Segtsg, fi lettem! by Bettiiyy
Tartalom: Egy új hálótárs érkezik a Tekerg?k közé, aki még Peternél is szótlanabb. Ráadásul mindenen elpirul, és állandóan elfordul, ha valaki félmeztelenül lép ki a fürd?b?l. Nem nevet a sikamlós vicceken, és hihetetlenül idegesít? az állandó tudásszomjával. Megállás nélkül tanul. Nincs benne semmilyen buliban, és állandóan útban van.

De akkor miért ver gyorsabban az egyik Tekerg? szíve, ha a közelben van? Csak nem beleszeretett?! Ugye, nem lett meleg?
Categories: ltalnos, Romantikus Szereplők: James Potter, Lily Evans, Remus Lupin, saját szereplő, Sirius Black
Műfajok: regny
Figyelmeztetések: durva nyelvezet
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 15 Befejezett: Nem Word count: 37831 Olvasták: 3446 Published: 2015. 04. 05. Frisstve: 2017. 08. 25.

1. Bevezets by Bettiiyy

2. Egyedl by Bettiiyy

3. Amikor minden elkezdõdtt... by Bettiiyy

4. ... akkor James Potter kijtt a sodrbl by Bettiiyy

5. A prbaj by Bettiiyy

6. Befellegzett by Bettiiyy

7. Hazugsgrl hazugsgra by Bettiiyy

8. Ki vagy te? by Bettiiyy

9. Jelenetek by Bettiiyy

10. Mi van, ha azt hiszi...? by Bettiiyy

11. Sóbálvány-átok by Bettiiyy

12. Remus titka by Bettiiyy

13. Reggeli Próféta by Bettiiyy

14. Mindennapok by Bettiiyy

15. A nyugalom vége by Bettiiyy

Bevezets by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
A Harry Potter könyvek szerepl?i és világa kizárólag J. K. Rowling teremt? fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem ?ket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt."
A szívem megállás nélkül zakatolt. Nem hallottam más hangot, csak az egyeletlen dobogásokat. Szinte kiszakították a dobhártyámat. Nagyot nyeltem, miközben éreztem, hogy az egész testem úszik a verítékben, és ráz a hideg.
Remegve szorítottam magamhoz anyám élettelen testét, miközben minden porcikámat átjárta a rettegés. Mélységes rettegés fogott el, ahogy hozzáérem a meleg bõréhez, és tudtam jól, hogy már soha többé nem fogok. Mélységes rettegés fogott el, ha oldalra pillantottam apám testére, mely ezer sebtõl felszabdalva feküdt a földön. És mélységes rettegés fogott el, mikor magam elé néztem a kegyetlen, hideg szempárba.
Minden porcikámban reszkettem, miközben a tehetetlen kétségbeesés megbénított. A pálcám tíz centire hevert mellettem, de nem nyúltam érte. Többen voltak.
Ellenem.
Esélyem sem volt.
Minden részemben remegve szívtam be a levegõt. Tudtam, most én következem. Meg fogok halni pontosan úgy, mint a szüleim. Egy suhintás lesz az egész. Talán nem is fog fájni. Mégis…; minden porcikám tiltakozott a gondolat ellen. Élni akartam és megmenekülni.
Hirtelen kicsapódott a házunk ajtaja, és egy sötét taláros férfi lépett be rajta. Egy szempillantás alatt mindenki megfeszült, és a szobában megfagyott a levegõ. Az arca nem látszódott a fején lévõ csuklyától, de én pontosan tudtam, ki az. Minden egyes nap láttam õt, ismertem ezt a járást, ezt a tartást. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belõlem.
- Tanár úr! – leheltem, miközben könnyáztatta, piszkos arcomon végigfolyt pár újabb könnycsepp.
Õ rám kapta a tekintetét, de nem lépett felém, csak megemelte a pálcáját. A támadóink elálltak az útjából, õ pedig rájuk sem nézve, lassan felém indult. Erõsebben szorítva anyámat meredtem az arcába, és a döbbenettõl megszólalni sem bírtam. Egyenesen rám szegezte a pálcáját.
- Karkarov professzor, kérem, segítsen! – néztem egyenesen a szemébe, melyet immár megvilágított a lámpánk fénye. Nem szólt semmit, csak halványan elmosolyodott. Bennem rekedt a levegõ.
Hirtelen megértettem. Õ volt az! Õ volt az, aki elárult minket! Megbénított a felismerés.
Ez volt az a férfi, aki bújtatott minket éveken át. Ez volt az a férfi, akit a családunk a bizalmába fogadott. Ez volt az a férfi, aki az elsõ patrónusomat látta. Ez volt az a férfi, aki menedéket biztosított számunkra, hogy soha ne találjanak meg.
Most mégis itt voltak. És az õ vezetésével.
Mérhetetlen düh öntött el, és száguldott végig az ereimen.
- Te szemét! Bíztunk benned! Mindannyian! – kaptam a pálcám utána, de már késõ volt. Hang nélkül küldte felém az átkot, de a földre vetettem magam. A zöld villanás a falba csapódott, és az egész ház belerengett.
Hörögve kaptam fel a fejem, hogy a pálcám után kapjak, de egy ártás pontosan a közém és a pálcám közé repült. Ijedten húztam vissza a kezemet.
Hirtelen hatalmas reccsenést hallottam, és a hang irányába kaptam a fejem. De alig mozdultam meg kissé, a tetõt tartó egyik gerenda hatalmas robajjal esett pontosan édesanyám testére. Semmit sem láttam. És semmit sem hallottam. Csak por volt mindenütt.
Levegõ után kapkodva szívtam magamba az oxigént, de a tüdõmbe csak az apró porszemcsék kerültek. Gyorsan megragadtam a felsõmet a nyakamnál, és a szám elé húztam, de semmit sem ért. Mindenhol por volt, és a szememet marta a sok piszok. Nagyokat pislogva próbáltam felállni, hogy kimeneküljek. Biztos voltam benne, hogy ez az egyetlen esélyem.
Vakon tapogatózva a földön emelkedtem négykézlábra, majd reszketve kúsztam az ajtó irányába. A tenyerembe hirtelen tompa fájdalom hasított, mikor ránehezedtem valami kiálló dologra. Oda sem nézve kaptam utána, és vonszoltam tovább magammal. A pálcám volt az.
Hirtelen ötlettõl vezérelve, hátra sem nézve mondtam ki az elsõ átkot, ami eszembe jutott. A gerenda fényesen fellobbant, majd egy szempillantás alatt továbbterjedt a tûz. Kalapáló szívvel araszoltam elõrébb négykézláb állva. Éreztem a hátamon a forróságot. Biztos voltam benne, hogyha nem jutok ki fél percen belül én is elégek…; Akárcsak anyám teste.
Felzokogtam a gondolatra, hogy a törékeny, karcsú alakja ott fekszik az égõ gerenda alatt. Nem kaptam levegõt. Nagyot nyeltem, és a lélegzetemmel együtt a zokogást is benntartottam. Ki kellett jutnom! Nem gondolhatok rá!
Semmit sem hallottam. Nem tudtam, van-e valaki mögöttem, hova tûntek a halálfalók és Igor Karkarov. Semmit sem tudtam, csak azt, hogy ki kell jutnom a házból. A házból, ahol éveken keresztül éltem boldogan. A házból, ami most lángokba borulva hamvasztja el az én drága szüleim testét.
Levegõ után kapkodva nyúltam az ablak kilincse után, mely a nagy melegtõl teljesen átforrósodott. Az oxigén már nem áramlott a tüdõmbe, félúton megállt. Úgy éreztem, mintha egy kéz folyamatosan szorítaná, és csak a torkomig jutna el a levegõ. Fogamat összeszorítva fordítottam el az ablak kilincsét, mit sem törõdve az égetõ fájdalommal, majd áttornáztam magam a párkányon.
A földre esve érkeztem az udvarunkba, pontosan a nárciszok közé. Sípolva kaptam levegõ után, majd hátra sem nézve szaladtam a házunk másik végébe. Onnan tovább a gyümölcsös felé rohantam, ami az erdõbe nyílt. Nem dehoppanálhattam. Még rajtam volt a nyomjel. Holnapig.

Nyolcvanhét nappal késõbb…;

Remegõ kézzel szorítottam a tenyeremben az ollót, miközben perceken keresztül annak csak a pengéjét bámultam. Nem volt merszem levágni.
Annyi éven keresztül növesztettem a hajamat! Gyönyörû volt, derékig érõ. Nem veszíthettem el ezt.
Dehát már annyi mindent elveszítettem…;
Egy szempillantás alatt mozdult a kezem. Éreztem, ahogyan a nehéz hajtömeg a padlóra hullik. A fejem furcsán könnyûvé vált. Legörbülõ ajkakkal vettem tudomásul, hogy megtettem. De tudtam, csak ez az egyetlen esélyem.
Csak így mehettem újra emberek közé. Csak így mehettem újra iskolába, ahol senki sem ismer fel. Úgy kellett iskolába mennem, ahogyan senki sem keres. Tökéletes álcában. Nekem pedig iskolába kellett járnom, hogy tanuljak! Tanulnom kellett! Muszáj volt! Minél több varázst sajátítok el, és minél több ismeretet szerzek, annál több esélyem lesz. Esélyem lesz, hogy egyszer bosszút álljak.
Mert valakinek bosszút kellett állnia!
Én pedig ezt nem tehetem meg! Rólam mindenki azt hiszi, hogy halott vagyok. És ennek így is kell maradnia. Ha pedig a halálfalók sejtik, hogy élek, sose találhatnak rám, amíg én azt nem akarom. De addig is sokat kell tanulnom. És ezt csak egy helyen tehetem meg. Egy helyen, ahol biztonságban lehetek. A Roxfortban. Albus Dumbledore diákjaként.
Egy átlagos fiúként. Keith Dupontként.
A szememhez tartottam a pálcám...
Egyedl by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Ez még nekem is egy cseppet unalmas fejezet lett, de úgy érzem, sikerült most ráéreznem a történetre. Úgyhogy sietni fogok az új fejezettel. :)
Mereven lépkedtem a hálókörlet felé, ahol állítólag aludni fogok. Mindenhol fiúk császkáltak, nem eggyel majdnem összeütköztem a folyosón, de szinte nem is foglalkoztam ezzel. Kissé idegesen követtem az elõttem sétáló vörösesbarna hajú fiút, aki körbevezetett a Roxfortban, miután a Teszlek Süveg beosztott a Griffendélbe.
Igazából nekem édes mindegy volt, melyik házba kerülök, hiszen csak az volt a célom, hogy minél több varázslathoz és ismerethez jussak hozzá, és egyáltalán nem volt érdekes, hogy ezt melyik házban szerezhetem meg. De úgy tûnt, ebben az iskolában csak errõl szólt minden. Mindenki arra volt kíváncsi, melyik házba osztanak be, és mindenki azt leste, mit süvölt majd a Teszlek Süveg. Így mikor a Griffendél neve csendült fel, az egyik asztal – melynél a diákok piros-aranyba voltak öltözve- egy emberként tapsolt és fütyölt. Nem értettem, minek ez a nagy tapsvihar, de azért halvány mosollyal az ajkamon huppantam le az egyik barna hajú lány mellé, és zavartan köszöntem meg a gratulációkat, a fiúktól pedig a fájós hátbavágásokat.

Összeszorított fogakkal szuggeráltam az elõttem lépkedõ fiú széles hátát, és megpróbáltam igazodni a hosszú lépteihez. Kedves volt és segítõkész, de ez sem segített eltörölni a bennem lévõ feszültséget. Lélekben felkészültem arra, hogy mostantól fiúkkal kell laknom. Felkészültem az ezzel járó kellemetlenségekre…; de attól még féltem. Fogalmam sem volt róla, hogyan viselkednek a fiúk. Mit szeretnek, mirõl beszélgetnek, milyen tusfürdõt használnak, miben aludnak. Aggódtam, hogy nem tudom jól leplezni a csípõm vonalát és a melleimet – hiába fogytam rengeteget az utóbbi idõben, olyannyira, hogy már a csontjaim is kilátszottak, és a domborulataim is rendesen megfogyatkoztak. Féltem, hogy nem tudok elvegyülni a tömegben, és feltûnés nélkül végigcsinálni ezt az egy évet.
- Itt is vagyunk – állt meg az egyik ajtó elõtt a furcsa nevû fiú, és kitárta azt elõttem. Bizonytalanul léptem beljebb, de mikor megláttam, kik vannak a szobában, legszívesebben visszafordultam volna. Három fiú lakott a halóban, és közülük ketten hihetetlenül jóképûek voltak, a harmadik fiú pedig eszméletlen édes és szép arcú. Nagyot nyelve dermedtem meg, és õk is abbahagyták a röhögést, és kérdõn fordultak felém.
- Srácok, õ itt Keith Dupont - lépett be utánam a kísérõm, és kissé beljebb lökött az ajtón. – És õ lesz az új szobatársunk – vigyorgott rám, mire a gyomrom még kisebb gombóccá zsugorodott.
Õszintén szólva mindenféle reakcióra számítottam, de arra nem, hogy így megfagy a szobában a levegõ.
- A szobatársunk…;? – nyögte ki végül a fekete hajú srác, akinek eszméletlen édesen göndörödtek a hajvégei, miközben bizalmatlan pillantásával méregetett. – Úgy érted, a miénk? – fordult hirtelen a mögöttem álló fiú felé, aki értetlenül bólintott. – Miért? – szegezte nekem a kérdést.
Megdöbbentett az ellenségessége, de nem volt idõm vele foglalkozni, mert a mellette ülõ barna hajú fiú felhorkantott.
- Neked meg mi bajod van? – nézett rá a barátjára, majd felpattant. – James Potter vagyok – nyújtotta felém a kezét, én pedig zavarodottan szorítottam meg az övét. A fiúk így szokták jelezni az erõviszonyokat, nem? – Ez a tuskó pedig itt az ágyon, Sirius Black – bökött a háta mögé a fejével, mire a fekete hajú fiú, gálánsan meghajolt a kezével. – Õ pedig Peter Pettigrew – mutatott a már mellettem álló, velem egy magas fiúra, aki a kezét nyújtotta felém. Bájos arca csupa kérdés volt velem kapcsolatban.
- Naggyon ö’ülök – feleltem, de a hangom tompán csengett, mire Sirius ellenségesen felhorkant. Megforgattam a szememet.
- Ez lesz a te ágyad – mutatott az egyik üres ágyra a mögöttem álló prefektus. Hogy is hívták? Ramiel?
- Kösz – léptem az üres fekhely felé, majd zavaromban, mert nem tudtam magammal mit kezdeni, leültem rá, és feszülten figyeltem.
- És honnan jöttél? – ült le a saját ágyára a velem egy magas fiú, de teljes testével felém fordult.
- A Chalwersrõl – felelem szemrebbenés nélkül. Rendesen kitaláltam a szerepemet, hogy a svéd iskolába jártam. Az akcentusomra még azt is rá lehetett volna fogni, hogy svéd vagyok, pedig igazából Bulgáriából származtam. De ezt honnan tudhatta volna bárki is?
- Az meg mi? – vágta rá Sirius, de mielõtt felelhettem volna, a kísérõm megelõzte. Mi is volt a neve? Valami mondának a szereplõje volt.
- A Chalwers a svéd társiskolánk.
- Aha…; - nézett rá unottan Sirius, majd újra felém fordult. – Na, és milyenek ott a csajok?
Zavartan kinyitottam a számat, majd becsuktam. Milyenek is? Fogalmam sem volt, hogy néznek ki a lányok Svédországban, és mi rájuk a jellemzõ, ezért csak vállat vontam, és csak annyit mondtam, hogy túl hidegek.
- Hát akkor jó helyen jársz, mert a Roxfort a tüzesvérû cicák Mekkája! – vágta rá jókedvûen Sirius, mire a vörösesbarna hajú kísérõm megforgatta a szemét.
- Csak akkor, ha üresfejû libákra vágysz – vetette oda, majd leült a mellettem levõ ágyra. Ezek szerint mellette fogok aludni. Ez valamiért kissé megnyugtatott.
- Nem csajoznij jöttem – vágtam rá, és máris átkoztam magam, amiért ez kicsúszott a számon. Melyik fiú mondja azt, hogy nem akar csajozni?
- Kár. Pedig mindenki más igen.
- Csak a saját nevedben beszélj, Tapmancs barátom – szólalt meg James, és ábrándos arccal meredt maga elé.
- Két éve bele van zúgva Evansbe, és egy éve egyáltalán nem csajozik – fordult felém Peter mintegy magyarázatképp. Egy szót sem értettem abból, amit mondott, ezért csak egy nagyot bólintottam. – Most mit nézel? Úgyis mindenki tud róla – fordult James felé, mikor az rosszallóan felhorkant.
- Természetes, hogy nem csajozom! Lily Evans a legcsodálatosabb nõ a világon, és senki más nem kell rajta kívül!
Meghökkenve figyeltem a kitörését, de úgy tûnt, a többiek már megszokták ezt, mert egyikük sem reagált a hallottakra, sõt, unottan nézték a jelenetet.
- És miért jöttél ide a Roxfortba? – fordult felém ismét az a fiú, akinek még mindig nem sikerült megjegyeznem a nevét.
- Bocsi, de hoggy is hívnak…;? – kérdeztem én is, mire megnyúlt képpel meredt rám, a többiek pedig kárörvendõen elkezdtek röhögni. Kellemetlen vagy sem, nem tudtam a bemutatkozás közben az õ nevére figyelni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a sajátomat jól ejtsem ki. Emellett a kérdésére sem akartam válaszolni.
- Remus.
- A farkasos mondából! – mutattam rá hevesen, mire meglepett csend támadt, Remus pedig láthatóan egész testében megfeszült. Zavartan néztem végig a velem szemben ülõ fiúkon. – Valamij ’osszat mondtam?
- Nem – nyögte Remus, de teljesen elvörösödött, és a keze továbbra is ökölbe volt szorítva. Nem engedett a merev tartásából.
- Csak mindenki elsõ reakciója ez, mikor meghallják szerencsétlen nevét – válaszolt vállrándítással Sirius. El is hittem volna, ha nem látom a villanást a szemében, mikor a többiekre nézett.
Tudtam, hogy hazudik. Felismertem az ilyesmit, de nem érdekelt. Nem az én dolgom volt, mások a dolgába pedig nem akartam belekeveredni. Elég volt nekem a saját bajom. Ha Remus utálta a nevét, az nem az én problémám volt.

Érdekes módon elég könnyen eligazodtam az iskolában, hiába ajánlotta fel Remus, hogy egy ideig szívesen kísérget az órákra. Hamar megjegyeztem a tanárok és a diákok neveit, és könnyedén be tudtam csatlakozni a tananyagba. A lehetõ legtöbb tantárgyat felvettem, kivéve azokat, amelyeknek a halálfalók ellen biztosan nem veszem majd hasznát. Így a számisztika és a jóslástan gyorsan lekerült a listámról, míg az órarendemben megjelent a mugliismeret és a Legendás lények gondozása. Úgy mérlegeltem, ha a helyzet úgy adja, lehet, hogy jó, ha értek mindkét tárgyhoz, habár a szüleim halála elõtt biztosan fordítva döntöttem volna az órarendemmel kapcsolatban.
Hamar rátaláltam a könyvtárra is, és igaz, sok háztársam csábítgatott magával, hogy megismerjen, én mindenki közeledését rendre visszautasítottam. Nem azért, mert bajom lett volna velük, hanem csak nem engedhettem meg magamnak most azt, hogy barátkozással töltsem az értékes idõmet. Így pár nap alatt a hálótársaim is és az összes diák rám aggatta a béna lúzer jelzõt, aki mindig a könyvtárban magol. De ez engem nem érdekelt.
Igyekeztem a házi feladatok elkészítése után minél több bûbájt, varázsigét és bájitalnak a receptjét megtanulni fejbõl, és kiírni egy füzetbe. Reggelente korán keltem, mikor még a fiúk durmoltak, így egyrészt korán el tudtam kezdeni a tanulást, másrészt pedig nem kellett amiatt aggódnom, hogy zuhanyzás közben rám törik az ajtót, és lelepleznek. És így el is tudtam kerülni a kínos csendet, ami a jelenlétemben mindig beállt.
Szinte az elsõ nap rájöttem, hogy a lehetõ legrosszabb szobába kerültem, hiszen egy olyan egységbe, titkos szövetségbe furakodtam bele, ahol nagyon nem volt helyem. Mint kiderült a szobatársaim – a Tekergõk- elsõ óta legjobb barátok voltak, és olyan mély volt a kapcsolatuk, hogy senki sem tudott igazán beférkõzni a csapatukba, mint új tag. Így én voltam a hálószobában a kellemetlen ötödik, aki nem tudta felvenni a beszélgetés fonalát, a magának való különc, a gennyes kelés a homlok közepén. Ezért hát nem volt okom, hogy sok idõt töltsek a hálóköretünkben.
Kora reggel keltem, és késõ este mentem vissza a szobánkba, miután már rég takarodót hirdettek. De a fiúkat ez nem érdekelte. Õk sem kérdezõsködtek, hol voltam, és én sem érdeklõdtem, hova tûnnek el mindig. Ez egy ki nem mondott egyezmény volt közöttünk.
Igaz, magányos voltam, néha jó lett volna beszélgetni valakivel, és sokszor éreztem késztetést, hogy levelet írjak a régi barátaimnak, de soha nem hagytam magamnak idõt ezeken a dolgokon túl sokat agyalni. Nem szabadott közel kerülnöm senkihez, és nem szabadott engednem, hogy ez elterelje a figyelmemet. Pedig néha mennyire vágytam rá, mikor fáradtan figyeltem a diáktársaimat, ahogyan nevetve sétálgattak a parkban! De végül mindig elfordultam, és a könyvekbe temetkeztem.
Könnyû volt így elevickélnem az elsõ hónapban. Szép lassan megszokták az arcomat, és kezdték elfelejteni a társaim, hogy én vagyok az új diák. Helyette csak tudomásul vették, hogy immár én is roxfortos vagyok, habár csak egy szürke, unalmas egér. És ezzel együtt azt is kezdték elfelejteni, hogy létezem. De ez így jó volt nekem. Ezt akartam. Beleolvadni a környezetbe, és elrejtõzni.
És ez általában sikerült is.

Az ebédszünetek voltak a kedvenceim, mert könnyedén el tudtam rejtõzni egy gyors evés után a könyvtárban, és ez sok idõt megspórolt nekem, ha tanulásról volt szó.
Most is a könyvtárba tartottam, mikor beleütköztem egy hollófekete hajú lányba. Azonnal megragadtam a vállát, nehogy elessen – ezt a reakciót a fiúktól lestem el.
- Ne haragudjál! –kértem bocsánatot, de haragosan elütötte a kezemet.
- Hozzám ne érj, te betolakodó! – lépett tõlem hátrébb, és a rám szegezte a pálcáját.
- Bocsánatot kértem – léptem én is egyet hátrébb, és felemeltem a kezemet. – Sajnálom, ha fájdalmat ókoztam.
- Ne legyél már hülye – nézett rám lekicsinylõen, de a hideg szemében valami villant. – Semmilyen kárt nem tud tenni bennem egy undorító griffendéles! – lendítette felém a pálcáját indulatosan. A zsebemhez kaptam a sajátomért, de már késõ volt. Hatalmasat taszított rajtam az ártás, és a falnak estem.
Éreztem valami hatalmas koppanást, és alig elviselhetõ fájdalom nyílalt a fejembe. Nyekkenve kaptam a fájó fejemhez, és kábán simítottam végig az élesen fájó, lüktetõ ponthoz. Szerencsére nem vérzett, mégis alig bírtam megtartani a fejemet.
- Mondok neked valamit – emelte fel hirtelen az államat a pálcájával a lány, és lenézett rám. Próbáltam a szemére fókuszálni, de a kép folyamatosan elszökött a tekintetem elõl. – Adok neked egy jó tanácsot, mert látom, új vagy itt. Kerülj el minket messzirõl! Ne kelljen újra összefutnom veled, mert szétátkozlak! Értetted? – lustán lehunytam a szempillámat, mert egy pillanatra elszédültem, amit õ igennek vehetett, mert egy dacos hümmögés kíséretében elsétált.
Nem mozdultam. Ahhoz túlságosan szétesve éreztem magam, és alig bírtam nyitva tartani a szememet. Gyengén a táskám után nyúltam, mely nem messze feküdt tõlem. Csalódottan láttam, hogy elszakadt rajta a szíj. Az ajkamba haraptam. Nem sírhatok!
Tavaly kaptam azt a táskát a szüleimtõl. Anya választotta nekem, míg én csak húztam a számat, mert nem lehetett szép nõi táskákat vinni az iskolába, csak ezeket az egyforma, unalmas zsákszerûségeket. Most mégis…; bármit megadtam volna, hogy tovább hordhassam ezt a táskát.
- …;rendben? – szakított ki egy hang az önsajnálatomból, mire felkaptam a fejemet. Nem kellett volna, mert azonnal megfájdult a halántékom.
- Tessék? – néztem rá az elõttem álló vörös hajú lányra.
- Azt kérdeztem, minden rendben? – hajolt le a szintemre, miközben aggódva figyelte az arcomat.
- I-igen – nyögtem kissé lassan, és a szakadt táskám után nyúltam.
- Hadd segítsek! – kapott a kezem után, és felhúzott. – Hú, de könnyû vagy! – csodálkozott el hangosan, de ahogy az elsötétülõ arcomra pillantott, elpirult. - Ne haragudj, nem úgy értettem.
- Nincsen semmij baj, Lijly – próbáltam rámosolyogni, de elég szánalmasra sikerülhetett.
- Nahát! Nem gondoltam volna, hogy tudod a nevemet! – nevette el magát, mire két gödröcske jelent meg az arcán. Lily igazán elbûvölõ volt. Teljesen meg tudtam érteni Jamest, amiért beleszeretett. Lily maga volt a megtestesült jóság és szépség.
- Mindenkij nevét tudom –feleltem rögtön, mire rám kapta a tekintetét.
- Neeeem igaz! – nézett rám huncutul csillogó szemekkel, mire lassan elmosolyodtam.
- Tegyél p’óbára! – vágtam rá, mit sem törõdve az enyhe szédüléssel a hirtelen mozdulatok hatására.
- Hát jó! – kacagott fel, majd újra aggodalmasan pillantott rám. – Tényleg minden rendben? – nem válaszoltam, csak egy aprót bólintottam, de szörnyû fájdalom hasított a halántékomba, mire megvonaglott az arcom. – Hát jó…; - mondta végül, de hallatszott a hangján, hogy nem hisz nekem. – Ki õ? – mutatott egy felénk sétáló barna hajú fiúra.
- Sebastijan Mjiller – vágtam rá, mire hangosan felnevetett. Többen is felénk fordultak.
- Nagyon aranyosan mondod – magyarázta, én pedig vállat vontam. Nagyon nehéz volt angolul ejtenem a szavakat, és úgy tûnt, még mindig erõs akcentussal beszélem. Pedig azt hittem, egy hónap alatt sikerült szépen elhagynom. – És õ kicsoda?
- Eleonnóra…; - feleltem egy szõke lányra nézve, aki a barátnõivel nevetgélt.
- Igen? – csillant fel Lily szeme, hogy nem tudom a lány vezetéknevét.
- Asszt hiszem, Dot.
- Oké. Akkor nézzünk egy tanárt – mutatott a hatalmas vadõrre, de én tudtam, ki õ, pedig sose láttam még. De esténként a fiúk sokat beszéltek róla.
- Õ ’agrid – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire elismerõen végigmért.
- Nem is gondoltam, hogy így tudod, ki kicsoda. Nagyon jó megfigyelõ vagy! – mosolygott rám ismét, de értetlen arcomat látva kissé elkomorodott. – Tudod…; nem láttalak még senkivel sem beszélgetni…; - kezdett bele tétovázva, de mivel látta, hogy nem akarok közbe szólni, így folytatta. – Úgy látom, nem igazán sikerült ide beilleszkedned. Nem találtál barátokat, magányos lehetsz.
- Kedves vagy, Lijly – mosolyodtam el. – De jól vagyok. Sokat kell tanulnom, íggy nem sok idõm marad barátokra. Ezé’t nincsenek is – vontam vállat.
- Mit szólnál hozzá, ha együtt tanulnánk órák után? Én is mindig a könyvtárban szoktam a fele idõmet tölteni. Sokszor láttalak – kacsintott rám.
Meghatott a nyíltsága és kedvessége, épp ezért egy pillanatra megtorpantam. Nem akartam megbántani, mert nagyon kedveltem Lilyt, de nem rám volt szüksége. Én nem vagyok valami jó barát, és nem is ezért jöttem.
- Bocs, Lijly – hajtottam le a fejemet, és a lábammal már léptem is -, de nekem ez nem megy! – néztem mélyen a szemébe, majd sarkon fordultam, és elindultam a könyvtár irányába. Hallottam a megrökönyödött levegõvételét még, de nem álltam meg. Nem akartam megbántani, de nem akartam vele barátkozni.
Lily igazán kedves volt, és szívesen maradtam volna vele beszélgetni. Jó volt végre olyasvalakivel beszélni, aki ennyire közvetlenül tudott velem lenni. De mégis…; Hiába sajnáltam, hogy otthagytam Lilyt, nem barátkozhattam vele!
Pedig biztosan nagyon jó barátnõ lett volna…;
Fáradtan kifújtam a levegõt, majd mégis irányt változtattam, és a hálószobánk felé indultam. Szörnyen elkezdett hasogatni a fejem, ahogy felfelé sétáltam a lépcsõkön. Ráadásul, mikor lenéztem, még meg is szédültem, épp hogy csak sikerült megkapaszkodnom a korlátban, mielõtt leestem volna.
Úgy döntöttem, adok ma magamnak egy pihenõt, mielõtt a délutáni órákra indulnék, hiszen sokkal jobb egy kis pihenéssel töltött idõ, mintha túlhajszolnám magam, és utána napokig nem tudnék tanulni. Akkor inkább csak pár óra essen ki…;
Komótosan lépkedtem a hálónk felé, és halk sóhajjal nyitottam be rajta. Legnagyobb meglepetésemre a Remus és Sirius is bent voltak, és egy szempillantás alatt elhallgattak.
- Szijjasztok – motyogtam fáradtan, és az ágyra dobtam a szakadt táskámat. Nem vártam hangos csevejt, de eddig mindig köszöntek nekem. Most viszont csak csendben néztek ellenségesen.
- Láttam, hogy Evans-szel beszélgettél – szólalt meg végre Sirius, le nem véve a szemét rólam. Fáradtan leültem az ágyam szélére.
- Igen – feleltem, oda sem nézve, és a táskámon a szakadást kezdtem el vizsgálni. Talán még meg lehet javítani…;
- Talán jobban tennéd, ha nem próbálkoznál nála – vetette még oda megfejthetetlen pillantással Sirius, majd elfordult tõlem.
- Sirius! – csattant fel Remus, majd rám nézett. –Ne haragudj, nem úgy értette, ahogyan hangzott…;
- De, pontosan úgy értettem! - vágott közbe a fekete hajú fiú. Meglepetten bámultam rá, de õ ezután úgy tett, mintha nem is léteznék. Vállat vontam, és elhúztam az ágyam elõtti függönyt.
Mielõtt teljesen elhúzhattam volna, még elkaptam Remus kíváncsi pillantását. Aztán csak beestem az ágyba.
Amikor minden elkezdõdtt... by Bettiiyy
Sötét volt, mikor magamhoz tértem. Egyből tudtam, hogy elaludtam. Kapkodva ugrottam fel az ágyból, de rögtön belehasított a fejembe a fájdalom, így visszahanyatlottam a párnákra. Egy fél percig csak meredtem a plafonra, majd lassan felültem, és halkan elhúztam a függönyt az ágyam elől. Elképedve néztem végig a szobán.
Az összes fiú az ágyában durmolt. Az ablakon beszűrődött a Hold fénye. Az ajkamba haraptam. Átaludtam az egész délutánt?! Halk nyekkenéssel, megsemmisülten ültem vissza az ágyra, de rögtön megbántam, mert újra belehasított a fejembe a fájdalom. A halántékomhoz kaptam a kezem, de nem használt.
- V ada – nyögtem halkan, és a szememre nyomtam a tenyeremet, és a térdemre hajtottam a fejemet.
- Jól vagy? – hallottam meg rögtön Remus álmos, mégis éber hangját, mire összerezzentem, és felkaptam a fejemet. Újra belehasított a fájdalom.
- Ja, igen.
- Ha fáj valamid, inkább menj el a gyengélkedőre – motyogta, majd magára húzta a takarót, és hátat fordított.
Szótlanul ültem az ágy szélén, és hallgattam a fiúk egyenletes légzését, de nem mozdultam. Megnyugtatott a csend. Lassan visszaereszkedtem a párnámra, és reszketegen kifújtam a levegőt. Csak figyeltem a plafont.
Máskor is volt már ilyen. Valószínűleg agyrázkódást kaphattam, mikor nekiestem a falnak. Ismertem már ezt az érzést, és a tüneteit, de mindig elmúltak pár nap alatt. Nem volt miért aggódnom.
Sokáig feküdtem mozdulatlanul az ágyamban, és figyeltem a plafont, de nem tudtam elaludni, pedig nagyon fáradtnak éreztem magam.
Vánszorogtak a percek és az órák, de szépen lassan elkezdett világosodni. Ilyenkor szoktam kelni, de most mégsem tudtam magam rávenni arra, hogy elkezdjek készülődni. Habár aludni nem tudtam, de képtelennek éreztem magam arra, hogy felkeljek. Csak feküdtem az ágyamon, és kábán bámultam a plafont.
Lassan elkezdtek mocorogni a fiúk, halk dünnyögéssel beszélgettek valamiről nyújtózkodások közepette. Motyogva próbálták összekaparni a felszerelésüket és a ruháikat, miközben ásítva váltották egymást a fürdőben, hogy fogat mossanak. A szemem is alig rebbent a hangjukra, inkább oldalra fordultam a fal felé. Úgy éreztem, mintha magához szorítana az ágy. Jól esett az ágynemű hűvös érintése a bőrömön, és nem akartam felkelni. Semmi kedvem nem volt tanulni.
A fiúk kezdtek magukhoz térni, egyre hangosabban beszélgettek és röhögcséltek, majd egyszer csak kinyitották az ajtót, és lassan elhalt a hangjuk. Lehunytam a szemem. Olyan jó volt a csend! Kényelmesen eresztettem rá a fejemet a párnára…;
Alig hunytam le a szemem, máris éreztem, hogy figyelnek. Egy árny jelent meg felettem. Egész testemben megmerevedtem, de nem mozdultam. Csak a szívem heves dobogása árulhatott volna el, de nyugton maradtam.
Hirtelen megragadta a vállamat, én pedig összerándultam, és rögtön az árny felé fordultam, hogy elüthessem a kezét. Csak a furcsa szörcsögő hörgést hallottam. Elakadt a lélegzetem.
Anyám állt felettem. Bőre kissé szürkés árnyalatú volt, és megperzselt szagot árasztott magából. A karján lassan csordogált a vér. A szemére néztem…;
Az arca furcsán lefittyedt.
- Anya? – nyögtem, és rettegve figyeltem az alakját.
- …;let – hörögte, miközben az orrából hirtelen folydogálni kezdett a vér, ahogy megdöntötte a fejét.
- Anya?
Örülnöm kellett volna neki, hogy láthatom, de mégis ösztönös rettegés szorította össze a szívemet.
- Anya? – nyöszörögtem újra, és átfordultam a másik oldalamra, hogy megragadjam a csuklóját.
- Miattad…;
- Tessék? – simítottam végig, hideg élettelen kezén, és feltérdeltem az ágyon. – Mi az, anya?
- Meghaltunk…; - nyöszörögte újra, de a hangja köhögésbe fulladt. Nem tette a szája elé a kezét, mint régen, csak megállíthatatlanul köhögött. Vér fröccsent a kezemre. Rettegve bámultam a karomra, és elengedtem anyám csuklóját. Hátrébb húzódtam, de ő megragadta a felkaromat, és magához rántott. Hihetetlen erő volt benne.
- Ne…;! – hunytam le a szememet.
- Miattad…; haltunk…; meg…; – hörögte, és a másik kezével is megragadta a vállamat, és erősen megrázott.
- Ne byakh – sikítottam sírva, és megpróbáltam kirángatni magamat a kezéből.
- Hééé! – kiáltotta egy férfi hang, és egy kissé fájdalmas valami az arcomnak ütődött. Kinyitottam a szememet.
- Maĭka – suttogtam meglepetten, és az arcára fókuszáltam, de csak elmosódva láttam az alakját.
- Na, végre! – morogta, és engedett a szorítása.
- Sŭzhalyavam , az ne iskam da umra – ragadtam meg a könyökét. Azt akartam, hogy bocsásson meg nekem, és hogy tudja, nem én árultam el a családunkat. – Molya…;
Oldalra bicsaklott a fejem, mikor a tenyere az arcomon csattant. Bennem rekedt a levegő.
Lassan felé fordítottam a tekintetem, de anyám nem volt sehol. Remus állt a helyén, kissé ziláltan. Térdelve az ágyamon figyeltem a fiút, de alig fogtam fel a történeteket. Lassan leereszkedtem a bokámra, és csak meredtem magam elé. Álmodtam volna?
- Hé, jól vagy? – nyúlt a vállam után Remus, de én automatikusan elütöttem a kezét. Aztán észbe kaptam.
- Ne haragudjál! – kértem halkan, kiszáradt szájjal.
- Tessék, víz – nyújtott felém egy palackot, én pedig kábán nyúltam utána, majd pár korttyal megittam az összes folyadékot.
- Minden oké? Alig bírtalak felébreszteni – ült le mellém az ágyra, és a térdére könyökölt, kezeit pedig összekulcsolta. Aprót bólintottam, de még mindig mereven mozogtam. Csak egy álom volt…; - Fel kellene menned a gyengélkedőre. Szerintem a láz miatt rosszat álmodtál – magyarázta figyelmesen nézve engem.
- Jól vaggyok – krákogtam nehezen, és rácsavartam az üres üvegre a kupakot.
Még mindig furcsán üresnek éreztem magam, és a szemem előtt továbbra is anyám összetört, halott képe lebegett. Nem bírtam elszakadni az arcának a látványától és a vádló szavaitól. Tényleg úgy érezhette, hogy én tehetek a halálukról?
- Inkább felkísérlek. Szerintem, azt sem tudod, hol van – ajánlotta kedvesen, de nekem eszem ágában sem volt felmenni a gyengélkedőre. Ott bármikor kiszúrhatja a javasasszony egy rutinvizsgálat során, hogy lány vagyok.
- Kösz, nem kell – tettem le közénk az üres palackot, mire kérdőn meredt rám.
- Csak megvizsgál, és ad egy főzetet neked, amitől rögtön jobban leszel – magyarázta nyugodtan, de közben éreztem, hogy feszülten figyel.
- Tényleg jól vaggyok, kösz’nöm – hárítottam el a kedvességét. – Nincs semmij komoly – tettem hozzá, mire rögtön a homlokomra szorította a kezét.
- De hiszen lángolsz!
Elakadt a lélegzetem, ahogy a hűvös keze az arcomhoz ért.
- Öhm, Remus…;
- Igen?
- Tij mindig ilyen figyelmesek vaggytok egymással? – kérdeztem a túlzott törődésére utalva, mire vörösödve elkapta a kezét, és zavartan a hajába túrt.
- Ne értsd félre! Nem akartak kellemetlen helyzetbe hozni – nyögte fülig pirulva, és még távolabb húzódott tőlem. – Csak aggódtam. Nem nézel ki túl jól, és tegnap sem voltál a toppon – magyarázta hadarva, mire halványan elmosolyodtam. Végre nem csak anyám meggyötört arcát láttam magam előtt.
- Nincsen semmij baj. Mennyij az idő? - néztem rá.
- Most kezdődött az ebédszünet.
- Micsoda? –pattantam fel az ágyról, de rögtön meg is szédültem. Lehunytam a szememet, és megmerevedtem. Mikor kissé csillapodott a szédülés, gyorsan elkezdtem összedobálni a cuccaimat. Megpróbáltam lazán előkapni a ruháimat és a bokszeralsót, ahogy ők szokták. – Muszáj lezuhanyoznom – motyogtam szinte csak magamnak, és becsuktam magam mögött a fürdő ajtaját.
Gyűlöltem ezt a zuhanyzót. Nem lehetett rendesen reteszre zárni az ajtót, így fent állt az esélye annak, hogy bármelyik fiú, bármelyik pillanatban rám ronthatott. Éppen ezért mindig nagyon gyorsan fürödtem mindig, és igyekeztem, minél inkább a csempe felé fordulni, hogyha valaki be is nyitna, ne lásson semmit sem. Ami vicces volt, mert egy halk bűbájjal mindig bezártam az ajtót, hogy első nyitásra ne moccanjon meg, de sose lehetett tudni, melyik fiút hagyhatja hidegen a varázslatom, melyet egy egyszerű Alohomora-val pikk-pakk fel lehetett oldani.
Gyorsan lefürödtem, majd hideg vízzel megpróbáltam eltüntetni a szememről a sírás nyomait, kisebb sikerrel. A hajammal lassan kezdenem kellett valamit, ugyanis mióta rendesen, minden nap ételhez jutottam, újra elkezdett nőni szép egészségesen.
Anyáék halála után, a nyári szünetben, épp csak annyi pénzt tudtam összekaparni, hogy egy nap egyszer egyek, és fizetni tudjam a szállást. Úgy taktikáztam, hogy inkább legyen fedél a fejem felett, ahol nem láthatnak, minthogy legyen minden nap mit ennem, de mindig szem előtt legyek, kockáztatva, hogy valaki megismer. Így inkább az éhezést választottam, ezért a tápanyaghiánytól hajam fénye megfakult, én pedig vészesen lefogytam. Nem mertem kivenni a bankból a pénzemet, hogy enni vegyek magamnak, hiszen semmi jelét nem akartam adni annak, hogy élhetek. Ha valaki kiszagolta volna, hogy pénzmozgás történet a széfünkben, rögtön keresni kezdtek volna. Azt pedig nem akartam.
Így egész nyáron dolgoztam, és éheztem. De most, a Roxfortban élve, újból felszedtem pár kilót. Még mindig túlságosan sovány voltam, de már legalább egészségesebben néztem ki. Legalábbis a tükörben nem tűnt már olyan beesettnek az arcom. Csak a szemeim alatt éktelenkedtek fekete karikák a sok tanulástól.
Alig hallhatóan felsóhajtottam, és elzártam a csapot. Nyoma sem volt már rajtam, annak a nevetős, gyönyörű lánynak, aki pár hónapja voltam. Még csak lány sem voltam. Csak egy lányos fiú, akit igazán senki sem ismert.
Gyorsan megtöröltem az arcomat, és felegyenesedtem, majd a dolgaimmal a kezemben kiléptem a fürdőajtón. Nem vártam rá, hogy Remus megvár, de ott ült az ágyán, és rögtön felkapta a tekintetét, ahogy beléptem a szobába.
- Tessék, ezt neked hoztam – nyújtott felém egy fiolát, melyben valami világoskék ital lötyögött. – Fejfájásra van – magyarázta, és felém nyújtotta az üvegcsét.
Mindig meglepett Remus kedvessége és a természetessége, ahogyan ezt tette. Nem volt tolakodó, de minden részletre figyelt. Mégis furcsa volt nekem, hogy fiú ennyire óvó és törődő lett volna egy vele azonos nembelivel.
- Kösz’nöm – vettem át az üvegcsét, és egy korttyal lehörpintettem.
Azonnal éreztem a bájital hatását. A fejem kitisztult és sokkal könnyedebbnek éreztem. Óvatosan jobbra-balra forgattam a fejemet, és habár még mindig éreztem egy apró, tompa sajgást, egyáltalán nem okozott fájdalmat a mozdulat.
- Szívesen- vonta meg a vállát, és zsebre vágta a kezét. Tétovázva pillantott felém, mintha mondani akarna valamit, de végül mégis csak összeszorította a száját. – Akkor én megyek, megkeresem a többieket! – nézett végül rám zavartan, én pedig vállat vontam, de már sarkon is fordult. Szinte kimenekült a szobából.
Értetlenül meredtem utána, majd vállat vontam, és gyorsan összeszedtem a könyveimet az órákra.
Sajnos akárhogy siettem, nem sikerült elérnem az ebéd végét, így korgó gyomorral ülhettem be az SVK órámra. Szerencsére Remus bájitala úgy tűnt az agyrázkódásomra is hatott, mert a lázam hőemelkedéssé szelídült, és a fejemet se hasogatta az éles fájdalom minden apró mozdulatra.
Ma azonban gyakorlati óránk volt, így hamar a táskánkba parancsolta a tanár a pergament és a könyveinket, majd a padjainkat a terem egyik végébe száműzte egy apró pöccintéssel a pálcáján.
- A mai órán a hét év alatt tanultakat ismételjük el egy barátságos párbaj formájában – magyarázta kihúzott háttal, az ujjai között a pálcáját forgatva, miközben lassan sétálgatott közöttünk. – Mindenkit kérek, hogy a lefegyverezésre törekedjetek! – nézett végig rajtunk, majd jelentőségteljesen a mardekárosokon állapodott meg a pillantása. – Mindenki válasszon pár magának!
Alig mondta végig ezt a tanár, máris egy test csapódott neki a karomnak, átölelve azt. Lily csüngött az oldalamon, még mindig a felkaromat ölelgetve.
- Én leszek a párod – hajolt a fülemhez, majd elszántan nézett a szemembe. Nagyot nyeltem. Nem akartam Lilyvel párbajozni.
- Nem akarsz inkább mással? – nyögtem ki végül, és óvatosan lefejtettem a tenyerét a karomról.
- Én nem adom fel ilyen könnyen – kacsintott rám mosolyogva. Nehéz volt nem visszasomolyognom rá, ezért elfordítottam róla a szememet, pontosan abban a pillanatban, mikor James Potter elsötétedő tekintettel súgott valamit a mellette álló Siriusnak, egyenesen minket nézve. Gyorsan elkaptam róluk a pillantásom, mert eszembe jutott, az első napom az iskolában, mikor James elragadtatva ecsetelte, mennyire szerelmes Lily Evansbe.
Aki most történetesen az én karomat ölelgette, és aki nem állhatta a hangos fiút.
- Nézd Lijly, nem akarok veled párbajoznij – fordultam ismét a vörös hajú lány felé, aki halványan elmosolyodott.
- Szóval mégis csak valahol kedvelsz…;
- Egy szóval sem mondtam, hoggy nem – vágtam rá, de rögtön el is vörösödtem. Ez fiúként egyenesen flörtölésnek hangzott!
Gyorsan a tanárra néztem, hogy ne kelljen Lilyre pillantanom, de még így is elkaptam a szemem sarkából a meglepett tekintetét, és mégis jókedvű mosolyát.
- Ennek igazán örülök! – nevetett rám, majd a terem másik végébe táncolt az osztály máik felével együtt.
- Pálcákat fel! – hallatszott a tanár hangja, mi pedig engedelmeskedtünk az utasításnak, majd meghajoltunk. – Egy, kettő, három!
Azt hittem, Lily nem fog túlzottan próbálkozni, hogy párbajozzunk, mégis épphogy csak meg tudtam állítani az ártását egy pajzsbűbájjal, amit szinte tudatlanul varázsoltam magam elé. Nem finomkodott velem a vörös hajú barátnőm, megállás nélkül zuhogtak rám az átkai, és csak a szerencsémen múlott, hogy ki tudtam az összest védeni. Támadásra nem is maradt időm, egyedül csak védekezni tudtam, és csak arra koncentráltam, hogy hatástalanítsam a bűbájait. Nem igazán akartam támadni, ugyanis a Dumstrang-ban – ahova eredetileg jártam a szüleim halála előtt- elég erőszakos párbajokat vívtunk, és ezek sokszor eszméletvesztésig tartottak. Nem akartam elárulni magamat ezzel a harcmodorral, ami szinte úgy belém ivódott, mint az ereimbe a vér. Ráadásul Lilyt sem akartam bántani.
Nem igazán ismertem olyan ártásokat, melyek enyhébbek voltak.
Igor Karkarov – az a mocskos áruló- ragaszkodott hozzá, hogy a tananyag részét képezze a sötét mágia is. Éppen ezért pontosan tudtam, hogyan kell elvéreztetni szépen lassan valakit, de arról fogalmam sem volt, hogyan kell barátságosan, csak a lefegyverezésig küzdeni. Éppen ezért inkább visszavonulva védekeztem Lily támadásai ellen, hiába volt ez sokkal nehezebb.
Pihegve vertem vissza Lily rontását, miközben megremegett a kezemben a pálca. Hihetetlenül jó volt a csaj!
Aztán hirtelen megvillant a szeme, és egymás után két ártást is kilőtt felém.
Nem is tudtam, mit suttogok, csak automatikusan cselekedtem.
Lily pedig egy hatalmas csattanással eszméletlenül a földre zuhant.
... akkor James Potter kijtt a sodrbl by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Remélem, tetszeni fog nektek!
Dermedten álltam, kezemben a félig feltartott pálcámmal. Az idõ szinte teljesen lelassult, így olyan volt, mintha mindent láttam volna.
Az elsõ, aki észrevette Lily sérülését, az James Potter volt, aki a fél szemét végig a lányon tartotta. Épp ezért õ volt az elsõ, aki faképnél hagyva a társát, a lány mellé ugrott, és aggódva próbálta meg magához téríteni. Utána egyszerre bolydult fel az osztály.
A tanár úr rögtön James és Lily mellé vetõdött, majd varázsolt egy hordágyat, ráfektette az eszméletlen lányt, és felküldte Madam Pomferyhoz, a javasasszonyhoz. Ezután dühösen felém fordult, de mielõtt bármit is mondhatott volna, James állt fel izzó tekintettel, majd három lépéssel átszelte a termet, megszüntette ezzel a köztünk levõ távolságot.
Nem mozdultam, de nem ért teljesen váratlanul a fiú felém közeledõ ökle. Hátraestem az ütés lendületétõl, és elterültem a földön, de idõm sem volt felfogni a fájdalmat, a szobatársam rám vetette magát, és az ökle ismét az arcomba csapódott. Rögtön éreztem, hogy valami eltört bennem, de még mindig nem tudtam megmozdulni a félelemtõl, hogy Lilynek valami komolyabb baja lehet.
- Te rohadék kis mitugrász! – csapott újra felém Potter, de most a gyomromat találta el. Bennem rekedt a levegõ, és összegörnyedtem a fájdalomtól. Ez volt az elsõ ütés, amit a sokk óta ténylegesen, a teljesen valójában érzékeltem. Levegõ után kaptam, de nem jött semmi a tüdõmbe.
Fél szememmel láttam, hogy James újabb ütésre lendíti az öklét, de a várt fájdalom elmaradt, és a súlya is eltûnt rólam.
A tanár állt tõlünk pár méterre kinyújtott pálcával, Potter pedig két méterre tõlem a földön feküdt, és a barátai segítségével épp tápászkodott fel, de az égetõ, gyûlölködõ tekintetét le nem vette volna rólam.
- Menjen a házvezetõ tanárához, Potter! – szólalt meg a tanárunk ellentmondást nem tûrõ hangon, de engem nézett.
- Ha bármi baja lesz, megöllek – ígérte James még egy utolsó sötét pillantás kíséretében, majd sarkon fordult, és dühödten elviharzott, hangosan becsapva az ajtót.
Mindenki dermedt csöndben állt, egy pisszenést sem lehetett hallani.
- Vége az órának! Mindenki menjen a hálókörletébe! – adta ki az utasítást a tanerõ, mire mindenki szedelõzködni kezdett, és csendben kivonult az osztály. – Mi pedig most, Mr. Dupont, felmegyünk az igazgatóhoz!
Teljesen összezuhanva szédelegtem a tanár mögött, miközben az igazgatói irodába sétáltunk. Nem magam miatt aggódtam, hanem Lilyért. Nem tudtam pontosan, melyik ártást használhattam akaratlanul is ellene, mivel két rontást is tudtam, mely ugyanezt az állapotot idézheti elõ. Épp ezért aggódtam. Az egyik varázslat igazán fájdalmassá tudott válni, ha nem látták el idõben.
- Csótánycsokor –zökkentett ki a gondolataimból a tanár úr hangja, mire hirtelen az elõttük lévõ kõszörny arrébb állt, és egy lépcsõ emelkedett ki a semmibõl. – Menjen tovább, ez már nem az én hatásköröm – lökött egyet rajtam, én pedig tétovázva felálltam a lépcsõre.
Hirtelen megrohamozott a reménytelenség, és súlyosan ült a szívemre. Biztos voltam benne, hogy most ki fognak csapni.
Mély levegõt véve, meggörnyedve a hasamat mardosó fájdalomtól kopogtam az ajtón, de mikor nem jött válasz, beléptem.
- Elbézést – szólaltam meg, és lassan beljebb sétáltam az irodába. Sok mindenfélének elképzeltem az igazgatói irodát, de ilyennek soha.
Idõs férfiaknak a képei lógtak a falakról, melyeknek lakói úgy tettek, mintha aludnának. A falak mentén rengeteg könyvespolc volt megtömve rogyadozásig. Különös kacatok hevertek mindenhol, és egy merengõ volt az egyik szekrényen. A szoba közepén egy fõnix pihent.
- Hát végre, itt vagy! – hallottam meg az igazgató hangját, mire összerezzentem, és felé fordultam. Ha meg is lepte az összevert, vérzõ ábrázatom, nem adta jelét, csak lassan lesétált a lépcsõn. – Foglalj helyet! – intett az asztala elõtti székre, miközben õ is leült, majd félhold alakú szemüvege mögül figyelt engem.
Zavartan nyeltem egyet. Még mindig keveredett a nyálam a vér fémes ízével. Lassan leereszkedtem a székbe.
- Gondolom, nem magadtól jöttél ide, mint ahogyan azt reméltem – dõlt kissé elõre a székében, de a jóindulatú csillogás nem szûnt meg szemében.
- Deb, uram – feleltem szemlesütve, de mivel nem szólt semmit, kénytelen voltam én beszélni a várakozásteljes pillantásának a súlya alatt. – Én begátkoztam az egyik osztálytársabat – vallottam be, de nem mertem a szemébe nézni.
- Ez nem egyedi eset a Roxfort történetében – felelte félvállról az igazgató, én pedig meglepetten felkaptam sajgó fejem.
- Deb egy barátom begsérült – motyogtam zavarodottan.
- Ez sem kirívó eset az iskolánkban – zárta össze hosszú ujjait maga elõtt Dumbledore professzor. – Mit szeretnél nekem igazából mondani?
Egy pillanatra levegõt venni is elfelejtettem. Szíven ütött a nyílt kérdése, hiszen az agyam megállás nélkül üvöltötte: „Mindent!”. Így csak lesütöttem a pillantásomat.
- Esküszöb deb szándékosan tetteb, professzor úr. Egyszerûen csak jött. Észre seb betteb, hogy barázsolok – pillantottam fel végül a szemébe. Kissé csalódottnak tûnt, de igyekezett jól titkolni. Végül lassan bólintott. – És bogalbab sincs, milyen ártást küldteb Lijlyre – vallottam be teljesen összezuhanva.
- Hiszek neked, Keith – mondta gyorsan. – Tisztában vagyok vele, hogy nem akartad bántani Miss Evanst, éppen ezért nem büntetlek meg. De örülnék neki, ha tisztában lennél vele, hogy én ebben az iskolában nem támogatom az ilyen erõs és sötét varázslatokat – nézett mélyen a szemembe a félhold alakú szemüvege mögül, mégis úgy éreztem, hogy valamire fel akarja, hívni a figyelmemet. De fogalmam sem volt, mit akarhatott, ezért megszeppenten bólintottam. – Van még valami, Keith, amit el szeretnél mondani nekem?
Hirtelen ismét rákaptam a tekintetem, és azt kívántam, bár még jobban bízhatnék ebben a jóindulatú szempárban, és mindent elmondhatnék neki. De végül csak megráztam a fejemet, és lesütöttem a szememet.
- Ez esetben látogasson el a gyengélkedõre – adta ki az utasítást, mire rögtön felálltam. – És ne aggódjon semmi miatt! – tette még hozzá, de nem igazán értettem, mit akarhatott ezzel mondani, ezért csak egy aprót bólintottam.
- Kösz’döb – néztem mélyen a szemébe, majd az ajtóhoz léptem, és kinyitottam azt. – Biszont lábtásra, Du’b’dore professzor! – mondtam, és már be is csuktam volna magam mögött az ajtót, mikor meghallottam a hangját.
- És Keith…; Az ártást, amelyet használtál…; azt csupán egyetlen helyen tanítják!

Vadul kalapált a szívem, a gyomrom pedig apróra zsugorodott, ha az igazgató úr utolsó szavaira gondoltam. Szinte biztos voltam benne, hogy Dumbledore professzor rájött a titkomra, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy az az átkot, melyet Lilyre küldtem egyetlen más iskolában sem tanítják, csak a Dumstrangban. Kivéve természetesen, ha azt hazudom mindenkinek, hogy a svéd iskolámban az új SVK tanárunk tanította…; De úgy éreztem, az igazgató urat ezzel nem tudom becsapni.
És szinte biztos voltam benne, hogy rájött arra, hogy honnan származom. Ez a megjegyzése biztossá tette. De akkor miért nem mondta ki? Miért nem leplezett le?

Zavarodottan és rettegve fordultam be a következõ folyosóra, de be kellett látnom, hogy egyedül nem fogom megtalálni a gyengélkedõt. Viszont a többi diák meg nem mert velem szóba állni az SVK-n történtek miatt, így senkitõl sem tudtam megkérdezni, merre találom a javasasszonyt. De úgy gondoltam, inkább James Potter keze volt a dologban, amiért a diáktársaim egy emberként kerültek.
Fáradt sóhajjal fordultam be a mosdóba, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem a lányokhoz mentem be. Óvatosan lestem be a férfi wc ajtaján, és legnagyobb megkönnyebbülésemre senkit sem találtam ott.
Fellélegezve botorkáltam el a mosdóig, de nem tartott sokáig a megkönnyebbülésem. Az arcomat eláztatta a lüktetõ és furcsán zsibbadt orromból ömlõ vér. A talárom és az ingem eleje is tocsogva vöröslött. Remegõ kezekkel nyitottam meg a csapot, hogy lemossam magamról a mocskot. Halkan felszisszentem, amikor a kezem hozzáért a sérült járomcsontomhoz és a törött orromhoz, mely lilára dagadt. A könnyeimmel küszködve vettem elõ a pálcámat, majd szegeztem az orromhoz.
- Hibbokrabx- nyögtem ki nehezen, de semmi sem történt, mivel nem tudtam kiejteni a varázslat nevét helyesen. Elkeseredetten csaptam le a pálcámat, majd az ingem alját az orromhoz tartottam, hogy ne kenjem össze még jobban az arcomat. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, így reményvesztetten csúsztam le a hideg földre.
Fájdalmas nyögéssel kaptam a hasamhoz, és a csempének döntöttem a hajamat. Fáradtan figyeltem a csöpögõ csapot, és csak bámultam magam elé, és a történteken rágódtam.
Nagyon aggódtam Lilyért, és szégyelltem magam, hogy így elbántam vele, pedig õ csak kedves akart lenni hozzám. Ráadásul hihetetlenül szerencsétlennek éreztem magam. Hirtelen õrült súllyal nehezedett rám az elmúlt pár hónapnak a magánya, a vesztsége és a fájdalma. Levegõ után kapva próbáltam meg egyenletesen lélegezni, mielõtt erõt vehetett volna rajtam a pánik.
Magamat nyugtatgatva gondoltam gyorsan más dolgokra, miközben egy szempillantás alatt felpattantam, hogy a hasamba nyílaló fájdalom elterelje a figyelmemet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy pont most engedjem szabadjára a bennem tomboló fájdalmat, ezért gondosan elzártam magamba.
Persze, tudtam, hogy ki kell engednem a bennem levõ keserûséget, ha nem akarom magamat is tönkretenni az elfojtott érzelmeimmel, de ennek nem most volt itt az ideje. Összeverve nem tehettem meg, hogy most összeomoljak. Elõbb el kellett látnom a sérüléseimet és meg kellett gyõzõdnöm róla, hogy Lily jól van-e.
Emellett biztos voltam benne, hogy James Potterrel még lesz egy köröm, amirõl már elõre tudtam, hogy nagyon fog fájni.

Végül addig próbálkoztam a non-verbális varázslattal, míg össze nem forrt az orrom. A többi sérülésemet már nem volt erõm ellátni, és habár a duzzadás teljesen lelohadt az orromról, a felcsattant, véres bõrt rajta nem tudtam eltakarni. Meg kellett elégednem ennyivel. A felrepedt ajkamon a seb, az orromon és a járomcsontomon a lilás elszínezõdés úgyis el fog múlni idõvel. Ebben biztos voltam. Szerencsémre a bordáim sem törtek el, csak egy jó nagy lila folt jelezte a hasamon James öklének a nyomát. De emiatt sem aggódtam.
Mély levegõt véve álltam meg éjfélkor a Kövér Dáma festménye elõtt. Nem mertem bemenni, hiába tudtam, hogy már mindenki alszik a toronyban. Túlságosan szégyelltem magam, és bevallom féltem is James öklétõl.
Körülbelül negyed óra ácsorgás után erõt vettem magamon, és beléptem a klubhelyiségbe, melyben teljes csend honolt. Az egyetlen zaj forrása az elvarázsolt tûz volt a kandallóban, mely inkább az esztétika miatt ropogott, hiszen valódi fûtõértéke a kora õszre való tekintettel még nem volt.
Alig észrevehetõen kifújtam a levegõt megkönnyebbülésemben, hogy már mindenki aludni tért, és nem volt senki sem a toronyban. Halk léptekkel a fiúk lépcsõjéhez siettem, de mielõtt ráléphettem volna az elsõ lépcsõfokra, egy alak emelkedett fel a kanapéról.
- Csak elõdugtad azt a mocskos képedet – hallottam meg James Potter hangját, bennem pedig megállt az ütõ. Nem mertem semmit sem mondani neki, de megtorpantam, és felé fordultam. A kezemet a zsebembe süllyesztettem, hogy szükség esetén elõránthassam a pálcámat.
James se szólalt meg, csak nézett engem dühtõl izzó szemekkel.
- Nem akartam bántani Lijlyt – törtem meg a tekintete súlyától, de õ csak gúnyosan felhorkantott, és rám szegezte a pálcáját.
- Ezt még be is venném, ha legalább egyszer meglátogattad volna Evanst a gyengélkedõn. De oda sem dugtad a feldagadt képedet – emelte feljebb a pálcáját, mire egy hajszálnyival hátrébb húzódtam tõle.
- Nem tuddom, hol a gyengélkedõ – feleltem, majd a zsebemben megmarkoltam a pálcámat, mintegy erõt gyûjtve. Az elõttem álló fiú egy idõzített bomba volt. – Lijly bijztosan nem bocsájtana meg nekem – mondtam szemlesütve, mire James kezében megremegett a pálca, és erõsen összeszorította az állkapcsát.
- Nos, ezt nem most fogjuk megtudni, ugyanis még mindig nem tért magához – vágta rá egyre indulatosabban, és a mondat végére meglendítette a pálcáját, és egy vörös fénycsóvát repített felém. Gondolkodás nélkül varázsoltam magam köré egy pajzsbûbájt.
- Mit akarsz tõlem? – kérdeztem kissé ijedten, hátrébb sasszézva a fiútól, miközben a pálcámat közénk tartottam.
- Ágas? – hallottam meg Remus álmos hangját a lépcsõ tetejérõl.
- Hogy hagyd békén Evanst – sziszegte dühösen Potter úgy, hogy csak én halljam. – Nincs szüksége egy ilyen barátra, aki csak sötét varázslatokat ismer – engedte le a pálcáját, majd feltrappolt a lépcsõn mit sem törõdve a meglepett Remus-szal.
Fáradt sóhajjal néztem fel a lépcsõ tetején álldogáló fiúra, de õ csak szótlanul méregetett borostyánsárga szemével. Nem engedtem el a pillantását.
- Ne vedd túlzottan magadra! Csak féltékeny és szörnyen aggódik Lilyért – mondta végül engem nézve, majd sarkon fordult, és visszasétált a hálókörletünkbe.
Fáradtan sóhajtottam fel, majd leültem a lépcsõ aljára. De felmenni nem mertem.
A prbaj by Bettiiyy
Lent aludtam a klubhelyiségben, de még így is hamarabb keltem fel mindenkinél. Szerettem volna felmenni a szobánkba a dolgaimért és megfürödni, de mégis inkább a Nagyterem felé vettem az irányt, hogy megreggelizzek. Úgy gondoltam, bõven ráérek még tisztálkodni és felkészülni a napra azután is, hogy a Tekergõk elhagyták a szobánkat.
Elmélázva baktattam az ebédlõ felé, mikor halk nyögést hallottam meg a folyosó sarkából. Egy szempillantás alatt elõkaptam a pálcámat, és feszülten figyeltem a neszekre.
- Hahó? – szólaltam meg halkan, de nem érkezett válasz.
Aztán egy újabb halk nyikkanás hallatszott, majd egy elfojtott káromkodás és lábdobogás. Lassan befordultam a folyosón, és magam elé tartottam a pálcámat, hogy szükség esetén rögtön használni tudjam.
Legnagyobb megrökönyödésemre, senki sem volt a folyosón.
Hunyorogva kémleltem körbe, de sehol senkit sem találtam. Lassan beljebb lépdeltem, és meglepetten sikkantottam fel, mikor elbotlottam valamiben. Tenyeremmel és a térdemmel fogtam fel az esést, de nem foglalkoztam a fájdalommal, rögtön megfordultam, és a földön ülve meredtem magam elé. Semmi nem volt a lábam alatt, amiben eleshettem volna. Mégis…; a lábam a levegõben pihent.
Tátott szájjal kaptam el a bokámat onnan, majd egy szempillantás alatt négykézlábra emelkedtem. Lélegzetemet visszafojtva meredtem a levegõbe, és lassan elõrenyújtottam a kezemet. Összerezzentem, mikor a hozzáértem a... semmihez?
Nem volt ott semmi, de mégis…; Valaminek nekiütközött a kezem.
A szívem még hevesebb dobogásba kezdett, de csak az ajkamba haraptam, és még közelebb hajoltam ahhoz a furcsa jelenséghez. Óvatosan érintettem a sziládnak tûnõ levegõhöz a tenyeremet, majd megpróbáltam megmarkolni. Legnagyobb meglepetésemre sikerült.
Hirtelen elrántottam a kezemet, és a vérem megállíthatatlan száguldásba kezdett, mikor a földön megjelent egy cipõ, majd egy hozzátartozó láb. Aztán egy test. A kezemben pedig egy furcsa anyag pihent.
Elképedve figyeltem a különös szövetet, majd beledugtam a karomat. És…; eltûnt. Majdnem felsikoltottam az izgalomtól, mikor rájöttem, hogy egy láthatatlanná tévõ köpenyt tartok magam elõtt. Izgatottam néztem meg jobban az anyagot, mikor a pillantásom hirtelen a földön pihenõ lábra siklott. Beharaptam az ajkamat, mikor rádöbbentem, kihez tartozik a testrész.
Sirius Black feküdt a földön ájultan. Valószínûleg sóbálvány-átok lehetett rajta, mely nem engedte tovább terjedni a mellkasát és karjait borító vérzést. Egy szempillantás alatt az ölembe ejtettem a köpenyt, mikor felismertem a varázslatot. Sötét mágia volt a Sectumsempra. Sosem szerettem használni, hiszen gyorsan elvérzett tõle az ember, hacsak nem vonták vissza az ártást. Azonban ahhoz, hogy meg tudjam szüntetni a Sectumsemprat, le kellett vennem Blackrõl a sóbálvány-átkot. Akkor viszont gyorsan kellett cselekednem, mert pillanatok alatt elvérezhetett. Már így is túlságosan sápadt volt.
Remegõ kezekkel szorítottam a pálcámat, és a fiúra emeltem. Féltem elvégezni a Sectumsempra ellenvarázslatát, mivel nehéz bûbáj volt, amit könnyû volt elrontani. Nekem pedig a sóbálvány-átok feloldása után valószínûleg csak pár pillanatom maradt - Black arcát elnézve-, hogy megszüntessem a sötét mágia hatását. Nagyot nyeltem, majd kinyitottam a számat, hogy elmondjam az ellenvarázst, mikor hirtelen a falnak repültem.
Fájdalom nyílalt a nyakamba és a fejembe, és egy pillanatra minden zúgni kezdett. Félõ volt, hogy menten elhányom magam. Nyöszörögve, mélyeket lélegezve hunytam le a szememet, miközben négykézlábra emelkedtem, és a homlokomat a hûvös földre ejtettem. Biztos voltam benne, hogy most rögtön hányni fogok.
Nagyokat nyelve próbáltam visszatartani a gyomrom tartalmát, miközben valahonnan messzirõl hallottam, ahogyan valaki indulatosan mond valamit. Távolról érzékeltem, hogy kirángatják a kezembõl a pálcámat, majd valaki a hónom alá nyúl, és talpra rángat. Erõtlenül dõltem neki, de rögtön eltaszított magától, és még erõsebben szorította a karomat, hogy állva maradjak, mégse érjek hozzá.
- Mit csináltál, Tapival, te kis rohadék? – sziszegte egy hang a fülembe, miközben még erõsebben szorította össze a karomat. Beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, James Potter kérdezte ezt tõlem.
- Tapij? – leheltem kábán, és megpróbáltam a földön fekvõ fiúra szegezni a tekintetemet, de túlságosan szédültem.
- Mit szórtál rá? – rántott közelebb az arcához, de nem értettem a kérdést.
- Nem értem – nyögtem, miközben megbicsaklott a térdem, de megpróbáltam talpon maradni.
- Persze, hogy nem érted, te szemét halálfaló. Még a nyelvet sem tudod rendesen – rántott egyet rajtam, mikor majdnem felmondta a lábam a szolgálatot. – Holdsáp, feloldanád az átkot?
- Inkább nem – szólalt meg Remus, miközben vizsgálódva lehajolt az ájult Black szintjére. – Úgy látom, ez menti meg az éltét. Nem engedi, hogy Tapmancs elvérezzen – kapta rám a tekintetét, majd felém szegezte a pálcáját, és alig hallhatóan mondott valamit. Egy pillanat alatt kitisztult a látásom, és már nem éreztem a heves szédülést és a hányingert. Már csak a fejem és a nyakam lüktetett. – Milyen ártás van rajta?
- Sectumsempra – leheltem megilletõdve, és felé léptem, de Potter visszarántott.
- Te kis szemétláda! – csapott neki hitelen a falnak, én pedig ijedten pillantottam fel rá. Megnyikkanni is elfelejtettem a fájdalomtól. – Nem megmondtam, hogy húzd meg magad?! –vágta neki az öklét a falnak, mire összerezzentem. Örülhettem, hogy nem engem ütött meg újra, de ezt szinte fel sem fogtam.
Újra annak a tehetetlen lánynak éreztem magam, aki az anyja holttestét szorongatja a karjai között, és arra vár, hogy a halálfalók vele is végezzenek, mint a családjával. Remegve próbáltam elhessegetni a képet, miközben ökölbe szorítottam a kezemet.
- Ágas! – szólalt meg Remus erélyesen, megfejthetetlen pillantással méregetve engem. – Engedd el!
- Normális vagy? – engedett a szorításomon, de csak azért, hogy Remus felé fordulva dühönghessen. – Megátkozta Siriust!
- Nem én voltam! – ütöttem el felháborodottan magamról a kezét, és arrébb szökkentem.
Potter úgy meglepõdött, hogy eltátotta a száját.
- Akkor honnan tudtad, hogy milyen átok találta el Siriust? – kérdezte Remus, de mégis úgy éreztem, tudja a választ, és csak Potter miatt csinálja.
- Attól, hogy ismerem az átkot, még nem foggom meggátkozni Blacket – sziszegtem sértetten, de mozdulni nem mertem a pálcám felé. Potter felhorkantott.
- Persze, mert Evanst sem te átkoztad meg!
- De. Az én voltam – ismertem el karba tett kezekkel.
- Háh! De ezt is csak azért vallod be, mert az egész osztály látta!
- Nem én voltam – néztem mélyen a szemébe, mire egy pillanatra megakadt, és visszatartotta a levegõt.
- Akkor sem hiszek neked! – sziszegte az arcomba, majd Black felé intett a fejével. – Hozd helyre! –nyomta a kezembe a pálcámat, én pedig sértetten az ájult fiúhoz sétáltam.
Remus átható pillantással lépett hátrébb, miközben letérdeltem Black mellé. Volt egy olyan érzésem, hogy a prefektus jelenlétének köszönhettem, hogy James Potter elengedett ennyivel.
Mély levegõt véve szegeztem Blackre a pálcámat.
- Finite Incantatem – mondtam halkan, mire még jobban elernyedt az eszméletlen fiú teste, a vére pedig rögtön ömleni kezdett, vörössé és ragadóssá téve a padlót. - Vulnera sanentur - mormoltam gyorsan az ellenvarázslatot, de megremegett a kezemben a pálcám, így a mozdulat végére beraktam egy pöccintést, ami miatt nem hatott a bûbáj. Idegesen kezdtem neki újra a varázsnak, miközben próbáltam lenyugtatni magam. Szerencsére most rögtön sikerült.
Black sebei egy pillanat alatt elkezdtek összehúzódni. Megkönnyebbülten ejtettem az ölembe a kezem, de egy kéz azonnal talpra rántott az ingem gallérjánál fogva.
- Ezt akartad? – lökött neki a falnak, de nem eresztett el. Szabad kezében a láthatatlanná tévõ köpenyt tartotta. – Ezért átkoztad meg?
- Nem. Én nem…; - nyögtem ijedten, de James Potter szemében vad tûz lobogott.
- Ott volt az öledben a köpeny, mikor megtaláltunk, ne is tagadd! Te pedig Tapira fogtad a pálcádat! – sziszegte az arcomba, és egy erõset csavart az ingem nyakán, mire az belevágott a bõrömbe a nyakamon. – Meg akartad szerezni a köpenyt, ezért megátkoztad!
- Nem átkoztam meg…; - ragadtam meg a csuklóját, hogy lefejtsem magamról a kezét, de meg sem érezte. – Itt találtam meg…;
- Te hazug rohadék! – emelte meg az öklét, hogy lesújtson vele. Lehunytam a szemem, és összeszorított fogakkal vártam az ütést, de az nem érkezett. Félve nyitottam ki a tekintetem.
Potter ökle pár centire feszült az arcomtól, miközben Remus egy kézzel megfogta a karját, hogy megállítsa az ütést. Bennem rekedt a levegõ. Pislogtam egyet.
- Mi…; mit csinálsz, Holdsáp? – pillantott a mellette álló fiúra Potter, de nem engedte le a kezét.
- Nem õ volt.
- Te meg azt honnan tudod? – vágta rá rögtön a szemüveges fiú, mire Remus jelentõségteljes pillantást vetett rá, amitõl Potter mintha kissé megnyugodott volna.
- Miért uttálsz ennyire? – találtam meg újból a hangomat, mire mind a két fiú rám tekintett. Potter sokáig meredt rám tompán, mégis ellenségesen, majd közelebb rántott magához.
- Ez egyszerû. Bántottad Evanst – szinte köpte az arcomba.
- Nem inkább az a bajjod, hogy téged észre sem vesz, Lijly? –vágtam rá merészen, bele sem gondolva abba, mi csúszott ki a számon.
- Ezen lehet változtatni – vetette oda félvállról, de éreztem, hogy erõsebben szorítja az anyagot a nyakamnál. – De azon semmit sem lehet, hogy egy undorító betolakodó vagy mások nyugodt életében, aki miatt mindenki csak bajba kerül – taszított egyet rajtam, én pedig elnyílt szájjal, megsemmisülten meredtem magam elé. Kiesett a pálca a kezembõl, a szememet pedig elfutotta a könny. Anyám is ezt mondta nekem az álmomban…;
Tettem egy lépést oldalra, és elfutottam. Észre sem vettem, hogy zokogtam.
Alig jutottam két méterrel arrébb, mikor a folyosó sarkán valakinek nekiütköztem, és a lendülettõl visszaestem a hátamra. A velem szemben álló alak megtorpant, de különösebb jelét nem adta annak, hogy megtántorodott volna. Rám sem nézett.
- Nocsak, Potter – szólalt meg felettem egy hang, és mire kettõt pisloghattam volna, máris egy átok suhant a három fiú felé. A pálcám után kaptam, de nem volt nálam. – Stupor! – pillantott rám hirtelen a fekete hajú mardekáros – talán Dereknek hívták?-, és csak egy hajszálon múlt, hogy el tudtam gördülni az ártás elõl. Egy pillanat alatt talpra ugrottam. – Nahát, nahát! Az új diák mugli módszereket használ…; - nézett rám áthatóan, rám szegezve a pálcáját. – Milyen kár. Pedig azt hallottam, jól ismered a sötét varázslatokat…;
Nem feleltem, csak néztem rá ugrásra készen, hogyha támadna, rögtön neki tudjak ugrani. Derek azonban nem mozdult, csak elgondolkodva figyelt engem.
- Milyen kár, hogy arra nem méltókkal szûröd össze a levet…; Mindenesetre észben tartom majd a képességeidet, amikor jelentést teszek…; - suttogta szinte csak maga elé. Elnyílt a szám. Voldemortról beszél? – Reducto!
Egy szempillantás alatt repültem hátra pár métert, pontosan a Tekergõk lába elé. Bennem rekedt a levegõ, de nem maradt idõm a lélegzésre összpontosítani, mert valaki máris megragadta a karomat, és arrébb lökött, pontosan abban a pillanatban, mikor egy átok csapódott arra a pontra, ahol még az elõbb feküdtem. Hálásan néztem fel a karomat szorongató Remusra, aki a kezembe nyomta a pálcámat, majd csatlakozott a rontások hadát szóró Potterhez.
Zihálva tápászkodtam fel, és én is a csatába vetettem magam, ugyanis a semmibõl még öt mardekáros tûnt fel. Kiegyenlítetlen küzdelem volt, hiába volt Remus és Potter is a legjobbak között SVK-ból.
Gyorsan repkedtek az átkok, én pedig nagyon nehezen tudtam védekezni és támadni is, mivel reflexbõl rögtön a sötét varázslatok csúsztak a számra. Azokat viszont nem akartam használni. Úgy tûnt, már így is eléggé felhívtam magamra figyelmet. Próbáltam egy egyszerû pajzsbûbájjal, és pár kábító átokkal és egy gumiláb-rontással végigharcolni a küzdelmet, de elég eredménytelennek bizonyult.
- Jesszusom, Dupont! Velük vagy, vagy velünk? – kiáltott felém Potter, mikor az ötödik rontásom sem talált célba. Arra azonban nem figyelt, hogy amíg nekem magyarázott, egy mardekáros mögé került, és már nyitotta is a száját, hogy Potterre küldjön valami ártást.
- Brahium Ermando – intettem a pálcámmal a sunyi mardekáros lába felé, mire az egyszerûen összerogyott, mikor mindkét végtagjából hirtelen eltûntek a csontok. Addigra azonban Potter átka is elért engem és hátra lökött. Csak nem azt hitte, hogy õrá tartom a pálcámat, hogy megátkozzam, a mögötte levõ mardekáros helyett?! Ezt azonban már nem tudtam megkérdezni. Hirtelen minden eltûnt.

Halk hangokra figyeltem fel. Szorosan hunytam össze még jobban a szememet, és a kifújtam a levegõt.
- Nem mondhatja komolyan, Dumbledore professzor! – hallottam meg újból egy nõi hangot, én pedig mocorogni kezdtem. Hirtelen egy kéz tapadt a számra, mire kipattantak a szemeim, és az egész testem görcsbe rándult.
Egy steril, fehér szobában voltam, ami tele volt ágyakkal. Felettem pedig Sirius Black hunyorgott az ajkához érintve a mutatóujját, hogy maradjak csöndben. Valamit a másik oldalamon figyelt, mert szinte le sem vette róla a szemét. Egy apró bólintással jeleztem, hogy értettem, elengedhet, mire bizalmatlanul, lassan elvette a tenyerét a számról, de nem mozdult mellõlem, csak még lejjebb guggolt az ágyam takarásába.
- Sajnálom, professzor asszony, de sajnos, ez a helyzet – hallottam meg az igazgató hangját, mire lassan oldalra fordítottam a fejemet. – Igor Karkarov professzort halálfalónak nyilvánította a Minisztérium. Muszáj elmennem, hogy tisztázzam az ügyét.
- De hiszen, ez abszurdum! Mit képzel a miniszter úr? Karkarov mélyen tisztelt varázsló és a Dumstrang igazgatója!
- Ez igaz, Minerva, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az iskolájában sötét varázslatokat is tanít a diákoknak. Valamint nemrégiben volt az a szörnyû eset az Atanas családdal…; feltételezéseink szerint õ volt a titokgazdájuk…;
Hitelen megfagyott az idõ. Még levegõt venni is elfelejtettem. Anyám élettelen teste lebegett a szemem elõtt, és újra átjárt az érzés, ami akkor. A halálfélelemé. Pánik ölelte körbe a testemet, megpihenve a tüdõmön. Bennem rekedt a levegõ. Dumbledore ezt az embert akarta megvédeni és tisztázni a hírnevét, aki elárulta a családomat?! Megmarkoltam a rám terített takarót, majd egy szempillantás alatt felültem volna, hogy odarohanjak Dumbledorehoz, és elmondjam neki, hogy Karkarov árulta el a családunkat, mikor hirtelen egy kéz nekiszegezett a párnának.
- Mi bajod van? Nyughass –lehelte a fülembe, miközben én kalapáló szívvel meredtem a plafonra. Tudtam, hogy Blacknek igaza van, és nem mehetek oda jelenetet rendezni.
Senki sem tudhatta meg, hogy ki vagyok, és hogy még mindig élek. Az én bosszúm még nem érkezett el. Még nem álltam rá készen. Karkarovot pedig késõbb is elintézhettem, ha már elég ismeretem volt, és elég erõssé váltam. Addig azonban meg kellett húznom magam, akármilyen nehéz is volt. Nem leplezhettem le a valódi kilétemet, mert különben felhívtam volna magamra Voldemort figyelmét. Arra pedig még nem álltam készen.
így hát az ajkamat összeszorítva, tomboló érzelmekkel hallgattam McGalagony professzor áradozását arról a szemétláda Karkarovról, miközben végig azt mondogattam magamnak: „Nem tudhatja, milyen ember”. Mi sem tudtuk…;
Csak mikor már elárult minket Voldemortnak.
Befellegzett by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Csütörtökre ígértem az új fejezetet, de a barátomnak külföldön autóbalesete volt, nekicsúsztak egy sziklának, és fejre álltak a kocsival, így nem voltam olyan idegállapotban, Móunika, hogy feltegyek egy fejezetet. :) Szerencsére semmi baja sem lett, se neki, se a családjának. Jejejejeeee! :)
Remélem, azért tetszeni fog nektek, és elnézitek, hogy ilyen rövid lett. :)
Egész este álmatlanul forgolódtam, és egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni. Nagyon felzaklatottak Dumbledore és McGalagony professzor szavai. Nem akartam, hogy Karkarov megússza. Azt akartam, hogy kapja el az igazságszolgáltatás, és hogy kapja meg a dementorcsókot. Mindennél jobban vágytam erre, és nem egyszer kaptam azon magamat, hogy azon morfondírozok, hogy hibát követtem el, amiért nem avattam bele az igazgatót a titkomba. Ha tudta volna, hogy én túlélem a támadást, akkor biztosan elvitt volna magával a Minisztériumba, hogy vallomást tehessek Karkarov ellen. Segített volna. Én pedig az Azkabanba juttattam volna azt a szemétládát, ahol megkapta volna a dementorcsókot, ahogyan megérdemelte.
De féltem. Féltem attól, hogyha leleplezõdöm, még Dumbledore sem tudott volna megvédeni a halálfalóktól és Voldemorttól. Én pedig erõssé akartam válni addigra, mire szembekerülök velük. Nem a haláltól féltem. Szeretek élni, de tudtam, hogy nagy valószínûséggel nem élhetek túl egy harcot majd Voldemorttal és a csapatával. Annyira azért reálisan láttam a helyzetemet. Viszont szerettem volna minél többet magammal vinni a halálba.
De ez a lehetõség, hogy Karkarovot dementorkézre juttathattam volna ahelyett, hogy Dumbledore tudatlanul megmenti az átkozott életét, nem hagyott nyugodni.
Gondolataimból egy halk suhogás zökkentett ki, majd egy elfojtott káromkodás.
- Jesszus, de kicsi ez a hely! – hallottam meg James Potter hangját, mire oldalra kaptam a fejemet. A következõ pillanatban két fej, és a hozzájuk tartozó test tûnt fel. Potter kezében ott pihent a láthatatlanná tévõ köpeny. – Tapi? – kémlelt bele az éjszakába, mire lehunytam a szemem.
A mellettem levõ ágyon alvó fiú mocorogni kezdett.
- Ágas? – suttogta Black is a sötétbe.
- Hogy vagy, haver? – kérdezte Potter vidáman a barátjától. Hallottam, ahogyan az ágyra huppant. A halk, de fémes csikorgásból arra következtettem, hogy Remus egy széket húzott a fiú ágya mellé.
- Halkabban! – sziszegte Black. – Itt van Dupont.
- Nem hiszem, hogy spicli – szólalt meg végre Remus is, de a hangja érdektelenül csengett. Potter felhorkantott.
- Ezt azért én nem mondanám!
- Megvédett téged Gideon átkától – mutatott rá Remus hangja. – Te meg cserébe megátkoztad.
- Azt hittem, felém küldi a rontást! – védekezett Potter.
- De mint kiderült mégsem…;
- Legközelebb várjam meg, megátkoz-e valaki, ha rám emeli a pálcáját? – dühöngött tovább a szemüveges fiú.
- Nem. Csak mérlegelhetnél.
- Ugyan mit?
- Hogy volt-e okod azt feltételezni, hogy Dupont megátkoz.
- Miért ne lett volna? Evanst is megátkozta. És ha nem tûnt volna fel, még mindig nem tért magához – mutatott rá Potter, én pedig újra elszégyelltem magam.
- Azért, James, mert téged soha nem átkozott még meg – felelte fásultan Remus, meg sem hallva a barátja szavait, mire Black levegõ után kapott, és felnevetett.
- Ezt úgy mondod, mintha Dupont meleg lenne, és szerelmes lenne Ágasba!
- Nagyon vicces, Sirius. Én csak azt próbálom veletek megétetni, hogy eddig Dupont sose emelt pálcát Ágasra, csupán egyetlen egyszer átkozta meg Lilyt egy párbaj közben, amire amúgy órán utasítva is volt.
- Váárj…; Te mióta hívod Evanst Lilynek? – kotyogott közbe Potter. A hangjában aggódás csendült.
- A lányok nem szeretik, ha a vezetéknevükön szólítják õket – vágta rá Black, mire majdnem felhorkantottam.
- Jó…; de…; - motyogta Potter, de valószínûleg semmi sem jutott eszébe. – De te meg miért véded ennyire Dupontot? – támadott újra Remusra. Hálás voltam neki, amiért megpróbálta Pottert lecsillapítani az irányomba.
- Nem védem. Csak próbálom neked bebizonyítani, hogy nem látod õt reálisan.
- Ugyan már! – horkantott fel Potter, de Black elgondolkodva hümmögött.
- Igaza van, pajtás! – szólalt meg végül Black, én pedig azt hittem, leesik az állam. – Ha belegondolok, Dupont soha nem támadt rád vagy átkozott meg, és nem is kezdeményezett ilyesmit. Te pedig jól szétverted a képét, és most még meg is átkoztad, mikor épp a bõrödet mentette…;
- Ezt nem hiszem el!- csattant fel Potter. – Arra senki sem emlékszik, hogy megátkozta Evanst?!
- De – felelte rövid hallgatás után Remus. – Csak arra meg volt az oka.
- Mi folyik itt? – csattant fel hirtelen a javasasszony hangja, és hirtelen világosság lett, mire gyorsan lehunytam a szememet a fény elõl. – Potter, Lupin! Mit keresnek maguk a gyengélkedõn? – sétált közelebb csípõre tett kézzel a javasasszony. Hunyorogva kinyitottam a szememet. – Látják! Felkeltették! – mutatott vádlón a fiúkra a középkorú nõ, majd odaszaladt hozzám.
- De hát semmi baja nem volt addig, Madam Pomfrey, míg maga be nem jött kiáltozva! - vágott vissza Potter, de a javasasszony csak egy szúrós pillantással illette.
- Te csak ne mozgasd a fejedet, kedvesem! – mondta nekem, miközben felém iramodott. – Még hogy iskolai párbaj! – kezdte a sopánkodást, majd újra rám nézett. – Szép kis átkot kaptál! Nem tudom, milyen varázs védte eddig a szemedet, de elfelejtheted, hogy többet használod. A bal szemed károsodott a rontástól, amit rád szórtak. Egyszerû varázs, viszonylag kártékony. De volt valami másik varázs a szemeden, ami kölcsönhatásba lépett az átokkal – magyarázta a javasasszony, de én alig értettem pár szót abból, amit mond. De volt egy sanda gyanúm, mit szeretne közölni velem. – Sajnálom, kedvesem – nyomott egy tükröt a kezembe. Az arcomhoz emeltem. Nem érdekelt, hogy az összes Tekergõ élénken figyelt.
A javasasszony ezt próbálta velem megértetni…; Õ azt hitte, azért lett ilyen, mert sérült a szemem Potter átka miatt, amit felém küldött a párbaj során. Úgy gondolta, Potter ártása kölcsönhatásba lépett az izlandi boszorkánymester varázslatával, mely hosszútávra eltüntette az egyetlen ismertetõjelemet az elõzõ éltembõl, amelynek segítségével bárki felismerhetett.
Sokkolva ejtettem ki a kezembõl a tükröt.
A szemem visszaváltozott az eredeti színére.
Nedelya Atanas jellegzetes, felemás tekintete pillantott vissza rám.
Nekem befellegzett.
Hazugsgrl hazugsgra by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Remélem, tetszeni fog nektek ez a fejezet, mert nagyon nagyon izgatottan írtam meg. :D
Egy olyan kérdésem lenne felétek, hogy tudnátok jelezni, kb. hányan olvassátok a történetemet? :) Kis statisztikát végzek, mely történeteimet éri meg gyakrabban folytatni - mert többen olvassák-, és melyikeket kellene lassabban frissíteni - mert nem olvassa senki vagy nagyon kevesen. Abba a fanfictionbe szeretnék több energiát fektetni, amit többen olvastok. :) El?re is köszönöm nektek a segítséget! :)
Megsemmisülten meredtem az ölemben tartott tükörre, de nem mertem belenézni. A szobában a csönd elviselhetetlenné vált, de nem volt bátorságom felnézni Madam Pomfreyra vagy a Tekergőkre, holott tudtam, hogy soha sem találkoztunk ezelőtt, és fogalmuk sem lehet arról, hogy a felemás színű tekintet az Atalas család jellegzetes ismertetőjele, mely generációról-generációra öröklődött. Így nem is tudhatták, ki vagyok valójában, és le sem tudtak buktatni. De mi van, ha az iskolában mások ismerik a családomat? Vagy valakinek a szülei? Előttük rögtön lebuknék.
Forogni kezdett velem az egész szoba.
- Kedvesem, azért ennyire nem szörnyű – nyugtatott meg a javasasszony. – Alapos vizsgálatot végeztem a szemeden, és igaz, úgy látom, végleges a színelváltozás, de pár hónap múlva a szemedet ért ártás hatása megszűnik. Sajnálom, kis drágám, de úgy tűnik az átok kölcsönhatásba lépett egy számomra ismeretlen bűbájjal, ami rajtad volt, és károsította a látásodat. Míg meg nem gyógyulsz teljesen, addig vigyáznod kell magadra, mert most a szemed világa a tét. De amint újból megerősítjük a retinádat, és teljesen kiürül a szervezetedből az ártás hatása, akkor már nem fogja veszélyeztetni a látásodat, ha egy egyszerű bűbájjal visszaváltoztatjuk a szemed színét barnára. Nem is fog látszódni, hogy az ártás miatt sok pigment eltűnt a jobb retinádból – magyarázta Madam Pomfrey, én pedig nagyot nyeltem. – Természetesen ez a bűbáj nem lesz végleges, hiszen csak pár napig működik a hatása, de ha beleépíted a napi rutinodba, senki meg nem mondja, hogy csupán csak egy varázslat miatt barna színű a szemed. Szinte minden olyan lesz, mint régen – világosított fel a javasasszony, de én nem nyugodtam meg.
És addig mit fogok tenni? Hogy tüntethetném el a szemem kék színét? Már így is tudnak róla a Tekergők. Mennyi idő alatt terjedhet szét az iskolában a hír, hogy az új diáknak felemás színű a szeme? Mennyi idő lehet, míg az iskolán kívül is elterjed az információ? Mennyi idő lehet, míg valaki rájön, hogy igazából életben vagyok? Mennyi időbe telhet, míg valaki összeköti az én szemem színét, Nedalya Atanas-szal? Mennyi időm lehet még a Roxfortban bujkálva, míg le nem lepleznek?
- És nem tud ellene valamijt tenni, Madam Po’frey, hogy ne látszódjjon? – kérdeztem fásultan, mire a javasasszony együtt érzően megrázta a fejét.
- Sajnálom kedvesen, de a szervezeted nem bír el több varázslatot, így nem merem semmilyen bűbájjal vagy főzettel kezelni a szemedet, nehogy elveszítsd a látásodat. Így is súlyosan roncsolódott mindkét szemed világa, habár ezt csak a sötétben fogod igazán érzékelni – magyarázta a Madam, majd hirtelen elhallgatott. – Hacsak…;
- Hacsak? – kaptam a szaván, de csak elgondolkodva meredt maga elé.
- Lehet, hogy lenne egy járható opció, de ennek utána kell járnom az igazgató úrnál – nézett rám tűnődőn. – Maradj a gyengélkedőn, kedvesem, és pihenj még egy keveset! – utasított kedvesen, majd elviharzott. Tátott szájjal meredtem utána, majd elvörösödve kaptam a fejemet a Tekergők felé, akik fülüket hegyezve figyeltek.
- Mij az? – morogtam, mire ők gyorsan mindenfelé kezdtek el nézelődni. Csak Remus figyelt engem továbbra is átható, megfejthetetlen tekintettel, karba font kezekkel.
- Sajnálom – szólalt meg Potter, mire megmerevedtem. – Azt hiszem, az én ártásom volt az – túrt bele zavartan a hajába. – Nem akartalak komolyabban bántani – nézett rám szégyenlősen, én pedig tágra nyílt szemekkel meredtem rá. – Túllőttem a célon, azt hiszem. Nem gondoltam, hogy ilyen komolyan bajod lehet belőle. Sajnálom.
Zavartan pislogtam egyet. Jól estek a szavai, és szerettem volna megnyugtatni, hogy az egyik szemem eredetileg is kék volt, és nem ő tehet róla, a látásom pedig a javasasszony szerint úgy is meg fog gyógyulni, de nem tehettem. Ezért pedig szégyelltem magam, mert nem akartam kihasználni a bűnbánatát.
- Semmij baj, James – szólítottam most először a keresztnevén, amit ő is észrevett. – Egyikünk sem gondolta volna, hoggy ez lesz, és tuddom, hoggy nem akartál engem bántani. Te nem olyan vaggy, aki komolyabb ártásokat használ, ha valakivel el akar bánnij – magyaráztam neki, és tudtam, hogy igazam van. James Potter ha bajba is keveredett, annyira megvetette a sötét és ártó varázslatokat, hogy biztos voltam benne, hogy soha nem használná őket. Egy egyszerű iskolai párbaj során legalábbis biztosan nem. Persze, tisztában voltam vele, hogy az élet hozhat olyan fordulatokat, mikor az ember kénytelen ezekkel megvédeni magát és a szeretteit. De ez nem az a szituáció volt.
James elmosolyodott, majd már nyújtotta is a tenyerét, hogy kezet fogjunk. Hálásan viszonoztam a gesztust, és halványan rávigyorogtam, ahogy megráztuk egymás karját.
- Milyen varázslat volt a szemeden? – szúrta közbe hirtelen Remus, mire megmerevedtem, és a kezemet is elfelejtettem kivenni James szorításából. – Amivel James ártása reakcióba lépett…; - tette hozzá, habár e nélkül is tökéletesen értettem a kérdését.
Egy pillanat alatt kivert a víz, a szívem pedig heves vágtába kezdett. Csak a vérem dübörgését hallottam a fülemben, miközben lázasan kerestem a választ. Mit mondhatnék?
- Tényleg…; – kapta fel a fejét James is, de még mindig nem engedte el a kezemet.
Egy szempillantás alatt rántottam ki a karomat a szorításából, de biztos voltam benne, hogy érezte, ahogyan izzadni kezdett a tenyerem.
- Én csak…; - néztem rájuk tétován, mire ők várakozóan figyeltek engem. Nagyot nyeltem. – Tudjátok, én színté’esztő vagyok – nyögtem ki az első mondatot, ami az eszembe jutott, de fogalmam sem volt, honnan jött a gondolat. Így viszont már könnyedén találtam ki és folytattam a hazugságot. – A naggymamám rakta rám ezt a varázst. Tartós és jó. Ez segít, hoggy a színeket meg tudjam rendesen külö’böztetnij egymástól, és ne kelljen állandóan figgyelnem arra, milyen szín lehet az, ami előttem van, ha nem vaggyok benne biztos. Naggyon hatásos – magyaráztam, majd hirtelen elszomorodtam, ahogyan az eszembe jutott, hogy a mamám is halott, mint a családom többi tagja. – A mamám meghalt pár éve, és foggalmam sincs, melyik bűbájt használta. Valamij régij, családij varázs volt, de nekem sose tanította meg. Leszednij pedig nem akartam, és nem is tudtam. Sokban megkönnyítij az életemet – vontam vállat, majd a fiúkra néztem, hogy elhitték-e a mesémet. Mégsem vallhattam be nekik, hogy a szüleim halála után az első dolgaim között volt, hogy az én kis házilag eszkábált bűbájommal -mely úgy-ahogy elfedte a szemem kékjét - rögtön egy boszorkánymesterhez rohantam, aki egy nagy kockázattal járó varázslattal eltüntette a szemem valódi színét, és ezzel együtt a valódi kilétemet is elfedte.
Nem bíztam annyira a Tekergőkben, hogy ezt a hatalmas titkot eláruljam nekik. Meg akkor el kellett volna mondanom nekik mindent. Azt is, hogy lány vagyok, és hogy valójában kicsoda.
Ezt pedig senki sem tudhatta meg.
- Nahát! Nem is tudtam, hogy van ilyen varázslat! – lelkesedett James. – Bár ha jobban belegondolok, színtévesztővel sem találkoztam még…;
- És most akkor nem látod rendesen a színeket? – kapott a szón Black, és kissé előrébb hajolt az ágyon.
- Csak van pár szín, amit nem tudok megkülö’böztetnij egymástól – meséltem, miközben Iskenre gondoltam a volt iskolámból, aki valóban színtévesztő volt. Egyszer kifaggattam a színtévesztéséről, és most ezeket az információkat próbáltam a Tekergőknek tovább adni.
- Az szívás, haver – dőlt vissza az ágyra Black.
- Nagyon baró! – lelkesedett Potter pontosan a barátjával egyszerre.
- Hát…; én is inkább szívásnak mondanám – néztem Jamesre, majd vállat vontam. – De nem olyan szörnyű. Együtt lehet vele élnij, és nem ront el semmijt. Csak így kényelmesebb.
- Tényleg, Holdsáp, megtaláltad a térképet? – kapta hirtelen a fejét Remusra James, mire az rám kapta a tekintetét, és pár másodpercre engem fürkészett.
- Tényleg nem tudom, hol lehet – rázta meg lemondóan a fejét a fiú, mire James elgondolkodva elhallgatott. – Már arra is gondoltam, hogy otthon hagytam – húzta el a száját Remus, és a falnak vetette a fejét.
- Az nem lehet – morgott Black, de azért érdeklődve felült. – Az első nap még azzal terveztük a…; - kezdett bele, de elhallgatott, mikor metszőn rám kapta a tekintetét. – Lehet, a pergamenek között van…;
- Milyen térkép? – kapcsolódtam bele a beszélgetésbe, mire hirtelen megfagyott a levegő.
- Semmi különös – vont vállat James, és a tarkójára kulcsolta a tenyerét. Hiába próbált nemtörődömnek tűnni, biztos voltam benne, hogy hazudik. Valószínűleg jobban szüksége lehetett arra a térképre, mint ahogy bevallotta.
- Majd körülnézek a dolgaijm között, hátha oda’everedett – ajánlottam, mire megmerevedett, de aztán mégis rám mosolygott.
- Nem hiszem, hogy megtalálod – vetette oda Black, épp csak rám nézve.
- Hát azért megnézem, hátha a cuccaijm között találok egy domborzatij térképet – próbáltam viccelődni, de csak annyit értem el, hogy Black lenézően felhorkant.
- Nem lesz meg – zárta le a témát, én pedig vállat vontam.
- Kölcsön tudok nektek adnij én is egy térképet – ajánlottam, de nemet intettek a fejükkel. – Gondolom, a nyaralás miatt kell…; Mij is már ilyenkor elkezdjük tervezgetnij, hova menjünk majd nyáron…; - hirtelen elhallgattam, ahogy eszembe jutott, ez már soha többet nem fog előfordulni. A szüleim meghaltak.
- Nem kell, kösz – kapott a szón James, szinte már vidáman. – Be volt rajta jelölve pár hely, ahova el akartunk menni. Tudod, egy bakancslista. Ha hallottunk egy király helyről, rögtön bejelöltük a térképen, hogy oda el akarunk majd menni. Sokra már nem is emlékszünk, hogy hol van. Majd meglesz…; - nyugtatott meg végül, mire vállat vontam. Ha így jó nekik, nekem is.
- Ja – morogta Black kevésbé meggyőzően. Egy ideig őt bámultam, majd Remusra kaptam a tekintetem, aki engem figyelt.
Zavartan viszonoztam a pillantását, de ő nem kapta el a sajátját.
- Keith! – szólalt meg Dumbledore hangja, mire odakaptam a fejemet. – Örülök, hogy mind jól vagytok – nézett végig a fiúkon, akik ártatlannak tettetve magukat viszonozták az igazgató tekintetét.
- Jó napot, Dumbledore professzor! – köszöntünk szinte egyszerre, mire a tanerő derűsen végignézett rajtunk.
- Nos, Keith, azt hiszem, Madam Pomfrey-val sikerült megtaláltunk a megoldást a problémádra – magyarázta az igazgató. – Arra gondoltunk, hogy mugli kontaktlencséket fogunk neked addig adni, amelyek tökéletesen képesek arra, hogy elfedjék a szemeid közötti különbséget – zárta össze az ujjait maga előtt.
- Nahát…; - tátottam el a számat az egyszerű ötletét hallva. – Kösz’nöm, igazgató úr!
- Madam Pomfrey éppen beszerzi a lencséket – folytatta a professzor meg sem hallva a köszönetemet. – Amennyiben megkérhetlek titeket, kérlek, senkinek se beszéljetek erről az esetről – fordult a Tekergők felé, én pedig összehúztam a szememet.
- Mármint mire gondol, Dumbledore professzor? – kérdezte James.
- Arra, hogy ne mondjátok el senkinek, hogy Keithnek miért van szüksége a mugli kontaktlencsékre, és ha megkérhetlek titeket, a lencsékről se beszéljetek senkinek – magyarázta az igazgató, de látva az értetlenkedő pillantásainkat folytatta. – Mint tudjátok, ebben az iskolában sajnos nagyon sokan Voldemorttal szimpatizálnak. Hiába reménykedem az ellenkezőjében, tudom, hogy sokan lenézik a muglikat és a velük barátkozókat. Éppen ezért nem szeretném, hogy kiderüljön, hogy Keithnek mugli kontaktlencséket szereztünk be, hogy elrejtsük egy ártás hatását ahelyett, hogy mágiát használtunk volna – magyarázta a professzor, mire a fiúk hümmögni kezdtek.
- Ez jogos, bár azért ez nem nagy dolog. Nem hiszem, hogy bárki ezen kiakadhatna…; - kezdett bele James, de Black újból gúnyosan felhorkant.
- Kivéve a rokonaimat – vágta rá. – Egy pillanat alatt szétszednék – bökött felém a fejével, én pedig az ajkamba haraptam.
- Ez igaz? – kérdeztem kissé aggódva, mire az igazgató aprót bólintott, Black pedig elsötétülő szemekkel figyelt engem.
- Ezért kérlek titeket, hogy ne beszéljetek inkább semmiről – zárta le a témát Dumbeldore, a fiúk pedig egy emberként bólintottak.
- Úgyse terveztem, hogy ezzel dicsekedek – vetette oda Black rosszkedvűen, mire az igazgató egy pillanatra rám nézett, majd kacsintott egyet. Meghökkenve figyeltem, ahogyan elköszön, majd tovalibben. Lassan James és Remus is elbúcsúzott tőlünk, majd magunkra hagytak minket Sirius-szal.
- Nagyon fontos lehet neki az épséged, ha ezért személyesen idejött – vetette oda nekem Black a másik ágyról az igazgató látogatására célozva, mire rámosolyogtam.
- Te mindig ilyen morgós vagy? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam, ahogyan kiejtettem a számon, mert azonnal az eszembe jutott, hogy James-szel szemben ma már egyszer megvédett, mikor beszélgettek, és azt hitték, hogy alszom.
- Csak bizonyos emberekkel – vágta rá, de nem moccant. A hátán feküdt továbbra is, a feje alatt pihentek a kezei, a szemei pedig csukva voltak.
- Mi a bajod velem? – kérdeztem, mire hirtelen kinyitotta a szemét, és engem figyelt. Pár másodpercig fürkészett sötétkék pillantásával, majd mélyen a szemembe nézve válaszolt.
- Teher vagy a számunkra.
- Tessék? – nyögtem meghökkenve.
- Jól hallottad. Nem akarom, hogy veled kelljen foglalkoznunk, hogy téged kelljen pátyolgatnunk – mondta halkan, de mégis jól érthetően. – Nem vagy lány, hogy meg kelljen védenünk téged, de úgy tűnik, te amerre jársz, akármit csinálsz, mindig bajba keveredsz. Bocs, de nekünk épp elég a saját bajunk, nem kell nekünk még egy kolonc, akinek fognunk kell a kezét. Úgyhogy jó lenne, ha meghúznád magad, és nem ütnéd bele minden balhéba az orrodat. Pláne nem a mi balhénkba. Eddig olyan jól ment neked a stéberkedés. Miért nem szoksz vissza rá?
A szám is tátva maradt Black fájó őszinteségén, de be kellett látnom, valahol igaza lehetett. Én egy betolakodó voltam az összeszokott csapatukban, aki már nemegyszer fejfájást okozott nekik. Ezt belátva, csak egy aprót bólintottam, majd lehangoltan elfordultam a fiútól.
Igaza volt teljes mértékben. Az utóbbi pár napban kiesett a kezem közül az irányítás, és semmi sem úgy történt, ahogyan elterveztem. Azt hittem, majd sikerül elbújnom és csendben végigjárnom az idei évet, hogy minél több ismeretet szerezzek, de sajnos nem ez történt. Mindenféle bajba keveredtem, mióta megtámadott az a mardekáros lány, és kicsit megismerkedtem Lilyvel. Ez pedig úgy tűnt, nem csak nekem okoz gondot, hanem a szobatársaimnak is.
Fáradt sóhajjal rúgtam le magamról a takarót, majd a folyosóhoz sétáltam. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, és egy kis sétára vágytam, hogy átgondoljam, mit szeretnék csinálni, és egy újabb tervet készítsek magamnak az idei évre.
Elgondolkozva lépdeltem a folyosón jobbra-balra, mikor hirtelen Remus kanyarodott be a sarkon, egyik kezében a pálcájával, másikkal pedig egy ósdi pergament szorongatva. Lassan rám emelte a tekintetét, majd mély levegőt véve csak meredt rám.
- Csak te vagy az…; – mondta magát győzködve, majd a pillantását újra a pergamenre kapta, aztán ismét rám. Összevonta a szemöldökét, majd a pálcáját az öreg papírhoz érintette, és valamit motyogott.
- Minden oké? – néztem rá, ő pedig rám kapta a tekintetét, és egy pillanat alatt eltüntette a fekete nadrágja zsebében a pergament, de az átható szemeit nem vette le rólam.
- Majd meglátjuk – szelte át két lépéssel a köztünk lévő távolságot, majd a karomat megragadva erősen falnak lökött. – Ki vagy te?
Ki vagy te? by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Sikerült jól lebetegednem. Végre azt hittem, mára már jobban leszek, de sajnos ráment a betegség a tüd?mre. Ennek örömére, hoztam nektek egy új fejezetet. :) Nem lett túl hosszú, de a következ? fejezetben majd kárpótollak titeket ezért. :D
Nektek ki szimpatikusabb, Sirius vagy Remus? :D
Elgondolkozva lépdeltem a folyosón jobbra-balra, mikor hirtelen Remus kanyarodott be a sarkon, egyik kezében a pálcájával, másikkal pedig egy ósdi pergament szorongatva. Lassan rám emelte a tekintetét, majd mély levegõt véve csak meredt rám.
- Csak te vagy az…; – mondta magát gyõzködve, majd a pillantását újra az öreg papírra kapta, aztán ismét rám. Összevonta a szemöldökét, majd a pálcáját a pergamenhez érintette, és valamit motyogott.
- Minden oké? – néztem rá, õ pedig rám kapta a tekintetét, és egy pillanat alatt eltüntette a fekete nadrágja zsebében a papírt, de az átható szemeit nem vette le rólam.
- Majd meglátjuk – szelte át két lépéssel a köztünk lévõ távolságot, majd a karomat megragadva erõsen falnak lökött. – Ki vagy te? – csapta a két karját a falnak pontosan a fejem mellett.
Ijedten néztem fel rá, de nem mondtam semmit. A szívem a torkomban dobogott, úgy megijedtem tõle, hogy meg akar ütni. De jobban féltem a kérdésétõl. Lebuktam volna?
- Nem értem – nyögtem alig hallhatóan, mire még közelebb hajolt hozzám az arcával.
- Pedig ez egy egyszerû kérdés, Keith – suttogta, de a nevemnél gúnyosan megnyomta a hangsúlyát.
Az ajkamba haraptam, mert éreztem, hogy a pániktól könnycseppek gyûlnek a szemembe. Remus rögtön a számra kapta a szemét, majd ismét a szemembe nézett. A tekintete elszántan izzott, én pedig egyre kisebbnek éreztem magamat a pillantásának súlya alatt.
- Kérdeztem valamit – suttogta az arcomba, mire összerezzentem. Abban reménykedtem, az agyam járni kezd, de teljesen lefagytam. Csak meredtem rá félve, kissé elnyílt szájjal.
Remus várakozóan méregetett, majd tekintete a felszakadt orromra siklott, onnan pedig a kicsattant számra, melyet James ökle okozott. Elkomorodó szemekkel méregette a sebes járomcsontomat, jól szemügyre véve az összes sérülésemet és horzsolásomat.
Éreztem a belõle áradó feszültséget, de meg nem szólaltam volna.
Egyik kezét lassan felemelte, és megragadta az államat, de nem szorította meg, csak megemelte azt, hogy a tekintetem az övébe mélyedjen. Alig észrevehetõen simított végig az állam vonalán.
- Ki. Vagy. Te? – mormolta darabokra szedve a kérdést, de most elmélyedve figyelte az arcomat és a szememet. Elgondolkozva kapta a pillantását a nyakamra, mikor nyeltem egyet, a pupillája pedig hatalmasra tágult hirtelen. Egy szempillantás alatt megragadta a kezemet, majd felemelte, és kényszerített arra, hogy szétnyissam a tenyeremet.
Három másodpercig figyelmesen szemlélte az ujjaimat és a kezemet, majd leengedte azt, és újra a falnak támaszkodott a fejem mellett a bal kezével is.
Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy leplezni tudjam a remegésem. Leleplezett volna?
Összerezzenve kaptam el Remusról a pillantásom, majd a földet kezdtem el oldalt bámulni. Nem mertem a fiúra nézni, de úgy tûnt, nem akar elereszteni. Feszülten figyelte percekig minden rezdülésem, majd halkan kifújta a levegõt, és kissé ellökte magát a faltól.
- Sajnálom – mondta a hajába túrva, de nem nézett rám. – Egy kicsit elragadtattam magam – hátrált egy lépést, és úgy nézett rám. Nem mozdultam. Inkább még jobban a falhoz lapultam. Megijesztett Remus. – Ki vagy te, Keith? – morogta alig hallhatóan. Szinte hallottam, ahogyan az agya megállás nélkül zakatol.
Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy folytassa, de újból csak figyelt engem, és a sérüléseket az arcomon. Biztos voltam benne, hogy rájött a titkomra. Kivert a víz, amikor újból szólásra nyitotta a száját.
- Dumbledore mindig kivételezik veled. Ki vagy te? – szegezte nekem a kérdést, de úgy, mintha alig akarná kiejteni a szavakat. Hatalmas kõ gördült le a szívemrõl. Mélyen beszívtam a levegõt. – A rokona vagy?
- Ne…; nem – nyögtem, mert ennél értelmesebb mondatot nem voltam képes összerakni. Ahogy elöntött a megkönnyebbülés, a testem hirtelen elernyedt, én pedig végtelenül fáradtnak éreztem magamat.
- Akkor? – sziszegte Remus, és láttam, hogy az agya megállás nélkül dolgozik. Mégis…; úgy éreztem, nem különösebben érdekli se a téma, se a válaszom. Lehet, hogy rájött?
Fürkészve figyeltem az arcát, de nem sok mindent tudtam leolvasni róla, csak a feszültséget. Úgy éreztem, valami nagyon felkavarta.
De ha rájött volna a titkomra, akkor nem Dumbledore professzorról kérdezne.
- Ha nem vagy a rokona, akkor miért jött ide egy ilyen apróság miatt személyesen, hogy megkérjen minket, hogy ne áruljuk el, hogy a szemed megsérült a párbaj során? Dumbeldore nem szokta túlságosan a szívére venni a házak közötti harcot. Nem szokott így utánajárni a dolgoknak, csak mert valakinek lesz egy kontaktlencséje – magyarázta Remus, mire elgondolkozva meredtem magam elé.
Igaza lehet. Nem tûnt az igazgató túlságosan felkavartnak, mikor megátkoztam Lilyt. Sõt, inkább félvállról vette az egészet…; Most akkor miért aggódik azért, hogy a mardekárosok vagy más aranyvérmániások megtudhatják, hogy mugli lencse van a szememben? Biztos rengeteg más mugliszármazású diáknak vannak itt mugli kacatjai. Miért aggódhat akkor értem Dumbledore? És miért kérte az igazgató, hogy a Tekergõk ne mondják el senkinek, hogy miért van szükségem a mugli kontaktlencsékre? Vajon arra gondolt, hogy ne mondják el senkinek, hogy „James ártása miatt megsérült a szemem, és felemás színû lett”, vagy azt ne mondják el, hogy párbajoztunk az iskolában, és én is megsérültem?
Elgondolkozva mérlegeltem, mire Remus élesen beszívta a levegõt.
- Szóval te sem tudod…; - morogta, és alig észrevehetõen ökölbe szorította a kezét. Az izmok és az inak megfeszültek a bõre alatt.
- Foggalmam sincsen – motyogtam tûnõdve, mire ismét csak meredt rám azzal az átható pillantásával. Hirtelen fáradtan felsóhajtott, majd oldalra kapta a fejét. – Fé’tékeny vagy rám, mert Dumb’dore professzor sokat foglalkozik velem?
Meglepetten rám kapta a pillantását, majd lemondóan sóhajtott.
- Mondhatjuk – nyögte kelletlenül, de nem nézett a szemembe csak még erõsebben szorította ökölbe a karját. Nem hittem neki, de ráhagytam.
Tétován léptem egy lépést oldalra. Úgy éreztem, végeztünk. Õ nem így gondolhatta, mert várakozóan nézett rám, de nem szólt semmit.
- Akkor én meggyek – néztem rá zavartan. Azt hittem, meg fog állítani, de nem szólt semmit. Szinte már menekülve fordítottam neki hátat, és próbáltam meg nyugodtan lépkedni. A hátamban éreztem a tekintetét, mely perzselõen égette a lapockámat.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegõt, mikor beléptem a gyengélkedõre.
Ez meleg volt. Azt hittem, lebuktam.

Nem is sejtettem, hogy a folyosón Remus éppen most csapta bele teljes erõbõl az öklét a falba…;
Jelenetek by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
És ezennel hivatalosan is elakadtam ebben a történetben. :D Sajnos, most nem jön az ihlet, hogyan folytathatnám. De fogom, csak most éppen elveszítettem az érdekl?désemet. :p :)
Mire Madam Pomfrey kiengedett a gyengélkedõrõl, már Lily is magához tért. Szerencsére nem voltak fájdalmai, sõt, elmondása szerint kitûnõen érezte magát. Azt mondogatta nekem, hogy úgyis ráfért már a pihenés a sok tanulás után. Ez nem enyhített a gyötrõ bûntudatomon, hogy egy ilyen kedves lányt megátkoztam, de legalább annyival jobban éreztem magam, hogy tudtam, Lily nem mérges rám.
- De Keith…; – kezdett bele a vörös hajú szépség, mire rákaptam a tekintetemet. – Szeretném, ha kiengesztelésképp együtt mennénk Roxmortsba – mosolygott rám, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem az örömtõl.
- Nem vagy mérges rám? – kérdeztem huszadjára, mire már csak forgatta a szemeit.
- Tudom, hogy nem direkt csináltad – nevetett rám, és elõrébb hajolt ültében. – Na? Akkor megyünk?
- Igen – mosolyogtam rá vidáman, mire meglepetten pislogott rám. – Kíváncsi vagyok, milyen lehet a falu. Azt hallottam a többiektõl, hogy csomó minden van ott – lelkesedtem, mire kedvesen rám mosolygott.
- Majd körbevezetlek. Én már mindent ismerek ott, elviszlek a legjobb helyekre – kacsintott rám, én pedig jókedvûen bólintottam. Örültem, hogy Lily megbocsájtott nekem, és továbbra is a társaságomat kereste. Úgy gondoltam, más körülmények között jó barátnõk lehetnénk.
- Ööö…; Lily, bejöhetek? – hallottunk meg egy tétova hangot, mire mind a ketten a gyengélkedõ ajtaja felé fordultunk. James Potter állt ott megszeppenve.
Rögtön eszembe jutott, hogy mennyire szerelmes a fiú Lilybe, ezért felugrottam a lány mellõl. A vörös szépség rám sem nézett, csak csodálkozva bámulta az ajtóban várakozó Jamest. Elhiszem, hogy meglepõdött, hiszen a fiú nem szokta kérni bárki engedélyét arra, hogy bárhova bemehessen, ráadásul ezelõtt bármikor képes volt kéretlenül a lány után koslatni vagy odasomfordálni hozzá egy randi reményében.
- Bocs, Lily, nekem még el kell intéznem valamit – vakartam meg a tarkómat, és rá sem nézve a kijárat felé siettem. James mellett elhaladva felnyújtottam neki a hüvelykujjamat, és egy „Hajrá!”-t tátogtam. Hálásan rám mosolygott, és belépett a gyengélkedõre.
Vigyorogva csuktam be magam mögött az ajtót. Reméltem, sikerül megpuhítania a vörös szépséget.
Elégedetten vigyorogva a klubhelyiség felé indultam, miközben azon morfondíroztam, mikor veszi már észre Lily, hogy James igazán oda van érte, és nem csak ki akarja használni.
Nagy sóhajjal léptem át a Griffendél-torony ajtaját, de három másodévesen kívül senki sem tartózkodott a klubhelyiségben. Ajkamat belülrõl rágcsálva indultam fel a hálókörletünk felé. Sajnos a szobáink közötti folyosón nem egy fiú sétálgatott félmeztelenül. Éreztem, hogy pirulni kezd az arcom, úgyhogy a fiúkra sem nézve próbáltam meg eloldalazni mellettük. Annyira zavarba ejtõ helyzet volt!
A fal felé fordulva siettem a szobánk felé, mikor David hangja megállított.
- Helló, Keith! – intett nekem, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Szijjasztok! – intettem feléjük, de nem mertem rájuk nézni. Égett az arcom.
- Hééé! – kapott hirtelen a vállam után, és azzal a lendülettel maga felé fordított. – Mi van, haver? Valami bajod van velünk?
- Mij? – kaptam rá a pillantásom, de az arcom csak a kidolgozott mellkasával találta szemben magát. Hátráltam egy lépést. Aztán gyorsan kihúztam magam, és oldalra kaptam a szememet.
- Mi van? Miért nem akarsz velünk beszélni? – kérdezte újból, miközben izmos testével felém tornyosult. – Bajod van velünk?
- Ne-nem – nyögtem vörösödve, de még mindig nem mertem rá nézni, mire dühösen felszisszent, majd a falnak lökött.
- Persze…; - morogta dühösen. – Azt hiszed, jobb vagy nálunk, mi? – lökött újra a vállamon, mire rákaptam a pillantásomat, de most sikerült az arcára néznem.
- Ez nem igaz!
- Akkor? Miért kerülsz minket? – hajolt hozzám közelebb zsebre tett kezekkel. – Lenézel? – lökött újat rajtam.
- Nem! – mondtam határozottan a szemébe nézve, és ellöktem a kezét a vállamról. – Nincs semmij bajom veletek!
- Ja, persze. Ezért nem nézel még ránk sem…; - morogta még mindig fölém tornyosulva. – Te is aranyvérmániás vagy? – kapta el a nyakamnál az inget, és újból a falnak passzírozott.
- Mij? – nyögtem ijedten. – Én nem!
- Ja, persze…; - morogta dühösen, én pedig beleharaptam az ajkamba. Biztos voltam benne, hogy mindjárt megüt, de ehelyett csak zavartan a számra kapta a pillantását, majd elvörösödött. Aztán megkeményedett a tekintete, és szinte már undorodva fürkészett. – Fura vagy! – lökött el magától, majd hátra sem nézve elsétált a barátjával együtt.
Megkönnyebbülten kifújtam a levegõt, miközben megigazítottam az ingemet.
Várjunk csak…; Mi az, hogy fura vagyok?!
Megütközve meredtem a fiúk hátára, miközben gyorsan végigsimítottam a mellkasomon. Nem, nincs semmi baj. A mellemen ott volt a szorító kötés, nem látszódott semmi. Gyorsan hátra kaptam a pillantásom, és a fenekemet kezdtem el bámulni jobbról-balra fordulva.
- Hát te meg mit csinálsz? – hallottam meg Remus hangját, mire rögtön kiegyenesedtem. Úgy tûnt, jól szórakozik.
- Én? – kérdeztem fülig vörösödve, de õ csak állt ott karba font kezekkel. A válaszomra várt. – Én…; én csak…; beleültem valamibe, azt hiszem – nyögtem ki az elsõ dolgot, ami eszembe jutott, mire felvonta az egyik szemöldökét, majd visszafordult a szobába, nyitva hagyva nekem az ajtót, hogy utána tudjak menni. Feszülten léptem be én is a hálókörletünkbe. Nem tudtam, milyen a hangulata a gyengélkedõ elõtt történt beszélgetésünk óta. Vajon gyanít valamit?
Összevont szemöldökkel figyeltem a nekem háttal álló alakját, miközben az ágyán a könyveit rendezgette.
Neem, biztosan nem is sejt semmit.
- Hallottam, Lily magához tért – szólalt meg természetes hangon, én pedig összerezzentem, és elkaptam róla a pillantásomat.
- Igen – ültem le az ágyamra, majd zavartan dobolni kezdtem az ujjaimmal a combomon. – Jól érzi magát.
- Gondolom, akkor megkönnyebbültél – válaszolta túlontúl kedvesen, mire az ajkamba haraptam. Olyan furcsa volt köztünk a légkör…;
- Igen – bólintottam, majd a falat kezdtem el nézni, de a pillantásomat újra Remusra kaptam, mikor lekapta magáról a pulóverét, és hanyagul ledobta az ágyra. Újból a szobában levõ tárgyakat kezdtem el figyelni.
- És mi volt az Danielékkel? – fordult felém újból Remus, miközben kikötötte a nyakkendõjét.
- Semmi különös – vontam vállat, de a hangom a mondat végére elhalt, ugyanis a velem szemben álló fiú elkezdte kigombolni az ingjét. Vörösödve kaptam el róla a pillantásom, ám õ továbbra is fürkészve figyelt. Mintha villant volna valami a szemében…;
- Nem lenne jó összetûzésbe keveredned velük – tanácsolta Remus, mire újra felé pillantottam. Éreztem, hogy még jobban égni kezd az arcom. Remus igazán jól nézett ki az ing alatt... Nagyot nyelve fordítottam el újból a tekintetem. A szemem sarkából láttam, mintha mosolyra rándult volna az ajka.
- Majd figgyelek rá, hogy ne bá’tsam meg többet õket – motyogtam rekedten, pontosan abban a pillanatban, mikor a fiú lehúzta a karján a felsõt, és a nyakkendõje mellé hajította.
Nagyot nyeltem. Hiába próbáltam meg nem végigmérni a fiút, nem tudtam levenni a tekintetem a szépen formált karjáról és a férfias kezérõl. Oldalra kaptam a pillantásom, de csak visszatévedt a széles vállára a szemem.
Szerencsére õ nem vette észre, hogy mennyire bámulom, ugyanis háttal állt nekem, és a szekrényében a dolgait keresgélte. Épp az izmos hátát vettem szemügyre, és a rajta húzódó hegeket, mikor hirtelen felém fordult, és végigmért. A francba! Lebuktam.
Zavartam kaptam el róla a szememet, de úgy tûnt, nem hozta zavarba a mustra. Az ajkain alig észrevehetõ, halvány mosoly játszott. Valamiért jó kedve volt.
Nekem viszont fogalmam sem volt, hogy mit mûvelek. Ezerszer láttam már Remust felsõ nélkül. Igaz, akkor sose voltunk kettesben. De miért nem tûnt fel eddig, hogy ennyire jól néz ki?
Hirtelen nem tudtam magammal mit kezdeni, ide-oda kapkodtam a fejem, majd megragadtam a törölközõmet, és a fürdõbe siettem.
Megkönnyebbülten vetettem a hátamat az ajtónak. Észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam a levegõt. Hevesen dobogó szívvel fújtam ki az oxigént, miközben a tenyeremet a szívemre szorítottam. Mi van ma velem?
Kábán megnyitottam a zuhanyzóban a csapot, majd levettem az ingemet, és a földre hajítottam. A mosdó elõtti tükörhöz sétáltam. A vállaim keskenyek voltak, és a soványságom miatt pedig eléggé kiállt a kulcscsontom. A mellemet viszont szépen leszorította a kötés... Az orromon egy véres seb húzódott, a járomcsontom és az ajkam is fel volt szakadva, mégis a szépnek tûntem a tükörben. Az arcom ki volt pirulva a szemeim pedig különösen csillogtak. Beharaptam az ajkamat.
Hirtelen a számra tévedt a tekintetem, és beugrott egy emlékkép.

„- Te is aranyvérmániás vagy? – kapta el a nyakamnál az inget Daniel, és újból a falnak passzírozott.
- Mij? – nyögtem ijedten. – Én nem!
- Ja, persze…; - morogta dühösen, én pedig beleharaptam az ajkamba. Biztos voltam benne, hogy mindjárt megüt, de ehelyett csak zavartan a számra kapta a pillantását, majd elvörösödött. Aztán megkeményedett a tekintete, és szinte már undorodva fürkészett. – Fura vagy! – lökött el magától.”

- Ááá! – kiáltottam fel, miközben a hajamba túrtam. Egy szempillantás alatt vörösödtem el, de úgy, hogy még a nyakam is kipirult.
Te. Jó. Ég! Beharaptam az ajkamat egy fiú elõtt! Basszus!
- De hát én is fijjú vaggyok! – kiáltottam el magam hangosan, pontosan abban a pillanatban, mikor kivágódott a fürdõ ajtaja, és Remus ugrott be rajta. Felsikoltottam, és magam elé rántottam a kezemet.
Õ is meglepetten pillantott rám, majd egy szempillantás alatt fülig vörösödve oldalra kapta a fejét a padlóra.
Remegve meredtem rá, miközben minden izmomban megfeszülve próbáltam egyenletesen lélegezni, és minél jobban eltakarni magam.
- Bocsánat, én csak…; - kezdett bele, de nem nézett rám. Pattanásig feszültek az idegeim. – Azt hittem, van valami baj. Kiáltottál…;
Nagyot nyeltem, miközben zihálva figyeltem a félmeztelen Remust, de õ egy pillanatra sem nézett rám. Két kezemet tartva a mellem elõtt, próbáltam meg lazának tûnni, de közben reménykedtem, hogy mielõbb kimegy innen. Égõ arccal álltam szinte félmeztelenül a fiú elõtt, miközben minden rezdülését lestem.
- Nincs semmij baj – nyögtem végül ijedten, õ pedig rám sem nézve bólintott, majd ökölbe szorított kezekkel hátat fordított, és kilépett a fürdõbõl, aztán behúzta maga után az ajtót.
Az egyik öklömet a számba gyömöszöltem, miközben próbáltam elnyomni az elkeseredett kiáltásomat. A francba! Elfelejtettem bereteszelni az ajtót!
Elkeseredetten bámultam az csukott ajtót, miközben hallgattam a víz csobogását.
Biztos, hogy lebuktam.
Remus nem lehet olyan hülye, hogy nem veszi észre a mellemen a kötést. Kizárt dolog.
Tenyerembe temettem az arcomat. Hirtelen elment a kedvem a fürdéstõl, ezért gyorsan magamra kaptam az ingemet.
Biztos voltam benne, hogy Remus észrevette a mellkasomon a leszorító kötést. Látta a csípõm szélesedõ vonalát is. Ráadásul úgy viselkedtem, mint egy lány. Felsikoltottam, és a mellem elé kaptam a kezeimet. Csak az nem rakja össze az egyértelmû képet, aki nagyon hülye. Remus pedig minden volt, csak hülye nem. Sõt! Túlságosan is okos volt.
Tudtam, hogy lebuktam, máskülönben miért is pirult volna el? Miért nem mert rám nézni? A fiúkat nem hozza zavarba egymás félmeztelen látványa.
Magamba zuhanva vetettem le magamat a hideg padlóra, miközben ezer és ezer gondolat cikázott a fejemben, de akárhogyan is csûrtem-csavartam a történteket, mindig arra jutottam, hogy Remus meglátott. Tudja a titkom.
Elkeseredve emeltem fel a fejemet, majd mikor már elég idõ telt el, felálltam. Tudtam, hogy ezt a beszélgetést nem kerülhetem el Remus-szal. Könyörögnöm kell neki, hogy ne áruljon be. Muszáj lesz…;
Hatalmas sóhajjal az ajkamon kaptam fel a törölközõmet, és lendítettem át a vállamon, majd lekonyuló ajkakkal kinyitottam a fürdõ ajtaját. Úgy mozogtam, mint akit a vesztõhelyre visznek. Ami igaz is volt. Feltéve, ha Remus rosszul reagál a mondandómra.
Nem lepõdtem meg, hogy az ágyán ülve találtam a fiúra. Karjait a térdén támasztotta, a fejét pedig lehajtotta. Mikor meghallotta a lépteimet, felkapta a pillantását, és végignézett rajtam. Megremegett a szám széle.
- Remus, én…; - kezdtem bele halálra váltan, mire megkeményedett a tekintete. Tudta! – Tudod, én…; - kezdtem neki újra az ujjaimat tördelve, de õ csak nézett azokkal az átható szemeivel. A tekintetén szánalom suhant át. – Én nem akartam ezt, de tényleg. Én csak…;
- Te meg mirõl beszélsz? – vágott a szavamba értetlenül, és furcsálló arckifejezéssel mért végig. Tátott szájjal elhallgattam.
- Én…; - nyögtem, de hirtelen nem is tudtam, mit akarok mondani. – Te nem…;?
- Nem tudom, mi bajod van – húzta el a száját, majd felállt az ágyáról.
- Én csak…; - kezdtem volna a magyarázkodást újból, de aztán elhallgattam. Mi van, ha mégsem látta? Lehet, hogy mégsem tudja a titkom? Nagyot nyelve kaptam az arcára a pillantásomat. Semmit sem tudtam róla leolvasni.
- Nem tudom, mi bajod van – vont vállat, de a hangja természetellenesen érzelemmentes volt. – Mindenesetre bocsánatot kérek, amiért rád törtem. Nem akartam, csak azt hittem, valami baj van. Ne zavarjon az, amit bent láttam. Nem mondom el senkinek. Én is utálom, ha sebesülten valaki meglát öltözködés közben. Eléggé kiszolgáltatott helyzet – húzta el a száját, majd vállat vont. Elnyílt ajkakkal meredtem rá. Mirõl beszél? – Gondolom, még mindig nem épültél fel teljesen, azért van a kötés…;
Bennem rekedt a levegõ. Micsoda? Remus nem…;? Remus azt hiszi…;? Remus azt gondolja, a kötés egy sérülést takar?!
Majdnem felujjongtam örömömben, és nem tudtam elrejteni a hirtelen támadt mosolyomat.
- Igen! – vágtam rá boldogan, mire furcsállva pillantott rám. Rögtön levakartam a vidámságot az arcomról. – Mármint…; Igen. Utálom, ha valaki meglátja a sebeimet.
Remus nem szólt semmit, szinte rám sem nézve kurtán bólintott, majd gépiesen az ajtó felé sétált, és kilépett azon.
Kimerülten, szemhéjamat lecsukva rogytam le az ágyra.
Ezt. Nem. Hiszem. El.
Tényleg azt feltételezte, hogy ez egy sérülés?!
Ajkamat biggyesztve, szomorúan néztem le a mellemre. Tényleg ilyen kicsi lenne?
Mi van, ha azt hiszi...? by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Remélem, tetszeni fog nektek ez a fejezet :) Remélem, sikerült a témánál maradnom, mert most épp A szépség és a szörnyeteg ficemben vagyok benne. :)
Sokáig ültem a szobában magam elé meredve. Habár úgy gondoltam, Remus nem sejthet semmit, mégsem zárhattam ki ennek a lehetõségét. De akkor biztosan mondaná, nem? Hiszen kiakadna…;
Nagy sóhajjal vetettem magam az ágyra, és a párnámat az arcomba nyomtam, mikor kinyílt az ajtó, és a letört James jelent meg.
- Mij történt? – ültem fel rögtön az ábrázatát látva, mivel azt hittem, baj van.
Hirtelen rám kapta a tekintetét, majd az ajkát összeszorítva elfordult. A számat belülrõl harapdálva figyeltem a fiút, ahogy kedveszegetten leül az ágyára, és lehajtja a fejét.
- Mij a baj? – kérdeztem a párnát szorongatva az ölemben, pontosan abban a pillanatban, mikor Black rontott be az ajtón. Éppen meghallhatta a kérdésemet, mert rögtön felhorkantott.
- Te vagy a baj! – vetette oda nekem, majd a barátjára pillantott. – Lehet, elment volna vele, ha te nem vagy – nézett rám ellenségesen, de James felemelte a kezét.
- Hagyd! – mondta még mindig a földet nézve. – Nem õ tehet róla, ha Lily nem kedvel engem.
- Nem értem…; - szóltam közbe, de most kivételesen nem a szavaik jelentésével volt gondom, mert nem ismertem eléggé a nyelvet, hanem azzal, hogy nem értettem, mi James baja. – Mij történt, James?
- Mintha nem tudnád…; - morogta Black, miközben ellenségesen méregetett. Értetlenül meredtem rá. James fáradtan kifújta a levegõt.
- Hagyd már abba, Sirius! – ripakodott a barátjára, aki meglepettségében még a száját is nyitva felejtette. James pedig kiviharzott a szobából. Nagyot nyelve meredtem utána. Kínos csend telepedett a szobára.
Hirtelen Black szeme rám villant.
- Mondtam már neked, hogy húzd meg magad!
- Nem értem, mij bajjod van – morogtam a fiúnak, és elfordítottam róla a tekintetem, majd úgy tettem, mintha ott sem lenne.
Nem tudtam, mi a baja Jamesnek, de ha õ azt mondta, nincs közöm hozzá, nem fogom hagyni Blacknek, hogy õ a semmiért próbáljon meg rajtam bosszút állni James problémái miatt.
Hirtelen egy rántást éreztem a karomnál, és a következõ pillanatban már talpon is álltam a villogó szemû Sirius-szal szemben, aki egy pillanatig hökkent képet vágott, majd egy másodperc alatt elengedte a karomat.
- Miért vagy ilyen könnyû? – nézett végig rajtam motyogva, majd zavarodottan pillantott rám. Aztán az arcomba nézve, újból összepréselte az ajkait. – Nem érted, mij bajjom van? – próbálta utánozni gúnyosan a kiejtésemet. – Az a bajom, hogy akármerre megyünk, te mindig az utunkba kerülsz, és keresztbe teszel nekünk! Ráadásul most még Ágasnak is – mért végig utálkozva, majd lökött rajtam egyet, mire Remus ágyára zuhantam. – Ez volt az egyetlen álma, és te elvetteted tõle!
Az ágy tulajdonosa pont ezt a pillanatot választotta, hogy benyisson a szobába. Meglepetten állt meg a mozdulatában, mikor megpillantott engem az ágyán félig feküdve, miközben Sirius fölém tornyosult. Felvonta a szemöldökét, majd mintha mi sem történt volna belépett a szobába.
Black nagy lendülettel pördült meg, majd viharzott ki a szobából. Gondolataimba mélyedve néztem a becsapódott ajtót.
- Nem értem, mij a baja – morogtam magamnak félhangosan, mire Remus rám kapta a pillantását, miközben a táskájában turkált.
- Sirius elég szeszélyes, ne vedd magadra, amikor ilyen. De vigyázz vele, mert elég indulatos mostanában, fõleg ha a legjobb barátjáról van szó – tanácsolta a fiú, mire egy aprót bólintottam. – Nem lenne jó, ha neked esne…; - motyogta halkan, elsötétülõ pillantással Remus, én pedig felé kaptam a tekintetemet, de mire kettõt pisloghattam volna újra borostyánbarnán csillogott a szeme. Zavartan méregettem, de nem találtam benne semmi furcsát. Mégis olyan különös érzésem volt vele kapcsolatban, de nem tudtam, micsoda.
- Ezt meg hogy érted?
- Sehogy – préselte ki kelletlenül a szavakat a száján, mire vállat vontam, õ pedig elégedetten kikapott egy könyvet a táskájából, ahol eddig kutatott, és a vállára tette. - Nemsokára kezdõdik a vacsora – mondta még, majd kisétált az ajtón. A számat harapdálva meredtem utána. Mi baja lehetett Jamesnek?

Elgondolkodva lépegettem a Nagyterem felé, mikor valaminek nekiütköztem, és csak a szerencsémen múlt, hogy nem vágódtam hanyatt.
- Nem megmondtam mi lesz, ha még egyszer a szemem elé kerülsz? – hallottam meg a fülsértõ vinnyogást. A mardekáros Amandába sikerült beleszaladnom, aki a múltkor megátkozott.
- Bocs, nem figgyeltem – mondtam, és már indultam volna tovább, de a pálcájával már intett is, az enyém pedig egy szempillantás alatt repült ki a kezeim közül. – Mij az? – fordultam hátra mérgesen.
- Múltkor megmondtam neked érthetõen, hogy ne kerülj az utamba – fonta össze maga elõtt a karjait, mire felsóhajtottam.
- Visszaadnád a pá’cámat? – nyújtottam felé a kezemet, mire fitymálóan végigmért.
- Miért adnám vissza? – kérdezte lenézõen, ujjai között játszadozva a pálcámmal.
- Mert az ennyém, és semmij jogod hozzá, hogy nálad leggyen – magyaráztam neki unottan, de már kezdett elegem lenni Amandából.
- Igazad van – mondta majd hirtelen felém küldött egy ártást, ami elõl csak az utolsó pillanatban tudtam elugrani, de a mardekáros lány nem zavartatta magát, újabb két átkot lõtt felém. Az egyik elõl le tudtam bukni, de a másik telibe talált volna, ha valaki nem húzott volna elém egy pajzsbûbájt.
- Capitulatus! – hallottam a hugrabugos Nathan hangját, a következõ pillanatban a pálcám és Amandáé is ott pihent a tenyerében. - Most fejezzétek be, vagy kénytelen leszek levonni tõletek pontokat, és elküldeni titeket büntetõmunkára – mondta a prefektus, mire a lányok sértetten elvonultak. Mégis úgy éreztem, lesz még ennek folytatása. – Jól vagy? – fordult felém Nathan, miután a szemével végigkísérte a mardekárosok útját a Nagyterembe.
- Iggen, köszij – néztem fel hálásan a meleg barna szemeibe, miközben a kezembe nyomta a pálcámat.
- Ezért szoktunk a barátainkkal közlekedni a folyosókon – magyarázta a prefektus fiú, és beterelt a Nagyterembe. – A mardekárosok mindenkit megátkoznak, akit tudnak, de különösen szeretik az olyanokat, mint te – nézett rám jelentõségteljesen.
- Mily’neket, mint én?
- Akik egyedül kószálnak – magyarázta. – Gondolom, észrevetted, hogy a házak közötti ellentét miatt a griffendélesek és a mardekárosok mindig párbajoznak egymással. De õk szívesen megátkoznak bárkit, bármelyik házból, aki képtelen megvédeni magát túlerõvel szemben – mondta megvetéssel a hangjában, mire egy aprót bólintottam. – Vigyázz a mardekárosokkal! – nézett mélyen a szemembe, én pedig ismét bólintottam
- Kösz’nöm, hoggy segítettél – hálálkodtam újra, de õ csak jókedvûen legyintett, majd elindult a Nagyterem felé. Zavarodottan néztem a távolodó alakját. Kedves fiú volt…; Pont az esetem.
- Keith! – hallottam meg Lily hangját magam mögül, mire megfordultam. A vörös hajú lány a lépcsõkrõl sietett lefelé, hátrahagyva a barátnõit.
- Mij a baj? – kérdeztem, miközben megálltam, és hagytam, hogy kifújja magát.
- Ööö…; semmi – kapta rám a pillantását, majd elmosolyodott. – Csak arra gondoltam, ehetnénk együtt – karolt belém, és a Griffendél ház asztalához terelt. A Tekergõk mellé akartam ülni, de Lilynek esze ágában sem volt a fiúk közelében vacsorázni, és mikor belenéztem Black elsötétülõ tekintetébe, aztán James szomorú szemeibe, már nekem sem volt hozzá sok kedvem. Hirtelen eszembe jutott Lily belém karoló keze, és az, hogy én most fiú vagyok, így egy pillanat alatt leráztam magamról a lány ujjait. Megrökönyödve bámult rám, én pedig hirtelen azt se tudtam, mit mondjak neki.
- Bocsij, csak fáj – dörzsöltem meg a kezeimet, de a vörös hajú lány még mindig zavarodottan meredt rám. – Megsérült – hazudtam szemrebbenés nélkül, õ pedig rögtön megértette, mert bûnbánóan pillantott rám, majd megragadta az ingem alját, és lehúzott maga mellé a padra, pontosan abban a pillanatban, mikor a barátnõi leültek mellénk. – Szijjasztok! – köszöntem nekik. Jó volt újra lány társaságban lenni. Õk is így gondolhatták, mert rögtön mindannyian elvigyorodtak.
- Annyira édesen beszélsz! – hajolt át az asztalon Abigail, a szõkésbarna hajú lány, aki mindig Peter mellett ül bájitaltanon.
- A fiúk mindig azt mondják, hogy nagyon béna…; - vágtam rá zavaromban, mire a körülöttem ülõ lányok elnevették magukat.
- Ne higgy nekik! – legyintett kedvesen a fekete hajú Mary.
- Azta! – kaptam a keze után. – Eszmé’etlen szépp a körmöd! – néztem a szép lakkozását, majd rákaptam a pillantásom. Megmerevedve és pirulva méregetett. Megfagyott a levegõ. – Ööö…; - nyögtem, és éreztem, ahogyan elvörösödöm. – Bocsánat! – kaptam el az övé alól a kezem, és az asztal alá dugtam. – Sajnálom! Én nem…; csak tudod…; - habogtam zavarban, de Mary elmosolyodott.
- Jaj, ne kérj bocsánatot, úgy örülök! – csapta össze a két kezét. – Annyira szeretem festeni a körmeimet, de már kezdtem azt hinni, hogy a fiúkat nem is érdekli – biggyesztette le az ajkait, én pedig kerekre tágult szemekkel bámultam rá. – De akkor ezek szerint mégis! – lelkendezett, mire én nagyot nyeltem.
Ezt elrontottam. Mióta lelkendeznek a fiúk a körmök láttán?
- Keith és én együtt megyünk Roxmortsba! – jelentette be hirtelen Lily, én pedig fellélegeztem, hogy elterelõdik a körmökrõl a téma.
- Azta! – lelkendezett Abigail. – Mikor hívtad el? – kapta rám várakozóan a pillantását, mire értetlenül néztem rá. – Lilyt Roxmortsba…; - magyarázta.
- Ja! – csaptam a homlokomra, de a vörös hajú lány megelõzött a válasszal.
- Én hívtam el – vallotta be, mire a barátnõi eltátották a szájukat.
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen bevállalós vagy – vigyorgott Abigail Lilyre, én pedig felkaptam a fejemet a szavaira. Kezdett furcsa irányba terelõdni a beszélgetés. – Figyelj, Keith nem tudnál beszervezni nekünk is a Tekergõkkel egy randit Roxmortsba?
- Nekünk is? – ismételtem a szavait, de nem jutott el az agyamig a jelentésük. Abigail pedig bõszen bólogatott, könyörgõ szemekkel.
- Nem! – emelte meg a hangját Lily. – Eszedbe se jusson Blackkel randizni – állította le a szõkésbarna hajú lányt, Mary pedig egyetértõen bólogatott.
- Igaza van, Aby. Úgy járnál, mint az összes többi lány – mondta együtt érzõen a lánynak, aki kedvtelenül nézett rájuk. – A Tekergõkkel csak a baj van. Ne dõlj be, Siriusnak, csak azért, mert jól néz ki!
- De annyira régóta tetszik! – suttogta Abigail. – Ráadásul itt a lehetõség. Ha a Tekergõk szobatársával randizol, lehet, hogy Keith rá tudja venni a többieket, hogy jöjjenek velünk – magyarázta a vörös hajú barátnõjének, de én nem figyeltem rá.
Azt hiszi, mi Lilyvel randizni megyünk?
Oldalra sandítottam a vörös hajú lányra, aki most elkomorodó arccal hallgatta barátnõje kifakadását. Láthatóan nem tetszett neki, hogy Abigail oda van Blackért, és hogy bármi közük lehetne egymáshoz. Pedig a fiú annyira nem lehet szörnyû. Biztos kedves a lányokkal…; Bár az is igaz, hogy nagyon népszerû. Mi van, ha ezt ki is használja? Ezért nem akarja se Lily, se Mary, hogy Abigail randizni menjen Blackkel? Lehet, hogy féltik tõle? Hallottam már pletykákat a fiúról, de ez nem jelent semmit.
De vajon Lily is azt gondolja, hogy mi most randizni megyünk? És…;
Szörnyû gondolat kúszott be az agyamba. Rögtön az asztal másik végébe kaptam a pillantásom, a Tekergõk felé. Peter fel sem nézve falta magába a tányérja tartalmát, míg Remus a fentrõl lehozott könyvét tanulmányozta, hozzá sem érve az elõtte levõ ételhez. Mintha egy kicsit sápadt lett volna…; James szomorúan méregette a mellettem ülõ Lilyt. Aztán Blackre kaptam a pillantásomat, aki gyilkos szemekkel meredt rám. Nagyot nyeltem, és egy pillanat alatt elkaptam róluk a tekintetemet.
Mi van, ha James is azt hiszi, hogy Lilyvel randizni megyek Roxmortsba?!
Sóbálvány-átok by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Tudom, hogy rövid fejezet lett, és egy picit átvezető is, de mindig úgy fellelkesülök a véleményeitektől, hogy olyankor muszáj írnom nektek mindig új részeket. :D Remélem, tetszeni fog nektek, akkor is, ha csak ennyi. ;)
Hiába gondoltam át a dolgokat, végül arra jutottam, hogy le kell mondanom Lilyvel a roxmortsi hétvégét, holott ez lett volna az álcám tökéletesítése. Ha egy lánnyal randiznék, soha se buknék le, hogy én is lány vagyok. Senki sem gyanakodna rám. De nem akartam játszani a Lily érzelmivel. Ha azt gondolja, hogy én tényleg fiú vagyok, és véletlenül belém zúg, az…. szörnyű lenne. Emellett feltett szándékom volt Jamesnek segíteni, hogy sikerüljön egy randit összehoznia a lánnyal.
Láttam, hogyan szenved szegény fiú a viszonzatlan szerelemtől, és én a többiekkel ellentétben úgy gondoltam, tényleg megbecsülné Lilyt, és nem játszana a lány érzéseivel.
Éppen ezért húztam elő a pálcámat a pizsamanadrágomból, és suttogva bors-bűbájt szórtam magamra. A hatás nem maradt el. Rögtön ömleni kezdett a könny a szememből és egy szempillantás alatt szipogni kezdtem, mert az orrom is elkezdett folyni. Gyorsan előkaptam egy csomag zsebkendőt, és megtöröltem az orromat és a szememet, majd felöltöttem a legszánalmasabb arckifejezésemet, és meggörnyedve kiléptem a fürdőből, melynek kilincse immáron hibátlanul működött. (Szerintem valamilyen kastélyon levő varázsnak volt köszönhető, mert még aznap este megjavult a fürdő zárja, hogy Remus rám törte annak az ajtaját, miközben ott álltam egy szál kötéssel a mellemen.)
Arra számítottam, hogy a fiúk bent lesznek a szobában, de sajnos a háló teljesen üres volt. Halkan felsóhajtottam, miközben kifújtam az orromat.
A fiúknak bent kellett volna maradniuk a szobában, mire visszajövök. Így meg tudtam volna beszéli Jamesszel, hogy menjen el helyettem a roxmortsi randira Lilyvel. De most ötletem sem volt, hol keressem a fiút, ráadásul félő volt, hogyha Lily tudomást szerezne a „betegségemről”, esze ágában sem lett volna elmenni Jamesszel a faluba. Éppen ezért az utolsó pillanatban akartam a lány tudomására hozni, hogy „sajnos megbetegedtem”, de engesztelésül - nehogy egyedül kelljen mennie Roxmortsba-, James elkíséri helyettem. Tökéletes tervnek gondoltam, hogy a fiút küldöm magam helyett.
Csoszogó léptekkel sétáltam az ajtónk felé, hogy megkeressem a fiúkat, és megkérjem Jamest, hogy menjen el helyettem Lilyvel Roxmortsba, de az ajtó nem nyílt ki. Csodálkozva rángattam meg újra a kilincset, de az nem engedett. Beragadt volna?
Gyorsan előkaptam a pálcámat, és elmormoltam egy „Alohomora”-t, de semmi sem történt. Az ajtó zárva maradt. Újból elkezdtem rángatni a kilincset, de az nem engedett.
- Ki akarsz menni? – hallottam meg hirtelen a hátam mögül Black hangját, én pedig levegő után kapva megperdültem, de mikor megláttam az alakját, csak akkor dőltem neki kissé megnyugodva az ajtónak.
- Nem tuddom kinyitnij – magyaráztam a fiúnak felegyenesedve, de aztán eszembe jutott, hogy én éppen a beteget játszom, ezért felvettem a legbágyadtabb arckifejezésemet, és a zsebkendőmért nyúltam, mikor megpillantottam a fiú kezében James láthatatlanná tévő köpenyét.
Zavartan kaptam a szememet a fiúra, aki lassan lenézett a kezére, majd halványan elmosolyodott.
- Gondolom, megérted, hogy nem foglak kiengedni az ajtón – magyarázta nyugodtan, miközben hanyagul nekidőlt a falnak. – Ágas fog elmenni helyetted Evansszel a randira – nézett mélyen a szemembe. Felhorkantam, majd megforgattam a szemeimet.
Hiszen én is így terveztem!
De elmondani már nem tudtam neki, mert hirtelen valaki lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki.
- Mi a…? – hallottam meg James hangját a túloldalról, majd újból feszegetni és rángatni kezdte a kilincset. – Tapi? – szólalt meg újból tétova hangon.
Épp válaszolni akartam neki, hogy bent vagyunk, de Black gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt mögém került, és a számra szorította a kezét. Hiába próbáltam megnyikkanni, erősen tartott, így kiszabadulni sem volt lehetőségem a karjai közül. Egy pillanat alatt a mellkasához szorított, lefogva a karjaimat, és megemelt, miközben másik kezével elővette a pálcáját.
- Egy hangot se! – perdített meg az ágyam mögé, és egy nagyot lökött rajtam, miközben egy sóbálvány-átkot szórt rám. Elkerekedett szemekkel meredtem a paplanomra, de mozdulni sem tudtam, a következő pillanatban pedig Black elém lépett, és rám terítette a láthatatlanná tévő köpenyét.
- Tapi? – hallottam meg újra James hangját az ajtó túloldaláról, mire Black ellépett mellőlem, és lekapta magáról a pólóját, és egy törölközőt kapott a kezébe.
- Mi van már? – azzal lassan komótosan sétálva kinyitotta az ajtót. James majdnem beesett rajta.
Legalábbis a cipőjéből amit láttam, abból erre következtettem.
- Fél órája kereslek – morogta James szemrehányóan, és beljebb lépett szobába. – Nem megyünk Roxmortsba?
- Nincs kedvem.
- Ne csináld már, haver! Remus se jön, most már te sem akarsz jönni?
- Mondom, hogy nincs kedvem. Menj Féregfarkkal!
- Ne csináld már! Peterrel nem olyan, mint veletek… - nyafogott James szinte már kétségbeesetten, de hirtelen elhallgatott. – Hol van Keith?
- Mi az, ilyen jóban vagytok? – kérdezte Black gúnyosan.
- Csak ma Lilyvel randizik, és nem láttam a reggelinél. Nem akarom, hogy felültesse szegény Lilyt – morogta, de a hangja őszintén aggódónak tűnt. Mindenesetre Blacket ez nem hatotta meg, mert rosszindulatúan felhorkant.
- Akkor jobb lesz, ha elkezdesz izgulni, mert Dupont épp a gyengélkedőn van. Benyelt valami vírust – szólalt meg nemtörődöm hangon Black, én pedig őszintén csodálkoztam a színészi tehetségén. Úgy hazudott, mint a vízfolyás a legjobb barátjának. – Azt üzente, ha látlak, kérjelek meg, kísérd el Evanst Roxmortsba!
- És ezt csak most mondod?! – kiáltott fel hirtelen James kissé csalódottan, mégis túl lelkesen.
- Még mindig tartom magam ahhoz, hogy Evans nem hozzád való – morogta Black, de addigra csak James cipőinek koppanásait lehetett hallani, ahogyan leviharzott a klubhelyiségbe vezető lépcsőn.
Kifújtam a bent tartott levegőt. Megkönnyebbültem, hogy Blacknek ilyen egyszerűen ment. Reméltem, most már feloldja az átkot.
- Nem láttad véletlenül a…? – hallottam meg hirtelen Remus hangját, de a következő pillanatban elhallgatott.
- Mit? – kérdezte mogorván Black, és jól láthatóan keresztül repült a törölközője a szobán.
- Az egyik könyvemet… - suttogta furcsán elhalló hangon Remus.
- Ma este lesz? – suttogta izgatottam Black, de azt nem hallottam, mit mondott neki Remus, mert együtt elhagyták a szobát.
És én?!
Csalódottan meredtem az előttem levő paplanra és az ágy lábára, de hiába teltek a percek Black nem jött vissza.
Egy haszna mégis volt ennek a szörnyű sóbálvány-átoknak, hiszen azzal, hogy szinte kővé változtatott a bors-bűbájom hatását is megfagyasztotta. Örülhettem, hogy csak ekkora slamasztiába kerültem. Az még rosszabb lett volna, ha az orrom a sóbálvány-átok hatása alatt is folyt volna megállás nélkül.
Remus titka by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Tesséééék, egy extra hosszú fejezet magamhoz képest! :D Remélem, örültök neki, és tetszik nektek! Ugye tetszik? Ugye, ugye, ugye? :3
Nagyon lelkes vagyok most, és be vagyok zsongva, szóval muszáj tetszenie nektek. Ugye, hogy így van? ;)
ApplePatronum ez így jó? Nem függővég, igaz? ;)
Órák teltek el néma mozdulatlanságban, míg végül kinyílt az ajtó, és megjelent két láb az ágy takarásában. Hevesen megdobbant a szívem az örömtől, hogy végre Black kiszabadít a sóbálvány-átok hatása alól, de legnagyobb csalódottságomra a cipő gazdája levetette magát Remus ágyára.
Majdnem sírva fakadtam a gondolatra, hogy most sem fogok kiszabadulni. Blacken kívül ugyan ki venne észre?
Hirtelen mocorgást hallottam meg, majd a cipő tulajdonosa felállt, és elindult felém.
- Keith? – suttogta Remus, én pedig hevesen dobogó szívvel próbáltam meg valami hangot kicsikarni magamból, de hasztalan. – Keith? – közeledett hozzám Remus körbe-körbe pillantva a szobában, de nem vett észre engem.
Ne, ne, ne, ne, ne!
Felnyögni sem tudtam, mikor a fiú megbotlott a lábamban, és egyenesen rám esett.
- A francba! – nyögött fel, miközben feltámaszkodott a két karjára, így valamennyire lekerült rólam a súlya. A szeme élesen villant, majd egy pillanattal később letépte a fejemről a láthatatlanná tévő köpenyt. - Finite Incantatem – szegezte rám hirtelen a pálcáját, én pedig úgy éreztem, mintha kiszabadultam volna egy mély, sötét börtönből a friss levegőre. Egyrészről végre tudtam mozogni, másrészt pedig az bors-bűbáj hatása is elmúlt.
- Kösz – nyögtem mélyet lélegezve, majd Remusra meredtem. – Jól vaggy? – kérdeztem, még mindig alatta feküdve. Nem válaszolt, csak egy aprót bólintott, és kissé összevont szemekkel méregetett.
- Mi történt veled? – suttogta az arcomba, miközben sápadtan végignézett rajtam.
- Sir’jjus – nyögtem. Remus szörnyen nehéz volt, hiába nem látszott rajta. Ám ő nem mozdult, hanem elkomorodó tekintettel meredt rám. Hirtelen mintha elsötétedett volna egy szempillantásnyi időre a tekintete. Nagyot pislogtam. Remus szeme azonban borostyánbarnán figyelt engem.
Biztos megártott a sóbálvány-átok…
- Öhm… Remus – krákogtam jelentőségteljesen végignézve rajta, miközben kissé elpirulhattam. Egy másodpercig meghökkent arcot vágott, majd hirtelen megértette: túl közel van.
Egy pillanat alatt ugrott le rólam, de a következő másodpercben lehunyt szemmel támaszkodott egy kézzel a falnak.
- Jól vaggy, Remus? – kérdeztem, miközben elgémberedett tagjaimat masszíroztam, majd egy határozott mozdulattal lehúztam magamról a láthatatlanná tévő köpenyt.
Nem válaszolt, csak bizonytalanul egy aprót bólintott. Még a szemét sem nyitotta ki. Láttam, hogy mélyről veszi a levegőt. Úgy tűnt, mint aki menten összeesik.
- Gyere, felkíjsérlek a gyengélkedőre – tápászkodtam fel, miközben a könyökéért nyúltam. Nem szólt semmit, de mikor hozzáértem egy pillanat alatt kipattantak a szemei.
- Nem kell – morogta, de a tekintete metszőn, borostyánsárgán villant. Laposat pislogtam, majd Remus borostyábarna szemeibe meredtem. Barna volt…
- Ööö… - nyögtem megbabonázva. Azt hiszem, amikor Sirius megátkozott, lehet, hogy bevertem a fejemet. Vagy James átkának az utóhatása? Mégis reakcióba lépett szememen lévő izlandi boszorkánymester bűbájával a varázslata? Lehet, hogy az a mellékhatása, hogy fokozatosan nem ismerem fel rendesen a színeket? Remus szemének árnyalatát már többször is másnak néztem…
- Miért csinálta Sirius? – térített ki a gondolataim közül immár élénk tekintettel Remus, de a szemei alatt karikák sötétlettek. Meglepetten kaptam rá a pillantásomat, mikor megértettem, miről beszél.
- Hogy James el tudjjon menni Lijlyvel Roxmortsba… - meséltem vállat rántva, mikor Remus mérgesen összeszorította a száját.
- És megátkozott?
Vonakodva bólintottam. Remus szemei pedig villámokat szórtak, de mégsem mondott semmit.
Zavartan meredtem a fiúra, majd kissé hátrébb léptem. Túl közel volt hozzám, és elállta az egyetlen utat az ajtó felé, ez pedig most hirtelen nagyon zavarni kezdett.
- Figyelj, Holdsáp, nem találta… - nyitott be az ajtón hirtelen Black, ám a mondata közben megakadt. – Megtaláltad?! – nézett rám a fekete hajú fiú hihetetlenkedve. – Hogy vetted észre? – kérdezte elképedve Remustól, én pedig eltátottam a számat.
- Tényleg… hogy vettél észre? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mire a mellettem álló fiú zavartan lesütötte a pillantását.
- Én csak… - nézett mindenfelé, majd segélykérőn Blackre pillantott, aki egy hallhatatlan „Ó”-t formázott az ajkaival, mint aki hirtelen valamit megértett. Kerekre nyílt szemekkel meredtem hol Remusra, hol Blackre. Valami titkuk van… - Mégis hogy gondoltad, hogy megátkozod, aztán leteríted a köpennyel?! – váltott témát hirtelen a mellettem álló fiú, miközben dühösen meredt Blackre, de az csak flegmán megrántotta a vállát.
- Ugyan már, semmi baja nem lett.
- És ha nem veszem észre?!
- Tényleg… hogy vettél észre? – kotyogtam közbe, de oda sem figyeltek rám.
- De észrevetted – mondta zsebre tett kezekkel Black, majd gúnyosan hozzátette. – Hiszen Te, mindig mindent észreveszel… Holdsáp.
Megrándult a szemöldököm. Úgy éreztem, több jelentése volt ennek a mondatnak, mint amit valójában kihallottam belőle. Ezt Remus is alátámasztotta, mert hirtelen rám kapta a pillantását, majd villámló szemekkel összeszorította az ajkait.
Hirtelen nem is akartam annyira választ kapni a kérdésemre. Gyorsan elkaptam a tekintetemet az előttem álló fiúról, majd a padlóra szegezett tekintettel kikerültem, vigyázva, nehogy hozzáérjek, majd az ajtó felé indultam.
- Hová mész? – kérdezte Black rám sem nézve. Hirtelen megpördültem.
- Semmij közöd hozzá, Sir’jjus Black!
- Jézusom, most pont olyan vagy, mint az anyám! – kapta a kezét a mellkasához tettetett ijedséggel. Összeszorítottam az ajkaimat. – Ezt ne vedd dicséretnek – tette hozzá lenézően. – Megátalkodott nőszemély.
Elkerekedett a szemem. Tudja?!
- Persze… te nem vagy nő, de ugyanolyan jól értesz a fekete mágiához – tette hozzá, majd felém lépett. – őszintén csodálkozom, hogy ide kerültél, és nem a Mardekárba! – állt meg előttem, de most tudatosan nem mozdultam hátra. Nem láthatja rajtam, hogy megijedtem.
- Mij a bajod velem? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve, mire vállat vont.
- Talán az a baj, hogy élsz…
Elnyílt az ajkam, és megsemmisülten meredtem a fiúra. Eszembe jutott, mikor anyám élettelen testét markoltam, miközben apa halott alakja ott feküdt mellettem. Eszembe jutott, mikor egy hajszálon múlt, hogy nem talált el az a szemét Karkarov átka, és ölt meg. Eszembe jutott, hogy majdnem rám borult a plafonról leesett gerenda, és csak egy tizedmásodpercen múlt, hogy arrébb tudtam ugrani. Eszembe jutott, hogy mekkora szerencsém van, hogy nem égtem benn a házban.
Hirtelen megkeményedett a tekintetem, Blacké pedig ezzel arányosan kerekedett el.
- Nem érdekel, hoggy nem kedvelsz, Sir’jjus Black! – sziszegtem egyenesen a szemébe nézve. – De most elmondok neked pár dolgot, amihez elvárom, hoggy tartsd magad! Nem ismersz, nem tudsz rólam semmijt, amij nem baj, de ne merészelj az életemről, vagy bárkij máséról íggy beszélnij. Ha nem tudod értékelnij, az a te bajod, de azt nem tűröm el, hoggy másokéról íggy beszélj! Nem vaggyok a haverod, se a puszijpajtásod! Ha bajod van, mondd el nekem normá’jisan, vaggy ha csak utálnij akarsz, tedd! De csendben! Nem kérek az utálatodból, se a megjegyzése’íjdből! Ha az zavar, hoggy eggy szobában vaggyunk, nyuggodtan mondd kij, úgysem tudunk rajta változtatnij. Kezdd el megszoknij, hoggy ezt az évet velem egy levegőt szívva kell kibírjnod!
Black tátott szájjal meredt rám, úgyhogy szó nélkül hátat fordítottam neki, és méltóságteljesen kimentem a szobából. A szemem sarkból még sikerült elkapnom Remus fáradt, de halvány mosolyát.
Azonban alig léptem pár lépést, összerezzenve megtorpantam, ugyanis Black kiáltását hallottam meg és egy tompa puffanást.
- Basszus, Remus!
Csak nem összeverekedtek?
Vetettem egy kíváncsi pillantást az ajtóra, majd vállat vontam. Ez kettőjük dolga…
Épp újból elindultam volna a lépcső felé, de Black hangja újból megállított.
- Miért nem vagy már a gyengélkedőn?
Megtorpantam.
Remusnak a gyengélkedőn kellene lennie?
Hirtelen eszembe jutott, mennyire sápadt volt az arca, és hogy mennyire erőtlenül támaszkodott neki a falnak. Akkor igazán úgy tűnt, mint aki szédül.
Zavartan fordultam vissza a szobánk felé, és pont abban a pillanatban nyitottam ki az ajtót, mikor Black Remust támogatta ki a hálókörletből. Remus erőtlenül vetette át a karját a barátja vállán, miközben halkan pihegve meredt a távolba. A szemei láztól égtek.
- Mij történt vele? – kérdeztem megrökönyödve. Az előbb még nem nézett ki ennyire rosszul. – Megátkoztad? – meredtem Blackre, mire az sértetten kapta rám a pillantását.
- Nem! – vágta rá rögtön, és elindult Remusszal a lépcső felé.
- De akkor mij a baja? – kérdeztem, miközben megragadtam Remus másik karját, és átvetettem a vállamon. Nevetséges voltam, ahogy megpróbáltam megtartani a nálam két fejjel magasabb fiút.
- Semmi. Beteg – préselte ki az ajkain Black, de nem úgy tűnt, hogy különösen erőlködik a fiú súlya alatt. Inkább idegesnek tűnt.
- Aha… - morogtam. Rémlett, hogy Remus már napok óta sápadt és fáradékony volt. De mi van, ha Black mégis megátkozta? – Biztos, hoggy nem átkoztad meg?
- Mondom, hogy nem! – dörrent rám hihetetlenkedő éllel a hangjában a fiú. – Héé, Flynnigen, nem láttad Jamest? – kiáltott oda az egyik osztálytársunknak Black, mikor leérünk a lépcsőn.
- Mi történt Remusszal? – kérdezte egy barnabőrű fiú, de a fekete hajú szobatársam tudomást sem vett róla.
- Black megátkozta – mondtam nem kis rosszallással a hangomban, mire Black átdöfte rajtam a rosszalló tekintetét.
- Mondtam már, hogy nem!
- Akkor mégis mij a baja? – vontam kérdőre, mire összepréselte az ajkait.
- Mondtam már, hogy beteg! – fordult velem szembe idegesen Back, miközben a klubhelyiség ajtaja felé terelte Remust, és ezzel engem is. – Akkor most tudja valaki, hol van James? – bődült el hangosan, mire egyöntetű morgás volt a válasz. Senki sem tudta, hogy a szobatásunk merre jár. – Vidd fel Remust a gyengélkedőre, én megkeresem Ágast! – adta ki az utasítást Black, majd elengedte a lázas fiút, és elviharzott.
Halk nyögéssel próbáltam megtartani az egyensúlyomat, miközben Remus majdnem az egész testsúlyával rám nehezedett. A falnak dőltünk, de nem borultunk fel.
- Jesszus, Remus! – fújtam ki a levegőt, hogy felszívjam magam. – Te naggyon nehéz vaggy!
Megpróbáltam kiegyenesedni, hogy el tudjunk indulni. Úgy tűnt, azért Remus is valamennyire magánál volt még, mert ő is próbált velem együtt lépkedni, és minél kevésbé terhelni a testsúlyával.
- Hi'hetetlen, hoggy Black itt haggyott minket, csak hoggy megkeresse Jamest! – morgolódtam, miközben lassan lépdeltem Remusszal.
- Muszáj megkeresnie – suttogta a fiú halkan, fátyolos tekintettel. Oldalra kaptam a fejemet, de annyira közel volt hozzám, hogy majdnem összeért az ajkunk. Elpirultam, és elkaptam a pillantásomat róla, de hirtelen ezerszer jobban elkezdtem érzékelni a nekem feszülő testét. Remus hihetetlenül forró volt. És ahogy felidéztem az elmémben a fiú nyakának az ívét, és a pár centire levő ajkát, hirtelen az én arcom is hihetetlenül átmelegedett.
- Jó, men'jjünk – zártam le a témát, és innentől kezdve nem szóltunk egymáshoz. Próbáltam rendezni a zabolátlan gondolataimat, de ahogy Remus halkan szuszogott a fülembe, folyamatosan libabőrös lettem, és furcsa, ismeretlen érzés cikázott végig a gerincem mentén. Nem tudom, miért váltotta ki belőlem hirtelen ezt a reakciót a fiú, de ijesztő volt. És rettentően jól eső.
Levegő után kapva nyitottam be a gyengélkedőre, ahol Madam Pomfrey egy szempillantás alatt mellettünk termett.
- Szent ég, Lupin! Már rég a gyengélkedőn kellene lenned! – förmedt a sápadt fiúra, miközben segített nekem egy ágyhoz kísérni őt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor ledobtuk Remust az ágyra, aki mint egy kumpliszsák eldőlt. Elakadt a lélegzetem, amikor végignéztem az alakján. Remus pulcsija kicsit feljebb csúszott, és kilátszott egy leheletnyi csík a nadrágja és az alsója felett a bőréből. Égő arccal kaptam le róla a pillantásomat, de nem bírtam kiverni a fejemből a kissé kipirult, sápadt arcát, és az égő, karamellbarna szemeit. Elképesztő, mennyire jóképű volt még így is.
- És maga? – térített ki a gondolataimból a javasasszony hangja. – Maga is beteg?
Gyorsan megráztam a fejemet, és hátrébb léptem. Jobb nekem, ha minél kevesebb időt töltök Madam Pomfreyval, nehogy rájöjjön arra, hogy én lány vagyok.
Tanácstalanul néztem a javasasszonyt, ahogy serényen elkezdett megitatni egy csomó előre odakészített bájitalt Remusszal.
- Uggye, ez nem fertőző? – kérdeztem Madam Pomfreyt hosszú hallgatás után, mire a javasasszony metszőn rám nézett.
- De, kedvesem, úgyhogy kérlek, menj a hálókörletedbe!
Nem kellett kétszer mondania. Úgy siettem ki a teremből, mintha kergettek volna.

Mindenesetre különös volt Remus betegsége. Általában nem egyik pillanatról a másikra szokott ennyire rosszul lenni az ember, mint Remus. Persze, napok óta látszott rajta, hogy nincs jól, de azért ennyire nem tűnt betegnek, hogy miután kimenjek a szobából már ne bírjon lábra se állni egyedül… Mi van, ha Black átkozta meg? Mi van, ha Remus pedig megpróbálta fedezni?
De akkor miért keresték ennyire nagyon Jamest, hogy Black még a gyengélkedőre sem segített felvinni Remust? Komoly dolog lehetett, ha ennyire nagyon meg kellett keresni Jamest, elvégre reggel még Black átkozott meg, hogy ne tudjak elmenni Lilyvel Roxmortsba, és James tudjon helyettem a lánnyal randizni. Amit egyáltalán nem bántam… De akkor most mi az oka, hogy Black az összes erőfeszítését eldobva keresni kezdte Jamest, miközben tudta, hogy a barátja végre valahára Lilyvel randizik? Mi lehet az oka annak, hogy még onnan is hajlandó lett volna elrángatni, holott tudta ez James legnagyobb vágya? És ráadásul még Remust is ott hagyta velem… És Remus is magától értetődőnek kezelte, hogy Blacknek meg kell keresnie Jamest. Miért? És miért pont akkor, mikor Remus hirtelen ennyire rosszul lett?
Ráadásul Madam Pomfrey is furcsa volt. Azt mondta Remus beteg, és hogy fertőző, pedig meg sem vizsgálta őt. Akkor honnan tudta? Vagy a fiú volt már bent nála korábban? De ha a javasasszony tudta, hogy Remus beteg, akkor hogy-hogy kiengedte, pláne, ha fertőző? Ez furcsa. És várta a fiút, hiszen kérdőre vonta, miért csak most érkezett vissza a gyengélkedőre… Vagy lehet csak Remus fent felejtett valamit a halókörletben, és a Madam visszaengedte, hogy levigye? De akkor miért nem sietett vissza a gyengélkedőre? Még lefeküdt az ágyra, mikor bejött… segített nekem, végig hallgatta, ahogyan Blacket leteremtem… Nem úgy tűnt, mint aki siet vissza.
Azt pedig mondanom se kell, hogy a szobatársaim közül senki sem jelent meg a hálókörletben. Mintha a föld nyelte volna el őket… Be sem dugták az orrukat még a klubhelyiségbe sem. Hol lehetnek? És miért csak hajnalban jöttek vissza?
És ami a legfontosabb, honnan tudta Remus, hogy hol kell keresnie engem, amikor a láthatatlanná tévő köpeny volt rajtam, nem tudtam beszélni, ő pedig nem tudta, hogy a szobában vagyok?

Habár el tudtam aludni az éjszaka, mégis felébredtem arra, mikor a Tekergők egy emberként érkeztek meg hajnalban. Ahogy lopakodtak és suttogtak, egyértelműen lejött, hogy rosszban sántikálnak. Éppen ezért úgy tettem, mint aki alszik.
- És akkor azt mondta, hogy szokjam meg, mert úgyis ezt az évet ki kell bírnunk egymással… - panaszolta Black, és egyértelműen lejött, hogy arról van szó, amit tegnap este mondtam neki.
- Hát haver, bocs, hogy ezt mondom, de Keithnek igaza van… - szólalt meg James, amivel engem is nagyon meglepett. Igaz, amikor megátkoztam Lilyt, nagyon pipa volt rám, de a gyengélkedős incidens óta nem az ellenséget látta bennem. Úgy gondoltam, a semleges zónába kerültem a fiú szemében, éppen ezért nagyon meglepett, hogy kiállt mellettem a legjobb barátjával szemben.
Bár ha belegondolok, a gyengélkedőn Black is kiállt értem, amikor James szidott engem, holott mégis utál.
- Már hogy lenne igaza?! – kapta fel a vizet túl hangosan Black, mire Peter és James egy emberként pisszegték le.
- Halkabban, alszik! – szólt rá az alacsony fiú, miközben becsukódott az ajtó.
- Érdekel is engem…
- Nem értem, mi a bajod vele. Keith rendes srác, akármennyire is nem akarom bevallani – hallottam meg James hangját, mire halványan elmosolyodtam. – Kár, hogy Lilynek tetszik…
- Mi?! – nyögte egyszerre a két fiú, és én is hegyezni kezdtem a fülemet.
- Az elején mondta Lily, mikor meglátott – válaszolta keserűen James, én pedig hirtelen nagyon megsajnáltam. – Vissza is akart jönni a Roxfortba, mikor megtudta, hogy Keith beteg. Csak én meg elkezdtem könyörögni neki, meg azzal érvelni, hogy Keith kért meg rá. Úgyhogy végül velem volt egész nap.
- És? – kérdezte Black várakozva.
Igen, James, mondd már!
- Hát kedves volt végig – kezdett bele kissé bátortalanul a fiú. Olyan édes volt! – Sikerült egyszer sem megbántanom, és egyszer sem pofozott meg – tette hozzá kajánul, mire belevigyorogtam a párnámba.
Szép munka, James!
- És megcsókoltad? – suttogta Black izgatottan.
- Nem…
- Miért nem? – ugrott neki hirtelen a barátjának a fiú.
- Mert ő nem olyan lány – felelte szégyenlősen James, én pedig gondolatban hátbaveregettem a fiút.
- Hát ezt nem hiszem el! – morogta Black, és hallottam, ahogyan az ágya alatt megsüllyednek a rugók. – Lehet nem kellett volna elrángatnom téged a randidról – tette hozzá szemtelenül. – Akkor talán lett volna egy kis… - cuppogó hangot hallatott, mire elhúztam a számat. Sirius Blacknek semmi érzéke nem volt a nőhöz, hiába a sármos pofi és a szép haj.
- Nem gáz, Lily megértette, hogy Remusnak szüksége van rám…
- Remélem, nem sejt semmit… - morfondírozott hangosan Black, én pedig visszatartottam a levegőt.
- Csss, halkabban! – hallottam meg Peter hangját.
- Ugyan már, alszik! – vágta rá flegmán Black. – Lily elég okos lány… Remélem, tényleg nem tűnt fel neki a dolog.
- Nem hiszem – felelte gyorsan James, de a hangjából kiszűrődött az aggódás.
- Hát Ágas-bogas, ezentúl figyelnünk kell erre is, ha Lilyvel kezdesz flangálni…
- Ugyan mire? – kérdezte a fiú kissé túlontúl támadóan.
- Hogy Lily ne is sejtsen meg semmit…
- Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy feltűnjön neki, ha egy éjszaka kimaradok – morogta szomorúan James.
- De még lehettek – tette hozzá Peter, és gondolatban erősen bólogattam. De most jobban érdekelt az, hogy mit nem sejthet Lily.
- Hát remélem talán egyszer magától is ad nekem egy esélyt – sóhajtott fel vágyakozóan a fiú, és innentől kezdve halkan bemásztak az ágyukba. Nem esett több szó közöttük.
Összeszorított ajkakkal meredtem a plafonra.
Tehát van valami, amit a fiúk titkolnak, és amihez köze van Remusnak is. Valószínűleg ez egy olyan dolog, amire Lily rájöhet. De hogyan jöhet rá? Lily tudhat valamit, ami alapján összerakhatja a fiúk titkát? Viszont Sirius azzal érvelt, hogy azért jöhet rá a titkukra, mert Lily okos. Tehát összefüggéseket kell keresnem, ami alapján egy kis logikával rájöhetek, mit akarnak ennyire eltitkolni a lány elől.
Annyit tudok, hogy ez a titok a mai éjszakára vonatkozott, ami különös, hiszen Remus beteg lett. Miért nem halasztották el a csínytevésüket egy másik napra, amikor Remus meggyógyul? Vagy lehet, hogy Remus se tud a fiúk titkáról?
De ez valószínűtlen. Ha Peter tud a titokról, akkor Remusnak még inkább tudnia kell róla, hiszen ha be sem avatták a barátai, neki fel kellett tűnnie a dolognak. Ráadásul, ha Lily rájöhet, hogy mit csináltak a fiúk éjszaka, csak azért mert a lány okos, akkor Remus, hogy ne találná már ki, amikor ugyanolyan eszes, mint Lily, ráadásul csak a barátairól van szó!
Vagyis akkor Remusnak is benne kell ebben lennie.
De ő beteg.
De mi van, ha nem is beteg, csak egy alibi? De akkor viszont Madam Pomfrey is benne van…
Ez hülyeség…
Megsértődve fordultam át a másik oldalamra a párnámat ölelve. Az összeesküvés elméleteim hihetetlenül élénkek…
Kinyitottam a szememet.
Egy arc volt közvetlenül az enyémmel szemben, és egy sötét szempár meredt egyenesen a tekintetembe. Felsikoltottam, mire ő megragadta a vállamat, és a karomnál fogva erősen felrántott.
- Mennyit hallottál?! – kérdezte dühösen, és egy nagyot taszított rajtam, minek a következtében majdnem átestem az ágyon le a földre.
- Mij, mijcsoda? – suttogtam ijedten, és a szemeim ide-oda cikáztak menekülési utat keresve Black elől.
- Mit csinálsz, haver? – ült fel kócosan James az ágyából.
- Ez a kis mitugrász hallgatózott! – ragadta meg újból a karomat, és felrántott maga mellé álló helyzetbe.
- Nem is hallgatóztam! – próbáltam meg kitépni a karomat a fiú szorításából, de nem engedett.
- Azóta fent voltál, hogy bejöttünk!
- De ez nem azt jelentij, hogy hallgatóztam! – vetettem ellen, mire leglepetten pillantott le rám. – Tij beszéltetek hangossan, én pedig nem tehetek róla, hoggy hallottam.
- Tehát kihallgattál minket… - szűrte le a lényeget nyugodtan James, én pedig vállat vontam. A fiú fürkészően nézett rám pár másodpercig, míg Black elvigyorodott.
- Gondolom, majd belehalsz a kíváncsiságba…
- Azért annyira nem – vontam meg újból a vállamat, mire Black arca még ádázabb mosolyra húzódott.
- Ha többet akarsz tudni, miért nem nyomozod ki?
- Sirius! – szólt rá figyelmeztetőleg James, de a fiú nem is foglalkozott vele.
- Mit szólnál… mondjuk egy hónap múlva? – hajolt közelebb kissé az arcomhoz, én pedig megmerevedve figyeltem őt. Nem tetszett az, ahogyan viselkedett. Az összes riasztóm azt jelezte, hogy ez csapda.
- Sirius! – mondta újból James, de már felállt. A hangjában félelem vibrált.
Sokáig álltam Black pillantását, majd elvigyorodtam.
- Bocs, Black, de kicsit sem ijzgat, miről beszéltek! – azzal egy határozott mozdulattal kitéptem a karomat az ujjai közül, és visszafeküdtem az ágyamba. – Ne hidd, hogy mindenkij élete a tiéd körül forog!
- Ez mégis mi a francot jelent?! – kérdezte indulatosan, de többet nem szólt. Ám még sokáig éreztem a tekintetét a hátamon.
Reggeli Próféta by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Tudom, hogy nagyon rövid, de az az igazság, hogy nagyon nincs ihletem ehhez a történethez. Most mintha éreznék egy kis szikrát, de elég kevés. :/ Remélem, azért tetszeni fog nektek! :D
ApplePatronum köszönöm szépen a kritikádat, ez adta azt a kis erőt, hogy megerőszakoljam magam, és írjak egy kicsit. ;)
Nem törődtem sokat Black ajánlatával, hogy egy hónap múlva nyomozzam ki, hova tűntek éjszaka. Éreztem a hangjában, hogy valami veszélyesbe akar keverni. Egyenesen felhívás volt! Nem volt erre szükségem.
De reggelre minden Blackkel kapcsolatos gondolatomat elfelejtettem, ugyanis a Nagyterembe érve mindenki a Reggeli Próféta vezércikkéről beszélt, de fogalmam sem volt, miről szólhat. Kissé fásultan ültem le a lányok mellé reggelizni, ugyanis a Tekergők még sehol sem voltak.
- Szia, Keith! – csillingelt felém Lily, és megajándékozott egy elragadó mosollyal. – Hogy érzed magad?
- Szijjasztok – nyögtem halál fáradtan, és hirtelen nem is értettem a kérdését. – Tes’ék?
- Jobban vagy már? – kérdezte újból a vöröshajú lány, mire én csak zavartan ráncoltam a szemöldökömet. Miért lennék jobban?
Lily minden bizonnyal úgy értelmezte a hallgatásomat, hogy nem értem a kérdést, ezért elkezdte lassan tagoltan kiejteni a szavakat. És hirtelen beugrott!
- Jól vaggyok – bólintottam egy nagyot, és teát öntöttem a bögrémbe. – Mad’m Pomfrey rendbe rakott – hazudtam halvány mosollyal az ajkamon, és már most utáltam magam, amiért ezt teszem ezzel a kedves lánnyal.
- Csodaszép reggelt, Lily! – kurjantotta el magát James a hátam mögül, és rögtön le is ült mellém, majd sugárzó mosollyal meredt a vöröshajú barátnőmre. Elmosolyodtam a lelkesedését látva, és belevigyorogtam a bögrémbe. James valósággal szárnyalt.
- Sziasztok – köszönt Lily kissé megrökönyödve, mikor a Black és Peter is leült mellénk az asztalhoz.
- Kipihented magad, Lily? – könyökölt az asztalra James, és nem tudtam nem mosolyogni, ahogyan próbálkozott felhívni magára a lány figyelmét. De legalább már a keresztnevén szólította.
Ezzel szemben Peter egy szempillantás alatt rávetette magát a reggelire, Black pedig unottan kapta el Lily elől a Reggeli Prófétát, majd füttyentette el magát.
- Azta! – olvasta végig a cikket, mi pedig egy emberként fordultunk felé. – Igor Karkarovot az Azkabanba csukták…
- Ő nem a Durmstrang igazgatója? – kérdezte Lily érdeklődve, pontosan abban a pillanatban, mikor én kiköptem a teámat.
- Fúj, Dupont! – rázta le magáról Black a kezére fröccsenő teát.
- Meleg volt – szabadkoztam, de különösebben nem érdekelt mennyire sikerült eláztatnom a beképzelt szobatársamat.
- De, ő az – felelte James Lilynek, de a tekintetét egy másodpercre sem vette le rólam. Fürkészve figyelte az arcomat, miközben én igyekeztem a legértetlenebb arckifejezésemet magamra ölteni.
- Mij az? – kérdeztem a fiút, mire végre abbahagyta a meredt bámulásomat.
- Tegnap volt a tárgyalása – közvetítette Black az olvasottakat.
- Azt hallottam, hogy az ő iskolája az egyetlen, ahol sötét varázslatokat is oktatnak a diákoknak – kezdett bele annak a szemét Karkarovnak a kitárgyalásába Lily, mire megremegett a kezemben a bögre. Nagyot nyelve tettem le az asztalra.
- Akkor tuti egy halálfaló nevelde a Durmstrang – köpte ellenségesen Black, de még mindig a Reggeli Prófétába temetkezett. – Pont olyan, mint a Mardekár – tette hozzá elsötétülő szemekkel, miközben a tekintete az öccsén pihent meg.
Erősen szorítottam a bögrémet, miközben megpróbáltam egyenletesen lélegezni. Az emlékek azonban így is az elmémbe tódultak kezdve az első patrónusomtól a szüleim haláláig.
- Felmentették – zárta le a témát Black, majd becsukta az újságot. Lehunytam a szememet.
Szabadlábon van…
Mély csalódottság fojtogatta a torkomat, és a reménytelenség érzése szétáradt a tagjaimban. Nem lehet, hogy felmentették… Hiszen bűnös!
- Keith? – éreztem meg Lily tenyerét a kezemen. Egy pillanat alatt felpattantak a szemeim. – Nagyon sápadt lettél. Minden rend…? – kérdezte a lány, de aztán a szeme elkerekedett, ahogy a tekintetembe pillantott. Nem tudom, mit láthatott benne, de nem is adtam rá neki tovább esélyt, hogy belenézzen.
Elfordítottam róla a pillantásomat, és gyorsan felálltam.
- Fel meggyek – mondtam kapkodva, rájuk sem nézve. – Fent haggytam a könyvemet.
Azzal már ott sem voltam.
És akkor rájöttem, mi folytatta Lilybe a szót. A szememben ülő könnyektől szinte alig láttam.
Leszegett fejjel siettem végig a folyosókon, majd az első férfi mosdóba berohantam, és bevetettem magam a fülkébe. Szerencsére senki sem volt bent, hiszen mindenki a Nagyteremben reggelizett.
Mélyről jövő pánik szorította össze a szívemet.
Nem Karkarovtól féltem, hiszen nem tudja, hogy itt vagyok. A reményem veszett oda, hogy valaha igazságot szolgáltatnak a családomnak. Hogy nem lesz senki felelősségre vonva azért, amit velünk tettek. Hiszen szabadon engedték…
Reszketve öleltem át magamat, miközben belülről a wc ajtajának dőltem. Legszívesebben elsírtam volna magam, és egész nap az ágyamban feküdtem volna. De ezt nem tehettem meg.
Felcsuklottam, és lassan leguggoltam, miközben a tenyerembe temettem az arcomat.
Anya…
Végig járt a keserűség, mikor megláttam magam előtt az élettelen arcát. Felsírtam, de rögtön a számra tapasztottam a kezemet, és megpróbáltam mélyeket lélegezni, hogy visszatartsam a zokogásomat.
- Pedig láttam, hogy ide jött! – hallottam meg hirtelen James hangját, én pedig bent tartottam a levegőt.
- Nincs itt senki – zengült fel Black unott baritonja.
- Ahj, kellene a térkép… akkor minden egyszerűbb lenne – sóhajtott fel James, majd a hangja egyre távolabbinak tűnt. – Mégis hova tűntethette Holdsáp?
Fellélegezve döntöttem neki a fejemet a falnak, mikor végre megbizonyosodtam róla, hogy a Tekergők elmentek. Becsengetésig adtam időt magamnak, hogy megnyugodjak.
Nem akartam emiatt kihagyni egy órát, hiszen ha jobban belegondolok, nem történt semmi. Az a szemét Karkarov eddig is szabad lábon volt, és senki sem gyanakodott rá, hogy halálfaló. Én csak egy másodpercre kaptam meg a reményt, hogy azt az alávaló férget örökre az Azkabanba zárják, és megkapja dementor csókot… De még mindig bosszút állhatok. Bármikor.
Reszketeg lélegzettel kapartam össze magamat, majd a mosdóhoz sétáltam, hogy leöblítsem az arcomat.
- Tudtam, hogy itt vagy – hallottam meg magam mögül James hangját, én pedig nem foglalkozva a vizes arcommal, rögtön megperdültem. De csak egyedül állt, a falat támasztva.
Nem szóltam semmit, csak visszafordultam az arcom mosásához. Fogalmam sem volt, mit akarhat.
- Ismered valahonnan Igor Karkarovot? – kérdezte még mindig mögöttem állva, így nem láthatta, ahogyan megmerevedik a kezem. – Rögtön gondoltam…
- Nem ij’smerem – suttogtam a szavába vágva, és a tükörbe nézve pont a szemébe tudtam bámulni. Ő nem felelt, csak flegmán megvonta a vállát, mintha meg sem hallott volna, amit mondtam.
- Apám vezette a nyomozást ellene – nézett mélyen a szemembe, és olyan komolyság csillant a szemében, mely felért egy ígérettel. – Akkor tudná csak elkapni Karkarovot, ha valaki tanúskodna ellene – fúrta a pillantását az enyémbe a tükörben, nekem pedig elakadt a lélegzetem. – Gondold meg… - meredt utoljára rám, majd elindult az ajtó felé. Lehunytam a szemem.
Csak tanúskodnom kellene…
- Nem ij’smerem – préseltem ki végül a szavakat a számon, de az egész üres helyiségben ott csengett, hogy: hazugság.
- Mondogasd csak ezt magadnak, Dupont – szólalt meg zsebre tett kezekkel James, de nem nézett rám. – Én mindenesetre láttalak SVK-n… - azzal kilépett a folyosóra.
Összegörnyedve álltam a mosdó mellett.
Dumbledore már leleplezett. És most már James is tudja… Mennyi időm van hátra, míg kiderül, hogy lány vagyok?
Mindennapok by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Ez a fejezet egy kicsit lazább lett, mint az előzőek, mert mikor írtam, akkor köszöntött be a tavasz, csipogtak a madarak és trálállálá. Remélem, azért tetszeni fog. :)
Hiába döntöttem el, hogy nem kések el az óráról, csak sikerült öt percet ellógnom bájitaltanról. Szerencsére Lumpsluck professzor jó kedvében volt, így egy erélyes kézmozdulattal a helyemre engedett. Halkan kifújtam a levegőt, és nekiálltam a táblára felírt bájital elkészítéséhez.
Nem mertem senkire sem nézni a háztársaim közül, főleg nem Jamesre. Biztos voltam benne, hogy már az összes Tekergőnek elkotyogta, hogy a Durmstrangból jöttem. Ezért nem mertem még csak a környékükre sem pillantani.
Hirtelen összerezzentem, ahogyan Lily a padok szintjén guggolva felém közelített, majd levágódott a mellettem levő székre. Megrökönyödve bámultam rá.
- Minden rendben? – kérdezte kissé aggódva.
- Neked nem itt van helyed – mondtam neki csodálkozva, mire rám kacsintott.
- Úgy eltűntél a reggelinél, hogy aggódtam. Ugye nincs semmi baj? – nézett egyenesen a szemembe, de a pillantásában csak őszinte érdeklődést véltem felfedezni.
- Nem, nincs – mosolyogtam rá halványan. Örültem, hogy Lily személyében ilyen kedves és őszinte barátra leltem. Aztán elkomolyodtam. Sajnos, én nem voltam ilyen barát. Én nem voltam hozzá őszinte.
- Akkor óra után beszélünk! – hajolt hozzám közelebb, de mire kettőt pisloghattam volna, Lily már a padok között cikázott guggolva, majd fél perc múlva feltűnt a saját helyén, és folytatta a bájitalfőzést, mintha mi sem történt volna. Elismerően felvontam a szemöldökömet, aztán oldalra kaptam a tekintetem.
James Potter olyan nyálcsorgatva figyelte a tőlem távozó Lilyt, hogy biztos voltam benne; mindent hallott. Aztán ahogy hirtelen rám kapta a pillantását, meg is bizonyosodhattam róla, hogy így volt. Ám a tekintete fenyegetés és rosszindulat helyett – amit jogosan vártam-, csak őszinte aggodalmat és némi sajnálatot tükrözött. Nagyot nyeltem. Nem akartam látni ezt a pillantást.
Nem akartam, hogy szánakozzon miattam. Sőt, azt akartam a legjobban, hogy még annyit se sejtsen, hogy egykor Igor Karkarov tanítványa voltam…
Elkaptam a fiúról a szememet, és a táblára meredtem, hogy minél gyorsabban elkészíthessem a főzetemet. Szerencsére kivételesen jól ment az aprítás, és a bájital színe is olyannak tűnt eddig, amilyennek lennie kellett. Büszke voltam magamra. Általában sosem sikerültek.
Hirtelen kinyílt a terem ajtaja, és Remus sétált be rajta, ám a tanár mintha mi sem történt volna, csak intett egyet a kezével a késő fiú felé. Lumpsluck professzornak tényleg igazán jó napja volt ma…
A pillantásom a most érkező fiúra tévedt, aki mosolyogva ült le a barátai mellé, akik vigyorogva fogadták. Madam Pomfrey azt mondta, hogy Remusnak fertőző betegsége volt, és ami azt illeti, szörnyen nézett ki tegnap este a fiú. Hogyan gyógyulhatott meg ilyen hamar?
Gyanakodva figyeltem Remust, de semmi szokatlant nem láttam rajta azon kívül, hogy sötét karikák kéklettek a szeme alatt. Aztán arrébb billentette a fejét, és megláttam.
Egy apró, de mély karcolás volt a szemöldöke felett.
Összeráncoltam a homlokomat, majd a bájitalom felé fordultam. Biztos voltam benne, hogy tegnap az egész teste a láztól égett, és szinte alig volt magánál. És megesküdtem volna rá, hogy nem volt rajta az az aprócska heg. Mi történt ez alatt a fél nap alatt?
Halkan felsóhajtottam, amikor tovább akartam gondolni Remus furcsa gyógyulását a betegségéből. De aztán hirtelen rádöbbentem, hogy én nem ezért jöttem a Roxfortba, hogy más dolgába avatkozzak, és mások magánéletében kutassak. Azért jöttem, hogy tanuljak. De mostanában úgy tűnt, túlságosan is szeretek belekeveredni a Tekergők életébe. Ez pedig így nem jó. Ezért jött rá James is a titkom egy részére, és ha nem vigyázok, bárki más is lebuktathat.
De a fiú szavait nem tudtam kiverni a fejemből…
Ha az apja találna valakit, aki tanúskodik az ellen a szemét Karkarov ellen… akkor tényleg az Azkabanba tudná csukni? Valóban képes lenne rá?
Összepréselt fogakkal kevergettem az üstömben lévő főzetet. Meg kell tanulnom újból elvegyülni a többiek között, mielőtt még többet megtudnának rólam a többiek… vagy bármelyik auror.
Lily azonban ezt nem hagyta. Óra után mellém csapódott, és ott folytatta a beszélgetést, ahol a reggeli közjátékom után abbamaradt. Éppen ezért a lánnyal könnyen ki tudtam jönni, ráadásul észrevétlenül terelte el a zaklatott gondolataimat annak a szemét Karkarovnak a szabadlábra helyezéséről. Megértő volt, mikor arról beszélgettünk, miért nem tudtam elmenni a „randinkra”. Habár Jamesről egy jó szót nem mondott, de legalább rosszat sem. Igaz, óvatosan megpróbáltam ki-kikérdezgetni, milyen volt Roxmorts a fiúval, Lily mindig megrovó pillantásokkal jutalmazott, így inkább nem feszegettem a témát.
Be kellett látnom, hogy Lilyt nem olyan egyszerű lenyűgözni. Pláne, ha James Potternek hívnak.
Felsóhajtottam.
- Mijért utá’od ennyire Jamest? – fordultam a lány felé végül, mire zavartan elhallgatott, majd a füle mögé tűzte a haját.
- Tudod Potter elég éretlen – nézett végül rám, mire felvontam a szemöldökömet. – És beképzelt.
- Én nem íggy gondolom – vontam végül vállat. Ám úgy tűnt, őt érdekli a véleményem, mert kíváncsian felém kapta a pillantását. Beszívtam a levegőt, hogy a magyarázatba kezdhessek. – Tudod, ő igazán figgyelmes az emberekkel. Igazán figgyel mij’denkire, és olyan részleteket vesz észre, amik felett mij’denki más elsijklik – meséltem a lánynak, miközben az emlékezetemben felidéztem, hogyan leplezett le ma a mosdóban James Potter. – Sokan azt gondolják, hoggy James rosszindulatú vaggy felvágós… - hirtelen elhallgattam. – Jó… ténnyleg felvágós – ismeretem el, mire a vörös hajú barátnőm felkacagott. – De James ráérez a dolgokra. Pontossan tudja, mikor kell hülyéskednij, mikor kell hallgatnij, és mikor kell segítenij másoknak – emlékeztem vissza a szobatársam pillantására bájitaltanon. Tudtam, hogy a fiú időt ad nekem, sőt, talán hagyja, hogy örökre a titkom titok maradhasson.
- Furcsa, hogy ennyire közel kerültetek egymáshoz – gondolkodott el Lily egy pillanatra, de nem kommentálta a véleményemet a fiúról, pedig azt hittem, rögtön ellenkezni fog, és kapásból felsorolja majd James összes rossz tulajdonságát.
- Azt nem mondanám – mosolyodtam el -, csak én is figgyelem az embereket, és látok dolgokat.
- Én ezeket még sose láttam benne – húzta el a száját a barátnőm, mire elvigyorodtam.
- Ha nem láttad volna már Jamesben ezeket a tulajdonságokat, akkor már rég azt ecsetelnéd, mekkora hülye vaggyok, James pedig mekkora egy…
- Beképzelt tuskó – lépett mellénk az említett, és a vállamra ejtette a karját, miközben közénk állva felvette a lépteink ritmusát. – Csak nem rólam van szó? – kérdezte vigyorogva, és egy szeretetteljes pillantást küldött Lily felé.
- Mint mindig – morogtam, de igazából jól szórakoztam.
- Egy szavát se hidd el, szép hölgy – tette a mellkasára színpadiasan a kezét. – Egy beképzelt tuskó vagyok, éppen ezért zavarba ejtőnek találom a társam szavait – nézett rám sandán, de a szemében vidámság csillogott. – Rontana az imidzsemen – kacsintott a vörös hajú lányra, és még Lily szája széle is megremegett a visszafojtott mosolytól.
Mosolyogva néztem őket, és el kellett ismernem, helyes pár lennének. Én, Lilyvel ellentétben, biztos voltam benne, hogy a lány James mellett jó kezekben lenne. Éppen ezért megpróbáltam elódalogni mellőlük, hogy magukra hagyjam őket.
- Te meg hova settenkedsz? – kapta el a kezemet James, mire elhúztam a számat, és lassan felé fordultam. – Szeretnék veled beszélni.
- Nem – vágtam rá gyorsan, mire meghökkent arcot vágott. – Nem akarsz velem beszélnij. Lijlyvel szeretnél – téptem ki a karomat az ujjai közül, és egy pillanat alatt eltűntem mellőlük.
Még a szemem sarkából láttam, hogy James elgondolkodva a vöröshajú lányt nézi. De úgy tűnt, végül szíve hölgyét választhatta, mert nem jött utánam. Fellélegezve dőltem neki a falnak. A szívemre szorítottam a kezemet.
Ez meleg vot…
- Hát te meg ki elől bujkálsz? – lépett mellém Remus egy könyvvel a kezében. A hangja jókedvűen csengett.
- Nem bujjkálok – fújtam ki a levegőt, mire a fiú féloldalasan elmosolyodott. Most olyan volt, mint egy ragadozó.
- Akkor segítesz megkeresni Ágast? – kérdezte vidáman, mire gyorsan megráztam a fejemet. Felvonta a szemöldökét.
- El kell mennem… - nyögtem gyorsan, de nem jutott eszembe, mit hazudhatnék.
- Igen? – kérdezte érdeklődve, miközben megpróbált komoly arcot erőltetni magára. Úgy tűnt, túl jól szórakozik.
- Hát… - nyújtottam el a szót, de még mindig nem jutott eszembe semmi.
- Igen?
- Oda… - mutattam jobbra, mire felvonta a szemöldökét.
- Neki akarsz menni a falnak? – kérdezte megrökönyödve, én pedig a oldalra kaptam a pillantásomat. Zsákutca. Zsákfolyosó…
A francba…
- Úgy értem, oda… ki. A parkba… – próbáltam menteni a menthetetlent. Mindenesetre Remus hatalmas önuralomról tett bizonyságot, mert habár megrándult a szája széle, nem mosolyodott el. Továbbra is úgy tett, mint aki teljesen hülye, és komolyan nem érti, hogy hova akarok menni, amiért nem tudom vele keresni Jamest.
- Elmehetek? – kérdeztem könyörgő hangon, szánalmasan alárendelve magamat a fiúnak, hiszen teljesen lebuktatott.
- Menj – adta meg az engedélyt, miközben intett a fejével teljesen semleges hangon, de láttam a száján, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Megmaradt büszkeségemet összekaparva indultam el az ellenkező irányba, mint amerre mutattam. De Remus követett.
- Ne kövess! – fordultam hátra kissé durcásan, de Remus nem felelt, csak előre mutatott.
Épp hogy meg tudtam állni.
A lépcső egyszerűen fogta magát, és elindult egy másik irányba, amikor rá akartam lépni.
- Nem követlek – hallottam meg a fiú hangját pontosan magam mögül. – Egyszerűen csak, én képtelen vagyok átsétálni a falakon, hogy kijussak a kastélyból – tette hozzá komoly hangon. Leforrázva pillantottam fel rá, elővéve a kiskutya szemeimet. Lányként mindig bejött…
- Ugye, nem mondod el Jamesnek? – kérdeztem félő hangon, de ő csak meredten nézett.
Aztán megrázta a fejét.
Bingó.
Úgy tűnik, ez fiúként is bejön…
Majdnem elvigyorodtam.
- Ha elmondod, miért nem akarsz vele találkozni – tette hozzá, nekem pedig lefagyott az arcomról a képzeletbeli majdnem vigyor.
- Lijlyvel beszélget – vágtam rá gondolkodás nélkül, és gondolatban vállba veregettem magam.
- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét, és a vállamnál fogva az egyik távoli folyosó felé mutatott, ahol egy Lilyéhez hasonló vörös üstök suhant el.
- …ett – fejeztem be a mondatomat múlt időben.
- Szóval mehetünk megkeresni – vidult fel Remus, de tudtam, hogy igazból csak élvezi, hogy engem piszkál.
- Szörnyű prefektus vaggy – néztem végig rajta lesajnálóan, mire érdeklődve megcsillantak a szemei. A kimondatlan kérdés egyértelmű volt: „Miért?”. – Mert szeká’sz.
- Miért szekálnálak? – kérdezte hátra hőkölve, de a pimaszság ott csillogott a szemében.
- Mert te is tudod jól, hoggy James elől bujjkálok – vágtam rá, mire lassan, kissé gonoszan elvigyorodott, majd a fejével mögém biccentett.
- Pedig én annnnyira kereslek – nyomta meg mögöttem James Potter vidáman a szót, mire nyeltem egyet. Dühösen a remekül szórakozó Remusra meredtem, majd lassan a mögöttem álló fiú felé fordultam.
- Nyüsz – préseltem ki magamból, de James Potter addigra már meg is ragadott.
- Na, gyere csak velem! – ragadta meg a könyökömet, én pedig Remus felsőjének az ujját kaptam el. – Héé, engedd el!
- Nem akarom! – ráztam a fejem partra vetett halként, ám mielőtt eldönthettük volna a kérdést, Remus egy határozott mozdulattal megrántotta a karját, mire kicsúszott az ujjaim közül a ruhájának az anyaga. – Áruló vaggy, Remus Lupin! – kiáltottam még utána, miközben James töretlenül vonszolt végig a folyosón.
- Na, mit mondott? – fordult meg hirtelen, és a vállamra tette a kezét, miközben kissé lehajolt a szintemre.
- Kij? – nyögtem meglepetten. Miért érdekli Jamest, miről beszéltem Remusszal?
- Lily!
Kinyitottam a számat, majd becsuktam.
- Lijly? – nyögtem meglepetten. Nem értettem. Nem arról akar beszélni, hogy a Durmstrangba jártam? És hogy mit tudok arról a szemét Karkarovról?- Nem mondott semmijt… - válaszoltam megrökönyödve.
- De rólam beszéltetek – vallatott tovább James ragyogó szemekkel. Totál odavolt.
- Igen, de inkább én – vontam meg az egyik vállamat. – Ő csak hallgatott.
De Jamest nem törték le a szavaim.
- Akkor nem vágott a szavadba, hogy én milyen egoista, öntelt, felfújt hólyag vagyok? – kérdezte hihetetlenkedve, mire nemet intettem a fejemmel. – Gondolj vissza rendesen – nézett komolyan a szemembe. – Biztos nem emlékszel semmi ilyesmire? – kérdezte nyomatékosan, de én még mindig csak a fejemet ráztam. – Hm… Lehet, hogy valaki Lilynek adta ki magát… - morfondírozott el hangosan, és láttam rajta, hogy komolyan töri ezen a lehetőségen is az agyát. – Százfűlé főzet lehet a dologban… - vonta le a végső következtetést bólintva, én pedig tátott szájjal meredtem le.
Ugye, ezt a sok badarságot nem gondolja komolyan?
- Arra gondoltál már, hoggy esetleg megkedvelt a randijn? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire egy pillanatra elképedve meredt rám.
- Nem – vágta rá őszintén.
- Pedig szerintem ez a helyzet – mosolyogtam rá félénken, mire egy másodpercre felcsillant a szeme.
- Biztos vagy benne? – kérdezte bizonytalanul, én pedig majdnem elnevettem magam. James Potter igazán ennivalóan önbizalomhiányosan tudott viselkedni, ha Lily Evansról volt szó.
- Szeri’tem jó úton jársz – vigyorodtam el, de James arca nem vidult fel. Kifürkészhetetlen tekintettel meredt rám.
- Téged jobban kedvel – szólalt meg végül, és hangjába szomorúság vegyült.
- Mij?- kérdeztem döbbenten, holott visszagondolva Lilynek egyszer volt egy elszólalása a barátnői előtt, hogy randizni megyünk Roxmortsba. – De én nem… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de nem is tudtam, hogyan folytathatnám. Hogy én lány vagyok? – Mij nem…
- Nem kedveled Lilyt? – nézett döbbenten rám James. Elképzelhetetlennek tartotta ezt a lehetőséget.
- De. Csak nem úggy, mint te – feleltem őszintén, mire kifújta a levegőt. Tanácstalanul meredt rám. – Lily nem az esetem – próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne legyen hazugság. Megrökönyödve meredt rám. Nem értette, hogy nem lehet valakinek Lily az esete.
- Te nem vagy normális – hüledezett teljesen őszintén. Én csak vállat vontam, de ő még mindig tanácstalanul meredt rám.
- Ha te nem szereted, de ő téged szeret… Akkor én mit csináljak? – kérdezte teljesen maga alatt.
- Lijly nem szeret engem, James – néztem rá megnyugtatóan, de ő nem igazán hitt nekem. – Nem vaggyok itt túl régóta ahhoz, hoggy Lijlynek valódij érzelmeij legyenek irántam…
- De akkor is tetszel neki – kötötte az ebet a karóhoz, mire felhúztam a szemöldökömet. Most akkor kinek drukkol, nekem vagy magának?
- Akkor tetssz nekij jobban, mint én – vágtam hátba Jamest, mire hirtelen rám kapta a pillantását. Újra fellobbant benne a szikra.
- Mit csináljak? – nézett rám hatalmas szemekkel.
- Add önmagad – vigyorogtam rá.
Együtt sétáltunk vissza a Nagyterembe Jamesszel, de nem hozta szóba a mosdóbeli beszélgetésünket. Őszintén szólva úgy tett, mintha meg sem történt volna. Én pedig ezért nagyon hálás voltam. Legnagyobb megdöbbenésünkre azonban a legnagyobb perpatvar közepére csöppentünk.
A mardekáros Josh McKinnon megátkozott egy harmadikos kislányt a folyosó közepén, ezért párbaj alakult ki pár griffendéles-hugrabugos kontra mardekáros diákok között. Néhányan pedig csak a hecc kedvéért csatlakoztak a felforduláshoz. Tanár meg sehol.
James egy másodperc alatt sem tétovázott, hiszen meglátta Blacket, aki a vérző homlokú Remust próbálta védeni. Remus viszont Lily felé próbált araszolni az embertömeg között, mivel szegény lány és az egyik barátnője beszorult három tagbaszakadt maradekáros közé.
Rögtön a lányok felé indultam, de úgy tűnt, átléptem az egyezményes láthatatlan kört, mely határt húzott a párbajozók és a nézelődők között, ezért ártások halmaza rohamozott meg. Szerencsére egy pajzsbűbájjal könnyedén semlegesítettem őket.
Ahogy elnéztem a párbajozókat, lassan teljesen kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy már senki sem tudta, ki kinek az oldalán harcol. Aztán egyszer csak szürreális fordulatot vettek az események, ugyanis az egyik másodikos fiú pálcájából kirobbant egy buborék-bűbáj, és az egész folyosót derékig érő hab terítette be. Egy másodperc sem telt bele, de én már a földön kötöttem ki, ugyanis megcsúsztam a vizes kövön. De azért sikerült magam mellé rántanom valakit.
Köhögve tápászkodtam fel, ugyanis mindent beterített a fehér hab.
- Keith? – hallottam meg egy fiú hangját, majd egy kéz ragadta meg a karomat, és húzott maga után. Még mindig köhögtem, és az arcomba ragadt habfelhők miatt semmit sem láttam. – Minden oké? – tartott a karomnál fogva, miközben az arcomból segített kitörölni a hófehér buborékokat. Nagyokat pislogtam, ugyanis a szappanos víz rettentően csípte a szememet.
- Asszt hijszem, mostantól eggy hétig nem fürdök – nyögtem két köhögés között, miközben hagytam, hogy a segítőm elvezessen a párbaj kellős közepéből. A karomat fogó fiú nem felelt csak felnevetett.
- Nem kellene ilyenekbe belekeveredned – magyarázta, és éreztem, hogy kihúzott az egyezményes körből, így újból a nézelődők közé tartozhattam a párbajozók helyett. – Bár azt sem tudom, én mit kerestem ott… - tette hozzá csak úgy mellékesen magának, én pedig végre ki tudtam rendesen nyitni a jobb szememet. A bal szemhéjamat még mindig lehunyva vakargattam.
A hugrabugos Nathan állt előttem, teljes, lenyűgöző valójában. Még egy helyes kis habszakáll is megpihent az állán. Rávigyorogtam, mire viszonozta a mosolyomat.
- Szóval csak úgy belekev’redtél? – kérdeztem vidáman, hiszen örültem, hogy beszélhetek a fiúval. Nagyon szimpatikus volt már első látásra is.
- Kénytelen voltam. Hívott a kötelesség. Emily hozzánk jár – csillant meg egy huncut fény a szemében. Minden bizonnyal Emily lehetett az, akit a mardekárosok megtámadtak.
- Ó, íggy már érthető – ismertem el könnyedén, mintha ez mindenre magyarázattal szolgált volna. – Esetleg gondoltál a tanárokra? – kérdeztem inkább incselkedve, mint megróva őt.
- Bevallom, nem akartam őket ilyesmivel terhelni – vonta meg a vállát vigyorogva.
- Íggy viselkedik eggy lelkij’smeretes prefektus – mutattam rá, miközben bólintottam egyet jókedvűen.
- Nem akartam dicsekedni… – húzta ki magát játékosan.
- Ó! Lijly! – intettem a lánynak, aki a barátnőjét húzta maga után. Ám úgy tűnt, semmi bajuk sincs, csak elnyelte őket is a hab. – Jól vaggytok? – kérdeztem őket, mikor mellénk értek.
- Igen, minden rendben – bólintott a vöröshajú lány, mire az egyik fürtjéről egy nagyobb darab habfelhő esett le. Megkönnyebbülten vigyorodtam el, majd újból vakargatni kezdtem a szememet, mert szörnyen viszketett, ahogyan a hajamból belecsepegett a szappanos víz. – Láttalak egy pillanatra, de aztán eltűntél – magyarázta nekem Lily, de én csak vállat vontam.
- Leszorított a habok alá – kotyogott közbe Nathan, mire meglepetten pislogtam rá. Nem gondoltam volna, hogy a fiút rántottam magammal, mikor megcsúsztam a padlón.
- Nem kerültél túl mélyre – néztem végig rajta kissé lesajnálóan, ugyanis a haja sértetlen volt. Egy habos csepp sem volt rajta.
- És ez remélhetőleg így is marad – mosolygott rám halványan, én pedig nagyot nyeltem. Nathan határozottan az esetem volt.
- Remus! – hallottam meg Lily halk sikkantását, így elvettem a szemem elől a kezemet, és megfordultam. – Mi történt a fejeddel?
- Semmi különös, csak felszakadt egy régi seb – vont vállat a fiú, miközben a talárja ujját a homlokára szorította. Pontosan oda, ahol reggel megláttam a heget.
- El kellene menned a gyengélkedőre – mérte végig a vöröshajú boszorkány, és én egy aprót bólintottam.
- Nem vészes – morogta a fiú, de nem mozdult. Hirtelen rám kapta a tekintetét, majd a szeme elkerekedett. – Lehet, mégis el kellene mennem… - indult el felém, majd karon ragadott, és már húzott is maga után. – A földet nézd! – sziszegte a fülembe, és már tolt is maga mellett.
- Mij van? – kérdeztem az arcába bámulva, de hagytam, hogy elvonszoljon a többiektől.
- A szemeddel a földet nézd! – szorította meg kissé a karom, én pedig értetlenül tettem eleget a kérésének.
- Mi folyik itt? – hallottam meg hirtelen McGalagony hangját, mire mind a ketten megtorpantunk. Remus felől mintha káromkodás hallatszott volna…- Maguk hova igyekeznek, Mr Lupin? – nézett végig rajtunk, majd a pillantása megállapodott Remus véres felsőjén, melyet a szemöldöke fölé szorított, aztán hirtelen rám kapta a pillantását. – Menjenek a gyengélkedőre! – engedett szabadon minket a házvezető tanárunk, mi pedig ellenkezés nélkül iszkoltunk el.
Már előre sajnáltam a többieket, hogy ők mit fognak kapni a professzorasszonytól.
Elgondolkozva meredtem a falakra, miközben Remus vezetett végig a kastélyon.
- A földet! – adta ki az utasítást, mire újból a padlóra meredtem.
- Mijért? – morogtam. – Te sérültél meg, nekem kellene téged kíjsérnem a gyengélkedőre.
- Az lehet… - vont vállat. – De nem az én szemem felemás színű – morogta alig hallhatóan, mire a szemem elé kaptam a kezemet. – Ne aggódj, senki sem látta meg! – nyugtatott, mikor meglátta, mennyire elsápadtam.
- Mijért nem szóltál?! – húztam össze magam kétségbeesetten.
- Szóltam – nézett rám komolyan.
- Az, hoggy asszt mon’tad, hoggy nézzek le a földre, az nem asszt jelentij! – magyaráztam neki ijedten, de ő továbbra is nyugodtan nézett rám.
- Ne pánikolj! Alig értem, amit mondasz – célzott a kiejtésemre, mire összeszorítottam a számat.
- Könnyű asszt mondanij… - morogtam, de csendben maradtam végül.
Remus kinyitotta a gyengélkedő ajtaját, majd intett nekem, hogy menjek előre. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban még be sem tettem a lábam, máris visszarántott a könyökömnél fogva.
- Inkább menjünk a klubhelyiségbe – morogta rosszkedvűen, és kihúzott a gyengélkedőről, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Tanácstalanul meredtem rá.
- Ott is sokan vannak – mondtam csendesen, mire csak bólintott egyet. Szabad kezével a talárja zsebében kezdett el turkálni, majd elővett egy ózsdi pergament.
- Mijt csijnálsz? – kérdeztem elvéve a szemem elől a kezemet, és a papírdarabra meredtem.
- Keresek egy helyet… - mondta, és megpróbálta szétnyitni a pergament egy erős legyintéssel. Nem sikerült.
- Seggítek…
- Nem kell – mondta, és újból megpróbálta. Ismét egyben maradt a papírlap.
- Megtaláltad! – hallottam meg magunk mögül James felvillanyozott hangját. Gyorsan a szemem elé kaptam a kezemet, de aztán rájöttem, hogy a fiú tud a felemás színű tekintetemről. A szobatársam azonban nem nagyon foglalkozott velem, csillogó szemekkel kikapta a pergament Remus keze közül, mire a sérült fiú ijedten meredt a barátjára. – Hol volt?
- Hogy kerültetek ide? – erőltetett nyugalmat a hangjára Remus, majd egy szempillantás alatt kihúzta James kezei közül az üres papírlapot.
- McGalagony elküldött a gyengélkedőre – vonta meg a vállát vidoran a fiú, mire Black csak beszívta a levegőt.
- Mij történt száddal? – néztem a fekete hajú, mogorva fiúra, akinek fel volt csattanva az alsó ajka.
- Beverte az öccse – vigyorgott James, majd kajánul mögém bámult. – Bár ő rosszabbul járt...
Hátra fordultam, és valóban. Black öccse kissé sántikálva sétált felénk, hogy bejusson a gyengélkedőre.
- Úúú – húztam el a számat elrettenve. – Remélem, engem nem utálsz enny’jre – néztem a magához képest is túlságosan mogorva szobatársamra, mire James elröhögte magát, Remus szemei azonban elsötétedtek.
- Akkor igyekezz, hogy ne bosszantsd fel! – vágta rá vidáman a szemüveges fiú, miközben rám kacsintott.
- Mi van a szemeddel? – kérdezte most Black, de a hangja továbbra is undok maradt.
- Asszt hiszem, elhagytam a muglij lencsét – biggyesztettem le a számat, mire Remus a talárom nyakához nyúlt.
- Nem éppen. Csak tönkretetted – emelte le rólam a barna lencse maradékát.
- Akkor vigyázz, mert jönnek a maredekárosok! – hajolt hozzám kicsit közelebb Black, én pedig ijedten a szemem elé kaptam a kezemet, de ő addigra már a gyengélkedő ajtaját szorongatta. Miért érzem mindig azt mellette, hogy fenyegetve vagyok?
- Ja, amúgy – fordult felénk James vigyorogva – McGalagony üzeni, hogy holnap vár titeket büntetőmunkára.
- Mijért, tij mikorra mentek? – kérdeztem gyorsan, mire a fiú rám kacsintott.
- Ma este.
Záró megjegyzések:
Most lesz egy rövidke szünet, mert nagyon benne vagyok a Vérbosszúra éhezvében. Aztán mivel ez krimi gyorsan kell írnom, hogy megmaradjanak a gondolataim, mert különben elfelejtem, hogyan is legyen a nyomozós rész. :D Szóval kicsi türelmet kérek mindenkitől. :) De igyekszem sietni, és gyorsan frissíteni, csak közben tele vagyok táblázva, meg most lesz hastánc fellépésem is, szóval drukkoljatok. ;)
Ráadásul készülünk az esküvőre, mert a barátom megkérte a kezem, és novemberre tervezzük, úgyhogy még lassabban fogok ezért haladni, mert nagyon sok dolog van, amit el kell intéznünk. :)
A nyugalom vége by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Egy kis átvezető fejezet inkább magamnak, hogy tudjam folytatni az eseményeket. :)
Remélem, azért örültök neki. :D
Sokáig álltam a tükör előtt a szememet nézve, de sajnos fogalmam sem volt, hogyan tüntethetném el a felemás színű tekintetemet. A bűbájt az íriszem színének megváltoztatására nem mertem alkalmazni, mert akkor lebuknék. Madam Pomfrey még nem engedte meg, hogy használjam, mivel attól tartott, károsítaná a szememet a varázs. Természetesen ez nem volt igaz, de nem is tehettem ellene semmit. Be kellett tartanom a játékszabályokat.
- Minden rendben? – kopogott be Remus, mire felsóhajtottam, majd elkaptam a pillantásomat a tükörtől, és kinyitottam a fürdő ajtaját.
- Azt hijszem, mára fent maradok – zártam le a témát, mire Remus összevont szemekkel méregetett engem, majd egy aprót bólintva ellépett tőlem, és az ágyához sétált.
Meglepetten torpantam meg.
- Ez az ennyém? – kérdeztem kerekre nyílt szemekkel.
- Gondoltam, éhes lehetsz – vont vállat Remus kissé zavartan, és megvakarta a tarkóját.
- Nahát, Remus! Kösz’nöm! – lelkendeztem boldogan, majd levettem magam az ágyamra, és az éjjeliszekrényemre néztem, melyen főtétel is volt, na meg desszert. Mielőtt nyálcsorgatva rávetettem volna magam az ennivalóra, felsandítottam a fiúra.
- Mi az?
- Te ettél már? – kérdeztem végül, mire felsóhajtott.
- Ettem – felelte csendesen, én pedig abban a másodpercben rávetettem magam az ennivalóra. Remus szemforgatva emelte a pillantását a plafonra.
- Neb kellene elátnijb a sebed? – kérdeztem két falat között, fél szemmel figyelve az előttem ülő fiút, miközben egy óriás paradicsomszeletet próbáltam a számba gyömöszöni.
Remus fintorogva nézett rám.
- Egyáltalán nem vagy… - kezdte, de hirtelen elhallgatott, és ijedten meredt rám, majd elfordult.
- Mij? – kérdeztem lehunyt szemekkel élvezve az ízeket.
- Mindegy – sóhajtott lemondóan.
- Szóval a sebbed…
- Jól van az úgy.
- De csak eggy egyszerű bűbájj…
- Tényleg nem kell – hárította el a segítségem egy legyintéssel. Összevont szemekkel néztem rá, majd egy pillanat alatt előkaptam a pálcámat, és már motyogtam a varázst. Remusnak mozdulni sem volt ideje.
Levegőt sem véve engedtem le a pálcát tartó kezemet.
Remus szemöldöke felett levő mély seb nem gyógyult be.
Meghökkenve meredtem a pálcámra. Elromlott?
Hirtelen felkaptam a szememet Remus pillantására, mely dühösen, borostyánsárgán meredt rám. Nagyot nyeltem. Ijesztő volt, ezért elkaptam róla a tekintetemet.
- Nem láttad, Pettigrewt? – rántotta fel hirtelen Esau az ajtót, én pedig egy szempillantás alatt kaptam a szemem elé a kezemet. A szívem a torkomban dobogott. Meglátta?
Remus hirtelen, minden előjel nélkül felpattant, és szinte fellökve az ajtóban várakozó Esaut becsapta maga mögött az ajtót. Pislogva meredtem a hűlt helyére. De biztos voltam benne, hogy jól láttam.
Most nem képzelődtem.
Remus szeme nem borostyánbarna volt, hanem borostyánsárga…
Kifújtam a levegőt. Mi baja lehet Remusnak?
- Mi van a szemeddel? – lépett beljebb értetlenül a szőkés hajú fiú, mire vállat vontam.
- Aszt hisszem, van benne valamij… - nyögtem rögtön az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Segítsek kiszedni? – jött még közelebb, mire hevesen megráztam a fejemet. Hirtelen Esau elmosolyodott. – Vagy Lupin bevert egyet? Elég dühösnek tűnt…
- Nem – meredtem rá kifejezéstelenül.
- Na, de most komolyan – ült le Remus ágyára nevetve. Megrökönyödve meredtem rá. Most itt akar ülni? - Nincs abban semmi szégyen, ha Lupin benyomott egyet. Állítólag rohadt erőset tud ütni.
Érdeklődve néztem rá.
- Honnan veszed?
Érdektelenül vállat vont.
- Egy mardekárostól hallottam.
- Szeri’tem hazudtak… Remus nem verekszijk – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. Esau vállat vont, mint akit nem érdekel különösebben a téma.
- Nincsenek tökéletes emberek – szólalt meg végül hirtelen. – Remus sem az, bármennyire is mintaprefektus…
- Ez meg mijt jelent? – kérdeztem megütközve, mire hirtelen rám nevetett.
- Mit tudom én? De jól hangzik, nem? – vigyorgott töretlenül, majd hirtelen felpattant Remus ágyáról. – Ha látod Pettigrewt, mondd meg neki, hogy azonnal adja vissza a telotoszkópomat, vagy ő is kap egy olyan kis foltot a szeme alá, ami neked is van – azzal már ki is fordult a szobából.
- De nekem nem is…
Számat elhúzva meredtem a fiú hűlt helyére. Esküszöm, ez volt életem legfurcsább beszélgetése. Összevontam a szemöldökömet, majd hirtelen a pálcámra meredtem. Ajkamat biggyesztve emeltem fel szemmagasságba, és furcsálva megforgattam, hogy minden szögből láthassam. Elromlott volna?
- Ó, Holdsáp? – rontott be az ajtón James, és kissé megütközve meredt maga mögé. – Mit keresett is Esau?
- Petert – vontam vállat, mire a szemüveges fiú elvigyorodott. – Mij az?
- Azt hiszem, Féregfark bajban van – vigyorgott gonoszul James, mire értetlenül meredtem rá, de nem magyarázta el.
- James… - szóltam a fiú után, mikor ki akart fordulni a szobából.
- Hm?
- Lehetséges, hogy egy pálca elromlik?
- Mi tudom én – vont vállat, majd bezárta az ajtót. Számat elhúzva meredtem utána. A fiúk és a problémamegoldó képességük…

Madam Pomfreyhoz csak este tudtam leszökni a gyengélkedőbe. Egy óra sem telt bele, és máris szerzett nekem új kontaktlencséket. Míg ott voltam, megvizsgálta a szemeimet is, és meghagyta, hogy még mindig kerüljem a párbajt okozó helyzeteket, mert még mindig nem gyógyult meg teljesen a szemem.
Nem értettem, hogyan vonhatta le ezt a következtetést, hiszen a szememnek semmi baja sem volt, de ő volt az, aki a Mungoban tanult medimágusként, így hallgattam rá. A javasasszony meghagyta, hogy két hét múlva menjek vissza hozzá. Szerinte addigra a bűbájt is használhatom majd a szememre, így nem kell majd mindennap kontaktlencsét hordanom.
Elmélyülten ballagtam vissza a hálókörletünkbe, mikor hangos nevetést hallottam meg a folyosó túloldaláról.
- Nahát, nézzenek oda! – hallottam meg egy fiú hangját, és engem pedig levert a víz. Három mardekáros jött velem szembe. – A kis bevándorló…
Megpróbáltam nem foglalkozni velük, és csak elmenni mellettük, de mikor elléptem mellettük hirtelen az egyik nagyobb darab srác megragadott az ingemnél fogva, és a falnak vágott.
- Nocsak, milyen udvariatlanok vagytok ti, kis griffendéles férgek – röhögött az arcomba, miközben én megszorítottam a zsebemben levő pálcámat. Felkészültem rá, hogy használnom kell.
- Nem én vaggyok az, akij a másijkat a falnak lökte – vágtam rá, mire a nagydarab fiú rám vicsorgott.
- Csak mert ilyen vézna vagy – vont vállat, mire a haverjai röhögni kezdtek. Mi ezen ilyen vicces?
- Várj, nem ez szokott lógni azokkal a véráruló Blackékkel? – szólalt meg a vöröshajú Parkinson, és kissé közelebb hajolt hozzám.
- De tényleg! – kapott a szón a másik. Megforgattam a szemeimet. Mekkora bevezetőt akarnak még, hogy végre belém kössenek? – Meg kellene leckéztetni…
És itt is van.
- Nem akarok párbajoznij – kezdtem bele, mire felröhögtek.
- Milyen kár… Pedig azt hittem, a griffendélesek nem a gyávaságukról ismertek.
- Ez nem gyávasság – mutattam rám, de nem foglalkoztak vele. A nagydarab Smith már el is lökött a faltól, és rám szegezte a pálcáját.
- Igazából nem izgat – azzal már el is indított felém egy nonverbális átkot. Egy szempillantás alatt kaptam elő a pálcámat, de nem én voltam az, aki a pajzsbűbájt felhúzta magam elé.
- Húsz pont a mardekártól! – hallottam meg Lily hangját, mire a mardekáros fiúk felröhögtek.
- Nahát, a kis sárvérű!
- Egy lány véd meg Dupont? – kérdezte kajánul Smith. – Lehet azért, mert te is inkább lánynak néze…
Befejezni már nem tudta, mert Lily egy ügyes ártással máris a padlóra küldte őt is és Whestont is. A hamadikra pedig én küldtem egy sóbálvány-átkot. Más ártást nem mertem használni, nehogy valamelyik feketemágia legyen. Nem sok legális bűbájt ismertem hála Karkarovnak.
- Sajná’lom, hogy lesá… - fordultam Lily felé, de elharaptam a mondatot. – Hoggy azt mondták rád…
- Hagyd csak – mosolyodott el szomorúan Lily. – Mit kerestél itt?
- Madam Pom’reynál voltam.
- Megsérültél? – kérdezte meglepetten, mire megráztam a fejemet.
- Csak egy ru’in vizsgálat volt a múltkorij párbaj mijatt – láttam, hogy Lily szívesen kérdezne még, de inkább témát váltottam. – És te?
- Remusszal járőrözünk…
- Ő nincs itt – vontam össze a szemöldökömet, miközben a háta mögé lestem.
- Találtunk két másodévest, őket kíséri vissza a klubhelyiségükbe – vont vállat Lily.
- Kísérte – javította ki Remus a lányt, és a következő pillanatban befordult a sarkon. Eltátottam a számat. Hogyan hallotta meg?
- Honnan tudtad, hogy ide jövök? – nézett megütközve a fiúra Lily.
- Évek óta együtt vagyunk prefektusok – vont vállat a fiú, mintha ez természetes lenne, hogy bármikor képes megtalálni a lányt. Összevontam a szemöldökömet, míg Remus meglepetten tekintett körbe a folyosón, ahol alélt mardekárosok feküdtek. – Történt valami?
- Csak pár mardekáros belekötött Keithbe – magyarázta Lily vállat vonva, mire Remus ajka megrándult a visszafojtott mosolytól.
- Értem – bólintott egyet, majd elindult, mi pedig követtük.
- Nem kell őket…? – néztem hátra a vállam felett, de Remus csak a hátamnál fogva átkarolt, és tolni kezdett.
- Semmi szükség rá – suttogta a fülembe, engem pedig kirázott a hideg. Elvörösödve tűrtem egy kósza tincset a fülem mögé, de az rögtön vissza is hullott a helyére. Libabőrös lettem, mikor Remus levette rólam a kezét.

Másnap reggel Sirius morgolódására oda sem figyelve igyekeztem a Nagyterembe a Tekergők társaságában. James boldogan mosolyogva figyelte az embereket, hátha megpillantja köztük Lilyt, míg Sirius zsebre tett kezekkel sétált mellette.
- Semmi értelme állandóan őt lesned – morogta az orra alatt. Úgy tűnt, igazán rossz napja van.
- De hátha… - kezdte vágyakozásteljesen James, de Black felcsattant.
- Miért nem érted meg, hogy nem érdekled? – sziszegte a ledöbbent James arcába, majd szó nélkül ott hagyott minket. Tátott szájjal meredtem utána.
- Valamij történt tegnap? – meredtem a leforrázott szemüveges fiúra.
- Csak az öccse… - vont vállat, és szótlanul folytatta az útját a folyosón.
- Mij történt az öccsével? – léptem Remus mellé, és próbáltam felvenni a hosszú lábaival a versenyt. De nem felelt. Mintha meg sem hallott volna. - Még mindijg haragudsz a reggelij mijatt?
- Mi miatt? – kérdezte szórakozottan, rám sem nézve.
- Hoggy meg akartam gyóggyítanij a sebedet… - magyaráztam, mire rám kapta a pillantását.
- Nem, csak feszélyez, ha valaki közelről pálcát szegez rám, és az nem Madam Pomfrey – felelte mélyen a szemembe nézve, de egy pillanatra sem lassított a léptein.
- Értem… - leheltem meglepetten. – De szerij’ted elromlott a pál…?
Hirtelen megtorpantam, amikor a szemem sarkából a tanári asztalra pillantottam. A levegő bennem rekedt, miközben csigalassúsággal teljesen az emelvény felé fordultam.
Éreztem, hogy egy pillanat alatt lever a víz. A hátam az ing alatt egy pillanat alatt nyirkos lett.
Ott állt Ő.
Dumbledore mellett, és felém közeledett.
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=9082