te támadtad meg Reget – magyaráztam. - Én csak beszélgettem vele.
- Át akartad mosni az agyát! - válaszolt a férfi.
- Nem, szerintem bőven elég itt egy agymosott is, Jamei – sóhajtottam.
- Ne mondd ki a nevem! - azzal kiáltott egy capitulátust, és a használt zsepim kirepült a zsebemből.
- Ez most komoly? - kerekedtek el a szemeim. - Kézmágus vagyok, ha nem rémlene.
Láttam, hogy a váratlan fordulat elbizonytalanította a kedves egybegyűlteket, páran még fel is nevettek a képtelen helyzeten.
Siriusra néztem, és megeresztettem egy félmosolyt, de ő komor maradt.
Próbáltam elképzelni, mit él át. Mióta készülhet rá, hogy végez velem? Nem úgy nézett ki, mint aki valóban akarja. Ráadásul sokáig azt bizonygatta, hogy szeret. Így van ez még?
Most hogy visszatértek az emlékeim, már el tudtam helyezni Siriusról kavargó érzelmeimet. Mennyi mindenen mentünk keresztül. Hányszor elárultuk egymást. De vajon ezek tényleg árulások voltak?
Hirtelen mindennél jobban vágytam arra, hogy odamenjek Siriushoz, és a nyakába boruljak, átöleljem, és úgy csináljak, mintha minden rendbe jönne magától.
Azt hiszem, ilyet egy gyenge, kétségbeesett nő tenne csak, akin nem múlik a fél világ sorsa.
- Sirius, ha meg akarsz ölni, akkor miért nem teszed meg? - szólaltam meg.
A férfinek megremegett a kezében a pálca, majd előreszegezte.
És én készültem a varázslatra.
De tényleg. Komolyan.
Az meg nem jött.
Mély szürke szemei a tekintetembe fúródtak, és hirtelen megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el. Kinyitotta a száját, és már előre hallottam a gyilkos szavakat, de... egyszer csak leengedte a kezét.
- Mert nem akarlak megölni. Képtelen vagyok rá – suttogta.
A teremben hangos morajlás futott végig, és egyre erősödött. Sirius tétován közelebb lépet, és kinyújtotta felém a kezét, én pedig minden óvatosság nélkül indultam el hozzá.
Abban a pillanatban az előzőleg felállított láthatatlan pajzsomba csapódott a gyilkos átok, és az egyetlen szerencsém az volt, hogy elég erősre varázsoltam a védelmemet előzőleg. Bár maga a bűbáj a közelembe sem ért, mégis akkora erőt szabadított fel, hogy felfodrozta a követ, én pedig az alagsor lejáratához repültem, és éreztem, hogy a kezemet végighorzsolják a kiálló darabkák. Sirius rosszabbul járt. Őt a földre taszította a lökéshullám, és a kirepülő szilánkok beleálltak a karjába és a jobb lábába.
Ekkor egyszerre két dolog történt.
A kidőlt ajtón keresztül orkok tömkelege rohamozta meg a felkészületlen ellenállókat. A horda mögött ott lépkedett Szarumán és a Pókkirálynő.
Ha előbb indultak el, mégis hogyan kerülhettek ide később?
Lehetetlen… Hacsak…
Egy csapda volt. Így próbáltak megszabadulni tőlem. Nem hogy nem tartottak maguk közé valónak, de tudták, hogy ellen fogok állni, ha olyasmit akarnak, ami nekem nem tetszik, és erőmnél fogva biztos lehetek a győzelmemben. Azt remélték, hogy az ellenség, aki még mindig úgy tudja, hogy az ő kapujukra játszom, majd túlerővel megoldja ezt a kis problémát.
Banyek! Egyszerre két csapdát éltem túl!
Észrevétlenül lehengeredtem az alagsorba vezető lépcsőn, az alján óvatosan felálltam, és futva indultam el a folyosón.

Akkor, mikor a Pókkirálynő a csarnokba lépett, egy lökést éreztem a csarnok padlóján. Valahonnan lentről jött. Valamiért úgy gondoltam, azonnal oda kell mennem.
Fogalmam sem volt honnan a hirtelen lelkesedésem. Talán hozzájárult, hogy túléltem két halálos támadást, és hogy életem szerelme nem gyilkolt meg. Akárhogy is, villámgyorsan megtaláltam az utat a megfelelő kamrába.
Bentről beszélgetés zaja szűrődött ki, és mikor a folyosó végén kilestem, nagy örömömre megpillantottam Nataliet, Lilyt és Perselust.
- Csinálnunk kell valamit – morogta az utóbbi. - Kell lennie valami megoldásnak…
- Az egyetlen megoldásunkat elcsesztem – szólalt meg valaki más a sarokból.
Kicsit hunyorognom kellett, hogy felismerjem Lisát és a mellette gubbasztó Remus Lupint. Közvetlenül a terembe vezető ajtó egykori helyén pedig Joy ücsörgött.
- Ezen már csak egy Flover segíthetne. De hát ő éppen ellenünk van… - sóhajtott Lily.
- Képzeljétek el, milyen lenne, ha egyszer csak megjelenne itt – ábrándozott Joy.
- Nagyot néznék, az biztos – mosolyodott el Remus. - Esküszöm, letérdelnék elé könyörögve, hogy hajtsa végre a varázslatot.
- Talán… - suttogta Perselus kissé átszellemülten. - Ha mind egyszerre mondanánk, hogy „kell egy Flover”…
- Ne már, Pery, te tényleg ezt akarod csinálni? - fintorgott Lily.
- Van jobb ötleted?
- De ez egy szentimentális baromság.
- Szóval?
Láttam, ahogy a nő arcán az érzések változatos skálája rohan át egyszerre, végül odalépett kedvenc denevér barátnőm mellé, és bólintott.
- Jó, csináljuk.
Vissza kellett nyelnem a saját nevetésemet, ha nem akartam, hogy észrevegyenek.
Tuti, hogy én vagyok az első ember a Roxfortban, akit megidéznek.
Ami azt illeti, tényleg nagyon komolyan vették a dolgot, ami azt jelentette, hogy eléggé elkeseredettek lehettek. Körbe álltak, azután Remus vezetésével elskandálták:
- Kell egy Flover!

- Én jó leszek?
Nem bírtam tovább. Széles vigyorral az arcomon léptem a terembe, és figyeltem ahogy a kör tagjai döbbenten szétrebbenek. Azután Natalie odarohant hozzám, és a nyakamba vetette magát.
- Én úgy sajnálom, Flover, miattam van az egész, és most nem tudom visszacsinálni – zokogta.
- Semmi baj, most már minden rendben lesz – simogattam meg a haját.
A többiek idegenkedve húzódtak a fal mellé. Nem igazán hittek a szemüknek, és nem tudták mire vélni hirtelen megjelenésemet. Egyet jelentettem a csodával.
Miután Natalie elengedett, Per felé fordultam.
Most jutottam el odáig, hogy megnézzem magamnak a többieket, és összehasonlítsam őket a fejemben élő emlékképekkel. A férfi megnyúlt, kicsit zömökebb, és izmosabb lett, a haja valamennyivel rövidebb, az arca pedig már nem egy félkamasz lágy vonásait tükrözte, bár így is maradt bennük, egy kis „perselusos finomság”.
Lily nem sokat változott. Akárcsak Liznek, az arca kicsit kerekebb lett, a haja még vörösebb, és talán hosszabb, szemei pedig smaragzölden csillogtak. Lis egyszerűen nem változott. Ugyanazok a színes bohókás ruhák és a pimasz, kérdő tekintet. Remus sokat férfiasodott, arcán változatlanul ott díszelegtek a sebhelyei, ő maga azonban nem tűnt összetörtnek. Sőt. Sokkal inkább úgy éreztem, bármelyik pillanatban Lis elé veti magát, hogy megvédje.
Per előrébb lépett.
Szabadkozni akartam. Magyarázkodni. Elmondani, hogy visszatértem. Hogy emlékszem. De végül csak ez bukott ki belőlem:
- Hogy vannak a műkörmeid?
Perselus hitetlenkedve megrázta a fejét, és késlekedés nélkül hozzám lépett, majd a karjába zárt. Hallottam, hogy morog, de éreztem, hogy közben kiül a mosoly az arcára, és én kis híján elsírtam magam a biztonságos, meleg szeretettől. Egyszerűen jó volt hozzábújni.
Idillünket egy hatalmas dörrenés vágta tönkre, olyan hangos, hogy beleremegett a plafon.
- Siriusék tudják? - kérdezte Lily.
- Még nem igazán volt alkalmunk ezt megbeszélni, de nem akar megölni – vakartam meg a tarkóm.
- Na jó. Tök hepi minden, Flover visszatért, juhú, de csinálnunk kéne valamit, ha már idevuduztuk… - szólt közbe Lisa.
Joy időközben felütötte a kódexet, és elkezdte tanulmányozni a varázslatot. Odatérdeltem mellé, és végigfutottam a szavakat. Remus mellém ült, és lefordította a szöveget, ami kínainak tűnt a számomra, a férfi azonban folyékonyan olvasott.
- Csak Natalie tudja visszacsinálni – sóhajtott a végén.
Lapoztam egyet, ahol megtaláltam a dátumokat, és egy fura krikszkrakszot a pergamen alján.
- Ez mi?
- Valami satírozás. Talán hiba. Vagy elírás.
- És így?
Fejre állítottam a kódexet, Remus pedig szemöldök ráncolva tanulmányozta az oldalt, de végül megcsóválta a fejét.
- Értelmetlen vonások, ilyen karakterek nincsenek a nyelvben…
- Próbáld meg ezzel – guggolt le mellénk hirtelen Lily, és odanyújtott egy tükröt.
Remus szeme felcsillant, majd elkerekedett.
- Tükörírás, jobbról balra… Ó baszki!
Hát én még életemben nem hallottam Remus Lupint káromkodni, de amit ott lenyomott a pincehelyiségben, azt inkább nem részletezném papíron.
- Hogy én ezt nem vettem észre… - dadogta. - Zseniális!
- Figyelj, tudom klassz, hogy felfedezted ezt a kis szövegecskét, de az a helyzet, hogy rajtad kívül senki nem tudja elolvasni, Holdsáp – néztem rá jelentőségteljesen.
A férfi a zavartan megdörzsölte az orrnyergét, és kibökte:
- Át lehet ruházni a felelősséget.
Joyból és Natalieból egyszerre szakadt ki a sóhaj, Lily a szája elé kapta a kezét, Lisa belebokszolt a levegőbe, Perselus pedig megfejelte a falat.
- Akkor, nosza. Mentsük meg a seggünket! - kacsintottam a férfira.
- Figyelj, Flover, ez egy nagyon nehéz varázslat, és szeretném, ha tudnád, hogy rengeteg energia, és…
- Bele is halhatok – fejeztem be a mondatát.
- Honnan tudod? - képedt el.
- Nem tudtam, csak általában ilyenkor ez szokott következni – vigyorodtam el.
Perselus istenesen hátba vágott.
- Még jó, hogy te vagy minden idők legsötétebbike.
- Én is szeretlek – válaszoltam.
- Hiányoztál – vigyorodott el.
Joy és Natalie részletesen elmondták, mi a feladatom, mit kell csinálnom, a szöveggel együtt, ami lényegében annyit jelent, hogy „minden kerüljön vissza a helyére”, csak valami hülye héber-szanszkrit-mongol nyelven.
- Még valami – állított meg Joy, mielőtt belefogtam volna a varázslatba. - Ez egy nagyon régi szeánsz, ami azt jelenti, hogy nem egyből fog bekövetkezni, hanem legalább öt-tíz perc, mire felfejlődik annyira, hogy ne lehessen megfordítani.
- Ez nem jó. Szarumán érezni fogja, ebben biztos vagyok – fordultam Perselushoz.
- El kell terelned a figyelmét – morogta Remus.
- Mi lenne, ha kicsit parádéznátok? - kérdezte Lily. - Egy csöpnyi időhúzás a halálos sortűzben?
- Nem is rossz ötlet – pillantottam rá Perselusra. - Mit szólnál egy utolsó tánchoz?
A férfi elmosolyodott, és kérdés nélkül kisétált a teremből.
Öngyilkosság lesz.
Elkezdetem a szertartást.
Éreztem, hogy gyűlik bennem a mágia, és lépésről-lépésre követtem a kódex utasításait, még nem megjelent a fekete köd, és csigavonalban kígyózott felfelé. Mikor elérte a mennyezetet, és sűrű, átláthatatlan tölcsérré alakult, ami egyre szélsebesebben forgott, és mágnesezte a teret, elhúztam a tekintetemet róla, és Lilyékhez fordultam.
- Ne hagyjátok, hogy bárki is megtörtje a varázslatot! - azzal elindultam kifelé.
- Flover – állított meg a nő – Örülök, hogy visszatértél.
- Én is örülök – mosolyodtam el, és átöleltem.
- Vigyázz magadra! - mosolygott Lisa, majd meglódított a vállamnál fogva.
Perselus terve zseniálisan merész volt.
Sőt. Vakmerő.
De kitarthatott addig, amíg a varázslat elég erős lesz ahhoz, hogy Szarumán ne állíthassa meg.
Fürgén szedtem a lépcsőket a csarnok irányába. Olyannyira el voltam foglalva a tervvel, hogy fel se tűnt a hirtelen csönd.
Mielőtt még naivan kifordultam volna az ajtón, meghallottam a Pókkirálynőt beszélni.
- Szóval, Sirius Black.
- Nem fogom megadni magam – sziszegte az illető.
Kipillantottam a résen, és láttam, hogy a férfi ott térdel hátravetett fejjel és kicsavart karral a terem közepén, tőle pár méterre pedig Tom, a Pókkirálynő és Szarumán állt békésen.
Félelmetesek voltak. Tom inkább szánalmas, de tudtam, hogyha meg van babonázva, rettenetes erő lakozik benne.
Sirius arca sebes volt, és az orrából csorgott a vér. Valószínűleg ebben a pillanatban is keserves kínokat élhetett meg, amivel Szarumán és a Pókkirálynő szórakoztatta magát.
- Mi értelme ennek az egésznek, fiam? - kérdezte a mágus. - Flover Hyde többszörösen elárult téged, bebizonyította, hogy a mi oldalunkon áll, és nem emlékszik rád. Nem szeret. Meg akarja bosszulni azt a sok megalázást, amit tőled és a fajodtól ki kellett állnia… Ő már olyan, mint mi.
- FLOVER NEM OLYAN, MINT TI! - ordította a férfi.
Te jó ég. Hogy voltam képes ennyi időn keresztül megenni Tolkein kicsinyes, csőlátású varázslócskájának meséit, miközben minden hangjuk csepegett a túlfűszerezett hazugságtól?
És honnan van Siriusnak ennyi hite bennem?
A fejemben lévő hangocska visszakérdezett: ellenkező esetben te nem pontosan így tennél?
Ami azt illeti, de.
Mi Siriusszal egymásnak voltunk. Hogy bekössük a másik cipőfűzőjét.
És itt volt az ideje egy jó szoros masninak.
- Kár érted – szólalt meg a Pókkirálynő – Te lettél volna a kedvencem.
Bíborszínű láng robbant elő a semmiből, és egyenesen Sirius felé tartott. Abban a pillanatban, hogy elérte volna a férfit, hirtelen szétrebbent, és ezernyi színes pillangó röppent fel a mennyezet irányába.
Hát ezzel még Szarumánt is sikerült kiakasztanom. Az öreg úgy nézett, mintha közölték volna vele, hogy ostobaságával megdöntötte a Guinness Rekordot.
Lehajoltam a Perselus által előre odakészített eszközhöz, majd hátra tett kézzel kiléptem rejtekemből.
Minden szempár rám szegeződött.
Tom tekintete kitisztult, és rám pillantott, majd a mellette állókra. Láttam, hogy koncentrál, hogy megtartsa az elméjét.
A Pókkirálynő és Szarumán látszólag nem tudták, hogyan fogadják hirtelen közbelépésemet. Végül úgy döntöttek, mint tettestársat kezelnek továbbra is.
Naívak…
- Flover, kedvesem, már vártunk! - tárta szét a karját az öreg mágus.
- Úgy látom, türelmetlenek vagytok – lépkedtem komótosan.
- Merre időztél, kedvesem? - kérdezte a kelleténél is nyájasabban a Pókkirálynő.
Belenéztem a hideg szempárba, és elgondolkoztam rajta, hogy igazából ez a nő nem félelmetes. Úgy néz ki, mint egy útszéli prostituált, egyetlen szórakozása, hogy másokat kínoz, és az összes különlegessége az a földöntúli hatalom, amivel unalmában nem tud mit kezdeni. Egy pillanatra megsajnáltam.
- Azon gondolkoztam, hogy vajon mit fogunk csinálni, ha már nem marad senki, akit legyilkolhatunk – válaszoltam csevegő hangon.
- Attól tartok, Flover, félreértettél bennünket. Mi nem gyilkolunk, hanem felszabadítunk – mosolygott Szarumán erőltetett nyugalommal.
- Érdekesen hangzik – már majdnem odaértem a megfelelő helyre. - Felszabadítjátok az embereket a saját szabadságuk alól. Milyen… Ellentmondásos.
- Ebből elég! - csattant fel a Pókkirálynő. - A fiú a tiéd. Itt az idő, hogy végezz vele!
- Pontosan. Itt az ideje, hogy… mulassunk egy utolsót közösen! - vigyorodtam el.
Sirius ekkor már régen nem állt egyetlen varázslat hatása alatt sem, ugyanis széles pajzsot vontam a roxfortiak és Szarumánék közé, így mikor a fenti mondat elhangzott a számból, ő meglepetten egyenesedett fel, és őszinte döbbenettel rám meredt.
Ahogy mindenki más is tekintve, hogy előhúztam a Perselus által elővarázsolt hegedűt a hátam mögül, és játékba kezdtem.
Pár pillanattal később Per is csatlakozott hozzám, és felcsendült egy halom megbűvölt hangszer.
Szarumán az elején megpróbált közbelépni, de hamarosan rájött, hogy a falam a zenének köszönhetően áttörhetetlen.
Kettőnk eszelős pörgése olyannyira hatalmába kerítette szinte mindenki figyelmét, hogy rajtunk kívül valószínűleg senki nem vette észre a padlón keresztül is érezhető egyre erősebb pulzálást. Mintha a kastély szíve dobogni kezdett volna. Mikor a szám végén oldalra pillantottam, és megláttam az egyik ajtóban ácsorgó Joyt, már tudtam, hogy sikerült.
Abban a pillanatban, hogy befejeztem az utolsó hangot, a kő középen kirobbant, és a fekete tölcsér vadul kavarogva előtört, eszelős tornádóként szippantva magába a környezetét.
Elképesztő volt látni, ahogy a halott orkok tetemei kívülről berepülnek amerre utat találnak maguknak, és elnyeli őket a köd. Az élők eszeveszett ordítással menekültek, de őket is beszippantotta az örvény. Szarumán és a Pókkirálynő minden méltóságukat elvesztve kapaszkodtak amibe csak tudtak, de a sodrás annyira erősnek bizonyult, hogy minden ellenállásuk hiábavalónak bizonyult, és hamarosan eltűntek a szemünk elől.
Gandalf süvegét emelve sétált bele az örvénybe, Drizzt pedig széles vigyorral tisztelegve köszönt el tőlünk… szinte mindenki eltűnt már, mikor érezni kezdtem, hogy a köd engem is húz magához.
És akkor leesett.
Azt mondtam, hogy minden kerüljön vissza a helyére.
Ez azt jelenti, hogy én sem maradhatok.
Egyetlen dolgot akartam mielőtt elmegyek. Odafordultam Siriushoz, de már egy lépést sem tudtam tenni felé, ő pedig látva, hogy hamarosan én is „köddé válok”, hátat fordított…
- Sirius!
A férfi csak állt háttal nekem, maga elé meredve.
Tudnia kellett. Tudnia kellett, hogy emlékszem rá!
Mielőtt a tölcsér magába szippantott volna, az utolsó pillanatban eszembe jutott valami, és elordítottam magam:
- LEVÉL!
A férfi abban a pillanatban fordult meg, ahogy az örvény elnyelt.
A varázslat sikerült.
A varázslótársadalom megmenekült.
A dimenziók bezárultak.
Minden visszatért a helyére.
Még én is. Visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul és újra siriustalanul.
Azt kívántam, bárcsak ne emlékeznék semmire...


Szerzői megjegyzés:
A Floverék által előadott szám: Derek Hough - `Kairos` Ft. Lindsey Stirling
Az utolsó csésze by VirginiaJ
Szerző megjegyzései:
Elérkeztünk az utolsó fejezethez, ahol véglegesen lezárul a sztori. Egy utolsó szám ajánlat: I am they - From the Day
Virág szemszöge

Nem akartam kinyitni a szemem.
Nem tudtam volna megmondani, mennyi ideje feküdtem hanyatt mozdulatlanul. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy pontosan tudtam, a saját ágyamban vagyok, baromira Pesten, nyitva az ablak, és az ovisok megállás nélkül a „Tavaszi szél” című rigmust kántálják.
Nem akartam kinyitni a szemem. Nem akartam szembesülni a valósággal. Még egy icipicit azt akartam hinni, hogy Sirius egy karnyújtásnyira áll tőlem, még egy picit elképzelni hogy boszorkány vagyok.
Tudod, van az az érzés, mikor rájössz arra, hogy azon kívül hogy egyben vagy, az életednek semmi értelme. Mennyivel jobb lett volna meghalni egy olyan világban, ahova azóta visszavágyódtam, mióta először felébredtem a Roxfort parkjában. Hidegnek, semmilyennek, üresnek éreztem magam.
Négy évet dolgoztam rajta, hogy elhiggyem, az egészet csak összefantáziáltam. Hogy megpróbáljam elnyomni, hogy szerelmes vagyok Rowling egyik kitalált karakterébe. Hogy megpróbáljak együtt élni azzal, hogy nem tudok gondolattal mozgatni tárgyakat.
Ide születtem. Ebbe a másik, nem kevésbé csodálatos, de a fentiek ismeretében máris szürkébb, unalmasabb és sivárabb világba. Ide, ahol nem létezett Flover Hyde. És így már én sem létezhettem.
Rohadtul nem volt igazságos.
Még mindig nem nyitottam ki a szemem. Itt fogok meghalni ebben a hülye ágyban. Nem akarok pszichológusokhoz járni, nem akarok pasizni, nem akarok egyetemre menni, nem akarom élni ezt a hülye életet. Nem akarom kinyitni a szemem!
Egyetlen dolgot felejtettem csak el.
Hiába határoztam el, hogy én már pedig megpusztulok ott a plüssállataim kínos magányában, a túlélési ösztöneim és az unalom nem hagyott békén. Arról nem beszélve, hogy beférkőzött az agyamba egy folyton motoszkáló kis tény.
Kiszáradt a torkom.
Még mindig nem nyitottam ki a szemem.
Ó, Merlin, milyen jó lenne, ha most szépen idelebegne hozzám egy hűs pohár víz… vagy inkább egy bögre. Igen, a hupikék törpikés bögrém jó lesz. Ha már az idelebeg, a fésűm meg a kézi tükör is társulhatna hozzá. Meg persze a váltásruhám. A csíkos ingem egy fekete trikóval mondjuk?
Még mindig szomjas voltam.
Jó. Háromra kinyitom a szemem, és felkelek.
Egy, kettő… négy!
Lendületből felültem, és…
Lefejeltem az ágyam fölött lebegő bögrét, így az egész tartalma rám borult, a fésűm nagyot koppant a homlokomon, én pedig csillagokat látva visszadőltem. Próbáltam feldolgozni a történteket, és körbenézni a szobámban, de a kilátást eltakarta a fejemre hulló piros csíkos ing…

*
Szeptember 12-e, Roxfort, három hónappal később

Sirius szemszöge

- Kérsz még belőle?
Perselus csettintett az orrom előtt, és teli szájjal érdeklődött róla, hogy kell a maradék csokis müzli, vagy felfalhatja azt is.
Komolyon mondom, ez a pasas többet evett, mint én, pedig mostanában másban nem igazán leltem kedvemet, mint a zabalásban. McGalagony rendszeresen meg is szidott miatta elfelejtve, hogy már nem vagyok a diákja, hanem kollégák vagyunk. Vagy talán csak az anyai gondoskodás bukott ki belőle.
A nagyterem tanári asztala óvatosan felém pillantott.
Minden percben azt várták, hogy összeesek, vagy rohamom lesz, hallucinálok, vagy dühkitörésem van. Egyedül Piton viselkedett úgy, mintha nem történt volna semmi. A lehető legtermészetesebben dumált hozzám, akkor is ha nem figyeltem, vagy nem válaszoltam. Volt, hogy egyszerűen faképnél hagytam, de ő töretlen lelkesedéssel ébresztett fel minden reggel időben, hogy beérjek az óráimra, folyamatos tanácsokkal látott el, és rosszabbnál-rosszabb faviccekkel szórakoztatott. Rettenetesen sokat segített ezzel.
- Sosincs problémád a vécén? - kérdeztem visszatérve a valóságba.
- Még fejlődő szervezet vagyok – vágott vissza, és lelkiismeret-furdalás nélkül hozzálátott, hogy kiöntse magának a maradékot.
- Ami azt illeti, már nagyon nem vagy fejlődésben – pislogtam. - El fogsz hízni. A szokottnál is rondább leszel dagadtan. Képzeld csak el… egy duci, táncos, bájitaltantanár… A Drakula effektust is kiveheted majd a fenyítési módszereid közül… senki nem fog félni tőled.
- Most összetörted az énképemet – válaszolta Pers, és szenvtelenül merített egy jó nagy kanállal.
- Legalább finom?
- A legjobb. Ilyet még anyád sem csinál.
- Hála Merlinnek, tuti mérgező lenne – morogtam.
- Elképesztő, hogy azok után, amit Tom véghez vitt, még mindig képes utálni titeket – ábrándozott Miszter Zaba.
- Szerintem ez a hobbija. Tudod. Van aki teniszezik, van aki eszik, és van aki utál engem – vigyorodtam el.
Piton megforgatta a szemeit, és a mellettünk bőszen hallgató McGalára pillantott, aki mindent megtett azért, hogy ne hallja elmés párbeszédünket.
- Tényleg finom? - böktem a tálra.
- Mennyei eledel. A függője vagyok – áradozott a férfi.
Hirtelen jó baráti kötelességemnek éreztem, hogy segítsek szívbéli lelki társam és egyetlen balerinám káros szokásainak leküzdésében, így nemes egyszerűséggel átnyúltam a tökös derelyék felett, és lenyúltam a férfi orra elől a tálat, majd módszeresen pusztítani kezdtem a tartalmát.
Perselus elképedve meredt rám kezében a kanalával, amiről még mindig csöpögött a tej.
- Mi a…?
- Még fejlődő szervezet vagyok – vágtam rá ártatlan arccal.
McGalagony eddig bírta. Felpattant a székből és rázkódó vállal, vörös arccal, a szemét törölgetve elhagyta a termet.
- Nem normálisak…
Szóval, ezt csinálta velem Perselus Piton, mióta Flover elment. Újra és újra visszarángatott a valóságba, és megmentette az életemet.
Aznap éjjel, mikor a lány eltűnt a ködben, és kimondta az általa alkotott becenevem, rájöttem, hogy emlékezett rám. Nem is tudom… napokig éltem abban a hitben, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat, és rengetegszer beképzeltem, hogy éjjel ott áll az ágyam mellett, de nem szól hozzám, csak bámul.
Mikor James rájött erre, elvitt orvoshoz, aki nyugtatókat, és altatót írt fel nekem. Egyedül képtelen voltam feldolgozni, hogy ismét elvesztettem az egyetlen nőt, akit szerettem.
A gyógyszerek mellékhatása a nyár második hónapjának közepén rajzolódtak ki élesen.
Dührohamaim voltak. Néha csak úgy elájultam, vagy Szarumánt véltem felfedezni egy-egy sötétebb sarokban. Rémálmaim voltak, amiben Flover holtan fekszik egy sötét helyiség kőpadlóján kitekeredve, és mindig hallottam, hogy megölik. Én pedig folyton elkéstem.
Valójában ez volt az, ami a leginkább idegesített.
Hogy elkéstem. Megint.
Azt hiszed, hogy vannak dolgok, amiket egyszer elbaszol, és úgy maradnak, nem történnek meg még egyszer, hiszen mi értelme lenne? Francokat. Rohadtul megismétlődött ugyanaz. Flover szellemként foszlott szét a csarnokban a szemem előtt, a variáció csak annyit módosult, hogy élt egy számomra elérhetetlen dimenzióban.
A minisztérium lefoglalta a könyvet, és ezt a varázslatot is a főben járók közé ítélte. Nem volt mód rá, hogy visszahozzam.
Mindenkit halálra rémítettem magam körül, és mindenki értem aggódott, de felelősséggel tartoztam Lily és Lisa után, akik mindketten várandósak voltak. Nem élhettek feszültségben.
Ekkor sietett a segítségemre Perselus, aki eldöntötte, hogy nála fogok lakni.
Igen. Mondom. Eldöntötte. Nem volt beleszólásom. Közölte, hogy beteg vagyok, és szükségem van rá. Mikor megkérdeztem miért, azt válaszolta, hogy azért, mert nagyon unatkozik.
A valóság az volt, hogy ő az egyetlen ember, aki átérezhette, hogy mit is élek át pontosan. Néha amikor nem vett észre, rajtakaptam, amint a kezében Flover régi hegedűjével ücsörög a kanapén egy üveg whisky társaságában, és a semmibe bámul.
Olyan volt, mintha gyászolnánk egy élő embert.
El sem tudtam képzelni, Flover mit élhet át.
Neki senkije nem volt odaát. Tényleg senkije.
Augusztusra nagyjából összeszedtem magam, és már kicsit több életkedvvel mentem el gyerekágyat szerelni Jameshez, vagy babaruhákat nézni Remusszal. Nem csináltam végig az auror sulit. Képtelen lettem volna újra vérrel és háborúval szembesülni. Korábban azt hittem, ez lenne az egyetlen dolog, amibe elmenekülhetek a valóság elől, de túl élénken éltek bennem a korábbi hónapok történései.
Nem tudtam, mit fogok kezdeni, mikor Pers visszatér a Roxfortba tanítani.
Aztán egyszer csak beállított Dumbledore, és közölte, hogy szüksége van egy SVK tanárra.
Hát mentem.
Egyébként minden visszatért a régi kerékvágásba. Tomnak visszanőtt a haja, Natalie pedig a varázslatnak köszönhetően visszakerült ugyan az árvaházba, de Belláék pár napon belül rátaláltak, és elhozták, így a Denem család négy fősre bővült. Legnagyobb meglepetésemre, mikor a kislány a Roxfortba került, a Süveg őt is a Griffendélbe osztotta Joy legnagyobb örömére, így nem csak év hanem háztársak is lettek.
Tom miután kiheverte a Pókkirálynő megpróbáltatásait, Remus munkatársa lett a Mágiügyi Minisztériumban, Bella pedig egy cukrászdát üzemeltetett London belvárosában, és folyamatosan Lisát és Lilyt pesztrálta, amikor ideje engedte.
James kirepült Mordon szárnyai alól, és saját osztagot kapott auror parancsnokként. Peter többnyire csak Peter volt, tehát pár hónap elteltével előrukkolt azzal, hogy nyelvtanár egy mugli középiskolában.
Abigél, miután kiderült, hogy a fehér ördögsárkány nőstény, legkisebb meglepetésünkre Hagrid legújabb házi kedvencévé avanzsált, és valahányszor csak le akartam ugrani egy teára, mindig elfogyasztotta a talárom csücskét, így egy idő után mindig ugyanabban a talárban mentem, ami minden alkalommal rövidebb, nyálasabb és csócsáltabb lett.
Még nem voltam igazán jól. Nem beszélgettem túl sok emberrel, és úgy tanítottam a diákjaimat, hogy egyszer sem néztem rájuk. Nem mondanám, hogy lámpalázas lettem volna vagy ilyesmi. Egyszerűen csak nem tudtam tartani a szemkontaktust pár másodpercnél tovább, így meg sem próbáltam.
A nebulók tudták, hogy mi a helyzet, és legnagyobb meglepetésemre, senki nem akadékoskodott. Többnyire csendben ültek, elvégezték, amit kértem, megírták a házi dolgozatokat, és nem szólogattak be.
Hogy tudtam-e, hogy a hátam mögött Stikkes a gúnynevem?
Tudtam. Csak nem érdekelt.
Hiszen jogos volt.
Az első órám a hetedévesekkel volt, akikkel a Ravaszra készültünk, és a pajzsbűbájokat kellett átismételnem.
Mikor beértem a terembe, már mindenki bent volt, én pedig körül se nézve a katedrára léptem, és belekezdtem.
- Akár milyen furcsa, ezt az órát Sötét Varázslatok Kivédésének hívják, így nevéből adódóan a védekezés és a pajzsbűbájok megfelelő elsajátítása az egyik legfontosabb dolog, amire varázstudónak az életben szüksége lehet. Tudom, hogy épp nincs kilátásban egy újabb nyolcfejű, kisebbségi komplexusos főgonosz elcseszett superman jelmezben, de sosem árt, ha fel vagyunk készülve a legrosszabbra. Például ha Hamupipőkének öltözik.
Túl sok, Sirirus. A kölykök fele mugli származású csak, és nem értik a poénjaidat.
- Szóval az első dolog mielőtt párbajba, vagy támadásba fogunk, hogy levédjük magunkat a megfelelő bűbájok segítségével. Vannak nagyon erős és kevésbé erős varázslatok. Nem lebegnek előttünk minden erőfeszítés nélkül, úgyhogy miközben harcolunk, meg kell osztanunk a koncentrációnkat, hogy fent tartsuk a védelmet. Mivel ez itt nem egy kezdő óra, ezért szeretném, ha rögtön belecsapnánk a lecsóba. Nyissátok ki a könyveteket a százkilencvenhetedik oldalon, és lássatok hozzá.
Nem igazán figyeltem, hogy mi történik, a papír sercegéséből arra következtettem, hogy követték az utasításomat. Lassan mindenki varázsolni kezdett, és suttogva gyakorolták a bűbájt.
Kibámultam az ablakon, és már éppen visszasüllyedtem volna sűrű melankóliám langyos felszínére, mikor egy hang visszarángatott a valóságba.
- Tanár úr, van egy kis problémám!
- A megfelelő oldalon mindent megtalálsz – válaszoltam fel se nézve.
- Nem az olvasási készségem romlott meg.
- Akkor hát húzza elő a pálcáját, és kövesse az utasításokat! - szólítottam fel a szemtelen diákot kicsit ingerültebben.
- Látja, Tanár úr, pontosan ez a probléma. Nincs pálcám.
Erre már nem tudtam mit mondani, hitetlenkedve odafordultam, hogy megtudjam, mégis ki az a hetedikes, aki nem hoz magával pálcát SVK-ra.
Mikor megláttam a hang tulajdonosát, csak ennyit tudtam kinyögni:
- Az órának vége.

*

Virág szemszöge

Úgy ültem a helyemen egy fiatal, szemüveges csajszi mellett, mintha megállás nélkül hangyák csipkednék az alsó felem. Aztán végre belépett a terembe.
Aha. Hát én azt vártam, hogy majd felnéz, körbepásztázza a szemével, és akkor majd, mint egy romantikus filmben felfedez, elkerekedik a tekintete, aztán puszi-puszi, happy end.
Valahogy a romantika nem az erősségünk.
Nem figyelt semmire. Nem hogy nem köszönt, mikor belépett, egyszerűen csak felcsörtetett a katedrára, és minden bevezető nélkül ledarálta az anyagot az ezeréves, rászáradt tintafoltnak az asztalon. Mindezt persze olyan stílusban, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon. Na jó, voltak részek, amikor azt hittem megszakadok a röhögéstől, de a csoport olyan mogorva csendben ücsörgött, hogy nem mertem megmukkanni se.
Aztán egyszerűen csak úgy kiosztotta a feladatot, és mélabúsan kibámult az ablakon.
Végülis Dumbledore figyelmeztetett rá, hogy valami hasonlóra számíthatok.
A mellettem ülő fekete hajú csaj megköszörülte a torkát, és a könyvre bökött. Mindenki fellapozta, és mormolni kezdte a varázsigét. Rajtam kívül.
Hát ez kész.
Mielőtt a katedrán álló férfi átrévedt volna egy másik dimenzióba, megszólaltam.
- Tanár úr, van egy kis problémám!
A mellettem lévő csaj ijedten rám nézett, és megrázta a fejét.
- A megfelelő oldalon mindent megtalálsz – válaszolta a tanár rám se nézve.
Egyszerűen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Hónapok óta készültem erre az egészre. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye!
- Nem az olvasási készségem romlott meg – jegyeztem meg pimaszul.
Most már szinte mindenki engem nézett, meg a professzort, aki még mindig tüntetően kerülte a tekintetemet.
- Akkor hát húzza elő a pálcáját, és kövesse az utasításokat!
- Látja, Tanár úr, pontosan ez a probléma. Nincs pálcám.
Láttam, hogy lefagy. Ebből már nem tudta kivágni magát. Láttam az arcára kiülő brutális kérdőjelet, hogy ki az a fogyatékos, aki nem hord magával pálcát.
Aztán rám nézett.
Én meg elvigyorodtam.
A diákok lassan kimentek a teremből, és mikor az utolsó becsukta maga után az ajtót, mi még mindig ugyanott ácsorogtunk. Én fent a karzaton, Sirius pedig mint aki valami jelenést lát, az asztal szélét markolva meredt rám.
Lassan lesétáltam hozzá, ő pedig ahogy odaértem, kinyújtotta felém a kezét, és óvatosan megsimította az arcomat.
Négy év és három hónap után ott álltunk egymástól alig fél méterre, ugyanabban a dimenzióban, ugyanabban a valóságban, és nem volt olyan gonosz Hamupipőke superman jelmezben, ami megállíthatott volna bennünket abban, hogy a következő pillanatban szenvedélyesen csókolózzunk az SVK terem közepén.
- Tudod, Levél, te vagy életem legbonyolultabb kapcsolata – sóhajtottam, mikor hosszú percekkel később elengedtük egymást.
- Ezt pont te mondod? - kérdezte tőlem nevetve, miközben hitetlenkedve magához ölelt. - Hónapokon keresztül küzdöttem azért, hogy egyáltalán ismerős legyen az arcom, és egy egész háborút kellett kirobbantanunk, hogy eszedbe jussak!
- Kretén! - nevettem fel.
- Szeretlek – borzolta össze a hajam. - De hát hogyan? Hogy kerülsz ide?
- Hát ez egy jó hosszú történet – vigyorodtam el ismét. - Amúgy csapnivaló tanár vagy.
- Nem érdekel, most kaptalak vissza, rendkívüli esetekben nem vagyok köteles órát tartanom – legyintett a férfi, és kiírta az ajtóra, hogy elmarad a tanítás.
- Mint például?
- Például Flover Hyde ideszublimálása – mosolygott rám, és megfogta a kezemet.
Kisétáltunk a tóhoz, és letelepedtünk a fűbe, én pedig hozzáláttam, hogy megmagyarázzam a férfinak hirtelen felbukkanásomat.
Azon a napon, mikor megtámadtak a használati tárgyaim döbbenten tapasztaltam, hogy nahát, én még mindig tudok varázsolni. Felbátorodva ezen, idéztem egy patrónust, és mivel madarat lehetett velem fogatni, ezért nem okozott túl sok nehézséget. Miután üzentem Dumbledorenak, aki nem sokkal később fel is bukkant, ezúttal nem rózsaszín köntösben, hanem tisztességesen felöltözve, azonnal magyarázatot keresett a helyzetre, és intézkedni kezdett.
A válasz az orrunk előtt volt, méghozzá nem más, mint a dimenziós varázslat. Én ugyan, mikor lezártam a Roxfort pincéjében a szertartást, azt mondtam, hogy minden kerüljön vissza a helyére, én is visszateleportáltam a szobámba, csakhogy, mikor Natalie anno hetvennyolcban megnyitotta a kaput, én már ebben a dimenzióban éltem. A kislány ugyanis, bár azonnal Joy után végezte el a szeánszt, nem engem hozott át másik oldalról, hanem mindenki mást. Joy elvégezte a varázslatot, és gondosan le is zárta, ezzel összeolvasztva a világainkat, így amikor a fekete köd elnyelt, én csak a térben vándoroltam pár kilométert.
Ez a felfedezés nem kis fejfájást okozott a varázslótársadalomnak, ugyanis nem én voltam az egyetlen, aki hirtelen felfedezte magán mágikus képességeit. Titokban kellett tartani a dolgot mindenki előtt, így nem születtek cikkek a hirtelen varázsló populáció robbanásról, és ezt a minisztérium nagyon jól csinálta.
Dumbledore-nak nem tartott sokáig tisztára mosni a nevem, ugyanakkor a nyár alatt, még nem tisztázódott minden, nem tehettem be a lábamat az országba, ráadásul azt is le kellett meccseznünk Caramellel, hogy mi legyen ezek után a sorsom.
Abban az egész tanács aki az ügyemet vitatta, egyet értett, hogy boszorkányhoz képest is egyedülálló képességeim vannak, viszont végzettség nélkül nem tudok elhelyezkedni ebben a világban sem. A döntés megszületett: ki kellett járnom a hetedévet, és levizsgáznom, hogy papírt kaphassak.
Az még egy külön kör volt, hogy a Roxfortban végezhessem el az utolsó évfolyamot, és ennek az intézése tartott a legtovább. Végül magántanulói státuszt kaptam, és nem volt kötelező részt vennem az órákon, csak a magánóráimon, a koromra való tekintettel pedig külön szobám lett. A második héten érkeztem meg, Dumbledore pedig elmondta, hogy mi van Siriusszal.
Egészen eddig se én nem tudhattam a barátaimról semmit, se ők rólam a minisztérium kérésére, de ez a három hónap az előző négy évhez képest már fél lábon állva elment.
Sirius anélkül, hogy félbe szakított volna, hallgatta a történetemet egészen odáig, hogy aznap beléptem a terembe, és megszólítottam.
Mikor kifogytam a szavakból, várakozóan ránéztem, de ő csak mosolyogva figyelte a tavat, majd hosszú percek után egyszer csak nevetni kezdett.
Rettenetesen hiányzott az öblös kutyaugatása, de hirtelen nem tudtam hova tenni, aztán egyszer csak megszólalt:
- Most komolyan, Flover? Van egy kis probléma?
- Ó ne már, most meséltem el neked a fél életemet, te meg az utolsó három mondatomat röhögöd ki? Nem jutott jobb eszembe…
- Nem, dehogy is, szuper volt – törölgette a szemét. - Tudod mi a vicces?
- Mi?
- Negyedikben egyszer én is bejátszottam ezt Minerva óráján.
Felnevettem, és belefejeltem Sirius vállába.
- Flover?
- Hm?
- Leszel a feleségem?

*

Mielőtt mámorosan elszálltam volna a gondolattól, hogy Sirius Black menyasszonya vagyok, volt még egy elintézni való dolgom.
Győr nem volt ismerős számomra. Azelőtt még soha nem jártam ott, így nem is tudtam pontosan, hogy jó helyen vagyok-e egyáltalán.
Pontosan a középiskola elé hoppanáltam, és mázlim volt, hogy senki nem látott meg, mert a diákok pont akkor özönlöttek ki az ajtón. A fejembe húztam a fekete pulcsi csuklyáját, és vártam. Aztán megpillantottam őt.
A szokásos piros pulóvert viselte, a fülhallgató vége a pólójára lógott, haja kicsit megnőtt, mióta utoljára láttam. Sovány volt, arca beesett. Valószínűleg még mindig nem volt jó alvó.
Lassan a nyomába eredtem, és mikor már elég messzire kerültünk a tömegtől felzárkóztam mellé, és megszólítottam.
- Hé, bocsi, adnál tüzet?
- Nem dohányzom, ne haragudj – válaszolt rám se nézve.
Meglepődtem a kijelentésen. Csak le akar rázni, vagy tényleg leszokott?
- Az jó… Jó ha egészséges vagy – szólaltam meg bizonytalanul.
Megpróbáltam mellé szegődni, de gyorsított. Nem igazán kívánta a társaságom.
- Ja. Letettem a cigit. És már nem tekerek, úgyhogy azt se tudok adni – válaszolt.
- Nem olyannak nézel ki pedig – mondtam.
Befordult egy szűk sikátorba.
- Már pedig olyan vagyok.
- Érdekel a sztorid.
- Nem fogom elmesélni egy vadidegennek.
- Miért nem? Hátha én is leszoknék tőle.
Fújtatva megállt egy konténer mellett, szakaszosan kifújta a levegőt, és keserűen felnevetett.
- Csak a szokásos. El akartam valamit felejteni, de sikeresen elfelejtettem valaki mást is azzal együtt. Tudtam, hogy csalódott bennem, így nem mertem felkeresni. Elvesztettem a legjobb barátomat.
Nem mozdult, csak állt ott, és pontosan tudtam, hogy mit érez. Megdobbant a szívem, és óvatosan megkérdeztem:
- Na, és mi segíthetne azon, hogy visszakapd?
- Egy csoda – felelte szomorúan.
Elvigyorodtam, és levettem a kapucnimat.
- Akkor hát, vendégem vagy egy csodára, Ati!

*

Karácsony volt, és mindannyian Sirius otthonában gyűltünk össze, hogy együtt töltsünk pár napot a szünetből. Időközben csapatunk tagja kettővel gyarapodott, Lily a karjaiban tartotta a kíváncsian szemlélődő Harryt, Lisa pedig az ordító Teressát próbálta bepelenkázni. Remus, Per és James segítettek feldíszíteni a házat, Peter a konyhában lábatlankodott, Tom Joyjal, és Nattel csomagolta az ajándékokat, Bella és én együtt gyártottuk a mézeskalácsot, Ati pedig az ő sajátos módszerével mosogatott.
Miután a frászt hoztam rá a sikátorban, és kiörömködtük magunkat, elújságoltam neki, hogy mivel a dimenziók tök véletlenül összeolvadtak, ezért ő is varázsló, és hát Dumbledore neki is szerezett engedélyt, hogy a Roxfortba járjon velem.
A Siriusszal való kapcsolatom végre kapcsolat volt. Minden időnket együtt töltöttük, belőle meg egy csapásra a suli legkirályabb és legtrollabb tanára lett. Miután megkérte a kezemet a tónál, és megesküdtem rá, hogy nem felejtem el, nem teleportálok el sehová, elengedett, hogy köszönjek a többieknek is, akik lábon kihordták a szívrohamot, mikor megláttak, de hát megérte.
Végre úgy éreztem, hogy élek. Hogy a helyemen vagyok. Hogy vége van. Végre tényleg vége van.
Miután mindenki felfalt mindent, és kibeszélgettük magunkat, lassan elvonultunk lefeküdni.
Sirius átölelt, és közelebb húzott magához.
- Tudod, min gondolkodtam, Flover?
- Min? - kérdeztem.
- Az egész sztorink olyan, mint egy hülye akciófilm.
- Inkább sci-finek mondanám, vagy fantasynak – válaszoltam.
A férfi ásított egyet.
- Emlékszel, múltkor mesélték azokról a fantákról.
- Miről? - pislogtam.
- Hát az emberekről, akik azt hiszik, hogy nem létezünk, de sztorikat találnak ki rólunk Rowling könyve nyomán.
- Fandomokra gondolsz – simítottam végig az arcát.
- Lehet. Mindegy. Szerintem meg kéne írni.
- Mármint mit? - csodálkoztam.
- Hát a történetünket. Arról, hogy hogyan állítottál fejre egy egész univerzumot.
- Ugyan már, kit érdekelne ez? - legyintettem.
- Biztos lenne rá vevő. Azt mondtad, vannak ilyen oldalak a… a neten?
- Igen, a Merengő és a Lumos ilyen – ráncoltam össze a szemöldököm.
- Na mindegy… csak egy ötlet volt – puszilta meg a homlokomat.
Hosszú percekig éberen feküdtem az ágyban. A férfi szavai befészkelték magukat az agyamba, és mikor Sirius már javában szuszogott, én kimásztam az ágyból, elkaptam a laptopomat, és kivonultam a nappaliba.
Elgondolkodva bámultam az üres Word dokumentumot, és a villogó kurzort, aztán gépelni kezdtem…
„Friss fű illat. Szél. Valami nyaldosta az arcomat. Kinyitottam a szemem, és egy hatalmas fekete kutyával találtam magam szembe. Érdeklődő tekintettel nézett vissza rám, majd leült mellém, és oldalra döntötte a fejét...”
Záró megjegyzések:
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, követte a sztorit, kritikát írt, nagyon sokat jelentett számomra ebben az évben, sokszor tovább lendített, ha láttam, hogy véleményt kaptam, vagy hogy megugrott az olvasásszámláló, ha elakadtam valamiben, vagy csak éppen túl letargikus hangulatba kerültem. Szóval, köszönök mindent, sziasztok! :)
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9263