A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! by Bettiiyy
Tartalom: A Tekergők a hetedévüket kezdik a Roxfortban, mikor az egész iskolát megrengeti a hír, melyet Dumbledore professzor jelent be; idén vendégek érkeznek, mégpedig a Waltre Mágusképző diákjai. Azonban az eddig ismeretlen iskola tagjai egy több évszázados titkot rejtegetnek, melyről az első héten lehull a lepel. A varázsvilág pedig megrendül. És elszabadul a pokol.
A régi szerelmek hamisnak bizonyulnak, a barátok hazuggá válnak, az eddigi félelmek pedig beigazolódni látszanak. Voldemort pedig hatalomra tör.
"Minden a feje tetejére állt. Semmi sem volt normális. Minden, minden tönkrement. A vicces és izgalmasnak ígérkező kirándulás a Roxfortba, már nem is tűnt olyan jó ötletnek. Erre nem készültünk fel. Levelet kaptunk. Tőle."
Categories: ltalnos, Romantikus Szereplők: Frank Longbottom, James Potter, Lily Evans, Peter Pettigrew, Remus Lupin, saját szereplő, Sirius Black
Műfajok: novella
Figyelmeztetések: durva nyelvezet
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 20 Befejezett: Nem Word count: 42516 Olvasták: 3522 Published: 2013. 08. 01. Frisstve: 2017. 09. 11.

1. Bevezts: 1. nap - Lily Evans by Bettiiyy

2. 2. nap - Lily Evans by Bettiiyy

3. 3. nap - Sirius Black by Bettiiyy

4. 4. nap - Peter Pettigrew by Bettiiyy

5. 5. nap - James Potter by Bettiiyy

6. 6. nap - Aisha Potter by Bettiiyy

7. 6. nap - Remus Lupin by Bettiiyy

8. 7. nap - Remus Lupin by Bettiiyy

9. 8. nap - James Potter by Bettiiyy

10. 9. nap - Lily Evans by Bettiiyy

11. 10. nap - Aisha Potter by Bettiiyy

12. 11. nap - Aisha Potter by Bettiiyy

13. 12. nap - Aisha Potter by Bettiiyy

14. 13. nap - Remus Lupin by Bettiiyy

15. 14. nap - Aisha Potter by Bettiiyy

16. 14. nap - Remus Lupin by Bettiiyy

17. 14. nap - Aisha Potter by Bettiiyy

18. 14. nap - Aisha Potter by Bettiiyy

19. 15.nap - Remus Lupin by Bettiiyy

20. 16. nap - Remus Lupin by Bettiiyy

Bevezts: 1. nap - Lily Evans by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Igazából ez a történet több mint fél éve bennem van, de nem mertem még megosztani veletek, mivel sok történetem van, aminek második részt is akarok vagy be sem fejeztem. Most viszont úgy döntöttem, ez nem lesz hosszú, iskolakezdésre letudom. :)
A Watre diákjai igazán elbûvölõek voltak. Egyáltalán nem viseltek egyenruhát, helyette mindannyian különbözõ szerelésben voltak, melyek közül egy sem volt hétköznapi.
Az egész terem tátott szájjal figyelte, ahogyan elárasztják a Nagytermet, és helyet foglalnak a mardekárosok asztalánál. Kissé csalódott voltam. Azt hittem, Aisha P. rögtön mellénk fog ülni.
Elkedvetlenedve gyûrtem össze a tenyeremben szorongatott papírt, melyen az új szobatársunk neve állt, majd felemeltem a tekintetemet. Kis híján elnevettem magam. Az Alice mellett ülõ James Potter olyan megnyúlt képpel bámulta a Waltre diákjait, hogy semelyik savanyú griffendéles arc nem ért fel vele.
Kissé vidámabban fordultam a tányérom felé, mely még teljesen üres volt. Halk sóhajjal néztem fel az emelvényre, melyrõl Dumbledore professzor ebben a másodperben sétált le jó étvágya kívánva. Abban a pillanatban rántottam arrébb a karomat, mikor a kezem helyén megjelent egy tál krumplipüré.
Hangosan megkorduló gyomorral kaptam a natúr húsos tálca felé, majd leemeltem onnan két szeletet.
- Nem értem, hogy Frank, miért nem akar eljönni velem a tánc szakkörre – kezdett bele Alice, miközben megrovó pillantást vetett a mellettem ülõ barátjára, aki éppen Blackkel beszélgetett valamit. – De mindegy is…; - kapta rám a tekintetét, majd egy kicsit mögém lesett. – Mi ez a sok mardekáros?
Mélyen beszívtam a levegõt. Igazából meg sem lepett, hogy Alice ismét nem tudja, mi történik. Alice sose tudta, mi történik. Türelmesen elmagyaráztam neki, hogy a Waltre iskola diákjai valami forduló alkalmából meglátogatták az iskolánkat, és itt töltik az idei évüket. Alice csámcsogva hallgatta végig a beszédemet, miközben biztosra vettem; oda sem figyel.
Szerencsére a vacsorának hamar vége lett, és mindenki szedelõzködni kezdett. Állva figyeltem a Mardekár asztalánál ülõ vendégeinket, akik nevetve beszélgettek vagy éppen egy roxforti tanulót követve kisétálnak a Nagyterembõl.
Mély levegõt véve indultam el a mardekárosok asztala felé, kezemben a waltres szobatársunk nevével ellátott papírt szorongatva, mikor a vállamnak ütközött a nevetõ Alice, aki kézen fogva húzta maga után a még mindig Blackkel beszélgetõ Franket.
Black zsebre vágott kezekkel sétált Alice barátja után, miközben jól láttam, hogy fél szemével felméri az újonnan érkezõ lányokat, aztán megtorpan és féloldalas mosollyal egy pontra mered, pontosa elém.
Egy szempillantás alatt megfordultam, velem szemben pedig egy sötétbarna, már-már feketében hajló hajú lány állt. Hatalmas fekete írisze volt, melyekkel -kissé elõre dõlve - egyenesen az arcomba meredt. Zavartan pislogtam kettõt, és egy lépést hátráltam.
- Te vagy Lily? – emelte fel a kezében tartott cetlit, melyen a nevem díszelgett. Halványan elmosolyodtam, majd kihúztam magam.
- Amennyiben te vagy Aisha.
Rám vigyorgott, majd megragadta a kezemet, és magához rántott.
- Annyira örülök! – nevetett rám, miközben átölelt, majd egy szempillantással késõbb már el is engedett, és a mögöttem állóknak integetett. – Sziasztok, Aisha vagyok!
Legnagyobb megdöbbenésemre újdonsült szobatársunknak, egy egész kis csapatot kellett üdvözölnie, hiszen Alice mellett ott sorakozott még Frank és az összes Tekergõ. Barátnõm hatalmas mosollyal integetett vissza Aishának, Frank pedig valami köszönésfélét mormolt vigyorogva. Ellenben Black féloldalas mosollyal, Lupin kedvesen és némi elégtétellel a szemében, Potter pedig teljesen elbûvölve figyelte a lányt, miközben Pettigrew oda sem mert nézni.
Megrökönyödve kaptam vissza a pillantásomat Potterre, aki még mindig a waltres lányt bámulta hihetetlen csodálattal a tekintetében. Valami furcsa érzés szorította össze a mellkasomat, és én is Aishára pillantottam, aki oldalra döntött fejjel nézett minket mosolyogva.
Ismét végigmértem az újdonsült lakótársunkat, de most már nem tûnt se szépnek, se aranyosnak. Egyenesen bután mosolygott, a haja rendezetlen volt, a ruhája pedig ide nem illõ. Jó, tényleg jó alakja volt, de akkor sem értettem, mit eszik rajta az összes Tekergõ. Ráadásul James is.
James!
Az a James, aki naponta tízszer megkérdezi, elmegyek-e vele randira. Aki idegesítõ. Aki csak meg akar dönteni.
Végül is.. kit érdekel, kit bámul Potter?
Összeszorított szájjal emeltem fel a tekintetemet az új lányra, majd mondtam neki, hogy kövessen, és elmagyaráztam, melyik termet hol találja, kik a tanáraink. A fiúk végig hûséges pincsikutyaként követtek, csak a klubhelyiségben hagytak minket magukra, ahol ugyanis rögtön befoglalták a kandalló mellett lévõ kanapét, mi pedig a hálókörletbe mentünk.
Aisha figyelmesen hallgatott, de úgy tûnt, nagyon izgága, és folyton valami elterelte a figyelmét, amire rá is kérdezett. Ez nagyon idegesítõ volt. Viszont Alicenak kifejezetten tetszett a lány, és rögtön válaszolt is a kérdéseire. Csak hangos torokköszörüléssel tudtam rávenni õket, hogy végre figyeljenek rám.
Végül megmutattam a lánynak az ágyát – ami az enyém mellett foglalt helyet- és a szekrényét is, ahova a ruháit pakolhatta. Azonban azzal ellentétben, hogy elkezdett volna kicsomagolni, körbeugrálta a szobát, benézett a fürdõbe, kimászott az ablakon, majd kipróbálta, milyen az ágyon ugrálni, amihez Alice is csatlakozott.
Fáradtan, kissé savanyú ábrázattal ültem le az ágyam szélére, miközben nem tudtam hova tenni azt az érzést, ami bennem volt. Ez a lány teljesen szerethetõ volt és aranyos, én mégsem bírtam. Valamiért taszított, és úgy éreztem, le kell gyõznöm.
- Ömm…; nem jöttök le? – állt meg elõttem tétován Aisha, és a klubhelyiség felé mutatott a hüvelykujjával.
- Mi? De igen! – ugrott fel a párnák közül Alice, és egy szempillantás alatt kiviharzott a szobából. Csalódottan bámultam utána.
- És te, Lily? – hajolt le kissé a szintemre mosolyogva, de én megráztam a fejemet, és kissé túl élesen mondtam neki, hogy nem.
Nagyokat pislogva bólintott egyet, majd lassan elsétált, és halkan becsukta maga után az ajtót.
Felsóhajtottam.


Hajnali kettõkor tértem magamhoz. Rettentõen száraz volt a szám, és elsõre nem is tudtam, mi ez a különös lehangoltság bennem. Aztán a mellettem lévõ üres ágyra kaptam a tekintetem, és rögtön felpattantam. Körbenéztem a szobában, a fürdõben, de sehol sem találtam Aishát.
Mérgelõdve trappoltam végig a folyosón, majd le a lépcsõn a klubhelyiség felé, ahonnan hangokat hallottam felszûrõdni. Alig értem a lépcsõ feléhez, máris láttam, ahogyan az utolsó Tekergõ is átlépi a klubhelyiség bejáratát Aisha nyomában. Mindannyian nevettek, és hihetetlenül ziláltak voltak.
Még levegõt is elfelejtettem venni, mikor Potter mosolyogva maga mellé pendítette az új lányt, majd a hajába csókolt. Éreztem, ahogyan a torkom összeszorul, a szívem pedig heves vágtába kezd. Keményen markoltam a korlátot, úgy, hogy az ujjaim is belefehéredtek, majd mikor Potter lehajolt a lány ajkának szintjére, sarkon fordultam mielõtt még megcsókolhatta volna.
Aznap éjjel nem aludtam túl sokat.
2. nap - Lily Evans by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Most fognak beindulni az események. :) Természetesen, nem minden fejezet íródik majd Lily szemszögéb?l.
Vagyis íródni fog, ha van, aki olvassa. :)
Reggel nem vártam meg Aishát, amíg elkészül. Igazából, ha akartam sem tudtam volna, mert mikor a szobánkból sétáltunk le a klubhelyiségbe, akkor találtuk meg a kanapén feküdve, Potter és Black mellett.
Ahogy megláttam õket, máris éreztem, hogy lefelé görbül az ajkam, ezért elfordítottam róluk a tekintetem, majd megkerültem a hármas körül ácsingózó diákokat – akik máris azt találgatták, melyik fiúval feküdhetett le a szobatársunk-, aztán kiléptem a folyosóra. Alice furcsán csendesen követett engem, ezért kénytelen voltam kiszakítani magamat a gondolataim közül, melyek minduntan Potterre összpontosultak, és csak a barátnõmre figyelni.
Alice azonban engem bámult, kissé összeszûkült szemekkel.
- Nem bírod Aishát – jelentette ki, habár kérdõ hangsúllyal mondta. Vállat vontam, de õ nem tágított. – Lily, nem azért mondom, de látom, hogyan nézel rá. Fõleg, reggel hogy néztél rá…; - magyarázta az ujjait tördelve, mégis kíméletlenül rámutatva az igazságra. – Más esetben nem szólnék bele, mert igaz a barátnõm vagy, te döntöd el, ki utálsz. De mégis, Lily…; Téged az zavar, hogy James vele foglalkozik, nem?
Egy ideig csendben meredtem Alicere, aki megállt a zsúfolt folyosó közepén, és úgy figyelt engem. Éreztem, hogy kiszáradt a szám a hallgatástól. Valahol mélyen pedig tudtam, hogy a barátnõmnek igaza van, és valami oknál fogva hízeleg nekem, ha Potter velem foglalkozik. Ezt mégsem akartam bevallani. Sem neki, sem magamnak.
Ajkamat beharapva néztem Alice szemébe, aki türelmesen várt. Az egyik felem tényleg el akarta mondani neki azt az összevisszaságot, ami bennem volt, és görcsbe rántotta minden egyes alkalommal a gyomromat, a másik felem viszont mindent le akart tagadni. Nem akartam beismerni, mennyire elkezdett érdekelni James a nyár folyamán. Minden héten küldött nekem baglyot, de én sose válaszoltam neki. Ellenben minden egyes alkalommal elolvastam az üzenetét.
Be kellett látnom, James rengeteget változott az ötödikes incidens óta, mikor eldöntöttem; soha nem fogom megszeretni.
De most azonban már mindegy is volt. Mikor végre úgy éreztem, még egy kis unszolás után képes lennék igent mondani egy randi meghívásra…; már nem érdekeltem. Idegesített a tehetetlenség, hogy már csak egy kicsi kellett volna, és õ feladta. Egy ici-pici. Potter pedig rögtön, a cél elõtt odébbállt, és nem küzdött tovább. Egy ismeretlen lány miatt, aki ráadásul a szobatársam!
Ha ezt tudtam volna…; Biztosan igent mondtam volna neki a vonaton.
- Nem, Alice. Minden rendben – mosolyogtam végül a barátnõmre, majd a szemkontaktust kerülve, elindultam vele a Nagyterem felé.


Már javában reggeliztünk, mikor befutottak a Tekergõk, Potter hátán Aishával. Nevetve dobták le magukat mellénk, én pedig legszívesebben felugrottam volna, és a hálókörletig rohantam volna.
- Lily! – sziszegett Alice a fülembe, és megragadta a könyökömet, mire végre lenéztem. A kezemben tartott pergamen szélei kormosak voltak, a mellettem lévõ bögrében lévõ tej pedig forrásnak indult.
Mély levegõt véve hunytam le a szememet, mire a tej ismét úgy nézett ki, mint azelõtt, hogy Potterék megérkeztek volna. Szerencsére, ugyanis pont ebben a pillanatban mászott át Blacken Aisha, és leült velem szemben.
- Sziasztok! – mosolygott ránk, mire kényszeredetten visszavicsorogtam. Õ azonban úgy tûnt, mindebbõl semmit sem vett észre. – Annyira király az iskolátok! Jamie mondta, hogy csúcs, fõleg a teteje, de ez…; állati! – lelkendezett, miközben én elengedtem a kezemben tartott kanalat, ugyanis rögtön elgörbítettem, mikor meghallottam Potter becézett nevét. – Nálunk sajnos, elég unalmas az egész, de ez a hely…; gyönyörû! – magarázta, miközben lehúzta kezérõl a bordó bõrkesztyûjét, melybõl az ujjai szabadon voltak, majd az asztalra dobta. Mikor találkozott a pillantása a mi döbbent tekintetünkkel, zavartan felnevetett, majd felkapta a kesztyûjét, és az ölébe helyezte. – Hopsz, bocsi.
- Minek a kesztyû, nincs egy kicsit meleg még?- kérdezte rögtön Alice, hogy megtörje a feszült csendet, ami fõképpen én hibám volt.
- Ó â€“ nézett ránk mosolyogva, miközben lenyelt egy hatalmas szelet kalácsot. – Hát…; azt mondták a fiúk, SVK-val végzünk, és állítólag a tanár össze akarja mérni a mi képességeinket a roxfortosokéval – magyarázta egy bögre kakaó mögül.
Elhúzott szájjal figyeltem, ahogyan tömi magába megállás nélkül a sok ételt. Eléggé különös ízlése volt, ugyanis szemrebbenés nélkül evett a kakaó mellé szilvát és ananászt.
- És hol jártál este? – puhatolózott Alice, ugyanis a Nagyterembe érve, bevallottam neki, éjszaka láttam Aishát a három Kergével visszalopózni a klubhelyiségbe, és mindannyian eléggé ziláltak voltak. Arról nem is beszélve, hogy egész este Blackkel és Potterrel aludt.
Aisha szájában megállt a falat, majd gyorsan lenyelte, és vigyorogva közelebb hajolt.
- A fiúk megmutatták a Roxfortot.
- Ja, persze, a Roxfortot…; - morogtam olyan halkan, hogy meg sem hallotta.
- Hé, Evans! – kiáltott át Black felett nekem Potter, majd meg sem várva, hogy valamit mondjak, rögtön folytatta. – Eljössz velem Roxmortsba?
Tátott szájjal bámultam rá egy másodpercig, majd lassan felálltam, és elindultam felé. Úgy éreztem, mintha megaláztak volna, és a mellkasom helyén egy fekete lyuk lenne, ami habár üres, mindent magába szippant, és csak nyomja és nyomja még beljebb magát a testembe.
Potter érdeklõdve figyelte minden mozdulatomat, én pedig rá sem nézve lelassítottam mellette, és a bögrémben lévõ tejet a fejére borítottam. Hirtelen az egész terem elnémult, és minden szem rám szegezõdött. Tettem néhány lépést, kerülve a szemkontaktust mindenkivel, majd elhaladtamban letettem az asztalra a poharamat, és kisétáltam a Nagyterembõl.
Mikor behúztam magam után az ajtót, még fél szemmel láttam, hogy Aisha vigyorogva figyeli Pottert, aki megsemmisülten ült a helyén.


Alice nem tette szóvá a reggeli incidenst a nap folyamán, azonban a fél Roxfort nem volt ilyen tapintatos. Néhányan megrovóan, mások vigyorogva, míg rengeteg lány gyilkos tekintettel mért végig. Hátba veregetést azonban egyetlen embertõl kaptam – pont attól, akitõl a legjobban zavart. Ashia vigyorogva gratulált, majd továbbsietett a Tekergõk után, akik Jóslástanra igyekeztek.
Megsemmisülten meredtem a lány után, aki Potter karjába kapaszkodva magyarázott, miközben próbálta rávenni azt, hogy figyeljen rá. Kis elégtételt éreztem, mikor láttam, hiába próbálkozik az a kis…; James nem figyel rá. Aztán megfordult, és egyenesen rám nézett.
Megkövülten álltam James bánatos pillantását, ami a következõ percben megkeményedett. Aztán visszafordította a barátaira a tekintetét, és átkarolta a másfél fejjel alacsonyabb Aisha vállát, majd lekanyarodott a folyosón.
Az ajkam akaratlanul is lekonyult, miközben éreztem, hogy ki akar törni belõlem a sírás. Egészen mélyrõl. Habár a torkomat szorongatta, mégis a gyomromat és az egész hasamat rázta a remegés, hogy visszafojtsam. Lesütöttem a szememet, majd makacsul a padlóra szegeztem a könnyes pillantásomat, és Aliceszal a nyomomban elindultam Rúnaismeretre.
Nem akartam, hogy sírni lássanak, ezért vadul pislogtam, hogy a szempilláimmal felitassam a könnyeket, miközben próbáltam tudomást semmi venni arról, hogy alig látok.
Tudtam, hogy hülyeséget tettem, és örültem, hogy James randira hívott. Mégis annyira mérges voltam, amiért engem is…; Engem is, mi? Mit akar tõlem? Hiszen este még Aishát döngette! Mint ahogy Black és Lupin is.
Remus is?
Zavartan köszörültem meg a torkomat. Remusból nem tudtam volna kinézni, hogy ilyesmire rávehetõ, hiába hallottam róla, hogy azért õ sem veti meg a lányokat, ha arra kerül a sor. Mégis…; képtelen voltam elképzelni Remusról, hogy így váltogatja a lányokat. Azonban, ha így is történt, õ sokkal diszkrétebben tette, mint Black. Az õ hancurjaitól legalább nem volt hangos a Nagyterem.
Vajon hármasba csinálták?
Égõ arccal tereltem a gondolataimat a helyes irányba. De annyira csalódott voltam! Biztos voltam benne, hogy mégse szeret. Legalábbis a mai után biztosan nem…;


Egész nap alig találkoztam Potterrel, és ha mégis…; egyszerûen keresztülnézett rajtam. Egyedül SVK-n fordult felém egy pillanatra, mikor Ray ártása telibe talált, és ezzel ki is estem a körbõl.
A feladat az volt az órán, hogy párokba állva próbáljuk meg lefegyverezni egymást, és aki elõször eltalálta a másikat, az tovább jutott. Aztán így tovább, míg végül hárman maradnak, akik a dupla óra második felében megmérkõzhetnek a Waltre diákjaival. Sajnos, az én esélyeim itt véget is értek, de mondanom sem kell, ki volt az a három jó madár, akik elnyerték a megtiszteltetést, hogy képviselhették iskolánkat.
Potter, Black és Lupin álltak a tanár mellett elégedett arccal, mikor megérkeztek a waltres diákok. Habár Remus mintha inkább zavarban lett volna, amiért mindenki õt nézi. Olyan húszan lehettek a másik mágusképzõ tagjai, de közülük csak négyen váltak ki – köztük Aisha-, hogy odamenjenek a professzorunkhoz.
Úgy vettem ki, hogy a negyedik férfi a Waltre tanára volt, aki most a mi SVK oktatónkkal sutyorgott valamit, amit senki sem hallott, így inkább szemügyre vettem a fiúk ellenfeleit. Egy magas, szõke hajú fiú és egy ugyanolyan hajú lány állt Aisha mellett magabiztos mosollyal. Ezzel szemben a szobatársunk szinte meg volt szeppenve, ahogyan a fiúkra bámult. Alig bírtam elfojtani egy elégedett mosolyt. Ma kivégzés lesz…;
Igazából Aisha mindenhogy kinézett, csak éppen úgy nem, mint aki képes megküzdeni valamelyik fiúval a mijeink közül. Karba font kezekkel állt az iskolatársai mellett, mégis szinte gyámoltalannak tûnt. Hiába rittyentette ki magát a combjára feszülõ sötétzöld nadrágba, és a fehér, tapadós topba, mely a dekoltázsánál szét volt vagdalva, jól tudtam, a fiúkat nem tudja most a bájaival elbûvölni. Ilyenkor csak a párbajra koncentrálnak. Szerencsére, volt annyi esze, hogy a magamutogatást minimálisra csökkentse, hiszen magára kapott még egy derékig érõ bordó kis kabátkát, mely pontosan illett a kesztyûjéhez – amit nem értettem, miért visel-, és a magassarkú bokacsizmájához – amit szintén nem értettem, miért kapott magára. Mindenesetre alig vártam már, hogy egy jó nagyot essen benne.
Úgy tûnt, ez neki is megfordulhatott a fejében, mert mikor a tanáraink végre abbahagyták a tanácskozást, és végre ránk is figyeltek, majd beosztották Potter párjának a kis Aishát, alig akart megmozdulni. Úgy tûnt, Potter is ódzkodik a feladattól, de végül mégis közelebb lépett a lányhoz, aki még mindig magát ölelve állt a társai között.
Végül a professzorok egy sorba állították a roxforti diákokat, majd velük szembe a waltresokat. Így került Blackkel párba a szõke fiú, Remusszal pedig a másik lány.
Azonban mielõtt a társiskola tagjai is elõránthatták volna a pálcájukat, Dumbledore lépett be derûsen a terembe. Fél szemmel láttam, hogy az SVK tanárunk magához hívja a Tekergõket, és magyarázni kezd nekik, de Black rögtön le is állította, majd mondott valamit a professzornak, aki zavartan bólintott, majd arrébb sétált, a fiúk pedig öntelten az ellenfélre meredtek.
- Különleges nap ez a mai – kezdett bele az igazgatónk minket nézve, majd folytatta. – Ma olyan csodának lesztek a tanúi, melyet a varázslótársadalom hétszáz éve halottnak hisz. Merem gondolni, hogyha meglátjátok ezt a békés kis összecsapást, egyikõtök elõtt sem lesz titok, mit is képviselnek a Waltre tanulói.
Azzal halvány mosollyal végigjárta mindenki arcát a tekintetével, majd intett a pároknak, õ pedig arrébb állt, hogy mindenki jól láthassa, mirõl is beszélt olyan különösen az imént.
- Akkor háromra kezdõdik a párbaj! – lépett elõrébb a másik iskola tanára, majd felemelte a kezét. – Egy. Kettõ. Három!
Egyszerre lendült meg a három fiú pálcája, azonban a waltres tanulók nem vették elõ a sajátjukat. Kissé elõrébb hajolva húztam el a számat, milyen bénák, mikor egyszer csak megmoccantak, és egy egyszerû csuklómozdulattal hárították a támadást.
Elképedve, tátott szájjal meredtem rájuk. Nem értettem, mit látok. Aztán újra próbálkoztak. Remus rontása célba ért, a waltres lány a falnak csapódott, de rögtön talpra érkezett. Habár semmi baja nem volt, a tanár nem engedte visszaállni párbajozni, mivel Remus varázsa telibe találta.
Úgy tûnt, Blacknek komolyan meggyûlt a baja az ellenfelével, hiszen épphogy csak el tudta kerülni a…; mit is? A felé repülõ…; fémdarabkákat? Megrökönyödve figyeltem, és hiába pislogtam, jól láttam. Az a fiú irányította a fémet. Aztán hála Black ártásának, a levegõbe emelkedett, és a szekrénynek csapódott.
Black elégedetten pörgette meg a pálcáját az ujjai között, miközben a szõke fiúhoz odafutott az SVK tanárunk, majd egy hordágyat varázsolva, kilebegtette a terembõl.
Potter felé kaptam a tekintetem, aki még mindig küzdött Aishával. Azonban a legnagyobb megdöbbenésemre néma párbaj folyt köztük. Rezzenéstelenül álltak egy helyben, egymást figyelve. Meg sem moccantak, a szemük sem rebbent. Míg Potter a pálcáját maga elõtt tartva feszülten várakozott, a szobatársam kissé lelapulva, macskaszerûen méregette a fiút, készen a támadásra. Azonban nem mozdult.
Percek teltek el így, és lassan már mindenki mozgolódni kezdett, vagy értetlenkedni. Egyszerûen fogalmuk sem volt, mi történt. Mit akartak megmutatni ezzel a roxfortosoknak. Én azonban már sejtettem…;
Újabb öt perc telt el, de senki sem mozdult. Hirtelen azonban, pontosan egyszerre Potterrel -aki leeresztette a pálcáját-, Aisha felegyenesedett, majd még mindig az ellenfelét méregetve megszólalt.
- Nem megy.
- Mi? – lépett közelebb a tanára, majd Potterre pillantott, aki beleegyezõen bólintott.
- Tudjuk, mit akar a másik. Nem megy – erõsítette meg a lány szavait. A professzor egy percig összevont szemmel méregette Pottert, majd hirtelen, mintha megértette volna egy aprót bólintott, és intett Blacknek.
- Mr. Black! Kérem!
A fekete hajú fiú magabiztosan elvigyorodott, majd elindult Asha felé, ujjai között a pálcáját forgatva. A lány azonban szervtelen arccal viszonozta Black kacérkodását.
- Õt legyõzöm – jelentette ki végül, és nem mozdult.
- Ugyan már, baba! Tudom, hogy félsz, de azért próbáljuk már meg – gonoszkodott Black, mégsem tûnt sértésnek a szájából. Aisha vállat vont, majd karba tett kézzel közelebb lépett.
- Akkor háromra – kezdte a tanár. – Egy. Kettõ. Három!
Black alig mozdította meg a pálcáját, máris eltalálta egy vízsugár, ami a semmibõl tört elõ, és a falnak repítette.
Ezennel vége is volt.
- Mi a…; - nyögte négykézlábra állva, megtörölve véres ajkát. Aztán Aishára meredt, mikor a vigyorgó Potter tûnt fel elõtte a kezét nyújtva, hogy segítsen neki. Black még mindig a szobatársunkat bámulva hagyta felhúzni magát.
- Mr. Lupin? – fordult Remus felé a tanár, aki bizonytalanul bólintott, majd Aishával szembe sétált.
- Õ simán lever – jegyezte meg csak úgy mellékesen a lány, mire többen felhördültek. Ellenben a tanára csak felvonta a szemöldökét, Remus pedig zavarában azt sem tudta, hova nézzen.
- Mi? Na, ne már! – ugrott elõrébb Black mérgelõdve. – Nehogy már azt mondd, hogy Holdsáp erõsebb nálam!
Egy pillanatra megfagyott a levegõ. Black hihetetlenül beképzelt volt. Azonban Aishának csak a szeme rebbent, Potter pedig egyenesen hahotára fakadt, mire a szobatársunk ajka is megrándult.
Utálkozva néztem a lányt, azonban még sem tudtam levenni róla a szememet. Annyira különös volt ott. Nyoma sem volt annak a nevetgélõs, cserfes lánynak. Helyette egy fagyos idõzített bomba álldogált Remusszal szemben.
- Ezt nem mondtam – szólalt meg végül Aisha. – Bár tényleg erõsebb…; Egyszerûen csak több az esze! – tette hozzá vigyorogva, mire Black arca még ádázabb kifejezést öltött.
- Jó, rendben – lépett elõrébb a tanár. – Inkább kezdjük el. Egy. Kettõ. Három!
Hirtelen megremegett a padló, mikor Remus kilõtte az elsõ rontást. Egy hatalmas kõtömb állta el a varázs útját, ami egyenesen belecsapódott a kiszakadt padlóba. Azonban Aisha nem tétovázott, máris átugrott a kõakadályon, én pedig hirtelen megértettem, minek is a kesztyû.
Ha a szobatársam minden egyes ilyen ugrásnál csupasz tenyérrel lendülne neki, egy darabka bõr nem maradna a kezén.
Ámulva figyeltem, ahogyan Remus felé lendíti a kezét, és égõ tûzoszlop keletkezik, melyet az iskolatársam egy erõs pajzsbûbájjal hárított el. Azonban egy másodperc sem telt bele, és Aisha máris egy kisebb jégcsúszdán siklott a fiú felé, aki egy nonverbális átkot lõtt a lány irányába, aki azonban egy kisebb szökkenéssel kikerülte azt.
Izgatottan szorítottam meg a ruhám anyagát, mikor Aisha újból meglendítette a csuklóját, de befejezni a mozdulatot nem tudta, mert egy kötél tekeredett az alkarjára egyenesen Remus pálcájából. Szobatársam a másik kezével próbálta meg befejezni a támadást, de a fiú rántott egyet rajta, mire elvesztette az egyensúlyát, és arrébb perdült.
Újból Remus felé lendítette a kezét, miközben felugrott, de a fiú ismét résen volt. Egy jól idõzített húzással maga felé fordította Aishát a kötél segítségével, majd a másik csuklójára is felvarázsolt egyet hátulról, és maga felé rántotta. A lány egy apró perdüléssel, háttal Remus mellkasának csapódott, aki egyik kezében a köteleket szorongatta, a másikkal pedig a szobatársam derekát.
- Nos, azt hiszem, itt a vége! Gyönyörû szép tánc volt! – lépett eléjük a tanár, miközben Remus sûrû bocsánatkérések közepette leszedte Aisháról a köteleket. – Ezt a kört Mr. Lupin nyerte. Így elmondható, hogy hála Mr. Blacknek – nézett a fekete hajú fiú felé gonoszan, aki sértõdötten megvonta a vállát -, döntetlen az állás a varázslók és az elem irányítók között! – jelentette be ünnepélyesen, mire Dumbledore professzor elégedetten bólintott. – Persze, ha a Potter ikrek mutatványát nem számítjuk. Igaz, õk sem tudtak mit kezdeni egymással…;
Azonban a mondat további részét nem hallottam. Egyedül két szó csengett folyamatosan a fülemben. A Potter ikrek.
A Potter ikrek.
Ó, ne, ne, ne, ne, ne!
Aisha és James, testvérek?
3. nap - Sirius Black by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Nem terveztem minden részt mindig más szemszögéb?l megírni, de az elején így lesz egy ideig. ?k fogják bemutatni a történteket és az embereket, majd mikor beindulnak a dolgok, onnantól már csak egy, legfeljebb két ember szemszögéb?l olvashattok. :)
Egykedvűen figyeltem Aishát, ahogyan lábait James ágytámláján pihentetve, érdeklődve vizsgálja a cikeszt. Eközben bátyja ide-oda rohangált a szobában, és zsörtölődve magában motyogott valamit Evansről. Holdsáp egy ideig némán figyelte Ágas műsorát, de fél óra után megunta a bemutatót, és elkezdte körmölni az átváltoztatástan házit.
Összességében elégedett voltam. Hála Holdsápnak a leckém kész lesz, Ágasnak a szíve újfent a padlón hevert, Féregfark már az első héten büntetőfeladatot kapott, én pedig sikeresen beégtem az egész iskola előtt, mikor Aisha a nagy arcom ellenére, egy szempillantás alatt elbánt velem.
Habár tisztában voltam a képességeivel, és azzal, hogy nem tudok ellene nyerni, mégis reménykedtem benne, hogy ez alkalommal legalább az esélyt megadja a győzelemre. De sose adta meg. Legtöbb esetben még a reményt sem.
Ágassal azonban más volt a helyzet. Vele már öt éve folyamatosan néma szempárbajt vívtak, de egyszer nem estek egymásnak mágiával. Emlékszem, a roxforti évek kezdetén még néha felvágtak egymás előtt, de mivel Ágas alig ismert néhány komolyabb bűbájt, Aisha pedig még képtelen volt irányítani az elemeket, hamar letettek a párbajról. Amúgy is, harmadik környékén Ágas minden energiáját lefoglalta az, hogy sikeresen megtanulja az animágiát.
Azonban az utóbbi években már mind a ketten képesek voltak kezelni a bennük lévő mágiát. Ágas több bűbájt sajátított el, Aisha pedig immár megtanulta uralni mindhárom elemet úgy, hogy közben nem tett kárt magában. Ami komoly fejlődés volt a másodikos produkciója után, mikor is a fél Potter-kúriát lerombolta, miután Ágassal megpróbáltuk rávenni, hogy üljön fel a seprűre, és repüljön vele egy kört.
Akkor döbbentünk rá mindannyian, hogy Aishában nem olyan mágia csörgedezik, mint bennünk. Ő egyszerűen képtelen volt a levegőbe emelkedni a seprűvel, és úgy állt ott, mint egy közönséges kvibli. Egyszerűen nem volt meg benne az a varázs, ami felrepíti a magasba. Azt hiszem, azon a napon rettenetesen kiborult, és valami elszakadt benne. Ágas pedig teljesen megrendült.
Kellett nekik egy jó másfél év, mire el tudták fogadni, hogy hiába ikrek, mégis, a mágia szempontjából egymás ellentétei. Talán az Aishában lévő erő nem is mágia volt... De ezt soha, senki sem mondta ki hangosan.
Aztán elteltek az évek. Ám hiába a sok tanulás és koncentráció, Aishát és Jamest még sosem láttam egymás ellen harcolni. Egyszer nem szegezte rá a barátom komoly szándékkal a pálcáját, a húga pedig sosem tett olyan mozdulatot, ami arra utalt volna, hogy a bátyja ellen akarná használni az erejét. Mikor rákérdeztem ennek az okára, csak vállat vontak, és azt felelték, nem tudják bántani a másikat, és ha akarnák, akkor se tudnák, mivel pontosan tudják, mi lenne a másik lépése. Így általában csak szembe álltak egymással, és órákon keresztül csak nézték egymást. Állításuk szerint ilyenkor fejben harcoltak.
Velem gyakrabban kiállt Aisha. Engem Ágassal ellentétben nem féltett, és én pedig voltam olyan vakmerő és makacs, hogy mindegy egyes bukásom után visszavágót kértem. Mert Aisha kíméletlenül elbánt velem. Ez pedig baromira izgatott. Na meg persze idegesített.
Sose tudtam őt elintézni.
Talán Féregfark volt az egyetlen közülünk, aki sosem mert Aisha közelébe kerülni. Nem tudom miért, de úgy gondoltam, fél tőle. Neki új volt és rémisztő a lány képessége, mivel nem ismerte,és nem is akarta azt megismerni. Talán ez volt az oka, hogy mikor nyári szünetben átmentünk a Potter-kúriába, Féregfark sose tartott velünk.
Azt hiszem, egyedül Holdsápot nem nyűgözte le Aisha mágiája. Ő sose akart párbajozni a lánnyal. Eleinte azt hittem, ő is fél tőle, de mivel rendszerint ugyanolyan jól - mint velünk-, sőt jobban, órákig képes volt elbeszélgetni és nevetgélni Aishával, végül arra jutottam, Holdsáp egyszerűen csak elfogadta azt, amire én képtelen voltam; hogy nem lehet legyőzni a lányt.
Igazából a mostani volt az egyetlen alkalom, hogy azt láttam pálcát ránt ellene. Soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy képes lenne túljárni Aishán. De ő könnyűszerrel megtette, és ez idegesített. Pláne az, hogy ilyen természetesen vette a győzelmet, mintha mindennapos lenne. És nem csak ő, Aisha is. Se egy elégedett mosoly Holdsáp részéről, vagy egy megjegyzés. Semmi. Egyszerűen mind a ketten tényként kezelték már az elejétől fogva, hogy Remus képes arra, amire én soha nem voltam.
Aztán lement a párbaj, Holdsáp segített Aisháról levenni a köteleket, majd teljesen visszahúzódott.
A fogamat csikorgattam a szerencséjén. Biztos voltam benne, hogy holnapra még több rajongója lesz.
Gyanakodva figyeltem, ahogyan kinyitja az átváltoztatástan könyvet, de semmi szokatlant nem találtam benne. Ő ugyanaz a Remus maradt, akit megismertem.
Felsóhajtottam, majd elvigyorodtam, mikor arra gondoltam, hogy megnyúlt mindenki arca, mikor a tanár elmondta, hogy Ágas és Aisha ikrek. Öröm volt látni Evans arcát. Majd ha James végre lenyugszik, talán el is mondom neki, hogy a hőn szeretet szíve hölgye talán mégis bekajálta azt a pletykát, ami a fülembe jutott Maryn keresztül. Habár még nem mertem neki elmondani.
Ágas hihetetlenül berágna, ha megtudná, a húgát leribancozta a fél iskola, és azt hitték, hogy egyszerre három Tekergővel töltötte az éjszakát. Még szerencse volt, hogy az egyik közülünk ő volt, akivel Aishát hírbe hozták, mert különben gondolkodás nélkül nekünk rohant volna, és azelőtt kasztrált volna le mindnyájunkat, hogy rájött; ez egy baromi nagy kamu. Bár lehet, így is megteszi, ha a fülébe jut. Mindenesetre jobb lesz erre felkészülni.
Viszont annyiból megérte volna elmondani neki az egész mendemondát, hogy lássa, Evans akciója csupán féltékenység lehetett. Ha Lily is hallotta a pletykát, akkor immár értelmet nyert a reggeli incidens, mivel ilyen drasztikusan még sose utasította el Ágast. Persze, az is lehet, hogy tényleg beleunt az állandó széptevésbe…; Ezt azonban kétlem. Felismerem, ha egy lány kezdi beadni a derekát. Evansnek pedig nem kellett sok, hogy végre igent mondjon Ágasnak. De Jamesnek erről még nem kell tudnia.
Kicsattanó jókedvvel néztem végig a szobám, majd a tekintetem újból Aishán pihent meg, aki lassan elengedte a repkedő cikeszt, majd szép lassan megfogta. Annyira hasonlított néha Ágasra, hogy még a kedvem is elment ilyenkor tőle.
Szerencsére azonban Aisha Mrs. Potterre ütött a sötét hajától és szemétől eltekintve, ami egy az egyben ugyanolyan volt, mint Ágasé. Azt leszámítva, hogy a húga haja majdhogynem fenékig ért, és akkora volt, mint egy hatalmas szalmafészek.
Aisha összességében tényleg jó csaj volt. Egyetlen hatalmas fekete pontja volt, hogy Ágas húgának…; vagy nővérének(?) született. Az kellene még, hogy James rájöjjön, nem egyszer már szemet vetettem a testvérére. Azt hiszem, rögtön kilógatna a Csillagvizsgálóból. Bár, ahogy ismerem, több esze van. Biztosan kviddics meccs alatt intézné úgy, hogy pár hónapra csak úgy eltűnjek. Vagy talán örökre.
Mindenestre abban biztos voltam, sose adná áldását az Aishára való kapcsolatomra. Ami nem is lenne kapcsolat. Bírom a lányt meg minden, de nem járnék vele tovább, mint bárki mással. Ezért nem is próbálkozom. Szeretem őt annyira, és tartok annyira Ágastól, hogy ne kerülgessem Aishát, és ne próbáljam meg elcsábítani. Bár őt ismerve az sem lenne egy könnyű menet.
Unottan dőltem végig az ágyamon, miközben szemeimmel követtem Ágas útját, aki megállás nélkül rótta a köröket a kicsiny szobában. Igazából kissé irigy voltam rá. Bár nem ez a megfelelő szó. Mindenesetre frusztráló volt a tudat, hogy többet tudok a legjobb barátom húgáról, mint a saját öcsémről.
Ez pedig csak az én hibám volt, hiszen nem voltam jó testvér.

Mikor felébredtem még mindenki nagyban durmolt, nekem pedig nem volt kedvem felkelteni senkit sem, habár nagyon unatkoztam. Szegény Holdsáp így is teljesen kész lehetett, amit nem is csodálok. Sajnálatára idén az első hétre esett a telihold, és emiatt teljesen maga alatt volt. Habár mi, a többi Tekergő ezt jó bulinak véltük, tudtuk jól, hogy Holdsáp rettentően ideges minden egyes alkalommal.
Rettegett attól, hogy le fogunk bukni az animágiával, vagy hogy kint kóborlunk vele telihold idején, és megsérülünk, illetve hihetetlenül szégyellte magát, amiért visszaél minden egyes alaklommal Dumbledore bizalmával. Bár ezeket sosem mondta ki. Mint ahogy azt sem, mennyire hálás nekünk, hogy nem kell minden egyes holdtöltét magányosan, önmagát marcangolva töltenie. Mi mégis tudtuk.
Remus egyetlen, és talán a legnagyobb hibája az volt, hogy képtelen volt értékelni önmagát. Pedig ő volt a legjobb ember – a Potter házaspár után-, akit ismerek. Mi pedig hiába próbáltuk kigyógyítani a tévképzetéből, ő rendíthetetlenül ragaszkodott hozzá. Tudtam, habár egyszer sem mondta ki, mennyire nem közénk valónak érzi magát. Jó, igazából Holdsáp az egyik legellentmondásosabb ember, akit ismerek. Hiszen hiába gondolja ezeket magáról, mégis csak velünk érzi igazán önmagának magát, és ennyire otthon. És mégis úgy érzi, nem ide való. És hogy nem szerethető.
Jó, igazából a tökéletes Tekergőknek hitt csapatból mindannyian ezzel küszködünk. Holdsápnak ott a kis szőrös problémája, Féregfarknak a folyamatos alsóbbrendűség érzése, és hogy a fél iskola lenézi, és nem érti, miért barátkozunk vele. Ágas azóta érzi ezt, mióta egyszer úgy ébredt, szerelmes Evansbe, aki természetesen mindig elutasítja. Én pedig…; nos, én érthető okokból.
Igazából én vagyok az egyetlen Tekergő, akire jogosan mondhatná bárki, hogy nem szerethető. Nehezen fejezem ki, mennyire fontosak nekem a barátaim, és mindenkivel bunkó vagyok. Főleg a lányokkal. De inkább így legyen, minthogy egy újabb ember taszítson el azért, aki nem vagyok. Mint ahogy a családom tették.
Halk sóhajjal néztem végig a barátaimon, majd az ágy matracára csaptam, kihúztam az erszényemet a szekrényem fiókjából, magamhoz vettem egy pergament, és egy pennát, majd lesétáltam a klubhelyiségbe. Gyorsan megcímeztem pár levelet, aztán felmentem a bagolyházba, és elküldtem a rendeléseket a boltokba, hogy küldjék tovább a címzetteknek.
Úgy döntöttem, ma tartom az Ajándék napot.
Ezt a szokást Mrs. Potter hozta be a családba, és igazából annyi volt az egész lényege, hogy szülinapok, karácsony és mindenféle ünnepek helyett az év bármely napján megajándékozhatod a szeretetteid, hogy tudják, te minden nap szereted őket, és az év minden percében fontosak neked, és számítasz rájuk, illetve számíthatnak rád. Így ha az évben ünnepnapokon kívül a Potter családtól vagy valamelyik Tekergőtől ajándékot kaptunk, rögtön tudtuk, ő most éppen Ajándék napot tart, és így fejezi ki; nagyon szeret miket.
Igazából mind tudtuk, hogy csecsebecsék helyett szóban és tettekben is kifejezhetnénk magunkat, én mégis inkább hagytam, had beszéljenek a tárgyak.
Az egyetlen, aki közülünk szélesebb körben is ki akarta terjeszteni ezt a „családi” hagyományt, az Ágas volt. Ő ahányszor csak úgy döntött, ma ajándékozni fog, Evanst sem hagyta ki a sorból. Ilyenkor rendszerint a lány egy hétig kérdőn, de főképp furán meredt Ágasra, de legalább annyi esze volt, hogy sose küldte vissza az ajándékot. Azzal egy életre összetörte volna a barátom szívét.
Vigyorogva sétáltam vissza a klubhelyiségbe, majd ledobtam magam a kanapéra, pontosan abban a pillanatban, mikor Holdsáp sétált le ásítozva a lépcsőn.
- ’reggelt! – nyögte, majd kócos hajába túrva levetette magát velem szemben. Tenyerem támasztva az arcomat bámultam, ahogy nagy nehezen magához tér, valahonnan elővarázsol egy tábla csokit, majd a felét letöri, a másik részét pedig nekem dobja.
- Kösz – kezdtem el kibontani a csomagolásból az édességet. Mindig elámultam rajta, hogy lehet valaki olyan édesszájú, mint Holdsáp. Bár ahogy elnéztem szerencsétlent igazán ráfért a boldogsághormon, mivel a szemei alatt hatalmas nagy karikák éktelenkedtek.
Remus reggelente sose beszélt, ha korán kelt. Mindig lejött a klubhelyiségbe, ledobta magát egy fotelbe, és feltette a lábát az asztalra, majd relaxált. Én pedig ilyenkor rendszerint unatkoztam.

Ágas-bogas számára nap fénypontja a bűbájtan óra volt, amire a szokatlanul vidám Aisha is velünk tartott. Mivel a Waltre diákjainak nem abból állt a varázserejük, mint nekünk, roxfortosoknak, így nekik nem kellett a mi óráinkra bejárniuk, csak ha kedvük volt. Nekik helyette csak délelőttönként és délutánonként tartottak meg pár órát, de ott sem volt kötelező a megjelenés, amennyiben igazolni tudták, hogy valamelyik roxforti tantárgyon vesznek részt.
Aisha elmondása szerint, nekik nem voltak ilyen szerteágazó ismereti, mint nekünk. Egy tantárgy volt csak, ami leginkább az SVK-ra és egy Ágas által szervezett kviddicsedzésre hasonlított. Ők minden órán harcoltak.
Azonban James legnagyobb örömére Aisha nem mellénk ült, hanem Evansékhez csatlakozott, amit én kifejezetten furcsálltam. Nekem tegnap még úgy tűnt, egyáltalán nem bírja Ágas húgát. Most viszont teljesen másképp nézett ki. Nevetgélve sutyorogtak két asztallal feljebb, és Evans is kifejezetten kedvesnek tűnt.
Talán mégis igaz volt a gyanúm, hogy a pletykát hallva, Lily féltékeny volt Aishára. Elégedetten elmosolyodtam, hiszen ha helyes az elképzelésem, Ágasnak minden oka meg van a boldogságra. Bár úgy látszott, ő már annak is őszintén örül, hogy Evans legalább egyvalakit kedvel a Potter családból.
- Lesz ez még jobb is, haver – csaptam bíztatóan a hátára, mire vigyorogva, mégis bizonytalanul rám kapta a tekintetét, majd oda sem figyelve bedobott egy gótics gyökeret az üstbe, ami furcsán sercegni kezdett.
Kedvtelenül kinyitottam a könyvemet a táblára felírt oldalszámnál, majd én is nekiálltam aprítani és a különféle leveleket és állati szerveket beledolgozni az üstbe. Igazából azt sem tudtam mit készítek, mégis meglepően jól haladtam, hiszen minden az előírtnak megfelelően nézett ki. Az illata kellemes cukros-mentás volt, a színe pedig sárgásbarna.
Ellenben Ágas oda sem figyelt arra, mit művel. Ábrándos arccal folyamatosan a húgával nevetgélő Evanst figyelte, aki nagy szakértelemmel magyarázta a lánynak, hogyan is aprítsa fel a leggyorsabban a hozzávalókat. Úgy tűnt, Aishának kifejezetten tetszett a feladat.
Azt hiszem, Ágas bájitala itt kezdte el megadni magát, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy meg tudtam akadályozni abban a barátomat, nehogy beledobjon a főzetébe egy sárkányhúrfűt.
Hátra fordultam, hogy belenézzek Holdsáp üstjébe is. Az övé ismét kifogástalan volt, sőt, messze túlszárnyalta az enyémet is, hiszen a főzet felett aranyos pára lebegett pontosan úgy, ahogyan az a könyvben meg van írva.
Féregfark munkájára pillantottam, és ismét meg kellett állapítanom, hogy eléggé tehetséges a bájitaltanban. Igaz, neki nem lebegett olyan tömény aranyos pára az üstje felett, de még így is túlszárnyalta az enyémet. Ágasét meg pláne.
Felsóhajtottam, mikor a tanár mindenkit felszólított, hogy vigye az asztalához egy felcímkézett üvegben az órai munkáját. Gyorsan elhalásztam két üvegcsét, majd az ábrándos Ágas kezébe nyomtam az egyiket, teletöltve azt az én főzetemmel, aztán a sajátomba is merítettem.
Az asztal előtt tolongva álldogáltunk a sorunkra várva, így került Ágas és elém Evans és Aisha, akik megállás nélkül beszéltek valamiről, és amikor észrevették, hogy mi vagyunk mögöttük, csak akkor hallgattak el zavartan. Aztán újból ránk néztek, és kitört belőlük a nevetés.
Jamesszel szemöldök felvonva figyeltük őket, de többet nem pillantottak felénk.

A teremből kifelé jövet egy kicsit lemaradtam a többiektől, ugyanis a rengeteg pergamen miatt, alig bírtam bezárni a táskámat, és az folyamatosan szétnyílt. A csatjával bajlódva, oda sem figyelve indultam Ágasék után, mikor valakinek nekiütközve megtántorodtam.
Rögtön tudtam, hogy egy lánynak mentem neki, hiszen ő mindent kiejtve a kezéből a földre esett. Egy szempillantás alatt felkaptam a tekintetem, majd belebámultam a sötétkék szemekbe, és felvettem a ragadozó mosolyomat. Ám őt ezt nem hatotta meg. Lekonyuló ajkakkal nézett engem még egy pillanatig, majd elkapta a tekintetét, és a földön térdelve elkezdte összeszedni a dolgait.
Táskámat a földre dobva guggoltam le, hogy én is segítsek neki.
- Sirius Black vagyok – mosolyogtam rá féloldalasan, ahogyan a lányok szeretik. Egy aprót bólintott, de nem válaszolt, csak lehajtott fejjel szedegette a dolgait. – Ö…; téged hogy hívnak? – bizonytalanodtam el, mikor átnyújtottam neki az egyik pennáját.
Most sem válaszolt. Csak a szemembe nézett, én pedig hagytam magamat teljesen elmerülni a pillantásában. Úgy éreztem, mintha olyan mélységekbe jutottam volna, melyek egészen a szívéig vezetnek. Aztán a varázs megszűnt.
A földre kapta a tekintetét, majd felpattant és elviharzott.
Megbabonázva meredtem a szőkén lobogó hajára, miközben dermedtem térdeltem a padlón, egyik kezemet még mindig előre emelve. A bőrömön éreztem az érintését, mikor átvette tőlem a pennáját. Csalódottan figyeltem, ahogyan eltűnik a forgatagban, majd felkaptam a táskámat, és feltápászkodtam, pont abban a pillanatban, mikor mellém sétáltak a többiek.
- Mi van veled, Tapi? – csapott a karomra Ágas, de én még mindig azt a helyet bámultam, ahol a lány eltűnt. Zavartan elkaptam a tekintetem, majd a barátomra bámultam, aztán Holdsáp és Féregfark várakozásteljes szemébe.
- Semmi…; - feleltem sután, majd újból a lány irányába kaptam a szememet. – Csak találkoztam valakivel.
Ágas vállat vont, majd zsebre vágta a kezeit, és elindult a Nagyterem felé Féregfarkkal a nyomában. Egyedül Remus figyelt engem továbbra is. Azt hiszem, ő már akkor tudta. Tudta azt, amire én csak napokkal később kezdtem el rájönni.
4. nap - Peter Pettigrew by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Azt hiszem, ennek a fejezetnek a végével el is érkeztünk az izgalmakhoz. Alig várom már, hogy megírhassam a következ? részeket, hiszen tele lesznek eseményekkel. Legalábbis szerintem. :) Imádom írni azokat a részeket, mikor minden pörög, ezért is volt nehéz megírnom Sirius és Peter fejezeteit, melyek inkább egy ilyen átköt?, magyarázó részek voltak.
Remélem, azért sikerült átvészelnetek. :)
Nem akartam rögtön belecsapni a történésekbe, hiszen néhány apró dolgot tisztázni kellett. Most azonban, azt hiszem, végre nekikezdhetek. Hurrá! :D
Remélem, azért el tudtátok viselni az utolsó két fejezetet, és talán még tetszett is. Bár ezt azért kétlem. ;D Vagy már teljesen feladtátok az olvasást? ;)
Csak hajnali kettőkor értem vissza a büntetőmunkából, de legnagyobb örömömre a srácok megvártak a klubhelyiségben. Hálásan mosolyogtam rájuk, miközben leültem velük szembe a kanapéra. Ágas és Tapi kifejezetten élénknek tűntek, Holdsáp azonban alig bírta nyitva tartani a szemét. Szegény csak ült a fotelben, a lábát az asztalon pihentetve, és félig lehunyt pillái alól minket lesett. Szerintem nem is figyelt oda. Igaz, neki nem is kellett.
Én sem nagyon szóltam bele a tervbe, úgyis mindig Ágas és Tapi hozta meg a végső döntést a teliholdas éjszakákkal kapcsolatban. Na, meg nekik volt a legtöbb eszük ahhoz, hogy átlássák a buktatókat. Igaz, minden egyes holdtölte alkalmával ugyanaz volt a terv.
Mindenesetre örültem, hogy én is velük mehetek, és hogy át tudok változni. Jó, buli volt minden egyes telihold, akkor is, ha előtte minden egyes alkalommal széttördeltem a tenyerem, annyira izgultam. Habár, nekem sose volt nagy szerepem az ilyen alkalmakkor.
Rendszerint csak a Fúriafűznél voltam hasznára a srácoknak, onnantól kezdve viszont ők vigyáztak rám. Mégis jól éreztem magam. Általában Ágas hátán ülve töltöttem ezeket az éjszakákat, mivel nehezen tudtam tartani velük a tempót, mikor futkároztak. Emellett kifejezetten veszélyes volt a földön lennem, hiszen Holdsáp bármikor bevadulhatott, és félő volt ilyenkor, hogy eltapos.
Végül nagy komolyan Ágas és Tapi befejezték a ma esti terv megvitatását, amely pontosan ugyanaz volt, mint eddig minden alaklommal. Ők ketten a láthatatlanná tévő köpenyben kiosonnak, én pedig patkány alakban követem őket. Aztán lemegyünk a parkba, le a Fúriafűzhöz, én megérintem a göcsörtöt, lemegyünk az alagúton, és ott is vagyunk Holdsápnál. Aztán egész éjjel dorbézolunk. Megkergetünk pár nyulat – az esetemben katicabogarat-, majd sétálunk egy keveset a Tiltott Rengetegben, aztán visszakísérjük Holdsápot a Szellemszállásra. Sima ügy.
Vigyorogva szedelőzködtünk össze, miközben a hálókörletbe menet a többiek kifaggattak, milyen volt Tacobin professzorral a büntetőmunka, majd mindannyian befeküdtünk az ágyunkba, és már aludtunk is.

Másnap reggel nem más, mint Aisha keltett minket. Hatalmas robajjal robbant be a szobába, majd sikongva a bátyja helyén fekvő takarókupacra vetette magát. Ágas halkan felnyögött, Holdsáp pedig a fejére húzta a takarót. Egyedül Tapit hagyta hidegen az ébresztés. Ugyanúgy aludt tovább, az ágyról félig lelógva, félmeztelenül.
Leplezetlenül bámultam Aishát, mikor veszi már észre magát, miközben szégyenlősen eligazgattam magamon a takarót, hogy csak a fejem látszódjon ki. Azonban úgy tűnt, a lányt egyáltalán nem érdekeljük, hiszen egyedül csak Ágasra figyelt. Aki azonban alig akart tudomást venni róla. Végül megunta húga ugrándozását, mert egy egyszerű karmozdulattal lelökte mind magáról, mind az ágyról, majd kába tekintettel kikukucskált a takarója alól.
- Mit akarsz? – nyögte rekedten, és a fal felé fordult, háttal nekünk.
Aisha nem vette magára, a földön fekve a hasára gördült, majd a lábát lógázva a bátyjára kapta a tekintetét, miközben lábujjával arrébb lökte Tapi nadrágját. Könyökölve, a tenyere élén pihentetve az állát pislogott fel a testvérére, de Ágas nem adta jelét az ébrenlétnek.
- Hát jó…; - sóhajtott fel végül Aisha, majd furcsán csillogó szemekkel sandított fel Jamesre. – Akkor nem mesélem el, mit mondott Lily – ugrott talpra egy másodperc alatt, Ágas pedig egy szempillantás múlva fel is ült az ágyában.
Aisha szervtelenül nézett a bátyjára, míg James az ágyon térdelve, teljesen éberen méregette a húgát ugrásra készen.
Aztán egyszerre mozdultak.
Aisha az ajtó felé kapott, és már kint is volt a folyosón, Ágas pedig a takaróba gabalyodva követte a lányt. Nem kellett pár másodperc, és egy hangos csattanás hallatszott a folyosóról, melybe beleremegett a hátam mögött lévő fal. Biztos voltam benne, hogy legurultak a lépcsőn.
Fáradtan felsóhajtottam, majd visszahanyatlottam a párnámra, és a fejem tetejére húztam a takarómat.
Habár nem aludtam vissza rögtön, aznap reggel már csak az első órán találkoztam Ágassal, aki szinte repesett a boldogságtól. Olyannyira szórakozott volt, hogy semmit nem hozott órákra, sőt, Dumbledore professzornak szólította az öreg McGalagonyt.
Holdsáp ellenben a negyedik órán feladta, és szédelegve elindult a gyengélkedőre. Szerencsétlen olyan sápadt volt, mint még soha, egy telihold előtt sem. Azonban hiába ajánlottam fel neki, hogy elkísérem a javasasszonyhoz, ő egy legyintéssel biztosított róla, hogy jól van. Tehát pontosan az ellenkezőjéről, ahogyan valójában érezte magát.
Azonban nem csak Ágas viselkedett furcsán, hanem Tapi is, aki az első két órát sikeresen lekéste, a lyukasórán pedig nemes egyszerűséggel eltűnt. Az ebéden sem jelent meg, és legnagyobb bosszúságomra a Tekergők Térképét is magával vitte. Persze, Jamesnek fel sem tűnt a legjobb barátja hiánya, és Holdsáp eltűnését is csak épphogy vette tudomásul.
Mérgelődve tudtam le gyorsan az ebédet, majd nekiálltam megkeresni Tapit. Ágast nyugodtan a Nagyteremben mertem hagyni, mivel Aisháék pontosan akkor végeztek az óráikkal. Bíztam benne, hogy a lány észreveszi a bátyja furcsa magatartását, és legalább megpróbál addig figyelni rá, amíg én elmegyek megkeresni Siriust. Akit természetesen sehol sem találtam.
Hiába kerestem a hálókörletben, a Szükség Szobájában, a konyhában, a mosdóban és az összes rejtekhelyen, egyszerűen eltűnt. Csak mikor megszólalt a figyelmeztető csengő, akkor indultam el SVK-ra.
Meg sem lepődtem, hogy ott találtam Aishát Ágas mellett álldogálni a tanteremben, aki leplezetlenül méregette Lilyt, miközben mérhetetlen mámor áradt az arcáról, amiért akkora szerencse érte, hogy húga miatt a vörös hajú lány is mellé szegődött.
Szinte már röhejes volt, ahogy csak állt Lily előtt, és csorgatta a nyálát. Ezt mások is így gondolhatták, mivel többeknek is felkeltette az érdeklődését a barátom. Végül Aisha gyorsan letudta a problémát egy erős lábra lépéssel. Ágas egy szempillantás alatt magához tért, és sziszegve húzta el a sérült lábfejét húga közeléből.
Ekkor értem oda én, de hiába próbáltam közelebb kerülni Ágashoz, sajnos csak Aisha mellé tudtam csak állni. A lány egy apró integetéssel vette tudomásul a jelenlétemet, majd tovább szuggerálta a bátyját, miközben néha a professzorra pillantott.
Igazából nem volt semmi bajom Aishával, hiába hitték azt a többiek. Igaz, féltem az erejétől, hiszen másodikban én is ott voltam, mikor felégette a fél Potter-kúriát. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy már ő is végzős, mint mi, és képes kordában tartani a hatalmát. Mert ennek a lánynak hatalma volt.
Egyedül azért nem mentem soha a nyári szünetben a Potter-kúriába, mert féltem Ágas szüleitől. James és Aisha annyira tökéletesek voltak. Gazdagok, jól néztek ki és tehetségesek voltak. Tapi szintén gazdag és jóképű volt, emellett pedig hihetetlenül jól forgatta a pálcát. Igaz, Holdsápék nem voltak olyan gazdagok, de ő meg egyszerűen tökéletes volt, leszámítva a havibaját.
Egyedül én lógtam ki a sorból. Nem voltam se gazdag, se tehetséges. Jóképű meg pláne nem. Biztosan Ágas szülei is furcsán néztek volna rám. Mint mindenki más. Meg aztán ott volt Aisha. Sose mertem a lányokra még csak ránézni sem, hiszen nekem nem volt jogom hozzá. Ők annyira szépek és jó illatúak voltak, hogy lehetetlen volt, hogy egyszer az a szerencse érhet, hogy egyet közülük a barátnőmnek tudhatnék. Aisha pedig ott élt a Potter-kúriában. Nem bírtam volna ki ott egy hetet. Vagy kettőt. Hihetetlenül zavarban lettem volna.
Szerencse volt, hogy Tapi szülei sosem hívtak meg minket magukhoz nyaralni, mert nem tudom, azt hogyan utasítottam volna el. Habár ez a veszély sosem fenyegetett, hiszen, ha a Potter családot rangon alulinak tartották és mocskos árulónak, engem és Holdsápot pedig ott helyben meggyilkoltak volna, ha csak rá mertünk volna nézni a házuk ajtajára.
Egyedül a Lupin család meghívását fogadtam el. Ott Mrs. Lupinon kívül egy nő sem tartózkodott a lakásban, és Holdsápék sem voltak olyan gazdagok, hogy kellemetlenül érezzem magam miatta. Emellett lehetetlen volt ellenállni Mrs. Lupin süteményeinek.
Mire észbe kaptam már a fele óra lement, és legnagyobb megdöbbenésemre a tanár engem szólítgatott. Idegesen, küszködve egy szívrohammal léptem kissé előrébb. Sajnos, kiderült, hogy a múlt órai feladatot folytatjuk, de most minden egyes varázslótanonc, egy elem irányítóval méri össze az erejét.
Mielőtt azonban a tanár kijelölhette volna számomra az ellenfelet Ágas taszított egy aprót Aishán, aki rögtön vette a lapot, és felém lépett.
- Jól meggondolta ezt, Miss Potter? – lépett rögtön mellé White professzor kissé aggódó hangon. – Pettigrew alkalmatlan arra, hogy megküzdjön önnel…;
Éreztem, hogy fülig vörösödök, és még Ágas is ökölbe szorította a kezét mérgében, mikor meghallotta, hogy többen kárörvendve felkuncognak. White professzor nem szokott szemétkedni, de úgy tűnt, most hogy itt vannak a másik iskola diákjai kifejezetten bunkó stílusra váltott, hogy bevágódjon náluk. Bár, lehet, azért nem tetszett, mert ez az én káromra volt.
Aisha mindenesetre nem szólt semmit, csak felhúzta az orrát, és lekezelően a tanárra meredt, aztán végigmérte őt.
- Valóban úgy gondolja? – nézett még mindig a professzor szemébe, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – Akkor miért érzem ezt a hatalmas mágiát körülötte?
Azzal rá se nézve a zavart tanárra, megkerülte őt, és egyenesen elém állt, mire mindenki megállt a mozdulatában, és minket kezdett el nézni. Egy lépést hátrálva pislogtam a lányra, miközben a szemem sarkából láttam, hogy Ágas a tenyerébe temeti az arcát.
Izzadó ujjakkal markoltam meg a pálcámat, mikor elkaptam Aisha tekintetét. Nem engem nézett, hanem a barátomat. Egy pillantás volt, de rengeteg minden cikázott benne. Ágas hirtelen elvigyorodott, majd egy aprót bólintott.
Más esetben nem vettem volna észre ezt a kis közjátékot, de most annyira dobogott a szívem, hogy szinte mindenem pulzált. Több dolgot is érzékeltem, és minden kiélesedett.
A tanár zavartan méregetett minket, majd sajnálkozva, szinte már szánakozva rám pillantott, és előrébb lépett.
- Rendben, Miss Potter…; - kezdett bele. – Akkor…; egy. Kettő. Három!
Ijedtemben, hogy rögtön eltalál, és abban a másodpercben kiesek, hogy elkezdődik a párbaj, akaratlanul is egy pajzsbűbájt vontam magam köré, mielőtt nekem csapódhatott volna egy tűzcsóva. Legnagyobb megdöbbenésemre sikerült a bűbáj.
Ám mielőtt ezen felbuzdulhattam volna, megállás nélkül sorjáztak felém Aisha támadásai. Azonban meglepő módon mindet ki tudtam védeni, holott fel sem fogtam, mi történik, melyik elemet használja éppen a lány, és én melyik varázzsal védekezem. Egyszerűen csak csapkodtam magam előtt a pálcámmal.
Viszont annyira féltem és örültem, hogy tovább bírom, mint Tapi, hogy kezdtem elbízni magam. Azonban minden egyes Aishától jövő csapás után el is vesztettem az egy másodpercre fellobbanó önbizalmamat. A szívem a torkomban dobogott, és az osztálytársaim ricsaját, valamint a háztársaim biztatását is elnyomta a fülemben lüktető vérem hangja. Rettenetesen leizzadtam, de egyszer sem talált el a lány.
Aztán abban a pillanatban, mikor megcsúszott a nyirkos kezemben a pálcám, úgy döntöttem, most vagy soha. Hangosan kiáltottam el az első taroló átkot, ami az eszembe jutott. Egy villanás volt az egész, mégis minden részletét érzékeltem.
A pillanatot, mikor az ártás nekicsapódott Aisha testének, és a lány meglepett arckifejezését, mikor a varázs a falnak csapta. Aztán a földre esett, miközben néhány vakolatdarabka a hátára hullott. Kábán nézett fel, a könyökére támaszkodva, én azonban ezután már semmit sem láttam.
White professzor megragadta a karomat, és valamit kiabált, mire az osztálytársaim tapsviharban törtek ki. Egy villanásnyi ideig láttam Ágas elképedt tekintetét, de aztán egy test nekem ütődött, majd még több, és gratulációk tömege hullott a nyakamba.
Tátott szájjal, levegő után kapkodva fogadtam a többiek áradozását, aztán olyat tettem, amit még sohasem a hét év alatt SVK órán. Elvigyorodtam, és nevetve válaszolni kezdtem a kérdésekre, vagy elmesélni a többieknek egy-egy jelenetet a párbajból.
Aznap délután egy kisebb tömeg követett óráról-órára, én pedig nem törődtem semmi mással. Sem a barátaimmal, sem a tanárokkal. Egyedül a rivaldafényben sütkéreztem.
Csak másnap reggel jöttem rá, mennyire megrészegített a hirtelen jött hírnév. Akkor azonban már késő volt. Ágas és Tapi kettesben mentek el átvészelni az éjszakát Holdsáppal.
Azután pedig már csak a gyengélkedőn találtam rájuk.
5. nap - James Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Úgy feldobtak azok, amiket írtatok, hogy tetszik nektek, amit írok, hogy gyorsan írtam is egy következ? fejezetet. Pedig úgy fáj a fejem. :D
Remélem, tetszeni fog. Már én is kezdtem kifejezetten élvezni az írását, hiszen beindultak a dolgok. :)
Nem gondoltam volna, hogy egyszer így be fogjuk nézni. De mégis megtörtént.
Azután, hogy Tapival fél órán keresztül vártunk Féregfarkra, aki a délutáni események miatt kialakult hatalmas rajongótáborával maradt, úgy döntöttünk, tervezés ide vagy oda, nem várunk tovább a barátunkra, ketten indulunk el Holdsáphoz.
Már akkor gyanúsan nehezen kezdõdött minden, mikor a folyosón ténferegtünk a láthatatlanná tévõ köpeny alatt, hiszen kétszer is találkoztunk a ronda Friccsel. Ez pedig tényleg ritkaságszámba ment. Mindenesetre szerencsére nem vett észre minket, csak az ostoba, bundás macskája meredt ránk hatalmas, sárga szemekkel. Alig vártuk már, hogy végre kiérjünk a kastélyból.
A Fúriafûznél viszont minden simán ment. Megdobtuk a törzsén kialakult görcsöt egy kõvel, majd a kis alagútba vetettük magunkat, és átváltoztunk az állatalakunkba. Nem akartuk Tapival megismételni az ötödikes incidenst, mikor csak egy hajszálon múlt a felelõtlenségünknek köszönhetõen, hogy majdnem megevett minket Holdsáp. Emberként.
Így már a felnõtté válás küszöbén azonban már volt annyi eszünk, hogy a minimálisra csökkentsük mind a lebukás, mind a farkaskór elkapására való esélyünket. Ezért alakultunk át már az alagútban. Nem fûlött hozzá a fogunk, hogy Holdsáppal szembetaláljuk magunkat emberként a kis járaton.
Igazából kifejezetten jól ment minden. Egyedül Féregfark hiányzott. Holdsáp jó fiú volt, Tapival pedig kordában tudtuk tartani. Egészen hajnalig.
A Roxmorts utcáit jártuk, mikor egyszer csak a farkas kománk szagot fogott, és eszeveszett rohanásba kezdett pontosan a Száraz hordó nevezetû kocsma felé. Hiába próbáltuk azonban megállítani, Holdsáp teljesen megõrült. A legrosszabb azonban az volt, hogy mi ketten Tapival senkinek a jelenlétét sem éreztük, csak a vér szagát. Azt viszont mindig máshol.
Az egyik percben a kocsma felõl fújta felénk a szél, a következõ pillanatban viszont már a Tiltott Rengeteg felõl terjengett. Ettõl pedig Holdsáp teljesen begõzölt. Együttes erõvel próbáltuk meg barátunkat visszalökdösni a Szellemszállás felé, de õ nem nagyon hagyta magát. Sõt, ez még inkább felhergelte.
Holdsáp még vérfarkasként is teljesen kifordult önmagából, és egyenesen Tapinak támadt. Hiába próbáltam a segítségére sietni, nem tudtam. Szinte semmit sem értek az erõfeszítéseim, hiszen Holdsáp könnyûszerrel hárította az összest, és végig csak Tapi bundáját húzta, cibálta, aki már a végén alig volt képes védekezni. Csak feküdt a földön, és nyüszített.
Miután Holdsáp úgy döntött, barátom már nem sok vizet zavar, és nem is fog meglépni, nekem támadt. Igyekeztem minél messzebb helyezkedni Tapitól, nehogy ráessünk, és még jobb megsérüljön. Szerencsére – hála a reflexeimnek- Holdsáp nem tudott bennem komolyabb kárt tenni, hiszen minden csapását képes voltam hárítani az agancsaimmal.
Aztán mikor utoljára felém kapott, hátsó lábamat találta el. Egyszerûen kihúzta alólam a talajt, én pedig a földre estem, miközben a lábamat ráncigálta hegyes fogaival. Sosem éreztem még hasonlót. Elõször csak kellemetlen melegség árasztott el, aztán…; Égetett a fájdalom. Mart, ahogyan a bõr lassan szétszakadt, majd azt egy rántással letépte a lábamról. A földre hanyatlottam.
Tudtam, hogy nem szabad elveszítenem az eszméletemet, és állatbõrben kell maradnom, hiszen ha Holdsáp még egyszer megtámad, akkor én is vérfarkassá válhatok. Azt pedig nem akartam. De olyan nehéz volt szarvas alakban maradnom…; Olyan könnyû lett volna megadni magam a késztetésnek. Elengedni azt az apró szikrát, azt az erõfeszítést, ami még az ébrenlét határán tartott.
Tapira meredtem, aki pár méterre tõlem feküdt. Már nem nyüszített. Emberré változott. Elájult. Holdsáp pedig felé tartott.
Hirtelen eltûnt minden fájdalom, és csak arra tudtam gondolni, hogy csak Siriust ne. Szinte egy szempillantás alatt felemelkedtem, és Holdsáp felé csaptam az agancsaimmal. Egy fának esett.
Morogva lapult le, hogy nekem ugorjon, ám a következõ pillanatban behúzta a fülét, és nyüszítve lehajtotta a fejét. Az elsõ napfény pedig megcsillant a bundáján. Én azonban már nem foglalkoztam vele. Megadtam magam. A fülemben a zúgás felerõsödött. Aztán elnyelt a fehérség.

Valami az arcomat csapkodta. Baromi idegesítõ.
Orromat felhúzva fordítottam arrébb a fejem, mikor meghallottam a nevemet.
Egy szempillantás alatt kinyitottam a szememet.
Holdsáp térdelt elõttem, meztelenül. Arcán pedig megállás nélkül folytak végig a könnyek, miközben minden ízében remegett. A szeme tiszta vörös volt. Megütközve meredtem rá, miközben láttam, hogy lekonyuló ajkai szavakat formálnak, azonban a fülemben lévõ zúgástól semmit sem hallottam. Kábán meredtem rá, miközben hagytam magam felültetni.
- …;ni? – halkult el végre a sípolás. Zavartan bólintottam, holott azt sem tudtam, mit akar. Úgy tûnt, ez elég volt neki, mert rögtön oldalra fordult. Követtem a mozdulatát a tekintetemmel.
Tapi ült ott egy fának vetett háttal. Tele volt zúzódással, és egy nagy vörös folt éktelenkedett az inge mellkasán, azonban úgy tûnt, még bírja. Felrepedt ajakkal mosolygott rám fáradtan, mikor meglátott. Bár inkább vicsor volt.
Tehetetlenül rávigyorogtam, de rögtön lefagyott az arcomról, mikor megéreztem a furcsán ismerõs fájdalmat a bokámon. Ahogy megmozdítottam olyan elviselhetetlen méretûre nõtt az égõ érzés, hogy könnyek szöktek a szemembe, és felszisszentem.
Aztán eszembe jutott. Minden.
Holdsáp persze rögtön felém fordult, és bizonytalanul a lábam fölé tartotta a kezét, de nem tett semmit. Látszott rajta, hogy szörnyen érzi magát. Úgy éreztem, nem tehetem meg ezt vele. Nem hagyhattam, hogy így szenvedjen emiatt.
A vádlimat markolva, a seb fölött, lehajtott fejjel kezdtem el. Próbáltam valami mosolyt is magamra erõltetni, de végül felhagytam a próbálkozással. Pokolian fájt. Ha meg ránéztem a bokámra, melyen a lábfejemig és egy kicsit fölötte sem volt bõr, egyszerûen eltûnt minden önbizalmam.
- Oké. Mondom, mi lesz – motyogtam, és megpróbáltam határozottnak tûnni. Tudtam, hogy hármunk közül Holdsáp az egyetlen, aki perceken belül összetörik. – Te felmész a gyengélkedõre. Nem tudhatják meg, hogy veled voltunk – láttam, hogy közbe akar szólni, és felháborodottan ellenkezni, de én megelõztem. Az eszére akartam hatni. Hogy végre elkezdjen gondolkodni. Hogy abbahagyja a pánikot, és leküzdje a sokkot. – Meg tudjuk csinálni, Remus. Minél gyorsabban felérsz, és úgy teszel, mint ha mi sem történt volna, annál hamarabb indulhatunk mi is a gyengélkedõre.
Keményen felnéztem a barátaim arcába. Tapién elszántság tükrözõdött, habár minden igyekezetével azon volt, hogy összeszorítsa a fogait, és ne mutassa a fájdalmát. Holdsáp azonban úgy tûnt, belátta. Õ is rájött valahol, hogy ez az egyetlen járható út. Így ha gyanút is fognak, nem tudnak semmit sem ránk bizonyítani. Tudta, hogyha hárman, együtt, egyszerre megyünk fel a gyengélkedõre, vége. Lebukunk. Egy szempillantás alatt felpattant, és már el is futott.
Tudtam, hogy nem magát félti, hanem minket. Nem akarta, hogy mi bajba keveredjünk – már ha ezek a sérülések nem bizonyulnak olyan komolynak. Összeszorítottam a fogamat. Figyelnem kell majd Holdsápra, nehogy õrültséget tegyen. Például elmenjen Dumbledorehoz, és bevalljon mindent.

Beletelt egy kis idõbe, míg Tapival egymás húzva-vonva elértünk a kastélyig. Aztán a bejáratnál egyszerûen összeestünk.

Melegre ébredtem. Mindenhol ott volt, de legfõképpen a hátamnál összpontosult. Egy gyors mozdulattal, még mindig csukott szemekkel lerúgtam magamról a takarót, de a mögöttem lévõ forróság nem szûnt meg. A bõröm többi részét viszont kellemes hûvösség vette körbe.
Megpróbáltam a hátamra fordulni, de nem tudtam. Valami volt mögöttem.
A mellkasomra pillantottam, melyet egy kéz ölelt hátulról. Máris tudtam kié. A cseresznye illata mindent elárult. Mély levegõt véve próbáltam meg lefejteni a húgom karját magamról, de nem eresztett. Az ingemet markolta, így egyesével le kellett fejtenem az ujjait magamról.
Aisha azonban erre sem ébredt fel. Úgy durmolt mellettem, mint egy bolhás kutya. Lemondóan felemeltem a kezét, majd felé fordultam, és egyik karomat a feje alá csúsztattam. Egy ideig figyeltem, ahogyan minden lélegzeténél emelkedik és süllyed a mellkasa, majd óvatosan kisöpörtem pár tincset az arcából. Aztán felnéztem.
A gyengélkedõn voltam. Hát akkor sikerült.
Oldalra lestem. A mellettem lévõ ágyon Holdsáp ült, és olvasott, de úgy tûnt, nem vett észre. Amit kétlek. Õ a legapróbb neszt is képes volt érzékelni, hála a kis szõrös problémájának. Kissé felemeltem magam a hasizmommal, és a másik oldalamra néztem. Tapi nyugodt arccal feküdt az ágyon. Még mindig aludt. Felsóhajtottam.
- Te, figyelj, Holdsáp – kezdtem bele halkan, nehogy meghallja valaki. – Ne érezd szarul magad. Ezt mi is elcsesztük.
Azonban úgy tûnt, ez a barátomat nem hatotta meg, mivel egy hirtelen mozdulattal lecsapta a kezében tartott könyvet, és a szemembe bámult. Egy pillanatra láttam a tekintetében a vérfarkas szempárját is. Atán lehunyta a pilláit. Mikor újból kinyitotta nyoma sem volt benne semmilyen kitörni készülõ, lobbanékony indulatnak. Remus szeme volt az. Az igazi Remusé. Nem Holdsápé, nem a vérfarkasé. Csak Remusé.
- Rettentõen szarul érezem magam – túrt bele a hajába, és az egyik lábát felhúzta, hogy rákönyököljön. – Szóval ne mondd nekem, hogy ne érezzem szarul magam! – suttogta. Nem volt indulatos, ami kifejezetten zavart. Úgy tûnt, elhatározta, hogy az elkövetkezendõ életében, ezért az egy alkalom miatt szarul fogja magát érezni.
- De hiszen, egész végig szarul érezted magad, mióta elkaptad ezt – mutattam rá. – Annyit érezted már szarul magad emiatt, hogy most már a mai miatt nem is kell szarul érezned magad!
Egy pillanatig megütközve meredtünk egymásra, és megpróbáltuk felfogni a mondat jelentõségét. Aztán egymásra néztünk, és elvigyorodtunk.
- Úgy látom, nem ártana valakinek néhány nyelvtan óra – emelte fel végül a könyvét, és vigyorogva beletemetkezett.
Az arcomon mosollyal fordultam a húgom felé, majd meglendítettem a kezemet, és egy egyszerû mozdulattal lelöktem magam mellõl az ágyról. Egy halk nyögéssel tért magához, majd a fejét markolászva rögtön felült, Holdsáp pedig abban a pillanatban felpattant, hogy segítsen neki.
- Ez meg mire volt jó?! – ugrott fel Aisha, hatalmasra nyitva a száját. Néha elcsodálkoztam rajta, hogy fér el ekkora hang egy ilyen kicsi lányban.
Vállat vontam, és vigyorogva felhúztam magam ülõ helyzetbe. Húgom, elengedve Holdsáp segítõ kezét egy szempillantás alatt az ágyra ugrott, keresztbe rajtam.
- Jesszus! – nyögtem fel, de végül mégsem próbáltam meg lelökni magamról Aishát. Elengedtem az izmaimat, és hagytam, hogy a fejem a párnába süppedjen.
A húgom sem mozdult.

Délután kettõ körül engedtek ki minket a gyengélkedõrõl, miután térden állva könyörögtünk Madam Pomfreynak. Szerencsére a javasasszony nem csinált ügyet abból, hogy pont egyszerre kerültünk a gyengélkedõre Holdsáppal, tiszta véresen, feltépdelt bõrrel. Õ nem kérdezõsködött.
Féregfark ebédidõben állított be a kórterembe, és azóta percenként bocsánatot kért, amiért nem jött velünk, és hagyta, hogy a hirtelen jött népszerûsége elvegye az eszét. Nem hibáztattuk, sõt, megkértük, menjen, és élvezze ki. Õ azonban lecövekelt az ágyunk mellett, szintúgy, mint Aisha.
Igazából örültem, hogy nem volt ott Féregfark. Csak még több gondot okozott volna. Sõt, lehet, õ komolyabban is megsérült volna. Mikor ezt elmondtam neki, kicsit jobb kedvre derült, hogy nem vagyunk mérgesek rá.
Végül aztán az utolsó órára felértünk a klubhelyiségbe, ahol fáradtan dõltünk bele a fotelekbe. Nekem a lábam még mindig nem volt az igazi, és azon kívül, hogy az új bõrréteg még nagyon gyenge és vékony volt rajta, nehezen is tudtam ráereszteni a súlyomat. Egyszerûen kifordult alólam a lábam.
Tapi sem volt jobban, sõt, neki egyenesen a gyengélkedõn kellett volna maradnia, hiszen a sérülései még mindig nem forrtak össze teljesen. Õ azonban hajthatatlan volt, és esze ágában sem volt tovább ülni Madam Pomfrey társaságában. Holdsápra támaszkodva felvonszolta magát a Griffendél tornyába, miközben nekem a húgom és Féregfark segített feljutni a lépcsõn.
A javasasszony szerencsére ismert minket, talán ezért bízott abban, hogy fent a klubhelyiségben nyugton maradunk. Kaptunk egy csomó üvegcse bájitalt, gézt, és két tubus kencét, amivel a sebeinket kellett kenegetni.
Aisha készségesen játszotta az ápolónõ szerepét, Holdsáp és Féregfark pedig a konyháról hozott nekünk egy csomó kaját.
Igazából rettentõen furcsa volt, hogy a húgom miért nem kérdezett rá, hogyan szereztük a sebeket, és mi ez a különös, letört hangulat közöttünk. Mindig megérezte az ilyesmit, és nagyon jól beletrafált. Azonban furcsa módon a teliholdas éjszakákról, az eltûnéseinkrõl sose kérdezett. Még csak úgy sem tett, mint akit érdekel, miért sérültünk meg.
Most volt az elsõ alkalom, hogy ez feltûnt. Pedig neki – aki már lassan hét éve igazán ismeri a Tekergõket- már gyanakodnia kellett volna. Kérdezõsködni. De nem tett ilyet. Vajon azért, mert tud Holdsáp kis szõrös problémájáról?
Gyanakodva figyeltem Aisha arcát, de õ a gézzel szórakozva, éppen a lábamat tekerte be a kötéssel.
- Nem is érdekel, hogy mi történt? – kérdeztem végül, mire felkapta a fejét.
- Miért, elmondod? – kérdezte vigyorogva, közelebb mászva hozzám.
- Nem – toltam arrébb a fejét az állánál fogva.
- Akkor meg miért kérdezõsködnék? – vont vállat, én pedig gyanakodva figyeltem. – Sose mondjátok el, mit csináltok ilyenkor. Mindig havonta egyszer – tûnõdött el, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – Vagy ez ilyen havibaj?
Várakozva néztem õt. Ennyibõl már bárkinek leesett volna. Ezt a logikát követve. Bárki kitalálta volna, aki látta már Holdsápot. Ám úgy tûnt, õ nem. Egyszerûen hihetetlen.
- Te hihetetlenül ostoba vagy – csúszott ki a számon végül.
- Micsoda? – kapta fel rögtön a vizet, és hozzám vágott egy párnát. Azonban nem törõdtem vele.
A karfára könyökölve meredtem a kandalló tüzére. Nem is tudtam, mérgelõdjek-e, amiért ilyen ostoba húgom van, hogy ilyen összefüggések után nem jön rá Holdsáp titkára, vagy esetleg örüljek-e neki. Hiszen bárki kitalálta volna, ha ezt a gondolatmenetet levezeti magában. De tényleg. Bármelyik roxfortos diák könnyûszerrel képes lenne kitalálni, hogy Remus egy vérfa…;
Bármelyik roxfortos diák…;
Csakhogy Aisha nem roxfortos. Õ sose tanult varázslényekrõl, se vérfarkasokról. Õ csak annyit tud róluk, amennyit hallott. Vagyis jóformán semmit. Fogalma sincs, mik az ismertetõ jelei, se semmi mást. Biztos voltam benne.
Kínomban elnevettem magam. Immár tényleg biztos voltam benne, hogy Aisha annyit tud a vérfarkasokról, amennyit gyerekkorunkban mesélt róla apu.
Egy nagy szõrös állat, ami imádja az emberi vér szagát, és ha megharap, te is azzá válsz. Pfff.
A húgomra lestem, aki unottan a kanapéra vetette magát, és egyik lábát a másikra téve lógázta azt.

Estefelé már halálra untuk magunkat. Mind a négyen ott fetrengtünk a klubhelyiségben, miközben figyeltük az embereket, akik a házit körmölték félálomban. Aztán éjfél felé közeledve, lassan kiürült minden, és mindenki a szobájába ment aludni.
Tapi unottam forgatta a pálcáját az ujjai között, én pedig egy darab cérnával játszottam, amit az ingemrõl téptem le. Féregfark egyszerûen bealudt, Holdsáp pedig egy vaskos könyvet olvasott. Végül Tapi eddig bírta, vigyorogva elõvette a Tekergõk Térképét, és felütötte azt.
- Haha! – nevetett fel kárörvendõen. – Sue McFlower és Alarhim Klein együtt mókáznak a prefektusi fürdõben.
- Micsoda véletlen – tette hozzá epésen Holdsáp, de fel sem nézett a könyvébõl. Tapi rávigyorgott, majd felemelte az egyik lapot, hogy jobba széthajtsa a térképet.
- Mi a…;? – tátotta el a száját, majd hirtelen ránk kapta a szemét. Rögtön felültem. Tapi soha nem szokott így nézni. – Fenrir Greyback…; - nyögte halkan, majd rám szegezte a tekintetét. Holdsáp kezébõl pedig kiesett a könyv. – És Aisha…;
Egy szempillantás alatt felpattantam. Soha az életben nem futottam ilyen gyorsan.
6. nap - Aisha Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Egy újabb átvezet? fejezet. Ebb?l a szemszögb?l nem olyan jó, viszont így érthet? lesz az ez utáni fejezet, ami majd mindent megmutat és megmagyaráz. Szerintem már mind sejtitek, kinek a szemszögéb?l fogom megírni. ;D De várom a tippeket. :D
Javítva!
Nem igazán értettem James mit akart kihozni ezzel az egész beszélgetéssel, de nem is nagyon érdekelt. Vagyis, a francba! Persze, hogy érdekelt! De már hozzászoktam, hogy ne foglalkozzak mindig vele. Az, hogy a fiúk minden egyes hónapban eltûntek, és titokzatosan sutyorogtak elõtte napokig, már megszokott volt. Így szépen lassan nem érdekelt.
Igazából ez az egész nem érdekelt már. Úgyis elmondják majd. Egyszer.

Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó. Icipici házikóban egy icipici ágyikó…; A roxfortos ágyak olyan kényelmesek. Otthonillatuk van. Otthon vajon mi van? Anya mit fõzött? Úgy ennék egy kis sült banánt. Annak jó illata van. Vajon a fiúk tudnának szerezni? Vagy menjek el a konyhára, és kérdezzem meg? Hm. Igazából Lilyt is meg kellene kérdeznem, tényleg tetszik-e neki James…; James lába elég ronda. Vajon mit csinálhatott vele? Bár Sirius is…; Mármint Sirius nem ronda. Hogy lenne már Sirius ronda?! Sirius az egyik leghelyesebb srác, akit ismerek. Tényleg, mióta ismerem? Pff. Ez olyan kiábrándító. Sirius igazából csak helyes. De õ nem fiú. Kiskorom óta ismerem. Akit kiskorom óta ismerek, az nem lehet fiú. A többi Tekergõ sem fiú…; Vagyis…; hát persze, hogy fiúk. Hiszen fiúk. Csak nekem nem fiúk. Ááá! Bár, Remus keze igazán meleg…;

Észre sem vettem, hogy kijöttem a kastélyból, és egyenesen Hagrid kunyhójához tartok. Igazából még sosem találkoztam a vadõrrel, de a fiúk megmutatták, hol lakik, és nagyon sokat meséltek a hatalmas férfirõl…; akinek a kertjében most az egyik osztálytársam álldogált.
Melanie észre sem vett engem. Egy hatalmas tök mellett állt, és csak nézett lefelé, miközben a csuklóját alig észrevehetõen mozgatta. Vigyorogva sétáltam mellé, és én is a földre tekintettem, melybõl lassan kezdett elõbújni egy aprócska hajtás.
Mindig is irigyeltem Melaniet, hogy ilyen gyönyörû képességet kapott. Az õ erejével építeni, és teremteni lehetett. Igaz, õ nem az elemeket irányította, mint a legtöbbünk, mégis hihetetlenül jó harcos volt. Sose gondoltam volna, hogy a növényekkel így le lehetne fegyverezni valakit, ahogy õ szokta tenni. Ez mindig elbûvölt. A semmibõl tudott egy pillanat alatt újabb indákat, virágokat, gyökereket létrehozni, és hatalmasra növeszteni õket másodpercek alatt.
Meghatódva figyeltem a hajtást, ahogy egyre nagyobbá vált, majd lassan egy tök nõtt ki belõle. Mikor elérte a mellette levõ növény méretét, Melanie felpillantott rám, de nem tûnt meglepettnek.
- Hogy-hogy nem a testvéreddel vagy? – kérdezte végül, és kilépett az ágyásból, majd mellém sétált. Elindultunk a Tiltott Rengeteg mentén.
- Jóból is megárt a sok – húztam el a számat, õ pedig vállat vont.
- Az a fiú…; - kezdett bele rövid hallgatás után, én pedig zavartan összevontam a szemöldökömet.
- Melyik?
- Akivel harcoltál…; - nézett ismét rám. – Õ a barátod?
Magam elé pillantottam, majd hirtelen beugrott, kirõl beszél. Peterrõl.
- Nem. Õ James barátja – magyaráztam egyszerûen.
- Rendes volt tõletek, hogy segítettetek neki. Az a tanár, igazán szemét volt vele…; - mosolygott rám, majd hirtelen elkapta a tekintetét. Valamit még mondani akart, így türelmesen vártam, miközben halkan sétáltunk egymás mellett.
Igazából bárki, bármit hisz, nem zavart, hogy az egész iskola elõtt „legyõzött” Peter. Én tudtam az igazságot, és a bátyám is. És úgy tûnt, Melanie is. Egyedül talán Peter nem is sejtette, hogy végig Jamesszel harcoltam, aki nonverbálisan küldte rám a rontásokat vagy védte a barátját. Szegény fiú egyetlen varázst sem tudott indítani felém egész végig, annyira meg volt ijedve. Szerencsére James végig úgy állt mögötte, hogy senkinek sem tûnt fel a turpisság. Hogy õ harcol Peter helyett. Bár az utolsó bûbáj meglepett. Nem számítottam rá, hogy Peter észbe kap, és õ is kilõ egyet felém. Így végül is elmondható, hogy legyõzött, lefegyverezett. Azt az átkot õ küldte rám, aminek köszönhetõen kiestem a párbajból. Így tulajdonképpen nem is csalás volt az egész.
- Akkor bemutatnál neki? – térített ki a gondolataim közül Melanie hangja, mire megrökönyödve meredtem rövid, szõke fürtjeire.
- Kinek?
- Hát annak a fiúnak, akivel párbajoztál!
- Ó…; - nyögtem meglepetten. – Igen, persze – hebegtem zavartan, majd az osztálytársamra pillantottam.
Melanie igazán szép lány volt. Az állig érõ, szõke haját mindig is irigyeltem, és a hatalmas zöld szemét is. Én sajnos én ilyen unalmas barnának születtem, de õ igazán különleges volt. Ezért nem értettem, mit akarhat Petertõl, habár rendes fiúnak tûnt. Csak nem illett Melanie-hoz. Igazából senki sem illett Melanie-hoz. Õ túl…; túl volt. Tökéletes.
Halk neszre lettem figyelmes az erdõ felõl, mire egész testemben megborzongtam. Aztán a szellõ elállt. A gyomorom pedig görcsbe rándult. A Tiltott Rengeteg felé lestem, de semmi különös nem volt ott. Fellélegezetem. Mindebbõl, úgy tûnt, az osztálytársam ebbõl semmit sem vett észre, mert álmodozó arccal meredt az égre.
- Nem megyünk vissza? – törtem meg a csendet, miközben a kastély irányába mutattam. – Kezdek fázni…; - ami nem is volt hazugság, hiszen egy méregzöld ruhán kívül, ami a combom közepéig ért, semmi sem volt rajtam.
Melanie egy aprót bólintott, majd hátat fordítottunk az erdõnek, és lassan elindultunk az iskola irányába.
Hirtelen rántott egyet a kezemen, és én alig bírtam megtartani a súlyomat, nehogy felboruljak. Fel sem fogtam, mit történt, azonban mikor felemeltem a fejemet, az ereimben meghûlt a vér. Melanie két méterrel errébb feküdt tõlem, fölötte pedig egy hatalmas férfi térdelt.
Reflexszerûen emeltem fel a kezeimet, és egy csuklómozdulattal tûzoszlopot küldtem a férfi felé. Ám õ - mintha csak egy labdától hajolt volna félre-, ugrott arrébb az osztálytársamtól, aki nem mozdult. Ijedten akartam közelebb jutni Melanie-hoz, ám tudtam, hogy ezt addig nem tehetem meg, míg ezt a férfit le nem fegyverezem.
Újabb adag tüzet lõttem ki felé, de õ egyetlen pálcaintéssel megállította azt, miközben lassan közeledett felém. Pánikszerûen támadtam az összes elemmel, ami csak hirtelen a kezemre állt, de egyik sem ért célba. Mindenféle megerõltetés nélkül sétált felém, én pedig egyre jobban megijedtem.
A következõ pillanatban szinte eltûnt a szemem elõl, én pedig hanyatt vágódva a földön terültem el. Mindkét csuklómat a talajhoz feszítette. Megpróbáltam a lábammal belé rúgni, de mintha csak kitalálta volna a szándékomat, mindkét térdemre ránehezedett a sajátjával. Felszisszentem a fájdalomtól, és felhagytam a vergõdéssel, hiszen minden apró mozdulat következtében összeért a csontunk, és éles hasogatás cikázott végig bennem a bokámig.
- Hát igaz, amit a mardekárosok írtak a Nagyúrnak…; - suttogta az arcomba hajolva, én pedig elképedve vettem észre, hogy a szemei aranysárgán csillannak meg. Nagyot nyeltem. Úgy bámult engem, mint valami különleges dolgot, amit megérinteni sem szabad. – És milyen finom, kis fehér husikának tûnsz…; - húzta fel a karjaimat a fejem fölé, majd egyik kezével lefogta azokat, így szabaddá tette a másikat.
Ujjaival lassan végigsimított az arcomon élén, majd le a nyakamon a kulcscsontomig. Aztán hirtelen elkapta a torkomat, és erõsen megszorította. Éreztem, ahogyan bennem reked a levegõ. Rettegve bámultam a különös szempárba, miközben megpróbáltam nyelni, és leküzdeni a már szinte fájó, küszködõ érzést, ami a torkomat csiklandozta. Köhögnöm kellett, de nem tudtam.
- Tudod, Hófehérke, ki vagyok én? – hajolt le a fülemhez, és végignyalt azon. Megremegtem az undortól, miközben alig észrevehetõen megráztam a fejemet.
A halántékom kezdett fájdulni, és úgy éreztem, mintha az egész egy vákuumba került volna. Az egész tudatom beszûkült, és csak arra tudtam figyelni, ahogyan a rekeszizmom rángatózik a levegõért. Aztán megszûnt a szorítás a nyakamon, én pedig csak oldalra buktam, hogy magamba szívjam az összes oxigént.
Halkan felkuncogott, majd megragadta az államat, és kényszerített, hogy ránézzek.
- Fenrir Greyback, szolgálatodra – vigyorgott az arcomba, láthatóvá téve sárgás, mégis hegyes fogait, én pedig összeszorított szájjal meredtem rá, miközben minden ízemben reszkettem.
Még én is tudtam, mit jelent ez a név. Õ egy vérfarkas.
Meg fog enni!
Megpróbáltam arrébb húzódni, de a térde az enyémen elviselhetetlenül fájt, és már az egész lábam lezsibbadt, ezért egyszerûen csak igyekeztem beleolvadni a földbe, hátha távolabb tudok tõle kerülni.
Fürkészõ pillantással figyelt engem, miközben egyre közelebb hajolt hozzám, én pedig remegve fordítottam oldalra a fejemet. A lehelete a bõrömet csiklandozta. Meleg volt és dög szagú. Felfordult a gyomrom.
Hiába próbáltam erõsnek mutatkozni, könnyek folytak végig az arcomon, miközben lassan a nyakam hajlatába ejtette a fejét. A felettem pihenõ két karomon lejjebb vett a szorításon, de tudtam, hogy így is túl erõs hozzám képest. Egyetlen esélyem volt...
Mikor a meleg ajkait éreztem meg a bõrömön, gondolkodás nélkül meglendítettem a szabad csuklómat, mire a földbõl egy hatalmas kõtömb emelkedett ki, pontosan mellettem. Bennem nem tett kárt, a felettem térdelõ férfi viszont leesett rólam.
Hátra sem fordulva kezdtem el feltápászkodni, de mielõtt futásnak eredhettem volna, a zsibbadt lábam kifordult alólam, engem pedig valami a hajamnál fogva a hátra lökött.
A következõ pillanatban a hátamra fordított a férfi, én pedig egy másodpercre még láttam a sárga szemeit, aztán a hajamnál fogva felemelte a fejemet, és egyenesen a mellettem lévõ tömbnek vágta azt. Éles, mégis tompa fájdalom cikázott végig a halántékomon, én pedig a szúró, és mégis folyamatosan rázkódó nyilallástól lehunytam a szememet, miközben hagytam, hogy a földre essek.
Kábán nyitottam fel a pilláimat, de semmit sem láttam. Olyan volt mintha egy homályos hártyát húztak volna a szememre. Mindenhol csak alaktalan, elmosódott foltok voltak. Halk nevetést hallottam távolról, majd erõs nyomást éreztem, azon a részen, ahol bevertem a fejemet. És valami csiklandozó meleget.
A világ ugrott egyet, mikor kissé valahogy felemelkedtem. Nem tudom, hogyan, de valami eszméletlenül húzott felfelé a hajamnál fogva. Azt hittem kiszakadnak a bõrömbõl a hajszálaim, én pedig a földre hanyatlok kopaszon. Vajon hogy néznék ki kopaszon? A szempillám megrebbent.
Vaktában meglendítettem a csuklóm. A homályos képen keresztül is láttam, a felettem lángra lobbanó, hosszú tûzoszlopot, majd a következõ másodpercben már ki is hunyt. A kezem ernyedten hanyatlott az oldalamra.
Valahonnan egy hangot hallottam, de nem értettem, mit akar. Aztán egy erõs ütést éreztem meg a járomcsontomon, én pedig a földre borultam. Hiába próbáltam meg nyitva tartani a szememet, már semmit sem láttam.
Éreztem, ahogyan valami nedves az ajkamhoz ér, én pedig megrázkódtam, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak végig a halántékomon. Nem sírtam. Nem rázott a néma zokogás. Semmi okom nem volt rá. Egyszerûen csak kicsordult a szemembõl, mindenféle érzelem nélkül.
Annyira tompa volt a tudatom, hogy semmit sem éreztem. Mégis tisztán tudtam, hogy a férfi nyelve simít végig az számon, hiszen éreztem a bõrömön a leheletét. Aztán két kézzel megragadta a halántékomnál fejemet, és kissé megemelte azt. Elõször a homlokomnál lévõ meleg seben éreztem meg az ajkait. Annyira égetett! Aztán lassan végighúzta száját az állam vonalán, és a nyakamba csókolt.
Nem tettem semmit. Olyan fáradt voltam. Egyszerûen hagytam, hogy had tegye, amit akar. A két kezem mellettem pihent a földön, de semmi erõm nem volt, hogy felemeljem vagy megmozdítsam azokat.
Hirtelen eltûnt fölülem a súlya, a fejem pedig a földre hanyatlott, hangosan koppanva azon. Éreztem, ahogyan beleremeg az agyam. Mosolyra húzódott a szám. Legalább ez ékes bizonyítéka annak, hogy van.
Ismerõs hangok ütötték meg a fülemet, de nem tudtam kiké. Csak azt, hogy biztonságban vagyok. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de semmi értelme sem volt. Aztán megéreztem az illatát, én pedig teljesen megnyugodtam. Most már nincs semmi baj. Tudtam.
Az összes görcs bennem egy másodperc alatt kisimult, és nem éreztem mást, csak mérhetetlen békét. És a fájdalmat.
- Aisha – suttogta torz hangon, miközben éreztem, hogy felhúz. Hagytam magam, habár semmit sem tettem azért, hogy felálljak. Olyan nehezen mozgott mindenem.
- Hahó! – húztam mosolyra az ajkamat, melyen furcsán feszült a bõr. Eléggé akadozott a nyelvem, lehet nem is annak hangzottak a szavaim, mint amit mondtam. Mindenesetre úgy tûnt, mintha kissé megnyugodott volna.
- Vidd innen! – hallottam meg egy hangot. Talán Siriusét? Vagy Remusét?
- De…; - motyogta a bátyám, miközben én a mellkasának estem, és beszívtam a jól ismert illatát. Olyan jó volt. Nagy, puha és meleg.
- Ezt hagyjátok rám! - ordította valaki sürgetõen a távolból. A mellkasomat pedig ismeretlen, kellemes melegség járta át a hangtól.
James hirtelen megragadta a könyökömet hátulról, másik kezével pedig a csuklómat, és tolni kezdett maga mellett. Botladozva mentem, szinte vakon. Tudtam, hogy a kastélyba visz, hiszen pár percen belül meghallottam az ajtó jellegzetes nyikorgását, miközben bátyám a falnak támasztott.
- Figyelj, Aisha! – ragadta meg a két vállam, én pedig kissé megemeltem a fejemet, és magam elé meredtem. – Segítek a fiúknak. Te felmész a gyengélkedõbe! Jó? – kapott a könyököm után, én pedig kábán bólintottam. Hogy mi?
Hallottam, hogy elsuttogja azt a mondatot, mellyel azt az ezüstszínû szarvast idézte meg mindig, majd feltépi az ajtót, és elrohan.
Fejemet a falnak támasztottam, miközben hagytam magam lecsúszni a földre. Úgy éreztem, menten elhányom magam, miközben kivert a veríték, mégis majd megsültem. A térdemre ejtettem a fejemet, és vártam. Nem tudom mire. Hogy elmúljon a szédülés? Hogy a testvérem visszajöjjön? Nem tudom. De valamire várnom kellett.

Mit is mondott James, hogy maradjak itt, míg visszajön?
6. nap - Remus Lupin by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Úgy t?nik, mégsem tudom befejezni a történetet sulikezdésig.
Eredetileg is a Remus szemszögéb?l akartam ezt fejezetet, de mivel "rájöttetek", gondoltam Fenrir szemszögéb?l írom meg. Csak úgy.
Aztán úgy elment a kedvem most ett?l a történett?l, hogy örülök, hogy ennyi sikerült. Nem, nem akarom befejezni ezt, csak egy kicsit elt?nt a motivációm, nincs jó kedvem, hasonlók, és nem tudok írni.
Igaz, azt ígértem ebben a részben minden érthet? lesz, és mindent megmagyarázok... hát nem. Egyszer?en nem tudom most megírni. Remélem, azért elviselitek ezt a fejezetet, és nem utáljátok meg a történetet. Mert ez most vészesen silányra sikeredett.
Aztán lehet, kijavítom kés?bb. :) Szóval majd figyeljetek.
Hihetetlen sebességgel rohantunk végig a folyosón. Talán még Friccs elõl sem szaladtunk soha ilyen õrületes tempóban. Gondolkozás nélkül csaptam ki oldalra a bejárat ajtaját, én szinte fel sem tûnt annak a súlya. James mellett rohantam, Sirius pedig két lépéssel mögöttünk futott. Mind a ketten erõsen ziháltak, és én is már kezdtem kapkodva szedni a levegõt.
James a vadõrlak felé kezdett el szaladni, én pedig egy pillanatra visszavettem a tempómból. Valami nem stimmelt. Mély levegõt véve éreztem meg azt az undorító bûzt. A szívem még õrületesebb dobogásba kezdett, és szinte éreztem, ahogyan a mellkasomat veri. Már szinte csak azt hallottam.
Egy szempillantás alatt kivert a veríték, aztán a fogamat csikorgatva sarkon fordultam, mit sem törõdve a barátaimmal, és a Tiltott Rengeteg széléhez siettem. Éreztem annak a mocsoknak a szagát. Aztán megláttam. Megláttam, ahogyan ott térdel felette...
Éreztem, hogy a hosszú éveken át visszafojtott és megfékezett harag lassan elárasztja az egész bensõmet, és végigszivárog az ereim falán. Vicsorra húztam az ajkamat, és morogva, lelapulva ugrottam a nyakának, magammal sodorba ezt a szemétládát méterekkel arrébb Aishától. Erõsen arcul ütöttem, egyenesen az orrába vertem az öklömet sorozatban. Elõször nem tudott védekezni a meglepetéstõl. Aztán mikor észbe kapott üvöltve dobott le magáról, nekem taszítva az alkarjait.
A földre estem, de egy szempillantás alatt felpattantam, és akadályként magasodtam a barátaim és e közé a rohadt seggfej közé.
- Vidd innen! – kiáltottam hátra, de nem néztem oda. Minden idegszálammal erre a kibaszott gennyre koncentráltam. Szinte csak távolról hallottam, hogy Sirius megismétli a mondatomat, sürgetve Jamest, hogy vigye innen Aishát.
Greyback kissé lelapulva méregetett engem, majd lassan kiegyenesedett, és lehunyt szemekkel a levegõbe szimatolt, majd lustán elvigyorodott.
- Te vagy az a kis cuki kisfiú a fenyvesbõl – nézett végig rajtam újra, most azonban már másképp tekintett rám. – Megnõttél…; A szüleid hogy viselik a teliholdat? – suttogta csúfondárosan.
Ökölbe szorított kezekkel álltam elõtte, miközben fogaimat csikorgatva figyeltem minden egyes rezdülését. Nem hagyhattam magam teljesen kihozni a sodromból. Ésszel kellett csinálnom, különben végünk. Vagy ami még rosszabb; mind olyanná vállnak, mint én. Azt pedig nem hagyhattam. Mindenáron meg kellett védenem az barátaimat és Aishát.
Ha csak az én életem múlott volna rajta, gondolkodás nélkül engedem eluralkodni magamon az agresszív énemet, de nem tehettem. Életben kellett maradnom, hogy életben tarthassam õket. Mert egy szempillantás alatt Siriusnak eshetett volna. A következõ pillanatban pedig Jamesnek. Kirázott a hideg, mikor a szemeim elõtt Aisha feltépett nyaka jelent meg.
Hunyorogva figyeltem minden idegszálammal ezt a görényarcú seggfejt, de õ nem mozdult. Úgy tûnt, én jelenleg érdekesebb vagyok a többieknél. Vagy úgy gondolta, bõven van ideje, elintézni a többieket utánam is. Alig észrevehetõen kifújtam a levegõt.
Azt nem fogom hagyni. Nem fogom engedni, hogy megölje õket. Azt pedig végképp nem, hogy olyan szörnyszülötté változtassa õket, mint amilyen én vagyok.
Hirtelen bennem rekedt a levegõ.
- Tapmancs! – kiáltottam el magam hátra sem nézve. Hallottam, hogy Sirius megdermed egy pillanatra, és nem érti, hogy mit akarok. Aztán minden bizonnyal lesett neki, hogy mit is próbálok a tudtára hozni, hiszen elkezdett futni az erdõ felé.
Kissé megkönnyebbülten figyeltem, ahogyan ez a gennyláda a szemével figyeli a barátom útját, aki úgy tûnt, megértette, miért is a becenevén szólítottam – tõlem szokatlan módon.
Nem akartam, hogy Greyback rájöjjön, hogy a barátaim animágusok, viszont át kellett változniuk. Ez volt az egyetlen módja, hogyha egymásnak esünk, akkor õk ne kapják el a kórt. Csak azt reméltem, hogy Aisha már biztonságban van James-szel. És hogy Sirius nem jön ide vissza, hanem egyenesen Dumledore-hoz fut, hogy segítséget hívjon.
Nem akartam mondani neki, hogy meneküljön. Azon az éjszakán, mikor megharapott - ha csak pár percig is tartott-, egy életre megismertem Greybacket. Pontosan tudtam, hogy abban a pillanatban bevadulna, ahogy kiejtem azt a számon, hogy meneküljön el a barátom. Mire észbe kaptam volna, már fel is tépte volna Sirius nyakát. Csak abban mertem bízni, hogy most az egyszer, a barátom az eszét fogja használni az indulatai és a bajtársiasság helyett.
- Nahát, nahát! – lépett egyet felém ez a rohadék, én pedig teljesen megfeszültem. – Igaz, a kislányhoz jöttem…; de ha így nézel rám…; nem tudok nemet mondani neked a harcra.
Nem mozdultam, õ pedig teljesen elém lépett, de nem támadott. Tudtam, mikor fog. De az a pillanat nem most jött el. Most játszott velem.
- Mondd csak, tiéd a kicsi lány? – hajolt kissé közelebb az arcomhoz. Nem hagyhattam magam. Nem engedhettem, hogy feldühítsen. – Végülis…; mindegy. Nekem csak a fajtájából kell egy…; Vagyis a Nagyúrnak – nézett mélyen a szemembe, majd az arcomba röhögött. – De ennek a lánynak igazán hófehér bõre volt…; Vajon, ha lenyúznám róla…;
Az öklöm az akaratom ellenére megemelkedett, de végül mégis elengedtem az izmaimat, és nem mozdultam.
Hibáztam.
Greyback az arcomba röhögött, kissé meghajolva, akárcsak egy õrült, majd a bal tenyerét a mellemnek ütötte, én pedig megtántorodva hátraestem, de egy hátra bukfenccel már fel is egyenesedtem guggoló állásba. Ám, mire felnéztem, eltûnt.
Meglepett mekkora erõ van benne, holott én is vérfarkas vagyok.
A következõ másodpercben azonban éles ugatás törte meg a csendet pár méterre tõlem.
- Kussolj, te rohadt dög! – azzal egy fájdalmas nyüszítés tört fel a bokrok közül.
Egy szempillantás alatt eluralkodott rajtam a pánik, és a növények közé vetettem magam. Nem hagyhattam, hogy valami baja essen!
Tapmancs a földön feküdt egy fa tövében, és halkan, bánatos szemekkel nyüszített. Morogva ugrottam neki Greybacknek, de õ csak a lendületemet használva a földre dobott. Rögtön felpattantam.
Tudtam, hogy semmi esélyem mágiával. Vele csak fizikailag tudok megküzdeni. Csakhogy õ sokkal erõsebb volt nálam.
Elkeseredetten ütöttem, rúgtam felé, de õ a legtöbb mozdulatomat hárította, és ami célba ért, az sem okozott neki komolyabb fájdalmat. Lihegve vittem be egy találatot a nyakára, neki pedig oldalra bicsaklott feje egy hangos reccsenés kíséretében, de a következõ pillanatban megragadta az öklömet, és kicsavarta azt, miközben szabad kezét hátulról elhúzta a nyakam elõtt. Egy pillanatra megdermedtem, minden porcikám megfeszült, a levegõ pedig bennem rekedt. Nem éreztem azt az égetõ, elviselhetetlen fájdalmat, mégis a szagból rögtön tudtam, mi történt. Greyback halkan a fülembe nevetett, majd eltaszított magától, én pedig a földre estem a nyakamat markolva.
- Ha egyszerû ember lennél, már rég halott volnál - nézett le rám lekezelõen, majd lassan leguggolt a szintemre. – Tulajdonképpen hálás is lehetnél nekem – elkeseredetten kiáltottam fel, miközben a bordái felé öklöztem, de könnyedén hárította az ütésem, és az alkaromat keményen a földre nyomta. Egy másodpercre felkapta a fejét, és valami megcsillant a tekintetében, aztán a következõ pillanatban még közelebb hajolt hozzám, miközben én hörögve próbáltam levegõhöz jutni. – Jaj, ne csinálj már ekkora ügyet ebbõl! Csak a torkodat szabdaltam fel! Ez olyan unalmas.. De figyelj jól! – hajolt a fülemhez még közelebb, majd suttogóra fogta. – Nem öllek meg. Nem öllek most meg. Még nem szenvedtél eleget. Fõleg nem e miatt – célzott a farkaskórra. – Majd ha már mindent és mindenkit elvesztettél, visszajövök érted. És akkor megöllek!
Egy utolsót szorított a csuklómon, én pedig éreztem, ahogyan halk reccsenéssel széttörik a csont több helyen is. Nem ordítottam fel a fájdalomtól. Tulajdonképpen nem is fájt. Talán a sokktól nem éreztem. Egy másodpercre sem hunytam le a szememet, csak egy pillanatra az égre meredtem.
Mire visszanéztem, már nem volt sehol.
Ziháló hörgéssel fordítottam oldalra a fejemet. Sirius ebben a pillanatban változott vissza emberi alakjába. Nem volt magánál.
Fáradtan elvigyorodtam, holott semmi okom nem volt az örömre. Nem voltam erõs. Még most sem. Nem voltam képes megvédeni a szeretteimet.
Csalódottan kaptam a lábdobogás irányába a fejemet. Egy fényes gömb világított a szemembe egy pálca végébõl, egyenesen a bokorból. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Tehát, ezért ment el…;
7. nap - Remus Lupin by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Kijavítottam, amit el?z?leg írtam, mert bizony nem úgy fog folytatódni a történet, hanem így. :)
Nagyon rövid lett - ezért hamar felteszem a folytatást, mert nagyon benne vagyok az írásban -, de szerintem egy fontos fejezethez érkeztünk. :) Légyszíves írjátok meg nekem, hogy szívesen olvassátok-e. :) Mert feleslegesen nem teszem fel. De amíg van valaki, aki olvassa, addig folytatni fogom. :)
Nem hiszem, hogy sok idő telt el addig, míg elájultam, hiszen amikor kinyitottam a szememet, Dumbledore horgas orra volt az első dolog, amit megláttam. Egy szempillantás alatt felültem, de nem volt túl jó ötlet, mivel rögtön hányingerem lett.
- Nyugalom, Remus – szólalt meg szelíd hangon, de én csak magam elé meredve nyelni bírtam. Éreztem, ahogyan egy szempillantás alatt kivert a víz, a szívem pedig heves vágtába kezdett. Kinyitottam a számat, és mélyen beszívtam a levegőt.
- Sirius? – nyögtem alig halhatóan, még mindig magam elé meredve. Egy erős kezet éreztem meg a hónom alatt, ahogy húz felfelé.
- Minden rendben vele – hallottam meg James hangját mögülem. Valószínűleg ő lehet az, aki segített talpra állnom. – Csak elájult.
- De ugye nem…;? – tettem fel a kérdést a legrosszabbtól tartva, azonban kimondani nem bírtam. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha Siriusnak valami baja esett volna. Ha megharapták volna…; mert én nem bírtam megvédeni.
- Semmi baja, csak elájult. Greyback nem tett benne kárt – szólalt meg Dumbledore, mint aki pontosan tudja, mi játszódik le bennem, én pedig az ajkamba haraptam, nehogy a megkönnyebbüléstől eleredjenek a könnyeim.
- És te? – fordultam James felé, aki csak vigyorgott. Kutya baja sem volt. Megnyugodtam. Aztán hirtelen újabb heves dobolásba kezdett a szívem, miközben a torkom elszorult. – Aisha…;?
- Vele is minden rendben. Bevittem a kastélyba, végig biztonságban volt – felelte James, én pedig ismét kissé megnyugodtam. Szólásra nyitottam a számat, hogy tovább kérdezzek, de James rám nézett. – Neki sincs semmi baja, elvégre Potter – felelte magától értetődően a fel nem tett kérdésemre a választ, azonban én nem ezt akartam tudni.
- A másik lány…;?
- Milyen másik lány? – kapta el a karom hirtelen Dumledore, és kissé maga felé rántott. Hihetetlen erő volt benne, holott ki sem néztem volna belőle.
- Aki Aishával volt. Mire ideértünk már nem volt magánál. Ott feküdt a Tiltott Rengeteg szélénél…; - mutattam a másik irányba, és éreztem, ahogy elkap a remegés. Az ujjaimba hirtelen nem jutott elég vér. Ugye nem? Ugye nincs semmi baja?
Dumbeldore professzor ránk se nézve engedte el a karom, és egy patrónust küldve előresietett.
Tanácstalanul James felé fordultam, aki halálsápadtan állt mellettem.
- Én nem láttam semmilyen másik lányt, Holdsáp…; - suttogta megrendülten. Nagyot nyeltem, és reszketve futottam az igazgató után. Nem lehet…; ugye nem kapta el? Ugye nem vitte magával? Ám alig értem oda Dumbeldore mellé, megkaptam a választ. Tehetetlen düh járta át a testemet, és halkan felmorogtam. Tisztán éreztem a szagát. Itt járt az a rohadék.

A lánynak azonban nyoma veszett.
8. nap - James Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Lassan beindulnak igazán az események, így az új cím is értelmet fog kapni. Én már fejezetekkel el?rébb járok rég az írásban, csak lassabban töltöm fel ?ket, ezért merészkedem ezt most így kijelenteni.
Alig várom, hogy veletek is megoszthassam!
Addig is érdekelne a véleményetek. :)
Meliane elvesztése sokkal jobban megviselte Aishát, mint gondoltam volna. Mielõtt magához tért volna, megkértem az igazgatót, had mondjam el én a testvéremnek, ne pedig valaki idegen. Én akartam neki elmondani, hogy az a lány, akivel az este a Tiltott Rengetegnél beszélgetett, eltûnt.
Nem kellett rávezetnem a húgomat arra a következtetésünkre, hogy valószínûleg Fenrir Greyback rabolta el az osztálytársnõjét, hiszen õ is ugyanezt gondolta.
Láttam a szemében a kétségbeesést. Olyan szintû kétségbeesés és rettegés volt a szemében, melyet még sohasem láttam azelõtt. És ezt engem is megrendített.
Szörnyû bûntudat marcangolt, amiért nem vettem észre az osztálytársát. Észre kellett volna vennem! Hiszen ott lehetett tõlünk, alig pár méternyire. Miért nem láttam akkor meg? Szívem mélyén tudtam a választ. Tudtam, hogy Aishára figyeltem. Tudtam, hogy végig õ járt a fejemben, nehogy valami baja essen. Tudtam, hogy csak arra tudtam figyelni az éjszaka folyamán, hogy õt biztonságban tudjam. És azt is tudtam, hogy most is így tennék. De hogy nem vettem észre az osztálytársát…; az szörnyû volt. És a bûntudat szétmarcangolt, mikor Aisha a karjaimba borulva zokogni kezdett, miközben csak azt mondogatta, hogy „Ne, csak õt ne!”.
Nem tudtam megnyugtatni. Csak rendíthetetlenül zokogott, én pedig nem tehettem mást, csak összeszorított ajkakkal simogattam a fejét, miközben hagytam, hogy könnyei szétáztassák a felsõmet. Végül a zokogása hüppögésé szelídült, majd Aisha elaludt. Madam Pomfrey adott ugyan neki nyugtatót és altatót, de nem vette be egyiket sem.

Mélyen kifújtam a levegõt. Nem csak a húgom volt az egyetlen, akit szörnyen megviselt ez az eset.
Holdsáp teljesen maga alatt volt, és sose láttam ennyire dühösnek, mint miután rájött, hogy Melanie eltûnt. Türelmetlen volt és ingerült, ami nem volt jellemzõ rá. Emellett azt se engedte, hogy Madam Pomfrey ellássa a sebesüléseit, hanem felviharzott a hálókörletünkbe, és Féregfark állítása szerint szétverte az egész kócerájt. Fel akartam menni hozzá, de Aisha mellett kellett maradnom.

Óvatosan lefejtettem magamról a húgomat, majd az ágyra fektettem és betakargattam. Csak ezután ráztam meg kissé Aisha vállát. Õ egy pillant múlva hatalmas, kába szemekkel pislogott rám, de nem mozdult. Talán nem is volt magánál, ezért kihasználtam az alkalmat, és kissé megemeltem a fejét, majd belédiktáltam az álomitalt. Alig itta meg a felét, rögtön elaludt.
Ezután óvatosan Tapmancs ágyához sétáltam, aki halkan szuszogott. Egy fél percig felette állva figyeltem, ahogyan alszik, majd halk sóhajjal fordultam meg, és sétáltam az ajtó felé. Nem akartam õket felkelteni, úgyhogy úgy döntöttem, inkább megszelídítem Remust, mielõtt még szétveri az egész szobát.

Lélegzet visszafojtva hallgatóztam a hálókörletünk ajtaja elõtt, de semmiféle zajt nem hallottam. Arra számítottam, hogy mire felérek, Holdsáp éppen a kedvenc fényképemet szaggatja szét Lilyrõl, és az ablakot töri be Tapmancs seprûfényesítõ készletével. Azonban semmi erre utalót nem hallottam, ami felettébb aggasztó volt. Óvatosan benyitottam az ajtón…;
Holdsáp az ágyán ült, tenyerébe temetve arcát, miközben a térdein könyökölt. Egyeletlen zihálását lehet csupán hallani, de azon kívül semmi mást. Nem nézett rám, mikor bejöttem, de tudtam, hogy észrevett. Mindig sokkal több mindent észrevett, mint azt nekünk bevallotta volna. Tökéletes volt a hallása és a szaglása is. Jóformán minden apróságról tudott, ezért nehéz volt Remust becsapni vagy az eszén túljárni.
Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, habár teljesen felesleges volt finomkodni: a szobánk úgy is romokban állt. Féregfarknak igaza volt, nem hiába menekült ki Holdsáp elõl. És ahogy látom, azóta sem merészkedett vissza.
- Holdsáp? – kérdeztem halkan, miközben lassan barátom felé sétáltam, õ azonban meg se mozdult, csak halkan zihált.
Lépésrõl-lépésre sétáltam a saját ágyam felé, hogy leüljek Remus mellé, mikor ráléptem Tapmancs pennájára, ami hangos reccsenéssel kettétört. Egy pillanat alatt történt…; Holdsáp morogva felkapta a fejét, és szinte támadóállásban meredt rám. Ijedten hátráltam egy lépést. Remus szeme sárga volt. Sárga volt, mint minden egyes teliholdas éjszakán. A pálcám után kaptam, de nem szegeztem rá, és õ sem mozdult, csak meredt rám zihálva. Feltépett nyakán -ahol épp nem borította vér-, sötétkéken, szinte feketén duzzadtak az erek. Gyanítottam, hogy az egész teste így néz ki, csak a ruháktól nem látszik.
- Remus? – szólítottam meg ismét, majd lassan és rendkívül óvatosan léptem felé egy lépést, mire felmordult. A szívem a torkomban dobogott. Egyszerûen nem tudtam eldönteni, hogy a barátom ül-e elõttem, vagy Holdsáp emberi alakban. Sose láttam még Remust így, de nem akartam megtámadni.
Tanácstalanul vártam a csodára, de Holdsáp nem mozdult, csak meredt rám zihálva. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, hallgat-e a szóra. Nem tudtam, érti-e, amit beszélek. És nem volt más választásom, ezért beszélni kezdtem.
- Siriusnak nincs semmi baja. Madam Pomfrey kezelésbe vette, és szinte minden kis karcolást eltüntetett róla. Most a gyengélkedõn fekszik, kapott egy kondér álomitalt, úgyhogy valószínûleg péntek estig aludni fog – magyaráztam ellazázva a dolgokat, így próbálva megnyugtatni a ziháló Holdsápot. Ám csak egy pillanatra a szeme rebbent, és mintha a pupillája tágult volna ki emberire, azonban más jelét nem adta, hogy eljutottak volna hozzá a szavaim, de már ettõl is felbátorodtam.
- Aisha is remekül van – hazudtam szemrebbenés nélkül. Jó talán nem is hazudtam, hiszen fizikailag pár zúzódáson kívül semmi baja nem volt. – Szépen begyógyultak a sebei, egy apró heg sincs rajta – magyaráztam kényszeredetten vigyorogva, de úgy tûnt, Remushoz végre eljutottak a szavaim, mert a tartása kissé lazábbá vált, a szemei pedig egyre borostyánbarnábbá kezdtek változni.
Levegõ után kapkodva nézett fel rám, én pedig hirtelen azt kívántam, bár Aishával maradtam volna a gyengélkedõn. Annyi keserûség és fájdalom volt barátom tekintetében, hogy nem bírtam elviselni. Tudtam, hogy rettentõen kiakadt Melanie eltûnése miatt, de nem tudtam miért. Vagy kedvelte a lányt, vagy tényleg ennyire megviselte a Greybackkel való találkozás.
- Remus? – suttogtam ismét, és a zsebembe süllyesztettem a pálcámat. – Minden rendben? – léptem felé, miközben azt latolgattam, felajánljam-e neki, hogy lekísérem a gyengélkedõre Madam Pomfreyhoz.
Barátom nem válaszolt, helyette lesütötte a szemét, és erõsen szorította az ágynemûjét.
- Figyelj, Remus! Nem lesz semmi baj! – léptem még közelebb, és nagyon lassan leültem vele szemben az ágyamra, mire rám kapta a tekintetét. Annyi visszafojtott indulat kavargott az íriszében, hogy nyeltem egyet.
- De van baj, James…; - suttogta keserûen, mégis alig hallhatóan. – Melaniet elrabolta Greyback. Szerinted mit tesz majd vele? – nézett egyenesen a szemembe, nekem pedig kiszáradt a szám a pillantásától, és a gondolattól, melyet a válasz tartalmazott. – Ki tudja? Lehet, már meg is harapta. Sose bírnám elviselni a tudatot, hogy ha belõle is vérfarkas lenne. Az én hibámból…; Ti nem vettétek észre, én azonban éreztem az õ illatát. Tudtam, hogy van még valaki ott, de egyszerûen elfelejtettem. Annyira meg akartam védeni Aishát és titeket is, hogy teljesen megfeledkeztem a lányról. Pedig amikor odaértem, még éreztem az illatát. Tudtam, hogy van ott valaki. És az a valaki eszméletlen. Éreztem õt, de annyira belemerültem a harcba, és abba, hogy bosszút állhatok…; - lehelte alig hallhatóan, én pedig megkövülten néztem a barátomat, ahogy marcangolja magát. Marcangolja, ahogy mindig is szokta…;

Minden teliholdkor, ahogy marcangolja a saját bõrét. Õ azonban nem hagyja abba az önmarcangolást az átalakulása után…; Hirtelen rádöbbentem valamire. Valamire, amit talán mindig is sejtettem. Fenrir Greyback nem csak egy kis szõrös problémát adott Remusnak. Nem egy kórt, mely minden hónapban egy napig tart. Nem egy fájdalmakkal teli éjszakát. Nem. Remus ennél sokkal többet kapott Fenrir Greybacktõl. Lehunytam a szememet, ahogyan mellbe vágott a felismerés.
Remus egy egész életet kapott ettõl a rohadéktól. Egy egész életet csupa fájdalommal és önmarcangolással. Remus élete másról sem szól, csak arról, hogy magát hibáztatja. Remus nem szerencsés, amiért túlélte a vérfarkas támadást. Fenrir nem véletlenül hagyta életben. És most sem azért hagyta életben, mert nem bírta volna megölni. Azért nem ölte meg egyikünket sem ez a rohadék, hogy Remus szenvedjen. Hogy Remus rettegjen. Hogy féljen. Hogy újra átélje azt, ami vele történt gyerekként. Azt akarta, hogy Remus magát hibáztassa. Hogy saját magát marcangolja a történetek miatt. Hogy szenvedjen. Szenvedjen, amíg meg nem hal.
Szaggatottan kaptam levegõ után, majd barátomra meredtem, aki szomorú tekintettel figyelt engem, ajkán halvány mosollyal.
- James. Én nem bírnám elviselni, ha bármelyikõtöknek bármi baja esne…; Ráadásul miattam – rázta meg a fejét, és olyan erõsen szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.
- Hogy érted, hogy miattad?
- Nem tudtalak megvédeni titeket – magyarázta magától értetõdõen, én pedig ökölbe szorítottam a kezemet. Ilyenkor szoktuk általában orrba gyûrni egymást, hogy kijózanodjunk az önvádunkban való dagonyázásból, de Remus nem volt olyan állapotban. Ha most megütöm, még jobban magába zuhan.
- Ez nem rólad szól, Remus! – vágtam rá végül, õ azonban mintha meg sem hallotta volna.
- Vissza fog jönni. De most már miattam – morogta az ablakon kinézve, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – És én nem akarom, hogy akkor mellettem legyetek!
9. nap - Lily Evans by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Ezt annak a tiszteletére, hogy ma a munkahelyemen a kapu mögött egy méterre, egy árva dobozt találtam a semmi közepén a földön, amire a nevem volt írva. El?ször azt hittem, bomba, de mikor kinyitottam egy csokor rózsát egy üzenettel "a világ leggyönyör?bb n?jének" és óriási vaníliás szívet találtam benne, melyet a v?legényemt?l kaptam, aki reggel, a 7.30-as kezdésem el?tt már lerakta a munkahelyemen a meglepetésemet, majd elszelelt. :)
Szóval egy fejezet a csodás férfiak tiszteletére, akik nagyon szeretik a párjukat! Kérlek, lányok, becsüljétek meg ?ket! ?k mind csodálatosak, és varázslatossá teszik az életeteket! :)
Valami történt. Ebben biztos voltam. James Potter az utóbbi két napban egyszer sem kért tőlem randit. Egyszer sem villantotta rám a csábos mosolyát. Egyszer sem tette előttem a fejét. Sőt! James Potter az elmúlt két napban még csak a hajába sem túrt!
De ez engem, ugye, nem érdekelt?
Elmerengve figyeltem őt. Az előttem levő padban ült, de egyszer sem fordult hátra. Egyszer sem dobott levelet a padomra, hogy elhívjon randizni. Alig halhatóan felsóhajtottam, és lemásoltam a tananyagot a tábláról, melyet Tarlo professzor írt fel.
Nem tudom, mi történt, de James teljesen máshogy viselkedett, és a Kergék is eltűntek. Remus három sorral hátrébb ült, mint én, és egész órán meg sem szólalt, csak a könyvébe mélyedt és szorgosan körmölt. Nem értettem, mi folyik közöttük, miközben Sirius és Aisha teljesen eltűntek. Lehet, hogy…; csak nem? Összejöttek volna?
De ez akkor sem lenne magyarázat arra, miért széledtek szét a Tekergők. Hiszen James legjobb barátja Sirius, igazán örülhetne, ha Black a húgával jár. Bár ha belegondolok, mekkora nőcsábász Black, talán az is lehet, hogy James megharagudott rájuk. De ez még mindig nem magyarázat arra, hogy James és Remus miért nem beszélnek egymással.
Biztos voltam benne, hogy a valódi probléma itt keresendő. Valami történt kettejük között, hiszen Peter sem ment egyszer sem Remus közelébe. Lehet, hogy összevesztek, és kiutálták Remust? Vagy a mindig kedves és felelősségteljes Remusnak elege lett abból, hogy mindig bajba keverik őt a többiek? Ha így is történt, az elmúlt hét évben nem mutatta, hogy ez különösebben zavarná. Talán tényleg ez lenne a baj?
Halkan felsóhajtottam. De ez engem miért is érdekel?

A csengő hangosan szelte ketté a csendet, és szinte mindenki egyszerre szedelőzködni kezdett. Peter egy pillanat alatt kirohant a teremből, James pedig a könyveivel a kezében állt a padja mellett, és Remust figyelte. A fiú azonban rá se hederített, hanem nagyon lassan szedte össze a pergamenjét és a pennáját. Egyszer sem nézett barátja felé, aki összeszorított szájjal várakozott.
Lassan kikerültem Jamest, és halványan rámosolyogtam, de mintha észre sem vette volna. A szeme sem rebbent. Talán már nem érdeklem?
Óvatosan megszagoltam a hajamat. Jó illata volt.
Az ajtónál jártam, mikor hirtelen elsuhant mellettem Remus. Megtorpantam, és csak meredtem utána. Ez a stílus inkább Blackre volt jellemző, nem a mindig mosolygós prefektusunkra. Elmerengve néztem Remus után, de eltűnt a kavargó diáktömegben.
Kezemet az ajtófélfára tettem, majd hátra fordultam. James ugyanúgy állt ott, ahogy utoljára láttam, csak most Remus hűlt helyét bámulta.
Hiába próbáltam elkapni róla a pillantásomat, nem ment. Nem tudtam levenni azt a mindig arrogáns és beképzelt Potterről. Olyan szomorú volt! Teljesen más, mint lenni szokott. Egyik kezét zsebre téve bámulta a földet, míg másik kezében a könyveit tartotta.
- James? – öntudatlanul is felé mozdultam. Meglepetten rám kapta a pillantását, de még így is láttam mennyi fájdalom rejtőzik benne. Ezt nem tudta leplezni.
Nem szólt semmit, csak nézett engem mozdulatlanul. Én pedig hirtelen zavarba jöttem. Miért is szólítottam meg?
- Még van egy óránk – mondtam végül, majd hevesen dobogó szívvel hátat fordítottam neki, és elsiettem a SVK terem felé.

Egész úton átkoztam magam, amiért semmit sem mondtam neki.




És egy kis előzetes a következő fejezetből:

"Minden a feje tetejére állt. Semmi sem volt normális. Minden, minden tönkrement.
A vicces és izgalmasnak ígérkező kirándulás a Roxfortba, már nem is tűnt olyan jó ötletnek. Erre nem készültünk fel. Levelet kaptunk…;"
10. nap - Aisha Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Most teszem fel ezt a fejezetet, mert jöv?héten hastánc fellépésem lesz, és minden nap próbálni fogunk. :)
Minden a feje tetejére állt. Semmi sem volt normális. Minden, minden tönkrement.

A vicces és izgalmasnak ígérkezõ kirándulás a Roxfortba, már nem is tûnt olyan jó ötletnek. Erre nem készültünk fel. Levelet kaptunk…;


Mikor a tanárok összehívtak minket, még semmit sem sejtettünk. Persze, mindannyian tudtuk, hogy Melaniet elrabolták. És ez mindannyiunkat nagyon megviselt. Mégis, mindannyian készek voltunk harcba szállni, akár most rögtön azért, hogy megmentsük az osztálytársunkat. Mind hatalmunk teljében voltunk, és mindannyian erõsek. Szinte megállíthatatlanok.
Elszánt voltam. Biztos voltam benne, hogy valaki a csoportunkból fel fogja tenni a kérdést. Azt a kérdést, mely mindannyiunkat foglalkoztatott. Ki jön?

Ha körbenéztem, mindenki szemében láttam azt az elszánt lobogást, melyet a sajátomban is megpillanthattam minden egyes tükörbe nézésemkor. Mind készek voltunk. Mind készek voltunk arra, hogy mentõcsapotokként, együttes erõvel felkutassuk Melaniet és az elrablóit. Mindannyian azért jöttünk, hogy tervet készítsünk Melanie kiszabadítására.
Szinte vibrált a levegõ körülöttünk. Nem jött el mindenki az iskolánkból, de aki itt volt a Waltre-ból a Roxfortban, azok közül mindenki arról sutyorgott, hogyan lehetne Melaniet kiszabadítani. Mindannyian menni akartunk segíteni neki. És tudtuk, hogy a tanáraink vezetni fognak minket.

Mr. Gerardo lépett be elsõnek a terembe, én pedig feszengeni kezdtem. Valami nem stimmelt vele. A mindig jól fésült, elegáns tanerõ, most görnyedt háttal, szürke ábrázattal jelent meg elõttünk. Halálsápadtan nézett végig rajtunk, kinyitotta a száját, de nem szólalt meg.
Összevontam a szemöldökömet. Mi történt?

Síri csend támadt a teremben, miközben mindenki a tanárunkat nézte. Tõle vártuk a lelkesítõ szavakat, de nem történt semmi. Csak állt elõttünk, miközben mindenki a nyakát nyújtogatva kémlelt elõre, arra várva, hogy Mr. Gerardo majd lelkesítõ szavakkal biztat miket arra, hogy induljunk el most. Menjünk, és közös erõvel mentsük meg az osztálytársunkat. Mindenki arra várt, hogy végre megmutathassa a világnak, hogy mekkora erõ birtokában vagyunk. Hogy végre megtudja a varázslótársadalom, hogy nem nyomhatnak el minket, és nem rabolhatnak el közülünk senkit sem. Mert mi hatalmasak vagyunk. És aki egyet bánt közülünk, annak mindannyiunk haragjával kell szembenéznie!
Azonban semmi sem történt.
Mr. Gerardo hamuszürke arccal nézett végig rajtunk, majd megigazította a nyakánál az ingét.
- Melanie elrablói levelet küldtek nekünk – szólalt meg végül, de hangja alig volt több vékony cincogásnál. A terem hirtelen felbolydult, és mindenki egyszerre kezdett el beszélni.
Többen feltették a kezüket, de Mr. Gerardo nem úgy tûnt, mint aki válaszolni akar bármilyen kérdésre is. A szemei…; a szemein láttam.
Remegõ kézzel emelt fel egy piros borítékot. Elakadt a lélegzetem. Jamie sokat mesélt már ezekrõl, és apa is kapott párat már a munkahelyén, a Mágiaügyi Minisztériumban, de sose gondoltam arra, hogy egyszer jelen leszek én is egy ilyen levél felbontásakor. Ez egy rivalló volt. Nagyot nyeltem.
Azonban úgy tûnt, többen tanácstalanok voltak, hiszen sose láttak még ilyen levelet. Nem tudták, tulajdonképpen mit tud ez a boríték. És ezt én is csak sejteni véltem a családtagjaim elmondásából. Ha pedig a fele igaz volt annak, amit mondtak…; tudtam, hogy ez szörnyû lesz.
Tanárunk még egyszer utoljára végignézett rajtunk, majd egy nagy levegõvétellel kinyitotta a borítékot, mire az kirepült a kezébõl. Többen felkuncogtak. Aztán a piros papír hirtelen egy szájat formázott, majd egy ijesztõ, vörös szempárt is hozzá. A nevetés elhalt.
Az egész termet betöltötte egy hideg, vérfagyasztó hang. Sose hallottam még ezt a hangot, mégis tudtam, hogy kié…;
- Egy hónapot kapnak. Minden diákja egy hónapot kap, hogy döntsön, Önnel együtt Mr. Gerardo – sziszegte a földöntúli hang, nekem pedig minden egyes szõrszálam az égnek állt. Hirtelen rettentõ hideg lett. – Döntsenek, mert egy hónapon belül eljövök mindannyiukért. Aki pedig nem csatlakozik hozzám azon az estén, az a kínok kínjával fog meghalni. Nem lesz könyörgés. Mindenkit elkapok. Mindenkiért elmegyek, és lemészárolom, aki ellent mond nekem! Pontosan úgy, mint az a lányt, akit a halálfalóm talált az iskola szélén – elakadt a lélegzetem, és a tanárunkra kaptam a tekintetem. Mr. Gerardo tátott szájjal bámult a vörös szemekbe, és úgy tûnt, menten elájul. – Gondoljátok meg! Egy hónapot kaptok! Vagy úgy jártok, mint Melanie…; – a szívem egy pillanatra megállt. Tudja a nevét! - …; vérfarkasok eledeleként. De ha mellém álltok…; a jutalmatok busás lesz! És ti, megmutathatjátok a világnak, milyen hatalmasok is az elem irányítók!

A levegõm hirtelen elfogyott, pontosan abban a pillanatban, mikor a rivalló egy hatalmas robbanással eltûnt. Néma csönd borult a teremre.
Ökölbe szorítottam a kezemet, de nem néztem senkire. Éreztem, ahogyan megváltozik a levegõ a teremben. Hirtelen mindenki ellenség volt. Senki sem tudhatta, ki ijedt meg. Senki sem tudhatta, ki vette komolyan az ajánlatot. Senki sem tudhatta, ki az, aki máris elfogadta az ajánlatot. Senki sem tudhatta, ki az, aki félti az életét.
Remegve szuggeráltam a földet, miközben éreztem, ahogyan kiver a hideg veríték. Remegni kezdtem. Már most tudtam, hogy lesznek árulók. Már most tudtam, hogy máris vannak árulók.
Az ember bármit megtenne az életéért…;
Hirtelen úgy éreztem, nincs elég levegõ a teremben. Remegve oldalaztam el Jeremy mellett, vigyázva, nehogy hozzám érjen. Lehet, hogy õ az egyik, akik örök hûséget fogad neki…;
Majdnem hisztérikusan nevettem fel. Egyetlen rivalló! Egyetlen rivallót küldött, és máris megtépázta a határozott, tettre kész csapatunkat, akik készek voltak elmenni a végsõkig, hogy kiszabadítsák az osztálytársukat! Egyetlen rivallót küldött, és úgy szétzilálta a csapatunkat, ahogyan eddig senki sem. És már senki sem bízik a másikban.
Sheenara meredtem, aki összevont szemöldökkel figyelte síró barátnõjét. Karba fonta a kezét, és úgy meredt rá, mint egy idegenre…; El kellett tûnnöm!
Meggyorsítottam a lépteimet az ajtó felé, és már a kilincsen volt a kezem, mikor valaki elkapta hátulról a vállamat.
- Aisha! – mosolygott rám Keith, a szívem pedig heves dübögésbe kezdett. A kezem hirtelen nyirkos lett. – Minden rendben? – mosolygott rám kedvesen, de az arca fal fehér volt.
- Igen – leheltem alig hallhatóan, én még szorosabban fogtam a kilincset. Hirtelen elkezdtem félni Keithtõl, holott a Roxfortba tartó út felén mellette ültem. Mindig is jól kijöttünk, és könnyen megtaláltuk a közös hangot.
- Ha bármi baj van, azért szólj bátran! – simított végig a karomon, bennem pedig minden vészcsengõ egyszerre kezdett el villogni. Bennem rekedt a levegõ.
- Oké…; rendben – nyögtem, miközben szinte észrevehetetlenül az ajtó felé léptem. Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, ahogy a tekintete hirtelen a lábamra tévedt, de következõ másodpercben rám mosolygott, majd kezét a kézfejemre téve kinyitotta elõttem az ajtót.
- Pihend ki magad! – taszított meg gyengéden a folyosó felé, majd rám kacsintott. – Minden rendbe fog jönni! – ígérte, de én csak a padlót nézve bólintottam, miközben a szívem majdnem kiverte a mellkasomat. Bent tartottam a levõt.
A földet bámulva lassan, nyugodt léptekkel próbáltam haladni, miközben végig éreztem a tekintetét a hátamon. Mikor azonban lefordultam a folyosón, eszeveszett tempóban kezdtem el rohanni a Griffendél klubhelyiségébe.

Észre sem vettem, hogy patakokban folyik a szemembõl a könny, míg szembe nem találtam magamat Siriusszal.
11. nap - Aisha Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Hehe. Túl vagyok a hastáncfellépésen, és azóta már az idein is. :D Bocsánatot kérek t?letek. Túl sok minden történt velem az elmúlt egy évben, és nem tudtam írni. Remélem, azért maradtatok páran, akik olvassátok még ezt a történetet, és tetszeni fog nektek. Igaz, még vissza kell rázódnom, de remélem, nem annyira gyatra. :)
Szótlanul néztem a Debra által nyitott átjárót, mely feketén csillogott a roxforti birtok közepén. Az átjáró erejétõl a szél felzúgott, a növények pedig meghajoltak a légtömeg alatt. A hajamat rendíthetetlenül cibálta a szél, de nem vettem a fáradságot, hogy hátratûzzem.
Elkeseredetten bámultam a diáktársaimat. A Waltre összes diákja a rivalló fenyegetése után követelte a tanárainktól, hogy azonnal küldjék haza õket. Ám miután a tanerõk nem tettek eleget a kérésüknek - arra hivatkozva, hogy a Roxfort bármely másik helynél biztonságosabb-, Agnes rávette Debrát, hogy a különleges képességével nyisson egy átjárót az iskolánk és a Roxfort között, hogy mindenki hazamehessen.
Elkeseredetten figyeltem õket, ahogy hátra sem nézve az évfolyam- és csoporttársaim egyesével belépnek a fekete örvénybe, mely egy szempillantás alatt elnyeli õket. Mindenki elment. Mindenki el akart menni, kivéve négyünket és két tanárunkat.
Debra maradt a sor végén, ám mielõtt belépett volna az átjáróba tétovázva felénk pillantott. Jeremy, Sheena és Keith pár lépésre álltak tõlem karba font kézzel, de még így is láttam, ahogyan nemet intenek a fejükkel. Debra lemondóan felém kapta a pillantását, hátha én meggondoltam magamat, és mégis velük tartok, de legnagyobb csalódottságára, nem mozdultam. Összeszorított szájjal vette tudomásul a döntésemet, majd rám sem nézve Mr. Gerardo kíséretében belépett az átjáróba.
Észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegõt, egészen addig, míg Jamie a hátamhoz nem érintette a kezét. Nem kellettek szavak, úgyis tudtam, hogy az öcsém teljesen megérti, min megyek most keresztül.
Tudtam, hogy tudja, mennyire felzaklatott Voldemort rivallója. Tudtam, hogy tisztában van vele, mennyire aggódok a diáktársaimért, akik a tanácsok ellenére mégis hazamentek a Roxfort biztonságos közegébõl. Tudtam, hogy megért engem, és tisztában van az érzéseimmel, hogy mennyire elborzasztott Melanie halála. És tudtam, hogy tudja, hogy ott él bennem a remény, hogy Melanie-val kapcsolatban hazudtak nekünk. De ezt nem mertem elmondani senkinek sem, nehogy összetörjön bennem ez a kis reményszikra, semmissé váljon, és helyette valóság legyen Melanie elvesztése.
Összeszorítottam az öklömet, és Jamie kezével a hátamon elindultam befelé a kastélyba. Nem néztem rá az itt maradt osztálytársaimra és tanáraimra. Nem bíztam bennük.
A testvérem nem szólt egy szót sem, míg be nem fordultunk egy titkos folyosón. Ott megragadott, és magához szorítva a falnak vetette a hátát. Mint egy fulladozó kaptam a dereka után, és magamhoz szorítottam.
- Örülök, hogy itt maradtál – suttogta a hajamba, és még erõsebben ölelt magához. – Nem akartam, hogy te is velük menj. Ha bármi…; akármi is történne, szeretnélek magam mellett tudni téged.
Lehunytam a szememet, és mélyen beszívtam Jamie illatát. Örültem, hogy mellettem van, és biztonságban éreztem magamat a közelében. Jó volt, hogy még most is van egy biztos, állandó pont az életemben, mikor minden szétesni látszik.

Nem hittem volna, hogy a saját bajomon kívül mást is képes leszek észrevenni, de az én figyelmemet sem kerülhette el Jamieék szokatlan hallgatagsága, na meg Remus hiánya. Egy ideig csendben figyeltem a mereven és lomhán mozgó Siriust és a maga elé meredõ öcsémet. Még Peter is furcsán viselkedett, hiszen egymaga írta a háziját, és olyan szorgosan körmölt, hogy az orra majdnem hozzáért a pergamenhez, a nyelvét pedig kicsit kidugta a nagy koncentrálásban.
Egy ideig még csendben figyelem a fiúkat, ide-oda kapkodva a pillantásomat közöttük, mikor hirtelen kitárult a portréajtó, és a levert Remus lépett be rajta, zsebre dugott kézzel. Hirtelen mind felkaptuk a fejünket, és néztük a vörösesbarna hajú fiút, aki gyorsan elkapta rólunk a tekintetét, mikor Jamie szólásra nyitotta a száját. Eltátottam a számat Remus különös reakciója miatt, és akaratlanul is felpattantam, ahogy öcsém csalódott arcára néztem. Hiába volt viszonylag messze Remus, még így is láttam, ahogy megmerevedik a teste a lépcsõ tetején, aztán máris továbblép a szobájuk felé.
Tétovázva a testvéremre pillantottam, aki szomorúan meredt a távozó barátja után. A klubhelyiség másik sarkában ülõ Lily-re néztem, aki töprengve figyelte a néma jelenetet, majd együtt érzõ pillantással fürkészte Jamiet.
A lábam magától mozdult a lépcsõ irányába, ahol pár másodperce még Remus állt. Mielõtt Jamie elkaphatta volna a karomat, már fel is ugrottam a második lépcsõfokra, és a fiúk hálószobája felé siettem. Szemem sarkából láttam, hogy Jamie felállt, de mégsem jött utánam.
Mélyen beszívva a levegõt a fiúk hálószobája felé léptem, de legnagyobb meglepetésemre az ajtó tárva maradt, melynek kilincsét Remus tartotta a szoba belsejében.
- Egy pillanatra azt hittem, mégsem jössz – mondta a szemembe nézve, majd bezárta mögöttem az ajtót, amikor beléptem a szobába. Nem szóltam semmit, csak levágódtam az öcsém ágyára, míg õ az ablakhoz lépett, és háttal a falnak dõlt, majd karba fonta a kezeit.
- Mi történet veletek? – szakítottam meg a csöndet, mire meglepetten rám pillantott.
- Semmi – mondta lassan, mint aki komolyan is gondolja, de én csak türelmetlenül csettintettem a nyelvemmel.
- Hát nekem nem úgy tûnt…;
- Annak hozzák semmi köze. Velünk semmi sem történt – vágta rá kissé indulatosan, de nem mondott többet.
- Remus…; átnézel a barátaidon…;
- Nem nézek át rajtuk – suttogta szomorúan, majd az ablak felé fordult, és kibámult rajta. Ujjai a párkányon nyugodtak, de láttam, ahogyan elfehéredtek, mikor megszorította azt. Nem szóltam semmit. Úgy éreztem, valami kimondatlan dolog lebeg közöttünk, amit tudnom kellene, mégsem ismerem.
Furcsa szomorúság szállt meg hirtelen, amit nem tudtam hova tenni.
- Remus…;
- Ne, Aisha – suttogta lemondóan, de hangjába egy kis morgás vegyült, ami ijesztõen csengett, mégis kissé megnyugtatott. Nem tudtam hova tenni ezt a különös érzést, ezért egy pillanatra visszaszívtam a lélegzetem, ami egy ijedt sóhajnak hallatszott. – Ne haragudj! – fordult hirtelen felém sajnálkozó pillantással, majd megmerevedett. A szeme egy pillanatra…;
- Nem történt semmi – mondtam furcsán kábán, és kissé megbabonázva meredtem rá, mire lesütötte a szemét, és elfordult.
- Ne haragudj! Nem akartam így beszélni veled – suttogta az ablaknak, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Tényleg, ha belegondolok, most elõször emelted meg a hangodat elõttem – vágtam rá incselkedve, és felhúztam a lábaimat törökülésbe. Meglepetten rám kapta a tekintetét, és egy pillanatig elképedve bámult rám, majd összeszorította az ajkát, és visszafordult az ablak felé.
- Nézd, Remus, nem tudom, mi a baj, és látom, hogy egyikõtök sem akar róla beszélni. De az tudom, hogy azóta viselkedtek így, mióta Greyback megtámadott minket, és elvitte…; - hirtelen elhallgattam, mikor összeszorult a torkom. Félszemmel láttam, hogy Remus kissé felém fordult, és még erõsebben szorította a párkánylapot. – De ez egyikõtöknek sem jó. Látom, hogy te is szenvedsz, és Jamie-ék is. Sirius, Peter és az öcsém – ennél a szónál alig észrevehetõen megrándult az ajka- mind várnak téged. Veled akarnak lenni, és melletted lenni, akármi is történik…; - tétován rákaptam a pillantásom, majd szégyenlõsen az ágyra szegeztem a tekintetem, és az ágynemût kezdtem el piszkálni. – Tudod, Remus…;
- Hogy bírod? – vágott a szavamba hirtelen, mire értetlenül meredtem rá. – Hogy bírod elviselni, hogy ekkora, halálos fenyegetésnek vagy kitéve, és mégis a mellett az ember mellett maradsz, aki mindennél többet jelent neked?
Nem hangzott számonkérõnek a hangja, inkább tûnt olyannak, mint akit õszintén szeretne megérteni. Ám én mégis segélykérésnek éreztem a kérdését. Mint aki tényleg vágyik rá, hogy megérthessen. És még valami ennél is több.
Mibe keveredhetett Remus, hogy tõlem várja erre a kérdésre a választ? Attól az embertõl, aki nem csak a tulajdon testvérét keverheti halálos bajba a jelenlétével, hanem annak az összes barátját, és az egész Roxfortot?
- Az érdekel, miért maradtam a Roxfortban annak ellenére, hogy Voldemort megígérte, hogy a Waltre diákjai közül mindenkit megöl, aki nem engedelmeskedik neki? Hogy miért maradtam James mellett, ezzel veszélynek kitéve õt is? – kérdeztem szomorúan, de nem vártam választ. Halkan sóhajtottam. – Biztos azt hiszed, azért, mert gyáva vagyok – mosolyodok el, mikor rám kapja a tekintetét. – De nem errõl van szó…; Persze, nem akarok meghalni, de élni sem akarok azon az áron, hogy Jamienek valami baja esik miattam. Mégis…; itt kell maradnom – néztem egyenesen Remusra, aki még mindig értetlenül meredt rám. – Sokkal nagyobb fájdalmat okoznék azzal Jamesnek, ha nem maradnék mellette, hogy tudja, jól vagyok-e, mint azzal, hogy eltaszítom magamtól az õ érdekében, de semmit sem tud rólam, és esélyt sem adok neki, hogy mellettem harcoljon és megvédjen. Szerinted képes lenne ezzel a teherrel élni? – suttogtam Remusnak, majd felálltam.
Nem mozdult, továbbra is az ablakon bámult ki, de az eddigi merev tartása enyhült. Szinte megtörve könyökölt a párkányon, miközben az ujjait összekulcsolta maga elõtt, és a homlokát nekitámasztotta.
Nem szóltam semmit, csak csendben kinyitottam az ajtót, hogy kilépjek rajta.
Nem rám volt most már szüksége.
- Köszönöm- hallottam meg a hangját, mielõtt becsukhattam volna az ajtót. Egy pillanatra megálltam, majd mosollyal az ajkamon behúztam magam után a nyílászárót.
Továbbra sem tudtam, mi a baja Remusnak, de biztos voltam benne, hogy választ kapott a benne dúló kérdésekre.
12. nap - Aisha Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Van valaki, aki még olvassa? :)
Azt hittem, titokban maradhat a Roxfortban, hogy a Waltre diákjai miért távoztak ennyire sietve, de csalódnom kellett. Úgy tûnt, az iskolában lehetetlen titkot tartani. Többen összesúgtak a hátam mögött, mikor reggelizni indultam, de igyekeztem nem foglalkozni velük.
Többféle pletyka elterjedt az iskolában. Voltak, akik arról beszéltek, hogy gyakorlás közben az egyik lány meghalt, míg mások azt rebesgették, hogy egy halálfaló támadott meg minket, és megölte egy osztálytársunkat. Voltak olyanok is, akik szerint elraboltak egy lányt a Tiltott Rengeteg mellõl, és azóta sem került elõ. Egy dolog azonban minden pletykában egyezett. És az én voltam. Minden egyes szóbeszéd szerint én voltam azzal a lánnyal. Velem gyakorolt, amikor meghalt, velem volt, mikor egy halálfaló támadott meg minket, és én is ott voltam, amikor eltûnt a Tiltott Rengeteg mellõl. Ami igaz volt. Tényleg ott voltunk a Tiltott Rengeteg mellett Melanie-val. De nem akartam, hogy errõl beszéljenek. Ettõl úgy éreztem, igazzá válik ez a szörnyûség és Voldemort rivallója igazat ír, hogy meggyilkolták a barátnõmet. Nem akartam erre gondolni.
Elkedvetlenedve meredtem az elõttem heverõ müzlis tálba, mikor valaki levetette magát mellém, majd beleevett a reggelimbe. Rögtön felismertem Remus kézfejét, de nem foglalkoztam vele, csak egy nagyot sóhajtottam.
- Gyorsan edd meg, mert nemsokára kihûl a tej – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Jól esett a gesztusa, mert úgy éreztem, a sok együtt töltött év alatt figyelt rám, és tisztába van vele, hogy utálom hidegen a tejet.
Lassan ráemeltem a pillantásomat, de rögtön elakadt a lélegzetem a tekintetétõl. Remus szeme gyönyörû volt, fõleg ahogyan a fény ráesett. Mindig is volt egy különös árnyalat a borostyánbarna pupillájában, ami inkább aranysárgának és a karamellnek valami elképesztõ kombinációjába hajlott, de most még inkább kiélesedett ez a különös kontraszt.
Remus tudta, hogy bámulom, de nem zavartatta magát. Ajka szegletében halvány mosollyal kapott le egy zsemlét a kosárról, majd gyorsan megkente vajjal és valami édes dzsemmel. Elhúztam a számat. Remus oda volt az édesebbnél-édesebb dolgokért, ami néha gyomorforgató volt. Fõleg mikor elõvette a csokoládékrémes üveget, és a lekváros kenyér tetejére öntötte. Megrázkódtam, majd lassan kikanalaztam egy harapásnyi müzlit a tálamból.
Nehezen tudtam megállni, hogy ne szóljak be Remusnak az étkezési szokásairól, ami neki is feltûnt,
mert megállt a falásban, és felvont szemöldökkel meredt rám. Ismertük egymást, mint a tenyerünket. Mindig megjegyzéssel szoktam kísérni a falatozását.
- Bujkálsz Jamieék elõl? – kérdeztem végül két harapás között. Rám pillantott a szemem sarkából, és vidám fény csillant a szemében.
- Egy kicsit igen – kacsintott rám, mire megnyúlt az arcom. Nem értettem, honnan ez a kicsattanó jókedve.
- Hogy lehet egy kicsit bujkálni?
Megvonta a vállát, és már nyúlt egy csokoládés krémmel töltött kifli felé.
- Jó, akkor most megmutathatod – tettem hozzá kárörvendve, és letettem a kanalamat, ugyanis az öcsém és Sirius sétáltak be a Nagyterembe.
Remus nyakát behúzva, megmerevedve fordult a tekintetem irányába, majd nagyot nyelt. Azt hittem, el fog rohanni valami ürüggyel, de legnagyobb meglepetésemre, zavartalanul folytatta az evést. Összevontam a szemöldökömet, és a két fiú is zavartan huppant le mellénk. Végül Jamie elvigyorodott, ahogy Remusra bámult.
- Csak megjött az eszed? – szedett magának egy tányérnyi rántottát. Sirius még mindig csak álmosan pislogott, és úgy tûnt, még mindig nem fogta fel, hogy Remus nem rohant el elõlük.
- Bocsánatot kérek, srácok. Nem gondoltam át teljesen a dolgokat, de…; – tette le a tányérjára az ennivalóját, és mélyen a barátai szemébe nézett. – Aisha rávilágított, hogy van pár dolog, amit át kell gondolnom velünk kapcsolatban – nem értettem, mirõl beszél, de úgy tûnt, a többiek igen, mert még Sirius szeme is egy szempillantás alatt kitisztult. – Nem tudom, mi lenne a helyes döntés ebben a helyzetben, mert félek, hogy ti is…; - hirtelen elhallgatott, és vörösödve rám bámult. Felsóhajtottam, és megforgattam a szemeimet. Mindig ezt csinálják...
- Oké! Lépek – álltam fel az asztaltól, de még sikerült elkapnom Remus hálás pillantását.
Nagyon szerettem Rem kedves és szelíd természetét. Nagyon tiszteltem azért, hogy bárkitõl bármikor képes bocsánatot kérni, és nem érezte ezt soha cikinek, nem érezte úgy, hogy emiatt valami kár érheti a büszkeségét. Ez pedig egy nagyon jó tulajdonsága volt a fiúnak.
A Nagytermen végighaladva azonban alig vártam már, hogy visszatévedjek a hálókörletünkbe, ugyanis rettentõen zavart, hogy mindenki engem bámult, és összesúgtak a hátam mögött. Épp egy mellékfolyosóra tévedtem be, mikor egy csapat diák tartott felém, ám mikor megláttak, megtorpantak, és lehúzódtak összesimulva az egyik oldalra. A falhoz húzódva, zavartan sétáltam el mellettük, és nem akartam rájuk nézni, mert a szemükben nagyon furcsa fény gyulladt, ahogyan rám bámultak. Nagyot nyeltem, mikor felismertem az érzelmek jelentését az arcukon. Elborzadtak és undorodtak tõlem.
Rögtön lefordultam a következõ folyosón, hogy a nagy tölgyfaajtóhoz menjek. Muszáj volt kiszabadulnom a falak közül. Rögtön a park felé sétáltam, és megállás nélkül róttam a köröket a nagy tó körül. Nem akartam Melanie-ra gondolni. Nem akartam a többieket látni, akik mind úgy gondolták, bármi közöm lehet az osztálytársam eltûnéséhez.
Gondolataimba merülve sétálgattam a parkban vagy ültem a fûben, és legnagyobb meglepetésemre észre sem vettem, hogy lassan megy le a nap. Annyi teóriát gyártottam arról, hogyan tudnánk legyõzni Voldemortot, hogy belefájdult a fejem. Természetesen tudtam, hogy a Sötét Mágus ellen nem sok esélyünk van, de jó volt eljátszani a gondolattal.
Egy szempillantás alatt történt. Csak a suhanást hallottam, és csak a sok éves gyakorlásnak volt köszönhetõ, hogy nem talált el egy felém repülõ kõ. Az arcomban éreztem az erejének a szelét. Körülbelül két centin múlt, hogy eltalálja a járomcsontomat, de szerencsére sikeresen elhajoltam elõle. Gyorsan felkaptam a fejemet, hogy körbe nézzek, de senkit sem láttam a birtokon. Sokáig fürkésztem a félhomályt, de senkit sem vettem észre a környéken. Elmélázva vettem fel a követ, de majdnem eldobtam ijedtemben, ugyanis a nagy kavics köré egy hajszálam volt tekerve.
Megismertem azt, ugyanis kevés embernek volt ennyire hosszú, sötét és vastag szálú haja, ami így göndörödött.
A szívem heves vágtába kezdett, és rettentõen megijedtem. Elõször csínytevésnek gondoltam, de most már biztos voltam benne, hogy ez egy nyílt fenyegetés, és szándékos volt.
Az ajkamba harapva, szorítottam meg a követ, majd a kastélyba indultam. Tudtam, hogy meg kell mutatnom Dumbledore-nak, és el kell mesélnem neki, hogy mi történt. Valami varázslattal volt a hajam a kõre erõsítve, ezért biztosan varázslónak vagy boszorkánynak kellett lennie az elkövetõnek. Lehet, hogy valaki az iskolából volt a tettes, de az is lehet, hogy egy halálfaló volt az. Fenrir Greyback is bejutott a roxforti birtokra, ezek szerint másnak sem okozhatott ez nagy gondot.
Persze kétlem, hogy egy halálfaló egy darabka kõvel akarna elintézni, ahelyett hogy rám küldene el halálos átkot, de nem zárhattam ki ennek a lehetõségét. Valamint azt is figyelembe kellett vennem, hogy a hajszálamról van szó, tehát az a valaki napi kapcsolatban van velem, így meg tudta szerezni az aprócska tincset.
Aggódva nyomtam be a bejárati ajtót, pontosan abban a pillanatban, mikor kivágódott az ajtó, és engem is magával rántott a lendülete. Egy hajszálon múlt, hogy nem estem hasra, de egy kar rögtön elkapott, és megtartott. Rögtön tudtam, hogy az öcsém az.
- Merre jártál, húgi? – nézett le rám a testvérem, én pedig gyorsan az öklömbe zártam a követ. Nem volt zsebe a combközépig érõ, mély bordó ruhácskámnak.
- Csak gondolkodtam – sóhajtottam fel. Végül úgy döntöttem, nem beszélek Jamie-nek a köves incidensrõl. Elõször meghallgatom, Dumbledore mit gondol az esetrõl. Lehet, csak egy át nem gondolt diákcsínynek fogja tartani, akkor pedig nem akarom a testvéremet ezzel idegesíteni.
Jamie megértõen nézett rám, majd átölelt hátulról, és a klubhelyiség felé terelgetett. Tudta, hogy mennyire foglalkoztat az az éjszaka, mikor Melanie-t elrabolták, és hogy nem akarom elfogadni a lány halálát.
Dumbledore természetesen megígérte, hogy értesít egy bizonyos különleges Rendet - aminek anyáék is a titkos tagjai voltak-, de amíg õk nem jutnak semmire Voldemort búvóhelyével és Melanie hol- és hogylétével kapcsolatban, addig próbáljunk meg nyugton várni. De ez nehéz volt.
Mélyen beszívtam a levegõt, és még erõsebben szorítottam a követ. Holnap korán reggel felmegyek az idõs professzorhoz, hogy elmeséljem neki a történteket. Így talán Jamie sem fog gyanút.
- Mi a helyzet Remusszal? – kaptam hirtelen a testvéremre a pillantásom. – Mit mondott?
- Nem tudunk a fejével beszélni – sóhajtott fel, és a plafonra meredt. – Az is csoda, hogy veled szóba állt…; Tõlünk pedig idõt kér.
- Összevesztetek? – kérdeztem, de Jamie csak lesajnálóan nézett le rám.
- Te is tudod, hogy nem.
- Akkor? Ha nem vesztetek össze, miért ne tudnátok megbeszélni a dolgokat?
- Remus nem beszélgetni nem akar, hanem a segítségünkbõl nem kér – hirtelen eszembe jutott, amirõl fent a szobájukban beszélgettem a fiúval.
- Remus azt kérdezte tõlem, hogy bírom elviselni, hogy másokat veszélybe sodrok a jelenlétemmel…;
- Megölöm! – kapta fel hirtelen Jamie a vizet, és ökölbe szorította a kezeit. Türelmetlenül csettintettem egyet a számmal.
- Nyughass! Nem úgy értette…;
- Hogy lehet ezt másképp érteni? – morogta felpaprikázódva, de legalább visszavett a harciasságából.
- Mintha…; nem is tudom. Mintha saját magától kérdezte volna ugyanezt…; - gondolkodtam el hangosan, mire az öcsém ajka elnyílt. Úgy tûnt valamit megértett.
- Mit mondtál neki?
- Az igazat – vágtam rá, mire várakozás teljesen meredt a szemembe. Megforgattam a szemeimet. – Azt hogy nem szeretném, hogy bármi bajod essen miattam neked vagy bárki másnak, de be kell látnom, hogy sokkal nagyobb fájdalmat okoznék neked azzal, ha eltaszítanálak téged, mert veszély fenyeget. Örökre lelkiismeret furdalásod lenne, ha valami bajom esne, és én nem lettél volna mellettem, hogy segíthess és megvédhess.
- És mit mondott? – kérdezte türelmetlenül, de megráztam a fejemet.
- Nem fogom kibeszélni Remust, Jamie – feleltem együtt érzõen. – Már így is többet mondtam, mint illene. De úgy hiszem, ez lehet, segít neked megérteni õt.
- Én nagyon is értem õt – suttogta szomorúan, én pedig rögtön megöleltem. Elkeseredetten szorította magához az alkaromat, majd nagy sóhajjal elengedett.
- Hagyj neki idõt, Jamie…; Tudom, hogy Rem ok nélkül nem viselkedik így. Had tegye magában tisztába a dolgokat…;
Habár Jamie ennél a mondatomnál felhorkant, mégis kedvetlenül bólintott.
- Ti ketten mindig is sokkal jobban megértettétek egymást – mosolygott rám, mire visszavigyorogtam.
- Nem mindenki születhet olyan lököttnek, mint te és Sirius. Úgy tûnik, nekem Remus jutott. Õ a lelki társam – vontam meg vicceskedve a vállamat, de az öcsém rögtön elkomorodva figyelt engem, mire nekem is lehervadt az arcomról a mosoly. – Mi az?
- Semmi – morogta, majd megragadta a könyökömet, és felhúzott a lépcsõn.
- Na, mi a bajod? – nyafogtam, ahogyan gyorsabb tempóra váltott, még mindig a karomat fogva.
- Mondtam, hogy semmi.
13. nap - Remus Lupin by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Az az igazság, hogy annyira benne vagyok a történetben, hogy hat és fél fejezettel járok ez el?tt, és csak jön és jön az ihlet, ezért ezt a történetemet mostanában fogom befejezni.
Ez az egyik kedvencem az írásaim közül, ezért ha belejövök, nem tudok könnyen kikerülni az írás b?vköre alól, és más ficemre sem tudok koncentrálni.
Remélem, ti is ennyire szeretitek. :)
De ha senki sem olvassa, már az sem érdekel. :D Annyira szeretem írni ezt a történetemet! :D
Időt kértem Siriustól és Jamestől. Értettem Aisha álláspontját, de nem tudtam magammal is olyan elnéző lenni, mint a lánnyal. Aisha nem volt veszélyes az emberekre, én azonban vérfarkas vagyok, és hiába próbálom az ellenkezőjét mutatni, nagyon nagy önuralomra van szükségem, hogy ellen tudjak állni az ösztöneimnek még emberként is – főként, ha dühös vagyok. Ráadásul mellettem a barátaim könnyen megfertőződhetnek ezzel az undorító kórral, hiszen akár én is megharaphatom őket bármikor. Ám ha mellettem maradnak, az a szemétláda Greyback mikor visszatér értem, mindenféleképpen megharaphatja őket. Ezt pedig semmiképpen nem akartam. Ez a szörnyű kór rosszabb a halálnál.
Muszáj voltam őket megvédeni. Greybacktől és saját magamtól is.
De igazuk volt abban, hogy nem taszíthatom el magamtól őket, hiszen ellenkező esetben engem sem érdekelne, hogy veszélyben van-e az életem, ha egy barátomnak a jelenlétemmel segíthetek. Hiába tűnik reménytelennek a helyzet. És értettem Aisha álláspontját is. Tisztában voltam vele, hogy mekkora lelkiismeret furdalást okozna a barátaimnak, ha nem lehetnének mellettem segíteni, amikor az életemért kell küzdenem. Tudtam, hogy sosem bocsájtanának meg maguknak, ha meghalnék vagy megsérülnék, és ők nem lettek volna mellettem, hogy segítsenek a harcban. Értettem.
De Greyback és a vérfarkasok egy másik szint. Ez egy sokkal kegyetlenebb harc. És ők túl gyengék voltak ehhez. Az egyszerű emberek olyan törékenyek.
Ismertem Greybacket. Ő nem csak megölni akart engem – hiszen azt már rég megtehette volna. Ő meg akart törni engem, és elvenni tőlem mindent. De ha nincs mellettem senki, nem eshet baja a barátaimnak…;
A hajamba túrtam. Őrült egy helyzetbe kerültem.
Magamban morogva bámultam ki az ablakon. Most fordult elő először az évben, hogy nem figyeltem órán és semmit sem jegyzeteltem. De kivételesen nem érdekelt az egész. Kedvetlenül néztem a tükörképemet az ablaküvegben. A egyetlen szembeötlő dolog a szemöldököm szélén éktelenkedő kissé vöröses seb volt, amit az utolsó holdtöltén szereztem. Szerencsémre Madam Pomfrey nagyon értette a dolgát, ezért sose maradt meg tartósan egy sérülésemnek sem a helye. Én pedig hálásnak éreztem magamat. Nem akartam mások számára is szörnyetegnek tűnni.
A Greyback által okozott törést a kezemen még aznap egy egyszerű varázzsal összeforrasztottam. Egyedül a felszabdalt nyakam gyógyult lassan, de azt eltakarta az ingem és a felette hordott vörös-arany nyakkendőm. Azonban ez várható volt. A vérfarkasoktól szerzett sérülések sokkal lassabban gyógyultak az átlagosnál.
Fáradtan kaptam le a szememet a tükörképemről, és a tanárra sandítottam, aki unottan darálta le az anyagot. A pillantásom Jamesre tévedt, aki a pad szélét markolva bámulta az órát, miközben a lábát megállás nélkül fel-le mozgatta. Valahova nagyon sietett volna már. Mindig ezt csinálta, ha mehetnékje volt.
Elkaptam róla a tekintetemet, majd hirtelen megmerevedtem. Valami nem stimmelt. Visszakaptam a barátomra a szememet, majd Siriusra, de semmi szokatlant nem láttam. Mégis valami furcsa volt…; Összevontam a szemöldökömet. Aztán hirtelen oldalra kaptam a pillantásomat. Lily meredten bámulta James hátát, és aggódva figyelte őt. Halványan elmosolyodtam. Csak nem érdekli James?
Jókedvűen dőltem hátra a székemen, mikor hirtelen Lily felém fordult, és szúrós szemekkel meredt rám. Felvontam az egyik szemöldökömet, és az arcmimikámmal jeleztem neki, hogy mindent láttam, mire meglepetten bámult rám, majd az arca hirtelen olyan vörös lett, mint a haja.
Kis híján majdnem felnevettem.
Szóval így állunk…;
Hirtelen egy papírgalacsin landolt a padomon. Oda sem nézve, hogy ki küldhette dobtam bele a táskámba. Biztos voltam benne, hogy valaki a hátsó sorban ülő lányok közül írta nekem az üzenetet, mert arról érkezett a dobás.
Tudom, hogy bunkóság volt tőlem, nem elolvasni a levelet, mivel fogalmam sem volt, mi állhat benne, mégis…; nem volt kedvem most másokkal foglalkozni. Most a saját bajomban és elkeseredettségemben akartam dagonyázni, és csak saját magammal foglalkozni, hogy minél előbb dűlőre juthassak, hogyan tudnék a legjobban dönteni a barátaimmal kapcsolatban.
Egykedvűen vettem tudomásul, hogy kicsengettek, és elsőként hagytam el a tantermet. Egyedül akartam lenni, hogy senki se zavarhasson, és átgondolhassam a dolgokat, hogy végre döntésre juthassak. Egyetlen hely volt a Roxfortban, ahol ezt bátran megtehettem az pedig nem volt máshol, mint a Szükség Szobájában.

Másnap reggel fáradtan baktattam fel a klubhelyiségbe, ahol legnagyobb meglepetésemre Aisha ült.
- Hát te meg mit csinálsz? – néztem rá meglepetten, hiszen nagyon korán volt még, és tudtam róla, hogy mindig addig húzza el az ébredés pillanatát, ameddig csak lehet.
Elkeseredetten dobta le a kisasztalra a kezében tartott levelet, majd felnézett rám.
- Csak kaptam egy levelet…;
- Nem hangzik túl jól – dobtam le az asztalra a táskámat, amiből a lendülettől kiszóródott pár penna, néhány pergamen, az átváltoztatástan könyvem és egy papírgalacsin, de egyikünk sem foglalkozott vele. Aisha elkedvetlenedve meredt a tűzbe, én pedig leültem mellé.
- Nem is – rázta meg a fejét. – Mandex professzor is úgy döntött, hogy inkább visszamegy a többiekhez. Ma hajnalban indult a zsupszkulcsa – sóhajtott fel, de nem szólaltam meg, hagytam had mondja el magától. Fél perc múlva folytatta is. – Éjfélkor jött a baglya az üzenettel, hogy mi is tartsunk vele. Gondolom, a többieknek is elküldte…; Azt írta, fél, és szerinte nagyobb biztonságban lennénk az iskolánkban a többiek mellett, úgyhogy utánuk megy, és mi is menjünk vele.
- Azóta fent vagy? – kérdeztem döbbenten, mire egy laposat pislogott. A kandallóban ropogó tűz fénye játszott a vonásaival, de még így sem tudta az arcán éktelenkedő lila foltot eltüntetni, amit minden bizonnyal Greyback okozott. Ökölbe szorult a kezem.
- Nem bírok aludni. Nyugtalanít ez az egész. Miért nem bízik senki sem Dumbledore-ban? – kérdezte reményvesztettem, majd hátradőlt a kanapén. – Ő az egyetlen varázsló, akitől Voldemort tart…; Ennyire nem lehetünk elbizakodottak, mert elem irányítók vagyunk. Nem hihetjük azt, hogy majd könnyűszerrel elbánunk minden idők legsötétebb mágusával.
- A többiek hogy döntöttek?
- Nem tudom. Nem írt senki semmit…; - fújta ki a levegőt, majd mélyen a szemembe nézett. – Abban reménykedem, a reggelinél majd kiderül. De nem bírok aludni, amíg ki nem derül, elmentek-e vele a többiek.
Bólintottam egyet, hiszen megértettem őt. Az osztálytársai más házakban lettek elszállásolva, és nem tudtak egymással beszélni csak reggel. Sajnáltam Aishát, amiért ilyen reménytelen és életveszélyes helyzetbe került, pláne úgy, hogy a barátaiért kellett aggódnia minden pillanatban.
- Örülök, hogy te itt maradtál – szólaltam meg végül, mire rám kapta a sötét őzikeszemeit. – Jó, hogy itt vagy. Dumledore kezei között vagy a legnagyobb biztonságban, és minket is megnyugtat, hogy látunk minden nap, és tudjuk, hogy jól vagy, és nem esett semmi bajod.
- És téged, Remus? – suttogta mélyen a szemembe nézve, én pedig meglepetten pillantottam rá. A szívem hirtelen őrült dobogásba kezdett.
- Engem is megnyugtat – mosolyogtam rá, mire elkapta rólam a szemeit, és elhúzta a száját. Most meg mit mondtam?
- Szeretném, ha a többiek is így látnák a helyzetet a Waltre-ból, ahogy mi…; - szólalt meg végül, és előre dőlt ültében, majd játszani kezdett a táskámból kiesett papírgalacsinnal.
- Sajnálom, Aisha – mondtam neki, miközben én is előre dőltem, és a térdeimre könyököltem. Aprót bólintott, és szórakozottan dobálgatta az ujja között a kis papírlabdát.
- Tudom, hogy ők döntöttek így, és ezt tiszteletben kell tartanom – motyogta, miközben a körmével piszkálgatni kezdte a kis gombóccá gyűrt papírdarabot. – Tudom, hogy mindenki aggódik mindenkiért, és akik visszamentek a Waltre-ba, azok közül mindenki azt hiszi, hogy ők döntöttek jól…; - felsóhajtott. – Az az igazság, Remus, hogy hiába aggódom a többiekért, mégsem megyek utánuk, mert aggódom a saját életem miatt is, és nem akarok fájdalmat okozni a családomnak. Tudom, hogy itt biztonságban vagyok. Szerintem ez a helyes út. De sajnos a hazament osztálytársaim is azt hiszik, hogy ők döntöttek jól, és én rosszul…;
Pontosan tudtam, miről beszél.
- Nem veheted el másoktól a szabad döntésük jogát, még akkor sem, ha tudod, hogy rossz vége lesz – fogalmaztam meg a gondolataimat, mire Aisha aprót bólintott.
- Kösz, Rem – mosolygott rám halványan. – Mindig tudod, mit kell nekem mondanod. Szörnyen éreztem volna magam, ha babusgatni kezdesz, és szépítgetni kezded a helyzetet.
Vállat vontam, majd hátra dőltem a kanapén, és lehunytam a szemeimet. Csendben ültünk egymás mellett, és a gondolatainkba merültünk. Sosem zavart a csend Aishával. Hallottam, ahogyan még mindig a papírgalacsinnal szöszöl. Mindig jól el tudták terelni a figyelmét a legapróbb fityfirittyek is.
Kicsit hasonlítottak ebben Jamesszel. Ahogy labdát láttak, rögtön dobálgatni kezdték, és játszani vele, pedig Aisha igazán nem volt egy labdajátékos.
Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete, majd egy pillanat múlva újra kifújja a levegőt.
- Remus…; - nyögte halkan, mire kinyitottam az egyik szememet. Különösen csenget a hangja. – Én azt hiszem, mégis inkább felmegyek, ledőlök egy picit.
Egy aprót bólintottam, és a következő pillanatban már fel is pattant, és a hálókörletük felé vette az irányt. Lehunytam a pilláimat.
Nem akartam elaludni, mégis elnyomott az álom.

Reggel hétkor a többiek zajongására ébredtem. Még mindig a kanapén ültem, a táskám tartalma még mindig kiborulva hevert mellettem, azzal a különbséggel, hogy Sirius ült feltűnően jókedvűen mellettem. Nyögve emeltem fel a fejemet. Szörnyen fájt a nyakam.
- Mi van, Casanova, felébredtél? – nevetett rám pajkosan, mire összevontam a szemöldökömet, és megdörzsöltem a szemeimet. – Jaj, ne játszd már az ártatlant! Tudjuk, hogy végre megvolt Amber McWint – nevetett az arcomba, de még mindig nem értettem, miről beszél.
- Mi van? – nyögtem rekedten, mire rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Amber! Az a bögyös kiscsaj az évfolyamban! – áradozott. Megráztam a fejemet.
- Mi van vele? – kérdeztem. Tudom, hogy Sirius pár napja őt fűzögeti.
- Milyen volt?
- Mi?
- Amber!
- Mi van vele? – nyögtem fáradtan, miközben egyenes helyzetbe tornáztam magam.
- Vele tűntél el tegnap éjszakára, nem? – lökött elém fülig vigyorogva egy összegyűrt papírfecnit.
Meglepetten meredtem a rajta álló írásra.
- Ezt meg honnan szedted?!
- Itt volt a cuccodon összegyűrve – mutatott izgatottan a pennáimra. – Na, milyen volt a csaj?
De szinte meg sem hallottam a kérdését.
Elszörnyedve meredtem a pergamendarabra. Ez volt az a papírgalacsin, amit valaki tegnap az asztalomra dobott az órán. Ez volt az a galacsin, amit nem olvastam el, és a táskámba hajítottam. Ezzel a galacsinnal játszott hajnalban Aisha…;
Nagyot nyeltem, és nagyot nyögve lehunytam a szemem.
Ugye, ezt nem olvasta el?
14. nap - Aisha Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Kitettem magamért, ez egy extra hosszú fejezet lett magamhoz képest. :D És egy picit engedtem a komor hangulatból is. :) Remélem, szeretni fogjátok! :D
Elkedvetlenedve rúgtam le magamról a takarót, mielőtt hetet ütött az óra. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni az éjszaka, főleg mióta beleolvastam Remus levelébe. A mellkasom furcsán fájdalmasan összeszorult, amikor visszaidéztem az emlékezetemben a pillanatot, ahogyan széthajtogattam az összegyűrt papírlabdát.
Egy csinos női írás állt benne…;
Felnyögtem, és a térdemre terített párnába fúrtam az arcomat.
Szóval ezért érkezett hajnalban a klubhelyiségbe Remus. Gondolom, próbált felosonni mielőtt a többi diák is felkelne. Igaz, láttam rajta, mikor lehuppant mellém a kanapéra, hogy kimerült és fáradt, de sosem gondoltam volna, hogy ennek más oka is lehet, mint az a hatalmas probléma a Tekergőkkel, melyen napok óta kattog.
Rossz kedvem volt, ha arra gondoltam, hogy Remus egy lánnyal töltötte az éjszakát. Persze, Rem eszméletlenül jóképű volt, a szeme pedig bámulatosan igéző. Ráadásul a hihetetlen kedvessége mellett volt benne valami titokzatos aura, ami mindenkit vonzott, így nem csodálom, hogy a gyerekkori barátom népszerű a lányok körében. Mégis…; csalódottnak éreztem magam.
Siriusról például tudtam, hogy egy büdös nagy nőcsábász, de tőle természetesnek éreztem ezt. Remus viszont…; Azt hittem, ő amolyan romantikus típus, aki az igazira vár.
Hirtelen eszembe jutott egy beszélgetésünk, amikor alig múlhattunk tizenhárom évesek. Pont előtte próbáltam ki Jamie seprűjét életemben először. Emlékszem, hogy rettenetesen kiakadtam, mert a testvérem Nimbusza meg sem moccant velem, akárhogy próbálkoztam. Akkor döbbentem rá életemben először, hogy én más vagyok, mint az öcsém. Más mágia csörgedezik bennem. És ettől tombolni kezdtem, melynek az lett a következménye, hogy úgy elragadtak az érzelmeim, hogy nem tudtam kordában tartani a képességemet, és leégettem a házunk felét.
„- Ne szomorkodj, Aisha – ült le mellém a kanapéra Remus, de szinte tudomást sem vettem a jelenlétéről. Pánikolva meredtem a szemben lévő falra, miközben átöleltem magamat, és abban reménykedtem, így egyben tarthatom saját magamat, mielőtt szétesnék.
- Rem…; - kaptam hirtelen a fiúra tekintetemet, kinek egy vastag vágás éktelenkedett a bal arcán a kezén pedig egy kötés volt. – Én nem vagyok normális. Én nem olyan vagyok, mint te…;
Láttam, hogy már nyitotta is a száját, hogy közbevágjon, de én nem adtam rá neki esélyt, mert folytattam.
- Rem…; Tudod, én egy szörnyeteg vagyok – kaptam hirtelen az arcom elé a kezeimet, mert a mondat végére elsírtam magam.
- Hééé – próbálta meg kedvesen lefejteni az ujjaimat a szememről, miközben a másik kezével a hajamat simogatta. – Hogy lehetnél már Te szörnyeteg, mikor te vagy a leggyönyörűbb lány, akit ismerek?
- Nem indul el velem Jamie seprűje! – zokogtam hangosan csukladozva, mire Remus még közelebb húzódott hozzám, és a vézna karjával lassan simogatni kezdte a hajamat. – Ráadásul felrobbantottam a házat!
- Csak a felét…; - kotyogott közbe, de épp az ellenkező hatást érte el vele, mivel még keservesebb sírásba kezdtem.
- Miért nem tudok úgy varázsolni, mint tiii? – hüppögtem, miközben a hajam végével a szememből kicsorduló könnyeket törölgettem. – Kvibli vagyok?
- Nem vagy az, Aisha – fordított magával szembe, miközben komoly és elszánt tekintettel meredt rám. –És szörnyeteg pedig semmiképpen sem vagy! - Hüppögve emeltem rá a pillantásomat, majd megbabonázva figyeltem a borostyánbarna szemeit, melyek izzva mértek végig engem. – Te vagy a legcsodálatosabb és leggyönyörűbb lány a világon!

Tudom, gyerekek voltunk még, és Remus csak meg akart nyugtatni engem, mikor kiderült, hogy a bennem csörgedező erő - melynek segítségével irányítani tudok pár elemet-, nem is olyan mágia, mint ami Remust, az öcsémet és mindenki mást átitatott. Akkor döbbentem rá – és ők is-, hogy az én hatalmam más, mint az övéjük, és emiatt szörnyetegnek éreztem magam. Úgy gondoltam, nem vagyok normális. Már csak azért sem, mert valami alapvető dologban különbözök Jamietől – és a családomtól is-, pedig ő az ikertestvérem.
Tudom, és akkor is tudtam, hogy Remus ezeket a szavakat az én megnyugtatásomra mondta akkor, és azóta sem került szóba köztünk hasonló, mégis…; én valahol, valamilyen szinten komolyan vettem a szavait.
Legalábbis abban biztos voltam, hogy ő az a fiú, aki soha nem keveredne egyéjszakás kalandokba, és nem kezdene lányokkal, nem játszana velük, ha nem érezne irántuk semmit. Ebben biztos voltam. Abban nem is reménykedtem, hogy irántam bármit is érezne, hiszen évekkel ezelőtt mondta nekem azokat a szavakat, és az ember nem lesz örökké szerelmes a gyerekkori barátjába. Ezt én is tudtam, és úgy gondolom, mindenki más hasonlóan gondolkodott.
Éppen ezért ha volt is valami kis szerelem vagy ehhez hasonló érzelmem a fiú felé még fiatalabb koromban, mára már biztosan eltűnt. De a két évvel ezelőtt kezdődő exkapcsolatom elején mindenféleképpen. Mégis…; valamiért fájdalmas volt a tudat, hogy egy lánnyal töltötte az éjszakát. Remus ennél több volt.
Nagyot nyeltem.
De miért is foglalkoztam ezzel? Remus felnőtt férfi, azt tesz, ami neki jól esik, és biztos vagyok benne, hogy képes eldönteni, mit akar.
Egy szempillantás alatt rúgtam le magamról a párnámat is, majd a fürdőbe vetettem magamat. Gyorsan letusoltam, majd felvettem egy fekete harisnyát, egy barna, lapos talpú csizmát, és egy sötétebb árnyaltú okkersárga ruhát, a hajamat pedig egy kontyba illesztettem, és a végére ráhúztam egy hasonló színű anyagból varrt, elég vastag hajgumit.
Nem foglalkoztam különösebben a még mindig durmoló lányokkal, hanem inkább gyorsan a klubhelyiségbe vezető lépcsőhöz siettem. Legnagyobb meglepetésemre, mikor leértem, Sirius ott ült a nekem háttal levő Remus mellett, és kaján vigyorral figyelte a barátját.
- Na, milyen volt a csaj? – bökdöste a vörösesbarna hajú fiút, de az nem reagált rá. Nagyot nyeltem. Sejtettem, mi a téma: Remus éjszakai kis légyottja.
Gyorsan felöltöttem a legszebb mosolyomat, és melléjük léptem.
Remus az ujjai között szorongatta a kis papírlapot, amire szép betűkkel volt felvésve a tegnap esti találka helyszíne.
- Sziasztok, fiúk! – mosolyogtam rájuk, miközben megpróbáltam úgy tenni, mint aki észre sem veszi Remus kezében a kis pergamendarabot. Sirius futólag rám pillantott, Remus azonban zavartan felkapta a fejét, majd legnagyobb döbbenetemre elvörösödött, és gyorsan összegyűrte a kezében szorongatott fecnit, majd a zsebébe süllyesztette.
- Mi az? – tettem úgy, mintha fogalmam sem lenne róla, mi volt Rem kezében, mire kissé nyugodtabban megrázta a fejét.
- Semmi különös – mondta kedvesen, mire elhúztam a számát.
- Na, elmondod végre, hogy mi…; - szólt közbe hirtelen Sirius, de Remus egy gyors pillantással elhallgattatta. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre a kis közjátékot, és teljesen süket, vak és legfőképpen hülye.
- Itt aludtál végig? – néztem csodálkozva a fiúra, aki fáradt bólintott egyet, miközben fájós nyakát nyomogatta. Együtt érzően elhúztam a szám.
- Szörnyen nézel ki – szegezte nekem a gondolatait Sirius, mire felhorkantam, Remus pedig megrovóan meredt a barátjára.
- Szeretem a bókjaidat, Sirius – mondtam neki lesajnálóan. – Hol van Jamie?
- Fent durmol – bökött a fejével a fiúk hálókörlete felé Sirius, de mire befejezte volna a mondatot, már ott sem voltam.
Persze nem az öcsémhez siettem el, hanem a Nagyterembe. Szerettem volna tudni, elment-e valaki az éjszaka Mandex professzorral. Kettesével ugráltam lefelé a lépcsőfokokon, de mikor a végére értem, máris választ kaptam a kérdésemre.
A lefelé jövetelem lendületét Keith törte meg, aki nemes egyszerűséggel a lépcső aljában elém állt, én pedig egyenesen nekiestem.
- Örülök, hogy maradtál – tolt el kissé magától, hogy szemügyre vegyen. Rávigyorodtam, és úgy éreztem, egy apró kő zuhant le a szívemről.
- A többiek? – tettem fel a kérdést rögtön, mire eltolt magától, de a mind a két tenyerét a vállamon nyugtatta.
- Jeremy elment – mondta a fejét csóválva, nekem pedig összeszorult a gyomrom. Felsóhajtottam.
- Minden oké? – lépett mellénk hirtelen Remus, mire összerezzentem, és egy lépéssel hátrébb ugrottam Keith-től, akinek a keze a teste mellé hullott.
Egy aprót bólintottam, és Remusra hunyorogtam, így nem vettem észre a waltres osztálytársam kutató pillantásait.
- Jeremy elment – feleltem Remusnak, aki összeszorította az ajkait.
- Sajnálom – mondta őszintén. Elhúztam a számat, és a borostyánbarna szemeibe pillantottam. Jó érzés volt, hogy mellettem áll, és törődik velem.
- Na, én mentem – szólalt meg hirtelen Keith, mire meglepetten rákaptam a tekintetemet. – Ja, Aisha! – fordult vissza felénk, mire kérdőn pillantottam rá. – Reggeli után tudnánk beszélni? Négyszemközt – tette hozzá Remusnak címezve az utolsó szót.
- Persze – bólintottam meglepetten, mire Remus szeme összeszűkült, és csak állt mellettem zsebre dugott kézzel. Ismertem ezt a pillantását, hiszen lyukat égetett a Nagyterembe siető Keith hátába. Mi a baja vele? – Nem bírod Keith-t? – fordultam a fiú felé, aki elkapta a tekintetét az osztálytársamról, majd rám meredt. Nem válaszolt, mint aki nem tudja, mit is mondjon, mire felvontam a szemöldökömet, és karba fontam a kezeimet. Megadóan beszívta a levegőt. Tudtam, hogy nem akar válaszolni.
- Oké, Remus – szólaltam meg, és engem is meglepett, mennyire hűvös a hangom. – Nem tudom, mi a bajod vele, de Keith a barátom, szóval légy szíves próbáljátok meg elviselni egymást – fúrtam a pillantásomat az övébe, mire a karamelles árnyalat a szemében újból izzani kezdett. Megfeszülő állkapoccsal bólintott egyet, de tudtam, hogy nem adja meg ilyen könnyen magát.
Lemondóan felsóhajtottam. Igaz, mikor megkaptuk a levelet Voldemort-tól, nem igazán bíztam senkiben sem az osztálytársaim közül, hiszen biztos voltam benne, hogy lesz közöttünk áruló, aki majd meg fogja magát adni a sötét varázslónak. De minél többet gondolkoztam, arra kellett jutnom, hogy a barátaimat nem zárhatom ki az életemből, hiába waltresak ők is. Keith pedig igazán a barátaim közé tartozott, és a szívem mélyen, higgadt fejjel tudtam, hogy soha sem ártana nekem.
- Menjünk enni…; - mondtam végül lezárva ezzel a témát.
Remus szokatlanul rosszkedvű és hallgatag volt a reggeli közben, ez pedig fokozódott, mikor megérkezett a többi Tekergő is. Sirius minden áron egy Amber nevű lányról kérdezgette Remust, aki a végére megunta az egészet, ledobta a kanalát, majd otthagyva minket kimenekült a teremből. Meglepetten néztem Rem hátát, majd megrovóan Siriusra meredtem, aki értetlenül nézett rám.
- Most mi van? Muszáj tudnom, milyen az ágyban! – védekezett, majd tömni kezdte az arcát. Az öcsémre pillantottam.
- Neked meg mi a bajod?
Értetlenül kapta fel a fejét.
- Egész végig méregetted Remust – mutattam rá, mire vállat vont.
- Csak gondolkoztam.
Tudtam, hogy hazudik.

Keith egyszerű kérdéssel fordult hozzám. Szeretett volna gyakorolni. Úgy gondolta, nem hagyhatjuk el magunkat csak ezért, mert a többiek hazamentek, és nincsenek itt a tanáraink. Egyetértettem vele, így arra jutottunk, hogy kezdésként minden délelőtt edzünk egy kicsit egymás ellen, és ha jól megy minden, megpróbáljuk bevezetni a délutáni gyakorlásokat is később.
- Nem hiszem el, hogy máris el akarod kezdeni – morogtam, miközben a park közepén szembe álltam a fiúval.
- Ha már itt vagyunk, használjuk ki – vigyorgott rám fesztelenül. – Még ma beszélek az igazgató úrral, hogy biztosítson számunkra egy termet, ahol tudunk gyakorolni.
Hirtelen elkomorodtam. Valamiért én is beszélni akartam Dumbledore professzorral. De miért is?
Zavartan kaptam a pillantásomat Keith-re.
- Miért?
- Úgy gondolom, nem lenne túl biztonságos itt kint edzenünk – sóhajtott fel, de mikor látta, hogy bővebb magyarázatra várok, folytatta. – Szerintem a kastélyban kevésbé valószínű, hogy Melanie elrablói esetleg megtalálnak minket, mint itt kint a birtokon.
Rögtön bólintottam. Hirtelen a maradék életkedvem is elpárolgott, ahogy eszembe jutott a lány.
- Kezdjük inkább – morogta Keith is, és induló állásba helyezkedett.
Kissé lelapulva hallgattam, ahogyan számol.
Keith nem volt egyszerű eset. Biztos voltam benne, hogyha részt tudott volna venni az első megmérettetésünkön a roxfortosok ellen, könnyűszerrel leverte volna a Tekergőket.
Keith nagyon erős elem irányító volt.
Jellemzően egy ember több elemet is képes volt uralni egyszerre. Nem volt ritkaság az sem, hogy valaki hármat tudott kordában tartani, így én nem voltam valami különleges eset, ráadásul én csak az alap elemeket voltam képes használni. Azonban Keith ebben is elképesztő volt. Nem csak négy elemmel tudott harcolni, de többek között képes volt irányítani nagyon különleges dolgokat is. Keith az uralma alatt tartotta a fényt, a mágnesességet, a vizet és a levegőt.
Ha akarta egy szempillantás alatt megvakultam, és az orrom közepéig sem láttam, vagy csak nemes egyszerűséggel olyan erőt összpontosított a földnek arra a pontjára, ahol álltam, hogy a mágneses hatás szó szerint a földhöz szegezett.
Persze Keith sem volt legyőzhetetlen. Kétszer már nekem is sikerül túljárnom az eszén, és néhány tanárunk is képes volt rendszeresen legyőzni a fiút. Ezért nem volt meglepő, hogy Keith általában nem velünk, diákokkal gyakorolt, hanem a tanárokkal.
Csakhogy most már egyedül Elder professzor maradt mellettünk, aki nem arról volt híres, hogy különösen szeret velünk edzeni. Egyetlen elemet volt képes csak irányítani, viszont a tudása másik három képességgel ért fel. Ő tanította meg nekünk a taktikázás rejtelmeit. Azt mondta mindig, hogy nincs legyőzhetetlen ellenség, csak túl jó taktika. Rengetegszer bebizonyította nekünk, hogy ez így van. De attól még Keith nehéz dió volt.
-…;Három! – hallottam meg a kiáltását, és máris arrébb ugrottam.
Keith szeretett gyorsan egy-egy csata végére érni, így tudtam, hogy csak úgy maradhatok legtovább a játékban, ha sosem állok meg, hiszen így nem tudott rám hatást gyakorolni a mágneses erejével.

Fáradtan fújtam ki a levegőt. A nyirkos hajam kibomlott a csata hevében, és rettenetesen elfáradtam. Keith pár centire tőlem kapkodta a levegőt, miközben egyik kezét az oldalához szorította. Én csak nemes egyszerűséggel a földön feküdtem, és az eget bámulva pihegtem.
- Bocs, a harisnyád miatt – nyögte oda nekem, de nem reagáltam. Ő is tudta, én is tudtam, hogy az edzések alatt megsérülhetünk, és bármelyik ruhadarabunk tönkremehet. Ezerszer előfordult már.
- Éhen halok – motyogtam fáradtan, és oldalra fordultam. Jó érzés volt, ahogyan a szellő lassan végigsimított az izzadt hátamon.
- Menjünk vacsorázni – nyújtotta felém a kezét. Lassan felé fordultam, és rá bámultam. Semmi kedvem sem volt megmoccanni.
A tervezett délelőtti edzés helyett végül egész napra kint maradtunk a parkban gyakorolni. Nem voltunk ebédelni sem, és csak annyi időre pihentünk le, hogy szerezzünk egy kis vizet magunknak, ezért nem volt meglepő, hogy a végére állni sem bírtunk a kimerültségtől.
Habár rettenetesen sajgott minden porcikám, jól esett egész nap edzeni Keith-szel. Sikerült elterelnem Voldemortról, Melanie-ról és a minket fenyegető veszélyről a figyelmemet, illetve a bennem kavargó feszültséget és dühöt is sikerült kiadnom magamból. Most már egyedül arra vágytam, hogy felfalhassam az összes ennivalót a Nagyteremben, aztán bevetődjek a javasasszonyhoz, hogy ellássa a sérüléseimet.
De előbb a kaja.
Kinyújtottam a karomat Keith felé, aki megragadta a könyökömet, és álló helyzetbe húzott.
- El kellene látni a kezeden a sebeket – mondta csak úgy mellékesen, mikor egy futó pillantást vetett a jobb tenyeremre, melyről teljesen lejött a bőr.
- Jó – hagytam rá, és elindultunk egymás mellett a kastély felé.
- Az a srác, aki ma veled volt…; - kezdett bele, de nem válaszoltam neki. – Tudod, reggel…;
- Remus.
- Ő kicsoda neked?
Rákaptam a pillantásom, és csak néztem a mellettem álló fiút, amitől zavarba jött, és magyarázni kezdett.
- Tudod, ő egy kicsit…; - túrt hátulról a hajába, és zavart mosollyal fordult felém. – Fura volt. Veszélyes srácnak tűnik…; - nézett rám bátortalanul, mire egy laposat pislogtam.
- Akkor most elmondom neked is, Keith – szólaltam meg végül, mert úgyis tudtam, hogy arról akar továbbra is beszélni, hogy nem szimpatikus neki Remus. – Remus a barátom, és az is marad. Próbáljátok meg elviselni egymást, légy szíves, és ne beszélj róla semmi olyasmit, ami ellene hangolhatna! Ő az egyik legjobb barátom! – morogtam hűvösen, és összefontam a mellem előtt a karomat. Keith szótlanul bólintott egyet, és innentől kezdve csendben sétáltunk a Nagyterem felé.
Szó nélkül köszönt el tőlem, majd sietett az egyik ház asztala felé. Egykedvűen néztem utána. Nem bírom a kakasharcokat.
Számat belülről harapdálva lépkedtem a mi asztalunkhoz, majd lehuppantam a padra. Tudtam, hogy bámulnak a diákok, de igyekeztem nem törődni velük. Bal kézzel teleraktam a tányéromat, de az evéssel már gondjaim adódtak. Sajnos nem tudtam egyszerre használni a kést és a villát is, hiszen a jobb kezem használhatatlan volt.
- Van egy fél lombkorona a hajadban – sétált el mellettem unottan Sirius, miközben lecsippentett a hajamról egy falevelet. – Csajbunyó volt? – kérdezte kajánul, miközben levetette magát mellém, ám ahogyan az arcomra nézett lehervadt a vigyor a képéről. – Veled meg mi történt?
- Mi?! - hallottam meg majdnem magam mögül Jamie hangját. Idegesen csenget, és egy szempillantás alatt mellettem termett Remusszal együtt. – Hogy nézel ki?! – szinte már rám kiabált, amikor maga felé fordított, ám én a mögötte álló fiút figyeltem.
- Kibékültetek? – címeztem Remusnak a kérdésemet.
- Össze sem vesztünk…; - vont vállat a fiú.
- Mi a fészkes fene történt veled? – rázta meg az öcsém a vállamat, és végigmérte az összes sebemet. A szeme hosszasan elidőzött a lábamon szivárgó sérülésen.
- Jó, akkor kérdezem másképp... Minden rendben veletek? – kérdeztem Remust, aki elhúzta a száját, miközben Jamie a vállamat szorongatva vizslatott.
- Alakul – lépett el az öcsém mellett, majd lehuppant a bal oldalamra.
- Mégis mi történt veled?! – sápítozott továbbra Jamie, miközben még mindig a vállamat markolta.
- Gyakoroltunk – vontam vállat, mire a testvérem szemében dühös szikra gyulladt.
- Keith-szel! – vágta rá vádlón, mire felvontam a szemöldökömet. – Nem megmondtam neked, hogy soha többet ne merj vele edzeni? – dühöngött tovább, mire a sérült kezemmel lelöktem magamról a karját, és mérgesen meredtem rá.
- Ne merészeld nekem megmondani James Potter, hogy mit csináljak!
- De megmondom! – dühöngött tovább. – Az a csávó egy állat! Múltkor is eltörte a karodat!
- Minden óránk ilyen, te észlény! – vágtam rá, és a padra csaptam az ép kezemmel.
- Aha, persze! Érdekes módon mindig csak akkor vagy szétverve, ha ellene kell megküzdened! – bökött meg vádlón az ujjával, mire én felháborodottan tátogtam.
- Nem vagyok soha szétverve!
- Tényleg nem, amikor normális emberekkel edzel együtt!
- Keth rendes srác! – kiabáltam túl az öcsémet, de addigra már Remus megragadott, és a Nagyterem ajtaja felé kezdett el tolni, míg az öcsémet Sirius terelgette. Bár nem értem miért, mert amerre én mentem, a dühös testvérem arra csattogott utánam.
- A francokat rendes! – morogta utánam lépdelve. – Remus! Remus rendes! Én rendes vagyok! Longbottom rendes!
- Hééé! És én? – kotyogott közbe Sirius.
- De ez a bájgúnár minden, csak barmira nem rendes! – kiabált tovább az öcsém, miközben én az utolsó pillanatban lekaptam az egyik tálról egy rántott húst.
- Keith nem bántana soha! – fordultam szembe Jamesszel teli szájjal, mikor kiértünk a Nagyteremből.
- Nézz már magadra! Hogy nézel ki?! – mutatott rám undorodva az öcsém, mire én ökölbe szorítottam a kezeimet.
- Srácok! Beszéljük meg, elvégre rólam van szó – lépett hirtelen mellénk békítőleg Keith, mire az öcsémmel egyszerre fordultunk felé:
- Pofa be!
- És még te mondod, hogy rendes?! – esett nekem újból a testvérem.
- Idejött most is nekem segíteni, mert az öcsém egy idióta!
- Nézz már rá, mekkora egy tejfeles szájú! – mutatott Keith-re James, mire a fiúra kaptam a pillantásom, és elgondolkodva néztem rá.
- Jó! De most nem ez a lényeg!
- Háhá! Persze, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy már megint hogy nézel ki! – mutatott rám, majd Keith-hez fordult, pontosan abban a pillanatban, mikor Remus egy unott sóhaj kíséretében a falnak dőlt. Sirius dörzsöltebb volt a vitáinkkal kapcsolatban, hiszen ő már jó pár perce ott ült a lépcsőn, és kajánul vigyorgott. – Na, idefigyelj, te görény! Ha még egyszer hozzáérsz a húgomhoz, úgy szétátkozlak, hogy Madam Pomfrey sem tud téged helyrehozni…;
- De hát hozzám se ért! – kiabáltam hisztérikusan.
- De hát hozzá sem értem! – védekezett Keith meghökkenve.
- Te csak ne utánozd a húgomat! – lépett a fiú felé az öcsém, aki pontosan velem egyszerre kiáltott fel.
- Te csak ne utánozz engem! – fordultam mérgesen Keith felé, aki tátott szájjal meredt rám és Jamie-re.
- Szóval itt a közös gén!– nyögte vigyorogva Keith. – Ti nem vagytok normálisak! - és zsebre vágott kezekkel visszasétált a Nagyterembe.
- Na, látod, milyen gyáva disznó a barátod?! – fordult felém James kárörvendve, mire Sirius hangosan felröhögött.
- Gyáva disznó? Elviselhetetlen vagy, azért ment el!
- Neeem, húgi. Azért ment el, mert egy beszari alak, aki lányokat ver, és maga elé tolja őket, hogy ők vigyék el helyette a balhét! – mutatott rá az öcsém, de alig fejezte be a mondatot egy vízsugár repült felé hátulról. Jamie megtántorodva előrezuhant. - Mi a…;? – nyögte mérgesen, és egy szempillantás alatt felugrott. A pálcája már ott is volt a kezében, mikor a támadója felé fordult.
- Ha valami bajod van velem, az én szemembe mondd az alaptalan vádjaidat – szólalt meg nyugodt hangon Keith, miközben a kezei még mindig a zsebében voltak.
- Te szemét! Ezt tudod csak! Hátulról támadni! – sziszegte Jamie, mire lemondóan prüszköltem egyet, és a plafonra meredve megforgattam a szemeimet.
- Én legalább nem a másik háta mögött köpködök mindenkire hazugságokat – morogta az osztálytársam vészesen nyugodtan.
- Ez igaz, te inkább jobban szeretsz védtelen lányokat elintézni! – emelte fel a pálcáját James, pontosan abban a pillanatban, mikor megjelent McGalagony professzor.
- Mr. Potter! Mr. Bosworth! Mi folyik itt? – nézett végig rajtunk a tanerő. A pillantása egy másodpercre megnyugodott rajtam, majd újból a két fiú felé fordult. – Remélem, nem jól látok, uraim – jegyezte meg hűvösen, majd újból végignézett rajtam. – Mr. Lupin, kérem, kísérje fel Miss Pottert a gyengélkedőre, Önök ketten pedig legyenek szívesek az irodámba követni, ahol elbeszélgetünk majd az iskolák közötti békés együttműködésről! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Ezért még számolunk! – sziszegte oda nekem az öcsém, mikor elsétált mellettem, ellenben Keith csak vigyorogva rám kacsintott. Jamie-re fintorogtam, majd botladozva követtem Remust, aki megragadta a könyökömet, és a lépcső felé tolt.
- Már majdnem elfelejtettem, mennyire gyerekesek is tudtok lenni – tette hozzá kis éllel a hangjában, mire kissé szégyellve magam elhúztam a számat.
Igaza volt.
- De ugye hozol fel majd nekem kaját?
14. nap - Remus Lupin by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Nálam bet?kkel és számokkal jelzi a köt?jeleket, és néhány bet?t is kóddal ír ki. Nálatok is? :)
Egy megrakodott tányérral tértem vissza Aishához a gyengélkedõre. Pont akkor nyitottam ki az ajtót, mikor a javasasszony a lány kissé még bedagadt, véraláfutásos nyakát vizsgálgatta, melyet az a szemét Greyback okozott. Habár az indulataim máris a hatalmukba kerítettek, ahogy a lányra néztem, rögtön háttérbe szorult a mérgem. Elvörösödve kaptam el a pillantásomat róla, ugyanis Aisha ruhát cserélt, és a rajta levõ blúz teljesen ki volt gombolva, szabaddá téve csipkés melltartóját és fedetlen hasát. Habár csak egy másodpercre néztem oda, tisztán kivettem a lány köldökében csillogó apró kis ékszert. Egy hatalmasat nyeltem.
- Vááá, kaja! - hallottam meg Aisha kiáltását, és a következõ pillanatban már mellettem is termett a felsõjét gombolva, és a tányér után kapott. Lepillantottam rá, de bár ne tettem volna!
Nem húzta össze a blúzát teljesen, így az én nézõpontomból pont ráláttam a mellére.
- Jó, hogy itt van Mr. Lupin! - nézett rám Madam Pomfrey, és intett, hogy üljek le.
Halk sóhajjal huppantam le az egyik ágyra, miközben kioldottam a nyakkendõmet, és magam mellé dobtam.
- Ó, te jó ég, Remus, ezt annyira menõn csináltad! - hallottam meg Aisha lelkes hangját a tányér mellõl.
- Hogy van a nyaka? - kérdezte komoran a javasasszony, és lehajolt a szintemre, hogy szemügyre vegye a sérülésemet.
- Mi történt a nyakával? - kapott a kérdésen ijedten Aisha, és egy szempillantás felénk fordult.
- Semmi különös, csak egy karcolás - mormoltam, de õt nem hatotta meg, rögtön mellettem termett. Levegõ után kapott, mikor meglátta a feltépett nyakamat.
- Úristen! Mi történt veled? - nyögte hatalmasra tágult szemekkel, majd hirtelen lehajolt Madam Pomfrey mellé, óriásira tágult szemekkel, hogy jobban lássa. - Ezt most szerezted?
Megráztam a fejemet, mire eltátotta a száját. A feltépett bõröm nagyon lassan gyógyult az átlagoshoz képest is, mivel vérfarkas karmolás okozta a sebet.
- De nagyon frissnek tûnik... - nyögte aggódva, miközben a szemembe nézett. Próbáltam viszonozni a pillantását, de a tekintetem akaratlanul is levándorolt a dekoltázsára.
- Nem az - zártam le kissé mogorván a témát, de szó nélkül hagytam a javasasszonynak, hogy bekenje valami szörnyen csípõs krémmel a sebemet.
- Maradjon nyugton, kedvesem, amíg be nem issza a bõre! - hagyott minket magunkra Madam Pomfrey.
- Remus... - suttogta Aisha még mindig a nyakamat nézve. Rákaptam a pillantásomat, mikor közelebb lépett hozzám. Óvatosan megérintette a kulcscsontomat, mire az összes izmom egyszerre feszült meg. Hihetetlenül lágy volt az érintése... Ökölbe szorítottam a kezeimet. - Ugye ezt nem akkor szerezted? - hajolt bele szinte teljesen az arcomba. Megcsapott a kellemes illata, nekem pedig óriási önuralomra volt szükségem, hogy meg ne moccanjak. Egy aprót kellett volna mozdítanom a fejemen, hogy az ajkaink összeérjenek.
Nem válaszoltam neki, csak néztem õt megfeszülõ állkapoccsal, mire lassan az ajka elnyílt ijedten. Igennek vette a hallgatásomat. Tudta, hogy Greyback okozta a nyakamon lévõ sérülést.
- Remus... ugye a karmolástól nem leszel vérfarkas? - suttogta még mindig engem figyelve, és a feltépett nyakamat. Az egész testem egy pillanat alatt még jobban megfeszült.
Szóval rájött...
Rájött a titkomra.
Mégis lassan nemet intettem a fejemmel, de ragadozóként figyeltem minden apró rezdülését, de õ csak nézett engem aggódva, hatalmasra tágult pupillákkal.
- Nem. A karmolástól nem... - suttogtam halkan.
Ragyogó mosoly tûnt fel az arcán, majd megkönnyebbülten kifújta a levegõt. Elképedtem.
- Úgy örülök, Remus, hogy nem lettél vérfarkas! - ölelt át hirtelen, én pedig egész testemben megmerevedtem. Hagytam had öleljen, de nem viszonoztam a szorítását.
Hát ez volt a végszavam.
Aisha örül, hogy nem lettem vérfarkas...
A vállába temettem az arcomat, és reszketegen beszívtam az illatával átitatott levegõt.
Most kaptam meg véglegesen az elutasítását. Hiszen én már évek óta vérfarkas vagyok...
14. nap - Aisha Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Eddig azt hittem, ezt a történetet nem olvassa senki, vagy csak egy-két ember, de az olvasószámláló szerint ez a legnépszerűbb történetem! :o Örülök is neki, meg el sem tudom hinni, hiszen eddig azt hittem, csak egy ember olvassa. :D
(Köszönöm a véleményeket LexaK és aNitacska! Annyira jól esett, hogy totál bezsontam, úgyhogy itt egy új fejezet nektek! :D )
A Segítség, fiú lettem! c. történetem folytatásában vagyok most újból benne, úgyhogy annak a frissülése várható ezentúl gyakrabban, de természetesen ezt a történetet is igyekszem frissíteni. :) Csak épp be van gyulladva a csuklóm is és az ujjaim is, és sajnos nem tudok írni, mert nagyon fáj a pötyögés is. :p
Jól esett megölelni Remust. Nyoma se volt már annak a vézna tizenegy éves fiúnak, akit anno megismertem, mikor Jamie hazajött az első roxfortos éve után, és hozta magával az egész baráti körét. Akkor még zavarba jöttem a fiútól, akinek már akkor is tetszett a szeme.
Most azonban már változott a helyzet.
Habár Remus pillantását még most is csodálatosan gyönyörűnek találtam, a fiú határozottan férfiassá vált. A keze nagyobb lett, izmokat szedett fel, majdnem két és fél fejnyit nőtt, és az arcán borosta sercegett. Furcsa volt belegondolni abba, hogy milyen régóta ismerem. Szinte testvérekként éltünk együtt.
De most nem testvérként öleltem Remust.
Jól esett, ahogyan a meleg bőre az enyémhez ért. Ahogyan az orrán kifújt levegő a nyakamat simogatta. Jól esett, ahogyan végigsimíthattam a széles hátán az ölelés miatt. Jól esett közel érezni a testét az enyémhez, és nem akartam őt elengedni.
Aztán halkan felsóhajtott, és a vállamba temette az arcát.
Kissé bátortalanul emeltem meg a kezeimet, majd a hajához értem. Az ajkamba kellett harapnom. Remus haja puha volt. A tincsei közé túrtam, mire hangosan beszívta a levegőt, miközben egész testében megmerevedett, és nekem is mély lélegzetet kellett vennem. Csodálatos érzés volt hozzáérnem.
- Bocsáss meg… - kezdtem, mikor hirtelen kivágódott a gyengélkedő ajtaja, és a dühös öcsém rongyolt be rajta, de ahogy észrevett minket összeölelkezve, megtorpant.
- Itt meg mi folyik? – kérdezte rosszat sejtve, mire Remus egy szempillantás alatt húzódott el tőlem.
- Mégis mi folyna? – kérdeztem megemelt szemöldökkel, de Jamie szinte nem is foglalkozott velem, csak állt ott megkövülten, minket méregetve.
- Van valami köztetek? – kérdezte furcsa hangsúllyal, amiben kissé fenyegető él villant.
- Ez meg mi…? – háborodtam fel, de Remus rövid és határozott válasza belém folytatta a szót.
- Nincs.
Levegő után kaptam, majd gyorsan kiegyenesedtem a fiú előtt, aki hirtelen rám szegezte karamellszín tekintetét, és fürkészően vizslatott engem. Nem tudtam kiolvasni a pillantásából semmit, pedig ezernyi érzelem villant át rajta. Mégis… szomorúnak tűnt.
Az öcsém ezután nem mondott semmit csak ledobta magát az egyik ágyra, és duzzogva figyelt minket. Fura érzésem volt vele kapcsolatban. Furcsán nézett minket…
- Szeretnék beszélni Remusszal. Kimennél egy picit? – kérdeztem az öcsémet, de rá se néztem. Még mindig Rem előtt álltam, és a borostyánbarna szemeibe mélyedtem.
- Nem.
Meglepetten fordultam felé.
- Tessék?
- Jól hallottad, húgi – sziszegte mérgesen, és nem moccant. – Van egy kis dolgunk egymással.
Megforgattam a szemeimet, tudva, hogy addig nem fog tágítani, míg le nem hordhat a Keith-szel történt incidens miatt. Elléptem Remus mellől, és a fejemmel intettem az öcsémnek, hogy jöjjön ki a gyengélkedő elé.
- Ne hallgatózz! – intett Jamie még Remus felé az ujjával, mire a fiú keserűen felhorkantott.
- Hogy tudna már hallgatózni?! – néztem hátra szemrehányóan az öcsémre, de ő csak vállat vont. – Mi az? – kérdeztem szembe fordulva vele, miközben a karjaimat máris keresztbe fontam magam előtt.
- Ne csináld ezt! – nézett le rám, mire értetlenül meredtem rá.
- Mit?
- A kezeddel! – mutatott a mellkasomra, mire az én pillantásom is a blúzomra siklott. Elvörösödtem, és gyorsan a gombokhoz nyúltam. – Főleg Remus előtt ne!
- Nyugodj meg, Jamie, most mondta, hogy nem fog rám fanyalodni! – sziszegtem alig hallhatóan, mire az öcsém felhorkant.
- Úgy is legyen! – vágta rá indulatosan, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – Mi? Te…? Micsoda?! – nevetett fel szinte köhögve, majd megragadta meg a könyökömet, és elkezdett húzni a folyosó vége felé.
- Mit csinálsz? – nyögtem, miközben próbáltam tartani gyors lépteivel a tempót.
- Nem akarom, hogy hallgatózzon…
- A szoba másik végében van! – mutattam rá, de úgy tűnt Jamie-t ez nem érdekelte. Hirtelen megperdített és elengedett.
- Neked tetszik Remus? – szegezte nekem alig hallhatóan a kérdést, mire az ajkaim elnyíltak egymástól. Próbáltam valami frappánsat rávágni, de nem jött ki egy hang sem a torkomon, csak tátogtam. – Ezt nem hiszem el! – vette igennek Jamie a reakciómat. – Te és Remus?- fordult egyet a tengelye körül, és az arca előtt lehúzta a tenyerét, kissé belemarva a bőrébe. Láthatóan nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen, mérgelődjön vagy örüljön. Hirtelen megtorpant, majd az enyémbe fúrta a pillantását. – Ti ketten… Ti megérdemlitek egymást!- legyintett lemondóan, majd hátat fordított, és zsebre tett kézzel sétált végig a folyosón. Jókedvűnek tűnt… Tátott szájjal meredtem utána.
Ennek meg mi baja?
Gondolataimba mélyedve sétáltam vissza a gyengélkedőre. Remus még mindig ott ült az ágyon, és a gondolataiba merülve nézett ki az ablakon. Elképesztően gyönyörű látványt nyújtott, ahogyan a lemenő napfény rávetült a hajára és az arcára. Alig hallhatóan csuktam be magam mögött az ajtót. Nem akartam megzavarni, annyira szép volt.
- Mit szerettél volna mondani? – kérdezte hirtelen, de nem mozdult felém. Meglepetten szívtam be a levegőt. Sose tudtam megszokni, Remusnak milyen jó hallása van. A legapróbb neszt is képes volt észrevenni. Kiskorunkban sem tudtam soha megijeszteni.
Lassan Rem mellé lépkedtem, és leültem mellé az ágyra. A karjaink majdnem összeértek. Szinte éreztem a bizsergést a bőrünk között.
- Bocsánatot szerettem volna kérni – néztem a cipőm orrára, majd lassan a fiúra néztem, mikor ő rám kapta a szemeit.
- Miért? – nyögte meglepődve, mire keserűen elmosolyodtam.
- A nyakad miatt… - néztem rá a feltépett bőrére, melyen a seb elég frissnek tűnt. - Ha nem lettem volna lent Malenie-val… Ha jobban hallgatok a megérzéseimre, és előbb elindulok… Vagy csak jobban har… - szedtem össze a gondolataimat, de befejezni nem tudtam, mert Remus az ajkaimra szorította a tenyerét.
- El se kezd, Aisha! – mondta, miközben teljesen felém fordult, és kissé legörnyedt a szintemre, hogy a szemeink egy magasságban legyenek. – Ne mondj ilyeneket! – suttogta. Lehelete az arcomat csiklandozta. Gyönyörű borostyánbarna szemei ide-oda jártak az én tekintetem között, miközben pillantásával szinte végigsimogatta a hajamat, a homlokomat, ahogyan lassan végignézett rajtam. A pupillája óriása tágult. Csodálatot véltem felfedezni a szemeiben. Lassan leeresztette a kezét, és óvatosan végigsimított az arcom élén, majd nagyon gyengéden egy elszabadult tincsemhez ért, és hátratolta a fülem mögé. A szívem a torkomban dübörgött. Elnyílt az ajkam attól, ahogyan rám nézett. Remus pillantása hirtelen a számra tévedt, én pedig elfelejtettem levegőt venni.
Egyikünk sem mozdult a másik felé.
Rem csak nézett engem leplezetlen csodálattal a tekintetében, mintha igyekezne minden egyes porcikámat az elméjébe vésni. Nagyon zavarba ejtő és bensőséges érzés volt, amit a pillantása okozott.
- Ne mondj ilyeneket, Aisha! – suttogta még mindig a szemembe nézve, miközben a keze lassan végigsimított a hajamon, pillantása pedig az ajkam és a tekintetem között cikázott. Egy hajszálnyival közelebb húzódott hozzám. – Gondolkodás nélkül rohannék érted bármikor, ha bajban vagy – lehelte az arcomba, és lassan közelebb hajolt a számhoz.
Reszketegen felnyögtem, mikor a puha ajka alig érezhetően hozzáért az enyémhez. Hihetetlen édes volt a csókja. Nagyon finoman simított végig a szája az enyémen, szinte csak épphogy hozzáért. Ismeretlen remegés kúszott végig a gerincemen, és úgy éreztem, menten elolvadok. Kissé leeresztettem a vállamat, szabadabbá téve a nyakamat, és megadtam magam Remusnak.
Rögtön észrevette a változást, mert egy pillanat alatt túrt bele hátulról a hajamba, és határozottan, mégis hihetetlenül gyengéden tartotta a hajamat, és mélyítette el a csókot. Belenyögtem a szájába. Hihetetlenül izgató volt, ahogyan átvette felettem az uralmat, és mindent ő irányított. Még jobban tartotta a karjával a hátamat, és még mindig a hajamba túrva irányította a mozdulataimat. Soha nem veszítettem még el ennyire a fejemet, és soha nem hagytam még senkinek, hogy ennyire uralkodjon a testemen. Végignyaltam a fogán és az ajkán, mikor levegő után kapott, mire még jobban megragadta a tarkómat, és a hajamnál fogva húzta hátra a fejemet. Felnyögtem, mikor az ajka megtalálta a legérzékenyebb pontot a nyakamon. Azt hiszem, ekkor hagytam el teljesen magam.
- Remus… - nyögtem, de magam sem tudtam, mit akarok. Hirtelen megmerevedett, majd lassan rám emelte a vágytól égő, karamellszín pillantását, miközben az álla a mozdulattól lassan végigsimított a nyakam vonalán. Megremegtem. Nem álltak össze a gondolatok a fejemben.
Minden egyes érintésétől, mozdulatától, apró rezdülésétől, ahogyan hozzám ért, valami furcsa érzés cikázott végig bennem.
Nem mondtam semmit, de úgy tűnt mintha megértette volna, mi játszódik le bennem, mert hirtelen megragadott, és erősen magához ölelt. Még jobban zihálni kezdtem. Úgy éreztem, megőrülök, ha nem érhetek hozzá, ha nem lehetek hozzá még közelebb.
Nem mozdult, csak erősen szorított, és lassan a tarkómra szorította a kezét. Jó érzés volt, biztonságban éreztem magamat a mozdulattól, habár olyan érzések kerítettek hatalmukba, melyektől megijedtem. Nem ismertem őket. És magamra sem ismertem.
Remus nem szólt semmit, meg sem moccant. Úgy tűnt, jobban ért engem és a reakciómat, mint én magam, és ez egy kicsit megnyugtatott.
Percekbe telt, mire képes voltam egy kicsit lenyugodni, és nem akartam… Mit is? Remusnak esni? Rámászni? Magam sem tudtam, mi történt velem, és mit akarok, mit akartam. Nem értettem magamat.
Felsandítottam Remusra, aki lepislogott rám, halvány mosollyal az ajkán.
- Gyönyörű vagy – puszilta meg az arcomat, és még jobban magához vont.
Úristen! Csodálatos érzés volt a nyakába fúrni az arcomat. Annyira jó illata volt, és olyan tökéletes volt a bőre! És ahogy magához szorított! Úgy éreztem, soha semmi rossz nem történhet velem.
A szívem megállás nélkül zakatolt.
Jólesően bújtam közelebb hozzá, miközben igyekeztem egybeolvadni vele.
- Aisha, én… - súgta Remus a fülembe, és még jobban ölelt.
- Remus én tényleg nem tudom, mit tettem volna, miattam megsérülsz, és vérfarkassá változol! – szólaltam meg vele egyszerre, és még erősebben fontam át a karjaimmal. Hirtelen megmerevedett, majd elengedett. – Mi az?
Nem válaszolt, csak lassan felegyenesedett, és rám pillantott. A szemeibe mérhetetlen bánat uralkodott.
- Azt hiszem, ez nem megy – mondta halkan a szemembe sem nézve, majd átnyúlt felettem, és felkapta mellőlem a nyakkendőjét. Megdöbbenve, elnyílt ajkakkal meredtem rá. Azt hiszem, fel sem fogtam a szavai értelmét. Megszólalni sem tudtam. Szó nélkül hagytam, hogy kilépjen a gyengélkedőről.
Szinte levegőt sem véve meredtem a csukott ajtóra. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg ott ültem egyedül a javasasszony kórtermében, és csak bámultam a zárt ajtóra.
- Kedvesem, te még mit keresel itt? – hallottam meg hirtelen Madam Pomfrey hangját. Nyeltem egy nagyot, majd szó nélkül felkaptam az szétszakadt, mocskos ruháimat, és zavartan a javasasszonyra néztem, de addigra már el is tűnt.
Szinte magamnál sem voltam, mikor kinyitottam a gyengélkedő ajtaját, és kiléptem a folyosóra.
14. nap - Aisha Potter by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Elfogytak a fejezetek. :) Remélem, azért tetszeni fog nektek. :)
Sajnos, ennyi volt, nem tudom, hányan olvassátok, de elfogyott az ihlet, és nincs sok időm mostanában írni. Tényleg nem tudom, mikor lesz új fejezet.
Nem mentem a klubhelyiségbe. Helyette órák óta jártam a folyosókat, míg az éjszaka teljesen be nem borított mindent sötétséggel. Kedvetlenül álltam meg az egyik ablak előtt, és a kastély falának döntve a halántékomat csak meredtem az éjszakába.
Nem értettem Remust. Nem értettem, miért csókolt meg így. Hogyan tudott ilyen szenvedélyesen és érzéssel csókolni és ölelni, amikor mégsem kellettem neki?
Hirtelen elkomorodtam. Az előző éjszakát is egy lánnyal töltötte… Lehet, hogy Remusnak egy csók nem jelent semmit. Lehet, hogy csak azért nem ment tovább, mert nem akart sem engem, sem Jamie-t megbántani. Evégre az öcsém a barátja volt. Bár eddig azt hittem, én is…
Kedvetlenül bámultam a fák lombjait. Az az igazság, hogy összezavarodtam.
Vagy csak nem tetszettem Remusnak? De akkor miért csókolt volna meg?
Nem olyannak ismertem meg, aki csak poénból bárkit megcsókol. Pláne nem engem.
Úgy gondolom, Remusnak többet jelentek, mint egy lány, akit csak megcsókolhat, hiszen éveken keresztül barátok voltunk! Vagyunk… Nem tudom.
Akartam azt a csókot. Remus puha ajkait az enyémen érezni. Közel akartam érezni magamhoz a fiút. De soha nem rúgtam volna fel egy egyszerű csókért a barátságunkat, hogy utána ott hagyjam. Remus valóban megtenné? Nem tudom róla elképzelni.
Vagy megijedt? Fél, hogy tönkreteheti az eddigi kapcsolatunkat? De akkor, miért csókolt meg? Meg akart csókolni? De ha meg akart csókolni, akkor most miért vonul vissza?
Kissé nekivertem a homlokomat a falnak. Ez nem vall Remusra. Vagy csak kifogásokat keresek neki, mert kedvelem? Kifújtam a levegőt.
Nem. Ismerem Remust. Tudom, hogy nem az a fajta, aki egy komoly barátságot feláldozna egy csókért, ha csak tényleg ennyit akarna tőlem. De akkor mi történt? Mi volt az oka annak, hogy Remus elutasított? Megijedt, hogy Jamie hogyan reagálna?
Sehogyan sem állt össze a fejemben.
Ismertem Remust. Tudom, hogy ez nem jellemző rá. Velem szemben legalábbis biztosan nem. De akkor…?
Elhúztam a számat, hirtelen halk neszre lettem figyelmes, és a következő pillanatban egy fényes fénycsóva ütődött nekem. A falnak estem, de bevertem a fejemet. Rögtön tudtam, hogy egy ártás talált el.
- Talán jobb lenne, ha eltűnnél az iskolánkból! – lépett elém egy rövid, fekete hajú lány karba font kezekkel, mögötte még páran sorakoztak. Fiúk-lányok vegyesen. – Tudjuk, hogy milyen veszélyes vagy! Hiába próbálják meg a tanárok eltusolni a dolgot, tudjuk, hogy miattad halt meg az osztálytársad, mert megtámadtad! – állt meg felettem. Meg sem próbáltam felállni, csak elképedve néztem rá. Tényleg ezt gondolják rólam? – Azt akarjuk, hogy húz vissza a többiekhez az iskoládba!
- Úgy van! – szólalt meg egy kék nyakkendős lány. – Nem akarjuk, hogy itt maradj! Nem akarjuk, hogy minket is megtámadj!
- Mi folyik itt? – hallottam meg egy ismerős hangot, mire a gyomrom rögtön ugrott egyet. Senki sem válaszolt, ezért közelebb lépett hozzánk. Találkozott a pillantásunk.
Úgy tűnt, nem lepődött meg, hogy engem talált a felfordulás közepén. Az iskolatársai felé fordult, de a vonásaiból semmit sem tudtam kivenni.
- Mindenkitől húsz pontot levonok! – szólalt meg, hangjába mérhetetlen düh vegyült. – Most pedig menjetek a hálókörletetekbe, ezt pedig jelenteni fogom mindegyikőtök házvezető tanárának!
Szó nélkül tűnt el a kisebb csődület, de én nem mozdultam. Tényleg azt gondolják, hogy én öltem meg Melanie-t?
- Jól vagy? – guggolt elém Remus, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni.
- Remus… - néztem rá elkerekedett szemekkel, mire összevonta a szemöldökét.
- Megyünk a gyengélkedőre! – tudta be agyrázkódásnak a reakciómat, és már állt is fel, én azonban megragadtam a talárja ujját.
- Remus… Mit pletykálnak rólam? – néztem egyenesen a borostyánbarna szemeibe, mire összeszorította a száját.
- Nem kellene ezekkel foglalkoznod – húzott volna fel. Nem mozdultam, mire megadóan felsóhajtott, majd megdörzsölte a halántékát. – Sokféle dolgot hallottam már – kezdett bele óvatosan, én azonban csak néztem rá. Tudnom kellett. – Tényleg nem kellene ezzel foglalkoznod… - gondolta meg magát végül.
- Kérlek, Remus! – nyögtem elkeseredetten, mire mély levegőt véve leguggolt elém, majd leült mellém a falnak támasztva a hátát.
- Aisha, mind tudjuk az igazat, hogy mi történt akkor. Nem kell…
- Remus! Kérlek – néztem esketőn a szemébe. Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete.
- De tudnod kell, hogy nagyon sokan nem hisznek ezeknek a szóbeszédeknek – szögezte le komolyan, mire mohón bólintottam, habár tudtam, hogy rettentően fájni fog, amit hallani fogok. – Többféle pletyka terjeng…
- Hallottam őket – szóltam közbe, mire bólintott.
- Reggel óta egy újabb verzió is elkezdett terjedni – kezdett bele Remus, de láttam, hogy nem akarja elárulni. Tétovázva kinyitotta a száját, majd becsukta. Végül felsóhajtott és belekezdett. – Azt hallottam, hogy szándékosan csaltad ki Melanie-t a parkba, és vetted rá az edzésre, majd megölted őt…
Szinte felnyüszítettem a szavaira, és a szám elé kaptam kezeimet, hogy elfojtsam a zokogásomat. Nem tudtam uralkodni az érzelmeimen, kontrollálatlanul kapkodtam a levegőt, miközben csukladozva hangosan sírtam. Remus egy szempillantás alatt a karjai közé kapott, és a hajamat simogatva hagyta, hogy eláztassam a felsőjét.
- De hát én szerettem őt! – zokogtam szinte kivehetetlenül a szavat.
Remus nem válaszolt, csak megértően szorított magához.

Nem tudom, mikorra fogytak el a könnyeim, és hagytam abba a hüppögést, de Remus nem mozdult mellőlem. Sőt, valahogyan az ölébe is kapott, így a combjai között féloldalasan ülve meredten bámultam a semmibe, miközben ő megnyugtatóan, egyenletes ritmusra simogatta a hajamat. Nem éreztem semmit, és egyetlen gondolat sem kavargott a fejemben.
Jól esett Remus mellkasának dőlni, és vállára fektetnem a fejemet, míg hallgattam a légzését és a szívdobbanásait. Megnyugtatott, és biztonságban éreztem magam a teste melegétől. Nem hagyta abba a hajam simogatását, de a mozdulata megállt és a tarkómra szorította a tenyerét, úgy húzott magához.
- Sajnálom, Aisha – suttogta a fülembe. Egy aprót pislogtam, de más jelét nem adtam, hogy hallottam volna a szavait. Kimerülten meredtem továbbra is a folyosó sötétjébe. – Én tudtam, hogy ott volt Melanie azon az éjszakán… Én észrevettem, hogy van veled valaki, amikor kiértünk a többiekkel… De nem szóltam a többieknek… - hangja megnyugtató volt, de tele volt megbánással és keserűséggel. – Ha odafigyeltem volna rendesen… De engem csak a bosszú érdekelt. Aisha… Kérlek, bocsáss meg nekem, mert én nem tudok magamnak! – ölelt még szorosabban magához, mire lassan megemeltem a kezemet, és végigsimítottam vele az alkarját. Úgy tűnt, ez bátorságot adott neki, hogy folytassa. – Én megmenthettem volna őt, de nem voltam elég óvatos… Ha megtettem volna, senki sem gyanúsítana téged ilyen képtelen baromságokkal – éreztem, ahogyan a falnak döntötte a fejét. – Én vagyok az egyetlen, akinek a lelkén szárad Melanie halála… Nem figyeltem rá eléggé…
A szavai értelmét végül nem fogtam már fel, mert egy pillanat alatt zuhantam mély, tudatlan álomba.
Egy valamire azonban rájöttem. Ebben biztos voltam.
Remust nagyon bántotta Melanie halála, és felelősnek érezte magát miatta. Mert nem figyelt a lányra eléggé…
És akkor hirtelen megértettem, miért volt ennyire maga alatt az elmúlt napokban. És hogy miért utasította el a közeledésemet a gyengélkedőn.
Remus menthetetlenül szerelmes volt Melanie-ba.
15.nap - Remus Lupin by Bettiiyy
Sokáig ültem a folyosón Aishával, miután szinte beleájult a sok sírástól a karomba. Örültem, hogy ma én voltam beosztva prefektusként, hogy járőrözzek a folyosókon. Véletlen szerencse volt csak, hogy erre tévedtem, de megkönnyebbültem, hogy rátaláltam a lányra. Persze tisztában voltam vele, hogy Aisha képes megvédeni magát akár több diáktól is, de megkönnyebbültem, hogy komolyabban nem estek a lánynak. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, még rosszabbul érezte volna magát, ha az erejét így kell használnia a roxfortosok ellen. És az az igazság, hogyha védekezett volna a diákok ellen, csak a pletykákat erősítette volna meg.
Az volt a legjobb, hogy én találtam erre a csődületre, és még azelőtt leállítottam, hogy igazán elkezdődött volna. Csak reménykedni mertem, hogy megkapják a résztvevők a magukét a házvezető tanáraiktól…
A karjaimban szunnyadó lányra pillantottam. Próbáltam helyrerakni a gondolataimat, de sehogyan sem tudtam. Szörnyű helyzetbe kevertem Aishát azzal, hogy azon az éjszakán nem figyeltem oda, és nem foglalkoztam az eszméletlen Melanie-val. Elkövettem akkor azt a hibát, hogy szabadjára engedtem az érzelmeimet, és csak az járt a fejemben, hogy megvédjem a többieket. És hogy bosszút állhassak… Retteneteset hibáztam.
De tudtam, hogy most is így tennék. Most is Aishát és a barátaimat menteném először. De nekem lett volna erőm vigyázni arra a másik lányra, hogy ne essen baja... Meg tudtam volna védeni Greybacktől.
És mégsem tettem.
Most pedig Aisha issza meg a levét.
Mindenki valótlan pletykát terjeszt róla. Nem hagyják, hogy békében gyászolja a barátnőjét. Habár még magának sem meri bevallani, hogy Melanie halott…
Bűntudattól mardosva pillantottam le a karomban alvó lányra. Szörnyen megbánthattam ma, mikor magára hagytam a gyengélkedőn. De elveszítettem az eszemet, mikor olyan közel hajolt hozzám, és megéreztem az édes illatát. Olyan régóta vágytam már arra, hogy megízleljem az ajkát, és ő szörnyen gyönyörű volt a napfényben.
Óvatosan simítottam ki egy tincset az arcából.
Kár, hogy vérfarkas vagyok. Egy olyan, aki elrabolta a barátnőjét, és megölte. Ahányszor rám nézne, mindig ez jutna rólam eszébe. Megundorodna tőlem.
Hiszen azt mondta, boldog, hogy nem lettem az. Hogy nem lettem vérfarkas. A leggyönyörűbb mosolyával mondta nekem ezeket a szavakat.
Felsóhajtottam. Nem lehettem ennyire önző.
Nem akarhatom annyira magamnak Aishát, hogy nem veszem figyelembe az érzelmeit. Mit tenne, ha megtudná, hogy vérfarkas vagyok? Hogyan érezné magát? Mit érezne, ha hozzáérnék? Ha megcsókolnám? Mert ha a barátnőm lenne, mindenféleképpen el kellene neki mondanom, milyen szörnyeteg vagyok. De ahogy meghallaná, rögtön elrohanna, és egy életre megutálna.
Jobb volt így. Távol tartom magamat tőle, de a közelében maradhatok. Csodálatos lány, ezért biztos voltam benne, hogy találni fog valakit, aki igazán megérdemli őt.
De azt is tudtam, hogy utálni fogom azt az embert. Már most utáltam…
Óvatosan a térde hajlatába csúsztattam a karomat, majd egy picit megszorítottam a vállát, és felálltam vele. Fogalmam sem volt, hová vihetném, és hogy mit csináljak vele.
Tudtam, hogy tartozok neki egy bocsánatkéréssel a mai csókunk miatt. Elragadtattam magam, és nem bírtam magammal. Olyan boldoggá tett az a pillanat, hogy végre magamhoz ölelhetem, hogy nem gondoltam a következményekre, és a szörnyű valóságra. Hogy vérfarkas vagyok.
Hogy megundorodna tőlem. Hogy bármikor kárt tehetnék benne, ha átváltozva a közelébe kerülnék. Megborzongtam a képre, amit az agyam vetített ki elém Aisha feltépett bőréről.
Soha nem élném túl, ha valaha bántanám.
Megfeszülő állkapoccsal indultam el a lánnyal a karomban a Griffendél klubhelyisége felé, de mivel a lányok lépcsőjén nem tudtam felmenni, ezért a hálókörletünk felé vettem az irányt.
A Tekergők Térképe felé görnyedve találtam a többieket, akik éppen a minket jelző pöttyöket figyelték, ám ahogy megláttak engem és a karomban az öntudatlan Aishát, rögtön elkomorodtak.
- Mi történt? – pattant fel rögtön James, mire szomorúan megráztam a fejemet, és a lányra pillantottam. Bársonyos haja lágyan cirógatta a karomat. Nem akartam elengedni.
De tudtam, hogy vissza kell adnom Jamesnek, hogy ezentúl ő vigyázzon rá. Hogy ne keverjem többet bajba Aishát.
Lemondó mosollyal léptem a bátyjához, és a karjaiba nyomtam az ájult lányt. Valami fény villant a barátom szemében, mintha megértette volna, hogy lemondtam a húgáról. Szó nélkül tartottam meg az eszméletlen lányt. Aztán James eltátotta a száját, és elképedve, mégis megkeményedet tekintettel nézte húgával a kezében, ahogy se szó se beszéd, kisétálok a szobából.
- Ne csináld… - hallottam a hangját, de rögtön be is húztam magam mögött az ajtót, és a klubhelyiségbe siettem, majd lerogytam a kandalló előtti kanapéra.
Át kellett gondolnom pár dolgot, ezentúl hogyan fogok viselkedni Aishával.
- Te komolyan hülyébbnél hülyébb ötletekkel állsz elő?! – hallottam meg Jamest trappolni lefelé a lépcsőn. – Miért hagytad ott?!
Nem válaszoltam, csak szomorúan néztem a kitörését. Tudtam, hogy tudta, hogy ezzel, sokkal többről mondtam le, mint a sírástól kimerült Aisha ápolása.
- Áh! – kiáltott fel tehetetlenül, és a kanapé háttámlájára csapott, majd járkálni kezdett.
- Nem érdemlem meg a húgodat – szólaltam meg végül a barátom szemébe nézve, mire megtorpant, és elképedve meredt rám.
- Nálad jobban senki sem érdemli meg Aishát! – vágta rá őszintén. Annyira egyszerűen jelentette ezt ki, hogy elakadt a lélegzetem, és csak tátogni tudtam. Halványan elmosolyodott. – Ne legyél már nevetséges! Egy ideje rájöttem, hogy szereted a húgomat…
- Honnan? – nyögtem nehezen.
- Láttam, ahogyan ránéztél – vont vállat egyszerűen.
- Te nem…?
- Mit én nem? – kapta rám harciasan a tekintetét. Az ajkamba haraptam, de végül kimondtam.
- Vérfarkas vagyok. Ki akarna engem a húga barátjának? Ki akarná egyáltalán, hogy egy vérfarkas a húgába szeressen?- soroltam keserűen, de még be sem fejeztem a mondatot, James rögtön rávágta a válaszát, mélyen a tekintetembe fúrva a pillantását. A szemei elszántan és őszintén csillogtak.
- Én.

Valamiért nem tudok html kódozni, ezért most jelenleg így mutatok nektek képet az én Remusomról és Aishámról. :)

Remus: http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=529IMG_0052.jpg

Aisha: http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=344IMG_0053.jpg
16. nap - Remus Lupin by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Már fél éve nem frissítettem, pedig az egyik kedvencem ez a történet. :) De sajnos az esküvő, a vizsgák, és lustálkodás mindig közbeszólnak. :D
Hajnal háromkor írtam ezt a fejezetet, remélem, azért érthető, és tetszeni fog nektek. :) Ha van még itt olyan, aki olvassa. :)
- Te őrült vagy, ha a húgodnak engem akarsz… – jelentettem ki értetlenül, teljesen ledöbbenve. Ennyire még James sem lehet bajtársias!
- Nem vagyok őrült – rázta meg a barátom a fejét, miközben próbált nyugalmat erőltetni a hangjára. – Aisha sosem találna nálad jobbat. Ismerlek… és ismerem őt is… - meredt maga elé tűnődően, majd hirtelen rám kapta a pillantását.

Egész este fent voltam, egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Végig Aisha járt a fejemben, és James szavai. Szerinte hibát követek el, ha eldobom magamtól a húgát. De hogyan is mondhat ilyeneket? Nem gondol bele a következményekbe, hogy mivel járna, ha Aishával járni kezdenénk? Aisha érdekeit nem figyeli? Hogy lehetne együtt a húga egy vérfarkassal? Annak előbb-utóbb katasztrófális vége lenne.
Aisha nem ilyen fickót érdemel maga mellé, mint én.
Csalódottan ejtettem hátra a fejemet a kanapé háttámlájára, miközben az összekulcsolt ökleimet magam elé ejtettem a terpeszbe tett lábaim közé. Legszívesebben visszafordítottam volna az időt. Hogyan tehettem meg ezt Aishával? Hogyan rúghattam fel így a barátságunkat egy csókkal?
Felsóhajtottam.
Egy életre megbántottam a lányt, tudtam jól. Hol volt akkor az önuralmam? Sosem fogom tudni ezt helyrehozni…
Hirtelen felkaptam a fejemet, a szívem pedig eszeveszett vágtába kezdett. Nem is tudom, hogyan nem hallottam meg előbb a lépteit...
Megbabonázva figyeltem az alakját, miközben az agyam folyamatosan vetítette elém az emlékképeket a csóktól duzzadt ajkáról, ahogyan megadóan hátra ejtette a fejét, hogy a selymes nyakához érhessek. Ökölbe szorítottam a kezemet.
Épp ebben a pillanatban ért a lépcső tetejéhez, hogy lejöjjön a klubhelyiségbe. Ám ahogy megpillantott engem, egy pillanatra megtorpant. Láttam rajta, hogy látni sem akar. Hatalmasat nyeltem. Nem bírtam levenni róla a szemeimet.
- Jó-jól vagy? – kérdeztem rekedten. Nem felelelt, csak egy aprót bólintott. Láttam rajta, hogy legszívesebben elsüllyedne a föld alá, de nem mondtam semmit. Szó nélkül változtatta meg a léptei irányát, és a lányok hálókörlete felé vezető lépcsőhöz indult.
A szívem a torkomban dobogott. Most már örökké így lesz? Mindig kerülni fog? Ezentúl soha nem fog tudni a szemembe nézni?
- Várj! Aisha! – ugrottam fel egy szempillantás alatt, mire lassan rám emelte hosszú pilláit. Zavartan meredtem rá.
- Bocs, Remus, de most nincs kedvem beszélgetni – mondta furcsán halkan, és ha nem lett volna tökéletes a hallásom, lehet, nem is értettem volna a szavait. Összeszorítottam az ajkamat, mikor az ujjai a lépcső korlátjához értek, és fellépett az első fokra.
Szoborrá dermedve figyeltem a lépteit. Nem bírtam elengedni… A szemem égni kezdett.
Három lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot, de Aisha addigra már majdnem a lépcső tetején járt. Tudtam, hogy soha nem jönne le onnan a kérésemre...
Gondolkodás nélkül tettem a lábamat az alsó lépcsőfokra.
A bűbáj rögtön működésbe lépett. Aisha talpa alól kifutott a talaj, ő pedig hátra dőlve csúszott végig a lépcső alja felé. Az utolsó pillanatban kinyújtottam a karomat, és megtartottam a lányt. Benne rekedt a levegő. Bennem pedig jól eső érzés cikázott végig, már csak attól is, hogy hozzáérhettem. A levegőt mélyen beszívva ittam magamba a látványát.
- Mit csinálsz? – sziszegte, és legszívesebben hátra hőköltem volna az izzó tekintete elől.
- Szeretnék veled beszélni – engedtem kissé a szorításomon, de nem eresztettem el a könyökét. Nem akartam, hogy elfusson.
- Majd később, most nincs… - fordult el tőlem, hogy újból felmenjen a lépcsőn, de nem eresztettem. A könyökénél fogva rántottam vissza magam elé.
- Most – néztem mélyen a szemébe, mire elkerekedett az írisze. Nem szólt semmit, csak engedelmesen hagyta, hogy arrébb vezessem, és lenyomjam a székbe.
- Nem akarom hallani a sajnálkozásodat és a kifogásaidat – vágott a szavamba élesen, mikor szóra nyitottam a számat. Megdermedtem. Pontosan ezt akartam csinálni. Elmagyarázni neki, hogy nem lehetünk együtt, és hogy felejtse el azt a csókot. Hogy jobbat érdemel…
Összeszorított ajkakkal nézett engem, majd keserűen elmosolyodott.
- Az a Remus, akit én ismerek soha nem próbálkozott volna ilyen hülyeségekkel vigasztalni – rázta meg a fejét, miközben összeszorította az ujjait ökölbe. – Te se tedd! – hajolt közel az arcomhoz. Bennem rekedt a levegő, mikor megéreztem az édes illatát. Egy szempillantással később azonban már felettem állt, hogy ott hagyjon.
Nem tudtam mit mondani. Ültem ott a kanapén mozdulatlanul, és hagytam elmenni.
A szívemben soha nem volt ennyi üresség.
Én pedig soha életemben nem voltam ennyire tehetetlen.

Hiába ültem a Nagyteremben a barátaim társaságában, úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok. Pár emberrel arrébb Aisha szintén az ebédjét kavargatta maga elé meredve. Nyoma sem volt annak a cserfes lánynak, akit úgy szerettem kiskorom óta.
Összeszorítottam az ajkamat.
Nem akartam őt ilyen helyzetbe hozni. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy kihasználták. De hogyan is mondhattam volna ezt el neki? Hogyan is lehettem volna együtt vele? Vérfarkas vagyok. Egy szörnyeteg.
- Tudom, mi jár a fejedben, haver. De emlékeztetlek rá, hogy csak havonta egyszer – térített ki James hangja a gondolataim közül. Megütközve meredtem rá. Legilimentor?
- Az éppen elég, hogy kárt tegyek benne – morogtam sötéten, mire James teli szájjal felkacagott.
- Az én húgomban nem olyan egyszerű kárt tenni…
- Könnyűszerrel legyőztem.
- De nem Holdsápként – vágta rá James, mire elhallgattam.
- Egy olyan ölte meg a barátnőjét, mint én – halkítottam le a hangomat, és a szememet az asztallapra szegeztem.
- Soha nem jutna eszébe ilyesmi.
- Nem vállalom ezt a kockázatot – emeltem fel a szemeimet a barátom tekintetébe. Ebben az egyben határozott voltam. Soha nem engedném, hogy Aisha élete veszélybe kerüljön miattam. Bármelyik holdtöltén kárt tehetnék benne. Azt nem bírnám elviselni.
- Aisha vállalná – felelte nyomatékosan James.
- Arra sosem fog sor kerülni, hogy erről dönthessen – zártam le a témát, de a barátom nem hagyta magát.
- Szereted őt az istenért!
Szánalmasan nézhettem fel rá, mert hirtelen elhallgatott, és némán az előtte levő tálba temetkezett. Felsóhajtottam.
Legszívesebben kiszaladtam volna a bőrömből. Nem találtam a helyemet, és nem bírtam tovább Jamest nézni, miközben Sirius hallgatagon méregetett minket, de mégsem szólt semmit. Elegem volt belőlük, ahogyan próbáltak egy ilyen abszurd és idétlen ötlettel előállni…
Csak volt a baj, hogy ez az őrült és lehetetlen ötlet a szívemnek nagyon is kedvére való volt…
Szó nélkül löktem el magam elől az ennivalót, majd felkaptam a táskámat, és otthagytam az egész Nagytermet.
Nem kellett volna...
Pontosan abban a pillanatban értem az ajtóhoz, amikor Aisha. A szívem összefacsarodott, mikor egy pillanatra rám emelte a tekintetét, miközben megpróbált úgy tenni, mintha észre sem vett volna.
Gondolkodás nélkül kaptam el a karját, de résen volt, és rögtön elrántotta azt az ujjaim elől.
- Nem! – fordult hirtelen szembe velem, én pedig megtorpantam. Soha az életben nem nézett még rám ennyire elutasítóan. A szívem fájdalmasan dobbant egyet. – Megértettem, Remus, nem kell erőltetned! – sziszegte a fogai között, és nem tudtam nem észrevenni a megbántottságot a hangjában.
- Mégis mit értettél meg, Aisha? – suttogtam önkéntelenül, hiszen az ajkaim magukról formálták a szavakat. Meglepetten merevedett meg egy másodpercre, de összeszorított ajkai nem feleltek nekem. Felsóhajtottam. – Szeretnék veled beszélni.
- Én viszont nem aka… - vágta volna rá, mikor hirtelen a szemei óriásira kerekedtek, a ruháján levő kis arany kitűző pedig ketté törve leesett a földre.
- Mi a baj? – kaptam rögtön a könyöke után, mert egy pillanat alatt elsápadt, ahogyan a földre hulló kis ékszert bámulta kissé elnyílt ajkakkal. – Aisha? – szólongattam ijedten. Azt hittem, ott helyben összeesik. – Ai…?
Egy másodperc alatt kapta fel rám a pillantását. Bennem rekedt a levegő. Könnyek csillogtak a szemében, de nem engem nézett, hanem a vállam felett a Nagyterem másik végében álló Keitht. A fiú felé fordultam, aki elnyílt ajakkal ijedt szemekkel meredt ránk.
Színtiszta jeges félelem ült a tekintetében.
Egy szempillantás alatt fordultam vissza az előttem álló lány felé.
- Asiha, mi a…? - kezdtem bele rémülten. Soha nem láttam még ennyire ijedtnek a lányt azt az esetet leszámítva, mikor felgyújtotta a Potter kúria felét.
Lassan rám emelte a sötét pilláit, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Remegő ajkai szóra nyíltak, de szavakat képtelen volt formázni velük.
- Ai…? Mi a baj? – suttogtam halkan, tehetetlenül, és a haja felé nyúltam, hogy végigsimítsak rajta, ám hirtelen leesett a kezem magam mellé, amikor válaszolt. A szívem kihagyott egy ütemet.
Alig értettem a szavait, de biztos voltam benne, hogy jól hallottam…
- Elesett a Waltre.
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=8902