Nem apja lánya 3 by iuwan
Tartalom: Vége van. Voldemort elvesztette a csatát, azonban Lys kapott egy lehetőséget...
Lys új játékosként tűnik fel a sakktábla fehér oldalán. Nem tudják, mire képes, nem ismerik a céljait... és félnek tőle. Lys ismeri a jövőt - de vajon mihez kezd ezzel a hatalommal?

Az első rész itt, a második itt található.
A történet Facebook-oldalát itt találod.
Categories: ltalnos Szereplők: Bellatrix Lestrange, Fred Weasley, Harry Potter, Lucius Malfoy, ms mardekros, ms varzsl, Perselus Piton, Rabastan Lestrange, Remus Lupin, Rodolphus Lestrange, Sirius Black, Voldemort
Műfajok: Nincs
Figyelmeztetések: Nincs
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 39 Befejezett: Nem Word count: 236405 Olvasták: 4860 Published: 2012. 01. 14. Frisstve: 2017. 08. 01.

1. Utsz by iuwan

2. Az n mltam a te jvõd by iuwan

3. Tallgats by iuwan

4. Kldetsen by iuwan

5. Pletyka s valsg by iuwan

6. Az j fi by iuwan

7. larcok by iuwan

8. rul by iuwan

9. Kudarcok s tervek by iuwan

10. Csaldi ellenttek by iuwan

11. Ellensgem ellensge... by iuwan

12. 12. Tor-tra by iuwan

13. rted, rtem by iuwan

14. Titkok a jvõbõl by iuwan

15. Testi-lelki csatk by iuwan

16. Mltt lett jvõ by iuwan

17. A rsz eltrik by iuwan

18. j kezdet by iuwan

19. 19 by iuwan

20. Titkolzs by iuwan

21. Leleplezõds by iuwan

22. Bke by iuwan

23. 23 by iuwan

24. letkpek by iuwan

25. 25. Ltogats a Grimmault tren by iuwan

26. 26. Di legsttebb titka by iuwan

27. 27. A druida by iuwan

28. 28. A tantvny prbattele by iuwan

29. 29. A hazatrs by iuwan

30. 30. A patrnus by iuwan

31. 31. A km by iuwan

32. 32. A minisztériumi mentőakció by iuwan

33. 33. Okklumencia by iuwan

34. 34. Egy család by iuwan

35. 35. A patrónus dolga by iuwan

36. 36. Döntések by iuwan

37. 37. Súrlódások by iuwan

38. 38. Családi örökség by iuwan

39. 39. Amit már hárman tudnak… by iuwan

Utsz by iuwan
Szerző megjegyzései:
Íme, itt vagyunk, a NAL3 els? fejezeténél.
A leírásban lév? fehér sakktáblát az els? könyvb?l merítettem, a jogok természetesen ezúttal is Rowling nénit illetik. Nektek pedig jó olvasást!
Tudod, Cal, néha nem számít, kinek születünk, csak az, hogy kik akarunk lenni. Én például mindig is akartam egy testvért, és nézd csak, megkaptalak téged. Különben sem lettem volna jó nõvér, de azt hiszem, húgnak nem voltam olyan rossz…;

Furcsa, de valamiért úgy érzem, mintha te és Draco is a testvéreim lettetek volna. Te voltál a legidõsebb, ez kétségtelen, te rendezted el a kettõnk konfliktusait. Nem volt könnyû dolgod, mindig csak veszekedtünk, de azt hiszem, valahol mélyen tényleg úgy éreztük, mintha testvérek lennénk, még akkor is, amikor…; Te voltál az igazi nagy testvér, de talán mégsem voltam elég jó húgod…;

Gyûlöltem magam, mert miattam vesztetek össze. Az az ütés, amit Dracónak adtál azon a meleg, nyári estén örökre elválasztott engem tõle. De te, Cal, te sosem hagytál magamra…; én mégis eljöttem, egyetlen szó nélkül ott hagytalak, pedig megesküdtem, én is megesküdtem, hogy melletted fogok állni. Nem ezt érdemelted, Cal.

Nem ez egy húg dolga.


nem apja lánya 3


Mi történik, ha mindent elveszítesz?
Újrakezded.
Mindig újrakezded.
(Maximo Park)

nem apja lánya 3


Emlékek kavarogtak a fejében. Álmában – aludt egyáltalán, vagy ébren volt? – egy olyan helyen járt, ahol még éltek azok, akik fontosak voltak a számára. Tisztán emlékezett Lucius utolsó ölelésére.

Felidézte a csatát, próbált rájönni, hol hibáztak, mi volt az oka, hogy veszítettek, mert veszítettek, efelõl kétsége sem volt. Csak arra tudott gondolni, hogy valaki elárulta õket. Valaki, aki tudott a pontos tervrõl, és a „másik oldal” bízott benne annyira, hogy meghallgassa õt. Bármennyire csûrte-csavarta a gondolatait, csak egy ilyen személyt tudott megnevezni, pedig soha életében nem feltételezte volna róla, hogy elárulná õket. Meg kell tudnia az okát…; de valóban tudni akarja, vagy csak a bosszú érdekli?

Miért lettél áruló, Perselus?


***



Csak most jött rá, hogy lélegzik, és zúg a feje. Nem látott semmit, nyilván csukva volt a szeme. Nem bánta, talán eljátszhatja egy darabig, hogy alszik. Az orrába a friss levegõ helyett tömény fertõtlenítõ és gyógyszerszag kúszott, mire akaratlanul is felköhögött; nem játszhatta már tovább az alvót. Felült, s közben kinyitotta a szemét, hátha talál valakit, aki csak arra várt, hogy magához térjen. Csalódnia kellett, de a csalódást nem az okozta, hogy nem volt ott senki. A csalódást az ott tébláboló alak személye jelentette. Lys ingerülten rámordult.

– Te mit keresel itt, áruló? – Gyûlölte. Immár õt, csakis és egyedül õt tartotta felelõsnek Lucius, Bella, a Nagyúr és a többiek haláláért. Pedig egy nagyon-nagyon távolinak tûnõ napon azt kívánta, bár õ lenne az apja…;

– Kimondhatatlan öröm számomra, hogy életben vagy – válaszolta Perselus Piton.

– Szûnj meg! – morrant fel a fiatalabb. – Gyûlöllek!

Ha tudott volna pálca nélkül varázsolni, a férfi ordítva rogyott volna a padlóra.

– Ugyan miért is? – kérdezte tettetett értetlenséggel beszélgetõtársa, aki szemmel láthatóan nem talált semmi vonzót abban, hogy a földre rogyva ordítson a fájdalomtól, amit tulajdonképpen nem is érez.

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – Lys ezúttal gyilkos pillantást lövellt egykori halálfalótársa felé. – Az egész családom halott, és ez a te mûved! Még akkor is, ha csak közvetve, de a tiéd! A te hibád, a te…;

– Elég – suttogta fenyegetõen a férfi, de Lys, aki Voldemort Nagyúr mellett edzõdött, nem ijedt meg tõle. – Ne merj így beszélni olyan dolgokról, amikrõl fogalmad sincs.

– És mondd, ó Nagy Perselus, mikrõl nincs nekem halovány fogalmam sem? – kérdezte cinikusan a lány. Tele volt feszültséggel, amit nem tudott levezetni, gyilkos indulattal, amit legszívesebben az elõtte ácsorgó férfira zúdított volna. De nem tette – és nem csak azért, mert nem volt pálcája. Egyszerûen be akarta bizonyítani, hogy õ még kínozni – vagy épp ölni – is csak stílusosan tud.

– Nem tudod, miért tettem. – A válasz semmitmondó volt, még nyugtatásnak is gyenge.

– Épp azért kérdeztem, mert tudni óhajtottam. Ne játszadozz, Perselus. Egykor feltétlen engedelmességgel tartoztál nekem. – Célzóan megemelte bal alkarját, mire Piton, nyilván ösztönösen, ugyanígy tett. – Egykor barátok voltunk. Tudni akarom, miért árultál el minket.

Hosszú csönd telepedett rájuk, Perselus egyáltalán nem siette el a választ. Talán nem tudta, mit mondjon. Lys kezdett egyre türelmetlenebbé válni. Dolga volt, és még bosszút is akart állni. Legfeljebb puszta kézzel fojtja meg Pitont; információkat nem kapna tõle, de kimondhatatlan örömmel töltené el.

– Szerelmes voltam – bukott ki végül Perselusból a válasz. Talán azt reméli, ezzel meg tudja nyugtatni õt?

Lys gúnyosan felnevetett.

– Képzeld, nem csak te! Talán azt hitted, ez olyasmi, ami a több milliárd ember közül csakis veled történhet meg? És még rám mondták, hogy naiv gyerek vagyok!

– Lilybe – folytatta szemrebbenés nélkül a férfi.

Lys felvonta a szemöldökét, eltûnõdött, hogy Piton komolyan gondolta-e, amit mondott. Nézte a másik arcát, de nem látta nyomát a hazugságnak.

– Hú, micsoda nagy románc lehetett – kacagott fel a lány hirtelen. Nevetése hûvös és örömtelen volt. – Lily Potter és Perselus Piton! Az év sztorija!

– Ne gúnyolódj! – Piton dühösnek tûnt.

– Ugyan miért ne, Perselus? A te szerelmed legalább életben van, nem? – Halk és roppant keserû nevetést hallatott. – Lucius meghalt a csatában.

– Tisztában vagyok vele. – Mintha megrándult volna. Talán a hozzá fûzõdõ barátságát nem csak színlelte…;

A fiatalabb keserûen emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor Lucius halála után összefutott Pitonnal.

– Szerettem õt – sziszegte Lys. –Bella tudta, a Nagyúr is, és neked is elmondtam, miután meghalt, csak õ nem tudta. Hallod, Perselus? Lucius úgy halt meg, hogy fogalma sem volt arról, mennyire szeretem õt! És még van pofád itt ülni, és kioktatni engem?! Én nem árultam el senkit! – Az indulat vad tûzként lobbant fel benne. Meg kell büntetnie Pitont!

– Ez nem számít árulásnak – sosem tartoztam közétek.

– Hát persze! Nyilván azért kaptad meg a Sötét Jegyet is, mert sosem voltál halálfaló!

Lys nevetett. A kacaj a szívébõl jött ugyan, mégis emberfeletti fájdalmat okozott számára. Nem búcsúzott el Luciustól. Odaát megtehette volna; elmondhatta volna neki, hogy szereti. Mégsem tette. Megint ostoba volt, és felelõtlen.

– Miattad haltak meg – tette hozzá halkan.

– Nem én öltem meg õket. – A válasz lényegében helyes volt. Nem Piton pálcájából indult a halálos fénycsóva Lucius felé, és igen valószínûnek tartotta, hogy a férfi sem Bellával, sem a Nagyúrral nem tudott volna végezni.

– Te adtál információkat a halálfalókról, a Nagyúrról, és rólam a Rend meg Dumbledore számára! Végig nekik kémkedtél?!

– Így volt. – Piton tényszerû közlése még jobban felkorbácsolta Lys indulatait. Gyûlölte a férfit, legszívesebben addig kínozta volna a Cruciatusszal, amíg össze nem esik. De nem volt pálcája.

– Elvetted tõlem a családomat, Piton! – sziszegte fenyegetõ indulattal, és ledobta magáról a takarót.

– Ugyan már, Lys! Ne légy ennyire gyerek, hiszen õk csak…;

CSATT!

Lys felpattant és teljes erejébõl pofon vágta a férfit, aki az ütés erejétõl megtántorodott kissé. Egyik kezével megkapaszkodott a mellette lévõ asztalban, a másikkal pedig elõhúzta a pálcáját.

– Mit mûvelsz, bolond lány?!

– Meg foglak ölni, Piton, azt mûvelem!

Egyelten rántással kitépte a pálcát ellenfele kezébõl, és diadalittas mosollyal szegezte rá. Látta a riadt fényt Perselus szemében, és ez elégedettséggel töltötte el. Még nem varázsolt. Élvezni akarta, hogy Piton anélkül fél, sõt retteg tõle, hogy bármit is tenne.

– Emlékszel még, Perselus, amikor okklumenciára tanítottál? Akkor kaptál egy kis kóstolót ebbõl. – Elmosolyodott, ahogy a férfi szemében erõsebb félelem csillant, ez pedig már az arcára is kiült. – Íme a folytatást. Vártad már, ugye? – Felnevetett saját, beteges viccén, ami valójában nem is volt szórakoztató. – Crucio!

Piton összegörnyedt a fájdalomtól, õ pedig együtt nevetett az ordító férfival. Mámorító érzés volt – már értette, mit szeretett Bella mások megkínzásában. Úgy érezte, mintha hirtelen szárnyai nõttek volna, amikkel felrepül a magasban, fel Luciushoz…; Szinte látta maga elõtt a férfit, aki õrá mosolygott. Aztán Lucius Bellatrixszá változott; keresztanyja elégedett mosollyal szemlélte õt és a szenvedõ Pitont. Keresztanyja után a Nagyúr következett. Õ nem mosolygott rá, de Lys látta, ahogy tekintete büszkén és elégedetten rávillan, majd meglátta a gyilkos indulatot is, amit Voldemort már Pitonnak szánt.

Ellenfele még mindig ordított, õ maga pedig még most is nevetett. Aztán a bûbáj hirtelen megszûnt, és õ abbahagyta a nevetést. Piton levegõt kapkodva, jobb kezét bal bordáihoz szorítva tápászkodott fel ülõ helyzetbe.

– Jó volt, Piton? Élvezted? – Ismét felnevetett. – Ha csak feleannyira volt jó neked, mint nekem, akkor már büszke is vagyok magamra.

– Pont olyan szadista õrült lettél, mint Bellatrix volt – susogta Piton, és erõtlenül felköhögött.

Lys tekintete hirtelen elsötétült.

– Ne merd a szádra venni a nevét! Crucio! – Most nem nevetett, de ezúttal is kéjes öröm töltötte el. Szíve vad örömmel dobolt bordáin, mintha valamilyen másik helyen lenne, valahol, ahol Lucius még él…;

Ezúttal jóval hamarabb megszakította az átkot.

– Tanultál a leckébõl, Perselus? – A férfi nem válaszolt. – Halljam, mit tanultál!

De Piton konokul hallgatott.

– Csendkirályt játszol, Pers? Majd én megtöröm az ellenállásodat. Crucio!

És már ordított is. Lys elcsodálkozott azon, hogy a kastélyból senkinek sem tûnt fel a zaj, de nem érdekelte különösebben. Ölt már embert, nem okozna gondot neki, hogy ismét megtegye. Értük bármit.

Felnevetett, de a nevetés nem volt sem hosszú, sem örömteli.

– Nos, Perselus? Még mindig hallgatsz?

– Higgadj le, te õrült! – sziszegte a férfi. – Voldemort teljesen…;

– Crucio!

Ezúttal nem volt kedve nevetni, és az imént tapasztalt felemelõ érzést sem érezte Piton kínzása közben. A düh elvette az eszét.

– Soha többé ne merd a szádra venni a nevüket, Piton!

– Nem hozol…; szégyent apádra – susogta a férfi, és keserûen felnevetett. – Õ is imádott kínozni engem. Persze akkor még más módszerek voltak divatosak – például a nyilvános megszégyenítés.

– Ha ennyire szeretnéd, abban is részed lehet – sziszegte a lány. – Mit szeretnél, Piton? Szeretnél nyíltan szerelmet vallani szíved hölgyének? Az özvegy Mrs. Potter biztos örülne neki. – Felkacagott. – De nem áll szándékomban ártani Harrynek – nem engedném, hogy te legyél az apja. Nem kell, hogy egy áruló tanítsa meg az életre. Õ még nem romlott, veled ellentétben.

– Akkor te mi vagy, Lys? A jó kislányok nem kínoznak meg másokat.

Lys keserûen elhúzta a száját.

– A jó barátok és igaz társak pedig nem árulják el egymást, Pers. Megérdemelnéd a halált. De kegyes leszek – elvégre a Nagyúr tanított. Meghagyom az életed, de magammal viszem a pálcád.

Piton megpróbált feltápászkodni, hogy megállítsa, de Lys egy nonverbális átokkal mély vágást ejtett a férfi oldalán, mire az felordított és visszahanyatlott a padlóra.

– A soha viszont nem látásra, Perselus!

A kelleténél hangosabban csapta be az ajtót maga után, aztán elrobogott egyenesen elõre, a lépcsõk irányába. Hirtelen megtorpant. Az óratoronyból csupán háromfelé lehetett menni, ebbõl az egyik az az irány, ahonnan õ jött. Egy lépcsõ felfelé, egy másik lefelé vezetett. Bánta, hogy annak idején sosem járt erre Dracóékkal, és azt is, hogy eszébe sem jutott megkérdezni a fiúkat a kastély folyosóinak útvesztõjérõl.

– Tájolj! – morogta Piton pálcájának, miközben a kiútra koncentrált.

A pálca hegye a lefelé vezetõ lépcsõ felé irányította. Aprót bólintott, és elindult a mutatott irányba. A falépcsõ ingatag volt, recsegett a talpa alatt, de úgy érezte, ez a kis riadalom igazán semmiség, ennyit még kibír értük.

Agya lázasan járt, igyekezett feldolgozni a kapott információkat. Haza kellett mennie, Voldemort szobájába, kinyitni a titkos fiókot, és felhasználni a jegyzeteket. Igen, ezt kell tennie. Csak elõbb még kiszökik innen.

A lépcsõk aljában egy méretes, romos helyiség várta. Pár méterre tõle egy emelvény magasodott, ahonnan egy üres festmény vezetett valamerre. Tõle balra pedig egy hatalmas, nyitva felejtett kapu; a kijárat az udvar felé.

Természetesen balra indult el. Egy kikövezett udvarba került, ahol szintén alaposan meglátszottak az iménti csata nyomai: az udvar közepén álló szökõkút romokban hevert, a kõbõl készült boltívek többségének csak a talpa maradt meg. A szökõkút körüli kis emelvényen egy fekete taláros, kócos alak ült, tenyerébe temetett arccal. Harry Potter.

Lys lassú, és ingatag léptekkel indult el a fiú felé, ugyanis útját több, kisebb-nagyobb kõdarab állta el. Mikor végre odaért egykori barátjához, így szólt hozzá:

– Részvétem apád miatt. – Hangjában azonban csupán a családja iránti fájdalom csendült fel. – Jól harcolt. Láttam.

Harry felpillantott. Szemei vörösek voltak a sírástól.

– Kösz. – Lesütötte a szemét. – Bár nem lenne szabad, de én is sajnálom, hogy elvesztettél mindenkit. Igazából…; – Elharapta a mondatot, aztán a lányra nézett. – Hogyhogy kiengedtek a gyengélkedõrõl?

– Megszöktem – vont vállat szerényen Lys.

– Azt hittem, õrködik ott valaki.

– Piton ott is volt – bólintott a lány keserûen, és felmutatta a férfitól zsákmányolt pálcát. – De jól helyben hagytam. Elárult.

– Igen – bólintott Harry. Lassú mozdulattal a zsebébe csúsztatta a kezét, és elõhúzott egy másik pálcát. – Ez a tiéd, azt hiszem. Melletted találtam.

Lys átvette a felé nyújtott fegyvert. Anyja és nagyanyja egykori pálcája szikraesõvel köszöntötte õt.

– Köszönöm, Harry.

Apró puszit adott a fiú arcára, és leült mellé.

Hosszú percekig csend honolt köztük, majd Harry szólalt meg.

– Mihez kezdesz most?

Lys alaposan végiggondolta a választ.

– Követem a családomat. – Végül is nem hazudott, csupán nem mondta el a teljes igazságot.

A fiú megborzongott. Átérezte Lys fájdalmát, de nem gondolta, hogy az képes ilyen drasztikus mértékeket ölteni.

– És te? – Harryt váratlanul érte a kérdés.

– Még nem tudom – válaszolta elmerengve. – Azt hittem, hogy a háború miatt szükség lesz majd rám, mint auror, de most hogy vége…; nem tudom. Talán valami más szakmát kellene keresnem. Vagy megmaradni a kviddicsnél. Bár lehet, hogy inkább mégis rápróbálok erre az aurorosdira.

– Nagyszerû auror lesz belõled, Harry – bólintott keserûen Lys.

– Köszönöm.

Ismét hallgattak.

– Azt hiszem, jobb, ha én most elmegyek innen – sóhajtott fel a lány. – Igaz, hogy követni akarom õket, de nem itt, nem a Roxfortban akarok... – Az utolsó szót csupán suttogta.

– Hová mész?

Lys eltöprengett a válaszon.

– Egy olyan helyre, ami sokkal méltóbb arra, hogy végsõ nyughelyem legyen. – Rövid szünetet tartott. – Köszönöm a pálcámat, Harry. – Elõhúzta a Pitontól szerzett pálcát, és a fiú kezébe nyomta. – Add ezt vissza kérlek az eredeti tulajdonosnak. Mondd meg neki, hogy nem sajnálom, ami ma történt, sõt, büszke vagyok rá. És kérnék még valamit tõled, Harry.

– Mit? – pattant fel a fiú, hogy egy magasságba kerüljön a lánnyal.

– Ne engedd, hogy Piton átvegye apád helyét.

Harry arcán apró, gunyoros mosoly suhant át.

– Ezt sosem hagynám.

– Annál jobb. – Lys felnevetett. – Te jó ember vagy, Harry. A legjobb, akivel valaha találkoztam. Örültem, hogy ismerhettelek.

– Én is – biccentett a fiú.

Lys búcsúzóul rámosolygott, aztán elindult a híd felé. Már maga mögött hagyta a kövezett udvart, amikor utolérte Harry hangja.

– Ha valaha találkoznál Lestrange-dzsel, mondd meg neki, hogy köszönöm!

Lys felemelte kezét, jelezve, hogy megteszi, aztán rálépett a hídra. Nem nézett vissza a Roxfortra. Nem akarta látni azt a helyet, ahol elveszített mindenkit, aki fontos volt számára.

Végre átért a túloldalra. Keserû mosollyal sétált át a kõkörön, de ez a múltnak szóló gesztus is lehervadt az arcáról, ahogy megtette elsõ lépéseit a kitaposott ösvényen. Nem sietett. Komótos léptei alatt meg-megrezzent az a kevéske fû, ami még nõtt az ösvényen, tüdeje pedig élvezettel szívta be a Tiltott Rengeteg felõl érkezõ friss, üde levegõt.

Már értette, miért szerette ezt a helyet annyira Voldemort. A táj nyugtatóan hatott rá, elûzte komor, önmarcangoló gondolatainak többségét. Egyetlen dolog volt csupán, amit nem tudott kiverni a fejébõl. Lucius halálát.

Tény, hogy Piton keze is benne volt, de Lucius haláláról csakis õ tehetett. Ha a pálcáját használja a szája helyett, a férfi még élne. Bár, ha elveszítik a háborút, akkor Luciust úgyis az Azkabanba zárták volna – csakhogy õ is mehetett volna vele. Mélyet szippantott a friss levegõbõl, és egy pillanatra elveszett a frissen érkezett madárcsapat csicsergésében. Lehunyta a szemét.

A levegõ illata megváltozott számára. Egyelten mozdulattal ellökte magát a földtõl, és szárnyra kapott. Diadalittas huhogással tudatta a környezõ madárpopuláció minden tagjával, hogy gyõzelmet aratott. Gyõzelmet aratott a halál fölött.


***



Harry nem mozdult el a romoktól. Gondolkodni próbált, de egyre csak apja utolsó, hozzá intézett szavai jártak a fejében.

– Bármi is történjék, büszke leszek rád, Harry.

Legszívesebben felordított volna, aztán eszébe jutott, hogy Lys sem sírt, nem is ordított, pedig õ mindenkit elveszített. Mindenkit, aki fontos volt számára, leszámítva õt, Harryt – de mit tehet egy barát, egy nagyon távoli, de annál jobb barát egy ilyen helyzetben? Keserûen elmosolyodott, hiszen tudta a választ. Semmit.

Ha õ lenne Lys, valószínûleg õ is az öngyilkosságot választotta volna – és akkor is így tenne, ha nemcsak Jamest és Siriust, de anyját, Lilyt is elveszítette volna. Önzõ módon még önmagát is elvette volna a testvéreitõl. Csupán egy dolgot nem tudott mire vélni. Amikor Cepheus Lestrange-dzsel párbajozott, a fiú egy egyszerû sóbálvány átokkal sújtotta, az elõzõleg elvett pálcáját a feje mellé dobta, és gúnyosan ezt mondta neki:

– Megérdemelnéd a halált, Potter – de nem akarná, hogy bántsalak. Márpedig a húgom szava szent. Agyõ, fiú!

Már tudta, most, hogy találkozott vele, tudta, hogy Cepheus Lysre célzott, hogy róla beszélt, de akkor volt ideje ezen gondolkodni. Vagyis…; ideje az lett volna, annyi, mint a tenger, csakhogy agya gõzmozdonyként zakatolt, és minden porcikája azt kívánta, hogy valaki szabadítsa már ki a sóbálványátok béklyójából. Mindazonáltal hálával tartozott mindkettejüknek.

Léptek hangja rángatta vissza a valóságba, aztán Lily kellemes, sírástól fojtogatott hangja csendült fel.

– Hát itt vagy, Harry?

Felpillantott, és több másik alakot pillantott meg anyja mögött. Remus Lupint, aki fél kézzel Tonksot ölelte magához, másik kezét pedig Lily vállán nyugtatta. Mögöttük Dumbledore állt, jobbján McGalagonnyal, balján az igencsak megviselt Pitonnal. Elmosolyodott, ahogy egykori tanárára nézett.

– Nem bánt meg semmit – mondta szépen csengõ, éles hangon. – Sõt, büszke rá.

Felállt, kihúzta magát és kihívóan meredt Pitonra. A férfi tekintete elsötétült, a többiek értetlenül váltogatták tekintetüket a fiú és a férfi között, mintha valami bizarr teniszmeccset néznének.

– Ostoba kölyök! – csattant fel dühösen Piton. – Elengedted?!

Harry ajkai széles mosolyra húzódtak.

– Elment õ magától is. – Elõvette a zsebébõl Piton pálcáját, és a tulajdonosa lába elé hajította. – Magának küldi. Hagyott még üzenetet, de az már csak rám és magára tartozik.

– Ostoba! – sziszegte Piton, és fájdalmas grimasszal lehajolt a pálcájáért.

– Hova ment Lysandra, Harry? – kérdezte Dumbledore.

A fiú vállat vont.

– Nem mondta, de ha mondta volna, akkor sem árulnám el – újra megrántotta a vállát. – Az életemet köszönhetem neki, nem fogom elárulni, ahogy tette azt valaki más a köreinkbõl.

Harry kaján vigyorral honorálta a Piton arcára kiülõ tömény utálatot.

– Fogd be, Potter, különben…;

– Perselus! – csattant az igazgató figyelmeztetõ hangja. A férfi meghunyászkodva pillantott Dumbledore-ra, aztán vetett még egy utolsó, gyilkos pillantást Harryre. Az õsz mágus figyelmét elkerülte ez az apró közjáték, tekintete ismét az elõttük ácsorgó fiún állapodott meg. – Nem utalt rá, hova megy, vagy arra, hogy mihez fog kezdeni?

– Azt mondta, követi a családját – vont vállat ismét Harry. – Egy olyan helyen, ami méltó arra, hogy örök nyughelye lehessen.

McGalagony halk sikkantást hallatott, és szája elé kapta a kezét. Tonks tágra nyílt szemekkel bújt Remushoz, a férfi keze pedig megfeszült mind felesége derekán, mind Lily vállán.

– Meg akarja ölni magát? – Lily hangja olyan távolian csengett, mintha legalábbis a Griffendél toronyból szólt volna.

Harry – a változatosság kedvéért – vállat vont.

– Felteszem, nem lehet másképp értelmezni.

– Meg kell õt állítanunk, Albus! – mondta kétségbeesett hangon McGalagony. – Nem hagyhatunk meghalni egy ártatlan gyer…;

– Hogy Black idõsebb lánya mennyire ártatlan, arról vitatkozhatnánk – szakította félbe kollégája védõbeszédét Piton.

– Minerva, kérem, küldjön egy baglyot Lisa Warren-Blacknek, és kérdezze meg tõle, hajlandó lenne-e magához venni Sirius másik gyermekét – szólalt meg Dumbledore. – Perselus, legyen szíves, vezessen el minket a régi Denem kúriába. Lily, Remus, Nymphadora, szeretném, ha velünk jönnének.

– Ez csak természetes, Albus – bólintott Lupin. A kis társaság elindult a híd felé, McGalagony pedig a tõle telhetõ legsietõsebb léptekkel a bagolyház felé vette az irányt.

– Én is menni akarok! – szólalt meg hirtelen Harry. Úgy érezte, tartozik a lánynak. Életet az életért.

Hangjára mind az öt felnõtt megtorpant.

– Magukkal akarok menni – ismételte a fiú.

– Hogyne, Potter, hogy aztán másodszor is futni hagyd a lányt? – kérdezte gúnyosan Piton.

– Nem – vágta rá Harry, és legnagyobb meglepetésére cseppet sem esett nehezére belevigyorognia Piton arcába. – Csupán azért, mert én vagyok az egyetlen, aki ismeri is õt valamennyire, az egyetlen, akire talán még hallgat is.

– Rendben, gyere velünk, Harry – mondta Dumbledore.

A fiú kaján örömmel indult a felnõttek után. Persze, hogy el fogja engedni Lyst!


***



Lysnek nosztalgikus hangulata támadt, ahogy újra végigsietett az ódon kúria folyosóin. Egyenesen Voldemort szobája felé tartott, ami idegesítõ távolságra volt a bejárattól. Úgy érezte, minden emelet, minden más ajtó hosszú perceket vesz el életébõl és jócskán lecsökkenti a siker esélyét. Mikor végre odaért a megfelelõ nyílászáróhoz, megragadta a kilincset, hogy feltépje az ajtót, de az nem engedett.

– Franc! – sziszegte idegesen. – Alohomora!

Újra próbálkozott, ismét sikertelenül.

– Cseszd meg! – morogta az ajtónak. – Engedj be, meg kell mentenem õt! Hallod, te hülye ajtó, nyílj már ki!

Vadul ütötte a fát, még bele is rúgott, de semmi nem történt azon kívül, hogy lába megfájdult, ökle felrepedt, és vérezni kezdett.

– Pazar – sziszegte dühösen. – Mégis hogy a fenébe jutok be, mi?!

Megpróbálta felidézni, mit súgott neki Sophie Voldemort védõbûbájairól. Lázasan gondolkozott, de csak nem sikerült felidéznie a szavakat. Szíve vadul dörömbölt a bordáin, amikor ismét meghallotta elméjében Sophie hangját.

Csak figyelj oda. Mindent jelszóval védett le, a jelszó pedig olyan valami, amit csak az tud róla, aki igazán ismerte õt.

Márpedig õ, Lys igazán ismerte Voldemortot. Szája ösztönösen kinyílt, lehetséges jelszavak garmadáját árasztva az ajtó felé.

– Voldemort. Világuralom. Muglikínzás. Aranyvér. Halálfaló. Sötét Jegy. Nagini. Lys. Tom Denem. Sophie. Diana Denem. Hata…; – Az ajtó halk nyikorgással kitárult. – …; lom. Hûha!

Széles vigyorral lépett be, úgy érezte, megállíthatatlanná vált. A baloldali íróasztalhoz lépett, és kirángatta a fiókokat – mind engedett, egyet, a legalsót kivéve. Itt van tehát az újabb rejtvény. Újra elsorolta a lehetséges jelszavakat, még párszaszóul is, ám be kellett látnia, hogy ezt a fiókot valahogy másképp kell kinyitnia.

– Mi a franc van?! Minek védett le ennyire, még a szobájába sem volt egyszerû bejutni! Basszus, Nagyúr, mi a fenéért…;?! – Felordított, hogy levezesse a feszültséget. – Mégis hogy nyissam ki, ha még a jelszót sem vagyok képes kitalálni, mi?! Annyira beleéltem magam, hogy ismét velük lehetek! Francba a hülye tanácsaiddal, Sophie Denem!

A fiók pedig – mintegy varázsütésre – magától kilökõdött. Lys meghökkenve nézte.

– Ez volt a jelszó? Sophie Denem? Rém kreatív, mondhatom.

Idegesen kirántotta a fiókot, lesöpörte a fölösleges pergamendarabokat az íróasztalról, és a fiók teljes tartalmát kiborította. Teleírt és átfirkált pergamenek, rongyos szélû füzetek, kitépett lapok kerültek elõ. Lys felvette az egyik füzetet, és megnézte, mi áll a borítóján, aztán belelapozott.

Felsóhajtott. A varázslat nem tûnt egyszerûnek, és igényelt néhány olyan hozzávalót, amit fogalma sem volt, honnan keríthet elõ ilyen rövid idõ alatt. Tudta, hogy Dumbledore már keresi õt, és Piton elvezetheti ide, most, hogy a Nagyúr már nem él.

Körbenézett a szobában. Kinyitotta és feltúrta a szekrényeket, kihúzta, majd átkutatta a fiókokat. Minden lehetséges helyre benézett, még a fapadlót is megpróbálta felszedni, igaz, nem járt sikerrel. A fiókokban és a szekrényekben annál inkább; minden szükséges eszközt összeszedett, és nekikezdhetett a varázslatnak.


***


Hallotta a hangokat, hogy többen a nevét kiáltják, õt szólítják, és hallani vélte a lábdobogást. Akaratlanul is káromkodott egyet, amikor rájött, hogy Piton segítségével gyorsabban találhatják meg õt, minthogy elkészülne a kapuval. Lerogyott az asztal mellé, felhúzta a térdeit, lehajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Elbukott.

Hangos recsegés-ropogás hallatszott, majd úgy érezte, mintha megmozdulna alatta a padló. Fürgén felpattant, hogy szükség esetén megkapaszkodhasson az íróasztalban, de ez csupán egy fölösleges mozdulat volt. Úgy érezte, mintha a padló, s vele együtt az egész szoba emelkedni kezdene, mint egy hatalmas lift. Egyetlen ugrással szelte át a közte és az ablak közötti távolság felét, a többit futva tette meg. Kibámult az udvarra. A föld egyre távolodott; nem tévedett. Emelkedik, s vele együtt emelkedik a Nagyúr egykori szobája is.

A ház a védelmére kelt.

Jól mondta Bella: itt csak annak van félnivalója, aki ártani akar Voldemortnak – vagy jelen esetben neki, Lysnek.

Ujjongva szaladt vissza az íróasztalhoz, és újult erõvel folytatta a varázslatot. Már régen elvesztette az idõérzékét. Nem tudta, mióta van itt a házban, ahogy azt sem, mennyi idõ telt el, amióta elkezdte a bûbájt. Fél óra? Egy? Kettõ? Egy egész nap? Egy hét?

Monoton módon kántálta a varázsigéket, rajzolt, írt, égetett, s ha kellett, a vérét adta a varázslat-folyam egy-egy szakaszához.

Újra meghallotta a hangokat. Közelebbrõl szóltak, sürgetõbbek és jóval hangosabbak voltak. Talán oda a védelem…;? Elõször egy halk reccsenést hallott, aztán egy újabbat, majd egy másikat, aztán még egyet és még egyet. A recsegés sûrûbbé és hangosabbá vált, aztán egy hangos puffanás hallatszott. A falak megremegnek. Áttörték az ajtót. Itt a vége…;

Csakhogy nem volt mit áttörni. A falról eltûnt az ajtó, és minden ablak, csupán az õ emlékei és a padlón heverõ törött üveg és repedt fadarabok emlékeztették rá, hogy a négy falon valaha ajtó és ablakok voltak. Elmosolyodott, aztán azonnal fel is szisszent, ahogy a kés a tenyerébe vágott; nem ez volt az elsõ aznap, mégis fájt.

Nem adta fel. Nem adhatta fel. Elégtételt kellett vennie mindenkiért, akit elveszített: Belláért, Luciusért, Rodért, Regulusért, Voldemortért – és önmagáért is. Már volt terve. Kész, tökéletes, fölöttébb egyszerû terve.

Múltak a percek – vagy az órák? – s õ rengeteg vért veszített. Már alig állt a lábán. Nyilván ezért használt állatokat vagy muglikat a kísérletekhez Voldemort…; S õ, az ostoba erre nem is gondolt. Szép hála lesz, ha követi õket a halálba, és belebukik a rá bízott feladatba. Lucius is biztos büszke lesz rá…;

Elfogytak a szavak. Megállt, kábán kapaszkodva az íróasztalba. Várt. Nem történt semmi.

Eget rengetõ robaj. A fal azon része, ahol egykor az ajtó volt, beomlott. Az emberméretû lyuk mögött Dumbledore és Piton állt, kivont pálcákkal. Lys felnyögött. Nem tudta, merre hagyta anyja és nagyanyja egykori pálcáját, pedig most aztán tényleg szüksége volna rá. Mindig a vége elõtt bukik el…;

Egy hatalmas széllökés hatására megingott, és akarata ellenére eleresztette az íróasztalt. Próbált megkapaszkodni, de hanyatt esett a frissen támadt viharban. A szél felkapta a régi jegyzeteket, és a kõtálban lobogó tûzbe hajította õket. Dumbledore felemelte a pálcáját. Valami keskeny tárgy Lys vállának csapódott, a szél tornádószerû tölcsérré formálódott a szobában. Semmit sem látott a homokká morzsolódott üveg és fadaraboktól.

A szél olyan hirtelen ült el, mint ahogy feltámadt, õ pedig feltápászkodott. A tárgy leesett a válláról, lebucskázott a karján, és földet ért a tenyere mellett. A pálcája volt az. Felkapta, készen arra, hogy megvédhesse magát. Felemelte a fejét, de nem Dumbledore-ékat látta maga elõtt. Egy homokszínû ajtót, mely most kitárult. A belsejében feneketlen üresség tátongott. Lys felállt, leporolta magát, és kilépett oldalra, hogy megnézze, hívatlan vendégei itt vannak-e még.

Dumbledore öreg, jóságos, de meggyötört arca volt az elsõ, amit meglátott, õt Piton követte. Harry, a két felnõttet megkerülve fürgén átugrott a törmelékeken, aztán elkiáltotta magát.

– Menekülj!

Meredten nézte a fiút. A szeme sarkából látta, hogy Piton már emeli a pálcáját. Fölényesen elvigyorodott, elõre lépett, meghajolt, majd bedõlt az ajtón, egyenest a semmibe.
Az n mltam a te jvõd by iuwan
Szerző megjegyzései:
NAL a Facebookon
Lys arra ébredt, hogy rettenetesen fázik. Megpróbálta összehúzni magán a talárját, és csodálkozva érezte meg, hogy nincs rajta más, csak egy póló és egy farmernadrág. Ez már olyasvalami volt, amiért ki kellett nyitnia a szemét, s még fel is ült.

Egy keskeny ágyon találta magát, nem messze az ágytól egy faajtót látott, rácsos ablakkal. Riadtan nézett körbe, dementorokat keresve, de amint meglátta az ágya melletti íróasztalnál ülõ, mugli rendõrruhát viselõ férfit, egy pillanatra megnyugodott, mielõtt még nagyobb kétségbe esett volna. Azt remélte, az varázslat visszaviszi a múltba, a Denem házba, erre itt van a jelenben, egy mugli rendõrõrsön. Remek. Ezt is megcsinálta.

– Magához tért, kisasszony?

Ha itt lenne a pálcája…; Megrázta a fejét.

– Igen – válaszolta illedelmesen. Megfájdult a feje.

– Egy orvos megvizsgálta, amíg eszméletlen volt. – A férfi felállt, megkerülte az asztalát és nekitámaszkodott. – A karján van egy vágás – közölte tárgyilagosan. Lys felvonta a szemöldökét. – Hogy került oda?

Miért kellene elmondania egy ostoba muglinak? Egyáltalán hogy jön ez az alak ahhoz, hogy számon kérje õt? Ehhez csak Bellának és a Nagyúrnak van joga. De most nincsenek itt…; Sõt, azt sem tudta, õ maga hol van, de Bella vagy a Nagyúr hollétérõl sem volt pontosabb támpontja. Vajon hogyan találja meg õket? Hol kezdje a keresést?

Válaszképp a muglinak, elõször megvonta a vállát.

– Talán elestem és megvágta valami – vetette oda hanyagul.

– A vágást éles fegyver okozta – szólt közbe a férfi. Kutató tekintettel mérte végig õt, és ez Lyst mérhetetlenül bosszantotta. Mégis mit képzel róla, hogy öngyilkos akart lenni? Nevetséges…; Körbenézett, a pálcája után kutatva. Az asztalon pillantotta meg, a férfi mögött. Felállt és lassú, kissé imbolygó léptekkel közelített felé. A mugli megrezzent. – Mit mûvel, Miss?

De Lys meg sem hallotta a kérdést. Elérte az íróasztalt, kinyújtotta a kezét és megérintette a pálcát. Ujjai ösztönösen kulcsolódtak a mahagóniág köré, a fegyver, az öröksége vörös és zöld szikrákat szórt, hogy üdvözölje gazdáját.

– Mi a…;? – hökkent meg a mugli. Többre nem volt ideje. Lys rászegezte a pálcát.

– Avada Kedavra!

Zöld fény villant. A mugli összeroskadt, háttal az íróasztalra bukott, aztán tompa puffanással lebucskázott róla. Lys felnevetett, aztán megcsóválta a fejét. Odalépett az asztalhoz, felvette a gondosan összehajtogatott újságot, és megnézte a dátumot, majd dehoppanált. Az újság lágyan a padlóra zuhant, a címlapon egy közismert személy halálhíre fölött ott díszelgett az aznapi dátum, megmásíthatatlanul, fekete tintával.

1976. november 25.


***



Egy magas sövényfal mellett bukkant fel egy kavicsos úton. Gyalog indult tovább, mintha muglinak akarná álcázni magát; valójában csak idõt akart nyerni. Ha most találkoznának, nem tudná, mit mondjon. Di kiköpött mása, és mivel alaposan benne jártak a novemberben, Dinek iskolában kellett lennie. Különben sem akarta magát az anyjának kiadni, ahhoz jelenleg túlságosan is…; Nem tudta eldönteni, mi lenne a megfelelõ szó, ami elírhatná az anyja iránti érzéseit.

Élete legfájdalmasabb pillanatát élte át, amikor Di – és Sophie – megvádolta azzal, hogy csak anyja lelkének benne élõ része miatt szerette Luciust. Tudta, hogy hazugság. Tudta, de nem hittek neki. Most itt van, az anyja múltjában, hogy helyrehozza a hibáit, hogy mindent jóvátegyen. Nem ez az, ami a szülõ dolga? Nem neki, Dinek kellene kihúznia õt a bajból?

Abból a bajból, amibe épp miatta került. Milyen ironikus.

Az út balra kanyarodott, az azt szegélyezõ sövényfal véget ért. Egyetlen lélek sem járt erre.

Cal õszinte és önzetlen volt vele, futott át az agyán, és Harry is, pedig õk nem voltak a rokonai – vagyis Cal igen, de sokáig nem tudták. Mindketten törõdtek vele, Lysszel, vigyáztak rá…; de Di, az anyja csupán arra volt képes, hogy összekuszálja az amúgy is bonyolult életét. Mintha azt hitte volna, hogy neki olyan könnyû elfogadni, hogy szereti Luciust – azt az embert, akit Di is szeretett fiatalon. Hiszen Bella sem tudta elfogadni soha…; Bár õ és Lucius sosem kedvelték egymást. Egy újabb rejtély, aminek most talán utánajárhat.

Egy kicsit árulónak érezte magát. A háború után nyilván üldözni fogják a halálfalókat, és õ otthagyta Calt, egyedül. Csak abban reménykedhetett, Hermione majd kiáll mellette, hiszen Cal célzott valami olyasmire, hogy együtt vannak. Persze lehet, hogy a lányt nem számítanák tanúként…; Hát mégis elárulta Calt, pedig õ mindig mellette állt. Megszegte az esküjét…;

Felsóhajtott.

Ideje, hogy elfeledkezzen a jövõrõl, az õ múltjáról, és a jelenre koncentráljon. Vajon milyen érzés lesz találkozni Luciusszal? Hiszen most annyi idõs, mint õ…; Nem, dehogy…; hiszen fiatalabb nála négy nappal! Merlinre, és Tom még azzal vádolta, hogy nem bírja a fiatalabb pasikat…; Ha tudta volna…; Felnevetett.

Hosszú gyaloglás után egy útelágazódáshoz ért.

Great Hangleton – 4 mérföld
Little Hangleton – 2 mérföld


Elolvasta a feliratot, aztán csalódottan megállapította, hogy hosszú út vár még rá. Balra kanyarodott, Little Hangleton felé.

Lucius szerette õt. Õ, Lys legalábbis végig azt hitte, hogy szereti. De akkor, azon a furcsa helyen kétségbe esett. Egy pillanatra – talán többre is – elhitte, hogy a férfi csak Di miatt volt vele. Elhitte, hogy még mindig szereti az anyját. Mégis mérhetetlenül fájt, amikor meglátta õt, pedig tudta, hogy meghalt. Elsiratta. De akkor Lucius õt választotta, nem Dit.

Ismét felsóhajtott.

Sophie nem mondta el, hogy pontosan mit vár tõle. Nem mondott semmit, csupán azt, hogy tudni fogja, mit tegyen. Tudta, hogy be kell törnie a Nagyúr szobájába, hogy hol találja a jegyzeteket az idõutazáshoz, csak az nem volt világos, honnan. Sophie ezt sem árulta el. Hiába volt úton a Denem kúria felé, nem volt tisztában azzal, mi a célja.

Idõt akart nyerni.

Meglátta Little Hangleton házait. Lassan bontakoztak ki a ködbõl, fölöttük sötét füst gomolygott, groteszk látványt kölcsönözve a falunak. A zsebébe csúsztatta a kezét és kitapintotta a pálcáját.

Ahogy közelebb ért, megpillantotta az elsõ embereket. Kis csoportokba verõdve pusmogtak valamirõl. Ahogy Lys belépett a házak közé, mindenki elhallgatott egy pillanatra. Érezte magán az idegenek pillantását, de nem törõdött velük. Végigsétált a fõutcán, benézett az Akasztott ember nevû kocsma ablakain, amikor elhaladt elõttük.

A mugli Little Hangletontól mintegy félórányi járásra volt a Denem kúria. Ezt az utat mindössze egyszer tette meg, távoli jövõben – az õ múltjában –, Lucius oldalán, amikor hoppanálni tanult. Akkor szerencséjük volt, hogy nem látták meg õket, de ezt most nem akarta kockáztatni.

A kúria sokkal jobb állapotban volt, mint bõ húsz évvel késõbb. A kovácsoltvas kapu ép volt, fényesen csillogott a napfényben. Óvatosan közelebb ólálkodott, majd szórt magára egy kiábrándítóbûbájt. Kezét a kapu egyik vasból készült kilincsére tette, bár bõre alig érintkezett a hideg fémmel. Tudni akarta, jelez-e valamilyen védõbûbáj. Mivel öt perc múlva sem történt semmi, felkészült rá, hogy kinyissa a kaput, de beszélgetés hangja ütötte meg a fülét.

Három alak közeledett a Little Hangletonnal ellentétes irányból. Fekete talárt viseltek, ami zászló módjára lobogott mögöttük a feltámadó szélben. Lys ellépett a kaputól.

A három alak egyikét sem ismerte fel, de igazából nem is bánta. Elhaladtak elõtte, majd megálltak a kapu elõtt. Lys szíve hevesen megdobbant. Lehet, hogy valakinek odabentrõl kell kinyitnia az ajtót? Ha Lucius itt lett volna…; Ha újra láthatná õt…; csak egyetlen pillanatra…;

A kapu magától kitárult, a trió egyesével belépett a birtokra. Lys villámgyorsan mögéjük sietett, és beosont velük, mielõtt a kapu tompa nyikorgással bezárult volna. Aztán megtorpant az udvarban, hogy a három halálfaló beérhessen a kúriába. Remélte, hogy sikerül egyedül találnia Voldemortot, de most, a cél elõtt elbizonytalanodott.

Végül rengeteg értékes perc elpazarolása után erõt vett magán, és lenyomta a bejárati ajtó kilincsét. Szerencséje volt, az egész helyiség üresnek tûnt. Valamint jóval ápoltabbnak. A falakon nem lógtak pókhálók, a fáklyák kellemes fénnyel töltötték meg az elõteret. Lys felsóhajtott, ösztönösen hátranyúlt, hogy felhúzza a csuklyáját, de hiába tapogatózott, nem találta. Csak most tudatosult benne igazán – holott a rendõrségen is észrevette már –, hogy mugliruha van rajta. Egy halványpiros póló és egy sötétkék, ódivatú farmernadrág. A muglik átöltöztették.

Magában szitkozódott, egy metszõbûbájjal lecsípett egy darabot a szebb napokat is megélt asztalterítõbõl, majd egy gyors bûbájjal csuklyás talárrá alakította. Gyorsan belebújt és mélyen a szemébe húzta a kámzsát.

A régi Denem házban a Nagyúr szobája a negyedik emeleten volt, a bal oldali folyosószakaszon. Remélte, hogy itt is a legfelsõ szinten találja majd a helyiséget. A lépcsõknél döbbenten torpant meg. Odakintrõl fel sem tûnt neki, hogy a ház csak két emelet magas.

– A fenébe!

Szitkozódva indult el a második emeletre. A következõ nagyobb meglepetés odafent érte: a megszokott labirintusszerû folyosók döbbenetesen egyszerûek voltak. Az általa ismert három irány helyett csak kétfelé tudott fordulni; a baloldali folyosó ráadásul zsákutca volt. Ösztöneit követve mégis balra fordult, és a folyosó végi ajtón koppintott hármat. Ezt még a saját idejében szokta meg, ha a Nagyúrhoz látogatott.

Az ajtó kitárult. Lys nyelt egy nagyot, mielõtt belépett volna.

A helyiség üres volt, a káosz hatalmas, mégis ez a helyiség hasonlított a legjobban jövõbeli alakjára. Mosolyogva nézett körbe. A rumli minden egyes darabját ismerõsként köszöntötte; rámosolygott a szanaszét heverõ nyitott vagy gondosan becsukott könyvekre, összekacsintott a pennákkal és pergamenekkel, elbúcsúzott az üres tintatartóktól, és laza kézmozdulattal tisztelgett az újak elõtt. Olyannyira belemerült a berendezésbe, hogy észre sem vette, mikor a baloldali ajtó kitárult, mögötte pedig egy jóval fiatalabb Voldemort jelent meg.

– Miért hagytad el a Roxfortot? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi. Lys összerezzent, és megfordult, hogy ne háttal álljon a férfinak.

Csodálkozva mérte végig az ismeretlen ismerõst. A férfi felvonta a szemöldökét…; volt neki! Lys megállapította, hogy a haja is hosszabb, mint az õ idejében volt. Ezek az új információk olyannyira megdöbbentették, hogy válaszolni is elfelejtett.

Voldemort közelebb lépett hozzá és alaposan végigmérte.

– Te nem Diana vagy.

Anyja nevének említése visszarángatta õt a földre. Merlinre, persze, hogy õ nem Diana! Õ sokkal, de sokkal jobb ember, mint az anyja volt!

– Nem – vágta rá büszkén. – De sokan kevertek már össze vele – tette hozzá, és önkéntelenül elmosolyodott. – Szerintem ülj le.

Aztán a mosoly lehervadt az arcáról, ahogy meglátta Voldemort rászegezõdõ pálcáját.

– Oké, ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – Védekezõen felemelte a kezét. – Csak jó tanács volt, hogy ülj le, nem…; – Elõrántotta a pálcáját, hogy kivédje az elsõ felé tartó átkot. – Te most komolyan meg akarsz ölni?! – kérdezte döbbenten. Visszajött a múltba, hogy Voldemort kezétõl haljon meg?

– A Cruciatus átokba nehéz belehalni.

Ebben tulajdonképpen tökéletesen igaza volt. Egy újabb átkot küldött a lány felé, amit õ sikeresen kivédett. Szó nélkül hagyta volna a dolgot, ha a Nagyúr harmadik átka történetesen nem zöld színû lett volna. Még szerencse, hogy idejében félre tudott ugrani; a halálos átok sötét szegélyû lyukat hagyott a megsárgult falon.

– Nem azért jöttem vissza a múltba megmenteni az életedet, hogy kinyírj, világos?! – fakadt ki Lys.

Ez végre olyan információ volt, ami felkeltette Voldemort érdeklõdését.

–A múltba? – kérdezte, nagyszerûen palástolt megdöbbenéssel. A lány keserûen felnevetett.

– Ugyanolyan szófukar vagy, mint húsz év múlva – dörmögte válasz helyett. – Mindegy, ha te nem ülsz le, én igen. A Little Hangletont és Great Hangletont összekötõ útkeresztezõdéstõl gyalogoltam idáig. – Azzal engedélyt sem várva lehuppant az íróasztaltól elhúzott székre.

– A jövõbõl jöttél? – kérdezett a férfi a nyilvánvalóra. Szemlátomást annyira igyekezett feldolgozni az új, hihetetlennek hitt információt, hogy egyáltalán nem törõdött a hûvös álarc fenntartásával.

– Onnan. – Lys rövid szünetet tartott, de Voldemort megelõzte.

– Az én jövõmbõl?

Lys elsõre nem értette a kérdést. Felvonta a szemöldökét, abban a reményben, hogy a Nagyúr majd érteni fogja, hogy a jövõben jól bevált módszerrel ráveszi, hogy érthetõbben ismételje el a kérdést – sajnos sikertelenül. Mivel sokadszorra sem jött rá, mire gondolt Voldemort, inkább ezt válaszolta:

– Hosszú történet.

Egy ideig mindketten hallgattak. Lys érezte magán a férfi kutakodó pillantását.

– Hasonlítasz valakire, akit ismerek – mondta végül Voldemort. Mintha elfeledkezett volna arról, hogy pár perccel korábban Diként azonosította õt. Fiatalság, bolondság – hát mégis igaz ez a mondás?

– Talán jobban is, mint hinnéd – kuncogott végül Lys. – Di lánya vagyok.

– Dianáé?! – csattant fel értetlenkedve a másik, mintha történetesen nem tudná hová tenni az információt, miszerint a jövõben a lányának lesz majd egy lánya.

– Hány Dit ismersz még? – kérdezte lemondó sóhajjal Lys. Voldemort rosszalló pillantására vigyorogva elhallgatott. – Rájöttél már, mit jelent ez? – A férfi értetlenkedve nézett rá. Lys elnevette magát. – Hello, nagypapi!

Voldemort nemes egyszerûseggel felvonta a szemöldökét. Tiszta mázli, hogy van neki.

– Kétlem, hogy a jövõben kedveltem volna ezt a megszólítást.

– Valóban nem – bólintott Lys. Felsóhajtott. – Azért jöttem vissza, mert…; – Azt akarta mondani, hogy „mert meghaltatok”, de ezt képtelen volt kiejteni. Zavartan köhögött, a torkát köszörülte, majd végül csak ennyit nyögött ki: – Szóval, vissza kellett jönnöm.

– Hogy jöttél vissza? – Voldemort hangjában õszinte érdeklõdés csendült.

– A jegyzeteiddel. – Lys lesütötte a szemét.

– Tudsz a kutatásaimról? – kérdezte Voldemort, rosszul palástolt döbbenettel.

Rövid csend állt be a válasz elõtt.

– Igen. – A lány nagyot nyelt.

– Bizonyára nagyon szoros volt a kapcsolatunk.

Lys csak bólintott. El akarta mondani, hogy mennyi mindent tanult tõle az õ múltjában, hogy mennyire hálás mindezért, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Mintha valaki némító bûbájt szórt volna rá. De az lehetetlen, az elõbb még volt hangja, és a Nagyúr tudna róla, ha rajtuk kívül bárki más lenne a szobában.

– Valamit kezdenünk kell ezzel, ha itt akarsz maradni. – Voldemort Lys arcára bökött. A lány, miután felocsúdott a döbbenetbõl, csodálkozva tapogatta meg vonásait.

– Miért, mi baj van az arcommal? – kérdezte teljesen értetlenül. Még egy fránya sebhelye sem volt!

– Túlságosan is hasonlítasz Dire.

Már megint Di. Mintha az élet másból sem állna, csak Dibõl. Felsóhajtott.

Miatta kell új külsõt kell kitalálnia, hogy ne hasonlítsanak. Miért kell mindig mindennek Di miatt történnie?!

Arcképek peregtek az elõtte, mintha valamilyen különös filmet nézne, de egyik arc sem tetszett neki különösebben. Nem akart hasonlítani Bellára – pedig az õ arca többször is megjelent elõtte –, és Lucius nõi másává sem szeretett volna válni, más jó ötlet viszont nem jutott az eszébe. Már épp szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja, nincs ötlete, amikor felrémlett elõtte egy ezüstszínû, gömb alakú karácsonyfadísz, ami egy általa addig sosem látott arcot tükrözött vissza. Voldemortra nézett. Csak most tudatosult benne, hogy a gömbön látott arc az õ arca volt, igaz, fiatalabb korában. Tom arca…;

Mosolyra húzta a száját, a pálcáját önmagára szegezte, és néma bûbájokba kezdett. Haja rövidebb lett, és fekete, arca markánsabb, de a szemeit nem merte feketére változtatni. Magasabb lett, vékonyabb, és kevésbé izmos. Voldemort némán nézte az átalakulást, de csak akkor szólalt meg, amikor Lys leeresztette a pálcáját.

– Csinálj valamit a szemeddel! – Lys felvonta immár fekete szemöldökét. – Pont olyan, mint Dinek. – Lys homlokráncolva töprengett azon, milyen színû szemeket szeretne. – Ne fekete legyen, még azt hinné, te is a lányom vagy.

– Nem is állna olyan távol az igazságtól – jegyezte meg a lány, aztán utoljára magára szegezte a pálcáját, és kék szemeket bûvölt magának. Voldemort egyetlen szót sem szólt.


***



Voldemort úgy mutatta be õt a halálfalóknak, mintha külföldrõl érkezett volna, ráadásul még álnevet is adott neki. Cassandra Blanc. Lys megborzongott, ahogy meghallotta. A keresztneve ismét túlságosan is hosszú lett, ráadásul a vezetékneve kísértetiesen hasonlított a Blackre, de itt és most nem tette szóvá. Nem vetett volna jó fényt rá, ha mindenki elõtt elkezd vitatkozni Voldemorttal. Azoknak az idõknek vége, emlékeztette magát. Próbálta elterelni a gondolatait a gyûlölt Black névrõl, ezért inkább körbenézett.

Szinte azonnal megbánta, ahogy megpillantotta Bellát.

Keresztanyja – jövõbeni keresztanyja – tekintetében leginkább gyûlöletet vélt felfedezni, ami olyan mélyen megbántotta õt, hogy szemeibe könnyek gyûltek, és egy szívdobbanásnyi ideig levegõt sem tudott venni. Elfátyolosodott tekintete továbbvándorolt, és akaratlanul is Luciuson ragadt. Fiatalabb volt, mint amilyennek õ ismerte, de nem is várt mást. Csak bámulta a szõke tincseket, a megfiatalodott vonásokat, a szürke szemeket; nem tudott betelni a látvánnyal.

A fiú hirtelen sarkon fordult, és eltûnt a kifelé tartó tömegben. Lys azon kapta magát, hogy azt a helyet bámulja, amit az elmúlt percekben, azon töprengve, hova lett Lucius.

Voldemort megköszörülte a torkát, s õ felocsúdott. Érezte, hogy arca forróbb lett, de reménykedett abban, hogy nem vörösödött el. Aztán a férfi elindult kifelé, és õ, kihasználva, hogy most nem látja õt, megtapogatta az arcát.

Mire felértek az emeletre, biztos volt benne, hogy elmúlt az esetleges pirulás. Voldemort csupán biccentett neki, és magára hagyta õt a számára kijelölt szoba elõtt. Mély levegõt vett, mielõtt belépett volna. Nem nézett körbe; gyorsan lezuhanyozott, aztán lefeküdt.


***



Amikor reggel felébredt, nem emlékezett egyetlen álomra sem, mégis volt valami furcsa érzése az éjszakával kapcsolatban. Elképzelhetõnek tartotta, hogy valami olyasmi történt, amit Sophie is említett: valamit meg kell majd tennie, csupán arra volt képtelen rájönni, hogy mi lenne az. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

A délelõttöt azzal töltötte, hogy a jövõrõl mesélt Voldemortnak. Bár nem akart mélyebben belemenni a témába, azt azért elárulta, ki az apja, a többi kérdést Sirius Blackrõl azonban következetesen kikerülte. Mesélt a horcruxról, amit a férfi rábízott, hogy Hangként mennyi bosszúságot okozott számára, de mennyire örült a létezésének. Elmesélte, hogyan jött rá Hang kilétére, felelevenítette a felfedezést követõ beszélgetést. Voldemort csendben hallgatta, bár a szavainak csak egy részét fogta fel.

Tegnap óta sokat gondolkozott ezen a jövõbõl érkezett lányon. Hasonlított Sophie-ra és Dire, de minél többet nézte, annál inkább úgy érezte, tényleg egy harmadik személy ül vele szemben. Nem Lea, õt azonnal kizárta; a lány gyûlölte õt, Lys azonban olyan mélységes szeretettel és tisztelettel beszélt róla, amit nem lehet megjátszani. És a jegyzetekrõl is tud.

Az idõutazás eleinte két kivételes képességû fiatal erejének és tehetségének kipróbálására, a mágikus határok feszegetésére, esetleg apró átlépésére szolgált, csak Sophie halála után vált komoly munkává. Évekig próbálkozott titokban, Di és mindenki más tudta nélkül, de minden kísérletét sikertelenség koronázta. Tavasszal hagyott fel a próbálkozással, végsõ kétségbeesésében.

Most viszont itt ült elõtte valaki, aki az õ jegyzeteit felhasználva érkezett a jövõbõl.

Persze ez sem jelentett semmit. Könnyen lehet, hogy csak évekkel késõbb fog rájönni a helyes megoldásra, csak ki kell várnia. Megkérdezhetné a lányt…; Ha emlékszik a helyes varázslatra, elmondhatja neki. De miért kérdezné meg? A lány a bizonyíték, hogy a saját erejébõl is képes létrehozni a megfelelõ varázslatot, akkor miért alacsonyodjon addig, hogy segítséget kér?

– …; szerintem nem kellene magadnál tartanod õket. – Most, hogy gondolatai elcsitultak, a kristálytisztán hallotta a lány hangját.

Próbálta felvenni a beszélgetés fonalát anélkül, hogy a figyelmetlensége látszatát keltené. Mirõl is beszélt eddig? A jövõrõl; kettejük kapcsolatáról, a medálból készült horcruxról, valami hangról, és…; ennyire emlékezett.

– Persze ez csak egy jó tanács volt – folytatta Lys, mintha a csend Voldemort sértettségét jelentené. – Megfogadod-e vagy sem, az már a te dolgod, de a jövõbeni tapasztalatok alapján szerintem nem túl szerencsés egy helyen tárolnod a horcruxaidat. – Szóval errõl volt szó.

– Valóban. – A válasznak kevés köze volt a beszélgetéshez.


***



Lys szerdán, az érkezése utáni negyedik napon beszélt elõször személyesen – és négyszemközt – Bellával, igaz, a Nagyúr utasítására, afféle követként. A lány szemmel láthatóan nem kedvelte õt, és ez nagyon rosszul esett Lysnek. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de minden eltelt percben úgy érezte, tõrt forgatnak a szívében. Miután jövõbeni keresztanyja magára hagyta, elrobogott a szobájába, erõnek erejével küzdve az ellen, hogy sírva az ágyára boruljon. Megesküdött magának, hogy nem fog sírni. Sem most, sem máskor…; és lehetõleg soha többé.

Voldemort magával vitte õt a fontosabb kivégzésekre. Lys ilyenkor teljesen elfelejtette, hogy nem a saját idejében van, hogy ez a Nagyúr még nem az õ körülrajongott nagyapja. Mégis értette õt. Egyetlen oldalpillantásból tudta, mit akar tõle a férfi, mielõtt bármit is mondott volna, egyetlen apró rándulás az arcán elég volt, hogy Lys átkozzon – és erre mérhetetlenül büszke volt.

Mivel rengeteg szabadideje maradt a Nagyúrral töltött feltáró beszélgetések között, titokban Luciust figyelte, tisztes távolságból, varázslat leple alatt. Beszélni akart a fiúval, elmondani neki, hogy õ, Lys igenis szereti, nem úgy, mint Di, aki hagyja majd, hogy elvegye Narcissát, de nem volt bátorsága elé állni. Lucius úgysem hinne neki.

Egyre biztosabb volt abban, hogy van valami, amit el kell intéznie, lehetõleg minél hamarabb.

Szinte pislogás nélkül bámulta a Malfoy kúria könyvtárában olvasgató Luciust, így próbálva rájönni, mi lehet az a feladat, amit el kell végeznie.

A fiú lapozott egyet, majd becsapta a könyvet, hátradõlt a kényelmesnek látszó széken, és nyújtózott. Lys önkéntelenül közelebb lépett hozzá, egy kicsit talán túl hangosan, mert Lucius felkapta a fejét, és kutató tekintettel arrafelé nézett, ahol õ állt, riadtan, és mozdulatlanul.

Kinyílt a könyvtár ajtaja, de Lys nem mert az érkezõre nézni, és úgy tûnt, Lucius még nem döntötte el, hogy tényleg hallott-e valamit, vagy csak a képzelete játszott vele.

– Mit csinálsz hétvégén? – kérdezte Rabastan, és lehuppant egy székre Lucius közelében. – Kirángathatnánk Rodolphust egy kicsit a házasélet csodáiból, és leruccanhatnánk valahova inni.

Lysnek minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne kuncogjon.

– Az iváshoz miért kell elutazni? – kérdezett vissza Lucius, és a másik fiú felé fordult. – Ha jól emlékszem, inni bárhol lehet.

– Ja – vágta rá lazán Rabastan. – De ha itt maradunk, tuti, hogy Rod a nyakunkra hozza azt a bosszantó nõszemélyt. – Lys meglepetten vette tudomásul, hogy Rabastan Belláról beszél. A fiú hirtelen kajánul elvigyorodott. – Normális, csajozós bulit akarok, érted? Bella nélkül. – Lucius bólintott. – Neked sem ártana végre valaki – tette hozzá némi késéssel.

Lucius felállt és odalépett az ablakhoz.

– Igazán csábító ötlet lenne, de már van programom.

Rabastan arca egykettõre felderült.

– Csajozol? Nélkülem? – vigyorogva dorgáló kézmozdulatot tett. – Ez igazán nem szép dolog tõled.

– Nem csajozom – válaszolta Lucius nyugodtan. – Roxmortsi hétvége lesz; Divel találkozom.

Lys úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör forró vízzel. Megszédült.

– És nekem nem szóltál?! – csattant fel tettetett haraggal Rabastan. – Ezt megjegyeztem. – Aztán elnevette magát. – Azért mond meg neki, hogy üdvözlöm, és nem bánnám, ha legközelebb minket is meghívna, oké?

Lucius kimérten bólintott, Lys pedig úgy döntött, eleget hallott. Óvatosan a könyvtár ajtaja felé somfordált, hogy a fiúk ne vegyék észre.

– Hé, Lucius – hallotta Rabastan hangját, mikor kinyitotta az ajtót – téged mióta érdekel a varázslójog?

A választ már nem hallotta.


***



– Azt hittem, megpróbálsz majd kapcsolatba lépni Divel – jegyezte meg Voldemort. Lys felnézett rá; a férfi valamikor felállt az asztal mellõl, és most ott állt mellette.

– Nem, mert…; – Nem tudta, mit mondjon. Persze, kíváncsi volt az anyjára, látni akarta, megismerni, de gyûlölte a gondolatot, hogy csak úgy leüljenek beszélgetni. Nem tudta megbocsátani neki, amiért horcruxot készített belõle, amiért otthagyta és szinte elárulta Luciust. Megtehette volna, hogy szót emel kettejükért, de nem akarta elmondani. Azt akarta, hogy Di maga beszéljen, ahogy õ tette. – Szerintem jobb, ha nem tudja, ki vagyok – válaszolta végül.

Voldemort bólintott. Lys töprengve nézte, ahogy a férfi visszaül az íróasztala mögé és beletemetkezik egy vastag, õsréginek látszó kötetbe.

– Meghalt, mielõtt megismerhettem volna – csúszott ki a lány száján, épp abban a pillanatban, amikor Voldemort lapozott. Nem fejezte be a mozdulatot. – Õ egy…; horcruxot csinált belõlem – folytatta akaratlanul. – Ezért dühös vagyok rá. – Rövid szünetet tartott. – Már nem vagyok az – tette hozzá, mielõtt a férfi megszólalhatott volna.

– Di horcruxot készített? – Voldemort, hosszú hallgatás után csupán ennyit volt képes kérdezni.

Lys némán bólintott. Szemébe könnyek szöktek, ahogy eszébe jutott a vád, miszerint csak Di lelkének benne élõ darabja miatt szeretett bele Luciusba.

– De már nem vagyok…; már én vagyok…; – motyogta, hangja el-elcsuklott az elfojtani próbált sírástól.

Voldemort tudta, hogy történt valami, amit Lys nem mondott el, és bármennyire is kíváncsi volt, nem kérdezett rá. Felállt, hátat fordított a lánynak, jelezve, nem akarja látni ezt a gyenge pillanatát – vagy épp engedélyt adott neki, hogy gyenge legyen?

Lys gyorsan letörölte a könnyeit.

– Holnap elutazom – mondta Voldemort lassan, megfontoltan. Lys felkapta a fejét. Ilyen hirtelen? – Ha akarsz, velem tarthatsz.

– Hova megyünk? – érdeklõdött a lány, természetesnek véve a közös utazást.

– Franciaországba. – A válasz hallatán Lysben megmozdult valami. Némán bólintott, mintha csak azt akarná mondani, igen, megértettem, és a világ végére is követnélek.

Tényleg követné.
Tallgats by iuwan
Szerző megjegyzései:
El?ször is elnézést a késésért, másodszor jó olvasást mindenkinek!
NAL a Facebookon
…;bármilyen nehéz is, ezt az utat te választottad…;

Reggel frissen és kipihenten ébredt. Evett pár falatot, sétált egy kicsit a Denem kúria folyosóin – még mindig nem tudta megszokni, hogy ilyen kicsi –, majd pontban nyolc órakor bekopogott Voldemort szobájába. Válasz nem érkezett, õ mégis volt olyan bátor, hogy belépjen. Az íróasztalon a jól megszokott káosz uralkodott, a szék ellenben mérnöki pontossággal volt a helyére tolva, a két függöny közül csak az egyiket húzták be – azt sem teljesen –, a Nagyúr szobájába vezetõ ajtó pedig résnyire nyitva maradt. Lys elég bátorságot érzett ugyan magában, hogy csak úgy besétáljon, viszont abban nem volt teljesen biztos, hogy Voldemort ezt tolerálná.

Leült és várt.

Napoknak tûnõ harminc perccel késõbb egy felöltözött, szemlátomást kipihent Voldemort lépett ki a hálószobából. Lys felpattant, üdvözlõ mosolyra húzta ajkait, majd kissé szemtelenül egyetlen szót vetett oda a férfinak.

– Reggelt.

Voldemort pedig rábólintott.

Szótlanul indultak el. Egymás mellett értek le a lépcsõn, a halálfalók korán kelõ csoportja érdeklõdve fordult utánuk, megvárták, amíg a Nagyúr és a Lány hallótávolságon kívülre kerültek, majd lázas sugdolózásba kezdtek.

Együtt hoppanáltak egy hatalmas kúria elé. A kapun díszes betûkkel egy francia felirat díszelgett, s mivel Lys nem beszélte ezt a nyelvet, nem pazarolt idõt arra, hogy megpróbálja kibetûzni.

– Változtasd vissza magad! – fordult felé Voldemort váratlanul. Lys megütközve bámult rá, de engedelmeskedett.

A Nagyúr csupán egy apró biccentéssel jelezte, hogy indulnak, de a lány tökéletesen értette. Tartotta a másfél lépésnyi távolságot a férfitól, még egy esetleges párbajra is kész volt. A kaput nem zárták be maguk után, a bejárati ajtót azonban óvatosan becsukta, miután belépett Voldemort mögött – ezzel õ is tisztában lehetett, mert megtorpant egy pillanatra, és csak akkor indult tovább, amikor Lys elengedte a kilincset.

Felmentek az emeletre. Voldemort szemlátomást ismerte a járást, Lys pedig teljes lelki nyugalommal hagyatkozott a férfira. Egy pillanatra megálltak egy ajtó elõtt, Voldemort rápillantott, majd ellépett az ajtótól. Lys elvigyorodott; szavak nélkül is értette, mit akart mondani.

Jobb kezét, amiben pálcáját tartotta, a háta mögé rejtette, rávigyorgott Voldemortra, majd bal kézzel belökte az ajtót.

– Halihó!

A nappalinak tûnõ tágas és fényes helyiségben ülõ két ember teljesen megdermedt a döbbenettõl. Az idõsebb épp teát inni készült, de a pohár megállt a kezében, a benne lévõ forró nedû a tisztára sikált, fényes fapadlóra csordult. A fiatalabb nõ haja sötétebb volt Lysénél, szemei pedig éppen olyan feketék voltak, mint Voldemortnak. Mindketten úgy meredtek a lányra, mintha szellemet látnának. A lány csak vigyorgott.

– Meglepetés! – rikkantotta mosolyogva, ellépett az ajtóból. Színpadra illõ kézmozdulatot tett, Voldemort pedig belépett a szobába, mintha ünnepelt sztár lenne. Lys képtelen volt letörölni a vigyort az arcáról. Jókedvének további táptalajt adott a szobában tartózkodó két másik személy döbbenete, megrökönyödése és árnyalatnyi félelme.

– Denem…; – sziszegte halkan az idõsebb. Lys elkomorodott.

A fiatalabb nõ a pálcájáért nyúlt, de ujjai épp csak elérték a mágikus eszközt, Lys már le is fegyverezte õt. Erre az idõsebb átkot küldött felé, mintha meg akarná torolni ezt a sérelmet, de a vörös fénycsóva nem érte el a lányt; másfél méterre tõle szertefoszlott. Lys megpöccintette a pálcáját, mire a nõé elegáns ívben a lába elõtt landolt.

– Tehetséges, nem igaz? – szólalt meg Voldemort, remekül palástolt meglepettséggel. A két nõ mélységes döbbenettel bámult rá.

– Egy rohadt gépet neveltél belõle? – csattant fel a fiatalabb. Felállt és kihúzta magát. – Persze mindig is könnyû volt manipulálni, épp neked ne sikerült volna? – Lys emelte a pálcáját, hogy bosszút álljon ezen a szemtelen lányon – hiszen alig volt idõsebb nála! –, de elég volt egy futó pillantást vetnie Voldemort arcára, azonnal tudta, hogy nyugton kell maradnia.

– Épp erre számítottam – mondta nyugodtan. Szavai elsõsorban Lysnek szóltak. – A fogadtatás errefelé mindig nagyon szívélyes volt, Eugene. ¬â€“ Azt idõsebb nõ összeráncolta a homlokát, mintha nem tudná eldönteni, ez dicséret, vagy szarkazmus volt-e. – Sajnálatos módon, Lea, sosem töltöttél annyi idõt a testvéreddel, sõt, a fáradságot sem vetted, hogy megismerd õt. Ha megtetted volna, tudnád, hogy nem a húgod áll elõtted.

Lys elvigyorodott. A két nõ arckifejezése szinte bármennyit megért. Nem hitték el, nem akarták elhinni, hogy az elõttük álló fiatal lány nem Di. Lys kívülrõl ugyanúgy nézett ki, mint õ, valóban, de belül más volt. Szilárdabb jellemû, az arca merev, mintha nem érezne semmit. Ezt nem lehet megtanulni, legalábbis õk biztosak voltak benne – Di egyébként is mindig mosolygós kislány volt, tizenkét év nem elég arra, hogy ezt bárki kinevelje belõle, még akkor is, ha az a bárki maga Voldemort.

A férfi szinte észrevétlenül az ajtó felé biccentett, a lány felvonta a szemöldökét, és a Leára nézett. Lys finoman oldalra döntötte a fejét, mintha vizsgálna valamit, majd Voldemortra pillantott.

– Amit akarsz – érkezett a válasz a ki nem mondott kérdésre.

Lys vigyora kiszélesedett, megpöccintette a pálcáját.

– Imperio – suttogta, leginkább önmaga szórakoztatására, hiszen ezt az átkot is kitûnõen hajtotta végre szavak nélkül. Lea üres tekintettel felegyenesedett, kihúzta magát és az ajtó felé indult.

– Ne! – Eugene megpróbálta elkábítani Lyst, de az átok a lány felvont pajzsába csapódott. Hátrapillantott a válla fölött, finoman megingatta a fejét, mintha azt akarná mondani, ejnye, ez igazán nem volt szép tõled, aztán kitárta az ajtót, majd Lea nyomában távozott.

Hallott egy kiáltást, aztán minden elcsendesedett.

A földszinti szalonba vezette a nála alig idõsebb lányt, majd megszûntette az átkot. Lea gyûlölködve nézett rá. Lys hanyagul lehuppant az egyik fotelba, lábait hanyagul az elõtte lévõ dohányzóasztalra dobta.

– Ki vagy te? – kérdezte kíváncsian. Elvégre bármit megtehet vele.

– Te ki vagy? – kérdezett vissza megvetõen a másik. – Mert nem az vagy…; – Egy gyors némító bûbáj és egy Cruciatus után Lys megismételte a kérdést. Válasz ezúttal sem érkezett.

– Honnan ismered a Nagyurat? – Próbálta máshonnan megközelíteni a dolgokat. Végigmérte a lányt, aztán homlokráncolva megváltoztatta a kérdést. – Te az a Lea vagy?

– Melyik? – Lea felvonta a szemöldökét.

– A Nagyúr lánya…; – suttogta Lys. – Di nõvére. – A válasz egy megvetõ horkantás volt.

– Nekem egyik sem a rokonom! – Tehát tényleg õ az. Lys csodálkozva mérte végig, ezúttal azzal a tudattal, hogy õk ketten rokonok.

– Sok mindenben hasonlítunk, azt mondták – suttogta. – De te megtagadtad õt. Megtagadtad…;! – Düh lángja lobbant Lysben, megrázta a fejét, mintha ezzel akarna lehiggadni. – Crucio!

Ugyanolyan mámorító érzés volt, mint amikor Pitont kínozta a csata után. Kedve lett volna nevetni Lea fájdalmas sikolyán – de hiszen nincs senki, aki ezt megtiltaná neki. Szabad ember, azt csinál, amit akar…; Igaz, a Nagyúr beleszólhat az életébe, neki megengedi, de senki másnak…;

– Avada Kedavra! – suttogta hosszú percekkel késõbb. Lea szemei, melyek gyûlölettel meredtek rá, kihunytak, az élettelen teste végleg elterült a padlón. Lys nem érzett sajnálatot, sem megbánást.

Leült a kanapéra, és várta Voldemort megérkezését. Nem akarta zavarni; arról nem volt szó, hogy õ majd szépen visszamegy, ha végzett.

Lépteket hallott, de teljesen idegennek tûntek. Lassú mozdulattal felállt, és az ablakhoz sétált. Maga sem tudta, miért akarja ott várni az érkezõt, ráadásul a hátát mutatva neki.

– Lea! – Fiatal fiú volt, talán annyi idõs, mint õ maga. Odarohant az élettelen testhez, lerogyott mellé, jobb kezével óvatosan megérintette a halott arcát, mintha mega akarna gyõzõdni arról, hogy tényleg halott.

Lys megköszörülte a torkát, mire a fiú felnézett rá.

– Di?! – kérdezte meghökkenve.

– Nem Di vagyok – sziszegte Lys dühösen. – Avada Kedavra! – A fiúnak még egy meglepett pillantásra sem volt ideje; ráadásul az átok pislogás közben érte. Ahogy elterült a földön, és az arca Lys felé fordult, a lány megállapította, hogy nagyon hasonlít egy alvó kisgyerekre. Megrázta a fejét, mintha önmagát akarná dorgálni, aztán sarkon fordult, és meglepetten vette észre, hogy Voldemort õt figyeli.

Lys azt hitte, a férfi legalább megkérdezi, miért végzett a fiúval, de az csupán intett, hogy végeztek, és hátat fordított a két holttestnek. Lys követte õt, de egyszer még visszanézett, mintha kíváncsi lenne, hogy Lea és a fiú tényleg meghaltak-e.

***


Szombaton reggel elég korán kelt fel. Emlékezett rá, hogy Lucius erre a hétvégére tervezett egy találkozást Divel, és Lysnek szándékában állt követni õt. Már nem mintha az anyjára lett volna annyira kíváncsi, leginkább azt akarta tudni, hogyan viselkednek õk ketten, amikor azt hiszik, egyedül vannak. Tisztában volt vele, hogy jelenleg nem sok esélye van Luciusnál, ugyanakkor bízott abban, hogy valamilyen módszerrel – akár a zsarolással is kiegyezne, ha nem látna más lehetõséget – rá tudja venni az anyját, ne engedje, hogy Lucius elvegye Narcissát.

Hop-porral a Malfoy kúriába utazott, és úgy tett, mintha hivatalos ügyben járna – nem mintha találkozott volna bárkivel, aki elõtt meg kellene játszania magát –, aztán kiábrándító bûbájt szórt magára, és Lucius szobája elõtt várt arra, hogy a fiú elinduljon Dihez. Várakozásainak megfelelõen a fiú hamarosan kinyitotta az ajtót. Elegáns fekete ruhát viselt, határozottan úgy nézett ki, mint aki randevúra készül. Lys néma csendben követte.

A legrövidebb úton hagyták el a kúria épületét, átvágtak a parkon, de a fák között, mintha Lucius nem akarná, hogy bárki meglássa õt az ablakokból. Több mint húsz perc kellett ahhoz, hogy egyáltalán elérjék a kaput. Lucius óvatosan résnyire nyitotta, Lys pedig, megsejtve annak veszélyét, hogy a fiú eltûnik elõle, gyorsan elkapta a kaput. Lucius megpróbálta finoman behúzni maga után, a lány minden erejét összeszedte, végül egy rövid huzavona után Lucius feladta a kapu bezárásának ötletét. Szitkozódott, hátat fordított a kúriának, és elindult a hoppanálási pont felé. Lys gyorsan átsietett a kitárt kapun, majd az utolsó pillanatban elkapta a fiú talárjának ujját.

Roxmortsba érkeztek, Lys annak ellenére is felismerte, hogy csak néhányszor járt a diákoktól nyüzsgõ faluban. Hát persze, hogy most van Roxmortsi hétvége is! Lucius határozott léptekkel elindult valamerre, ezért Lys felhagyott a nézelõdéssel, és követte. Letértek a fõutcáról – erre a kevesebb diákból jött rá –, elhagytak néhány igencsak romantikusnak tûnõ helyet, aztán Lucius egy pillanatra megtorpant, aztán folytatta útját a legkoszosabb ablakokkal büszkélkedõ kocsmaféle felé. Lys csodálkozva indult utána.

A fiú balra indult, szemmel láthatóan céltudatosan, bár ezt a célt a lány még nem vette észre; lekötötte a rengeteg kosz. Ésszel felfoghatatlan volt számára, hogy üzemelhet egy vendéglátó helyiség ennyire mocskosan.

– Te meg mit keresel itt?! – csattant fel egy lány, mire Lys elszakította tekintetét a vizsgált kocsmapulttól, és a hang tulajdonosára meredt. Aztán eltátotta a száját. Di volt az, az anyja, aki elvileg szereti Luciust, mégis úgy beszél vele, mintha…;

– Téged – mondta Lucius nyugodtan, mintha magától értetõdne. Lys csupán felvonta a szemöldökét.

Valamiért nem így képzelte el a kapcsolatukat. Annyira hihetetlennek tûnt ez az egész. Di szemmel láthatóan nem örült Luciusnak – pedig õ, Lys mennyire örült volna, ha Lucius egyáltalán felismeri õt! –, ráadásul még el is akarja küldeni? Ez abszurd. Több mint hihetetlen.

Lucius kézen fogta Dit – Lys legszívesebben elkábította volna az anyját, és õ maga sétált volna a fiúval –, és kivezette a kocsmából. Már épp ideje volt, hogy távozzanak. Lys hirtelen ötlettõl vezérelve Lucius karja után kapott, de éppen csak hozzáért a talárja ujjához, amikor a fiú Divel és vele, Lysszel együtt dehoppanált.

A Malfoy kúria elõtt bukkantak fel, Lys gyorsan elengedte a fiú ruháját, és elindult mögöttük. Nem vették észre; egyikük sem gondolt arra, hogy bárki követhetné õket. Gyorsan haladtak, de Lys könnyedén lépést tartott velük. A kúriába lépve a lépcsõk felé vették az irányt, de õ megtorpant, összeráncolta a homlokát, majd elkanyarodott, és egy rövidebb, ugyanakkor veszélyesebb útvonalon – nagyobb eséllyel találkozhatott össze valakivel –indult el Lucius szobája felé. Duplán szerencséje volt: nem látott senkit, és sikerült megelõznie õket.

Nekitámaszkodott az ajtó melletti falnak, és várt. Egy perc sem telt, és meghallotta Lucius és Di lépteinek tompa zaját, majd kinyílt az ajtó. Elsõként az anyja lépett be, majd a fiú.

– Érezd otthon magad – mondta nyugodtan, és becsukta az ajtót. Di sarkon fordult, Luciusra nézett, majd az ablakhoz hátrált elõle.

– Mit akarsz? – kérdezte cseppet sem barátságosan. Lys minden erejét összeszedte, hogy ne horkanjon fel. Di úgy beszélt a fiúval, mintha gyûlölné, mintha egyáltalán nem lenne fontos neki. Nevetséges vagy szánalmas? Nem tudta eldönteni, ugyanakkor valahonnan mélyrõl vad düh öntötte el. Dinek volt képe azt állítani, hogy szereti a fiút?!

– Beszélgetni – válaszolta higgadtan Lucius. Di arca elkomorult.

– Engedj el.

Csak õ képzelõdik, vagy az anyja tényleg nem volt normális? El akar menni? Hiszen õ, Lys bármit megtenne, ha Lucius csupán egy kedves szót szólna hozzá – igaz, beszélni egyszer beszéltek, már ha a köszönést beszélgetésnek lehet titulálni –, bezzeg Divel…; itt vannak, látszólag kettesben, mégis, Di úgy viselkedik, mintha…;

– Tudok arról, mit mûvelsz a Roxfortban – szólalt meg csendesen Lucius.

– Nahát, tényleg? – kérdezett vissza szarkasztikusan Di. Lys ellenállhatatlan kísértést érzett arra, hogy megátkozza. – Semmi közöd a dolgaimhoz.

Lys az utolsó pillanatban dermedt mozdulatlanná, pálcáját anyjára szegezve. Nem fogja lebuktatni magát. Nem. Nyugton marad.

– Tényleg? – Lucius mintha remekül szórakozott volna.

Ahogy Lys alaposabban megvizsgálta anyja arcát, megértette, hogy Dinek valójában nagyon is fontos ez az egész beszélgetés, az, hogy Lucius törõdik vele. Mindenesetre elég érdekesen mutatja ki. Lassú, óvatos léptekkel közelebb sétált az anyjához, aztán összerezzent, mert Di is megmozdult: elõrerobogott, mintha fel akarná pofozni Luciust, de a fiú elkapta a kezét.

– Egoista dög – sziszegte dühösen Di. – Gyûlöllek!

Lys kis híján felnevetett. Di minden szavának ellentmondott teste összes apró rezdülése. Lys megfigyelte, hogy anyja kicsit gyorsabban veszi a levegõt, amikor Luciusszal egymás szemébe néznek, észrevette az enyhe arcpírt, amikor a fiú magához ölelte Dit. És ezek után van képe azt állítani, hogy nem szereti a fiút?


***



– Hol sérültél meg? – Lys felpillantott Voldemortra. A férfi elõtte állt, és bal karjának külsõ részén lévõ hosszú heget tanulmányozta.

– Egyszer elvittél, hogy…; – Felsóhajtott. – Újjáépítsük a világomat. – Voldemort értetlenül nézett rá. – Két auror volt, az egyik profi pálcatörõ volt a Varázsbûn-üldözésirõl. Egyedül harcoltam velük, ez volt a lényeg, egy pillanatra figyelmetlen voltam, és eltalált. – Vállat vont. – Iszonyúan fájt, és utána még öt másik aurorral is párbajoztunk.

Voldemort jobb kezének mutatóujját végighúzta a hegen. Lys megborzongott.

– Ennek ellenére visszajöttél. – Úgy tûnt, Voldemort csupán magához beszél, mégis, mintha azt akarta volna, hogy Lys hallja. – Miféle világot építettünk?

A lány mélyet sóhajtott.

– Tudod, említettem, hogy muglik között nõttem fel. – A férfi bólintott. – A legjobb barátnõm mugli volt. Még az után is tartottam vele a kapcsolatot, hogy megtudtam, ki vagyok. – Felsóhajtott. – Amikor nagykorú lettem, azzal a feladattal bíztál meg, hogy vágjak el minden szálat, ami a múlthoz köt, persze, nem pont ezekkel a szavakkal ¬â€“ Lys elmosolyodott. – Akkor este megöltem a legjobb barátomat, Belláék pedig végeztek a többi ismerõsömmel. Az addigi életem romokban hevert, alig pár perc alatt. – Rövid szünetet tartott. – Együtt kezdtük el újjáépíteni…; – Elharapta a mondatot, és kinézett az ablakon. – A tudásom legjavát tõled szereztem, és ezt sosem fogom elfelejteni.

Voldemort felvonta a szemöldökét, mintha kérdezni akart volna valamit, de szótlanul nézte Lyst.

– Sosem haragudtam érte – válaszolt Lys apró mosollyal a ki nem mondott kérdésre. – Igazából valahol mélyen már a legelején tudtam, hogy ez lesz a vége. – Mélyet sóhajtott. – De most minden más lesz, nem csak nektek, de neki is lehetõséget adtam egy új, talán jobb életre.

– Ha azt mondanám, kutasd fel, és végezz vele…;

– Kinevetnélek, mert még meg sem született – szólt közbe Lys vigyorogva. – De megtenném, ahogy megtettem már egyszer.

Voldemort ismét kérdezni akart, de valaki kopogott az ajtón, ezért Lys gyorsan felkapta a könyvet, amit a beszélgetés kezdete elõtt olvasott, és úgy tett, mintha ott sem lenne. Voldemort intett a pálcájával, az ajtó pedig kitárult.

– Nagyúr – köszönt udvariasan, és mélyen meghajolt. Lys szája megrándult, ahogy a jelenetet nézte, Voldemort apró oldalpillantása azonban határozottan csendre intette.

– Miért jöttél, Bella?

– Dirõl…; – Lys összerezzent, ahogy jövõbeni keresztanyja kimondta anyja nevét, Bella csak a szeme sarkából láthatta ezt az apró mozdulatot, mégis elnémult, és a lány felé fordult. Gyûlölködve nézett rá, a kék és a fekete szempár egy pillanatra összekapcsolódott, Lys apró, fölényes mosolyra húzta száját.

– Mi történt Divel, Bella? – kérdezte Voldemort, pár másodperc alatt beleunva a lányok néma párbajába.

Bellatrix összepréselte az ajkát, és elfordult Lystõl. A lány érezte, hogy elõtte nem akar beszélni, ezért gondosan becsukta a könyvet, és felpattant a fotelból, készen arra, hogy elhagyja a szobát. Távozott volna, ha a Nagyúr hangja nem állítja meg.

– Hová készülsz?

– Sétálni – fordult a férfi felé mosolyogva. – Szemmel láthatóan Bella nem óhajt elõttem beszélni.

– Bellatrixnak meg kell szoknia a jelenlétedet – vágta rá Voldemort hidegen. Lys felvonta a szemöldökét, és vetett egy oldalpillantást a lányra. A férfi nemet intett a maga sajátos módján. – Hallgatlak, Bella – tette hozzá, ezúttal õrá nézve.

– Mindenképpen lépek – szólalt meg Lys, megelõzve a keresztanyját. – Tegnap reggel óta ki sem mozdultam, és tényleg ne vedd sértésnek, de rám fér már egy kis friss levegõ. – Azzal kislisszolt az ajtón, egy hümmögõ Voldemortot és egy döbbent Bellatrixot hagyva maga mögött.

– Ez…; Nagyúr, ez…;

– Mit akartál mondani Dirõl? – vágott közbe a férfi. Bellatrix lesütötte a szemét.

– Úgy hallottam, Malfoyék nincsenek az országban, és én…; szívesen kimennék Di elé a Roxfort Expresshez – mondta csendesen.

– Lucius itthon van – jegyezte meg Voldemort töprengve. Bellatrix arca megrándult, tökéletesen kifejezve véleményét a Malfoy-fiúról. – Nem bánom, menj el érte.

Bellatrix fejet hajtott, majd távozott.


***



– Biztos, hogy együtt töltötték az éjszakát? – kérdezte Rodolphus az állát vakargatva. – Hát nem tudom, Bella, ez azért elég súlyos vád.

– Azt mondta, tegnap óta kis sem mozdult onnan – sziszegte ingerülten Bellatrix.

– A dolgozószobából – mondta nyugodtan Rod.

– A Nagyúr szobája a dolgozószobájából nyílik! – Bellatrix kezdett egyre idegesebb lenni. – Friss levegõt akart!

Egy ideig mindenki hallgatott. Lucius szótlanul meredt maga elé, Rookwood és Dolohov vállvonogatva néztek össze, csak Rabastan ült úgy, mintha semmit sem hallott volna.

– Figyelj, Bella – szólalt meg óvatosan Rookwood. – A Nagyúrról beszélünk…; Lehet, hogy alapból nem nagyon törõdik másokkal, de Di fontos neki. A csaj annyi idõs lehet, mint mi. Nem hiszem, hogy épp vele…;

Bellatrix olyan ingerült pillantást vetett rá, hogy a fiú jobbnak látta, ha elhallgat. Rod, hogy enyhítse a helyzetet, öccséhez fordult.

– Neked mi a véleményed, Rabastan?

A fiú felnézett.

– Én csak sajnálom, hogy lecsúsztam a csajról. – Bellatrix dühösen felpattant, Rookwood arca megrándult, Lucius a fiúra nézett, Rod pedig elkapta a felesége karját, mielõtt az megátkozta volna az öccsét. – De a nagyúrral végképp nem éri meg versenyezni.

***


Lys az egyik elsõ emeleti szalon ablakából nézte, ahogy anyja és Bellatrix végigsétálnak a rövid, sövénnyel szegélyezett úton a bejárati ajtóig. Bella – a lány megítélése szerint – mogorva hallgatásba burkolózott, Di azonban lelkesen csacsogott valamirõl. Ez valamiért nem illett bele Lys anyjáról alkotott képébe, keresztanyjáról azonban tudta, hogy ha valaki fontos neki, képes miatta órákig kellemetlen helyzetben lenni. Diana tehát ebbe a kategóriába tartozott – elvégre Bellát kérte fel a leendõ gyermeke keresztanyjának.

A páros belépett az ajtón, és eltûnt Lys szeme elõl. A lány mélyet sóhajtott, visszafordult, és megállt az egyik fotel mellett. Kezét óvatosan a támlára helyezte, és olyan mélyen belemerült a gondolataiba, hogy azt sem vette észre, amikor kinyílt az ajtó. A belépõ Rookwood, csak azután vette észre a lányt, hogy becsukta az ajtót. Összerezzent. Nem sok dolgot hallott róla, jobbára csak pletykákat, és azok sem voltak valami szívderítõek.

– Én…; nem…; nem akartam zavarni – mondta, és védekezõen maga elé kapta az addig hanyagul hóna alá csapott vastag kötetett. – Már megyek is. – Azzal sarkon fordult, és eliszkolt. Lys kifejezéstelen tekintettel bámult utána.

Arra nem számított, hogy Di is belép a képbe. De az anyja csak egy gyalog az élete sakktábláján. Márpedig az elég ritka, hogy egy gyalog mattot adjon a királynak – ritka, de nem példátlan.


***



Di régen nem volt ennyire boldog, pedig csak két nap telt el a szünetbõl, bár mindkettõt az egykori mardekáros különítménnyel töltötte. Igaz, eleinte kicsit tartott attól, mi lesz, ha hazajön a szünetre, és találkozik Luciusszal, de minden aggodalma alaptalannak bizonyult. A fiú közelsége megnyugtatta, de bármennyire is féltette, nem tudott távol maradni tõle.

Együtt volt a régi csapat. Õ Lucius és Bella között ült, vele szemben Rookwood és Dolohov, de ott voltak a Lestrange fivérek, Avery, a Nott és Carrow testvérek, és Walden Macnair, Di évfolyamtársa. Na meg persze rengeteg ital.

– A leendõ mostohaanyáddal találkoztál már, Di? – kérdezte erõs alkoholos befolyásoltság alatt Dolohov. Di értetlenül, a többiek – akik viszonylag józanok voltak – dühösen meredtek rá.

Lys ezt a pillanatot választotta a belépésre. Sejtette ugyan, hogy nem találja majd egyedül az anyját, de ennyi emberre tényleg nem számított. Eltöprengett, hogyan hívja fel magára a társaság figyelmét, de egy szemtelenül fiatal, ugyanakkor elég ittas állapotban lévõ fiú bökött rá. Dolohov. Pedig vele is jóban volt…;

– Vele – tette hozzá. Tehát róla volt szó, mielõtt belépett volna.

A társaság egy emberként fordult Lys felé, õ pedig elhúzta a száját. Di Lucius mellett ült; õ ölni tudott volna azért a helyért. Látta, ahogy a fiú az anyja felé fordul, és mond neki valamit.

Felsóhajtott.

Elindult Di felé, megkerülte a kanapét, ahol ültek, és megállt elõtte. Tudta, hogy úgy kell tennie, mintha nem ismerné õt, de a fenébe is, évekig ez az arc nézett vissza rá a tükörbõl!

– Te vagy Diana, ugye? – kérdezte nyugodt, semleges hangon.

Anyja bólintott.

– Te pedig…; – próbálkozott Di, mintha tudná a nevét, csak éppen nem emlékezne rá.

– Cassandra Blanc – vágta rá Lys. – Még nem találkoztunk. Örvendek – tette hozzá, és kezet nyújtott, bár, ha õszinte akart lenni magához, egyetlen porcikája sem kívánta az anyja érintését.

Di bizonytalanul felemelte a kezét, közben alaposan végigmérte az elõtte álló fekete hajú és kék szemû lányt.

– Arra semmi szükség, Bellatrix – szólalt meg Lys, csalódottságát ismeretlen eredetû ingerültséggel leplezve. Tessék, elég egy apró csalódás, és oda a nyugalom álcája.

Di, és mindenki más Bellára nézett, aki épp Lysre szegezte a pálcáját, mintha attól tartana, hogy bántaná Dit.

– Bella…; – motyogta Di –, talán tényleg nem kell…;

Bellatrix dühtõl izzó tekintete találkozott Lys nyugodt pillantásával. Meglepettnek tûnt; nyilván furcsállta, hogy a fiatalabb lány nem fél tõle. Lys megcsóválta a fejét, és visszahúzta a kezét.

– Ha párbajozni akarok, olyan ellenfelet keresek – mondta Lys, tekintetét végighordozva a társaságon –, akit nem tudok legyõzni a második átokkal. – Rodolphus próbálta kicsavarni a pálcát felesége kezébõl. – Egyébként én a helyedben óvatosabb lennék – tette hozzá Lys. – A Nagyúr nem díjazná az esetleges halálomat. – Kuncogott. – Vagyis díjazná, de annak egyikõtök sem örülne. – Azzal sarkon fordult, és magukra hagyta õket.

– Ez meg ki volt? – kérdezte Di, miután Lys mögött becsukódott az ajtó.
Kldetsen by iuwan
Szerző megjegyzései:
Ismételt késés, ráadásul még a szokottnál is rövidebb fejezet. (Viszont ha ezt most nem tettem volna fel, ki tudja, mire jutottam volna el a kész fejezetig.)
Jó olvasást mindenkinek! NAL a Facebookon
…;gondolj rám, ha egyedül állsz a dobogó tetején…;

Lys hallgatott. Nem tartotta jó ötletnek ezt a déli küldetést. Ösztönei ordítva követelték, hogy beszélje le Voldemortot, de õ nem az az engedetlenkedõ típus volt, ezért inkább csak felvetette, hogy szeretne õ is elmenni. A férfi felvonta a szemöldökét.

– Sokáig Newburyben éltem – mondta Lys magyarázkodásképpen. – Ismerõs vagyok délen, és muglik között is elboldogulok. – Rövid csend. – Te mondtad, hogy legjobb lenne, ha nem keltenénk túl nagy feltûnést.

A férfi kelletlenül bólintott. Nem akarta, hogy Lys elmenjen, ugyanakkor tagadhatatlan tény volt, hogy a lány egymaga jobban elboldogul a muglik között, mint az emberei összessége, ráadásul erõsebb is náluk. Beleegyezõ pillantást vetett a lányra, aki erre elmosolyodott, felállt, és elindult a szobája felé.

– Miért? – Voldemort hangja az ajtóban érte, az utolsó pillanatban. Keze önkéntelenül megszorította a kilincset.

– Még mindig szeretem – mondta, majd kinyitotta az ajtót, és becsukta maga után.

Voldemort arra gondolt, ez így nem lesz jó.


***



Mulciber az állát vakargatta, Greyback a vért és a koszt piszkálta ki a körmei alól, Dolohov és Nott nyugodtnak tûnt, Lucius idegesnek, amikor a Nagyúr pontosan elmondta a rájuk váró feladatot. Lys szótlanul nézte a fiút, ösztönei ordítva követelték, hogy üljön le mellé, ölelje át, és nyugtassa meg, de azzal csak kellemetlenséget okozott volna, elsõsorban saját magának. Lucius megrezzent, ahogy Voldemort kimondta Lys nevét, Nott és Mulciber riadtan néztek össze, Dolohov úgy meredt a Sötét Nagyúrra, mintha azt várná, hogy ura legyintsen, és hozzátegye, csak viccelt. Csakhogy Voldemort nem szokott viccelni.

Lys látta, ahogy Di Lucius mellett sétál, és folyamatosan motyog valamit a fiúnak. Bella fél szeme folyamatosan Dit figyelte – Lys ezt is nagyon jól látta. Tehát keresztanyja sejt valamit. Elbizonytalanodott – vezesse rá õt anyja és Lucius kapcsolatára, vagy oszlassa el a gyanúját? Esetleg…; ne tegyen semmit? Hiszen eredetileg õ nem volt itt, nem szólt bele…;

Di ellépett Luciustól, mintha nem akarna elbúcsúzni tõle. Voldemort nem kísérte ki õket, így Lystõl nem köszönt el senki. Néhányan, élükön Bellával, vetettek rá egy nagyon csúnya pillantást, de õ fel sem vette. Lucius kivételével mindenki Lys mellett állt, indulásra készen, amikor Di odalépett a fiúhoz, és szorosan átölelte. Lys elfordult, és csak akkor nézett vissza, amikor a fiú egyre közeledõ lépteinek halk zaja elhalt.

Végignézett a csapaton, majd mind a hatan egyszerre dehoppanáltak.

Egy erdõ szélén bukkantak fel. Lys körbenézett; nem voltak messze Newbury déli részétõl. Persze nem az a város volt az úti cél, õ mégis szeretett volna egy éjszakát annak a helynek a közelében tölteni, ahol gondtalan gyermekéveit töltötte – másra jelenleg nem akart gondolni.

Amíg õ nézelõdött, Nott és Dolohov felállítottak egy nagy, fekete sátrat, Lucius és Mulciber védõvarázslatokat vontak a táborhely köré, Greyback pedig kritizált mindent, amit társai csináltak. Csak akkor hagyta abba, amikor Lys odalépett mellé, igaz a vérfarkas, egyetlen szava sem jutott el a tudatáig. Megszemlélte a sátrat – Dolohovék lélegzetvisszafojtva várták, mit szól hozzá –, majd körbejárt, és néhány másik varázslattal toldotta meg a Luciusék által kiszórt védõbûbájokat. Aztán elsétált a sátor mellett, egyenesen az erdõbe. Az öt fiú fellélegzett, ahogy a lány alakja eltûnt a fák között.

Megszólalni csak percekkel késõbb mertek, ugyanis Nottnak eszébe jutott valami fontos apróság, így fojtott hangon odasúgta társainak:

– A sátorral lesznek problémák…; – azonban elhallgatott, ugyanis Lys alakja ismét feltûnt a fák között.

– Nem messze van egy mugli város – közölte, mintha eddig nem tudott volna róla. – Próbáljátok elkerülni ma éjszaka.

A fiúk egymásra néztek, mintha azt próbálnák eldönteni, hogy ez most fenyegetés vagy kérés volt-e. Egy bagoly hangosan huhogott a fák között. Lys lehajolt, félrehúzta a sátor bejáratát fedõ vászonajtót, belépett, és körbenézett. Ismerte ezt a sátrat; ugyanezt vitték magukkal, amikor Dolohovval a Durmstrangba utaztak, hogy ellenõrizzék Karkarovot.

A fiúk sorban beléptek, Nott, az utolsó, lezárta a bejáratot, majd zavartan megköszörülte a torkát. Lys ránézett.

– Az…; öhm…; két szoba van – motyogta. – Négy ágyasak…;

Lys ezt nagyon jól tudta, és azt is sejtette, mire akar kilyukadni a fiú, hiszen ezt a problémát õ maga is sejtette: valakinek, rosszabb esetben valakiknek, vele, Lysszel kell egy szobába kerülni. A lány végigmérte a fiúkat, olyan pillantással, mintha õ maga sas volna, amazok pedig egerek. Tekintete Mulciberen állapodott meg, aki gondolatban már éppen temette magát.

– Lucius – mondta ki Lys az ítéletet. Mulciber fellélegzett, Lucius elfehéredett. A négy szerencsés vállon veregette a szõke fiút, közben Lys nyugodt léptekkel besétált a bal oldali szobába.

Persze, tudta, hogy nem õt kellett volna választania – a jövõben jóban volt Greybackkel és Dolohovval, választhatta volna bármelyiküket, elvégre Nottot és Mulcibert különösebben nem ismerte. Mégis azt akarta, hogy Lucius aludjon vele egy szobában. Érezte, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége, de esze ágában sem volt megváltoztatni a döntését.

Már rég lefeküdt, amikor a fiú óvatosan kinyitotta az ajtót. Nem nézett fel, nem akarta megijeszteni, ezért csak fülelt, és úgy tett, mintha aludna. Lucius sokáig forgolódott, mielõtt elaludt volna, de Lys ekkor még ébren volt.

Elõbb kelt fel Luciusnál, ezért csendesen ült fel, a lehetõ legkisebb zajjal öltözött, meggyõzõdött róla, hogy a fiú még alszik-e, aztán odaült az ágya mellé a földre, és egészen közelrõl nézte, ahogy alszik. Vajon mit álmodhat? Elhúzta a száját. Valószínûleg nem akarta tudni.

Felállt és kiosont a szobából. Sajnálta, hogy a sátornak nincs ablaka, bár a nappaliként szolgáló helyiségben uralkodó komor félhomály arra engedett következtetni, hogy igencsak korán van még. Vett egy szelet kenyeret a konyhapultról, és beleharapott, majd odasétált a sátor bejáratához – út közben megette a maradék kenyeret –, feloldotta a lezáró varázslatot, félrehúzta a sátor ajtaját, és kilépett a hajnali derengésbe.

Havazott az éjszaka. Mindent több centiméter vastagon fehér takaró borított. Lys lehajolt, felvett egy marékkal, és elmélázva morzsolgatta a kezében. Kellemetlenül hûvös volt, mégis jó érzés volt, ahogy a hó vízzé olvadt, és lecsepegett a kezén. Amikor a felvett hó teljesen elolvadt, újra lehajolt, és újra belemarkolt az addig érintetlen hótakaróba.

Ökölbe szorította a kezét, hogy a hó tömöttebb legyen, aztán teljes erejébõl behajította a fák közé. Valószínûleg nem talált el semmit, mégis megnyugodott tõle egy kicsit. Megkerülte a sátrat, és az erdõ felé indult. Ismerte ezt az erdõt: kiskorában Triciával sokat játak a fák között.

Az erdõ Newbury déli oldala mentén terült el. Nem volt hatalmas, de ahhoz éppen elég nagy volt, hogy két kisgyermek eltévedjen benne. Elhaladtában végigfuttatta ujjait egy terebélyes tölgyön, melynek gyökerei apró dombokat formáltak a sima talajba. Nyolc évesek voltak, amikor egy otthonról elcsent késsel belevésték a nevüket a fába. Tricia sosem mert felmászni rá; igaz, egyszer megpróbálta, mert õ, Lys annyira unszolta, de lecsúszott, és felhorzsolta a térdét. Minden fát ismert: szinte mindre felmászott kiskorában.

Egy hóborította bokor ágacskái lomhán integettek a hirtelen támadt szélben. Lys apró mosolyra húzta a száját. Kiskorában mindig leszedték az összes mogyorót errõl a bokorról. A szél elhalt, amikor Lys elhaladt a bokor mellett.

– Hé, Tricia! Kapd el! – Ledobott egy frissen szedett, még zöld héjjal borított diót, de Tricia nem nyúlt érte idõben, így a dió a földön landolt. – Gyere fel, itt még rengeteg van!

Tricia azonban megrázta a fejét. Õ maga felállt az ágon, megkapaszkodott, és feljebb mászott, egészen addig, amíg a fa levelei eltakarták õt barátnõje elõl.

– Vero, le fogsz esni! Gyere le! – Tricia féltette õt. Elmosolyodott, lemászott a legalacsonyabb ágra, aztán leugrott barátnõje mellé.

– Csak akkor, ha leugrom! – válaszolta, és felkapott egy diót.

És most, bõ tíz évvel korábban itt állt a hóval borított fa elõtt, gyermekkorának egyik legszebb emlékén merengve, azzal a tudattal, hogy Tricia nem állhat a fa elé, és nem gondolhat a gyermekkorukra. Tenyerét nekitámasztotta a fa törzsének, felnézett, megcsóválta a fejét, és továbbindult.

Szemei szárazok voltak.

Amikor kiért az erdõbõl, rögtön a házak felé indult. Emlékezett rá, hogy az erdõtõl nem messze van egy kisbolt, ahol különféle környékbeli látványosságokról lehetett tájékozódni, valamint az érdeklõdõ vásárolhatott egy térképet, aminek segítségével eljuthatott oda. Neki most csak a térképre volt szüksége: a feladathoz még délebbre kellett menniük, Southampton felé, és még egy kicsit nyugati irányba.

A bolt még zárva volt, de ez neki egyáltalán nem jelentett akadályt. Begyûjtõbûbájjal három térképet hívott magához, majd elsétált, mintha semmi sem történt volna.

Amikor visszatért a sátorhoz, már felkelt a nap. Félrehúzta a sátor ajtaját, és belépve mind az öt útitársát a nappaliban találta. Szó nélkül a zsebébe nyúlt, elõhúzta a három térképet, és az asztalra dobta. Nott és Dolohov nyúltak érte elõször, megmutatva a szomszédjuknak. A harmadikat Greyback vette el, kissé kedvtelenül.

– Ez micsoda? – kérdezte Nott. Meglobogtatta a papírt.

– Véleményem szerint egy térkép, de javítsatok ki, ha tévedek – válaszolt Lys. A másik négy fiú arca megrándult. – Southampton és környéke, nekünk leginkább a nyugati oldal számít. – A fiúk rögtön tanulmányozni kezdték a nyugati, lakatlannak tûnõ területet. – Búvóhelynek tökéletes.

Nott szemei elkerekedtek.

– Ezt az egészet…; át kell fésülnünk? – kérdezte meghökkenten Mulciber.

Lys bólintott.

– Ez akár hetekbe is telhet…; – jegyezte meg Dolohov. Lucius elfordította a fejét, Lys ezt látva sokat megadott volna érte, ha büntetlenül használhatna legilimenciát a fiún.

– Ráérünk – vont vállat Lys. – Egyébként ez az egyik oka, amiért csapatokban fogunk dolgozni. – A fiúk Lysre meredtek. Tudta, hogy ezúttal tényleg nem választhatja Luciust, viszont azt sem akarta megszabni, hogy kivel legyen egy csapatban a fiú. – Greyback velem jön, a többiek úgy alakítanak ki kétfõs csoportokat, ahogy akarnak.

Behatárolták a csapatok által átvizsgálásra kerülõ területet, megállapodtak, hogy minden harmadik este visszajönnek ide, és megbeszélik a keresés eredményét. Lys biccentett Greybacknek, aki erre ellökte magát a kanétól, aminek addig támaszkodott, és követte a lányt a sátor elé.

Egyszerre dehoppanáltak, és egymás mellett bukkantak fel. A keresés roppant egyszerû elv alapján mûködött: sétálgattak, és vaktában felderítõ átkokat lõttek ki valamerre. Beszélgetni nem igazán beszélgettek.

Az elsõ éjszakát egy hóval borított fa alatt töltötték. Greyback kiszórta a védõbûbájokat, Lys varázslattal tábortüzet gyújtott, és nekidõlt a fa törzsének. Nem emlékezett rá, mikor aludt el.

Az elsõ három napos találkozón egyik csapat sem tudott eredménnyel szolgálni, bár Lys örült, hogy láthatja Luciust. Este a fiúk kártyáztak egyet, csak fél szemmel nézte õket, aztán elvonult lefeküdni.

Még a harmadik megbeszélés alkalmával sem jutottak eredményre. Lys kezdett aggódni. Tíz nap telt el az indulásuk óta, kilenc napja járják a lakatlan földet, varázslók után kutatva. Az ellenfeleik nem ostobák, nyilvánvaló, hogy rég észrevették már õket. Ebbõl két dolog következik egyenes úton: megerõsítik a védõbûbájaikat, és õk sosem találnak rájuk, vagy hagyják, hogy valamelyik csapat rábukkanjon a rejtekhelyükre, és csapdát állítanak nekik. Lys az utóbbit tartotta valószínûnek.

Felriadt egy bagoly huhogására. A varázslattal gyújtott fa szinte az utolsó szálkáig elégett, körülötte felolvadt a hó. Körbenézett, mintha keresne valakit vagy valamit, de csak a hóval borított tájat látta maga körül, melybõl néhol kinõtt egy-egy barna, törzsbõl és ágakból álló fagyott fa. Elõhúzta a pálcáját, és pár apró bûbájjal leellenõrizte a környéket. Valaki közeledett dél felõl.

– Greyback. – Csizmája orrával finoman megbökte a vérfarkas bokáját, de az meg sem rezdült. – Greyback! – sziszegte fojtott hangon, ezúttal megkocogtatva társa vállát.

– He? – nézett fel morogva, s csak ezután jött rá, kivel beszél. – Mi történt? – Lys elsiklott a mogorva üdvözlés fölött.

– Valaki jön – közölte a lány hûvösen, továbbra is a bûbáj által mutatott irányba nézve. A vérfarkas erre rögtön körbenézett, és még szimatolt is, mintha most is birtokában lenne a fejlettebb szaglás képességének.

Lys elõbbre lépett. Átkozta a varázstudományt, amiért a jelzõbûbáj azt nem tudja megmondani, ki közeledik. A távolban két alakot pillantottak meg. Lys tett pár lépést elõre, hunyorított, majd néhány perc múlva eltette a pálcáját. Greyback értetlenül meredt rá, mire a lány intett, és hátat fordítva az érkezõknek hozzálátott, hogy újabb tüzet bûvöljön.

Mire Lucius és Nott megérkeztek, a védõbûbáj által levédett területen kellemes meleg volt.

– Megtaláltuk – dörmögte Nott, és elõhúzta a térképet talárja belsõ zsebébõl. – A felderítõbûbájok itt mágikus álcázást jeleztek – bökött a térképen egy mágikus x jelzéssel ellátott pontra. Nem volt túl messze Lysék táborhelyétõl. – Körbejártuk, aztán úgy döntöttünk, hogy elindulunk megkeresni a többieket. – Elhallgatott. – Még volt két nap…;

– Jól döntöttetek – bólintott Lys. – Dolohov és Mulciber? Velük már találkoztatok? – A két fiú megrázta a fejét. – Idehívom õket. – Szabaddá tette bal alkarját, jobb kezének mutatóujját a Sötét Jegyzet érintette, és a két másik fiúra koncentrált.

Pár perccel késõbb két fekete talárt viselõ alak bukkant fel a védõbûbájok által alkotott körtõl nem messze. Lys felállt, intett a pálcájával, aztán elindult a két fiú felé. Lucius nyugtalan pillantással nézett Nottra és Greybackre.

– Azt hittem, erre csak a Nagyúr és Di képes…;

– Lehet, hogy Bellának mégis igaza volt – dörmögte Nott, sötét pillantást vetve Lysre. Greyback nem szólalt meg.

Dolohov kigombolta a vastag talárját, és leült a földre, Mulciber odalépett a tûzhöz, hogy átmelegítse az ujjait. Lys megvárta, amíg ellép a lángok közelébõl, csak azután szólalt meg.

– Lucius és Nott megtalálták, amit kerestünk – mondta.

– Mit is kerestünk tulajdonképpen? – kérdezett vissza Dolohov, a kelleténél kicsit mogorvábban. Lys úgy döntött, jövõbeni baráti kapcsolatuk miatt ezt szó nélkül hagyja.

– Egy házat, egy kastélyt, egy falut – bármit, amiben emberek el tudnak rejtõzni.

– Remélem van konyhájuk – morogta Mulciber. – Ebben a hidegben még nyulat sem igen találni.

Lys a maga részérõl egyikükbõl sem nézte ki a vadászatra való hajlamot.

– Panaszkodási lehetõség a Nagyúrnál van – válaszolta élesen.

Az éjszakára felállították a sátrat, így Lys ismét Luciusszal osztozott a másik szobán. Látta rajta, hogy nyugtalan valami miatt. Õ igazán nem akarta legilimentálni, de képtelen volt legyõzni a késztetést, hogy megvigasztalja a fiút. Talárzsebébe nyúlt, elõhúzott egy pergament meg egy mugli tollat – nem igazán rajongott pennáért –, és odadobta a fiú ágyára.

– Írj neki – vetette oda. – A zsupszkulcs akkor is aktiválódik, ha senki sem ér hozzá.

Lucius értetlenül nézett Lysre, de õ egyetlen további szó nélkül bevonult a fürdõszobába, és becsapta maga után az ajtót.

Amikor visszatért, Lucius háton feküdt az ágyán, kezeit összekulcsolta a feje alatt. A tollat Lys ágyára tette. A lány léptei hallva oldalra fordította a fejét.

– Köszönöm – mondta. – Nem lett volna…;

– Nem fogok szólni a Nagyúrnak – szólt közbe Lys, és elmosolyodott, bár ez a mosoly sokkal inkább szólt Luciusnak, mint a fiúnak tett szívességnek.


Másnap reggel, miután reggeliztek, összepakolták a sátrat és feloldották a védõbûbájokat, dehoppanáltak a Notték által jelzett területre. Lys elvégzett néhány apróbb bûbájt, majd bólintott.

– Igen, ez az – mondta, és homlokráncolva fürkészte a helyet, amit még egyikük sem láthatott.

Újabb bûbájokba kezdett, röpke fél óra múlva már mind a hatan láthatták a semmibõl kirajzolódó erõdszerû kastélyt. A kapu szemmel láthatóan zárva volt, de ettõl egyikük sem riadt vissza.

– Valószínûleg tudják, hogy keressük õket – szólalt meg csendesen Lys. – Legyetek résen. – Rövid szünetet tartott. – Odabent szétválunk, a csapatok ugyanazok, mint eddig.
Pletyka s valsg by iuwan
Szerző megjegyzései:
Késtem. Rengeteget. Elnézést, el voltam temetve a tennivalóim alá. Ráadásul az új fejezet hossza sem kárpótol a kimaradásért.
NAL a Facebookon
... emlékezz, honnan indultál, emlékezz, ki voltál...

Lys ment elõl, kinyitotta a kaput, majd belépve intett Greybacknek, hogy kövesse. Átvágtak a hatalmas házhoz vezetõ rövid úton, melyet kopár fák és bokrok szegélyeztek. Lys lépett be elsõként, és ösztöneit követve balra indult. Nem nézett hátra, hogy ellenõrizze a társait, csak ment elõre, mintha a falak sem jelentenének akadályt neki. Greyback megrántotta a vállát, és követte.

A könyvtár. Ugyan, ki olyan ostoba, hogy a könyvtárba rejtse a legfontosabb információkat? Lys kuncogott, Greyback értetlenül megtorpant mögötte. A lány nem nézett hátra, csak belökte az ajtót, és két néma átokkal az idõk végéig ártalmatlanná tette a két bent tartózkodót.

– Mi a fenét keresünk egy könyvtárban? – kérdezte mogorván Greyback, és lábával megpiszkálta az egyik holttestet.

– Egy titkos ajtót – morogta válaszul a lány. A vérfarkas nem tudta eldönteni, hogy ez csak valami vicc volt-e.

A polcok tökéletesen illeszkedtek egymáshoz és a falhoz. Lys gyerekkorában rengeteg mugli filmet látott, amikben különféle titkos szobákat rejtettek könyvespolcok mögé. Meghúzta és benyomta a gyanúsnak ítélt könyveket, pálcájával megkocogtatta a könyvespolcok faragott mintáit. Greyback értetlenül állt az ajtó mellett, és csendben nézte, mit csinál. Végzett egy újabb polccal, de eredményt még mindig nem sikerült produkálnia. Arrébb lépett, s közben lába kissé beleakadt a padlót borító aranyszínû szõnyegbe. Értetlenül fordult meg.

Ez a könyvespolc, ha jobban megnézte, kicsit kijjebb állt, mint a mellette lévõ, amit az elõbb vizsgált meg, és az utána következõ széle is kijjebb volt kicsivel. Kapáló szívvel intett Greybacknek, és lázasan kocogtatta a könyveket a pálcájával. Mivel semmi sem történt, elkezdte lelebegtetni a köteteket a polcokról, és óvatosan kupacba rendezte õket.

– Ott van valami – morogta Greyback, és egy felsõbb polcra mutatott, amirõl Lys épp most lebegtette le az elsõ könyvet. Lábujjhegyre állt, de még így is alig látta a polcot. Greybackre nézett.

– Hogy néz ki?

A férfi vállat vont, mintha képtelen lenne leírni a látványt.

Lys felállt az alsó, már kiürített polcra, és felkapaszkodott addig, amíg meg nem látta a Greyback által említett valamit. Olyan volt, mint egy apró, sötét kapcsoló. Nem közvetlenül a polc oldalára szerelték fel, hanem kicsit süllyesztve, úgy, hogy egy könyvet észrevétlenül betehessenek mellé. Lys izgatottan hozzáérintette a pálcáját, de nem történt semmi. Mivel nem volt jobb ötlete, pálcája helyett az ujjával próbálta aktiválni a kapcsolót, s az legnagyobb meglepetésére kissé beljebb nyomódott, majd kattant egyet, mire õ leugrott a polcról, aztán az egész ál-könyvespolc beljebb csúszott, majd oldalra fordult, feltárva egy falba rejtett ajtót.

– Mi lesz a többiekkel? Nem kéne szólni nekik? – kérdezte Greyback.

– Nem – vágta rá a lány.

A kis helyiség leginkább egy ócska, használaton kívüli raktárra hasonlított. Kartondobozok hevertek szanaszét, a falakon kopott poszterek – nem, nem képek, poszterek – lógtak, némelyik több helyen elszakadt. A padlót vékonyan por borította, mintha szõnyeg lenne. Lys feltépte az egyik kartondoboz oldalát, és kiemelt egy megfakult papírlapot.

– Ez az egész tényleg olyan, mint egy mugli raktár – dörmögte félhangosan. Fényt gyújtott, hogy el tudja olvasni a megfakult tintát. – Franc! – sziszegte, és kihalászott egy másik lapot.

Felnyitott egy újabb dobozt, de a benne lévõ lapok tartalma csak még jobban megriasztotta. Felállt, ledobta a kezében tartott két papírt, arrébb rúgta az útjába került kartondobozokat, megragadta Greyback karját, amikor elhaladt mellette, és megpróbálta kivonszolni a férfit.

– Mi…;? – próbált feltenni egy kérdést, de Lys megelõzte.

– Az egészet fel kell gyújtani. – Szavainak nyomatékot adva finoman megpöccintette a pálcáját, mire a kartondobozok lángra lobbantak. Újabb pálcaintések után a könyvtári könyvek és polcok is égni kezdtek. – Keressük meg a többieket, és intézzünk el mindenkit, aki itt van.

Greyback kegyetlenül elvigyorodott.

A házban élõkre két-háromfõs csoportokban találtak rá. Lys gyorsan átkozott, az ölést inkább kötelességnek, mint élvezetnek felfogva, de türelmesen megvárta, hogy Greyback a maga módszerével végezzen az áldozatával. Ez általában abból állt, hogy lefegyverezte, és mozgásképtelenné tette az ellenfelét, utána átharapta a torkát, esetleg a körmeit vágta az áldozat nyakába, feltépte a bõrt, és megvárta, amíg elvérzik.

Mulcibert és Dolohovot találták meg elsõként. Lys szûkszavúan tájékoztatta õket, hogy elvégezték a rájuk bízott feladatot, nincs már más dolguk, mint megölni mindenkit, aki rajtuk kívül itt tartózkodik.

Lys úgy érezte, valami nincs teljesen rendben. Greybacket a másik két fiúval hagyta, õ pedig egyedül keresgélt a hatalmas házban. Benézett az ajtók mögötti helyiségekbe, senkit sem hagyott életben. Körbeért a felsõ szinten, ezért úgy döntött, lemegy, és megkeresi a társait.

Az elõcsarnok felõl furcsa, túlzottan ismerõs hangokat hallott. Átkok csapódtak a falba, emberek kiáltoztak, és a szívverése valamiért felgyorsult. Meglepetésszerûen lépett be, fedezéknek használva az ajtót. Gyors volt, gyorsabb, mint a túlerõben lévõ ellenfeleik. Legalábbis az érkezése elõtt túlerõben voltak, az õ megjelenése azonban fordított a harc állásán.

Miután az utolsó ellenfél is a padlóra zuhant, Lys odalépett a társaihoz, akik különféle bútorok fedezékébõl párbajoztak. Nott egy szakadt fotelban ült, elég ramatyul festett: talárja szakadt volt, arcát megannyi vágás díszítette, bal kezével a jobbját szorította, amin külsõ sérülést Lys egyáltalán nem látott, ezért arra gondolt, hogy a végtag eltörhetett. A fiú vállától egy tizenöt-húsz centiméteres, egyáltalán nem mély vágás vezetett a mellkasa felé.

Greyback tiszta vér volt, mintha meghempergett volna egy vértócsában, de sértetlennek tûnt. Mulciber karja úgy nézett ki, mintha több helyen eltört volna, két nyílt törést is látott, arca merõ vér. Lys nem foglalkozott vele. Dolohov, aki Greybackhez hasonlóan épnek tûnt, egy földön heverõ test fölé hajolt. Lys megtorpant egy pillanatra, és elfelejtett levegõt venni

Lucius…;

Megkerülte a párost, és lerogyott a fiú mellé. Eszméletlen volt, de emelkedett és süllyedt a mellkasa, igaz, lassan és szaggatottan, de legalább lélegzett. Lys meg akarta érinteni a mellkasát, de Dolohov elkapta a kezét.

– Csonttörõ átok találta el – mondta, és elengedte a lány csuklóját.

Lys szörnyülködve nézett a fiúra. Nem kellett volna elválnia tõle. Ha Lucius jön vele, nem Greyback, ez az egész meg sem történik!

– Ki kell vinnünk innen – mondta Lys. – Mindenki tud járni? – kérdezte hangosan. Csak Nott rázta meg a fejét. A lány felállt, megkerülte Luciust, és odalépett Nott fotelja mellé. Pálcáját végighúzta a fiú sebe fölött, és egy körkörös mozdulattal bekötötte a sebet. – Ennyit tudok tenni érted, nem értek különösebben a gyógyításhoz. – Egy újabb pálcamozdulatra vastag és erõs kötés tekeredett a fiú törött kezére. Ezután Mulciber kezét is bekötötte, és kiterelte maga elõtt a társaságot.

Õ maga lebegtette Lucius testét, vigyázva, hogy a fiú még véletlenül se érjen hozzá semmihez. Társai felgyújtották a házat, mire a védõbûbáj semmivé foszlott. Lys Greybackhez fordult:

– Menj el a sátorért. Lucius nincs szállítható állapotban.

Tíz perc kellett, hogy a vérfarkas megérkezzen, ezalatt Lys arra is ügyelt, hogy melegen tartsa a fiú testét. Aggódott érte, de minden erejét és önfegyelmét harcba hívta a gyengeségének ki nem mutatása érdekében. Amikor Greyback megérkezett a sátorral, a lány arra utasította, hogy állítsa fel, aztán õ maga vette körül a csapatot az általa ismert legerõsebb bûbájokkal.

Belebegtette Lucius testét a sátorba, egyenesen abba a szobába, abba az ágyba, ahol fiú aludni szokott. Greyback leült az egyik fotelba, a többiek, Nottot leszámítva a kanapéra ültek, õ ugyanis követte Lyst a Luciusszal közös szobájukba.

– Túl fogja élni? – kérdezte, és megmasszírozta a sérült vállát.

– Remélem – válaszolt Lys, akarata ellenére elcsukló hangon. – Mi történt vele pontosan?

– Mellkason találta egy csonttörõ átok. – Lys elborzadt. – Ha a bordái nem fúrták át a tüdejét, azt hiszem, jók az esélyei.

– Márpedig azok a csontszilánkok minden lélegzetvétellel közelebb kerülnek ahhoz, hogy ez megtörténjen – suttogta Lys. – Vissza kell mennetek. Luciusnak bájitalok kellenek, de nincs olyan állapotban, hogy hoppanáljunk vele.

Nott bólintott.

– Milyen bájitalra van szükségünk? – kérdezte. Nem akarta, hogy a lány rájöjjön, ez a tárgy sosem volt az erõssége.

Lys eltöprengett.

– Most leginkább attól félek, hogy a csontok vagy azok szilánkjai belefúródnak a tüdejébe. – Rövid szünetet tartott. – El kell távolítani õket…; – motyogta inkább csak magának. Elõhúzta a pálcáját, és a fiú mellkasára bökött, ami ettõl mintha lejjebb süllyedt volna. – Ha visszamentek, mindenképpen hozzatok Pótcsont-rapidot. Szüksége lesz rá.


***



Lucius még mindig nem tért magához, pedig Lys már ellátta a sérüléseit, még a bordáit is visszanövesztette. Sõt, annyira felbuzdult a fiú ápolásán, hogy írt egy levelet Dinek, Lucius nevében, miszerint a fiú jól van. Vagyis…; él. A többit anyjára bízta.

Ujjával finoman megcirógatta Lucius arcát. Titokban reménykedett benne, hogy amikor felébred – lehetõleg minél hamarabb – az õ Luciusa lesz, az a számára legfontosabb személy, akit elveszített a Roxforti csatában. Persze, tudta, hogy hiú ábránd, és ez a Lucius soha nem lesz az övé, mégis képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy újra vele lehet.

Lucius megmoccant. Apró mozdulat volt, mégis elég arra, hogy Lys elrántsa tõle a kezét, és bizalmatlanul pislogjon rá, nem tudván eldönteni, hogy ébredezik-e, vagy csak álmában tett önkéntelen mozdulatot. A fiú szempillái megrezzentek, majd kinyitotta a szemét.

– Hol vagyok? – suttogta kábán, mintha nem ismerte volna fel a sátrat.

– Biztonságban – súgta válaszul Lys, és leküzdötte az erõs késztetést, hogy újra megcirógassa, vagy legalább csak megérintse az arcát.

– Mi történt? – kérdezte a fiú felélénkülve. Nem úgy tûnt, mintha megijedt volna a lánytól, aki ezt elsõsorban a rengeteg fájdalomcsillapító számlájára írta.

– Mellkason talált egy csonttörõ átok, elájultál, ide hoztunk, eltüntettem a bordáidat, hogy ne szúrják át a tüdõdet, itattam veled Pótcsont-rapidot, és most magadhoz tértél. – Végig igyekezett tárgyilagos hangon beszélni. – Dióhéjban ennyi.

Lucius hallgatott egy pillanatig.

– Köszönöm – mondta. – Azt hiszem, most az adósod vagyok.

– Felejtsük el – vágta rá Lys. – Errõl rajtunk kívül senki másnak nem kell tudnia.

A fiú mocorgott, kezével próbálta megtámasztani a testét, és ülõ helyzetbe tornászni magát.

– Maradj nyugton! – szólt rá a lány. Elkapta a fiú csuklóját, és finoman az oldala mellé helyezte. – Nem kell rögtön ugrálni, ha magadhoz térsz.

Lucius úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit, majd elfordult, anélkül, hogy önkéntelen mozdulatot tett volna a beszédre.

Lys aggódva nézte. Biztos volt benne, hogy Dinek akart üzenni. Lucius helyében õ is ugyanígy érzett volna, habár nem Dit akarta volna oly sietve értesíteni.

Napjaik egyhangúan teltek. Lys csak három nappal az ébredés után engedte, hogy Lucius felüljön, és szinte huszonnégy órás felügyeletben részesítette. Csak akkor hagyta magára, amikor Rodolphus, Rabastan, Nott, vagy a fiú egy másik barátja ugrott be hozzá.

***


Lys lapos pislogással becsapta a Legfeketébb mágia alapjait, amit aznap már harmadszorra olvasott végig, visszatette a polcra, és találomra lekapott egy másik könyvet. Unatkozott, rettenetesen unatkozott, de nem volt más elfoglaltság, amit a Nagyúr dolgozószobájában tudott volna ûzni. Szörnyen utálta a nyarat, és ennek is Di volt az oka.

Anyja ugyanis itthon töltötte a szünetet. Itthon. Nem Luciuséknál, nem Belláéknál, itthon. Márpedig õ, Lys képtelen volt pár másodpercnél hosszabb idõt egy légtérben tölteni vele. Persze, elviselte, ha nagyon muszáj volt – gyûlések alkalmával, például –, de azokat leszámítva úgy kerülte Voldemort lányát, mint a Chudley Csúzlik a tabella elsõ helyét. Ráadásul, Di jelenlétének volt egy újabb hátránya: Bella.

Ez persze önmagában nem jelentett volna semmi rosszat, hiszen Bella a jövõbeni keresztanyja, akit õ, Lys rajongásig szeret és tisztel, de jelen helyzetben képtelen volt elviselni Bella tekintetét. Ha finoman akart fogalmazni, leendõ keresztanyja már a tekintetével is sugallta, mennyire nem kedveli õt.

Nem próbált meg beszélni vele. Tudta, hogy az igazat nem árulhatja el neki, különben is, mit mondana? Szia Bella, Lys vagyok, a keresztlányod. Nem baj, ha nem ismersz, még nem születtem meg. Még gondolatban is szörnyen hülyén hangzott.

Valaki finoman kopogott az ajtón, majd óvatosan kinyitotta. Lys már azelõtt sejtette az érkezõ kilétét, hogy meglátta volna: a Nagyúrhoz érkezés újabb közös vonás volt benne és Diben.

– Apa? – kérdezte bátortalanul a lány, és körbenézett. – Öh…;

– Fontos dolga van, estére jön – mondta kérdés nélkül Lys, fel sem pillantva a könyvébõl. Érezte magán anyja csodálkozó tekintetét.

– Te…;

– Cassandra – fejezte be, noha tudta, hogy Di tudja a nevét. – Szólíthatsz Casnak, vagy ahogy akarsz. És nem, nem mondta, pontosan hova megy.

– Nekem nem szólt, hogy elmegy…; – jegyezte meg Di, kissé bátortalanul.

– Biztosan azért, mert te nem ott laksz – bökött Lys a Nagyúr szobája melletti ajtóra.

– A lánya vagyok – vágta rá a griffendéles lány. Lys felvonta a szemöldökét, de még nem nézett Dire. Csak nem elõtört valami bátorságféle az egyébként angyalra hasonlító csendes kislányból?

– Tudom. – Ki tudná nála jobban? – Mondta – tette hozzá.

– Beszéltetek rólam? – kérdezte csodálkozva Di.

– Szóba kerültél. – Szidtalak, akarta mondani Lys, de inkább hallgatott.

– Mit mondott? – Kíváncsi volt.

– Az csak kettõnkre tartozik. – Ez a válasz határozottan nem tetszett Dinek. A fiatalabb – vagyis jelenleg épp idõsebb – érdeklõdve várta, mit fog mondani.

– Nekem…; – kezdte, de Lys felnézett, és a szavába vágott.

– Az a probléma, Di, hogy gyakorlatilag egyformák a jogaink.

Ez ismét egy Dinek nem tetszõ válasz volt. Összepréselte ajkait, szúrós pillantást vetett jövõbeli lányára, majd távozott. Lysnek volt egy biztos tippje, hova ment.


***



– Szörnyen ijesztõ volt – mesélte el Di az apja dolgozószobájában történt eseményeket, aznap már másodszor. – Valamiért nagyon el van szállva magától. És mi a frász volt az, hogy egyformák a jogaink?

Bella nyugtalan pillantást vetett Rodolphusra, aki csak megvonta a vállát. Ez még nem jelentett semmilyen bizonyítékot.

– Amikor közös küldetésen voltunk, egészen normális volt – jegyezte meg Lucius. – Nem lehet, hogy félreértettél valamit?

Di dühös pillantást vetett rá.

– Védd még te is!

Lucius érezte, hogy nem volt jó ötlet megszólalnia. Békítõen Dire mosolygott, de a lány elnézett mellette, és inkább az ajtót fixírozta. A fiú bánta, hogy védelmébe vette a Nagyúr pártfogoltját, és tovább rontotta az amúgy sem túl rózsás kapcsolatát Divel.

– Szerintem is elképzelhetõ, hogy valamit félreértettél – állt ki Lucius mellett Nott. – Igaz, az alatt a pár hét alatt keveset beszéltem vele, de Luciusnak igaza van: teljesen normális volt velünk. Ellátta a sebeinket is.

– Akkor csak rám pikkel valamiért – vont vállat Di, és elfordulva a fiúktól Bella vállába fúrta a fejét. – Mi van, ha igazad van, Bella?

Nem kapott választ.


***



– Di keresett – üdvözölte Lys Voldemortot, amikor az belépett a dolgozószobájába.

– Mit akart?

– Addig már nem jutottunk el. – A lány elnémult. – Összekülönböztünk egy picit. – Mutató és hüvelykujjának közelítésével mutatta, mennyire, aztán vállat vont. – Talán célszerû lenne, ha mondanál neki pár szót, mert úgy érzem, nem hall rólam sok jót a többiektõl.

Voldemort felvonta a szemöldökét.

– Beszéltem Abraxasszal. – Egy pillanatnyi szünet. – Ismered? Õ…;

– Lucius apja, igen, tudom – szólt közbe Lys, majd bûntudatosan elmosolyodott. – Bocsi.

– Lassan kezdem megszokni. – Lys kuncogott. – Megállapodtak Cygnus Blackkel. – Nem kellett többet mondania.

Lys lehajtotta a fejét. Pontosan tudta, mit jelent ez a megállapodás. Luciusnak ismét el kell vennie Narcissát. De õ nem akarta, egyáltalán nem akarta, hogy a fiú boldogtalan legyen…;

– Nem tudsz valamit…;

– Ha akarnék sem tudnék – vágta rá a férfi.

– De Lucius anyát…; – Próbálta egy másik oldalról megközelíteni a dolgokat. Di érdekeit mindig szem elõtt tartotta, most mégis félbeszakította õt.

– Tudom, már mondtad.

– Akkor miért…;?

– Dianának magának kell kérnie tõlem.

– De anya sosem fogja megtenni. – Voldemort jelentõségteljes pillantást vetett rá, és Lys tudta, mit akar mondani. Ha Di bármit el akar érni az apjánál, õszintének kell vele lennie. De Lys tudta, hogy ez az anyja esetében elég nehéz lesz, ráadásul, ha õ maga akar beavatkozni, össze kell barátkoznia vele.

Nem Diért. Luciusért.


***



Véletlenül látta meg a fiút az ablakból, amikor egy üzenetet vitt Abraxasnak. Egy pillanatra megállt az ablak elõtt, és nézte, aztán felocsúdott, megrázta a fejét, majd elrobogott, hogy kézbesítse a Nagyúr üzenetét. Utána lesietett a parkba, és óvatos, lassú léptekkel közeledett a gondolataiba mélyedõ Lucius felé. Az igazat megvallva aggódott érte egy kicsit. Vagyis nagyon…;

Úgy döntött, megpróbálja rábeszélni a fiút, hogy kérje meg Dit, beszéljen a Nagyúrral. Elvégre vele sokkal könnyebb szót értenie, és szívesebben is van a társaságában.

– Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte, és megállt a fiú mellett. Az csodálkozva nézett rá.

– Megvagyok – felelte végül.

– Hallottam az eljegyzésedrõl. – Lys igyekezett nyugodt, kedves hangnemet megütni. Nem volt könnyû dolga.

– Apámék eljegyzése, nem az enyém, nekem semmi közöm hozzá – vágta rá a fiú.

– Éppen csak annyi, hogy te vagy a võlegény – mondta Lys csendesen. – Narcissával nem jöttök ki jól? – Persze, hogy nem, válaszolt gondolatban magának, de nem szabadott úgy tennie, mintha bármit is tudna.

– Nem igazán. Vagyis…; Narcissa kedvel engem, de…; – Rövid szünetet tartott. – Én mást…;

– Dit? – kérdezte Lys óvatosan. Lucius elõbb összerezzen, majd csodálkozva nézett rá.

– Igen – válaszolta halkan.

– Értem. – Keserûen elmosolyodott. – Sejtettem. A levélküldõs dolog eléggé jó alap a sejtésekhez, ha érted, mire célzok.

– Igen. – Lucius nagyot nyelt.

– Nem szóltam senkinek – hazudta Lys mosolyogva. – Di miért nem beszél a Nagyúrral? Biztosan értékelné, ha õszintén elmondaná.

– Fél tõle. Én is próbáltam már rábeszélni, de nem sikerült…;

Di tényleg ennyire ostoba lenne, vagy csak játssza a hülyét? Lucius teljesen kézenfekvõ és korrekt módon javasolta neki az õszinteséget, erre nemet mond? Mi a legrosszabb, ami történhet? A Nagyúr eltiltja õt Luciustól, na és? Attól még találkozhatnak titokban.

– Egy kicsit mintha lökött lenne…; – jegyezte meg Lys. Lucius eleresztette a füle mellett a sértõnek szánt szót.

– Aranyos lány, bár valamiért nem igazán kedvel téged.

– Azt nem csodálom. – Én sem õt, tette hozzá gondolatban. – Az elsõ találkozásunk majdnem párbajba fulladt, a másodikon meg összevesztünk egy kicsit.

Lys remélte, hogy a fiú mond neki valamit arról, milyen pletykák terjengnek róla a halálfalók körében.

– És erre Bellatrix még rá is kontrázik az ostoba elméleteivel. – A fiú szemlátomást nem volt tisztában azzal, mi csúszott ki a száján.

– Elmélet? – kérdezte mosolyogva Lys.

– A Nagyúrról meg rólad…; – Lucius hirtelen elnémult, de a lány sem kérte, hogy folytassa. Lys összerezzent.

– Ez hülyeség. – Megpróbált nevetni, de nem sikerült.

– Szerintem is – jegyezte meg Lucius. – De vannak, akik hisznek neki.

– Most…; most mennem kell – mondta zavartan Lys. Sarkon fordult, és elsietett, magára hagyva Luciust.

Ostoba pletyka…;! De pont Bellától? Miért pont tõle? Bárki mástól sokkal könnyebb lenne elfogadnia! Ha bárki más mondta volna, eleresztené a füle mellett. De Bella, a keresztanyja hátba támadja.

De ez a Bella még nem az õ keresztanyja, emlékeztette magát. Még nem érett azzá a nõvé, akit õ, Lys évekkel ezelõtt megismert. Tudta, hogy külön személyként kellene gondolnia rájuk, de képtelen volt. Az itteni Bellát ugyanúgy a keresztanyjának tekintette, mint azt, akit elveszített a Roxforti csatában.

Egyáltalán mibõl gondolja, hogy van valami közte és a Nagyúr között? Hiszen õk nem, õk soha nem adtak támpontot vagy alapot a pletykáknak…; Persze, igaz, hogy rengeteg idõt töltöttek együtt, és mindkettejük szobája a Nagyúr dolgozószobájából nyílik, de…; Talán ezért?

De Bella látta a szobája ajtaját, amikor karácsony elõtt ott járt! Neki tudnia kellene, neki meg kellene értenie…; Úgy érezte, Bella elárulta õt.

Könnyes szemmel rontott be a Nagyúr dolgozószobájába, még az ajtót is félig nyitva hagyta maga után. Voldemort épp megkerülte az íróasztalát, amikor õ, Lys mindenféle elõzetes figyelmeztetés nélkül odarohant hozzá, és szipogva, szorosan átölelte. A férfi, miután leküzdötte elsõ megdöbbenését, óvatosan átölelte a szipogó lányt.

Di ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a nyitva hagyott ajtón. Amint meglátta apját és a lányt, elkerekedõ szemekkel megtorpant. Az apja nem szokott ölelgetni senkit! Bellának mégis igaza lenne? Van valami a lány és az apja között?

Beharapta alsó ajkát és csendesen, remegõ tagokkal távozott. Beszélnie kell Bellával.
Az j fi by iuwan
Szerző megjegyzései:
Itt a következ? fejezet, amire ismét elég sokat kellett várnotok.
Ha lehetne külön korhatárt tenni a fejezetre, kapna egy szép 16-ost.
Bella és Lys kapcsolata tovább mérgesedik, lassan eléri a mélypontot. Felt?nik egy fiú, Lys els? igaz barátja.
Valamint egy új szál, de arról egyel?re még hallgatok.
Jó olvasást! NAL a Facebookon
…;tudom, nem könnyû rátalálni a helyes útra…;

Lys felemelte a fejét, és könnyes szemmel nézett Voldemortra. Szólásra nyitotta a száját, hogy elmesélje, mit hallott, és bocsánatot kérjen a könnyekért, elsõsorban azokért, amik a férfi talárján landoltak, azonban Voldmemort megelõzte õt.

– Csak most tudtad meg? – kérdezte. Lys rögtön tudta, mirõl beszél.

– Te…; te tudtad, és nem mondtad el? – Még sírni is elfelejtett a meglepetéstõl.

– Sejtettem, hogy így fogsz reagálni.

Lys sértetten és dacosan bámult a férfi szemébe.

– Sokkal jobb lett volna, ha te mondod el!

– Az nem fájt volna ennyire? – A hangja pont olyan volt, mint Tomé, amikor cinikus, de cseppet sem komoly kérdésekkel piszkálta Lyst.

– Nem…;

Voldemort megcsóválta a fejét, mire Lys dacosan összeszorította a szemét, hogy látnia se kelljen õt. A lány pontosan tudta, hogy a dorgálás nem komoly, ahogy a férfi is tudta, hogy Lys nem gondolja komolyan a dühét.

Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél: a lány önkéntelenül lábujjhegyre állt, a férfi finoman elõre dõlt, ajkaik találkozásával szinte egyszerre Lys szemei is felpattantak. Kitépte magát Voldemort ölelésébõl, sarkon fordult, és elszaladt.

Erre igazán nem számított.


***



Miért, miért, miért?!
Megállt az egyik folyosó közepén, nem törõdve azzal, ki járhat erre, és ki láthatja meg.

Szégyenkezve a tenyerébe temette az arcát. Nem értett semmit. Mégis mi volt ez az egész? A Nagyúr tényleg…;? De õ is megmozdult, még ha önkéntelenül is, de…; Megrázta a fejét. Ez így nem jó. Nekik ezt nem szabad. Mégis, volt valami ebben az egészben, amit nem tudott megnevezni. A legjobb megfogalmazás talán egy szikra lett volna, mely az elsõ találkozás óta ott parázslott köztük, önnön kénye-kedve szerint eldöntve, hogy mikor változik tûzzé, és mit fog majd okozni. Lehetett volna gyûlölet is, ami magával sodorta volna mindkettejüket, elpusztítva valamit, vagy valakit, hiszen Lys már érezte a lelkében Tom haragját.

De Voldemort, akkor és ott éppen olyan volt, mint a nyakláncbeli Tom, akit õ annyira szeretett. Igaz, nem azzal a szeretettettel.

Mindezt pedig Bellának köszönheti, és az ostoba pletykának, miszerint õ és Voldemort…; Lys elernyedõ ujjai közül kisiklott a pergamen, amit épp az imént emelt fel. Ezzel a – jobb szó híján – csókkal éppen bizonyságot adtak arról, hogy a pletykának nagyon is lehet valós alapja. Talán az elején tisztáznia kellett volna, ki õ…;

Lépteket hallott. Egy gyors bûbájjal rendezte a vonásait, és úgy tett, mintha alapos oka volna arra, hogy egy üres, sötét folyosón ácsorogjon. Ha mázlija van, úgysem szólítják meg.

Nem volt szerencséje.

Bellatrix volt az elsõ, akit felismert a két alak közül, noha a másik arcát sokkal jobban ismerte. Di kissé riadtan arccal közeledett felé, fél lépéssel lemaradt Bella mögött.

– Blanc! – Lys ismerte ezt a hangnemet, az õ idejében általában Luciusnak szólt. – Beszédem van veled!

A lány ártatlan arccal keresztanyja felé fordult.

– Hallgatlak. – Zsebre vágta a kezét.

– Di mindent elmondott. – Bella nem tartotta fontosnak, hogy beavassa õt abba, amit Ditõl megtudott. – Ezért számolunk!

– Ha Dinek van gondja velem, miért nem õ beszél? – kérdezte Lys felvont szemöldökkel. Anyja lesütötte a szemét.

– Senki sem fog beszélgetni! Párbajra hívlak!

Lys annyira meglepõdött, hogy pislogni is elfelejtett. Miután úrrá lett az elsõ megdöbbenésen, kitört belõle a nevetés.

– Te? – kérdezte. Bellának még akkor sem lett volna sok esélye ellene, ha az õ idejében jártak volna. Végigmérte a fiatal nõt, amilyen gúnyos pillantással csak tudta. – Ezt alaposan végiggondoltad?

Bellatrix dühösen rámordult, intett Lysnek, hogy kövesse, és sarkon fordult. Di elõször barátnõje után nézett, majd vetett egy csúnya pillantást Lysre, aki vállat vont, mielõtt követte volna Bellát. A sort Di zárta.

Bellatrix a park felé vezette a kis csapatot. Amikor kiléptek a kúriából, Rodolphus termett mellettük. Elkapta felesége karját, és maga felé fordította.

– Ne csináld…;! – Bella kiszabadította a kezét, és rendületlenül folytatta útját a parkban, egy párbajra alkalmasabb helyet keresni.

Lys Rodra nézett, aztán vállat vont.

– Bella!

A fiatal nõ nem fordult vissza.

Már nemcsak Lys és Di, hanem Narcissa, Rodolphus, Rabastan és Lucius is Bellát követte a parkon keresztül. Lys nem tudta õk honnan kerültek elõ, csak a szeme sarkából látta õket. Bella hirtelen szembefordult vele, mire a fiúk kitértek Lys mögül. A lány látta, hogy Lucius a karjánál fogva arrébb húzza az anyját. Elhúzta a száját, ahogy Di kirántotta jobbját a fiú kezébõl.

Az elsõ átok már el is indult felé, mielõtt megtudta volna Lucius reakcióját. Finoman megpöccintette a pálcáját, a vörös fénycsóva szertefoszlott, ahogy a pajzsába csapódott. Három átoknyi elõnyt adott Bellatrixnak, csak azután támadott. Jövõbeli keresztanyja könnyedén hárította a felé lõtt kábító átkot.

Ez volt az egyetlen olyan átok, amit akár egy iskolai párbajon is használhattak volna. Fõbenjáró átkokat sem használtak, tehát úgy tûnt, keresztanyja sem akarja megölni õt. Legalábbis egyelõre…; Egyébként az egész párbaj olyan volt, mint amikor régebben harcolni tanult. Az egyetlen különbség csupán az volt, hogy a párbaj érezhetõen vérre ment.

Lysnek mindezek ellenére sem állt szándékában sérülést okozni Bellának, csupán a párbajt akarta megnyerni. Keresztanyja sokkal gyengébb volt, mint ahogy arra emlékezett. Nem tudta eldönteni, hogy ez a fiatal kora miatt van, vagy õ, Lys lett sokkal erõsebb.

– Expulso! – Lys eltérítette az átkot, ami egy közeli fába csapódott, és kettérobbantotta azt.

– Confundo!

– Crucio! – Lys megdöbbent. Már nem volt ideje kivédeni az átkot, így csupán kitért elõle. Nem értette, hogyan használhatja Bella épp ezt az átkot, éppen ellene…; – Crucio!

A másodikat már kivédte. Elõre lépett, arca kifejezéstelen maszkká változott, a párbajt eldöntõ, utolsó átok olyan egyszerûen és nyugodtan hagyta el a száját, mintha õ maga lenne a megtestesült közöny.

– Capitulatus! – Elkapta Bella pálcáját. Jövõbeni keresztanyja dühösen meredt rá, de ahogy újabb lépéseket tett felé, Lys fokozatosan meglátta a szemeiben a félelmet. Persze, hogy fél, hiszen õ, Lys könnyûszerrel legyõzte. – Megmondtam, hogy nem leszel ellenfél, emlékszel? – Bellatrix nem bólintott, tekintetét továbbra is mereven Lys szemeibe fúrta. – Soha többé ne kezdj velem, Bella. – Igyekezett finoman kimondani keresztanyja nevét. – Talán legközelebb nem leszek ennyire kíméletes. – Hátat fordított a boszorkánynak, két lépésnyire eltávolodott tõle, majd finoman a homlokára csapott. Oldalra fordította a fejét, és visszanézett Bellára. – Ó, és még valami…; – Kivillantotta a fogait, megnyalta a szája szélét, majd elfordult, és továbbindult. Keresztanyja pálcáját megdöbbent anyja kezébe nyomta.


***



Valamiért nem így képzelte el ezt az egészet, amikor elszökött a Roxfortból, hogy visszatérhessen a múltba. Azt hitte, minden sokkal egyszerûbb lesz: visszautazik egy-két hetet, lebeszéli Voldemortot a támadásról, új tervet dolgoznak ki, erre tessék…;

Mindenkit került, egy hétig még a szobájába sem tért vissza. Nem tudott, és nem is mert a Nagyúr szeme elé kerülni, és a férfi sem hívta õt.

Balra fordult a földszinti folyosón, mert tudta, hogy a másik irány a gyûlésterem felé vezet. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a vele szembejövõ fiút. Összeütköztek, Lys megtántorodott, mire a másik elkapta a karját.

– Bocsánat…; nem figyeltem – motyogta a fiú, és elengedte Lys karját. – Most vagyok itt elõször. – A fiú idegesen sötét, félhosszú tincsei közé túrt. – Jól vagy?

– Semmi gond, egy ütközést azért még túlélek.

A fiú szemmel láthatóan megkönnyebbült. Lys ismerõsnek találta a még igencsak kisfiús arcát. Biztos volt benne, hogy a jövõben ismeri õt, és abban is, hogy itt még nem látta.

– Cassandra Blanc – mutatkozott be, mintegy mellékesen. Legnagyobb döbbenetére a fiú kuncogott.

– Apám nagy-nagybátyja évekkel ezelõtt emigrált Spanyolországba, és valami hasonlóra változtatta a nevét – mondta. – Szerinte a spanyolok nem kedvelik az angolokat az Armada óta. – Vállat vont. – Nem emlékszem pontosan, mivel a család nagyobb része nem kedvelte, még a kapcsolatot sem tartjuk, de egyszer láttam az egyik fiát. Rasalas Blanco, azt hiszem. Szörnyû név.

Lys értetlenkedve nézett a fiúra.

– Nem ismerõs – mondta hûvösen.

– Oké – mosolygott rá a srác. – Mennem kell. Még egyszer bocsánat az ütközésért.

Mielõtt Lys egyáltalán felfogta volna a szavak értelmét, a fiú távozott, anélkül, hogy bemutatkozott volna.


***



Két héttel késõbb látta újra a fiút, addig sokat gondolkozott azon, ki lehet az. Ismét egyedül érkezett, amit Lys nem értett, hiszen tudta, hogy a fiú nem halálfaló. Csak arra tudott gondolni, hogy rokona valamelyiküknek. A fiú észrevette õt, szégyenlõsen rámosolygott, és megállt a pad mellett, ahol a lány ült. A feltámadó szél Lys arcába fújta a haját, így nem tudta alaposabban végigmérni õt.

– Leülhetek? – választ sem várva helyet foglalt mellette, igaz, illõ távolságot tartva. – Nagyon sajnálom a múltkori találkozásunkat – mondta, hangja kissé bizonytalannak tûnt. – Nem is mertem elmondani senkinek.

– Nem gond. – Hiszen én sem figyeltem.

– Amiatt is szörnyen érzem magam, hogy csak elrohantam, bemutatkozás nélkül.

Ha tudnád, mennyit gondolkoztam a neveden, válaszolt Lys gondolatban.

– Sajnos most sincs sokkal több idõm – mondta a fiú, és felpattant. – Igazából késésben vagyok, de még be akartam mutatkozni. Regulus vagyok – Féloldalasan állt, készen a távozásra. – Regulus Black.

Lys úgy bámult utána, mintha szellemet látott volna. Hát persze, hogy ismerõsnek tûnt, hiszen Regulus lesz a nagybátyja!


***



Lys a parkban várta meg az éjfélt, bármilyen kockázatos is volt a telihold miatt, de korábban nem mert visszatérni a szobájába. Nagyon elege volt már a folyamatos menekülésbõl, abból, hogy valamilyen állat alakjában töltse az éjszakát a park egyik fáján. Eldöntötte, hogy visszatér a szobájába, de az éj leple alatt, mert remélte, hogy ezzel a könnyed csellel még a Nagyúrral való találkozást is elkerülheti.

A tõle telhetõ leghalkabb léptekkel osont fel a Nagyúr dolgozószobájába vezetõ ajtóig. Megállt ott néhány másodpercre, mintha tetten ért kisgyermek volna. Fél bevallani, de tartott attól, hogy belépjen azon az ajtón. Szemei résnyire szûkültek.

Hiszen õ Mardekár legfiatalabb leszármazottja! Igaz, hogy nem a halált megvetõ bátorság a legnagyobb erénye, de sosem tartotta gyávának magát. Ha valakitõl, akkor a Nagyúrtól nem kell tartania.

Jobb kezét a kilincsre szorította, és óvatosan lenyomta. Az ajtó egy finom mozdulatára kitárult.

Elszámította magát.

Voldemort az asztalánál ült, valamilyen vastag könyvbe mélyedve. Valamiért felkapta a fejét, tekintete találkozott Lysével, aki rögtön elsápadt, amint meglátta a férfit. Megremegett a keze, fõleg amikor a Sötét Nagyúr becsapta a könyvét, és felállt.

– Jó éjszakát! – mondta, és minden további nélkül elvonult a saját szobájába.

Lys percekig meg sem tudott mozdulni.


Másnap reggel frissen ébredt, hetek óta elõször azzal a tudattal, hogy egy puha, meleg ágyban töltötte az éjszakát. Csodálatos dolognak tartotta továbbá, hogy végre rendesen lefürödhet, a tisztálkodása ugyanis eddig néhány hasznos tisztogató bûbájra korlátozódott.

Arra azonban semmi nem készíthette fel, hogy a szobából kilépve rögtön Voldemortba ütközik.

Megtorpant, fél lábbal a küszöbön, a másikkal próbálta belökni az ajtót, de balszerencséjére már becsukta. Ráadásul Voldemort is õt nézte.

– Jól aludtál? – érdeklõdött a férfi nyugodtan, mintha egyáltalán semmi sem történt volna.

Lys zavartan bólintott.

– Én…; az…; öhm…; – Hiába próbált összerakni egy értelmes mondatot, nem sikerült.

– Ennek igazán örülök. – Voldemort sarkon fordult, és otthagyta õt.

Lys hosszú percekig meredt arra a helyre, ahol a férfi állt, mikor elhangzott az utolsó mondata. Úgy beszélt, mintha nem történt volna semmi, vagy mintha azt akarta volna, hogy felejtsék el az egészet.

Mélyet sóhajtott, és õ maga is távozott.


***



Talán azért, mert vele volt a legszorosabb vérségi köteléke, Dit leszámítva, talán valami másért, de Regulus lett a legjobb, és tulajdonképpen az egyetlen barátja. A fiú, amikor csak tudta, meglátogatta õt a Denem kúrián.

Eleinte csak beszélgettek, illedelmes semmiségekrõl. Regulus néha megemlítette a bátyját, akit kitagadtak, mert nyár elején megszökött otthonról. Lys még ekkor sem árulta el neki, hogy rokonok. Mesélt a szüleirõl is, amit a lány mindig élvezettel hallgatott, elvégre az õ nagyszülei is voltak. Egyszer látta is apai nagyapját, amikor kisebbik fiával érkezett a Nagyúrhoz.

Regulus csatlakozni akart. Õ, Lys pedig eldöntötte, hogy mindent megtesz azért, hogy ebben segítsen neki.

Egyre többet találkoztak. A fiú már jól ismerte azt az arcot, amit Lys a külvilág felé mutatott. Sosem kérdezett rá a lány Voldemorttal való kapcsolatára, pedig Lys biztos volt benne, hogy érdekli õt. Vagy ha nem is Regulust, Bellát, vagy bárki mást, hiszen elég sokan tudtak arról, hogy õk ketten jóban vannak.

Egy idõ után még több mindent osztottak meg egymással: gondot, gondolatot, szót, testet, és a forró, lázas kimerültségben a közös szívdobbanásokat. Lys tudta, hogy ez az egész abszolút kimeríti a vérfertõzés fogalmát, és tulajdonképpen egyáltalán nem érzett semmi komolyat a nagybátyja iránt, mégsem volt bûntudata. Még csak lelkiismeret-furdalása sem, mert tisztában volt vele, hogy Regulus sem szerelemmel szereti.

Igazából maga sem tudta, miért ment bele ebbe a – jobb szó híján – kapcsolatba. Õrültségnek tûnt, így visszagondolva, de ez az egész „visszajöttem a múltba, ahol a tulajdon anyám a húgom lehetne” szituáció még nagyobb õrültség volt. Regulus…; õ egyszerûen csak ott volt neki, ahogyan õ is a fiúnak. Tudták, hogy szükségük van egymásra.

Még mindig szerette Luciust. Ezen a tényen egyáltalán nem változtatott, hogy milyen kapcsolatba került a leendõ nagybátyjával. Nem próbálta mentegetni magát, de sokszor felmerült benne, hogy annyira nem is tragédia, ami történik közöttük, tekintve, hogy õ gyakorlatilag még meg sem született.

Ráadásul, az egésznek úgyis vége lesz egy idõre, amikor Regulus visszatér a Roxfortba.


***



Élete egyik napról a másikra zökkent vissza a régi kerékvágásba. Voldemort úgy tett, mintha semmi sem történt volna, aminek Lys kifejezetten örült, és nem azért, mert újra õ lett a férfi jobb keze. Ismét tudtak a másik minden lépésérõl, és a lánynak ez így volt jó. Úgy érezte, új életre kelt azon a reggelen, amikor elõször ébredt ismét a saját ágyában.

A Nagyúr aznap egy fiúval találkozott, aki azt állította magáról, csatlakozni akar. Mulciber hozta az üzenetet, jobb karján a mágikus ígéret vérvörös nyoma izzott, ami még azután sem múlt el, hogy a fiú átadta az üzenetet. Lys el akarta kísérni Voldemortot. Csapdától tartott, de Mulciber õszintének tûnt, és az elméje sem hazudott.

Voldemort egy pillanattal korábban dehoppanált, mint Lys. A terv része volt, ha netán valaki ostoba mégis csapdát állítana a férfinak. Azonban a hely üres volt.

Lys körbenézett. Csak fákat látott. Ostoba ötlet volt beleegyezni, hogy a találkozóra egy erdõ szélén kerüljön sor. Pálcája a kezében volt, de nem szegezte elõre, mintha békés szándékot akarna jelezni.

– Azt hittem, egyedül jössz – szólalt meg egy mély hang, tõlük nem messze.

Lys sarkon fordult, pálcáját azonnal az ismeretlenre szegezte.

A fiú csak néhány évvel volt idõsebb nála. Fekete talárt viselt, nyakát fekete, állógalléros ing takarta. Bõrkesztyûjének minden ujjvége le volt vágva. Haja sötét volt, egy árnyalattal sötétebb, mint Lys eredeti hajszíne, rövid, és nagyjából szálanként másfelé állt. Szemöldöke dús, vonásai merevek, mintha nem ember, hanem szobor lenne.

– Tetesd el a pálcáját – fejével Lys felé intett, aki erre felvonta a szemöldökét.

Voldemort vetett egy oldalpillantást a lányra, aki erre az oldala mellé ejtette a kezét.

– Ki vagy, és miért hívtál? – kérdezte a férfi.

A fiú válasz helyett félrehúzta az ing gallérját, szabaddá téve nyakának jobb oldalát. Egy fekete körbe foglalt aranyszínû szem. A szem felizzott egy pillanatra, de mielõtt Lys alaposabban megnézhette volna, a fiú visszaigazította a gallérját.

Voldemort mondott valamit, de a szó ismeretlen volt a lány számára, az idegen azonban rábólintott.

– Megbízható? – kérdezte Lysre bökve.

– A legmegbízhatóbb.

A fiú jobb kézzel hátranyúlt, mire Lys automatikusan rászegezte a pálcáját. Az ismeretlen baljával elõhúzta a sajátját, és lefegyverezte õt, mielõtt a lány bármit is reagálhatott volna. A jobb kezét ökölbe szorította, aztán Voldemort elé lépett, és mutatott neki valamit.

A férfi egy gyûrût emelt fel a tenyerérõl. Aranyból készült, azonban a széleitõl pár milliméternyire megtört, és úgy tûnt, mintha tûz égne benne. Voldemort visszaejtette az ékszert a fiú tenyerére.

– Adrian Stiggins. – Rövid szünetet tartott, de Voldemort megszólalt, mielõtt folytathatta volna.

– A legidõsebb?

– A legutolsó.

Lys úgy érezte magát, mint egy kívülálló, amikor õ Voldemorttal kommunikál.

– A bátyáim halottak. – Mindezt olyan megvetéssel mondta, mintha fel akarná róni nekik a tényt, hogy meg merészeltek halni. – A fiú átadta az üzenetem? – Voldemort bólintott. – Akkor tudod, miért kerestelek. – Lyshez fordult. – Jeremy Ryans – nyújtott kezet. A lány értette a gesztust, és bemutatkozott a valódi nevén, mielõtt megrázta volna Jeremy kezét.

– Cassandra Blanc – mondta, aztán ellépett a fiútól.


A tény, hogy egy újabb titokzatos külföldi érkezett a Nagyúrhoz, hamar körbejárt a halálfalók között. Valamilyen különös oknál fogva Jeremy jelenléte egyáltalán nem keltett felháborodást, megvetést, vagy bármilyen ellenérzetet. A Nagyúr egyetlen szót sem szólt neki a fiúról, sem annak múltjáról, pedig Lys úgy érezte, nagyon le van maradva. Mégsem kérdezett semmit, mert hitt abban, hogy kérdésére Voldemort magától ad majd választ, ha úgy ítéli meg, itt az ideje a beszélgetésnek.

Lys sokszor maradt egyedül Jeremyvel, az ilyen alkalmakkor a fiú tüntetõen a valódi nevén hívta, ezért õ is Adriannek szólította. A fiú vele szemben ült, egy fekete pamutruhával törölgette a pálcáját, lábát pedig egy másik szék támlájára dobta. Ugyanazt a ruhát viselte, mint amikor elõször találkoztak.

Lys észre sem vette, hogy percek óta Adriant bámulja. Az addig olvasott könyv az ölében hevert, készen rá, hogy egyetlen óvatlan mozdulatot követõen lecsússzon a földre. Igaz, látott már varázslókat és boszorkányokat pálcatisztítás közben, nagy ritkán õ is folyamodott ilyesmihez, de az nem a puszta anyaggal történt, hanem valamilyen különleges, pálcafényezõ bájitallal.

Adrian félbehagyta a mozdulatot, és felnézett a lányra, aki erre lesütötte a szemét.

– Nem használok bájitalt, azok csak tönkretennék ezeket a különleges pálcákat – mondta, mintha olvasna Lys elméjében. A lány hihetetlenkedve nézett fel. – Azt hittem, azért bámulsz. Sajnálom, ha tévedtem, ritkán fordul elõ.

– Nem, én tényleg…;

A fiú rá se hederítve az ölébe tette a pálcáját, és elõhúzott egy másikat, ami külsõre hajszálpontosan megegyezett az elõzõvel.

– Neked két pálcád van? – kérdezte meglepetten.

Adrian felsandított rá.

– Ezen mi a csodálkoznivaló?

– Még sosem láttam, hogy valakinek két pálcája lenne.

– Mert Angliában nem készítenek két egyforma pálcát – vont vállat a fiú. – Párbajban igazán hasznos.

– Ezt most úgy érted, hogy két pálcát használsz párbaj közben? – Lys mélységes döbbenettel bámult a fiúra. Meg sem próbálta elkapni az ölébõl lassan lecsúszó könyvet, ami hangos puffanással landolt a lábai elõtt a padlón.

– Ráadásul egyszerre két különbözõ átokkal tudok támadni.

Lys ezt nem akarta elhinni.

– Nem hallottál még a Stiggins családról? – kérdezte Adrian. A lány megrázta a fejét. – Nem ismered a gyermekeknek szóló dajkameséket a kétpálcásokról? A valódi történeteket a kétpálcásokról? A legendákat az ikerpálcákról? A varázslókról, akik tucatnyian egy egész varázslóhadsereget tudnak eltörölni a föld színérõl?

Ez így ment hosszú perceken át, de Lys csak a fejét rázta. Végül Adrian a hajába túrt, és feltette az utolsó, mentõövnek szánt kérdést:

– Sosem hallottál még az Arany Szem Szolgáiról?

– A…; mikrõl?

Adrian csalódottan fújta ki a levegõt.

– Neked semmit sem meséltek a szüleid kiskorodban a régi varázslómesékbõl?

– Nem. Muglik neveltek fel.

A fiú annyira megdöbbent, hogy ölében heverõ pálcája a padlóra pottyant, amikor hirtelen levette lábát a szék támlájáról.

– Mi? – Eltátotta a száját. – Akkor meg mit keresel itt?

A lány erre sértetten felvonta a szemöldökét.

– Anya boszorkány volt, de nem sokkal a születésem után meghalt.

– És az apád? – kérdezte Adrian.

– Szinte felnõtt voltam, amikor megtudtam, ki az. Varázsló, de nem kedvelem.

Adrian bólintott.

– Mit keresel itt? – kérdezte ismét, kevesebb felháborodással.

Mielõtt Lys válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó. Reménykedett benne, hogy Voldemort lesz az, és tulajdonképpen csak egy kicsit tévedett: a váratlan vendég Di volt. Tekintete megakadt Lys és Adrian kettõsén, és a földön heverõ pálcán.

– Én…; az apámat keresem.

– Nincs itt! – vágta rá a másik kettõ.

Di bólintott, és kihátrált a helyiségbõl.

Lys felállt, és követte. Nem akarta elárulni Adriannek, ki õ, de ha nem volt muszáj, hazudni sem akart. Megkedvelte Adriant.
larcok by iuwan
Szerző megjegyzései:
Lys gy?löli, hogy mindenki elfogadja Adriant, hogy hazudnia kell Luciusnak, és azt is, hogy mindenki félreismerte. Újabb közös tulajdonságot fedez fel önmagában és Luciusban. Féltékeny lesz Bellára.
Áruló van a halálfalók között.
Lys távolról nézte, hogy Adrian Belláékkal beszélget. Pontosabban Rodolphusszal és Rabastannal, de Bella is ott volt velük. Ez rosszul esett neki; amióta itt volt, még egyszer sem beszélt normális hangnemben a keresztanyjával. Adriannek könnyû, gondolta, õ fiú, róla nem gondolnak semmi…; olyasmit. Adriannek minden könnyebb volt, mint neki, õt mindenki kedvelte, pedig szörnyû természete volt. Vagy csak õ akarja úgy látni, mintha szörnyû természete lenne?

Ellépett az ablaktól, és kis híján beleütközött Luciusba. A fiú a Nagyúr szobája felõl érkezett. Mosolyra húzta a száját, ahogy észrevette õt, végül azonban köszönés helyett csak biccentett, mielõtt kikerülte. Lys úgy gondolta, ez Di miatt van. Anyja nem kedvelte õt, ezért Lucius is próbált úgy tenni, mintha valami problémája lenne vele. Csalódott sóhajjal sétált vissza a szobájába.

Sajnálta, hogy a tanév három hete elkezdõdött. Jó lett volna leülni Regulusszal, és beszélgetni egy kicsit, mielõtt kikötöttek volna valamelyikük ágyában.

Visszatért a Nagyúr dolgozószobájába. A férfi felnézett, amikor kinyitotta az ajtót, de csak akkor fordította vissza tekintetét az elõtte heverõ pergamenkupachoz, amikor Lys levett egy könyvet, és leült.

– Történt valami? – kérdezte. – Nyugtalannak tûnsz.

– Az élet szar dolog.

Nem is látta a könyv betûit.

Lucius csak azért viselkedik vele így, mert nem akar veszekedni Divel. Pedig kedveli õt. Tudja, érzi, mégsem tehet semmit. De azért van itt, hogy változtasson az eseményeken! Azt akarja, hogy Lucius boldog legyen. Ha Divel, akkor Divel, ebbe nincs beleszólása. Csak azt akarja, ami a fiúnak a legjobb.

– Elvesztetted a hited a szeretetben? – Lys válasz helyett megrázta a fejét.

Még mindig hitt a szeretet erejében, de a szeretet nem hitt õbenne. Becsapta a könyvet, és visszatette oda, ahonnan elvette.

– A szeretet is szar dolog – mondta, és elviharzott a szobájába.

Voldemort elmosolyodott. Alakul.


***



Fáradtan és ingerülten ébredt, és még levelet is kapott. A kézbesítõ bagoly nyilván csak beröppent a nyitott ablakon, majd dolga végeztével távozott. Lys lehajolt, és felvette a szoba közepén felejtett levelet. Meglepõdött, amikor látta, hogy Regulustól jött. Gyorsan elolvasta, megcsóválta a fejét, majd egyetlen mozdulattal galacsinná gyúrta a pergament. Nem találkozik Regulusszal, nem kockáztat azzal, hogy Roxmortsba merészkedik.

Elhagyta a szobáját. A szeme sarkából látta, hogy Voldemortot. Az asztala mögötti széken ült, gondolataiba merülve. Nem nézett a férfire, amikor elhaladt mellette.

Nem találkozhat Regulusszal. Válaszolni minden bizonnyal válaszol majd valamit, de tartja magát ahhoz, amit a tanév kezdete elõtti utolsó találkozásukkor mondott a fiúnak: azt, hogy legközelebb karácsonykor találkoznak majd. Ha most megváltoztatná a szavát, azt jelentené, hazudott, és nem szeretett hazudni.

Lépteket hallott, és felismerte õket. Elmosolyodott.

– Szervusz, Lucius – mondta épp abban a pillanatban, amikor a fiú befordult a sarkon.

Lucius meglepetten torpant meg, de válaszul csak biccentett. Lys keserûen elhúzta a száját, majd kinézett az ablakon.

– Di most nincs itt, nem kell úgy viselkedned, mintha nem vennél emberszámba.

A fiú hallgatott.

– Bárki elmondhatja Dinek – mondta halkan.

– Azt hiszed, Di jobban hinne bárkinek, mint neked?

Lucius nem válaszolt.

– Hogy vagy? – kérdezte Lys, és vetett egy futó pillantást a fiúra.

Lucius habozott. Lys továbbra is kifelé bámult, lehetõséget adva a fiúnak, hogy távozzon, bûntudat nélkül.

– Nem túl jól – válaszolta hosszú töprengés után õszintén, és a lány mellé lépett. – Holnapután lesz egy családi összejövetel, ahol nekem kell játszanom a csodálatos võlegényt.

Lys valahol mélyen örült, amiért Lucius még mindig nem kedveli Narcissát, persze ezt nem akarta elárulni a fiúnak. A mosolyát azonban képtelen volt elfojtani. Végre valami, aminek örülhet, és most nincs itt Di, hogy elrontsa.

– Nem akarom hallgatni a felesleges fecsegésüket az aranyvér fenntartásáról – folytatta a fiú. – Nem akarom, hogy faggassanak, hogy terveket szövögessenek az életemrõl, amibe gyakorlatilag semmi beleszólásom nincsen.

– Lehet, hogy húsz év múlva te is ugyanezt teszed majd a fiaddal – jegyezte meg a lány, nem kevés éllel a hangjában.

– Nem fogom! Engem aztán nem fog érdekelni, hogy kit akar feleségül venni! – csattant fel a kelleténél ingerültebben a fiú. Ökölbe szorított kezével az ablaküvegre csapott. – Különben is, mibõl gondolod, hogy fiam lesz?

Lys Dracóra gondolt, és elmosolyodott. Aztán eszébe jutott, hogy hazudnia kell. Hazudnia, amit a legjobban utál, Luciusnak, akit a legjobban szeret.

– Gondolom, valahogy fenn kell maradnia a Malfoy névnek.

A fiú bólintott. Szemmel láthatóan tökéletesen megelégedett a válasszal.

– Ha komolyan gondolod, amit mondtál, ígérd meg magadnak, hogy nem szólsz bele – mondta Lys néhány percnyi szünet után. – Akkor sokkal könnyebb lesz.

– Ez hülyeség. – A lány értetlenül nézett rá. – Miért, te már tettél ígéreteket magadnak?

Most is azért vagyok itt, gondolta Lys, és eltöprengett egy helyes válaszon.

– Igen. – Úgy érezte, arca felforrósodik kissé. Csak remélni merte, hogy nem vörösödött el.

Sokáig hallgattak.

Lys arra gondolt, milyen jó érzés itt állni Lucius mellett, tudva, hogy a fiú nem haragszik rá, sõt, talán kedveli is. Örömét csak az lombozta le kissé, hogy az általa annyira szeretett Lucius Diért rajong, és Narcissa a menyasszonya, nem õ.

– Annak ellenére, hogy Di nem kedvel téged, te nagyon is törõdsz vele. – Lucius kutatott a fejében, vagy csak véletlenül kezdte el éppen Di felé terelni a beszélgetés fonalát?

A lány felvonta a szemöldökét.

– Ezt mibõl gondolod?

– Segítettél, hogy üzenjek neki. Tudom, hogy te is üzentél a nevemben. – Lys nem válaszolt. – Nem bántottad Bellatrixot. – A Bellával folytatott párbajra gondolt, habár ez az utolsó érv kicsit mintha sántított volna, ezt nyilván a fiú is érezte, de a lány nem tette szóvá.

– Legyõztem õt – vágta rá, egy pillanatnyi habozás után.

– De nem bántottad – mondta nyomatékosan a fiú.

– Legyõztem! – Lys nem akarta, hogy a fiú továbbra is ezen a témán lovagoljon. Nem Di miatt nem bántotta Bellát. Csakis maga miatt. Nem lett volna képes rá. De ezt nem mondhatja el neki, bármennyire is szereti.

– Megölhetted volna. – Csend. – De csupán megmutattad neki, hol a helye.

– Legyõztem! – ismételte tagoltan, türelmét vesztve Lys. Legszívesebben elmondta volna az igazságot a fiúnak, és az sem érdekelte volna, a Lucius egy szót sem hitt volna el belõle.

– Legyen – adta be a derekát Lucius. Mindketten elmosolyodtak, de nem néztek a másikra. – Porig romboltad az önbecsülését, de életben hagytad. – Várt egy kicsit, de a lány nem szólt közbe. – Bárki más megölte volna. – Lucius kérdõn fordult a lány felé. Nyilván az okot szerette volna tudni, de nem tett fel kérdést, nehogy tolakodónak tûnjön.

– Én nem vagyok bárki más! – Fordult beszélgetõpartnere felé Lys is. Egy hosszú pillanat alatt végigmérték a másikat, majd tekintetük találkozott. Lucius hûvösen nyugodt pillantása annyira jó hatással volt Lys indulataira, hogy a lány hirtelen fellobbant dühe nyomtalanul elpárolgott.

– Az a Cassandra Blanc, akit ismerünk, megtette volna – mondta Lucius hûvösen.

– Az a Cassandra Blanc, akit ismerni véltek, sosem alacsonyodna idáig! – mordult fel, árnyalatnyi dühvel a hangjában. Nem értette, miért veszekszik a fiúval.

Farkasszemet néztek egymással. Lys már nem volt dühös, sõt, valahol mélyen szórakoztatta is ez a kis vita. Annak pedig külön örült, hogy Luciusszal lehet. Rámosolygott a fiúra, aki megcsóválta a fejét, a lány pedig boldog volt, hogy érti a gesztust.

– Ha gondolod, kimentelek. – Lucius értetlenül nézett rá. – A családi összejövetelrõl. Intézek mondjuk egy…; megfigyelést. Õrizheted Jeremyt.

Lucius úgy meredt rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy értetlenkedjen vagy nevessen-e.

– Minek õrizném azt a nagyképû idiótát?

Lys örült, hogy egyezik a véleményük Adrianról.

– Azért, hogy ne kelljen a kedves családdal ücsörögnöd. – Lucius mérlegelés nélkül elutasította az ajánlatot. Lys kuncogott. – Adrian egy teljes hónapig házon kívül van még. Talán tovább is, nem emlékszem pontosan. – A fiú végre elmosolyodott, elõbb õszintén, majd keserûen.

– Nem lehet.

Lys bólintott, jelezve, érti, bár Lucius nem tudta, hogy többet ért, mint amennyit õ gondol.

– Értékelem, hogy felajánlottad, és úgy gondolom, tényleg meg tudnád oldani, de…;

– Nem! – vágott közbe Lys, a beszélgetés kezdete óta elõször félreértve a fiút. – Nincs köztünk semmi! Bella hülye elméletébõl egy szó sem igaz!

Vagyis egy-két szó azért mégis…; Elvégre megcsókolta Voldemortot. De azt õ nem tudja, nem tudhatja! Be kellett vallania magának, mélyen sértette Lucius feltételezése.

– Nem úgy értettem – visszakozott. – Mondtam már, én elhiszem, hogy nem történt semmi.

– Helyes! – mordult fel Lys.

Ennyiben maradtak.


***



Adrian karácsony másnapjának reggelén tért vissza, amikor Lys Regulusszal készült találkozni. A fiú jobb karja be volt kötve valamilyen fekete anyaggal, mintha megsérült volna a távolléte során. Lys megtorpant. Régi, mindenkin segíteni akaró és új, önzõ és önfejû énje csatát kezdett egymással: felajánlja-e a segítségét a fiúnak, vagy legalább megkérdezze, hogy rendben van-e. A vitát végül Adrian döntötte el egy kérdéssel:

– Sietsz éppen valahova, vagy beszélhetünk?

Lys Regulusra gondolt, aztán arra, hogy egyáltalán nem helyes, amit tenni készültek. Háta mögött összekulcsolta két kezét.

– Semmi olyan dolgom nincs, amit ne tudnék késõbbre halasztani – válaszolta kimérten.

Adrian bólintott, és intett neki, hogy kövesse. Út közben fél lépéssel lemaradt a fiú mögött, mert nem akarta, hogy az, aki esetleg meglátja õket, félreértse a helyzetet. Adrian körbenézett, mielõtt elindult volna lefelé a lépcsõn. Lys meglepetten követte.

A földszintre érve a fiú megtorpant, körbenézett, majd elindult a parkba vezetõ ajtó felé. Lys egyre kevésbé értette, mi folyik itt, és egyre kíváncsibb is volt rá.

Adrian végül az egyik fa törzse mellett állt meg, arccal Lys és a kúria felé fordulva.

– Áruló van közöttünk – jelentette ki.

A lány megdöbbent. Piton még nem állt közéjük, és õ csakis arról a fiúról volt hajlandó ilyesmit feltételezni. De ha nem õ az áruló, akkor ki lehet az?

Érezte magán Adrian kutató pillantását.

– Nem én vagyok az – mondta reflexszerûen.

A fiú bólintott. Hûvös gesztus volt, nélkülözött mindennemû érzelmet. Lys azonban nem tudta eldönteni, hogy Adrian gyanúsítja-e õt egyáltalán, vagy tényleg csak a tényt közölte vele. Félt. Adrian remek párbajozó hírében állt, igaz, õ még sosem látta harcolni, és hiába volt tehetséges õ maga is, Lys tudta, hogy nincs sok esélye Adriannel szemben. Ha bárki meglátná õket, valószínûleg a fiúnak segítene, nem neki.

– Amikor a Nagyúr szeptemberben elengedett – kezdett bele Adrian, mire Lys félbeszakította addigi gondolatmenetét –, az volt a feltétele, hogy hat héten belül visszatérek. – Lysnek nem kellett gyors fejszámolást végeznie, hogy tudja, az indulás és érkezés között sokkal több idõ telt el, mint hat hét. – A miértek most nem fontosak – mondta, elég idõt hagyva Lysnek, hogy eltöprengjen az bevezetõ mondatán. – Elégedj meg annyival, hogy a célom eléréséhez a világ öt különbözõ nagyvárosának bizonyos helyérõl kellett…; hogy is fogalmazzak?... belépõt szereznem. Már az elsõ helyszínen aurorok vártak.

Lys elgondolkozott a hallottakon, Adrian pedig elég idõt hagyott neki erre. Valaki, vagy valakik tudták, hogy Adrian el megy majd oda, tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy mikor. Csakhogy Adrian indulásáról és utazásáról az õ tudomása szerint a fiún kívül csak ketten tudtak: Voldemort és õ, Lys. Már értette, miért gyanúsíthatja õt Adrian.

Agya lázasan zakatolt, hogy valamilyen ésszerû érvvel elterelje a gyanút magáról, és Adriannal szövetségre lépve kiderítsék az áruló kilétét.

– Tudták, hogy el akarsz jutni arra a helyre? Direkt téged vártak? – kérdezte. A fiú bólintott. – Hányan tudtak arról, hogy odakészülsz?

– Én, a Nagyúr…; és te. – Lys már biztos volt abban, hogy érti, mire akar kilyukadni a fiú. Azt hiszi, õ az áruló!

– Nem tõlem tudták. Sosem árulnám el a Nagyurat, sem azokat, akik követik õt.

– Értem. – Adrian szeme összeszûkült. – Van valami, amit nem mondasz el…;

Lys vállat vont.

– Biztos, hogy téged kerestek? – kérdezte. – Tudták a nevedet, felismerték az arcodat?

– Nem – válaszolta Adrian némi gondolkozás után. – Csak azt tudták, hogy egy fiú fog érkezni.

Lys elgondolkozott. Valaki – hármukon kívül – tudta, hogy Adrian elmegy. Valaki szólt az auroroknak. Valaki itt van köztük, és ellenük játszik. Rá kell jönnie, ki az. Minél hamarabb. Fõleg ha ez az egész kitudódik, hiszen akkor már nem csak Adrian szemében lesz õ a lehetséges áruló.

– A Nagyúr úgy döntött, kézbe veszi az ügyet – mondta Adrian, hosszú szünet után. – Bellatrix vele ment.

Lys értetlenül nézett rá, mire a fiú elõhúzott egy, a lány számára túlságosan is ismerõs diófa pálcát.

– A Nagyúr elutazott, és magával vitte Bellatrixot – ismételte. Nyilvánvaló volt, miért ment el Bella: nála vannak Adrian ikerpálcái. – Az aurorok fiúra számítanak, aki egyedül van, nem pedig egy lányra, akinek kísérõje van – tette hozzá a fiú. És mi van azzal a ténnyel, hogy maga Voldemort van vele? Persze ez is ostoba feltételezés volt, tudta, hogy a Nagyúr rengeteg rejtõ, álcázó és átalakító bûbájt ismer. Nem fog gondot okozni neki, hogy elrejtse magát.

Lys féltékeny pillantást vetett keresztanyja pálcájára. Egy vékony hang a fejében folyton azt kérdezte, miért nem õt vitte el Bella helyet…;


***



Különleges elfoglaltságra hivatkozva lemondta a találkozást Regulusszal, majd visszatért a Nagyúr dolgozószobájába. Bosszantotta, hogy egy ilyen fontos küldetésre a Nagyúr nem õt, hanem Bellát vitte magával. Egyszerûen nem értette a férfi döntését. Talán nem bízik benne? Talán Adrianhez hasonlóan Voldemort is azt hiszi, hogy õ, Lys az áruló? Vagy csak azért vitte el inkább a keresztanyját, mert Bella jobban ismeri ezt a világot? Na és? Õ, Lys jobban ismeri Voldemortot! Neki kellett volna mennie!

Hosszú órák után higgadt csak le annyira, hogy alaposabban végiggondolja a dolgot. Ismeri Voldemortot. Ha valakinek, akkor neki rá kell jönnie, hogy miért Bellatrixot választotta a saját leszármazottja helyett.

Leszármazott…;

Lys felpattant, és homlokon csapta magát. Di nem jött haza a szünetre, Voldemort elõre nem látható, de valószínûleg hosszú idõre távozott. Csak azt akarta, hogy valaki legyen itt, aki képes felhasználni a ház védelmét. Õ pedig képes volt megvádolni!

Rózsás hangulatban kezdett olvasni a fekete mágia védelmi célokra való felhasználásáról, és megfogadta, hogy még Regulus kedvéért sem fogja kitenni a lábát a kúriából. Még szerencse, hogy lemondta a találkozójukat.

Éjfélre járt az idõ. Lys az ajtócsukódásra riadt fel, ugyanis elbóbiskolt olvasás közben, keze már indult a pálcája felé, amikor meglátta az érkezõt. A könyv hangos csattanással a padlóra bucskázott, mire a férfi elõrántotta a pálcáját. Lys ezzel nem törõdve odasietett hozzá, és átölelte.

– Azt hittem, sokkal tovább fog tartani – mondta, és ellépett a férfitól.

Voldemort meg sem tudott szólalni.

Lys elmosolyodott, majd odalépett a leejtett könyvhöz, gondosan kisimította a meggyûrõdött lapokat, becsukta a kötetet, és visszatette a polcra. Amikor megfordult, csodálkozva látta, hogy Voldemort még mindig õt figyeli.

– Történt valami? – kérdezte.

– Nem – válaszolta a férfi, és leült az íróasztala mögé.

Lys úgy érezte, valami nem stimmel a férfival.

– Ne bámulj! – szólt rá Voldemort.

Ez az egész kezdett egyre furcsább lenni.

– Adrian elmondta, hogy mi történt. – Voldemort olyan értetlen pillantást vetett rá, mintha fogalma sem lenne arról, kicsoda az az Adrian. – Azt hittem, tovább fog tartani.

– Semmi közöd hozzá! – mordult fel a férfi. Lys ezen a ponton érezte úgy, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben. Voldemort sosem beszélne így vele. Vele nem.

Tehát õ nem Voldemort.

Lys elõhúzta a pálcáját, és a férfira szegezte. Voldemort meglepõdött, felpattant, és – némi késéssel ugyan – ösztönösen, a pálcájához kapott. Lys felismerte a fegyvert. Nem a Nagyúré volt, jól ismerte az õ pálcáját, és ezt is felismerte. Igaz, legutóbb egy másik férfi kezében látta.

– Rodolphus?! – kérdezte meghökkenten, aztán, maga sem értette, miért, kirobbant belõle a nevetés.

Voldemort arcán eddig soha nem látott döbbenet és riadalom jelent meg. Percekig tartott, mire sikerült rendeznie a vonásait, és határozott hangon Lysre szólt:

– Ez ostobaság.

Lys vigyorogva vállon veregette.

– Ez nem a Nagyúr pálcája – bökött az ál-Voldemort kezében tartott fegyverre. – Ráadásul egyáltalán nem viselkedsz úgy, ahogy õ szokott. Így elég nehéz éppen engem megtéveszteni.

Voldemort leroskadt egy székbe. Lys arra gondolt, hogy ismeretségük hét éve alatt még sosem látta ennyire elgyötörtnek.

– Nem az én hibám. A Nagyúr sem mondta, hogy rá fogsz jönni. – Megvakarta a tarkóját. Ez a mozdulatsor elképesztõen jellemzõ volt Rodra.

– Tehát tényleg Rodolphus vagy.

A férfi bólintott. Néhány percig csendben ültek egymás mellett.

– Azt hittem, Jeremy szól majd neked. A Nagyúr mondott neki valamit, miután megbeszéltük ezt a Százfûlé-fõzetes testcserét. – Rövid szünetet tartott, és újfent megvakarta a tarkóját. – De úgy látszik, tévedtem. – Néhány percig hallgatott. – Igazad van. Fogalmam sincs, általában hogyan viselkedik a Nagyúr, és arról sem, hogyan reagál teljesen hétköznapi helyzetekben. – A tenyerébe temette az arcát. Ez az apró, szinte jelentéktelen gesztus komikusan hatott Voldemort testével. – Senkit sem fogok tudni megtéveszteni.

Lys megértette leendõ keresztapja aggodalmát.

– Én segíthetek, ha szeretnéd. – A másik értetlenül nézett rá, szemében hálás fény csillogott. – Kevesen vannak, akik nálam jobban ismerik a Nagyurat.

Az ál-Voldemort bólintott.

– Hálás lennék, ha segítenél.

Lys elmosolyodott, mire Rod is így tett. Ezzel az aprócska mozdulattal teljesen eloszlatta Voldemort addig hitelesnek tûnõ álcáját.

– Ezt ne csináld! – szólt rá a lány szelíden. – A Nagyúr ritkán mosolyog. Ha mégis, azt akkor sem társaságban és nem ilyen széles mosollyal teszi. Inkább valahogy így. – Azzal Lys finoman, és alig észrevehetõen mosolyra görbítette az ajkait. Rodolphusnak közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy észrevegye a lány arcizmainak apró elmozdulását.

Hosszú percek és az ál-Voldemort arcizmainak kemény munkája után Rodnak sikerült elfogadható mosolyt produkálnia. Lys igyekezett leszoktatni õt a folyamatos tarkóvakarásról, és arra buzdította, hogy folyton vonja fel a szemöldökét („De csak finoman, a Nagyúr nem szokta közszemlére tenni a gondolatait!”), vagy ráncolja a homlokát („Nem, ne annyira, épp csak összevonod!”).

– A Nagyúr is folyton azt csinálja – indokolta, és hosszú, semmitmondó monológokkal untatta Rodot, hogy az képes legyen bármilyen helyzetben egy voldemortos szemöldökfelvonásra vagy épp homlokráncolásra. Megjegyezte, hogy ha nem akar hamar lebukni, ne használja a pálcáját, inkább bízza rá, Lysre a varázslást.

Elmesélte a fiúnak, mennyire beszédes a Nagyúr egy-egy gesztusa, hogy ez az oka annak, amiért minden jellemzõ vonását olyan alaposan igyekszik megtanultatni vele. Rodolphus minden mondatra rábólintott, egészen addig, amíg Lys rá nem szólt, hogy a Nagyúr ilyet sem csinál, inkább csak a szemmozdulatával jelzi, hogy megértette.

– Honnan tudsz róla ennyi mindent? – kérdezte a fiú, miután Lys befejezett egy hosszú monológot Voldemort szemmel való kommunikációjáról.

– Ha nagy leszek, elmesélem – válaszolt titokzatos mosollyal a lány. – Ja, és a legfontosabb: igyekezz mindig tõmondatokkal kommunikálni.

– Hogyan? – kérdezett vissza Rod, a Nagyúr mosolyával.

– Tõmondatokkal – ismételte Lys.

– Tõmondatokkal?

A lány felállt a székrõl, és a falon lógó órára nézett. Már fél három is elmúlt. Egy pálcaintéssel behúzta a függönyt a dolgozószoba ablakán.

– Remek volt. Pont úgy az idegeimre tudsz menni ezzel, mint a Nagyúr. Egyébként én a helyedben elmennék lefeküdni. A Nagyúr korán kelõ típus. Rejtély, hogyan csinálja.

A fiú arcára hirtelen ijedtség ült ki.

– Én nem vagyok korán kelõ típus.

Lys közben már a saját szobája ajtajánál állt. Visszafordult, és ránézett az ál-Voldemortra.

– Oldd meg valahogy – tárta szét karját, halvány mosollyal.


***


Rodolphushoz hasonlóan õ sem volt korán kelõ típus. Az azonban riadtsággal töltötte el, hogy szobájából kilépve félhomály fogadta a dolgozószobában. A Nagyúr mindig szét szokta húzni a függönyt, miután felkelt. Tehát Rodolphus még mindig alszik.

Kopogás nélkül nyitott be a Nagyúr szobájába, hogy egy frissen varázsolt kanapén egy nagyon kócos, de tökéletesen rodolphusos fiút találjon a sötétben, aki ráadásul mélyen alszik. Odalépett hozzá, és megrázta a vállát.

– Ébresztõ! – dörmögte, és megvárta, hogy a fiú kinyissa a szemét. Amikor Rodolphusban tudatosult, hogy neki már régen ébren kellene lennie, Lys távozott. Lement a konyhába, hogy reggelit hozzon fel kettejüknek.

Hamarabb ért a Nagyúr dolgozószobájába, mint Rodolphus. Elhúzta a függönyt, és kitette a szendvicseket az asztalra. Már azon gondolkozott, hogy visszamegy a Nagyúr szobájába, hogy megnézze, visszaaludt-e a fiú, amikor kinyílt az ajtó, és egy nyúzottnak tûnõ Voldemort lépett ki rajta.

– Szörnyen aludtam – közölte, és leült Lysszel szemben.

A lány végigmérte õt.

– Látszik.

A fiú kedvtelenül rágcsált egy falat sonkás szendvicset.

– Aggódom – mondta, akaratlanul is voldermortosan. Az egyetlen hiba az volt, hogy ilyet a férfi egészen biztosan nem mondana. Vagy legalábbis nem így.

– Nem lesz baja, a Nagyúrral van – válaszolt Lys, mert sejtette, hogy a fiú nem Voldemortot félti annyira.

– Hát épp ez az…; – dörmögte a fiú. – Ha ismernéd Bellát, téged is aggasztana, hogy…;

– A túlzott mértékû rajongásával felbosszantja a Sötét Nagyurat? – fejezte be a mondatot vigyorogva Lys. Rodolphus megdermedt, a száját is nyitva felejtette, ugyanis éppen harapni készült a szendvicsbõl.

– Nem így akartam befejezni, de ez lett volna a lényeg – mondta néhány percnyi csend után. – Nem értem, miért nem téged vitt el, ha ennyire ismered õt.

– Én értem – bólintott Lys, ezzel igyekezve nyomatékot adni szavainak. – De nem mondhatom el.

Rodolphus bólintott, és letette a megkezdett szendvicsét. Be kellett vallania magának, hogy egyáltalán nem volt éhes. Hátradõlt a székén, nyújtózott, majd kibámult az ablakon. Lys egy pálcaintéssel eltûntette a tányérokat, és leendõ keresztapja szendvicsének maradékát. Már épp nyitotta volna a száját, hogy valami bíztatót mondjon – igaz, még nem talált ki semmit –, amikor kinyílt az ajtó, és Adrian lépett be, arcán magabiztos mosollyal.

– Jó reggelt! – köszönt. Rod már éppen visszaköszönt volna neki, de Lys még idejében figyelmeztetõ óvatossággal bokán rúgta. – Minden rendben?

Lys bólintott, Rod azonban nem mozdult meg.

– Gondolkoztam azon, amirõl tegnap beszéltünk, Lys – folytatta Adrian. A lány figyelmeztetõ pillantást vetett rá, Rodolphus pedig értetlenül nézett a fiú felé. – Arra jutottam, hogy ketten elég jók vagyunk ahhoz, hogy kiderítsük a dolgot. Mi lenne, ha délután összefutnánk a parkban, és megbeszélnénk a…; problémát?

Lys eltöprengett az ajánlaton. Rodnak szüksége lehet rá, ha használnia kell a pálcáját, de sokkal fontosabb, hogy rájöjjenek az áruló kilétére. Viszont, ha Rodolphus lebukik, abból még nagyobb baj lesz. Vetett egy oldalpillantást az ál-Voldemortra, aki aprót biccentett.

– Rendben. Délután találkozunk, Jeremy. – A fiú felvonta a szemöldökét, és mintha megriadt volna egy kicsit.

– Úgy legyen! – mondta, és megfordult. Lys látta, ahogy a fiú idegesen visszadug egy pálcát a talárja zsebébe. És az a pálca nem Belláé volt.
rul by iuwan
Szerző megjegyzései:
Végre-valahára id?ben érkezett a következ? fejezet.
Lys rájön az áruló kilétére, és ez kis híján az életébe kerül. A fejezetb?l azt is megtudhatjátok, hogy Lys miért nem szaltózik örömében.
De ha nem Belláé, akkor kié? Valószínûleg Adrian mindkét pálcája a lánynál volt, minek tartotta volna magánál az egyiket, ha neki a kettõre együtt van szüksége? Teljesen érthetetlen volt számára ez az egész. Azt kívánta, bárcsak kicsivel tovább nézhette volna a pálcát, hogy megtalálhassa rajta azt a két rúnát, amit az Adrian-félék mindig belevésnek a fegyvereikbe. De hiába vette kölcsön a Nagyúr merengõjét, és nézte végig többször is az emléket, nem látott ilyet a pálcán.

Az egész délelõttöt gondolkozással töltötte. Az, amit Adrian mondott, pont úgy hangzott, mintha tudná, ki az áruló. Azt viszont nem értette, miért kell õ ahhoz, hogy a fiú elfogja, hiszen Adrian egymagában is nagyon erõs volt. Talán azért van szüksége rá, Lysre, hogy tanúskodjon az ártatlansága mellett? Vagy... Azért mert nem tud csupán egy pálcával párbajozni?

– Furán viselkedett, nem? – kérdezte Rodolphus. Lys felnézett, keresztapja mellette állt, igaz, a Nagyúr testében. – Jeremy. Mintha…; nem is tudom…; Még a nevedet sem tudta! – mondta végül, és megrántotta a vállát. – Fura egy srác.

Tudta a nevem, gondolta Lys. Csak éppen azt nem tudta, hogy nem Voldemort áll elõtte, hanem egy másik halálfaló, aki Százfûlé-fõzettel vette fel a férfi alakját.

Lys felhúzta a térdét, és átfonta a kezével. Nem értette ezt az egészet. Minél többet gondolkozott rajta, valami annál kevésbé stimmelt. Jeremy átadta a pálcáját Bellának, és elhozta a lányét, tehát ott volt, amikor Rod és a Nagyúr cseréltek, mégis úgy tûnt, mintha nem tudna semmitõl. Felnézett az ál-Voldemortra, és megköszörülte a torkát.

– Rodolphus, Ad…; Jeremy ott volt, amikor a Nagyúr visszaküldött téged az õ testében?

A fiú bólintott.

Tehát Adrian tudta, hogy Voldemort valójában nem Voldemort, mégis Lysnek szólította õt elõtte. Pedig megegyeztek, hogy egymáson kívül csak – az igazi –Voldemort tudhatja a valódi személyazonosságukat.

Ez persze nem jelent semmit. Talán Adrian csak megfeledkezett arról, hogy nem Voldemorttal beszél. Mégis, a rövid látogatása alatt úgy beszélt, mintha pontosan tudná, hogy csak egy álcát lát.

– Mit értettél az alatt, hogy Jeremy furcsa srác? – kérdezett újra Rodtól.

– Mindig ostoba kérdéseket tett fel. Tudni akarta, kiben bízunk leginkább, és kiben a legkevésbé; ki a legerõsebb és ki a leggyengébb közülünk.

– És én voltam az, ugye? – kérdezett vissza ösztönösen. Rodolphus zavartan vakargatta a tarkóját.

– Nem ismertünk, csak hallottunk rólad ezt-azt. Tudtuk, hogy erõs vagy, de nem bíztunk benned. – Zavartan elhallgatott. – Sajnálom.

Lehet, hogy Adrian azt gondolja, hogy õ az áruló?

– Mondott magáról…; valamit? – faggatózott tovább Lys.

– Néha mesélt a gyerekkoráról – vont vállat Rodolphus. – Évekig mugli iskolába járt, csak harmadévben csatlakozott egy amerikai varázslóiskolához. Szeretett kviddicsezni, fára mászni, nyolc bátyja volt, ilyesmiket.

– És a neve? Mondott valamit…; a nevérõl?

– Utálta, ha Jeremynek szólítottuk – mondta rövid gondolkozás után a fiú. – Mindig kijavított, hogy az õ neve Ryans, vagy Ryan.

Lys már semmit sem értett. Miért választott Adrian egy olyan nevet, amit utált? Vagy ez az egész csak…; csak egy színjáték volt? Ostoba ötlet kezdett körvonalazódni Lys elméjében.

– Rod, biztos vagy benne, hogy Jeremy tudott a Nagyúr tervérõl?

A fiú ismét bólintott.

– Ott volt, amikor megbeszéltük. Õ javasolta, hogy valaki vegye fel a Nagyúr alakját, hogy senki ne hihesse azt, hogy õ is elment.

Lys már egyáltalán nem értett semmit. Adrian tudta, hogy a szobában lévõ Voldemort csak egy álca, mégis úgy viselkedett, mintha nem tudná. Vagy mintha…;

– Olyan volt, mintha nem tudná, hogy te tudod, hogy én nem a Nagyúr vagyok – fejezte be Rodolphus a lány gondolatát.

Lys riadt pillantást vetett rá. Tényleg igaza lenne, és valami nem stimmel Adrian körül? Lehetséges volna, hogy…; De még be kell bizonyítania…;

– Láttad a pálcáját? – kérdezte hirtelen, hevesen kalapáló szívvel.

– Igen, persze, hogy láttam! – lelkesült fel a fiú. – Mindenkinek dicsekedett vele. Különleges rózsafa pálca volt, teljesen sima.

Lys értetlenül nézett Rodra. Adrian ikerpálcái magyalból készültek, és mindegyikbe egy-egy arany rúnát véstek. De Rodolphus azt állítja, a pálca rózsafa volt, és sima. Két lehetõség jutott az eszébe: a pálca vagy nem Adriané volt, vagy a titokzatos fiú nem az, akinek mondja magát. Sajnálta, hogy semmit sem tud a kétpálcásokról.

Kibámult az ablakon. A kinti erõs szél letépett egy ágat az egyik tiszafáról, és nekifújta az ablaküvegnek. Lys összerezzent a koppanás hangjára. Rózsafa, diófa és magyal. Ikerpálcák, Bella pálcája és az ismeretlen pálca. Mégis mi ez az egész, és kicsoda ez az Adrian egyáltalán?

– Tudsz valamit…; hallottál valaha a kétpálcásokról, Rodolphus? – kérdezte, utolsó mentsvárként gondolva a fiú válaszára.

– Hallottam róluk meséket – vont vállat a fiú. – Azt mondják, születésüktõl fogva képtelenek a gonoszságra. A jó védelmezõi. Alapítottak egy rendet, valamilyen szem nevében, de…;

– Az Arany Szem Szolgái? – vágott közbe Lys.

– Igen, azt hiszem, ez volt a neve.

De ha Adrian tényleg kétpálcás, és tényleg képtelen a gonoszságra, akkor miért van itt?

– Nincs semmilyen mód arra, hogy egy kétpálcás gonosz legyen? – érdeklõdött. Hangja megremegett, ujjai idegesen babráltak talárja egyik gombjával.

– Úgy tudom, teljesen képtelenek rá. Valamilyen mágikus eskü köti õket, ami a véren keresztül öröklõdik. Ha érdekel a dolog, szólok a nagybátyámnak, õ nagyon otthon van a témában.

Lys megrázta a fejét.

Ha igaz, amit Rodolphus mond, Adrian nem lehet gonosz. Valamivel mégis meggyõzte Voldemortot, márpedig õt nem könnyû, szinte lehetetlen átvágni. Ráadásul úgy tûnt, Voldemort ismeri a jelképet, amit Adrian mutatott. Tudnia kellett, hogy a jók jelképe. Adrian tehát hazudott valamit, õ pedig rettenetesen kíváncsi volt, vajon mivel gyõzhette meg a Sötét Nagyurat.

– Mi van a Stiggins családdal? Hallottál róluk?

Rodolphus elgondolkozott.

– Azt hiszem, õk az egyike a három nagy dinasztiának, akik szolgálják azt a szemet. Miért kérdezed?

Lys eltöprengett, el merje-e mondani az igazat. Végül úgy döntött, nagyobb baj úgysem lehet belõle.

– Jeremy valódi neve…; Adrian Stiggins.

Rod meglepettnek tûnt.

– Jeremy kétpálcás? Ez elég meredek. Mibõl gondolod, hogy…; – Lys ingerülten közbevágott, még mielõtt a fiú befejezhette volna.

– Hogy nem csak vetített? Láttam az ikerpálcáit, Rod!

– Az lehetetlen, azokba rúnákat vésnek! Jeremy pálcájába nem volt vésve semmi!

– Jeremy pálcája rózsafa, Adrian ikerpálcái magyalból készültek – vágta rá higgadtan a lány. Rodolphus szemei elkerekedtek.

– Úgy érted, hogy Jeremynek vagy Adriannek, nevezzük ahogy akarjuk…; három pálcája van?

– Nagyon úgy tûnik.

– De hát mi a fenének?! Két pálca is bõven elég, minek neki három?

Lys megrántotta a vállát. Ezt a részt õ sem értette.

– Most ne azon gondolkozzunk, minek neki három pálca. Sokkal égetõbb probléma, hogy Bella pálcájával együtt ismét két fegyvert tudhat a birtokában. Ez pont egyel több, mint amennyi nekem van.

Rodolphus értetlenül bámult rá.

– Te meg akarsz küzdeni vele? Megõrültél?!

– Én is erõs vagyok, Rodolphus – mondta kissé sértõdötten. – Kihúzom egy darabig. – Úgysem számít, mi lesz velem, tette hozzá gondolatban, hiszen még meg sem születtem. Maradéktalanul feláldozhatónak gondolta magát.

– És mi lesz utána? – A Rod hangjában felcsendülõ aggodalom boldogsággal töltötte el a lányt. – Örökké nem tarthatod fel, és kétlem, hogy le tudnád gyõzni.

Lys elgondolkozott.

– Bízom.

– Miben? – kérdezte a fiú, és megbökte a lány vállát. – Nincs olyan erõ, ami megvédhetne tõle, ha párbajra hívod.

– Bízom a Nagyúrban – mondta, és felállt. Az ajtóhoz sietett, kezét a kilincsre tette, de mielõtt kilépett volna, még hátraszólt a válla fölött. – Tévedsz, Rod.


***



Nem volt terve. Nem tudott semmilyen épkézláb ötletet kitalálni, ami megvédhetné õt Adriantõl. De megpróbálhatja valahogy húzni az idõt. Igen, ez jó stratégiának tûnt. De vajon meddig tudja ilyen módon tartani magát?

A park felé menet lesétált a konyhába, magához vett egy közönséges konyhakést, és csizmájába tûzte. Talán szüksége lehet egy ilyen fegyverre is. Nem tudta, mire számíthat a párbaj során. Sosem látta Adriant küzdeni, õ maga pedig régen nem mérte már össze az erejét nálánál erõsebb ellenfelekkel.

Igyekezett minél jobban eltávolodni a kúriától, noha tudta, hogy ez a tõle telhetõ legnagyobb ostobaság. Ugyanakkor nem akart esélyt adni Adriannek, hogy gyanakodjon rá. El akarta oszlatni a fiú esetlegesesen felmerülõ kétségeit. Menet közben letépett egy ágat az egyik bokorról, leszedegette róla a gallyakat, majd pálcájával simára varázsolta.

Megállt az egyik terebélyes almafa alatt, és várta, hogy a titokzatos kétpálcás fiú rátaláljon. A letépett ágat az övébe dugta.

Tíz perc sem telt el, és meghallotta Adrian lépteinek halk zaját. A hangok alapján óvatosan, mégis magabiztosan közeledett. Nem sejtett semmit. Lys ennek igazán örült.

A fiú arról érkezett, amerre Lys nézett. Ez csupán azért volt meglepõ a lány számára, mert amióta megállt itt, egyetlen porcikáját sem mozdította, és esküdni mert volna, hogy Adrian közeledõ lépteinek zaja nem szembõl hallatszott. Kurtán biccentettek egymásnak, de ezt Lys kissé gyanúsnak ítélte, hiszen õ elvileg nem sejt semmit, legfeljebb azt, hogy Adrian rájött az áruló kilétére.

– Helló – köszöntek egyszerre. Egy pillanatra mindketten megzavarodtak ettõl. Õ maga elfordította a fejét, mintha zavarba hozta volna ez az egész.

– Szóval? – kérdezte Lys, miután visszanyerte a hangját. – Rájöttél, ki az áruló?

Adrian kurtán bólintott.

– Nem volt nehéz. Végig itt volt az orrom elõtt.

Lys elhúzta a száját.

– De hogyan jöttél rá?

– Csak õ tudott a tervrõl. – Lys a szeme sarkából látta, hogy Adrian elõhúzza a pálcáját. Nem tudta, Belláé-e vagy az a fegyver, amit Rodéknak mutogatott folyton. – Mondhatnám, hogy sajnálom, de hazudnék. Invito Lys pálcája!

A lány Adrian felé fordult. Az átok kirántotta a pálcát Lys övébõl. Nem kapott utána, fölöslegesnek ítélte.

Adrian elkapta a pálcát.

– Erre már nem lesz szükséged – mondta, és hanyag mozdulattal, oda sem nézve kettétörte, majd elhajította. – A Nagyúr meg fog jutalmazni ezért…; Incarcerandus!

Lys elõreszegezte a pálcáját, és némán létrehozott egy pajzsbûbájt. Adrian szemei elkerekedtek.

– Kétlem, hogy megjutalmazna érte – mondta a lány, gúnyos mosollyal. – Jeremy, Adrian…; ki is vagy te tulajdonképpen?

Adrian hihetetlenkedve meredt Lys pálcájára.

– Hogy szerezted vissza a pálcád? Az elõbb törtem ketté!

Lys elmosolyodott. Szerencse, hogy a fiú nem nézte meg alaposan, mit zsákmányolt tõle, és még nagyobb szerencse volt, hogy pálcája ebben a jelenben az anyjához tartozott.

– Ha minden trükkömet elárulom, hogyan foglak átverni legközelebb? – kérdezte, oldalra billentett fejjel, mintha egy rendkívül érdekes kísérleti tárgynak nézte volna a fiút. – Ki vagy te? Adrian vagy Jeremy?

A fiú felhorkant.

– Tudni akarod, ki vagyok? – kérdezte élesen. Eltöprengett, mielõtt folytatta volna. –Hát jó…; Hiszen már úgysem árulhatod el senkinek. A teljes nevem Adrian Ryan Stiggins. A Stiggins család utolsó leszármazottja. A Szem utolsó szolgája.

– Mi ez az egész Szem dolog? – kérdezte Lys kíváncsian.

– Látunk dolgokat – mondta kelletlenül a fiú. – Láttalak téged. Láttam, hogy megzavarod az Idõt. Ezért jöttem ide. Meg akartalak állítani – és sikerült. Elcsaltam a védelmezõdet – tárta szét karját. – Átvertem a Sötét Nagyurat. Szövetkeztem Dumbledore-ral, mielõtt idejöttem. – Lys ereiben meghûlt a vér. Dumbledore tud…; tud róla? – Információkat adott nekem a Sötét Nagyúrról, én pedig cserébe kiszolgáltattam õt neki.

Lys riadt pillantást vetett az ég felé. Csapda volt. Az egész utazás egy rohadt nagy csapda volt! Hirtelen mindent megértett. Nem voltak aurorok, amikor Adrian elment – már ha elment egyáltalán –, az egész csak arra volt jó, hogy elcsalja Voldemortot. Azért javasolta, hogy valaki – Rodolphus – vegye fel a férfi alakját, mert remélte, hogy ezzel átveri õt, Lyst, és nem fog gyanakodni semmire. Csakhogy Adrian nem tudta, mennyire szoros a kapcsolat közte és Voldemort között. És neki épp ez a szerencséje.

– Azt hitted, nem jövök rá? – kérdezte a lány. – Azt hitted, elhiszem egy fiúról, aki semmit sem tud a Nagyúr szokásairól, hogy õ Voldemort?

– Mindegy, hogy rájöttél-e a csalásra. Nekem rád volt szükségem.

A fiú gyilkos pillantást vetett rá. A lány tudta, hogy meg akarja majd ölni, ha elfogynak a kérdések. De nem adja olcsón a bõrét.

– Azt mondták, a kétpálcások nem lehetnek rosszak – mondta hûvösen Lys. Gyûlölte a hazugságokat.

– Szépen letisztított mese a kétpálcásokról, kedves Lys. Mi nem vagyunk rosszak, hiszen a jó nevében cselekszünk.

– Gonosz dolgot tenni a jó nevében ugyanúgy gonosz dolog – jegyezte meg a lány. Bölcsnek, de legalábbis okosnak akart tûnni. Azt akarta, hogy Adrian ellenfélnek, ne csak ellenségnek tekintse õt.

– Valóban. De lényünk attól még nem válik gonosszá. A kétpálcások nem emberek, kedves Lys. Varázslények vagyunk, tehát csakis a mágikus szabályok érvényesek ránk. A mágikus szabályok pedig kétségbe nem vonhatók. – A fiú alaposan kihangsúlyozta a nem szót.

Lys szíve hevesen vert az izgalomtól. Varázslények…; Adrian nem ember, hanem varázslény. Egy…; állat.

– Tehát akkor angyal vagy, vagy démon? – kérdezte élesen.

– Angyali démon, vagy démoni angyal – válaszolta Adrian, majd nevetni kezdett. – Tipikusan beszûkült emberi gondolkodásra vall, hogy valami csak jó lehet, vagy csak rossz. A világ nem így mûködik, kislány. Kár, hogy csak ilyen késõn tudlak errõl felvilágosítani.

Lys gyorsan ki akart találni valamilyen kérdést, amivel tovább húzhatná az idõt.

– Azt mondtad Rodolphuséknak, nyolc testvéred volt, és szeretsz kviddicsezni – jegyezte meg. – Hazudtál?

Adrian arca megrándult.

– Eltorzítottam az igazságot. – Rövid csend. – Nyolc testvérem volt, mert kilencen tartoztunk a klánba. Nyolc harcos és egy vezetõ. – A fiú Lyst fixírozta, és elõhúzta a másik pálcáját is. –Vér szerint csupán egy bátyám volt.

– Mi lett velük? A többieknek azt mondtad, meghaltak.

– Egy csapat mantikór végzett mindegyikükkel. – Összeütötte a két pálcát, mire azok finoman szikrázni kezdtek. – Én csak azért menekültem meg, mert a szabályok értelmében nem voltam velük. A bátyámat megmenthettük, megmenthettem volna, de ez a féreg – megvetõen horkantott, a földre köpött, és fejében a kúria felé biccentett – elõbb találta meg, és kioltotta az életét.

Lys keze ökölbe szorult. Hogy meri…; hogy mer így beszélni a Nagyúrról?!

– Felteszem, ezt a történetet nem mesélted el neki. – Minden önfegyelmére szüksége volt, hogy hangja nyugodta csengjen.

Adrian elhúzta a száját.

– Nem volt rá szükség. Annyira el volt ragadtatva, hogy egy kétpálcás érkezett hozzá, hogy még legilimentálni is elfelejtett. Azt hazudhattam neki, amit akartam.

Lys ökölbe szorított keze remegett. Legszívesebben behúzott volna egyet a fiúnak – úgyis régen verekedett már –, de túl messze volt tõle, ráadásul két pálcája is volt. Inkább kivárt, és feltett egy következõ kérdést.

– Miért jöttél?

– Bosszút állni a bátyámért, és teljesíteni a kötelességem – megölni téged, mielõtt babrálhatnál az Idõvel.

– Mit jelent, hogy te vagy az utolsó? – kérdezte a lány. Felkészült a harcra, a kérdésekbõl ugyanis kifogyott.

– A szüleim kicsi koromban meghaltak, a klánom néhány éve. Családom utolsó tagja vagyok.

Lys bólintott. Neki kell támadnia, különben nem fog tudni védekezni.

– Confringo! – kiáltotta, majd gyorsan felvont egy pajzsot.

Adrian válasza egy pillanatot sem késlekedett. Az elsõ átka Lys pajzsába csapódott, és szétzúzta azt, a második, amit Bella pálcájával lõtt ki, súrolta a lány karját. Lys szitkozódott, és egy újabb átkot küldött Adrian felé. A fiú átkai azonban olyan sebességgel követték egymást, hogy neki nem maradt ideje a támadásra. Tudta, hogy anélkül nincs semmi esélye, de egyszerûen nem volt ideje támadni.

Adrian tényleg remekül párbajozott, és a két pálcának köszönhetõen rendkívül gyors volt. Lys megcsúszott, de szerencséjére a második átok csak a talárja szegélyét találta el. Adrian egy pillanatra befejezte a támadást, mire Lys oldalra vetõdött, hogy begurulhasson egy fa oltalmába, s közben vaktában kilõtt egy lefegyverzõ bûbájt a fiú felé.

A válasz egyszerre érkezett: az egyik pálcából egy zöld, a másikból egy sötétvörös fénycsóva formájában; Adrian vagy megölni, vagy megkínozni akarta. Lys pihegve dõlt a fa törzsének. Tudta, hogy vissza kell fordulnia, mert a fiú is erõt nyer, amíg õ pihen.

– Félreismertél, Adrian – mondta, és némán fohászkodott, hogy a fiú ne álljon készen egy következõ átokra. – Nem tudod, ki vagyok, és nem tudod, mire vagyok képes. – Kipördült a fa mögül. – Serpensortia! – kiáltotta az átkot, ami utolsó mentsvára volt. A szokásos fekete mamba helyett most egy sokkal nagyobb kígyó érkezett. Lys még sosem látott ehhez fogható lényt: fekete pikkelyei drágakövekként csillogtak a napfényben, teste vastagabb volt, mint Adrian combja. Egy pillanatra megidézõje felé fordult; a lány vethetett egy pillantást vérvörös szemeire, és hasonló színû, hatalmas méregfogaira. – .:Végezz vele!:. – utasította Lys a hüllõt, de továbbra is megbabonázva meredt az állatra. Nem vette észre, hogy Adrian rászegezi a pálcáját, és kilõ egy átkot. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a fiú nem a halálos átokkal próbálkozott.

A karjába hasító leírhatatlan fájdalom térítette magához. Szemébõl könnycseppek buggyantak ki, még a pálcáját is majdnem elejtette. Minden erejét összeszedve odabotorkált a fához, és lerogyott a tövébe. Óvatosan felhúzta a talárt sértetlennek tûnõ bal karján. Ugyanaz az átok találta el, ami a fiatal Luciust nemrég; azonban ez a csonttörõ átok az alkarja csontjait törte szilánkokra. Nem távolíthatja el õket, hiszen egy csont nélküli kéz sokkal haszontalanabb egy párbaj során, mint egy szilánkosra törött csontokkal teleszórt.

Hallotta a kígyója sikoltásszerû hangját, Adrian szitkozódását, a földbe vagy fákba csapódó átkot halk robbanását, és a kígyó súlyos testének tompa súrlódását. Remegett minden tagja, ahogy megpróbálta megmozdítani sérült kezét. Igaz, egy gyors bûbájjal bekötözte, de ezzel nem sokat ért el, a fájdalom nem csökkent. Átkozott Adrian!

Próbálta összeszedni magát, amennyire csak tudta, de sokkal nehezebb feladatnak bizonyult megvalósítani, mint kigondolni. A karja iszonyúan fájt, még okklumenciával sem tudta figyelmen kívül hagyni.

Egy hangos puffanást követõen csend lett a parkban. Lys tudta, hogy a kígyónak vége. Ismét õ következik. Remegõ tagokkal botorkált ki a fa mögül, s miközben feltápászkodott, kihúzta a csizmájába rejtett konyhakést. Adrian kezében már csak egyelten pálca volt: Belláé.

Lys minden erejét összeszedve kilõtte az elsõ átkot, pálcáját sérült kezében tartva, a másikkal pedig teljes erejébõl Adrian felé hajította a kést. Arra már nem maradt energiája, hogy kitérjen a fiú támadása elõl. Még hallotta, ahogy két ember Cruciót kiált, aztán minden elsötétült.


***



Az öntudat úgy érte, mintha nem is aludt volna, egyszerûen csak gondolkozni kezdett. Érezte, hogy valami súlyos tárgy tekeredett körbe a testén. Csak arra tudott gondolni, hogy Adrian legyõzte, és elvitte valahova, hogy megölje. Nem merte kinyitni a szemét, pedig nem tartotta gyávának magát.

Egy kellemesen meleg, puha valami simított végig játékosan az arcán. Egy ujj, ismerte fel. Sóhajtott, de úgy, mintha azt mondta volna, „Lucius”.

Kinyitotta a szemét, és legnagyobb meglepetésére Regulusszal találta szemben magát. A fiú rámosolygott, és elhúzta a kezét az arcától.

– Már azt hittem, nem fogsz magadhoz térni – mondta a fiú csendesen. Idegesen fészkelõdött a székben, és hátrébb csúszott egy kicsit.

– Te miért nem vagy a Roxfortban? – kérdezte Lys, de hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak.

– Tavaszi szünet van – mondta nemes egyszerûséggel a fiú. Aggodalmas pillantással nézett valamire, Lys mellkasa irányában. A lány megállapította, hogy Regulus fél valamitõl.

De hiszen éppen elmúlt karácsony! Mégis hogyan lehet máris tavaszi szünet? A lány úgy érezte, semmit sem ért. Hónapok teltek el, miközben õ csak néhány órát, vagy maximum napot aludt?

– Az nem lehet – mondta.

– Dehogynem – legyintett a fiú. Zavartan köhintett egyet. – Szörnyen aggódtunk ám miattad – vallotta be. – Nem elég, hogy az a szemét összetörte a bal karod csontjait, még agyrázkódást is szenvedtél, amikor elestél a párbaj végén.

Igen, emlékezett az esésre, bár nehezen hitte el, nem csak egy sima kábító átkot kapott Adriantõl. Nem gondolta volna, hogy ennyivel megússza az egészet. Ha õszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, Adrian volt a legkeményebb ellenfél, akivel eddig dolga akadt. Talán még a Nagyúrnál is keményebb, hiszen a férfi egyáltalán nem akarta megölni, és ha úgy gondolta, az átka eltalálná õt, akkor inkább úgy célzott, hogy csak súrolja.

Elgondolkodott azon, mit szólt Voldemort, amikor meglátta a kígyó tetemét. Feltétlenül meg akarta kérdezni a férfitól, tudja-e milyen fajta volt, és van-e ötlete, hogyan idézhette meg. Persze, ötlete biztosan van.

Érezte, hogy a köré csavarodott, súlyos valami megmozdul, és rájött, hogy a Nagyúr Naginit küldte, hogy vigyázzon rá. Regulus elõtt azonban nem mert szólni a kígyóhoz, mert tartott attól, hogy nem tudja majd elhitetni vele, hogy csak egy tüsszentés volt.

– Kik mentettek meg? – kérdezte hirtelen, miután eszébe jutott az utolsó emléke.

– Bella és Rodolphus – válaszolta a fiú. Lys legszívesebben szaltózott volna örömében, bár ezt két apróbb tényezõ is jelentõsen befolyásolta: az elsõ, hogy Nagini még mindig itt feküdt rajta, és egy ekkora kígyót csak úgy ledobni több, mint megerõltetõ lenne a jelenlegi állapotában, a másik, hogy egyáltalán nem tudott szaltózni.

Elméjében vidám refrénként csendült fel a mondat, hogy Bella megmentette õt. Minden itteni ellentétük elhomályosodott, és Lys egy pillanatig elhitte, hogy ez a Bella az õ keresztanyja, az õ idejébõl. Nem is tudta megmondani, mikor érzett utoljára ilyen örömöt. Mondani akart valamit Regulusnak, a jó hír hozójának, de csak nehezen tudott összerakni egy értelmes mondatot.

– Majd…; majd megköszönöm nekik – ígérte végül. – Szörnyen gyengének érzem magam – vallotta be néhány perc csend után.

– A gyógyítók azt mondták, ha holnapig nem ébredsz fel, nem éled túl – mondta Regulus. Hangjában aggodalom csendült, Lys azonban egy másik tényre figyelt fel. Gyógyítók. Gyógyítók a Denem kúriában?

– Gyógyítók? – kérdezte hihetetlenkedve.

– Igen – bólintott a fiú, mintha így akarná nyomatékosítani, hogy Lys fülének egyáltalán nincs semmi baja. – Lucius apja hívta õket, személyesen.

– De…; Hogy kerülnek gyógyítók a Denem kúriába? – értetlenkedett tovább a lány. – Azt hittem, bûbájok védenek minket.

– Nem otthon vagy, Cas – mondta Regulus csendesen. Lys csodálkozva nézett rá, mire a fiú elmosolyodott, és válaszolt, mielõtt a lány újabb kérdést tehetett volna fel. – A Malfoy kúriában.
Kudarcok s tervek by iuwan
Szerző megjegyzései:
Lys, miután kipiheni a párbaj során szenvedett sérüléseit, újabb küldetésre jelentkezik, de arra, ami ott vár rá, nem lehet eléggé felkészülni...
Voldemort terve újabb fordulatot vesz. NAL a Facebookon
Most, hogy magához tért, Nagini már nem tekeredett köré, hanem a szoba padlóján csúszott fel-alá. Igaz, csak tompa zajjal járó, de hosszú idõ után bosszantó elfoglaltság volt, ráadásul a felé közeledõ hatalmas kígyó újra meg újra megijesztette Regulust, így a fiú sürgõs tanulnivalóira hivatkozva rövidesen távozott. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Lys megszólította Naginit, és kifaggatta az elmúlt hónapok eseményeirõl.

A Nagyúr – nyilván Regulus gyors értesítésének köszönhetõen – még aznap meglátogatta, de ahelyett, hogy részletes beszámolót kért volna a történtekrõl, csak állt elõtte, és nézte õt. Nagini akkor már nem volt ott, így a szobára telepedett, egyre nehezedõ csendet semmi sem törte meg kettejük lélegzetének finom neszén kívül.

Lys többször látta, hogy Voldemort mondani készül valamit, azonban a férfi mindig meggondolta magát, abban a pillanatban, amikor az elsõ szó már majdnem kicsúszott a száján. Végül annyiban maradtak, hogy a férfi két vagy három óra nézelõdés után egyetlen szó nélkül távozott.

A gyógyítók másnap érkeztek, Lucius apjának társaságában. Megkérdezték tõle, hogy érzi magát, és részletekbe menõ beszámolót követeltek mindenrõl, amit gyanúsnak találtak. Lys azt mondta, néha fáj a feje, mire az egyik férfi – mert hárman voltak, két férfi, és egy nõ –, odalépett hozzá, oldalra fordította a lány fejét, és néhol megnyomkodta a koponyáját, mintha törést keresne rajta. Ki is tapintott egy igazán fájó pontot, kicsivel a bal füle mögött.

Miután minden kérdésükre választ kaptak, távoztak, azt ecsetelve, hogy szinte csoda történt. Lys arca ezt hallva apró félmosolyra rándult. Megpróbált felülni, mire Nagini egyetlen gyors mozdulattal felsiklott az ágyra, felemelkedett, hogy szemük egy magasságban legyen, és dühösen rásziszegett a lányra:

– .:Feküdj vissza!:.

Lys mélyet sóhajtott, és keserûen tudomásul vette a kényszerpihenõt.

Órákkal késõbb kinyílt a szoba ajtaja. Lys nem nyitotta ki a szemét, ugyanis éppen aludni próbált, hogy legalább hasznossá tegye magát, ha már a fekvésen kívül mást nem csinálhat.

A vendég lassú léptekkel közeledett. Nem riasztotta el Nagini – pedig teljes hosszában Lys ágyán feküdt, fejét a lány mellkasán nyugtatva –, sem az, hogy a lány valószínûleg alszik. Az érkezõ lépteinek halk zaja elhalt, és Lys kíváncsi lett, ki lehet az, ezért kinyitotta a szemét, és felült, ennek eredményeként Nagini feje lecsúszott a mellkasáról, amire dühös sziszegéssel reagált. Lys lemondó sóhajjal visszahuppant a párnák közé. A kígyó nemhogy felülni nem engedte, még a vendégét sem látta, mert amíg õ heverészett, odakint teljesen besötétedett.

– Egy kicsit reméltem, hogy aludni fogsz – mondta halkan Lucius. Lys szíve hevesen megdobbant a fiú hangjának hatására. – Könnyebb lett volna…;

– Ha kicsivel késõbb érkezel, már biztosan aludtam volna – válaszolt.

– Észben tartom. – Bár a fény hiánya miatt nem látta, úgy képzelte, a fiú mosolyog. – Csak meg akartam köszönni.

– Mit? – kérdezte a lány értetlenül.

– A tanácsot. Azt hiszem, igazad van, tehetünk ígéreteket saját magunknak. – Lucius megveregette Lys vállát, aztán elindult az ajtó felé. Mielõtt kinyitotta volna, még visszaszólt: – Tudod, néha úgy érzem, mintha évek óta ismernélek.


***



– Miss Blanc, ön egy valódi orvosi csoda! – lelkendezett Alan Weever gyógyító két héttel azután, hogy Lys magához tért. – Hónapokig azt hittük, elveszítjük, és most olyan egészséges, mint a balesete elõtt! – Lelkesen összecsapta a tenyerét, majd egy utolsó aláírást firkantott a lány baleseti aktájába. – Azért legközelebb vigyázzon a lépcsõkkel, kisasszony!

A gyógyítóknak ugyanis azt mondták, azért sérült meg, mert leesett a lépcsõn, és beverte a fejét a lépcsõ aljánál lévõ szobor talapzatába. Hogy a mese hihetõbb legyen, még egy szobrot is helyeztek a „baleset” helyszínére.

Lys elmosolyodott. Szórakoztató volt a gondolat, hogy valaki elhiszi róla, képes csak úgy leesni egy lépcsõn.

– Igyekszem, uram – ígérte bûnbánó arccal. A gyógyító szemmel láthatóan elhitte, így Lysnek oka volt arra, hogy büszke lehessen a színészi képességére is.

Kolléganõje, Helen Leicester gyógyító átvette tõle az iratot, és leellenõrizte. Néhány perccel késõbb õ is írt rá valamit, majd Lyshez fordult:

– Egy hónap múlva jöjjön be a Szent Mungóba egy gyors vizsgálatra – mondta szigorú arccal. – Biztosak akarunk lenni abban, hogy nincs semmi hátránya a csodás gyógyulásnak.

– Ha bármilyen panasz merülne fel, jöjjön elõbb – tette hozzá Weever, mielõtt mindketten távoztak volna. Lys bólintott, aztán kuncogva elfordult, miután becsukódott mögöttük az ajtó.

Mire kiérnek a kúriából, ezek ketten még azt is elfelejtik, hogy õ létezik. Az aktáit, leleteit, a róla szóló jelentéseket megsemmisítik, és õ ismét visszakerül majd a jól megérdemelt helyére – az ismeretlenségbe. Belõle – és a vele történtekbõl – nem lesz egy szám valamelyik gyógyító statisztikájában. Erre pedig roppantul büszke volt.

Õ maga pontosan tudta, minek köszönheti ezt a gyors gyógyulást. Lucius ugyanis – mondván, Lys is segített neki, amikor szüksége volt rá –, ébredésének második estéjétõl kezdve minden nap megitatott vele négy-öt fiola gyógyító bájitalt, amiket valamilyen „titkos, de megbízható” forrásból szerzett be. Lys sejtette, ki az a megbízható forrás, és csupán Lucius kedvéért itta meg õket, valamint azért, mert tudta, hogy a harmadik személynek még nincs oka arra, hogy ártson neki. Mindezek ellenére sem tudott bízni Perselus Pitonban.

De Luciusban annál inkább. Annak pedig külön örült, hogy a bájitalok miatt közös titka lett a fiúval.


***



Elköszönés nélkül tért vissza a fõhadiszállásra. Senkivel sem találkozott, és ezt egyáltalán nem is bánta. Igaz, hogy az elmúlt napokban sokat volt egyedül, de úgy érezte, az egyetlen dolog, amire most szüksége van, az némi kikapcsolódás. Felsietett az emeletre, egyrészt azért, mert úgy sejtette, Voldemortnak van jó néhány kérdése az Adrian-üggyel kapcsolatban, másrészt pedig azért, mert remélte, kaphat néhány nap kimenõt.

Szokásához híven kopogás nélkül nyitott be a férfihoz, és megdöbbenve konstatálta, hogy a Nagyúr nincs egyedül – igaz, sem õ, sem pedig a vendége nem vették még észre õt. Lassan közelebb lépett, de csak azért, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Nagyúr, Avery – köszönt apró biccentéssel. A fiatalember összerezzent, ahogy tekintete találkozott Lysével. – Odakint várok – folytatta a lány, és kihátrált a helyiségbõl.

Néhány perc múlva kinyílt az ajtó. Avery csak késve vette észre a lányt, megrezzent, majd gyorsan biccentett felé, hogy ne tûnjön udvariatlannak, aztán elsietett. Lys arca megrándult, mielõtt belépett volna a Nagyúr dolgozószobájába.

Nem ült le, sõt, néhány lépésnél sem ment beljebb. Csak állt ott, arra várva, hogy az õt nézõ Voldemort mondjon valamit. De nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában állt volna megszólalni a közeljövõben.

– A gyógyítók végeztek, Abraxas módosítja a memóriájukat – mondta, csupán azért, hogy megtörje a rájuk telepedett sûrû csendet.

A férfi rábólintott.

– Milyen feladatot kapott Avery? – kérdezte Lys, mintha egy igazi beszélgetés folyna közöttük. – Csak azért kérdezem, mert szeretném kitenni a lában kicsit a környékrõl, és ha nem tartod problémának, elkísérném.

Voldemort ismét csak bólintott. Lys elvigyorodott.

– Nem vagy ma túl kommunikatív. – Mielõtt a férfi reagálhatott volna, Lys kiiszkolt a dolgozószobából.

Voldemort felsóhajtott. Túl sok volt Adrian rovásán. Kis híján megölte Lyst, ráadásul még az õ terveit is sikerült keresztülhúznia. Igazán kár, hogy már nem élt, amikor õ hazaért.

Ujjait egymásnak támasztotta. Kell valaki, aki végre-valahára beváltja a hozzáfûzött reményeit, és nem bukik el a cél elõtt. Adrian kudarca az õ kudarca is egyben. Emlékezetében megfelelõ személy után kutatott. Tekintete Lys szobájának ajtajára siklott, ajkai ördögi mosolyra húzódtak. Talán nem kell olyan sokat keresgélnie a megfelelõ személyt…;

***



– Avery, várj! – Lys kis híján beleütközött Greybackbe, mire elmormogott egy bocsánatkérést. Az elõszoba tele volt egymással társalgó halálfalókkal. Lehetetlennek találta, hogy ekkora zajszinttel és ennyi emberen keresztül meghallja õt a fiú, mindenesetre újra utána kiabált. – Avery!

– Avery! – ordította el magát Greyback, mire minden halálfaló elnémult, és rájuk nézett.

– Kösz! – biccentett oda a lány, és elindult az értetlenül megtorpanó fiú felé.

Avery némán állt nem messze az ajtótól, és cseppet sem tartotta kellemes dolognak, hogy mindenki, aki túl korán érkezett a gyûlésre, õket bámulja.

– Veled megyek – közölte Lys, mielõtt a fiú bármit is mondhatott volna. – Majd út közben elmondod a feladatot, menjünk!

A fiú nem tudta eldönteni, hogy ezt most megtiszteltetésnek tekintse-e, vagy intõ jelnek, hogy egyedül nem képes végrehajtani a rábízott feladatokat.



Az ódon kastély kísértetház benyomását keltette, legalábbis Lys ilyennek képzelte õket, amikor még kicsi volt. Akkor még nem hitt a szellemekben, és a mágiában sem. Amikor nagy ritkán visszagondolt a gyermekkorára, ártatlannak és naivnak ítélte önmagát. Biztos volt benne, hogy mai fejjel a legtöbb esetben teljesen másként döntött volna. Úgy gondolta, fiatalon túl sokszor választotta az egyszerûbb utat.

Avery varázslata darabokra robbantotta az elkorhadt, ócska tölgyfaajtót, pedig csupán néhány ellenõrzõ bûbájt használt. Bocsánatkérõ pillantást vetett Lysre, de a lány annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem látott semmit.

Lassan nyolc éve tudta magáról, hogy boszorkány, de még sosem látott szellemeket. Még a Roxfortban is elkerülték egymást, pedig elég sokszor járt a kastélyban, annak ellenére, hogy nem ott tanult. Nem tudta, hogy ebben az õsrégi, lakatlannak tûnõ kastélyban találkozik-e majd eggyel. Nem tartott a találkozástól, de nem is várta. Egyszerûen csak…; kíváncsi volt arra, hogyan néznek ki.

Avery ismét ránézett, megköszörülte a torkát, majd átlépte az ajtó maradványait. Hátrapillantott a válla fölött, és elcsodálkozott, hogy Lys követte õt, pedig látszott rajta, gondolatban mennyire messze jár. Avery úgy gondolta, érti, miért tünteti ki ezt a lányt annyira a Nagyúr. Hiszen még az áruló Jeremyvel is végzett. Igaz, kis híján maga is belehalt, de a kést, ami késõbb a fiú halálát okozta, õ dobta el.

Tricia félt a szellemektõl, jutott hirtelen a lány eszébe. De Tricia sok mindentõl félt, sokkal többtõl, mint amennyitõl õ, Lys tart. Csakhogy neki sokkal konkrétabb félelmei voltak egykori barátnõéinél. Igaz, mindig õ volt a bátrabb kettejük közül. De akkor, azokban a kritikus percekben Tricia volt az erõsebb. Vajon ez most is így lenne? Nem volt benne biztos. Megváltozott, amióta elveszítette õt. A jelenkori önmaga kételkedett abban, hogy felmerült volna benne Tricia elengedésének gondolata. Viszont abban sem volt teljesen biztos, hogy csak úgy képes lett volna végezni vele. Annyira nem lett kegyetlen. Vagy…; igen?

Avery megtorpant a lépcsõknél, Lys pedig kemény küzdelem árán visszarángatta gondolatait a valóságba. Nem gondolta, hogy ennyi minden eszébe fog jutni, mindenesetre ideje, hogy gyakoroljon némi önfegyelmet. Egy gyengeség miatt elszúrt feladat bõven elég fél évre.

– Merre? – kérdezte a fiú.

Ideje, hogy a sarkamra álljak, gondolta Lys, itt már nincs helye a gyengeségnek. Úgy érezte, bizonyítania kell, elsõsorban saját magának. Ott, abban a pillanatban senki más nem számított: csak a tudat, hogy bebizonyítsa magának: a múltkori kudarc ellenére is hasznos tud lenni a Nagyúr számára.

– Négy emelet, és egy alagsor – mondta halkan, miután alaposan szemügyre vette a lépcsõket. Elõre lépett, és lenézett a sötétbe burkolózó alsó szintre. – Felvállalom a legfelsõ és legalsó szintet. Ha van valami veszélyes ebben a kastélyban, úgyis én találom meg. Legalábbis a mesékben mindig ezt írják – tette hozzá, bár ez inkább önmagának szólt, mint a fiúnak. Elindult a lefelé vezetõ lépcsõn. – Lumos!

Avery egészen addig állt a lépcsõk elõtt, amíg Lys pálcájának fénye el nem tûnt a szeme elõl.


A lány lassú léptei is könnyedén felkavarták a padlóra rakódott port. Hiába volt kõbõl a padló, a por miatt lépteinek zaja tompább volt a megszokottnál. Pedig a Denem kúria padlója sem volt makulátlanul tiszta. Bármennyire is küzdött a gondolatai ellen, egyszer csak azt vette észre, hogy gépiesen nyitja ki az ajtókat, és ellenõrzi a helyiségeket, de valójában halvány fogalma sincs arról, mit csinál.

Lucius nem is tudta, mennyire igaza volt, mikor azt mondta, régóta ismerik egymást. El kellett volna mondania a fiúnak, mi történt köztük – pontosabban mi fog történni majd egyszer a jövõben. Azt is, hogy még mindig szereti õt, hiszen ez volt a lényeg, a cél, minden tettének mozgatórugója. Szerette az õszinteséget, ezért meg sem próbálta elhitetni magával, hogy a Nagyúr miatt jött vissza. Nem, ennek az egész rémálomnak egyetlen oka volt: megmenteni Luciust. Az, hogy ezzel a Nagyúrnak, és esetleg Bellának meg Rodolphusnak is jobb, de legalábbis hosszabb életet biztosít, már egy mellékes tényezõ volt. Azonban, ha felfedi magát Lucius elõtt, akkor az anyja is megtudja, ki õ valójában. Ezt nem kockáztathatja, hiszen Diana van annyira ostoba, hogy élete hátralévõ részében messzirõl elkerülje Blacket.

– És az tényleg ekkora tragédia lenne? – kérdezte magától suttogva. Hiszen gyûlölte a tudatot, hogy éppen annak a Blacknek a lánya.

De a jövõbeli Luciust nem zavarta, ki az apja. Sõt, senkit sem zavart különösebben, rajta kívül. Csak egy apró botlás volt Ditõl, õ mégis képes egész életében haragudni érte. De nem ez volt az az ok, amiért igazán haragudott az anyjára, hanem az, hogy képes szó nélkül tûrni Lucius Narcissával kötendõ házasságát. Azt kívánta, bárcsak az anyja helyében lehetne, legalább néhány órára, hogy megtegye, amire õ képtelen. Csak abban nem volt biztos, hogy akarja-e Di boldogságát…; Bár, ha ez az ára annak, hogy Lucius boldog legyen, akkor neki áldása az egészre.

Az alagsor üres volt. Annak ellenére, hogy még a kicsiny, egyetlen helyiségbõl álló borospincébe is lemerészkedett, a rengeteg pókon kívül más élõ – vagy halott – lényt nem talált. Visszaindult a fõlépcsõ felé.

Mindezek ellenére örült, hogy Bella rokona lehet. Ez volt az egyetlen öröme abban, hogy Black lánya. Sokat megtett volna keresztanyjáért – még az itteniért is, legalább elnyerte volna a bizalmát, amibõl szinte egyenes út vezet a szeretete felé –, de nem õ volt a lista élén. Különben is, most éppen az adósa. És még a segítségét sem köszönte meg neki. Pedig kimondhatatlanul hálás volt, és boldog is, mert Bella képes volt félretenni minden vele kapcsolatos ellenérzetét. Bár valószínûleg csak a Nagyúr miatt csinálta…;

A legfelsõ szinte lépcsõzött, és mély sóhajjal, egyesével benyitott a szobákba. Üresek voltak, akárcsak az alagsor. Az utolsó szoba ajtaja zárva volt. Lys valamiért sejtette, hogy az ajtó nem bírná sokáig, ezért varázslat helyett egyszerûen csak belerúgott egyet, mire az ajtó tokostól elõre dõlt, alaposan felkavarva az évek során lerakódott vastag porréteget. Lys vállat vont, aztán belépett a helyiségbe.

Nagyobb volt, mint amelyekben eddig járt, pedig csak egy széles ágy, egy hatalmas gardrób, két éjjeliszekrény és két rozoga szék árválkodott benne. Lys csalódottan sóhajtott, és elindult kifelé, amikor a gardrób megremegett. A pillanat tört része alatt fordult meg, és pálcáját a bútorra szegezte. Várt egy kicsit, de nem történt semmi.

– Alohomora!

A gardrób még egyszer, utoljára megremegett, aztán Bella lépett elõ. Lys arca falfehér lett a döbbenettõl.

– Miért jöttél vissza? – hallotta a lány hangját a fejében. – Senkinek sem hiányoztál! Remekül megvoltunk nélküled is! – Lys arca megrándult. – Miért jöttél? Talán azt hitted, pótolhatod Dit? Ugyan már! – A lány felnevetett, mire Lys hátrált egy lépést. Szemébe könnyek szöktek. – Õ mindenben sokkal, de sokkal jobb, mint te!

– Ez hazugság! – kiáltott vissza. Az elsõ könnycsepp végigcsordult az arcán.

– Di volt a tökéletes, nem te! Még a horcruxaként sem voltál több, mint egy olcsó utánzat! Egy silány másolat! – És Bella nevetett, azzal a szertelen, vad nevetéssel, amit csakis és kizárólag az áldozatainak tartogatott a jövõben.

– Ez…; ez nem igaz! – lehelte erõtlenül. – Én több vagyok…; jobb vagyok…;

– Õ sem szeretett téged soha – suttogta Bella gonoszul, és közelebb lépett Lyshez. – Csak a horcrux miatt volt veled. A te drága Luciusod csak kihasznált, hogy újra Divel lehessen! – Bella felnevetett. Ez már egy másik, azonban még az elõzõnél is kegyetlenebb nevetés volt.

Lys lehunyta a szemét, ezzel újabb könnycseppeket indított arcának felfedezésére.

– Ez nem igaz…; – suttogta. – Ne mondd ezt, Bella…; kérlek, ne mondd ezt…;

– A Nagyúr szemében sem voltál soha több nála – folytatta a keresztanyja. – Csak azért tanított téged, mert azt hitte, egy napon leszel olyan jó, mint Di. De nem leszel. Sosem éred õt utol! Dit mindenki szereti, de téged senki!

Lys lerogyott a fal tövébe, tekintetét azonban képtelen volt levenni a másik lányról.

– Nem igaz…;

– Csalódtunk benned, Lys…; Sosem leszel olyan jó, mint Di. Sosem leszel olyan fontos nekünk, mint õ…; örökre az árnyékában maradsz…;

– Ne! Nem akarok…; – Lys felhúzott térdeire hajtotta a fejét.

– Blanc…; Cassandra! – hallotta Avery hangját. Felpillantott, és látta, hogy Bella is a fiúra néz. A következõ pillanatban Bella helyén egy magas, sötétvörös hajú, Averyre nagyon hasonlító férfi jelent meg. Makulátlanul tiszta, frissen vasalt, fekete talárt viselt, sárkánybõr csizmával. Avery arca megrándult.

– Helló, apa – mondta, majd pálcáját a férfire szegezte. – Commikulus! – kiáltotta, mire a férfi makulátlanul elegáns ruhája teljesen megváltozott: sárkánybõr csizmája helyett férfi viseletként groteszk látványt nyújtó lila és rózsaszín csíkos térdzoknit és citromsárga szandált viselt. Sárszínû, majdnem hónaljig érõ térdnadrágját gesztenyebarna kantár tartotta a helyén, rövid ujjú felsõje paradicsomszínû volt, ráadásul lyukacsos és bõr. Oldalán pillangókkal és szívekkel díszített lánc lógott. Az összhatást egy szivárványszínû kalap tette teljessé. Avery elnevette magát, és Lys szája is mosolyra görbült. A férfi riadtan nézett rájuk, majd egy hangos pukkanás és némi vakító fény kíséretében semmivé foszlott. – Csak egy mumus volt – mondta ki Avery Lys elsõ gondolatát. A lány bólintott, feltápászkodott, és egyetlen durva mozdulattal letörölte a könnyeit. Amikor kikerülte a fiút, az utána szólt: – Te félsz Bellától?

Válasz nélkül hagyta ezt az ostoba kérdést.


Miután visszatértek a fõhadiszállásra, Lys keresett egy fiolát, minden kastélybeli emléket belevarázsolt, és egyetlen szó nélkül nyomta az értetlen Voldemort kezébe, aztán hátat fordított a férfinek, és bevonult a szobájába. Amikor úgy gondolta, szüksége van egy kis kiruccanásra, nem éppen erre gondolt.


***



Pár nappal késõbb úgy érezte, végre készen áll arra, hogy megbeszélje Voldemorttal az Adrian ügyet. Az emlékeit már korábban átadta neki, de még nem beszélték meg a történteket. Lyst ugyanis különösen érdekelte a tény, hogy Voldemort a bizalmába fogadott valakit, akinek a valódi személyazonosságáról fogalma sem volt, ráadásul nem is ellenõrizte a fiút.

– Miért? – kérdezte. – Miért hagytad, hogy ennyire könnyedén a bizalmadba…; a bizalmunkba férkõzzön?

Voldemort nem válaszolt.

Fogalma sem volt, hogy mennyi az igazság abból, amit Adrian Lysnek mondott. Õ is hallott ezt-azt a fiútól, de lehetségesnek tartotta, hogy az csak a gyanúja eloszlatását szolgálta. Adrian talán tényleg csak Lys miatt érkezett. Õ pedig, a zseniálisnak tartott tervével kiszolgáltatta neki a lányt…; Ennél nagyobb hibát csak komoly nehézségek árán véthetett volna.

– Nem adott okot arra, hogy ellenõrizzem.

– Bezzeg engem rögtön meg akartál ölni! – csattant fel Lys. – Adrian még csak nem is a rokonod!

– Nem akartalak megölni, csak megkínozni. – A lány kérdõn felvonta a szemöldökét. – A kettõ nem ugyanaz.

– Ja, tényleg sok különbség van az egyes és a kettes számú fõbenjáró átok között... – morogta, árnyalatnyi sértõdöttséggel a hangjában.

– Talán te is ugyanígy reagáltál volna a helyemben. – Voldemort egyáltalán nem tûnt bosszúsnak, sõt, az apró arcizom rándulása arra engedett következtetni, hogy roppantul szórakoztatónak tartja a társalgást. – Ne feledd, Diana tökéletes mása voltál, de azt állítottad, nem õ vagy. Ráadásul – tette hozzá, és látva, hogy Lys közbe akar szólni, egyetlen pillantással csendre intette – parancsolgattál nekem.

– Én csak azt mondtam, hogy ülj le – emelte fel kezét védekezõen a lány. – Ha visszagondolsz, inkább kérés volt, mint parancs.

A Nagyúr nagyon csúnyán nézett rá, ami Lys Voldemortra specializálódott szótárában azt jelentette, hogy ideje abba hagyni a vitát. Lázas igyekezetében, hogy elterelje a témát, felhozta a kastélyban történteket.

– De lényegében teljesen mindegy, mert úgy látszik, újabban hibát hibára halmozok. – Voldemort felvonta a szemöldökét. – Elõször bedõltem Adriannek, a múltkor pedig legyõzött egy mumus…;

Voldemortnak megvolt a maga véleménye az incidensrõl, de azt még a lány elõtt sem akarta hangoztatni.

– A félelmeidtõl nem könnyû megszabadulnod – jegyezte meg szórakozottan.

– Nem könnyû…; – ismételte töprengve Lys.

Pedig volt idõ, amikor még a dementorok sem ártottak neki. Most azonban csak magára számíthat, és ez némileg elkeserítette. Ebben a pillanatban végre átérezte a tizenkét évnyi varázs-mentesség súlyát. Egyedül van. Voldemort nem lehet vele mindig, ahogyan más sem. Ahogyan Tom volt régen…;

Felkapta az idõközben lehajtott fejét, és a Nagyúr szemébe nézett.

– De nem is lehetetlen – mondta határozottan.

A férfi úgy érezte, Lys valami olyannal fog elõállni, amire neki nemet kell mondania.

– Mégis mire gondoltál? Kifejlesztesz egy varázslény-távoltartó bûbájt? – Roppantul vicces, jegyezte meg gondolatban a lány.

– Nem – válaszolta. – A megoldás ennél sokkal egyszerûbb. Ha jól emlékszem, ott van, abban a szekrényben – bökött arra a hatalmas, bûbájok sorozatával lezárt bútorra, amiben a férfi azelõtt tartotta a medált, mielõtt neki adta volna.

Voldemort szemmel láthatóan nem értett semmit.

– Sok minden van abban a szekrényben – jegyezte meg, pontosan olyan hangsúlyban, ahogyan Tom beszélt vele régen.

– De az, amire én gondoltam, majdnem húsz év múlva is ott lesz – mosolygott Lys.

– Nem – vágta rá Voldemort. Sejtette, mire gondol a lány.

– Egyszer már odaadtad nekem, hogy õrizzem, miért ne tehetnéd meg még egyszer? – kérdezte élesen.

– Egy horcrux nem gyerekek kezébe való – érkezett a válasz. Bezzeg ez húsz évvel késõbb egyáltalán nem fog eszébe jutni. Akkor roppant könnyen és kényelmesen átadta neki a medált.

Lyst valahol mélyen talán bántotta, hogy a férfi gyereknek tekinti, de úgy gondolta, lényegében igaza van. De amikor évekkel korábban megkapta, nem volt ugyanígy gyerek?

– Errõl azért majd világosítsd fel idõben a kedves lányodat is, hátha megkímél tizennyolc évnyi horcrux léttõl. – Egy hosszú pillanatig némán néztek farkasszemet. – Tudok bánni vele, évekig hordtam, és semmi bajom nem volt! Szükségem van a segítségére, érted?

Voldemort felvonta a szemöldökét.

– Neked nem horcruxra van szükséged, hanem arra, hogy megnyugodj, és bármikor képes legyél hideg fejjel gondolkozni. – Lys ökölbe szorította a kezét. – Felejtsd el, hogy az érzelmeid irányítsanak, mondtam már, azok csak gyengévé tesznek.

A lány felpattant. Gyûlölte a gondolatot, de Voldemortnak most az egyszer tökéletesen igaza volt. Az érzései gyengévé és kiszolgáltatottá tették.

– A titkod nem fog kiszivárogni – szólalt meg a férfi, éppen abban a pillanatban, amikor Lys kinyitotta a szobája ajtaját. – Megtiltottam Averynek, hogy bárkinek akárcsak egyetlen szót is mondjon arról, mi történt a kastélyban.

Lys hátra sem nézve bólintott.

Voldemort elégedett pillantást vetett a lány szobájának ajtajára, de úgy, mintha nem az ajtót látná, hanem a bent tartózkodó Lyst. Remélte, hogy sikerült bogarat ültetnie a lány fülébe. De ha így is van, még nincs oka az örömre. Gyorsan kell megtennie a következõ lépést, még mielõtt a lány feleszmél. Ideje, hogy egy másik gyalogot hozzon fel a sakktáblára…;
Csaldi ellenttek by iuwan
Szerző megjegyzései:
Lys nem bízik Diben, Di egyre jobban gy?löli ?t, Voldemort nem érti, miért kell ? bírónak a két lányhoz, és még Regulus is aggodalmaskodik egy kicsit.
Lys az első emeleti társalgó ablakának párkányán ült. Jól emlékezett a múltjából erre a helyiségre: ez volt az a társalgó, ahol a jövőben is annyi időt töltenek majd, csupán azt nem értette, hogyan kerülhetett addigra a második emeletre. Régi jó szokásához híven most is azt nézte, ahogy a fiúk kártyajátékot játszottak, ugyanazt, amit az ő idtejében is szoktak. A szerencse ugyanúgy Rabastannak kedvezett legtöbbször, mint majdnem húsz év múlva, és mivel innen is belelátott a fiú lapjaiba, úgy nézte, ezt a játszmát is ő nyeri majd. Végignézett az asztal körül ülőkön, tekintete először tovább időzött Luciuson, majd néhány perccel később ott is maradt rajta. Ezt látva Avery oldalba bökte a fiút, és Lysre bökött. Nyilván azt hitte, a lány mondani akar valamit, ő azonban elég rafinált volt ahhoz, hogy eloszlassa a gyanúját: úgy tett, mintha nem is Luciust nézné, csak a nagy gondolkozásban rajta felejtette volna a tekintetét.

Bellával, legnagyobb sajnálatára, még mindig nem sikerült beszélnie, pedig nagyon meg akarta már köszönni, hogy akkor régen, az Adriannel való párbaj végén megmentette őt. De még egy fehér főnixet is könnyebb lett volna elkapnia, akár ebben a házban is, mint jövőbeni keresztanyját egy pár szavas beszélgetésre. Úgy érezte, mintha direkt kerülné őt. Amikor ezt megemlítette Rodnak, a fiatal férfi váltig állította, hogy Bella egyáltalán nem menekül előle.

Felnézett a faliórára. Lassan fél tizenegy, ideje indulnia, ha nem akarja lekésni a Roxfortból induló vonatot. Nem engedheti, hogy Di azzal jöjjön haza, még a végén valami ostobaságot csinál. A Nagyúr elengedte őt egy kis utazgatásra, de ő, Lys ezt nem tartotta célszerűnek. A terve napok óta készen állt. Megvárja, hogy Di kijöjjön az iskolából, és még mielőtt felszállna Roxmortsban a vonatra, egyszerűen dehoppanál vele.

Fürgén leugrott a párkányról. Néhány fiú ránézett egy pillanatra, aztán újra a lapok felé fordították tekintetüket. Mélyet sóhajtott, újra Luciusra nézett, majd az ajtó felé indult. Még visszaintett, mielőtt kilépett volna, és a szeme sarkából látta, hogy négyen is visszaintenek. Ez boldogsággal töltötte el.

Roxmorts egyik eldugott mellékutcáján bukkant fel, tíz perccel tizenegy előtt. A jövőben járt egyszer-kétszer ebben az utcában, ismerte az utat a főutca felé, és emlékezett arra is, hogy onnan merre vezet az út a vasútállomáshoz. Elindult tehát a főutca felé. Léptei csendesek, de meglehetősen sietősek voltak. Hallotta a Roxfortból érkező diákok vidám zsibongását. Tudta, hogy az anyja is köztük van.

És Black is…; De rá jobb még csak nem is gondolni.

Mielőtt elérte volna a főutcát, csodálkozva vette észre, hogy az a személy, akiért most idejött, éppen szembe jön vele. De nem sokáig; hogy eltűnjön a vasútállomás felé igyekvő diákok szeme elől, Di lefordult az első mellékutcába. Lys körbenézett, majd sietve követte. Elcsodálkozott, mennyire amatőr is az anyja: egyszer sem nézett hátra, követi-e valaki. Léptei hol lassúak és bizonytalanok, hol sietősek voltak, de még csak a szándék sem volt meg benne arra, hogy hátraforduljon.

Hirtelen megállt; Lys óvatosabban lépett közelebb hozzá. Di előhúzta a pálcáját, mire Lys is így tett. Anyja mély levegőt vett, de mielőtt bármi mást tehetett volna, Lys egy hirtelen mozdulattal megragadta a vállát, és dehoppanált vele.


A kúriát védő bűbájok mellett bukkantak fel. Di hátranézett, riadt tekintete dühössé vált, ahogy felismerte Lyst.

– Apa elengedett! – csattant fel dühösen, és karba fonta a kezét. – Nem volt jogod ezt csinálni! Nem volt jogod elhozni onnan!

Leendő lánya felvonta a szemöldökét. Nem volt joga…;? Hogy meri éppen az anyja ezt mondani neki azok után, hogy horcruxot csinált belőle? Neki, Lysnek nem volt joga, nem lett volna joga arra, hogy egész életében a saját, és csakis a saját lelkét birtokolja? Di lelke csak felhasználta őt! Egy eszköz volt…; Megfeszítette az arcizmait.

– Lehet, hogy a Nagyúr megbízott benned, azért engedett el, de engem nem tudsz megvezetni. Gyerünk! – mondta határozottan, és egy gyors mozdulattal belökte Dit a védőbűbájok hatókörébe.

– El akarok menni! – Di pálcája Lys arcára szegeződött.

– Csak nyugodtan – tárta szét karját. – De előbb szépen elmeséled a Nagyúrnak, hova készültél. Gyerünk!

– Már mondtam neki! – Di ingerülten megtorpant. – Világot akarok látni!

– Láss – bólintott Lys, és a vállánál fogva terelgetni kezdte anyját az épület felé. – Csak aztán ne csodálkozz, ha valaki hátba támad, mert körültekintésből lazán megbuktál az előbb.

– Honnan kellett volna tudnom, hogy valaki követni fog? – kérdezte ingerülten a leendő anyja.

– Ja, hogy így állunk – morogta csalódottan Lys. Nem gondolta, hogy az anyja ennyire felelőtlen. Habár igazán sejthette volna, elég csak a horcruxos incidensre gondolnia. – Ez a hozzáállás már régen rossz. Ilyen könnyen elfelejted, ki vagy?

Di minden erejét felhasználta, hogy fékezze a tempót, de még ez is kevés volt a másik lány ellen. Lys fizikailag sokkal erősebb volt nála.

– Nem. – A válasz rövid habozás után, meglehetősen bizonytalanul érkezett.

– Akkor meg? – kérdezte élesen. – Kapásból öt szervezetet tudok mondani, amelynek tagjai csak az alkalomra várnak, hogy betartsanak a Nagyúrnak. Tégy egy szívességet, és ne könnyítsd meg a dolgukat. – Di nem tudta hova tenni ezt az egészet. Miről beszél ez a lány? Miért lenne az apja veszélyben attól hogy ő elmegy világot látni? Teljesen elment az esze? Vagy csak arról van szó, hogy…; – Az egy dolog, hogy most segítettem, de mindig nem foglak kihúzni a csávából, az nem az én dolgom – Hangja elkergette Di tomboló gondolatait, és csak azokat hagyta a fejében, amelyeket éppen kimondani készült.

– Te belezúgtál az apámba, vagy mi? – kérdezte cinikusan.

– Nem – vágta rá Lys, és kitárta a Nagyúr dolgozószobájának ajtaját. – Értékeld, hogy jót akarok neked, mert ha ezt elszúrod, akkor több ilyen alkalmad nem lesz.

Voldemort remekül titkolt, mély csodálkozással nézte, ahogy először Di, majd Lys lép be a dolgozószobájába. A lánya jobbra indult, Lys balra, a lehetőségek szerint minél távolabb akartak kerülni egymástól. A levegő szinte izzott közöttük, és lerítt róluk, hogy nem azért vannak itt, mert keblükre akarják ölelni a másikat. De arra nem volt ötlete, hogy mit akarhatnak tőle.

– Elrabolt a vasútállomásról – kezdte a panaszkodást Di. Arca elszántságot tükrözött, szemeiben olyan vad érzelmek váltogatták egymást, amiket apja még elképzelni sem tudott volna. Azt azonban nem értette, miért kell éppen neki igazságot tennie a két lány között. Felnőttként megoldhatnák egyedül.

Mindenesetre Voldemort meg volt győződve arról, hogy egy roppantul izgalmas beszélgetés következik.

– Azért ez nem teljesen igaz – vágta rá Lys, mielőtt a Nagyúr közbeszólhatott volna. – Nem voltál a vasútállomáson. Roxmorts egyik elhagyatott mellékutcájába mentél. És ha el akarnálak rabolni, akkor nem ide hozlak.

– Igaz? – Úgy tűnt, Voldemort Lysnek készül igazat adni.

– De…; – próbálkozott felháborodva Di.

– Igaz? – A kérdés szárazabb volt az előzőnél, és az elfojtott indulatok miatt fenyegetőbbnek hatott annál.

– Igen, de…;

A férfi biccentett Lys felé.

– Meglátott valaki? – kérdezte tőle. A lány megrázta a fejét.

– Te magad engedtél el, apa! – csattant fel Di. – Ő hogy jön ahhoz, hogy vitába szálljon a szavaddal? – Lys ingerült pillantást vetett az anyjára. Hogyan jött ő ahhoz, hogy horcruxot csináljon a lányából? Minden erejére szüksége volt, hogy lenyelje csípős válaszát.

– Észrevetted, hogy követ? – kérdezte a férfi a lányától.

– Nem – mondta Di homlokráncolva. Szemlátomást ő ezt cseppet sem tartotta problémának – Nem gondoltam, hogy bárki is utánam jönne.

– Hiba – vágta rá a másik kettő, teljesen egyszerre.

Di gyűlölködve nézett a fekete hajú lányra. Nagini siklott be az ajtón, mely résnyire nyílt számára. Lyst vette észre előbb, csak utána Dit, ezért egyiküknek sem köszönt. Voldemorthoz kúszott, és beszámolt neki néhány, a lányok számára jelentéktelen dologról. Diana mivel nem tudta, hogy a másik is érti, amit a kígyó mond, olyan pillantást vetett rá, mintha biztos lenne benne, hogy ezt a vitát ő fogja megnyerni, annak ellenére, hogy apja eddig még nem adott neki igazat.

– Miért mentél Diana után? – fordult Lyshez a férfi.

A lány összevonta a szemöldökét. A válasz a jövővel volt kapcsolatos, amit Di előtt nem mondhatott ki. Le tudta olvasni Voldemort arcáról, hogy ezt ő is megértette a pillanatnyi habozásból, és tekintetével engedélyt adott arra, hogy Lys hazudjon neki.

– Úgy gondoltam, nem elég erős, hogy megvédje magát egy esetleges támadással szemben. Ráadásul észre sem vett; ez aggasztó, úgy vélem.

Voldemort alig észrevehető elismerő pillantással jutalmazta a hazugságot. Lys igazán ügyes kislány. Rögtön az első mondatával előbbre lendíti a tervét.

– Szóval szerinted a lányom nem elég felkészült? – kérdezte a Nagyúr homlokráncolva. Az asztalra könyökölt, és ujjbegyeit egymásnak támasztotta. – Azt gondolod, nem tanítottam meg arra, hogyan védje meg magát?

Lys szeme a férfira villant, jelezve, ha ezt tovább folytatja, akkor ő is mindent belead a játékba. A válasz egy kihívó pillantás volt. Rendben, gondolta Lys, ha játszani akarsz, hát játsszunk! Csak aztán ne csodálkozz az eredményen…;

– Nem gondolom, hogy nem tanítottad meg neki, Nagyúr – pillantásával Di számára észrevétlenül fogadta el a kihívást. – Én abban kételkedem, hogy tudja használni a tanultakat. – Lys az anyjára nézett felvont szemöldökkel, kihívóan. Di megfeszült arccal állta a pillantását, egészen addig, amíg Voldemort meg nem szólalt.

– Hova akartál menni, Diana?

A lány elfelejtett levegőt venni. Ez megint nagy hiba, gondolta Lys.

– Még nem tudom – hazudta, elég ügyetlenül. Lys elcsodálkozott. Még ezt sem tudja rendesen csinálni? – Erre-arra…;

– Akarod tudni, mit gondolok, Di? – szólalt meg Lys, mire minden szem rászegeződött, még Naginié is. – Szerintem hazudsz.

Diana elsápadt. Apjára nézett, aki hagyta, hogy lánya lássa az elgondolkozott arcát. Di dühös volt Lysre és egy kicsit az apjára is. Nem értette, hogyan adhat igazat egy halálfalónak, akit csak pár hónapja ismer a saját lányával szemben.

– Hova akartál menni? – ismételte el a kérdést Voldemort, mire immár egyetlen lánya összerezzent.

Di habozott. Mérlegelt. Kétszer egymás után nem hazudhat az apjának. De mi van, ha elmondja az igazat, és Blanc megint azt mondja, hogy hazudik? Mindenesetre kénytelen volt beismerni, másodszor már akkor sem hazudhat, ha rájuk szakad a plafon. Fel kell vállalnia, hogy apja esetleg dühös lesz. Sőt, nemcsak esetleg…; De talán szépíthet egy kicsit…; Egy próbát megér, lesz, ami lesz.

– Én…; – kezdte habozva. – Arra gondoltam, hogy elmegyek…; – Gyorsan, találj ki egy jó helyet, bíztatta magát. – Párizsba, mondjuk…; – Igen, ez hihetőnek tűnt. Párizs ismert hely, rengeteg a látnivaló. – Sokat hallottam az Eiffel-toronyról. Meg szeretném nézni.

Di büszke volt magára, azonban Lys és Voldemort kihallották Franciaországot és a Lacarte családot Di szavaiból. És ennek egyikük sem örült.

Néhány percig mély csend honolt közöttük.

– Azt hiszem, ez patthelyzet – szólalt meg óvatosan Lys. – Sarokba lettünk szorítva – mosolygott Dire, aki megrezzent ettől. – Mi legyen, Nagyúr?

A férfi eljátszotta, hogy végig kell gondolnia a dolgokat, de Lys már akkor tudta az ítéletet, amikor feltette a kérdést. Csupán lehetőséget akart adni, hogy Voldemort kimondja. Tovább vezette a beszélgetést a megfelelő helyre. A Nagyúr meg ő remek párost alkottak, erre Di sosem lenne képes. Roppant büszke volt magára.

– Nem volt jogod, hogy felülbíráld a döntésemet – kezdte a férfi. Di diadalmas pillantást vetett leendő lányára. – Ugyanakkor tökéletesen igazad van, Cassandra. – Lys egyszerűen gyűlölte ezt a nevet, de az anyja miatt el kellett viselnie. – Diana nem tudja megvédeni magát.

– De igen! – csattant fel Di, várakozásaiknak megfelelően. Lys és Voldemort észrevétlenül összenéztek.

– Bizonyítsd be! – tárta szét karját a férfi.

És a Diana arcán megjelent riadalmat rövid idő után elszántság váltotta fel. Be akarta bizonyítani ennek a sehonnani lánynak, hogy ő igenis meg tudja védeni magát. Le akarta győzni. Hitt benne, hogy képes rá, mert fogalma sem volt arról, mennyire erős ellenféllel lesz dolga.

Mindenki őket bámulta, ahogy Voldemort nyomában végigvonultak a folyosókon. A férfi elégedett volt a maga részéről, Di elszánt, Lys pedig biztos abban, hogy ő fog nyerni. Di gyenge, legalábbis hozzá képest. Nem lesz ellenfél.

Lys rávigyorgott Bellára, mikor elment mellette, de Di észre sem vette őt. Talán jobb is volt, ugyanis Lys, miután maga elé engedte anyját, úgy látta, mintha leendő keresztanyja éppen leért volna a lépcsőn. Valószínűnek tartotta, hogy utánuk jön majd. Megvonta a vállát; még őt sem tartotta elég jó oknak arra, hogy hagyja nyerni az anyját.

Rövid parkbeli séta után Voldemort megtorpant, mire Lys szó nélkül kikerülte, és megállt tőle néhány méterrel balra. Di még utoljára elmondta magában, hogy nyerni fog, felnézett az égre, és elfoglalta a helyét ellenfelével szemben. Voldemort utasítására a párbajnak csupán egyetlen szabálya volt: nem használhattak főbenjáró átkokat.

Néhány röpke másodpercig csak álltak egymással szemben. Lys felsóhajtott, és fejcsóválva anyja felé küldött egy kábító átkot. Di kivédte, és egy hátráltató ártással válaszolt.

Lys nagyjából tíz perc után jött rá, hogy ő tulajdonképpen nem is akar párbajozni. Di gyengébb volt, mint gondolta. Vissza kellett fognia magát, hogy legalább nagyjából kiegyenlített legyen a küzdelem. De ha be akarja fejezni, győznie kell.

Egymás után küldte a kábító átkokat, így a küzdelem néhány másodperc alatt drasztikusan megváltozott: csupán pillanatok kérdése volt, hogy Diana alulmaradjon. Voldemort tökéletesen értetlenül nézte őket; nem értette, miért kellett perceknek eltelnie, hogy Lys fölénybe kerüljön. Egyáltalán nem úgy párbajozott, ahogy Adrian ellen. Esélyt adott az anyjának. Ennek pedig ő egyáltalán nem örült. Ha újra sutba dobhatja a tervét, még ennél is idegesebb lett.

Di gyengécske pajzsa már akkor sem nyújtott védelmet, ha nagy nehézségek árán sikerült felhúznia, ugyanis Lys következő átka mindig darabokra szakította. Látszott, hogy nem kapott rendes kiképzést, és még a józan esze sincs meg a párbajhoz: Lys ilyen helyzetben már régen nem törekedett volna arra, hogy újabb és újabb pajzsot húzzon, inkább egy kábító átokra használta volna azt a tizedmásodpercnyi időt. Ahhoz, hogy valaki nyerjen, nem védekezni kell, hanem támadni.

Egy újabb átka súrolta Dit; és nem azért, mert anyja olyan remek párbajozó volt. Nem is fáradt, csupán még nem akarta legyőzni. A szeme sarkából látta, hogy idő közben közönséget is kaptak Bella, Rodolphus, Rabastan, Lucius, Regulus, Rookwood és Avery személyében. Di mellett volt ideje nézelődni; látta, hogy keresztanyja ráncolja a homlokát. Nyilván értett annyira a párbajokhoz, hogy tudja, neki, Lysnek már régen nyernie kellett volna.

Belefáradt az anyja tehetetlenségébe. A párbajt egy sóbálvány-átokkal akarta lezárni, azonban mielőtt a fénycsóva elérte volna a fáradtan térdre rogyó Dit, egy másik átok eltérítette. Oldalra kapta a fejét; Voldemort kivont pálcája anyja felé mutatott. Megmentette az átoktól és a vereségtől – ugyanakkor teljesen megalázta azzal, hogy beleavatkozott a párbajba.

Eltette a pálcáját, és követte a Nagyúr példáját azzal, hogy odalépett Dihez. Anyja tekintete egyszerre volt dühös és csalódott. Ő is tudta, hogy mit jelent az, ha egy harmadik személy beleavatkozik a párbajba. Di biztosan gyűlöli őt. Gondolatban vállat vont; nem érdekli, mit érez, hiszen az anyját sem érdekelte, milyen érzés lehet neki horcruxként élni.

– Azt hiszem, alulmaradtál, Diana. – Lys mindig is kész tényként kezelte, hogy Voldemort mennyire elegánsan tud fogalmazni. Anyja azonban bólintott, és nagyon dühös pillantást vetett rá. A Nagyúr most rá, Lysre nézett, mire ő kihúzta magát. – Ez esetben eltekintek attól, hogy felelősségre vonjalak azért, mert nem tartottad tiszteletben a döntésem.

Lys bólintott, és kérdő pillantást vetett a férfira, mire ő egy szemvillanással engedélyezte, hogy távozzon. A közönség felé indult, úgy, hogy Bella mellett haladhasson el.

– Köszönöm a múltkorit – mondta, mielőtt odaért volna mellé. A mondandóját azonban csak azután fejezte be, hogy sétált mellette: – Tanítsd meg párbajozni!

Rámosolygott Regulusra, és visszatért a szobájába.


***



Legyőzte Dit. Könnyedén nyert, és roppantul büszke volt magára, elsősorban azért, mert bebizonyította, hogy a Bella alakját öltött mumus tévedett: jobb az anyjánál. De legalábbis erősebb nála. Ez a tény vidámabbá tette az elkövetkező egy-két óráját.

Néhány rövidnek tűnő órával később valaki óvatosan kopogott Lys szobájának ajtaján. Biztosan nem a Nagyúr, ő nem szokott kopogni. Intett a pálcájával, mire az ajtó kitárult, de ő továbbra is kifelé bámult az ablakon. A Di fölött aratott diadal öröme már régen alábbhagyott. Az érkező lassú és óvatos léptei alig hallatszottak, igaz, nem is figyelt rájuk annyira. Azt azonban rögtön megérezte, hogy vendége hátulról átölelte.

– Nem gondoltam, hogy ennyire jól párbajozol – mondta Regulus. Lys elmosolyodott.

– Én meg azt nem gondoltam, hogy Di ennyire gyenge.

– Pedig egész jól párbajozik – ingatta meg fejét a fiú. – Láttam már a Roxfortban…;

– Ha jól párbajozna, nem tudtam volna ennyire könnyen legyőzni – vágott közbe Lys.

Regulus bólintott, de nem mozdult meg.

– Arra gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit – mondta, és elengedte a lányt. Lys csodálkozva vont vállat, és leült a fiú mellé az ágyára. Igaz, hogy nagyon sokat szoktak beszélgetni, de annak előbb-utóbb mindig vérfertőzés lett a vége.

Regulus azonban szemmel láthatóan most tényleg csak beszélgetni jött. Nézte a fiút; úgy tűnt, mintha nyugtalan lenne. Bal keze remegett, hiába próbálta észrevehetetlenné tenni azzal, hogy teste mögé rejtette. Tekintete komor volt, arcán meg-megrándult egy izom, jobb kezének ujjai a lány ágyának takaróján köröztek. Néha összerándult; behunyta a szemét, és lopva körbenézett, mintha egy ismeretlen zaj forrását keresné. Lys homlokráncolva nézte. Talán fél valamitől?

– Minden rendben? – kérdezte tőle óvatosan. A fiú bólintott.

– Igen, persze – elmosolyodott, de csupán egy pillanatra. – Csak megleptél. Nem gondoltam, hogy ennyire ügyes vagy. – A lány nem értette, miért akar Regulus a párbajról beszélni. – Persze, sejthettem volna, hiszen Jeremyvel is elbántál, de…; – Elhallgatott, mintha rosszat mondott volna. Tekintete gyorsan körbejárt a szobában.

– Di hogy viseli? – kérdezte Lys hirtelen ötlettől vezérelve.

– Nem akarja elhinni, hogy ilyen könnyen nyertél. – Mosolygott. – Pedig még Bellát is legyőzted, és ő erősebb Dinél.

Lys elmosolyodott. Emlékezett a párbajra, hogyne emlékezett volna. Az ilyesmit nem könnyen felejti el az ember.

– Az már nagyon régen volt – mondta, mintegy mentegetőzve. – Azóta sokat változtam.

A fiú bólintott. Mély csend telepedett rájuk, és úgy tűnt, mintha ez zavarná Regulust. Nyugtalanul fészkelődött Lys ágyán, cipője orrával finoman kopogott a padlón. Lys készen állt rá, hogy megkérdezze, mi a baj.

– Esetleg…; segíthetnél nekem – szólalt meg a fiú hirtelen, mielőtt a lány szólásra nyithatta volna a száját. – Párbajozni…; – Elhallgatott, mintha félne az elutasítástól.

– Erősebb akarsz lenni? – kérdezte mosolyogva Lys. – Hogyhogy?

Regulus habozott egy pillanatig. Az ajtóra pillantott, mintha attól tartana, valaki éppen akkor lép majd be, amikor ő megszólal. A lány ezt látva felpattant, és az általa ismert legerősebb záró és hangszigetelő bűbájjal védte le a szobát.

– A Nagyúr felkeresett ma délelőtt – mondta halkan a fiú. Tekintetét nyugtalanul kapkodta az ajtó és Lys között. – Fel fog avatni az esküvő előtt.

– Milyen esküvő? – Lyst különösebben nem figyelt fel arra a tényre, hogy Regulusból is halálfaló lesz. A jövőjében is az, ráadásul akkorra már elég erős. De ha a fiú segítséget kér tőle – ahogy arra utalt az imént –, ő bizony nem fog nemet mondani.

– Tudod, Narcissa meg Lucius esküvője. Biztos hallottál róla…; – Nemcsak hallott, ott, ahonnan ő jött, Narcissa az ő Luciusának felesége volt. Az ő Luciusa…; milyen fájdalmas erre még csak gondolnia is.

– Le vagyok maradva – jegyezte meg élesen a lány. Úgy gondolta, ügyes hazugság volt, noha titkon még mindig reménykedett abban, hogy Di összeszedi azt a híres-neves griffendéles bátorságát, és odaáll Voldemort elé. Úgy tűnt, ez a hajó el fog úszni…;

– Nem most azonnal, még majdnem egy teljes hónap van az esküvőig. – Regulus előbb elmosolyodott, aztán elkomorodott. – Elég nagy felhajtás lesz, Narcissa teljesen odáig van, meghívta még…; – A fiú zavartan elhallgatott. – De most nem ez a lényeg.

– Igen, persze – bólogatott Lys. Csak neki volt fontos, hogy ne legyen esküvő, úgy tűnt, Regulust teljesen hidegen hagyná, hogy az unokatestvére férjhez megy-e vagy sem. Biztosan mások is így vannak ezzel, de Lys tudta, hogy rajta kívül legalább két ember van, aki nem akar esküvőt. Márpedig a három szép szám.

– Az a helyzet, hogy nekem nincs időm az esküvőig – folytatta halkabban a fiú. – Mire Narcissa férjhez megy, én már halálfaló leszek. – Tulajdonképpen csak most jutott el a tudatáig, miről beszél percek óta Regulus. Voldemort be akarja avatni őt, és nem szólt neki, Lysnek? Éppen neki, amikor minden tervét, minden apró lépését mindig elmondja? Valami nem stimmelt ebben az egészben. A Nagyúr nem szokott ok nélkül titkolózni, ismerte nagyon jól. De vajon mi lehet az az ok, ami miatt nem szólt?

Lehetséges volna, hogy úgy gondolja, ő, Lys már nem elég megbízható?

Hogy elrejtse érzéseit, és folytassa a beszélgetést, feltette az első kérdést, ami eszébe jutott.

– Mi ezzel a gond? – Ha őszinte akart lenni magához, tényleg nem értette a fiút.

– Én nem tudok úgy párbajozni, mint ti – mondta halk, remegő hangon. Aggódik, fordította le magának Lys, nem bízik a saját képességeiben, és talán attól is tart, mit fognak szólni mások, ha gyengébbnek bizonyul Bellánál.

Lys roppant hízelgőnek találta önmagára nézve, hogy Regulus éppen őt kérte fel, és nem mondjuk Bellát. Bellát, aki őt is tanította. Akinek – Voldemorton kívül – a legtöbbet köszönheti, ha a párbajtudásról van szó.

– Csak a tudatosítás kedvéért: amikor azt mondod, ti, kikre is gondolsz pontosan?

– Rád…; Bellára, Rodolphusékra…; – Regulus hirtelen elnémult. Arca halványpiros színt öltött, ujjai idegesen babráltak talárja egyik gombjával. – Mindenki másra…;

És még önbizalomhiánya is van. Lys úgy döntött, ideje, hogy némi lelket öntsön belé.

– Ne beszélj butaságokat! – mondta szigorúan, és óvatosan megrázta a fiú vállait. – Te is erős vagy, hogy ne lennél az, ha a Nagyúr személyesen jelezte, hogy be akar avatni! – Regulus arca megrándult. – Gyere, lemegyünk, és mutatok pár trükköt! – Megragadta a fiú csuklóját, felhúzta az ágyról, és az ajtó felé indult vele.

Egyetlen pálcaintéssel eltűntette a hangszigetelő bűbájokat, kitárta az ajtót, és a fiút maga után húzva elindult a park felé. Voldemort csupán megszokásból pillantott fel a nyíló ajtó zajára. Amikor meglátta a meglepett arcú Regulust maga után húzó Lyst, elégedetten dőlt hátra a székén. Úgy tűnt, a terve remekül halad.
Ellensgem ellensge... by iuwan
Szerző megjegyzései:
A várva várt (vagy inkább legkevésbé várt) esemény: Lucius és Narcissa esküv?je, és a bonyodalmak. Mert ahogy Lys és Di is ott van, ott semmi sem egyszer?...

A szóbelik közeledte miatt valószín?leg ez az utolsó frissítés június 25-ig, addig kitartást mindenkinek! (És jó keresgélést Voldemort tervének mikéntjét illet?en, valamint jó találgatást a következ? fejezetekre vonatkozóan. ;) )
Lys minden napja kellemes monotonitásban telt el az esküvõig. Kora délelõttõl késõ délutánig – kisebb-nagyobb megszakításokkal – Regulusszal edzett, majd késõ estig próbálta meggyõzni a Nagyurat arról, hogy nem engedheti az esküvõ megtartását. Bármikor is beszélt róla, õ, Lys mindig csak az esküvõként hivatkozott az eseményre; mintha ezzel elfeledhetné, hogy kiké. Azonban Voldemort hajthatatlan volt, bármivel is próbálta Lys meggyõzni, mindig azt ismételgette, hogy csakis akkor hajlandó tenni valamit, ha Di maga áll elé. Erre azonban a lányok párbaja óta még kisebb volt az esély.

Lys kénytelen volt belátni, hogy az esküvõ ellen õ maga semmit sem tud tenni, ezért egy másik kérdésben próbálta elnyerni a férfi támogatását, mégpedig abban, hogy újra megkaphassa a horcruxot. Ez a rábeszélõ akció is annyira volt sikeres, mint az elõzõ. Lys minden este csalódottan feküdt le, és minden reggel elszántan ébredt, abban a hitben, hogy aznap végre sikerrel jár.

Ott volt Regulus beavatásán. Meglepetten konstatálta, hogy a fiúnak – egyelõre – nem kellett semmilyen feladatot végeznie, mint amit Dracónak vagy Calnak a jövõjében. Úgy tûnt, ezt nem csak õ vette észre; többen néztek igen furcsán szegény Regulusra, miután megkapta a Jegyet, de nem esett szó az elsõ feladatáról. Azonban a Nagyúr már régen megtanította õket arra, hogy ne tegyék szóvá az ilyesmit.

Mindenkinek, még a Nagyúrnak is roppant fontos volt, hogy õ, Lys részt vegyen az esküvõn, holott õ errõl legalább annyira szívesen lemondott volna errõl a kegyrõl vagy lehetõségrõl, mint Lucius. Végül csak a fiú miatt egyezett bele, ha már szenvednek, szenvedjenek együtt alapon. Újabb közös vonás; ismét valami, aminek örülhet.

Az esküvõ napján korábban ébredt a szokottnál. Álmai nyugtalanok voltak, igaz, szinte egész éjjel fent volt, mert még a legkisebb nesz is felébresztette az esküvõrõl szóló rémképeibõl. Már napokkal korábban találkozót beszélt meg Regulusszal a Malfoy kúrián. Mivel a fiú még nem múlt el tizenhét, nem varázsolhatott iskolán kívül, tehát a díszítésben sem segíthetett, ahogy tették azt a többiek, Luciust elnézve cseppet sem lelkesen. Ámbár a Lestrange-fivérek – elsõsorban Rabastan – remek szórakozásnak tartották, hogy a lehetõ legváratlanabb pillanatokban egy doboz mágikus konfettit pottyantsanak a gyanútlan áldozat fejére. És ez a gyanútlan áldozat általában Lucius volt.

Lys értetlenkedõ, dühös és kíváncsi tekinteteket érzett a hátán, mikor Regulus oldalán kisétált a kúria parkjába, hogy távol legyenek a többiektõl. Biztos volt benne, hogy Bella legszívesebben újra párbajra hívná, de minimum megátkozná hátulról, de egyetlen kósza fénycsóva sem kísérte útjukat.

Csak ültek egymás mellett az egyik fa árnyékában. Regulus talárjának bal ujjával babrált, néha feljebb húzta egy kicsit, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy a Jegy még mindig megvan-e, majd ezután felpillantott, mintha valaki szólt volna hozzá. Olykor-olykor a mellette némán ülõ lányra nézett, megvonta a vállát, és elõröl kezdte az egészet. Lys tompa, elmosódott neszként érzékelte a fiúk bolondozását, és Lucius meg Narcissa anyjának instrukcióit a parkot díszítõ ismeretlen varázslóknak. Nagyon nem akarta ezt az egészet. Tudta, hogy valamibõl erõt kell merítenie, csak arról nem volt halvány fogalma sem, mi legyen az.

– Nekem ez nem fog menni – motyogta a fiú alig hallhatóan.

– Hm? – kérdezett vissza oda sem figyelve Lys.

Regulus habozott a válasszal.

– Ez az egész…; annyira…; – Lys ránézett, mire a fiú vállvonogatva csupán ennyit válaszolt: – Az esküvõ.

– Igen…; igen. – Õ nem akar itt lenni, és úgy gondolta, Regulus sem. De neki muszáj, a szülei nem engednék, hogy kimaradjon egy ilyen fontos eseménybõl. Csak most tudatosult benne, hogy ma megismerheti a nagyszüleit; hiszen eddig nem igazán látta õket. Igaz, hogy járt már Reguluséknál, de akkor nem az volt a cél, hogy meglássák õt.

Egészen addig ültek békésen egymás mellett, amíg a díszítés el nem készült. Ekkor Regulus Hop-porral hazatért, hogy a szüleivel együtt térjen vissza az esküvõre. Lys a Denem kúriát védõ bûbájok mellé érkezett. Mozdulatlanná dermedt egy pillanatra; a hoppanálástól még ennyi idõ után is felkavarodott néha a gyomra. De még mindig ezerszer jobban kedvelte, mint a Hop-port.

Egy egyszerû szabású fekete dísztalárba öltözött. Csodálkozva nézett végig magán; igaz, hogy eddig is mindig feketében járt, de így belegondolva már az idejét sem tudta, mikor volt rajta utoljára színes ruha. Nem hiányzott, csupán furcsa volt, de olyan furcsaság, amit már kezdett megszokni. Az új Lys…; mintha egy harmadik ember lenne. Érettebb, hidegebb és kegyetlenebb, mint korábban. Felsóhajtott, és kilépett a szobája ajtaján.

Voldemort ezúttal az ablaknál állt. Úgy tûnt, õ egyáltalán nem készül elmenni az esküvõre, és Lys kimondhatatlanul irigyelte ezért. Némán állt, lehetõséget adva a férfinak, hogy megszólítsa, de erre két perccel késõbb sem került sor, ezért távozott.

Az elsõk között érkezett; de Regulusék így is megelõzték. Nem akart rögtön a fiúhoz rohanni, ezért inkább Luciusék felé indult. Õ â€“ aki legnagyobb sajnálatára még mindig nem az õ Luciusa volt – gyorsan észrevette õt, apja azonban csak akkor, mikor a lány megállt elõttük.

– Mr. Malfoy – köszönt udvariasan. – Lucius. – Egymásra mosolyogtak. Lys legszívesebben átölelte volna a fiút, annyira boldoggá tette ez az egyszerû gesztus.

– Miss. Blanc – Abraxas kezet csókolt neki. – Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentette a fiam életét. – Ez tulajdonképpen igaz volt, pedig a lány az Adrian ügy után elég sok idõt töltött a házában.

– Igazán semmiség, uram. Ön is sokat tett értem a közelmúltban – mondta, és elmosolyodott, Lucius pedig elfordult, hogy mosolyát elrejtse apja elõl. Õ is elég sokat tett a lányért…;

Lys ellépett tõlük, hogy üdvözölhessenek egy frissen érkezett családot.

Várt egy kicsit, hátha Regulus észreveszi, de a fiú apja egy másik férfival beszélgetett, egyik kezét fia vállán nyugtatva. Megvárta, míg a másik varázsló távozik, és csak akkor indult el vér szerinti családja felé. Mire odaért, apai nagyapja mellett már egy másik férfi állt. Felsóhajtott, és elhatározta, hogy csak azért is elhívja Regulust.

– Szia – bökte meg finoman a fiú vállát, mire az felé fordult. Ezt a mozdulatot az apja is észrevette, és a lányra nézett. – Jó napot, Mr. Black. Elrabolhatom Regulust néhány percre? – kérdezte angyalinak szánt mosollyal. Nem igazán sikerült. Azonban a férfival beszélgetõ varázsló – akiben Lys csak most ismerte fel Bartholomew Lestrange-t, Rodolphusék apját –, határozottan bólogatni kezdett, mire Orion mély sóhajjal beleegyezett.

– Köszönöm – suttogta hálásan Regulus, mikor hallótávolságon kívülre kerültek a két férfitól. – Apám mindenkinek velem dicsekszik. Pontosabban ezzel dicsekszik…; – Finoman megemelte bal karját. – Bezzeg õ maga sosem csatlakozott volna, pedig állítólag régrõl ismeri a Nagyurat! – Megrázta a fejét. – Mindegy, ne is foglalkozzunk vele. – Lysre mosolygott. Kiléptek az épületbõl, és a kikészített székeket megkerülve a park felé vették az irányt. – Képzeld, Bella megkérdezte tõlem, hogy van-e köztünk valami, mert látta, amikor kint ültünk a parkban. – Lys megcsóválta a fejét. – Nemet mondtam. – Vállat vont. – Semmi köze hozzá.

– Így van – helyeselt a lány.

– Meg azt is mondta, hogy vigyázzak veled – a fiú óvatosabb hangnemet ütött meg.

– Harapok talán? – kérdezte Lys tettetett felháborodással.

– Nos…; – mondta zavartan Regulus, és körbenézett, hallja-e õket valaki. – Tulajdonképpen igen. De engem nem zavar.

Elnevették magukat.

Megálltak az egyik fa mellett, ahonnan tökéletesen láthatták az esküvõre érkezõ vendégeket. Regulus zsebre tett kézzel támaszkodott a fa törzsének, és halkan bemutatta Lysnek az érkezõket. A lány meg sem próbálta megjegyezni a neveiket.

– Ne már…; – nyögött fel hirtelen a fiú. – Narcissa meghívta õket? Merlinre…; – Jobb tenyerébe temette az arcát egy pillanatra.

Lys felnézett; Lucius elõtt egy egérszürke hajú, magas fiatal fiú állt, sötétzöld dísztalárban, a mellette álló apjának szakasztott mása volt. A fiú anyja sötétvörös haját kontyba kötötte, dísztalárja bézs színben pompázott. Elég sokáig ácsorogtak ott, mintha a fiú apja és Abraxas jóban lennének.

– Kik ezek?

– Burke-ék – válaszolta fintorogva Regulus. – Sebastian Burke az évfolyamtársam. Nem jövünk ki túl jól. – Rövid szünetet tartott. – De a rokonaink.

Lys elmosolyodott.

– Máskülönben mit keresnének itt?

– Lehetnének Lucius rokonai is – vont vállat a fiú. – De a Blackeknek több rokonuk van.

– Hogyhogy? – Ez tényleg érdekelte Lyst; sokkal jobban, mint holmi közeljövõben megrendezésre kerülõ esküvõk.

– Mert a Blackek, a Malfoyokkal ellentétben szeretnek legalább két gyereket csinálni.

Mire Regulus rájött, mi csúszott ki a száján, Lys már kuncogott. Erre õ maga is nevetni kezdett. Újabb nevek röpködtek, a tömeg egyre gyûlt. Néhány fiatal odalépett Regulushoz beszélgetni, és voltak, akik el is hívták, de õ nemet mondott. Lys biztos volt benne, hogy a fiú barátai mind azt hiszik, hogy õk ketten minimum járnak.

Lys nézte az összegyûlt tömeget, és arra gondolt, hogy ez az esküvõ lehetne másképp is. Narcissa rokonai helyett állhatnának itt Diéi…; Körbenézett, de anyját sem látta sehol. Pedig úgy tudta, õ is eljön. Talán azért nincs itt, mert fél. Fél, hogy nem bírná ki. Di nem olyan erõs, mint õ, Lys…; õ összeroppanna itt. De neki, lányával ellentétben, megvolt a lehetõsége, hogy változtasson, csak nem élt vele. Ezt pedig Lys nem akarta a saját hibájaként elkönyvelni.

Regulus hirtelen megfogta a kezét.

– Nézd, Rodolphus nekünk integet! – Elõre mutatott. Lys néhány másodpercnyi nézelõdés után valóban meglátta leendõ keresztapját, amint újabb hívó kézmozdulatot tesz feléjük.

Egyszerre indultak el.

Regulus céltudatosan haladt elõre, Lys fél lépéssel lemaradva követte. Már majdnem átverekedték magukat a vidáman cseverészõ tömegen, amikor egy kéz jelent meg a fiú elõtt, mintegy sorompóként. Regulus felnézett, arra az egérszürke hajú fiúra, akirõl olyan negatívan nyilatkozott.

– Szervusz, Reggie – köszönt rá gúnyosan.

– Sebastian – biccentett kimérten, és próbálta kikerülni a fiút, de az nem engedte. – Bocs, nem érek rá, sietek, mert…;

– Ejnye, Reggie…; – Sebastian gúnyos mosolya mintha megrezzentette volna a fiút. Lys elõre lépett, és egyetlen mozdulattal lenyomta a Burke kölyök karját.

– Mint ahogy azt Regulus – erõsen kihangsúlyozta a fiú nevét – is mondta, dolgunk van.

Sebastian végigmérte õt, és elismerõen füttyentett. Lys arca elkomorodott.

– Burke, hagyd – szólalt meg Regulus abban a reményben, hogy sikerül lebeszélnie a fiút Lys idegeinek további feszegetésérõl. – Nem tudod, kivel húzol ujjat.

– Õ nem Diana – vágta rá Sebastian. Lys örült, hogy ezt sikerült tisztázniuk. – Ennek fényében nem hiszem, hogy lenne okom félni tõle.

– Akkor nem lenne okod félni tõlem, ha Di lennék – mordult fel Lys, és pálcáját Burke állának szegezte. – Egy hónapja alaposan feltöröltem vele a padlót egy párbajban – mondta fenyegetõen. – Kíméletes voltam vele, majdnem öt percig bírta. Neked kettõt sem adok.

Burke vissza akart vágni, de mielõtt megszólalhatott volna, Lys minden erõlködés nélkül behatolt az elméjébe, és különféle rémképekkel riogatta a fiút, mintegy kilátásba helyezve, mit tesz vele, ha tovább feszíti a húrt. Vetett még egy utolsó, fenyegetõ pillantást Sebastianra, majd eltette a pálcáját. Burke hátrált egy lépést, és engedte, hogy kikerüljék õt.

– Kösz – biccentett hálásan Regulus.

– Elég szánalmas alak – jegyezte meg Lys.

– Az – értett egyet a fiú rövid habozás után.

A még mindig nekik integetõ Rodolphushoz további akadályok nélkül jutottak el. A fiú kajánul vigyorgott, majd lelkesen mesélni kezdte, hogy a szertartás hamarosan kezdõdik, és Luciusnak éppen saját és Narcissa szüleinek esküvõ elõtti utolsó instrukcióit kell hallgatnia.

– Pedig annyira nem hülye, hogy ne tudja meg jegyezni, melyik kérdésre kell nemet mondania igen helyett – lépett melléjük fülig érõ vigyorral az arcán Rabastan is. – Eddig hallgatóztam – tette hozzá, és szólásra nyitotta a száját, hogy elmesélje, mit hallott, de a feltörõ emlékektõl kétrét görnyedt, és fájó rekeszizmait tapogatva nekidõlt a kúria falának.

Lys felvonta a szemöldökét.

– Rabastan csak viccelt – próbálta eltussolni a dolgot Rodolphus, félreértve a lányt. – Igent kell mondania, csak…;

– Értem – vágott szavába Lys legyintve, és arcizmai mosolyra rándultak. Mindhárman a még mindig összegömbölyödve röhögõ Rabastanra néztek, és belõlük is kitört a nevetés.

Mágikusan felerõsített zeneszó hallatszott, mire mind a négyen abbahagyták a nevetést. Rabastan bizonytalanul felegyenesedett, és összenézett a bátyjával; õk már tudták, amit Lys még csak sejtett: a szertartás hamarosan kezdetét veszi. A testvérek elbúcsúztak tõle és Regulustól, és sietõs léptekkel eltûntek a széksorok felé örvénylõ tömegben.

– Gyere – ragadta meg Regulus Lys karját. – Siessünk, mielõtt elfoglalják az összes jó helyet.

A lány néhány lépésig követte a fiút, majd megszólalt, s hangja tétovább volt, mint ismeretségük során bármikor.

– Én nem akarok elõl ülni.

Regulus hátrasandított a válla fölött, és elvigyorodott, de Lys kérését válasz nélkül hagyta.

Sebesen vágtak át a tömegen, Lysnek az a gyanúja támadt, hogy a fél násznép neveletlen kölyköknek tartja õket. Igazából ez õt cseppet sem zavarta, de abban nem volt biztos, hogy nagyszüleinek is ugyanez a véleménye.

Regulus végül a legutolsó széksor bal oldalánál állt meg, és illendõen elõre engedte Lyst. A lány elsõre meghökkent, a fiú arcán ugyanis egy addig sosem látott, csibészes vigyor terült el. Miután úrrá lett meglepetésén, nem kérdezett semmit a fiútól, csupán szó nélkül lehuppant a második székre. A fiú leült mellé. Egyikük sem vette észre, hogy a sor túloldalára is leült valaki.

Nézték a tömeget, ahogy az elsõ széksorok felé tömörülnek, mintha legszívesebben mindenki az elsõ sorban ült volna. Regulus kiszúrta a szüleit Lucius anyja mellett. Rabastant a családi kötelék a harmadik sor közepére rendelte, és abból, hogy folyton izgett-mozgott arra következtettek, hogy õ is szívesen ülne itt hátul. Nagyjából fél órával késõbb az utolsó vendég is leült, a hárommal elõttük lévõ sorba – a hátrábbiak üresek voltak –, majd Lucius apja, és Narcissa anyja tûntek fel, hogy elfoglalják helyüket az elsõ sorban. Nagyjából tíz perc múlva a zene ritmust váltott. Regulus mocorgott egy kicsit, igyekezett féken tartani rakoncátlankodó arcizmait, de mivel nem járt sikerrel, inkább hátrafordult. Lys néhány perc után követte a mozdulatot, majd tátva maradt a szája. Narcissa érkezett ugyanis, apja oldalán.

Hófehér, földig érõ ruhája szinte egybeolvadt fehér bõrével. Igaz, hogy díszes volt, a szegélyeket szépen elrendezett, ezüstszínû hímzett virágok díszítették, a fûzõ pedig teljes egészében kacskaringós virágmintából állt. A ruha, bár hosszú ujjú volt, széles nyakkivágással rendelkezett; csupán pár centiméternyi lágy selyem fogta össze az ujjakat és magát a ruhát. Narcissa szõke haját elegáns kontyba csavarták, ebbe fûzték a hosszú menyasszonyi fátylat – Lys eddig azt hitte, ez csak mugli szokás –, mely most lágyan lobogott a lány mögött. Merengve nézte távolodó alakjukat, és arra gondolt, Narcissa helyén Dinek kellene állnia…; vagy neki.

Felsóhajtott, és az elõtte lévõ szék támlájára szegezte a tekintetét. Neki ez innentõl csupán kötelesség volt, egy nem túl hálás feladat, egy béka, amit le kell nyelni, egy…;

– Azért érkeztünk ma ide…; – A szertartást vezetõ varázsló mágikusan felerõsített hangjára Lys összerezzent, és ingerült pillantást vetett az emelvény felé, melyen Lucius, Narcissa és a varázsló állt. Nagyon úgy tûnt, hogy mindent végig kell hallgatnia. Ezt pedig nagyon-nagyon nem akarta.

– Sétálok egy kicsit, nem érzem jól magam – füllentette Regulusnak, felpattant, kikerülte a fiút, és sebes léptekkel a kúria felé iramodott. Remélte, hogy oda már nem hallatszik be semmi.

Még a gondolatát is gyûlölte ennek az egész hercehurcának, de elviselte, mert megígérte Luciusnak. Belépett a kúriába, és elégedetten vette tudomásul, hogy itt semmit sem hallani. Aztán körbenézett, és éppen csak fellobbant öröme semmivé foszlott. Di állt a lépcsõknél, ezüst-fekete dísztalárban, és – már majdnem aranyos – csodálkozással nézett rá. Lys úgy sejtette, õ is azért van itt, mert nem akarja hallani, ami odakint folyik. Elindult Di felé, aki ekkor már csak a talárja szegélyét nézte.

– Állhatnál ott – mondta halkan, hogy csak õk ketten hallják. Egészen közel álltak egymáshoz. Di értetlenül nézett fel, valahova Lys homloka tájékára. – Lucius mellett.

– Nem állhatnék – vágta rá a lány.

– De igen. – Lys aprót biccentett. – Tudom, hogy szereted õt, és õ is téged. Neked kellene mellette állnod. – Vagy nekem, tette hozzá gondolatban. Ha jobban belegondolt, õ maga sokkal inkább illett Luciushoz, mint Di. – El kellett volna mondanod a Nagyúrnak.

– Megölte volna! – csattant fel a mindig csendes kislány. Lys felhorkant.

– Nem bántotta volna. – Nem tette volna, hiszen õ ezzel csak nyer. És a Nagyúr általában mindig azt teszi, amivel nyer. De Di felvonta a szemöldökét, mintha azt akarná tudni, mibõl gondolja ezt, így neki ki kellett találnia valamit. Kimondta hát az elsõ gondolatot, ami eszébe jutott. – Aranyvérû.

– Éppen ezért kell mellé egy másik aranyvérû!

Lys lemondóan sóhajtott.

– A véred tisztább, mint bármelyik aranyvérûé odakint. Luciust amúgy sem zavarta, és biztos vagyok benne, hogy a szüleit sem.

– Félvér vagyok, a fenébe is! Lucius mellé aranyvérû…; – Lys egyszerûen pofon vágta Dit, és nem csak azért, hogy elhallgasson, hanem azért is, hátha sikerül abba a makacs fejébe verni, hogy õ sokkal inkább illik Luciushoz, mint Narcissa valaha is fog.

– Ezt most azonnal fejezd be – sziszegte anyja arcába, aki döbbenten tapogatta az iménti pofon helyét. – Ha elmondtad volna apádnak, most te állnál Narcissa helyén! – Felemelte kezét, mert látta, hogy Di megszólalni készül. – Ne vágj közbe, tudom, mirõl beszélek, mert én, veled ellentétben szóltam neki!

Di arca sápadtabb lett, mint egy három hetes hulláé. Mondandójának legalább ötször futott neki, addig ugyanis csak tátogott, mint egy partra vetett hal.

– Te…; elmondtad…; apámnak? – nyögte ki végül alig hallhatóan. Lys bólintott.

– Azt mondta, tehetne bármit, de csak akkor, ha te magad kéred. Azt akarta, hogy bízz benne annyira, hogy megossz vele ilyen fontos dolgokat. – Lys megvárta, hogy Di minden szavát felfogja. – Ha felemeled a hátsód, összeszeded azt a hírhedt bátorságot, ami a griffendéleseket jellemzi, és elé állsz, most a ti esküvõtökre gyûlt volna össze ennyi ember.

Di erõtlenül a lépcsõre rogyott. Lys elégedett mosollyal nézte, ahogy anyja a kezébe temeti az arcát, majd kikerülte, és felsietett az emeletre abban a reményben, hogy eleget tud bolyongni ahhoz, hogy a szertartás véget érjen.

***


Az a másfél óra, amíg a szertartás befejezõdött, napoknak tûnt Lys szemében. Mikor visszatért a bejárathoz, Di már nem ült a lépcsõn; úgy gondolta, hazament, hogy még véletlenül se kelljen látnia a friss házaspárt. Lánya ezzel tökéletesen egyetértett, igaz, õ nem volt elég gyáva ahhoz, hogy megfutamodjon.

Kisétált a parkba, és a széksorok felé indult. Regulus még mindig a helyén ült, de a násznép nagyja már felkelt, és az emelvény körül gyülekezett, nyilván azért, hogy kifejezze gratulációját és néhány jókívánsággal bíztassa az ifjú párt. Lys a fiú mellé lépett, és óvatosan megütögette a vállát. Regulus felnézett rá, elmosolyodott, és õ maga is felállt.

– Szörnyen unalmas volt, nem maradtál le semmirõl. Jobban vagy?

– Igen.

A fiú bólintott.

Majd fél óra múlva feloszlott a tömeg az emelvénynél, és a kúriában kialakított bálterem felé vette az irányt; a széksorok eltûntek, s õk ketten barátaikat kezdték el keresni a násznép között. Lys látta a nagyszüleit, amint Lucius és Narcissa szüleivel beszélgetnek; látta a feléjük tartó kis csapatot, tekintete Luciuson idõzött egészen addig, amíg Regulus fel nem kiáltott:

– Jóságos Merlin!

Lys oldalra fordult. Regulus egy másik félhosszú fekete hajú fiút figyelt, nem messze tõlük, de félig háttal nekik. Megdermedt, és csak késve vette észre, hogy a fiú elindult a másik felé. Szeme sarkából látta, hogy Bella, Rodolphus és Rabastan azonnal követik Regulus példáját; hogy Lucius magyaráz valamit Narcissának, és követi õket.

Mire visszanyerte uralmát megdermedt tagjai felett, mindenki odaért a fiúhoz. Õ maga is elindult, ökölbe szorított kézzel, sietõs léptekkel. Már javában veszekedtek, mikor õ odaért.

– …; Narcissa meghívott, nem értitek? Itt van nálam a…;

Átfurakodott Regulus és Rabastan között, de mielõtt bárki, különösen a hívatlan vendég felfoghatta volna a jelenlétét, teljes erejébõl behúzott neki.

– Rohadt szemét!

Sirius Black az orrához kapott, s az ütés erejétõl megtántorodva a puha pázsiton kötött ki. Csodálkozva nézett az elõtte álló fekete hajú és kék szemû lányra; egyáltalán nem tûnt ismerõsnek.

– Ezt meg miért kaptam?! – kérdezte felháborodottan. Fájós orrát masszírozva feltápászkodott, és egyetlen mozdulattal leporolta a talárját.

– Tartoztam – vágta rá Lys. – És tudod Black, én is rohadtul utálok tartozni. – Azzal sarkon fordult, és Bella elégedett-csodálkozó pillantásától kísérve elhagyta a tett helyszínét. Nem foglalkozott vele, hogy mi lesz ebbõl az egészbõl. Nem érdekelte semmi azon kívül, hogy letudott egy tartozást.
12. Tor-tra by iuwan
Szerző megjegyzései:
Jelentem, megértem! Ennek örömére itt az új fejezet. :)

Lys némi másnappal piheni ki az esküv? megrázkódtatásait. Sokáig húzza-halasztja az új küldetését, és nem biztos, hogy ez jót jelent. Némi féltékenység, egy kis rosszullét, és jó adagnyi izgalom.

NAL a Facebookon
Mielőtt Lys visszatért volna a szobájába, magához vett egy egész üveg Lángnyelv-whiskyt az egyik földszinti tárolószekrényből. Tudta, hogy amire készül, az egyáltalán nem old meg semmit sem, de úgy érezte, életében először valamit nem megoldani akar. Egyszerűen csak elfogadni, elhinni, hogy ártatlan, hogy nem tehetett semmit, hogy nem az ő hibája az, ami történt. Felsóhajtott, és bevágta maga után a szobája ajtaját. Lerúgta az elegáns cipőt, és úgy, ahogy a fél napját töltötte, dísztalárban az ágyára kuporodott, majd meghúzta a Lángnyelv-whiskyt. Az ital végigperzselte a torkát. A jövőben egyszer ivott ilyet, de csak egy kortyot, és azt is Rabastantól kapta, titokban, és soha senkinek sem mondta el. Bár nem volt teljesen biztos abban, hogy, senki más nem tudta meg…;

Igen, egészen biztos volt benne, hogy ostobaságot csinál, de ez mostanában egyáltalán nem volt kirívó alkalom. Újabban túl sokszor vétett komoly hibákat. Úgy gondolta, ez csak egy lesz azok közül. Hónapok óta először érezte úgy, hogy nem kellett volna visszajönnie. Hiszen mit is tett Luciusért, amióta itt van? Nem sok mindent, jóból még kevesebbet. A fiú majdnem meghalt miatta, még Divel is veszekedett, és ő, Lys még azt sem tudta megakadályozni, hogy ismét elvegye Narcissát. Teljesen fölöslegesen van itt…; Ezek a dolgok az ő segítsége nélkül is megtörténtek volna. Újabbat húzott az alkoholból. Erős köhögő roham tört rá, de szerencsére a kupakot már visszacsavarta az üvegre.

Meg kellett volna védenie Luciust. Hiszen ezért jött vissza, nem? Régen…; - mintha ezer év telt volna el azóta! - bármit képes volt megtenni, anélkül, hogy elszúrta volna. Itt azonban hibát hibára halmozott. Jelenlétével nem hogy javított volna a múlton, inkább csak tovább rontott mindent. Az ötödik korty Lángnyelv-whisky után jutott eszébe, hogy az, ami Regulus és közte történt, nemcsak vérfertőzés, de megcsalás is. Hiszen…; Nagyot húzott az üvegből, mielőtt befejezte volna a gondolatot. Hiszen ő tulajdonképpen Lucius menyasszonya volt. Legalábbis a távoli jövőben. Ebbe eddig bele sem gondolt.

Újabb két korty után már nem is érdekelte különösebben. Lassan de biztosan közeledett afelé a pont felé, ahol már semmi sem érdekelte, és semmivel sem foglalkozott. Felhajtotta az utolsó kortyot; az üres üveg messzire gurult a padlón, nyaka nekiütközött a szekrény lábának, majd lassan begurult a bútordarab alá. Lys ezzel már egyáltalán nem törődött. Sőt, mással sem nagyon: oldalára fordulva feküdt az ágyán, és sírva ölelte magához a párnáját. Elszúrta…;


***



Másnap reggel iszonyatos fejfájásra ébredt. Először azt sem tudta, hol van. Már éppen Bella vagy Lucius után kiáltott volna, amikor ráébredt, hogy itt, a múltban egyikük sem fog rohanni, hogy segítsen neki. Csalódott sóhajjal fordult a hasára, fejét a párnába fúrta, abban a reményben, hogy ez megszűnteti a folyamatos dobogást odabent. Már régen meg kellett volna tanulnia egy bűbájt, ami elűzi a másnaposságot. Nagyjából egy óra heverészés után volt csak képes kikászálódni az ágyból, és lassan átöltözni. Nem tudta, kitől kérhet segítséget; ennyire senkivel sem volt jóban.

A Nagyúr az asztalánál ült, amikor ő a tarkóját masszírozva kilépett a szobájából. Motyogott valamit, ami akár köszönés is lehetett, ezzel felhívta magára a férfi figyelmét. Mielőtt a lányra nézett volna, lehajolt, és az asztal egyik alsó fiókjából előhúzott egy üres Lángnyelv-whiskys üveget. Megmutatta Lysnek, aki halványan emlékezett rá, hogy tegnap valahol elhagyta azt, amiből ivott.

– Az egészet? – kérdezte közömbösen a férfi. Lys gyanakodott arra, hogy bárki más úgy tette volna fel a kérdést, hogy: „Te ittad meg az egészet?”, ezért igenlően mordult egyet.

Voldemort megcsóválta a fejét, és ugyanabból a fiókból egy aprócska fiolát vett elő, majd lendületesen az íróasztal szélére helyezte, úgy, hogy a lány minden apró mozdulatát jól lássa.

Lys egyetlen szó nélkül kapta fel a fiolát, egy rántással tépte ki a dugót, és egy kortyra megitta az egész bájitalt. Elmormolt valamit, ami akár köszönöm is lehetett, és elindult az általa korábban varázsolt kényelmes fotel felé. Úgy ült le, hogy lábait a bal oldali karfáról lógatta le, hátát pedig a jobboldalinak támasztotta. Tudta, hogy a bájitalnak kell néhány perc, mielőtt hatott volna.

Nem tudta, honnan szerezte a férfi az üveget, hiszen nem emlékezett arra, hogy kivitte volna a szobájából? De ha tényleg onnan hozta el, vajon mit keresett ott? Lehet, hogy…; lehet, hogy beszélni akart vele? Hiszen bárki bármit mond, a Nagyúr igenis törődött vele…; Talán tudni akarta, hogy érzi magát a „nagy nap” után.

Szörnyen érezte magát. A Lángnyelv-whisky sokkal erősebb ital volt, mint az a rengeteg mugli alkohol összesen, amit Triciával azon a szilveszter éjjelen ittak. A bájital is sokkal lassabban hatott most, mint akkor.

– Tudom, hogy ostobaságot csináltam – mondta alig hallhatóan. Voldemort felnézett, mintha minden szót tökéletesen értett volna. – De nem bírtam volna ki józanul…; – A lány elhallgatott egy pillanatra. – Borzalmasan fáj…; itt belül. – A lány két ujja óvatosan ért a bőréhez ott, ahol a szíve dobogott. A férfi pontosan értette, miről beszél Lys.

Még emlékezett arra, amikor majdnem tizenkét éve ő maga is egy üveg Lángnyelv-whiskyvel búcsúzott valakitől. Ölhetett volna, hiszen az sokkal könnyebb. Kínozhatott volna, hiszen sokkal jobb nézni, ahogy más szenved, mint tudomást venni arról a szörnyetegről, ami belülről marcangolta minden porcikáját. De ő nem ölt és nem kínzott meg senkit, mert az nem segített.

Lys lassan felült, felhúzta a lábait, és átölelte a térdét, homlokát pedig a kezének támasztotta. Néha megrázkódott a válla; Voldemort úgy gondolta, sír. Csakhogy fogalma sem volt, mit kezdhetne egy síró lánnyal. Megvárta hát, amíg Lys megnyugodott, és mozdulatlanul ült a fotelban. Ekkor megszólalt; nem hangosan, éppen csak olyan hangerővel, hogy a lány hallhassa őt.

– Feladatom van a számodra.

Beletelt pár másodpercbe, mire Lys felemelte a fejét. Arcán még mindig látható volt néhány keskeny könnycsík, és a szemei is vörösek voltak egy kicsit. Nem akarta próbára tenni gyenge hangját, ezért csak bólintott.

Voldemort felmutatott egy fiolát, melyben egy ezüstös, semmivel össze nem téveszthető anyag kavargott.

– Ez minden információ, amire szükséged lesz.

Azzal felállt, és az ajtó felé indult. Lys meg mert volna esküdni rá, hogy látta, amint valamit a talárzsebébe csúsztat, mielőtt átlépte volna a küszöböt.


***



Esős, kora tavaszi este volt. Lys összehúzta magán a talárját, és türelmetlen pillantást vetett a kúria felé. Már itt kellene lennie. Miért késik? Nem eshetett baja…; Felsóhajtott, és felnézett a viharos égre. Egy villám cikázott a távolban, mire ő akaratlanul is összerezzent.

Nem kellett volna eddig húznia ezt az egészet. Tavaly nyáron kellett volna elmennie, amikor megkapta a feladatot, de nem, neki akkor nem volt ereje ehhez az egészhez. Meg egyébként is, Dire kellett felügyelnie. Vagy Lucius panaszait hallgatta, Narcissáról. Vagy Pitonon tartotta a két szép kék szemét, ugyanis jövőbeni árulójuk tél elején csatlakozott hozzájuk. Lys egyetlen rossz szót sem szólt róla a Nagyúrnál, elvégre Piton jövőbeni tevékenységét hasznosnak ítélte. Ha pedig eljön az idő, majd ő cselekszik…;

Eltöprengett, vajon valami változott-e mostanra, hogy éppen ma akart elindulni. Úgy gondolta, nem, semmi…; Az égvilágon semmi. Csupán eltelt bő fél év. És ő még mindig képtelen volt belenyugodni abba, hogy Lucius ismét Narcissa férje lett. Ezzel az úttal, ami némi veszéllyel és jó adag kihívással kecsegtetett, csupán a felgyülemlett feszültséget akarta levezetni.

Finoman hátrabillentette a fejét, hogy az eső végigmossa arcát, és letörölje az imént kicsordult könnyeit. Az egyetlen szép emléke az volt az esküvővel kapcsolatban, amikor a fiúk megdicsérték, hogy behúzott Blacknek. Keserűen elmosolyodott, és visszarángatta a csuklyát leszegett fejére.

Útitársa ekkor tűnt fel az ösvényen. Lassú, ingatag léptekkel közeledett, és amikor Lys elé ért, úgy tűnt, mintha sápadtabb lenne a szokásosnál. A lány felé nyújtotta a kezét, tudva, hogy Bellának fogalma sincs arról, hová kell hoppanálniuk.

Sós illatot érzett, egy erős széllökés pedig kis híján a földre taszította őt, de még idejében sikerült megtalálnia az egyensúlyát. Az ingatag lábakon álló Bella azonban nem volt ilyen szerencsés, ha Lys nem kapta volna el, egészen biztosan eldőlt volna, akár egy zsák.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Lys. Bella válaszát elnyelte a sziklafalnak csapódó hullámok és a mennydörgés riasztó robaja. – Keressünk valami fedezéket! – javasolta, és átkarolta keresztanyja vállát. Bella betegnek tűnt, Lys egyre jobban bánta, hogy nem indultak el sokkal korábban.

Úgy negyedórányi bolyongás után találtak egy elhagyatott, rozoga viskót. Lys gyorsan ellenőrizte, hogy biztonságos-e – szerencsére a tető nem akart összedőlni, és a nyikorgó padlódeszkák sem akartak beszakadni alatta –, majd kitárta az ajtót, és beterelte Bellát. Az egyre erősödő vihar zaját a csukott ajtó és apró ablak alig tudta tompítani.

A helyiség akkora lehetett, mint Lys szobája, de egyszerre igyekezett betölteni a konyha és a nappali szerepét. Az ajtó melletti konyhapultot vastagon belepte a por, a három szék közül kettő emberi használatra tökéletesen alkalmatlannak tűnt, a kicsiny asztal pedig a székektől jó másfél méternyire, az ablak mellé tolva állt. Különféle, porral belepett tárgyak hevertek rajta, de Lys egyáltalán nem törődött velük.

Bella kezébe temetett arccal ült le az egyik rozoga székbe. Lys aggódva guggolt le elé, abban a reményben, hogy jövőbeli keresztanyja elárulja majd, mi a baj, ez azonban hosszú percek után sem történt meg. Lys végül aggodalmas arccal felállt, odalépett az ablakhoz – közben arrébb kellett tolnia a kicsiny asztalt –, és kibámult rajta. A vihar nemhogy csillapodott volna, úgy tűnt, még vadabbul tombol, mint korábban.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha itt maradunk éjszakára. Hullámsírban végezzük, ha most megpróbálunk leereszkedni a szikláról.

Hátranézett a válla fölött; még éppen látta, hogy Bella aprót bólint. Mélyet sóhajtott, és elindult a kis helyiség hátsó feléből nyíló ajtó felé. Az egy aprócska szobába vezetett, melyben mindössze két, egyszemélyes ágy foglalt helyet, az bal oldali ágy mögött egy keskeny ajtó, a jobb oldali mögött egy egészen vékony, fiókos szekrény árválkodott. Lys óvatosan kihúzott egy-két fiókot: port, pókhálót és pókokat, valamint néhány poros ruhaféleséget talált bennük. Az ajtó egy aprócska fürdőszobába vezetett, egy szűk zuhanyzóval, WC-vel és mosdókagylóval. Sem a zuhanyzóból, sem pedig a csapból nem folyt víz, igaz, a WC-tartályból sikerült néhány rozsdás cseppet előcsalogatnia.

Visszasétált a nappaliként funkcionáló helyiségbe, mely a legnagyobb és legvilágosabb volt a kis kunyhóban.

– Van itt hátul egy szoba – tájékoztatta halkan Bellát –, és egy hasznavehetetlen fürdő. – Félig visszafordult, és egy apró pálcamozdulattal tisztává varázsolta az ágyakat, majd egy másikkal ágyneműt bűvölt rájuk. – Gyere – lépett oda keresztanyjához. – Rád fér a pihenés.

Bella felállt, és anélkül, hogy Lysre nézett volna, elindult a kicsiny szoba felé. A jobb oldali ágyat választotta, és rögtön a fal felé fordult. Lys, mielőtt elaludt volna, sokáig nézte keresztanyja hátát.

***


Reggel kissé kialvatlanul ébredt. Álmaiban nem tudott szabadulni a sápadt Bella arcától, az pedig különösen nyugtalanította, hogyan fog így leereszkedni azon a sziklán. A Nagyúrtól tudta ugyan, hogy varázslattal nem túl nagy ördöngösség a dolog, azonban tartott attól, hogy keresztanyjának nem lesz hozzá elég ereje.

A mellette lévő ágy üres volt, erre csak most figyelt fel. Riadtan ugrott ki saját ágyából, alaposan be is verte a térdét, és még az ajtót sem tudta rögtön kinyitni. Miután sikeresen kijutott, a nappaliként funkcionáló helyiségben meglátta Bellát; sokkal jobb színben volt, mint tegnap, igaz, egy kicsit még mindig sápadtnak tűnt. Lys kibámult az ablakon, mielőtt leült volna reggelizni. A vihar elállt ugyan, hatalmas pocsolyákat és kicsavart fákat hagyva maga után.

A harmadik falatnál tartott, amikor Bella előhúzott valamit a talárja zsebéből. Óvatosan tette le az asztalra, a lánc finoman megcsörrent, a medál tompán koppant, ő, Lys pedig megbabonázva meredt a nyakláncra. Bella lassan felemelte a medált, hogy tüzetesen megvizsgálhassa. Lys, aki közben még rágni is elfelejtett, most gyorsan lenyelte a falatot, amitől köhögő roham tört rá. Miután egy néma bűbájjal sikerült megakadályoznia saját megfulladását, Bellához fordult.

– Honnan van?

A lány felnézett rá. Ujjai megfeszültek a láncszemeken.

– A Nagyúrtól.

Ezt Lys magától is kitalálta. Felsóhajtott, kezét a medál felé nyújtotta, de Bella elrántotta előle.

– A Nagyúr megtiltotta, hogy bárki megérintse rajtam kívül – mondta, válaszul Lys megdöbbent tekintetére.

Lys csalódottan sóhajtott. A Nagyúr nem bízott benne. Vagy csak…; lehet, hogy csak nem akarta, hogy ismét közel kerüljön a horcruxhoz, és baja essen. Igen, ez könnyen előfordulhat. Csak őt akarja védeni, de neki mindenképpen valamiféle árulást kell feltételeznie. Undorodott magától a gondolatra, hogy éppen ő nem bízik a Nagyúrban, pedig annyi mindent tud róla, amennyit rajta kívül talán senki más. Mégsem képes…; nem tudja elhinni, hogy Voldemort döntéseinek oka van?

De mi az az ok, ami miatt inkább Bellára bíz egy ilyen kényes tárgyat, és nem rá?

***


Kisétáltak a szikla pereméhez. Hajukba játékos komolysággal kapott bele a szél, talárjuk zavaró hanggal lobogott mögöttük. Lys előre lépett, cipőjének orra éppen csak nem lógott le a szikláról, mikor lenézett a mélybe. A magas szirtet hatalmas hullámok nyaldosták, a szél sós illatot hozott. A mögöttük húzódó kicsiny erdőből madárcsicsergés hallatszott. Hátrapislogott a válla fölött. Bella pár méterre állt a szikla szélétől, olyan arccal, mint aki szívesen lemondana a lemászás lehetőségéről.

– Készen állsz? – kérdezte tőle aggódva. Bella éles pillantást vetett rá, és bólintott.

Varázslattal egyszerű volt a mászás, és a víztől is meg tudták magukat védeni. Azonban a hullámok erejétől semmilyen bűbáj nem menthette meg őket: a hullámok úgy csapták őket a sziklának, mintha apró porszemek lennének. Ő maga legszívesebben köteleket is használt volna, de a Nagyúr azt állította, még pálca nélkül is le lehet oda mászni, ha az ember tud varázsolni. Márpedig ő olyasvalakinek tartotta magát, aki tud varázsolni.

Igaz, nem a legegyszerűbb varázslatot használták, hiszen folyamatos koncentrációt igényelt, ami, ha véletlenül megszakadt volna, bármelyikük könnyen a tengerben találta volna magát. Már nem mintha anélkül nem kellett volna úszniuk egy kicsit, de azért egészen más dolog harminc méterről a tengerbe zuhanni, mint ott úszkálni egy kicsit.

Lys felnézett, hogy lássa, hogy halad Bella a mászással. Keresztanyja lassabban és bizonytalanabbul közeledett a tenger felé, mint ő, pedig mindketten először használták ezt a bűbájt. Aztán megállt egy pillanatra, majd hátradőlt, és zuhanni kezdett a tenger felé.

– NE! – ordította teli torokból Lys. Egyetlen ugrással keresztanyja után vetette magát, és néhány másodperccel később ő is az ijesztően hideg vízben landolt, alig egy méterre attól a ponttól, ahol Bella lesüllyedt. Mély levegőt vett, és lebukott utána.

Szerencsésnek érezte magát, amiért kiskorában megtanult úszni. Sebesen közeledett Bella felé, hogy minél hamarabb a felszínre húzza, mielőtt keresztanyja tüdeje telement volna vízzel. Ujjai rákulcsolódtak Bella hideg csuklójára, egy mozdulattal feljebb rántotta őt, fél kézzel átfonta a derekát, és egy erőteljes rúgással a felszín felé indult. Fogytán volt a levegője. Sokat megadott volna egy kopoltyúért, vagy legalább egy búvárkészülékért, de elsősorban nem magáért aggódott, hanem Belláért.

A szél jeges tűkként szurkálta az arcát. Vadul kapálózott, hogy a víz fölött tartsa Bella fejét, ami többek között a folyamatosan érkező, magas hullámok miatt sem volt egyszerű feladat.. Körbenézett; látott egy sziklát a közelben, így minden erejét összeszedve úszni kezdett felé. Nem volt könnyű úgy manőverezni a háborgó tengeren, hogy a saját és Bella feje is a víz fölött maradjon, de végül, hosszú, kínkeserves munka árán elérte a sziklát. Bő negyedórás küzdelem árán sikerült feltornásznia Bella testét, és még ő maga is utána tudott mászni.

Közel hajolt a keresztanyjához. Megállapította, hogy lélegzik, aminek annyira örült, hogy el is mosolyodott. Kisimította a vizes tincseket keresztanyja arcából, és meglazította a talárja nyakát, hogy rendesen kapjon levegőt.

– Térj magadhoz – suttogta kedvesen.

Mivel fogalma sem volt, mit kellene ilyenkor tennie, a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választotta: finoman megrázta keresztanyja vállát, aki erre köhögve felült. Lys finoman megütögette a hátát.

– Jól vagy? – kérdezte tőle.

Bella bólintott.

– Hogy kerültem ide? – kérdezte, és körbenézett. A nem túl otthonos sziklán hullámok törtek meg, vízzel meghintve a lányok bokáját.

– Lezuhantál – monda aggodalmas arccal Lys, közben keresztanyja arcát fürkészte. – Én meg utánad ugrottam, és sikerült felúsznom veled a felszínre, aztán idáig is elevickéltünk valahogy.

Bellatrix döbbenten pislogott rá, szemlátomást nehezére esett elhinni a lány meséjét.

– Te…; megmentettél?

Lys elmosolyodott.

– Miért kell ezen csodálkozni? – kérdezte halvány mosollyal.

Mielőtt Bella elárulhatta volna, mi lepte meg annyira keresztlánya tettében, egy hatalmas hullám csapott a sziklára. Lys fél kézzel a sziklára rántotta Bellát, míg a másikkal megkapaszkodott egy kiálló darabjában, nehogy a víztömeg a tengerbe lökje őket. A hullám átzúgott a fejük fölött, sós ízt hagyva a szájukban. Lys elengedte Bellát.

– Azt hittem, utálsz – jegyezte meg élesen keresztanyja, őt pedig mélyen sértette az alaptalan vád. Őt nem utálta, csak Dit.

– Mi? – kérdezte meghökkenten Lys. – Dehogy!

Bella keserűen elmosolyodott, majd a mosoly fintorrá torzult, elfordult Lystől. Néhány másodperc múlva a lány öklendezés hangját hallotta. Aggodalmasan vizsgálta keresztanyja vállát, de nem akart tolakodó lenni azzal, hogy közelebb ül hozzá.

– Figyelj…; – szólalt meg óvatosan. – Ha gondolod, várhatunk egy kicsit. Egy-két napon már igazán nem múlik. Visszamegyünk a faházba, és pihensz egy kicsit…;

– Ne…; nem kell! – vágta rá a lány, és Lys felé fordult. – Nem várhatunk addig, amíg elmúlik.

Lys, bár semmit sem értett, rábólintott. Bella egy, a vízből kiemelkedő, üregesnek tűnő sziklára mutatott.

– Oda megyünk? – kérdezte.

Ő pedig ismét csak bólintott.

Varázslattal úsztak, hogy a hullámok ne dobálják őket. Lys Bella mögött úszott, hogy egy újabb balesetnél azonnal intézkedhessen, de szerencsére sikeresen elérték a sziklát. Az üregben sekélyebb volt a víz, néhány méterrel beljebb már a lábuk is leért. Lyst csak most kezdte zavarni, hogy a talárja a víz felszínén lebeg mögötte, ezt ugyanis eddig nem volt ideje alaposabban megfigyelni. A barlangot egy széles perem védte a víztől, amire csak nagy nehézségek árán sikerült felmászniuk. Ezután az út veszélyesen meredekké vált, a cipőjük csúszott, a csöpögő talárjuk pedig csak húzta őket, így Lys leült, és ellökte magát, mintha egy kitaposott sziklacsúszdán ült volna, végigsiklott a lejtőn. Bella követte a példáját.

A barlang belsejében egy tavat láttak. Lys odalépett a partjára, leguggolt, és megszemlélte a vizet. Az ujját is belemártotta, és óvatosan lenyalt egy cseppet.

– Ez nem sós víz – állapította meg.

Bella azonban nem úgy nézett ki, mint aki bármit is meghallott az egészből. Lys minden további szó nélkül nekikezdett az előre kitervelt bűbájoknak, melyek egy esetleges illetéktelen behatolótól védik majd a barlangot – és a horcruxot. Bella nem ismerte a védővarázslatokat; csak azért jött ide vele, hogy elkísérje őt, és elhozza a horcruxot, amit neki nem volt szabad megérintenie. Keserűen elhúzta a száját, hátrapillantott Bellára a válla fölött. Egy addig ismeretlen érzés kerítette hatalmába: a féltékenység.

Igen, halványan emlékezett rá, hogy érzett valami hasonlót az Adrian-ügy kapcsán is, amikor a Nagyúr Bellát vitte magával, nem pedig őt, Lyst. Az rosszul esett neki, de közel sem annyira, mint ez a horcruxos. Pedig tudta, ő, Bellával ellentétben tudta, mit fognak elrejteni a barlangban. Ő, vele ellentétben pontosan tudta, mekkora adomány a Nagyúr „kis” ajándéka. Ő, Bellával ellentétben ismerte Tomot és ismerte Voldemortot is. De akkor…; akkor miért? Miért nem ő, Lys?

A legutolsó varázslat is a helyére került. Lys intett egyet a pálcájával, mire a tó közepén kiemelkedett egy szikla, abból pedig egy oszlopszerűség, mely a tetejénél kiszélesedett, és felvette egy durván faragott kőtál formáját. A következő pálcaintésre kisebb kövek emelkedtek ki a tóból, ösvényt képezve a vízen. Lys Bella elé lépett.

– Be kell vinni a medált a tó közepére – mondta. Aggodalmasan mérte végig a keresztanyját, akinek, úgy tűnt, jót tett a barlangi levegő; sokkal jobb színben volt, mint induláskor.

Bella felnézett rá; szemeiben Lys végre rátalált arra a tűzre, amelyet egész nap annyira hiányolt; ami olyan hihetetlenül egyedien jellemezte a keresztanyját. Bólintott, és elindult a tó felé, de mielőtt elérte volna, megtorpant, és megrázta a fejét. Talárzsebébe nyúlt, és Lys felé nyújtotta a medált. Tekintete még mindig a régi volt, azonban arcán Lys valami olyasmit látott, amit egyáltalán nem ismert:

– Csináld te – mondta. – Kétszer mentettél meg, amióta elindultunk, igazán megérdemled.

Lys elmosolyodott, és elindult keresztanyja felé. Egymás szemébe néztek, mikor a hűvös aranylánc Lys csuklójára fonódott. Bella hátrébb lépett, Lys pedig előre, az első, víz tetején lebegő kőre.

Furcsa érzés volt, minden lépésnél koncentrálnia kellett, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. A kövek folyamatosan inogtak a talpa alatt; olyan érzés volt, mintha egy csónakban egyensúlyozott volna. Nagyjából fél úton járt a part és a kis szikla között, amikor tudatosult benne, hogy percek óta Tomot tartja a kezében, de még nem szólt hozzá. Észrevétlenül megszorította a medált, és gondolatban megszólította.

Nem történt semmi.

Lys újra próbálkozott, és annyira nem figyelt oda a lépésre, hogy majdnem a tóban kötött ki. Újra és újra megszólította a medálban lakó lélekdarabot, a fiatal Tom Denemet, de egyszer sem kapott választ. Mikor kiért a tó közepén lévő sziklára, megtámaszkodott a kőtál peremén, és alaposan végigmérte a medált. Csak most vette észre, hogy az alakja hiába hasonlít megszólalásig az eredetire, a Mardekárra utaló díszes M betű hiányzott róla, és egyetlen finom mozdulattal ki tudta nyitni. Hamisítvány volt.

Ezért nem neki adta a Nagyúr.

Mert tudta, hogy ő, Lys azonnal rájönne a csalásra. Megcsóválta a fejét, képletesen elátkozta magát az ostobasága miatt, és óvatosan a kőtálba helyezte a medált. Megigazította, mintha tényleg a horcrux lenne, majd egy varázslat-gátló bűbájt helyezett a kőtál köré. Visszadugta a pálcáját a talárzsebébe, rendezte a vonásait – amióta rájött a csalásra, folyamatosan vigyorgott –, és elindult visszafelé.

Bella ugyanott várt rá, ahol akkor állt, amikor elindult a szikla felé. Együtt indultak a barlang bejárata – ez esetben inkább kijárata – felé, felkapaszkodtak a meredek lejtőn, és fintorogva néztek össze a gondolatra, hogy megint úszniuk kell. Ezért nem szárították meg a talárjukat sem.

Az erős szél egészen kezessé vált, a hullámok lágyan kísérték őket a magas szikla felé. Bella előbb érte el a partot, mint ő, és gyors ütemben mászott a varázslat segítségével. Lys lassan követte, alaposan eltöprengve az egész ügyön.

A horcrux csak álca volt: tehát a Nagyúr vagy őt, vagy Bellát akarta becsapni. Hiszen neki azt mondta, ide fogják rejteni a medált; az, amit Bellának adott viszont csak egy nagyon megnyerő utánzat volt. Lys hajlott arra a változatra, miszerint a Nagyúr nem akarta, hogy keresztanyjának pontos tudomása legyen az elrejtendő tárgyról, ezért adott neki egy ügyesen lemásolt változatot, és ezért tiltotta meg neki, hogy bárkinek oda adja a medált. Hiszen tudta, hogy ő, Lys pár perc alatt rájönne a csalásra.

Bella megvárta őt a szikla peremén, majd elindult sétálni egy kicsit. Lys mosolyogva bólintott, és leült, lábait a tenger fölé lógatva. Igazán gyönyörű volt a kilátás, és nem is hűlt le túlságosan. Láb lógatva kémlelte a horizontot, és azon töprengett, mennyire jó érzés, hogy ő meg Bella együtt töltötték a nap nagy részét, és egyszer sem veszekedtek.

– Csodás napunk van – mondta halkan, és hunyorogva sandított az égre.

Velőtrázó sikoly hasított a levegőbe. Lys olyan sebesen pattant fel, hogy szinte lecsúszott a szikláról. Előrántotta a pálcáját, de nem látott semmit. Elindult a hang irányába, pálcás keze remegett a félelemtől.

Ne! Nem eshet baja…;! NE!
rted, rtem by iuwan
Szerző megjegyzései:
Mivel a NAL 3. születésnapja július 3-ra esik, és szokásommá vált az évek során hozni ilyenkor egy extra frisst. Nos, íme.


Mit is tartogat nektek ez a fejezet?

Lássuk csak... Egy dühös férjet; egy fiút, aki maga sem tudja, miért, de kiáll egy lányért; egy fiút, aki féltékeny lesz; egy lányt, aki szerint mindenr?l ? tehet; és valakit, akire ez a lány bármikor támaszkodhat.


Akik pedig mesterei a számok világának, nyugodt lélekkel számolgathatnak vissza, és rájönnek, mi az, amit Voldemort jobbnak látott elhallgatni Lys el?l.
Lys kezdett kétségbe esni. Bella hangját már nem hallotta, ami akár nyugtató is lehetett volna, ha nem hallott volna helyette egy roppant nyugtalanító, vadállatias morgást. Be kellett vallania magának, ez így sokkal jobban megijesztette, mint az, amikor keresztanyja mászás közben a tengerbe esett. Akkor legalább azonnal utána tudott ugrani, kide most…; most csak futni tud. Mégsem rohanhatott hozzá lélekszakadva, ugyanis a szikla peremét körülvevõ erdõ aljnövényzete csúszott az elõzõ napi esõ által hátrahagyott sártól. Rettenetesen félt attól, mi lesz, ha elcsúszik, és nem ér oda idõben…; Ráadásul az sem segítette különösebben célja eléréséhez, hogy folyamatosan szlalomoznia kellett, ha nem akart közelebbi ismeretségbe kerülni a durva fatörzsekkel.

Tarts ki, Bella, gondolta, és megkapaszkodott egy nyírfa törzsében, mielõtt elvágódott volna a csúszós talajon. Nem vette észre, hogy akaratlanul is felgyorsított egy hátborzongató, reccsenõ hangra. Tarts ki, mindjárt odaérek!

A fák ritkultak kissé, így õ, remélve, hogy hamarosan kiér, felgyorsított. Ennek az lett az eredménye, hogy alig öt perc múlva hassal elõre kivágódott a fák közül, elbotlott ugyanis egy kiálló gyökérben, amit nem vett észre. Sárosan tápászkodott fel, és körbenézett. Hamar megtalálta Bellát, s vele szemben egy majdnem tíz méter hosszú, durván faragott, fekete sziklát látott, melynek tetején valamilyen éles nyúlványok sorakoztak, az oldala pedig furcsán bõrszerû volt. Aztán keresztanyja lekuporodott; a szikla ugyanis megmozdult, és a Bellához közelebbi felébõl lángcsóva tört elõ. A másik oldalon egy elkeskenyedõ, hosszú, tüskés valami lengedezett ellenségesen.

Majdnem egy percbe telt, mire Lys felfogta, hogy egy sárkány áll vele szemben.

Azok az éles nyúlványok, amiket õ sziklának gondolt, tüskék, és ezzel a tudattal még élesebbnek tûntek. Az állat kitárta a szárnyát, és fenyegetõen Bella felé rúgta magát. Lys a számára legkézenfekvõbbnek tûnõ dolgot tette: felkapott egy nagyobb kavicsot, és teljes erejébõl a sárkányhoz vágta. Egyetlen tizedmásodperce volt, hogy büszke legyen, amiért sikerült pont a lény fejét eltalálni, mielõtt a bestia felé fordult volna. Ahelyett, hogy megszemlélte volna a vele szemben álló lányt, kitátotta hatalmas száját – Lys még sosem látott akkora fogakat – és lángoszlopot fújt felé.

Lys szemei elkerekedtek, és az utolsó pillanatban sikerült vízburkot vonnia maga köré. Néhány perc múlva a sárkány, abban a hitben, hogy ennyi idõ alatt már régen szénné égette áldozatát, abbahagyta a tûzfújást, és érdeklõdve szemlélte azt a helyet, ahol Lys állt. A tûz és víz találkozása vastag gõzfelhõt eredményezett, amit a lány egyetlen pálcaintéssel eltüntetett, majd puszta hálából vízsugarat küldött a sárkány felé.

Varázstani ismeretei bizonyos pontokon meglehetõsen hiányosak voltak, és legnagyobb sajnálatára a sárkányokkal való küzdelem sem képezett kivételt. Például azt sem tudta, hogy a vízzel sikerült felhergelnie ellenfelét. A sárkány fenyegetõen indult felé, megrázta hatalmas, pikkelyes fejét, vízcseppeket permetezve mindenfelé. Lysben felmerült a kérdés: mi a fenét csináljon ezzel a döggel?

– Menj onnan! – kiáltott rá Bella, idõközben magához véve pálcáját. Kábító átkot lõtt a sárkányra, de a vastag és erõs pikkelyek teljesen elnyelték azt. – Nem tudod elkábítani, nem tudod megölni, és sikerült rohadtul felbosszantanod!

Lys minden eszébe jutó sötét átkot a bestiára szórt, de úgy tûnt, Bellának tökéletesen igaza van, egyik sem fog rajta. A sárkány újra tüzet fújt, ideiglenesen harcképtelenné téve a lányt, azonban Bella, talán azért, mert Lys nemrég ismét megmentette õt, folyamatosan támadta a szörnyet. A sárkány összezárta a száját, hátrafordította a fejét, fenyegetõen Bellára mordult, aztán Lys felé kapott. Õ fürgén félreugrott, Bella következõ átka a sárkány szárnyának csapódott, mire a bestia meglendítette tüskés farkát, és elsodorta a lányt. Bella a földre rogyott, Lys pedig hangos ordítással átrohant a sárkány lábai között, félreugrott a veszélyes farok újabb csapása elõl, és térdre rogyott keresztanyja mellett.

A tüskék mély vágás ejtettek Bella hasán. A lány talárja, karja, és a körülötte lévõ fû tiszta vér volt. Lys próbálta begyógyítani a sebeket, de nem járt különösebb sikerrel. Bella arca eltorzult a fájdalomtól, és egyik, vértõl csöpögõ kezével Lys válla fölé mutatott. A lány hátrafordult. A sárkány feje egy méterre lehetett Lys hátától, és vörös szemeivel érdeklõdve nézte a két lányt. Lyst vad düh öntötte el. Ez a dög súlyosan megsebesítette Bellát, õ pedig elhatározta, hogy valamilyen módon bosszút áll ezért.

A sárkány megérezhette, hogy valami megváltozott az elõtte gubbasztó lányban, mert fenyegetõen felmordult, és kitátotta hatalmas száját. Lysnek ebben a pillanatban csupán három átok jutott eszébe, amibõl kettõ egészen biztosan nem hatott a bestiára.

Bella meg fog gyógyulni, és barátok lesznek. Lucius boldog és büszke lesz, mert õ, Lys túlélt egy találkozást egy ekkora sárkánnyal…;

– Expecto patronum!

A pálcájából nem egy szárnyas, sasfejû és lótestû ezüstösen csillogó bestia indult a sárkány felé, hanem egy hosszú, henger alakú valami. Szorosan a sárkány fejére tekeredett, ami erre dühös morgással próbálta lerázni ismeretlen, ezüstszínû ellenfelét. Lys, tudván, hogy csak néhány másodpercet sikerült nyerniük, egy gyors bûbájjal átkötözte Bella sebeit, majd szorosan átölelte keresztanyját, és dehoppanált vele.

***


A Denem kúria elé kellett volna érkezniük, de jelen helyzetben Lys képtelen volt arra a helyre gondolni. Õ maga nem vihette kórházba a keresztanyját; egyrészt azért, mert itt õ nem is létezett, másrészt pedig azért nem, mert fogalma sincs arról, hol van a varázslók kórháza. Remegve szorította a pálcáját. A Malfoy kúria kapuja fenyegetõen magasodott föléjük, mintha teljesen hidegen hagynák a Lysben dúló érzelmek. Nem tudott mozdulni, hiszen baljával a hevenyészett kötést szorította keresztanyja sérülésére, pálcás jobbjának pedig igazán nem vette hasznát.

– Tarts ki – motyogta Bellának. – Itt vagyok. Hívok segítséget. Tarts ki!

Megpróbálta varázslattal kitárni a kaput, de az a sokadik próbálkozására sem nyílt ki. A gondolat, hogy elveszítheti a keresztanyját, minden épeszû ötletet kitörölt a fejébõl. A legnyilvánvalóbb és legegyszerûbb megoldás is csak hosszú percekkel késõbb jutott az eszébe: a Sötét Jegy. Maga mellé dobta a pálcáját, és mutatóujját szorosan a Jegyre nyomta. Koncentrált.

– Rodolphus…; – motyogta, mintha azt remélné, a fiú jobban fog sietni ettõl. – Rodolphus, gyere…; – Aztán, valamilyen belsõ késztetés hatására hozzátette: – Lucius…;

A két fiú szinte egyszerre tûnt fel, alig egy perc múlva. Rodolphus, amint meglátta a két lányt, rögtön odasietett hozzájuk, és Lyst félrelökve felesége mellé térdelt.

– Mit csináltál vele? Ha meghal, esküszöm, megöllek! – kérdezte dühösen, és választ sem várva karjába vette Bellát, aztán dehoppanált vele.

Lys megütközve ült, abban a meglehetõsen kényelmetlen pozícióban, ahogy keresztapja hagyta. Szemei kerekre tágultak a döbbenettõl. Rod…; megfenyegette? Õt? Alig tért magához a sokkból. Elsõként a térde kezdett sajogni a kitekeredett pozíció miatt, aztán a könyöke, amivel a lökés erejét tompította. Próbálta meggyõzni magát, hogy nem tehet arról, hogy Bella megsérült.

Azonban nem tudott hazudni magának. Az, hogy a Nagyúr ne tartsa magánál a horcruxot, az õ ötlete volt. Az, hogy most menjenek, szintén az õ zsenialitását dicsérte. Õ engedte el sétálni Bellát, egyedül. Ha meghal, arról tényleg õ tehet…;

Két erõs kar kulcsolódott a derekára, és kezdte húzni felfelé. Oldalra fordította a fejét, hogy rászóljon arra, aki ilyen pofátlan módon az intim szférájába tolakodott – és azért is, hogy levezesse kissé a feszültséget, amit a Bella sérülése miatti bûntudat okozott számára –, de minden dühös szó a torkára forrt, amikor felismerte Luciust. A fiú óvatosan talpra állította, majd, egyik kezét továbbra is a vállán tartva megszólalt:

– Jobb lesz, ha nem ácsorgunk a kapuban. – Lys, bár nem értette, mit mond a fiú, ahhoz túlságosan is zsongott a feje, bólintott. – Gyere! – Lucius kitárta a kaput, és beterelte õt. – Talán jobb lesz, ha iszol egy kicsit.

Lys nem ellenkezett, amikor a fiú végigvezette a bejárati ajtó felé vezetõ úton, egyetlen szót sem szólt, amikor beterelte õt a kúriába, hallgatott, amikor a szalon felé vezette, és némán tûrte, hogy leültesse a kanapéra.

– Mézbor? Lángnyelv-whisky? – kérdezte a fiú.

Lys megrántotta a vállát. Lucius megállt az italos vitrin elõtt, és hátranézett a válla fölött.

– Nem választhatok helyetted – jegyezte meg élesen.

Lys felnézett, de olyan arccal, mint akibõl bármelyik pillanatban kitörhet a sírás.

– Nem akarok alkoholt – mondta a szokásosnál vékonyabb hangon.

A fiú felvonta a szemöldökét.

– Van ennek valamilyen különleges oka?

A lány arca megrándult, majd így válaszolt:

– Könnyen megárt.

Luciust nem elégítette ki a válasz, de nem faggatózott tovább. Leemelt egy mézszínû folyadékkal teli palackot, óvatosan kinyitotta, és töltött belõle két, hamarjában elõkapott pohárba. A palackot visszazárta és a helyére tette. A két pohárral visszasétált a kanapén ülõ lányhoz, leült vele szemben, majd felé nyújtotta az egyik poharat. Lys gondolkodás nélkül vette el, és rögtön belekortyolt. Luciusban vakon megbízott.

– Mi történt? – kérdezte a fiú.

A lány körbe forgatta a poharat.

– Volt egy küldetés…; nem beszélhetek róla. – Mély levegõt vett. – Lemásztunk a sziklán, beleesett a tengerbe…; utána ugrottam. Kihúztam egy tengerben lévõ sziklára…; késõbb…; elment sétálni…; sikoltott…; utána mentem…; volt ott egy…; egy sárkány…;

– Milyen sárkány? – kapta fel a fejét Lucius.

Lys vállat vont.

– Nem tudom. – Elgondolkozott. – Fekete – mondta némi töprengés után. – Vörös szemekkel. Tüskés hát, bõrszerû szárny…; – tette hozzá kicsivel késõbb. – Minden sárkány egyforma!

Lucius sejtelmesen mosolygott.

– Ezek alapján az egy hebridai feketesárkány volt. – Lys vállat vonva kortyolt a mézborba. – Majdnem háromszáz négyzetkilométeres vadászterülete van, szóval elég nagy pech, hogy épp ott bukkant fel, ahol ti voltatok. – A lány erre csak bólintani tudott.

– Azt hiszem, nem volt nála pálca…; – motyogta, és hátradõlt. – Az a dög meg rátámadt…; nem volt más választásom…; mázli, hogy egyáltalán eltaláltam…;

– Mivel? – kérdezte a fiú.

– Kõvel – érkezett a válasz. – Hozzávágtam egy követ. Fejbe találtam. Tíz pontos dobás.

– Az – mondta finom mosollyal Lucius. – Hajtó voltál az iskolai kviddicscsapatban?

– Nem…; – motyogta, és finoman megrázta a fejét. Már majdnem megitta az egész pohár italt. – Féltem a repüléstõl, és amikor egyszer mégis sikerült seprûre csalni, neked az sem tetszett…;

Lucius megállapította magában, hogy a lánynak tényleg hamar megárt az alkohol, ha már összetéveszti egy régi…; barátjával? Szerelmével? Ezt nem tudta eldönteni.

– Felém indult, és tüzet fújt…; – folytatta a lány elmélázva. – Bella rátámadt hátulról, aztán a dög meglendítette a farkát, és elsodorta. Odarohantam hozzá, de már mindegy volt…;

A fiú bólintott, és átült a kanapéra, hogy ne kelljen egymásra nézniük. Emlékezett rá, hogy a Roxfortban, Legendás Lényeg Gondozása órán tanultak egyet s mást a sárkányokról, hebridai fekete faroktüskéi például nagyon csúnya sérüléseket tudtak okozni. Ráadásul úgy tûnt, Bella sérülése teljesen sokkolta a lányt. Lucius most némán nézte õt, ahogy réveteg tekintettel beszélt a plafonnak. Éppen azt próbálta megmagyarázni, hogy az egész az õ hibája, õ akarta, hogy épp aznap menjenek, az egész az õ ötlete volt, aztán elhallgatott, és egyenesen rá, Luciusra nézett. Az addigi fátyolos tekintet kitisztult egy pillanatra, és motyogott valamit, ami leginkább a saját nevére emlékeztette a fiút.

Aztán hirtelen megszûnt a kettejük közti távolság, és a lány puha ajkait a sajátján érezte. Megdöbbent a lány merészségén, aztán azon, hogy Lys karjai a nyaka köré fonódtak. Be kellett ismernie, hogy a lány egyáltalán nem csókolt rosszul, így – ha kicsit megkésve is – közelebb húzta magához Lyst, és visszacsókolt.

Néhány perccel késõbb a lány hirtelen elhúzódott tõle, õ pedig némi értetlenséggel bámult rá. Õ maga minden kétséget kizáróan remekül csókolt, és a lány is egészen ügyes volt, mégsem értette, mi volt ez a hirtelen mozdulat. Aztán meghallotta a lépteket.

Lys egész testében megfeszült. Õ nem lépteket hallott, hanem dühös csörtetést, vad dobogást, ami minden egyes lépéssel egyre közelebb hozta azt a pillanatot, amikor be kell majd számolnia a történtekrõl. Lucius szemébe nézett, mintha valamiféle kapaszkodót keresne, aztán az ajkába harapott, amikor kivágódott a szalon ajtaja.

Egy pálca nyomódott szorosan a tarkójának.

– Mit mûveltél Bellával? – kérdezte Rodolphus olyan mértékû dühvel, amit Lys még sosem tapasztalt nála. Még akkor sem, amikor megtudta, hogy õ, a keresztlánya lefeküdt Luciusszal.

– Rod, figyelj…; – szólalt meg békítõen Lucius, mire a pálca eltávolodott a lány tarkójáról, és az arca mellett a szõke hajú fiúra szegezõdött.

– Te ebbe ne szólj bele! – mordult rá, szemlátomást nem törõdve azzal, hogy a Lys iránt érzett dühét zúdítja a barátjára. – Te talán nem így viselkednél, ha ez Narcissával történt volna?

Lucius szólásra nyitotta száját, és Lyst valahonnan mélyrõl fakadó kárörömmel töltötte el a gondolat, hogy a fiú nemleges választ készül adni. Lucius azonban úgy döntött, hallgat, és megvárja, hogy barátja lehiggadjon.

– Nem én voltam…; – mondta a lány, és lassan keresztapja felé fordult. A fiú erre egy hihetetlenkedõ morgással válaszolt, de pálcáját újra a lány arcának szegezte. – Megtámadta egy sárkány…;

A fiú felmordult.

– Egy sárkány…; – ismételte gúnyosan. Nem hitte el.

Minden a lány hibája volt. Õ tehetett arról, hogy Bella megsérült. Talán õ maga támadta meg. Rodolphus még ezt is el tudta képzelni róla.

– Milyen sárkány? – kérdezte végül.

– Fekete – válaszolta Lys. – Honnan tudjam? Mind egyforma!

– Hebridai – szólt közbe Lucius. – Már mindent elmondott nekem, fölösleges strapálnod magad. Kétlem, hogy tudnál olyat kérdezni, ami korábban nem hangzott el.

Rodolphus tekintetében vad düh villant.

– Fölösleges? – ismételte gúnyos és egyszerre fenyegetõ hangon. A két fiú farkasszemet nézett egymással.

– Hogy van Bella? – kérdezte Lys remegõ hangon.

– Ne csinálj úgy, mintha érdekelne!

Lys már éppen válaszolni akart, amikor éles fájdalom hasított a bal alkarjába. A Nagyúr hívta õt…; talán már tudja, mi történt Bellával? Lehet, hogy õ is dühös rá? Bizonytalanul állt lábra, Rod pálcája pedig rögtön a mellkasára szegezõdött.

– Nem mész sehová, amíg nem válaszolsz a kérdésemre!

Lys felsóhajtott.

– Milyen kérdés?

– Mit mûveltél Bellával?

A lány egyenesen keresztapja szemébe nézett. Bosszantotta egy kicsit, hogy még mindig nem hisz neki.

– Semmit. A sárkány csinálta.

– A te sárkányod? – kérdezte élesen Rod.

Lys megrázta a fejét. Ez a feltételezés egyenesen sértette, de lenyelte a csípõs választ. Semmit nem mondhat, amivel befolyásolná ezt a jelent. Karjába erõsebben nyilallt a fájdalom. A Nagyúr türelmetlen…;

– Ha nem haragszol, én mennék. A Nagyúr hív. – Ellépett volna a fiú mellett, de Rodolphus kinyújtott keze megakadályozta ebben.

– Igenis haragszom – dörmögte, és hangja minden olyan érzelmet nélkülözött, amelybõl Lys arra következtethet, hogy az állítás nem igaz. Ugyanakkor a fiú leeresztette a kezét, és tüntetõen nem nézett rá. – Na mi van? Nem mész?

Lys arca megrándult.

– De igen. Megyek.

Sebes léptekkel átvágott a szalonon, majd futva távozott a kúriából. Arcát vékony könnycsík díszítette.


***



Olyan sebesen vágott át a parkon, mintha hosszútávfutónak készült volna. Az ajtót nem csukta be maga után, a lépcsõre érve pedig rögtön belerohant valakibe. Az illetõ elkapta õt, kérdezett valamit arról, hogy miért siet, aztán Lys kitépte magát a férfi karjából, és felrohant a Nagyúr szobájába.

Szinte beesett az ajtón. Elfeledkezett a küszöbrõl, és csak a kitárt ajtó kilincsében tudott megkapaszkodni. Fel sem fogta az egészet, pedig a Nagyúr érdeklõdve nézett rá, az ajtót viszont olyan természetességgel csukta be, mintha semmi rendkívüli nem lenne abban, hogy az imént kis híján beesett a szobába.

Megfordult, és megállt a férfi elõtt. Arca két oldalán keskeny könnycsík fénylett, tekintete mélységes fájdalmat tükrözött, és egész testében remegett.

– Ülj le! – szólt rá a Nagyúr. Lys engedelmeskedett. Néhány perc csend állt be közöttük. – Túl fogja élni – mondta, mire a lány, aki eddig a padlót vizsgálta a cipõje elõtt, felnézett rá. – Talán még emlékszel Jugsonra. – Lys bólintott. – A nagybátyja a Szent Mungóban dolgozik, az utasításomra pedig folyamatosan érdeklõdik tõle Bellatrix állapotáról. – Úgy tûnt, van még valami, amit el akar mondani, de a lányra nézett, és homlokráncolva hallgatott.

– Az én hibám – motyogta Lys, a férfi számára tökéletesen hallhatóan.

– Igazán? – érkezett a cinikus kérdés. – Talán te küldted Bellatrixot arra a helyre, ahol a sárkány felbukkant? – A lány megrázta a fejét. – Talán te küldted oda a sárkányt? – Újabb fejrázás. – Talán nem tettél meg mindent, hogy segíts neki? – Lys ezúttal vállat vont.

– Nem tudtam, hogyan lehet elbánni a sárkánnyal – mondta halkan. – Hiába támadtam bármivel, nem tudtam megállítani…;

– Ez nem a te hibád – vágta rá Voldemort. – Egy sárkány elkábításához majdnem tucatnyi jól képzett varázsló kell. Ti ketten voltatok.

Lys keserûen bólintott.

– De én találtam ki, hogy el kell rejteni a horcruxot. Én találtam ki, hogy tegnap induljuk…;

– Valóban – jegyezte meg a férfi. – Csakhogy megfeledkezel két apróságról.

Lys felnézett rá. Most valahogy másnak látta Voldemortot. Olyan volt, mint…; Olyan, mint…;

– Mirõl? – kérdezte, továbbra is a Nagyúr arcát fürkészve.

– Én választottam ki a helyet, és én adtam mellét õt útitársnak.

A lány megrántotta a vállát. Olyan fura érzése volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Még sosem látta ilyennek Voldemortot. Azt már többször is tapasztalta ugyan, hogy a férfi mindig a saját igazát hajtogatja, vagy legalább azt, amit annak vél, de furcsának tûnt, még Lys számára is, hogy a Nagyúr menteni akarja õt, még úgy is, ha belecsúszik abba, hogy magára vállalja a történteket. Hiszen ez volt a lényege annak, amit mondott, nem? Hogy õ, Lys csak annyira hibás, mint a Nagyúr.

Felnézett a férfira, majd odalépett hozzá, és átölelte. Motyogott valamit, amit Voldemort nem hallott, õ pedig nem értett. Mégis, a szavak ott égtek kettejük között, a férfi talárján.

Lys aznap este nem a saját szobájában aludt.


***



Lys képtelen volt néhány percnél hosszabb idõt egyedül tölteni, ilyenkor ugyanis elõtört belõle az önvád, miszerint Bella az õ hibájából sérült meg, de a Nagyúr megtiltotta neki, hogy ilyesmire egyáltalán gondoljon. Ennek örömére egész délelõtt a férfi közelében maradt, és egy kicsit remélte, hogy közben további jó híreket kaphat Belláról.

Egy óra körül aztán a férfi gondosan visszapakolta az íróasztal fiókjaiba az addig elõl lévõ pergamentekercseket – ez nála azt jelentette, hogy gyorsan behajigálta õket abba a fiókba, amiben volt egy kis hely –, majd az ajtó felé indult. Lys felpattant, hogy kövesse, de a Nagyúr visszaintette. A lány értetlenül huppant vissza a foteljába, és várakozóan nézett Voldemortra. Általában meg szokta indokolni a döntéseit…;

A férfi kitárta az ajtót, aztán egy pillanatnyi meghökkenést követõen félreállt. Regulus zavart mosollyal az arcán lépte át a küszöböt, aztán becsukódott az ajtó Voldemort mögött.

Lys értetlenül nézett a fiúra.

– Te…;?

– Szünet van. – A lány morgott egy sort magában. Erre neki is gondolnia kellett volna. – A Nagyúr üzent, hogy jöjjek át hozzád. Állítólag nagyon magad alatt vagy.

Lys keserûen elhúzta a száját.

– Nem vagyok magam alatt, csak tilos önsajnálkoznom.

Regulus kuncogott.

– Bella miatt nem kell aggódnod, épp ma beszéltem Rodolphusszal, a gyógyítók azt mondták, jövõ héten akár haza is jöhet. – A fiú arca azonban elsötétült.

Lys hálásan fújta ki a levegõt. Hát mégsem lett komoly baja. Megkönnyebbült egy kicsit.

– Csúnyán összevesztünk tegnap Rodolphusszal – mondta, mint egy mellékesen Lys, a padlót tanulmányozva.

Regulus elmosolyodott.

– Akkor nem te vagy az egyetlen.

– Hm? – nézett rá a lány.

– Luciusszal is összekülönböztek, Rod mondta, mikor beszéltünk. – Lys csodálkozva nézett nagybátyjára. Lucius összeveszett Rodolphusszal? Ez valamiért nem fért össze. Õ, Lys csak akkor látta veszekedni õket, amikor kiderült, hogy lefeküdt Luciusszal, de akkor alig egy nap alatt békét is kötöttek.

Rá akart kérdezni, mi volt a vita tárgya, de úgy gondolta, nem tartozik rá. Aztán gondolatban megrázta a fejét. Nem tartozik Cassandra Blancra. Rá, Lysre azonban nagyon is tartozna. De õ most nem Lys, csakis és kizárólag a Nagyúr tekint rá így.

Regulus odahúzott egy széket Lys elé, és leült. Néhány percig csendesen fürkészte a lány arcát, majd halkan megszólalt.

– Miattad vesztek össze – mondta. – Rodolphus szerint Luciusnak nem kellene megvédenie téged egy rokonával szemben.

Kellett öt perc, mire Lys felfogta és tudomásul vette a hallottakat. A két fiú ismét rajta veszekedett…;

– De hát én…; – is a rokona vagyok, akarta mondani, de még idejében észbe kapott, és elharapta a mondatot. – Én nem kértem, hogy védjen meg – mondta végül. – Persze, örülök neki, meg minden, de…;

Regulus olyan furcsa pillantással nézett rá, amitõl Lysnek elállt a szava. Néhány percig némán fürkészték egymás arcát, a fiú olyasvalamit ejtett ki a száján, ami túlságosan is súlyos volt egy ilyen kényes szituációban.

– Van vagy volt köztetek valami?

Lys nem tudta, mit feleljen. Volt köztük, igen. Élénken emlékezett minden egyes Luciusszal töltött percére. Igen, határozottan volt köztük valami. Azon ritka pillanatokat leszámítva, amikor csak a puszta bõrük érintkezett. Felsóhajtott, és tanácstalanul meredt Regulus szürke szemeibe. Most is az jutott eszébe, ami az elsõ találkozásukkor: a fiú szemei nem olyan szépek, mint Luciuséi. Rácsodálkozott, hogy még ennyi idõ, és ekkora lélekbeli távolság után is mennyire szereti õt.

Úgy tûnt, nagybátyja a legrosszabbat olvasta ki a hallgatásából. Kezei ökölbe szorultak, hátrarúgta a széket, ahogy felállt, és a kelleténél vadabbul indult az ajtó felé.

Lys tudta, hogy csak egy dolgot tehet, ha nem akarja elveszíteni nagybátyja barátságát.

– Regulus, várj! – szólt utána. Felugrott, és elkapta a fiú karját. – Félreérted!

– Igen? – kérdezte csípõsen a fiú.

Lys mélyet sóhajtott. Nincs más út…;

– Kérlek hallgass végig. Adj egy lehetõséget, és ígérem, mindent elmagyarázok.

Regulus mélyet sóhajtott, és elengedte a kilincset.
Titkok a jvõbõl by iuwan
Szerző megjegyzései:
Lys mindent megmutat Regulusnak, a fiúnak pedig el kell dönteni, mit gondol mindenr?l. Ráadásul Lys olyasvalamit tud meg, ami teljesen felkavarja az életét.

Szavak számában magasról kerüli a NAL3 eddigi összes fejezetét, de a tényleges tartalom talán csak a fele, hiszen a többi "csak" visszaemlékezés.

A fejezet címe a NAL1 két fejezetére is utal: a harmadikra (els?sorban a cím), és a tizennegyedikre, ahányadik ez a fejezet a 3. részb?l (ezt pedig a tartalom indokolja).
Lys óvatosan rúgta be a szobája ajtaját, mivel nem volt szabad keze, hogy lenyomja a kilincset. Regulus, aki eddig háttal állt az ajtónak, és az ablakon bámult kifelé, hátranézett a zajra, majd sebes léptekkel a lány mellett termett,a és átvette tõle a súlyos kõtálat. Lys, miután megtornásztatta elgémberedett kezeit – nem volt hozzászokva az ilyen nehéz kõedények cipeléséhez –, lesöpörte az éjjeliszekrényen tartott apró kacatokat – pergameneket, a Reggeli Próféta régi számait, pennákat és törés gátló bûbájjal ellátott tintatartókat –, Regulus pedig óvatosan letette a kezében tartott tárgyat. Néhány percig mindketten a kõbe vésett rúnákra meredtek. A lány összehúzta a szemét. Amikor legutoljára emlékeket osztott meg valakivel, a Nagyúron kívül, õ maga is a szemlélõdõvel tartott. Most azonban nem igazán érzett késztetést erre.

– Tudod mi ez? – kérdezte Lys csendesen, a fiúra pillantva.

– Aranyvérû vagyok – morogta Regulus, a kelleténél jóval sötétebben, és mintha némi sértõdöttség is csengett volna a hangjában. – Képes vagyok felismerni egy merengõt.

Lys arca megrándult. Azt akarta mondani, hogy õ nem úgy gondolta, de végül nem szólalt meg. Pálcáját kissé remegõ kézzel érintette a halántékához, majd némi töprengés után elhúzta onnan – csakhogy ekkor már egy ezüst anyag kötötte össze a halántékát és a pálcát. A lány óvatosan helyezte emlékeit a merengõbe, aztán pálcájával megkavarta annak tartalmát. Keserû mosollyal nézte az ezüstösen kavargó anyagot. Néhány perccel késõbb ellépett a kõtáltól, és zsebre dugta a pálcáját, majd a fiúra nézett.

– Én nem megyek veled – mondta. – Jobb lesz, ha ezt egyedül csinálod végig. – Regulus gyors léptekkel a merengõ mellett termett. Tudni akarta, mit titkolt el elõle Cas egészen idáig, hiszen õ végig õszinte volt a lánnyal. – Várj! – Lys elkapta a fiú karját, aki erre megállt, és a lányra pillantott. – Kérlek, ne ítélkezz a látottakon azelõtt, hogy beszélnénk rólunk.

Regulus bólintott, és arcát a kõtálba merítette.


Egy erdõben bukkant fel. Nyár vége vagy õsz eleje lehetett, mert némelyik fa már elkezdte hullatni a levelét. Ott, ahol õ állt, a fák koronájától nem lehetett látni az eget. Csodálkozva nézett körbe, nem értve, hogy került ide, sem azt, hogy miért, aztán két kislányt látott közeledni. Az egyiküknek hosszú, copfba kötött vörösesszõke haja volt, arca csupa szeplõ, szemei kékek. Mugli ruhát viselt, ami meglepte a fiút. Nem értette, hogyan kerülhet mugli gyerek, sõt, mivel volt mögötte egy másik is, két mugli gyerek Cas emlékeibe. Talán megölte õket? Regulus eltátotta a száját, amikor a másik lány közelebb ért, és alaposabban szemügyre tudta venni; a kislány szinte tökéletes mása volt Dinek, csak az arcvonásaiban vélt felfedezni valami mást. Valami szörnyen ismerõset…;

A Di-hasonmás felmászott egy diófára. Fürgén mozgott, már-már emberfeletti ügyességgel. Regulus arra gondolt, varázslatot használt. Ez beleillett a képbe, hiszen Di boszorkány volt, miért ne lehetne a hasonmása is az? Vagy lehet, hogy tényleg Di az, és ezeket a furcsa vonásokat kinõtte, mire õ, Regulus megismerte? A másik, talán tényleg mugli lány azonban riadtan nézte õt, mintha attól félne, a kicsi Di bármelyik pillanatban leeshet.

– Hé, Tricia, kapd el! – A lány ledobott egy diót. A Tricia nevû nem nyúlt érte idõben, így a dió a lábai elõtt puffant a talajon. Regulus észre sem vette, hogy a diódobáló kislány felült a fa egyik vastagabb ágára, annyira lekötötte a másik lány. A Di-más csibészes mosollyal nézett le, a fiúnak pedig az a benyomása támadt, hogy látta már ezt a mosolyt valahol. De hiába töprengett, nem emlékezett rá, hogy hol.

Megjegyezte, hogy vöröset Triciának hívják, hátha késõbb fontos lesz. Bár még mindig fogalma sem volt, hogy mi köze lehet Casnak a két kislányhoz. Egyáltalán neki miért kell látnia õket?

– Gyere le, Vero, le fogsz esni! – Vero? Õ azt hitte, Di az. Biztos volt benne…; Hiszen külsõre Di volt…; csak egy kicsit más.

Minden elsötétült körülötte.


A következõ emlékben a Vero nevû lányt látta. Egy íróasztalnál ült, mugli könyvek fölé görnyedve. Mégis csak egy egyszerû mugli lenne? De akkor hogyan mászott fel olyan könnyedén és fürgén arra a fára? Közelebb lépett hozzá, aztán körbenézett a szörnyû mugli ízlésnek tökéletesen megfelelõ szobában. Vajon ki lehet ez a lány? Honnan ismerte õt Cas? Némán nézte, ahogy egy furcsa pennával, amit nem kellett tintába mártani, és valamilyen fényes, kemény anyagból készült, a lány Regulus számára érthetetlen és bonyolult képleteket ír egy papírra. A fiú nézte õt egy darabig, és kezdte roppantul unni magát. Mégis mi célja van annak, hogy neki most itt kell lennie? Mit kell látnia? Di hasonmását? A lány buzgón lapozni kezdett a könyvében. A lapok finom nesze elhessegette Regulus negatív gondolatait. Lehet, hogy találni fog valamit a könyvben…; talán ezért fontos ez az emlék…; Közelebb lépett a lányhoz, aki éppen most hagyta nyitva a vaskos kötetet a háromszázhuszonhetedik oldalon. A lapozás zajának megszûnése miatt mély csend telepedett rájuk.

Aztán hirtelen, minden elõzmény nélkül olyan éles pukkanás hallatszott, amirõl még õ, Regulus sem hitte el, hogy mugli eredetû lehet. A lány felkapta ugyan a fejét, de nem törõdött a zajjal. Vagy tudta, mi az, vagy nem gondolt bele abba, mi lehet. Csak percekkel késõbb állt fel, nyújtózott egyet, és elindult az ajtó felé. A fiú, mivel nem volt jobb dolga, követte. Lementek a lépcsõn – a fiú ezt a fából roppant igényesen megmunkált tárgyat tetszetõsnek találta –, aztán a lány megtorpant valamiért. Regulus értetlenül kerülte meg, ugyanis õ semmit sem látott egy krémszínûre festett faltól, és rámeresztette szemét az ott álló alakra, aki megijesztette a kislányt, és aki minden kétséget kizáróan varázsló volt. Erre abból jött rá, hogy talárt viselt – feketét, amiben meglehetõsem rémisztõen festett –, és leeresztett kezében a padló felé mutató pálcát tartott. A vonásai furcsán ismerõsnek tûntek, annak ellenére, hogy az alak kopasz volt, nem volt szemöldöke, és vörösek voltak a szemei. Mindemellett magas volt, magasabb a fiúnál, és vékonyabb is nála. Regulus nem jött rá, ki ez a férfi, és honnan olyan ismerõs neki. Talán látta valahol? Nem, biztosan nem. Ha valaha látta volna, azt biztosan nem felejtette volna el.

Furcsán ismerõs, tompa súrlódásra emlékeztetõ hang hallatszott. Regulus körbenézett, és egy kígyót látott meg a két alak felé közeledni. Ezt a hüllõt is legalább annyira ismerõsnek találta, mint a varázslót. Látva, hogy a hatalmas kígyó a varázsló felé kúszott, az a szörnyû balsejtelme támadt, hogy az ismeretlen férfi maga a Sötét Nagyúr. De vajon mitõl változott meg ennyire? Ijesztõ, mély, sziszegõ hangot hallott, amit már jól ismert ugyan, mégsem értett. Párszaszó. Talán tényleg õ lenne az? Mit csinált a hajával, a szemével és a szemöldökével?

– Ki maga? – kérdezte a kislány. Látszott rajta, mennyire fél. A muglik nincsenek hozzászokva az óriáskígyókhoz, jutott a fiú eszébe, és talán õ is megijedt volna ennyi idõsen egy ekkora kígyó láttán. A férfiról nem is beszélve. A muglik a taláros, kezükben pálcát tartó alakokhoz sincsenek hozzászokva.

A varázsló egy varázsigével válaszolt:

– Assimulo a consanguine cisi? – Egy ezüst fénycsóva csapódott a lány mellkasába. – Mutasd a kezed! – A hang hidegen csengett, a kislány beleborzongott, és neki is végig futott a hátán a hideg. De legalább ezt már õ is értette.

Regulus nem ismerte az átkot, így azt sem tudta, mire számíthat. A lány engedelmesen felhúzta pólója ujját; jobb kezén ezüstösen ragyogott a fiú számára ismeretlen semen-inis felirat. A varázsló közelebb lépett, és ujját végighúzta a feliraton. Töprengõ, nem, ráncolta homlokát Regulus, inkább merengõ arcot vágott. Valahol mélyen nem akarta elhinni, hogy ez a riasztó külsejû varázsló maga lenne a Sötét Nagyúr. Nem, csak valamiféle tévedés az egész. A lány újra elismételte a kérdést, de válasz most sem érkezett.

– Inkább azt kérdezd, ki vagy te.

Regulus és a lány egyszerre vonták fel a szemöldöküket. Ki õ? Hiszen a lánynak tudnia kell, nem? Egy mugli. Egy mugli, aki annyira hasonlít Dire. Egyáltalán nem értette, miért kellene megkérdeznie, ki õ.

– Miért, ki vagyok én? – A kérdés mégis felhangzott, szinte már engedelmesen. Regulus kíváncsian várta a választ.

– A lányom lánya. – Ha a varázsló tényleg a Nagyúr, akkor a kislány Di lánya lenne?

Teljes sötétség.


A következõ emlékben a lány, Vero szemlátomást aludni készült. Az ágyán feküdt, félig lehunyt szemekkel. Aztán furcsa tompasággal egy hang szólalt meg, mintha Regulus fejében szólt volna:

– Miért, nem Teresa Smith az igazi anyám? – A lány hangja volt.

– Nem. – Érkezett a válasz a varázsló hangján. – Diana Denem. – Néhány másodperc szünet. – Meghalt. – Az utolsó szó más hangnemben érkezett, mintha egy másik beszélgetés része lett volna.

Regulusszal fordult egyet a világ. A kislány…; tényleg Di lánya?! Di pedig…; halott? Mi ez az egész? És honnan tud errõl Cas? Hiszen Di él és virul, két napja beszélt vele! De…; de ez emlék…; Dinek nem lehet ennyi idõs gyermeke. Nem az a Di halt meg, akit õ ismert. Viszont…; a Denem nem túl gyakori név. Azonban a lány roppantul hasonlított Dire. Lehet, hogy tényleg a lánya. De…; Hogyan? Ezek az emlékek a jövõrõl szólnának?

Meredten nézte a kicsi immár csukott szemeit. Az arcát fürkészte, mintha ennyibõl rájöhetett volna, tényleg Di lánya-e, vagy arra, hogy ki az apja, de nem volt sok ideje gondolkozni. Újabb pukkanás zavarta fel a csendet. A lány – Di lánya, ehhez immár kétség sem fért, arcán ugyanis pontosan az a riadt kifejezés ült, mint Dién szokott – kinyitotta a szemét, elõkapta a pálcáját a párnája alól és a frissen érkezett boszorkányra szegezte. Aki pontosan úgy nézett ki, mint Bella, csak idõsebb kiadásban. Talán tényleg a jövõ lenne?

– Ki maga? – szólalt meg Di lánya.

– A Nagyúr nem szólt, hogy jövök? – A lány megrázta a fejét. – Bellatrix. Bellatrix Lestrange.

– A Nagyúr pár hete említette, hogy egyszer majd jössz – mondta a fiatalabb. A beszélgetés közben néha sötét lett egy pillanatra, mintha Cassandra kihagyott volna pár fölöslegesnek ítélt részletet. Regulus lerogyott az ágyra Di lánya mellé. Hát tényleg igaz lenne? De mégis…; hogy került Di lánya muglikhoz? Miért pont muglikhoz? Hiszen bárki felnevelte volna!

– A Nagyúr nem…; – kezdte Bella, de a kislány a szavába vágott:

– Nem nagyon csinált semmit, amíg itt volt, leszámítva, hogy bevasalta rajtam a roxforti anyagot. Ja, meg mintha mesélt volna valamit rólatok, de elég felületes volt.

Regulus arca mosolyra rándult a rólatok szónál. Tehát a Nagyúr tanított mágiát a kislánynak. De miért nem járt a Roxfortba? Di miatt? Azért, mert a lány a Griffendélbe került, és sárvérûekkel barátkozott? A lányát büntetnék Di…; hibájáért?

– Mondani akartál valamit – jegyezte meg Di lánya. Regulus várakozóan nézett unokanõvérére.

– Tudod, hogy hívnak?

– Veronica…; – mondta bizonytalanul a kicsi.

Bellatrix megrázta a fejét. A fiú érdeklõdve nézett rá. Hát a neve sem valódi? Mégis mi a csuda folyik itt?

– Egyszer beszéltünk Divel arról, hogy melyikünk hogy nevezné el a gyermekét. – Megakadt egy pillanatra. A fiú elcsodálkozott, bár, ha belegondolt, logikusnak tûnt a dolog. Di és Bella nagyon jóban vannak. – Ha nem muszáj, nem kellene ezeknek a mugliknak a nevét viselned. – Regulus valahol mélyen egyetértett vele.

– És mi az a név? – kérdezte kíváncsian a kislány, akit már nem sokáig hívtak Veronicának.

– Lysandra.

– Akkor Lys – döntött Di lánya.

Regulust elnyelte a sötétség, de még hallotta, ahogy Bella azt mondja Lysnek, hogy õ a lány keresztanyja. Jellemzõ. Csak Di tud olyan személyt megkérni keresztanyaságra, akitõl bárki más mérföldekre szeretné tudni féltett csemetéjét. Bár nem volt illendõ, hogy így gondolkodjon az unokatestvérérõl, jól ismerte, és tudta, hogy tökéletesen igaza van.


Di lánya – Lys, javította ki magát, gondolván ideje, hogy megjegyezze a nevét – egy fal tövében ült, felhúzott térdekkel. Szomorúnak tûnt. Regulus odalépett elé, és leguggolt. Az, ahogy most itt ült, furcsán ismerõsnek tûnt a fiú számára. Látott már valakit így ülni, de nem emlékezett arra, ki volt az, és arra sem, mikor.

– Te hogy kerülsz ide, Lys? – szólalt meg mögötte egy férfihang. Regulus felegyenesedett, megfordult, és szembe nézett felnõtt önmagával. Borzasztóan hasonlítottak, még a hajuk is egyforma hosszú volt, de idõsebb énje majdnem tíz centivel magasabb volt nála. És talán izmosabb is egy kicsivel.

– Bella – suttogta a lány válaszul. – A Nagyúr megbízta õt, meg Luciust, hogy tanítsanak nekem egy-egy fõbenjáró átkot. – Az idõsebb Regulus mélyet sóhajtott.

Bellatrixot dühítette, hogy Lucius Di lányát tanítja? Részben érthetõ, hiszen õk ketten sosem jöttek ki egymással. Regulus pedig nem látott más, lehetséges megoldást. Ugyan nem értette, Bella miért tiltja el Lyst anyja egykori legjobb barátjától, annak viszont örült, hogy volt valami ebben az õrületben, ami nem változott.

Minden sötétségbe burkolózott körülötte.

Amint kitisztult a kép, Regulus egy parkban találta magát. Miután alaposabban körbenézett, rájött, hogy a Malfoy kúriához tartozik; a távolban megpillantotta az épület körvonalait a fák koronája fölött. Szeles, nyári nap volt. A fûben három gyerek heverészett; Regulus ebbõl egyet biztosan, egyet szinte biztosan, és egyet így elsõ ránézésre egyáltalán nem ismert fel.

– Én pár hét alatt megtanultam azt, amiért ti hét évet szenvedtek – mondta Lys csendesen.

– Nem hátrány. – Ezt a lány balján heverõ szõke fiú mondta. Annak ellenére, hogy a haja rövid volt, szinte pontosan úgy nézett ki, mint Lucius. Ha itt Dinek van egy lánya, akkor a fiú miért ne lehetne Lucius és Narcissa fia? – De gondolom, tanulsz valami komolyabbat is.

Regulus leült eléjük a fûbe. Tekintetét az ismeretlen, fekete hajú fiúra szegezte. Most, hogy alaposan megnézte, volt egy halvány gondolata arról, ki lehet az. De hiszen…; õ már nem…; õ sosem…;

– Fekete mágiára célzol? – A szõke fiú rábólintott Lys kérdésére. – Tanulok, igen. Például apádtól, meg Bellától. – Apró mosollyal a fekete hajú fiú felé bökött.

Regulus biztos volt benne, hogy a szõke Lucius fia. Ezek alapján azonban a másik…; De hiszen az lehetetlen…;

– Anyáról jut eszembe: tuti ki lesz akadva, ha elõtted talál haza – szólalt meg a fekete hajú. Ez a hang…; ez a hanghordozás…; Lehetetlen!

Regulus szemei elkerekedtek. Talán mégis lehetséges volna…; õ valóban Bella és Rod fia? Hiszen így, a majdnem kész tények ismeretében újra megnézve, nagyon hasonlít rájuk. Az arcvonásai javát az apjától örökölte, a szemeit és hajszínét viszont biztosan Bellától. Higgadt volt, amit egészen biztosan nem az anyjától örökölt. Hát ilyen lett volna…; Regulus keserûen elmosolyodott.

Változott a kép.


A következõ emlékben egy hatalmas teremben állt Lys mellett. Körülöttük rengeteg halálfaló, Bella pedig Lysszel szemben. Nem messze tõlük az itteni, kopasz Voldemort álldogált. Regulus akaratlanul is eltátotta a száját, látva, hogy Lys pálcát szegezett az unokanõvérére.

– Imperio!

Regulus csodálkozva meredt a párosra, aztán körbenézett. Sok halálfalót ismert fel; Luciust – aki kivált a körbõl, de nem volt túl közel a pároshoz –, Rodolphust, Rabastant, saját magát, Pitont, Averyt, Nottot, Dolohovot…;

– Védekezz ellene, Bellatrix! – érkezett az utasítás a Nagyúrtól. A fiú értetlenül nézte az eseményeket. Fogalma sem volt arról, mi folyhatott itt.

A következõ pillanatban Lys már Luciusra szegezte a pálcáját.

– Crucio!

Lys sokkal bizonytalanabbul tartotta fent az átkot, mint a Bellatrixra küldött imperiust.

– Morsmorde! – A Nagyúr Lys alkarjához érintette a pálcáját, és abból a pontból indulva, ahol a bõr találkozott a fával, megjelent a Sötét Jegy.

A fiú hirtelen mindent megértett: ez volt a lány beavatási próbája. A két átok, két baráton. Ravasz.


Lys sírt. Regulus tehetetlenül nézte a könnyezõ lányt, eljátszva a gondolattal, hogy valahogy segít neki, aztán felhangzott a jól ismert pukkanás. A fiú látta, ahogy Di lánya az érkezõ Lucius nyakába veti magát, aki erre rögtön magához öleli. Az arcán valamilyen furcsa érzelem suhant át. Regulus még percekig nézte, de az az érzelem nem tûnt fel újra.

– Bocsáss meg – suttogta szipogva Lys. – Összekönnyeztem a talárod.

– Nem számít – érkezett Lucius nyugodt válasza. Regulus csodálkozva nézte a párost. Volt valami ebben az ölelésben…; Valami szikra? Egy elfojtott érzelem? Nem tudta megmondani, viszont kellõképpen nyugtalanította. Talán Bella nem ok nélkül próbálta távol tartani Luciust a lánytól.

Lys ezúttal már az ágyában feküdt, Lucius mellette ült. Regulus úgy gondolta, eltelt vagy fél óra az elõbbi események óta. Nyugtalanul nézte õket. Volt egy nagyon rossz sejtése kettejükkel kapcsolatban, és nagyon remélte, hogy csak rémeket lát.

– Ha elmegyek, ismét sírni fogsz, ugye? – kérdezte Lucius. Regulus még sosem hallotta ilyen lágy hangon beszélni. A nyugtalanító gyanú tovább erõsödött benne. Összepréselt ajkakkal ráncolta a homlokát.

– Lehet – suttogta bizonytalanul Lys.

Lucius közelebb hajolt hozzá. Regulus legszívesebben felkiáltott volna, hogy ne csinálja, hogy menjen Lys közelébõl, de nem avatkozhatott közbe. A férfi lassan hajolt egyre közelebb Lyshez, mire Regulus szorosan összezárta a szemét. Tudta, mi történik. Nem kellett odanéznie, hogy pontosan tudja. És, vallotta be magának õszintén, gyûlölte a gondolatot, hogy Lucius Di lányával csókolózik, miközben felesége és fia van.

Boldog volt, amikor minden sötétséggé vált körülötte.

Egy félhomályba burkolózó utcán találta magát. Ahogy körbenézett, egy kisebb csapat halálfalót látott, köztük Bellát, Lyst és Luciust. Az utóbbi kettõ egymás mellett sétált, és úgy tûnt, jól elvannak. A fiút ez a tény roppantul nyugtalanította. Unokanõvére felé pislogott, de az csak nem akart hátranézni, és elzavarni egyetlen keresztlányát Lucius Malfoy komoly veszélyt jelentõ közelségébõl.

– Ha most megfordulok és elrohanok, utánam jössz? – kérdezte Lys csendesen. Regulus úgy érezte, a lány egyáltalán nem akar itt lenni. Mégis, jó képet vágott az egészhez, mert…; mert Lucius mellette volt? Megrázta a fejét a képtelen gondolatra. Inkább a Nagyúr iránti hûségbõl. Igen, azért van itt. Nem Lucius miatt. A Nagyúrért.

– Ne is álmodj róla – érkezett a gúnyos mosollyal megspékelt válasz. A fiúnak azonban az a benyomása támadt, hogy Lucius nem mond igazat. Legalábbis a halvány mosoly, amit Lysnek szánt, a lány viszont nem látott, erre engedte következtetni.

– És ha Bella utánam küld? – Talán mindhárman sejtették, hogy ez nem fog megtörténni. Bellatrix elõbb átkozta volna hátba saját magát, minthogy Luciust küldje egyetlen keresztlánya után. Regulus az unokatestvérére nézett. Vajon tényleg csak egy keresztlánya van?

– Fusson csak õ utánad – érkezett a válasz, mire a fiú visszanézett a szõke hajú férfira. Megint az a mosoly. Regulusnak nagyon rossz érzése támadt.

– Élveznéd a látványt, mi?

– Ha már kezd kifulladni, elkapnálak. – Regulus nem akarta elképzelni a jelenetet, agya azonban másként gondolkozott. Erõnek erejével, összepréselt ajkakkal és lehunyt szemmel küzdött a képek ellen.

– Azt hiszed, megállnék a kedvedért? – Lys hangja visszarángatta õt a valóságba, és ráébresztette, hogy a beszélgetés még nem ért véget. Kinyitotta a szemét és ránézett a lányra. Di lányára. Az unokatestvére keresztlányára. Számára ez az egész roppant képtelenségnek tûnt.

– Nem kell hinnem ahhoz, hogy tudjam – válaszolta vigyorogva Lucius. Regulus arca fájdalmasan megrándult.

– Lucius, az egoista mindenedet! – kiáltott fel önkéntelenül, de persze senki sem hallotta. Hogyan is hallhatták volna õt egy ilyen szörnyû emlékben? Keserûen elfintorodott. Mégis miért kell neki végignéznie, ahogy Lucius, a legfiatalabb unokanõvérének férje flörtöl Lysszel, Di lányával, aki egyben a másik unokanõvérének a keresztlánya.

Aztán boldogan elmosolyodott, mert új emlék következett.

Ami, úgy tûnt rosszabb, sokkal rosszabb, mint az elõzõ. Néhány órával késõbb járhattak; az utcát a tûz jellegzetes, sárgás-vöröses fénye világította meg. Regulus körbenézett, és meglátta unokanõvérét, ahogy pálcája apró mozdulataival a tüzet szította egy mugli házon. Ez olyasmi volt, amit nagyon is el tudott róla képzelni. Elfordult tõle, és tekintete megakadt Lys és Lucius kettõsén. Visszafordult Bellához, de unokanõvére semmit sem vett észre az egészbõl. Mélyet sóhajtott, és abban a biztos tudatban, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni, lassú léptekkel elindult a páros felé.

– Fáj? – kérdezte Lys, az apró vágást vizsgálva Lucius arcán. Regulus úgy gondolta, nem súlyos a sérülés, bár nem értett hozzájuk különösebben.

– Nem – érkezett a határozott válasz.

– Nekem igen…;

Regulus sejtette, mi következik, és kényszerítette magát, hogy ne forduljon el. Lys elõször csak hozzábújt a szõke hajú férfihoz, aztán, pár pillanattal késõbb meg is csókolta. Regulus hátrasandított a válla fölött. Bella semmit sem vett észre.

Lehet, hogy tényleg szereti õt? Különben miért kockáztatná, hogy Bella meglássa õket?

A következõ emlék elõtt Regulus ismét egy beszélgetésfoszlányt hallott.

– Hol voltál? – kérdezte egyszerre két hang. A fiú Bellát és Luciust ismerte fel bennük.

– Megneveltem a fiaitokat. – Ez Lys hangja volt. A válasz pedig nem hagyott kétséget afelõl, hogy a nemrég látott fekete hajú fiú tényleg az unokanõvére fia.

Aztán egy kép következett. Két kéz – az egyik, finom vonású, fiatal nõi, bár sokkal inkább hasonlított egy tizenéves lányéra, a másik pedig egy férfié volt – összefonódott. Regulus úgy sejtette, a nõi Lyshez, a férfikéz pedig Luciushoz tartozik. Azonban még most sem értett semmit.

Bella fia és Lys térdeltek egymással szemben. Mindkettejük tenyerén vékony seb húzódott. Aztán egymás felé nyújtják vérzõ kezüket, és szorosan összekulcsolják õket.

– Én, Cepheus Avior Lestrange ezennel testvéremmé fogadlak – szólalt meg, magabiztos hangon Bella fia. Ezek alapján biztos volt benne, hogy õ az. – Esküszöm, hogy kiállok melletted, ha szükséged lesz rá. Támaszod leszek, és társad a bajban. Ígérem, hogy sosem ártok neked, készakarva nem árullak el, és képességeim szerint védelmezni foglak, amíg csak élek.

Vértestvéri eskü? Regulus meghökkent. Mégis mi a csudáért tesznek ezek ketten vértestvéri esküt? Meg vannak õrülve? Az egy életre szól, és megszegése örök fájdalommal jár!

– Én, Lysandra Denem ezennel testvéremmé fogadlak. Esküszöm, hogy kiállok melletted, ha szükséged lesz rá. Támaszod leszek, és társad a bajban. Ígérem, hogy sosem ártok neked, készakarva nem árullak el, és képességeim szerint védelmezni foglak, amíg csak élek.

A lány hangja remegett kissé. Nem volt annyira határozott, mint a fiú, Cepheus hangja. Csillagnév, jutott hirtelen Regulus eszébe.

– Bátyus! – kiáltotta örömteli hangon Lys.

Változott a kép.

Regulus egy töprengõ Lyst látott, és emlék-beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülét. Pont olyan volt, mint amikor nemrég megtudta, hogy Di volt Lys anyja.

– Tulajdonképpen csak eszembe jutott valami – hallotta a lány hangját. – Szóval, tudod…; elég sokat gondolkozom azon, hogy ki lehet az apám…; – Vajon kivel beszélhet?

– Én is szoktam töprengeni rajta. – Ez a hang…; a Nagyúr hangja volt. – Tudom, hogy ismerem õt.

Lys remegett. Regulus úgy gondolta, az itteni idõrend szerint már túl vannak ezen a beszélgetésen.

– Szóval, eszembe jutott, hogy volt az a varázslat, amit az elsõ találkozásunkkor használtál. Amivel bizonyítottad, hogy rokonok vagyunk, tudod…; Megpróbálhatnánk itt, a halálfalók között? Nekik van a legnagyobb esélyük, nem?

– Tehetünk egy próbát. Holnap összehívok egy kisebb csapatot. A legvalószínûbb jelölteket.

Talán most van az a holnap, amirõl a Nagyúr beszélt? Ettõl remeg annyira Lys? Fél, hogy megtalálják az apját? Fél, hogy Lucius lesz az?

A következõ emlékben egy kisebb szobában voltak, a helyiség méretéhez képest meglehetõsen sokan. Regulus meglátta önmagát Rabastan és Piton között. Piton másik oldalán Lucius ült, de õ, az eddig látottak alapján nem igazán értette, mit keres itt a férfi. Ha a lány apja lett volna, nem csókolta volna meg, nem igaz?

Bella felemelte a pálcáját, Lysre szegezte, és ugyanazt a varázsigét mondta, amit a Nagyúr is használt korábban. Lys felhúzta a talárja ujját…; és karján ismét ott volt az ezüst felirat: semen-inis.

– Nagyúr, Bellatrix nem lehet Lys apja…; – szólalt meg Rabastan. Ezzel Regulus is tökéletesen egyetértett, és nem értette, miért kellett, hogy õ is használja a bûbájt.

– Ez roppant ésszerû megállapítás – érkezett a csípõs válasz.

Csend állt be. Rabastan lesütötte a szemét, de a fiú nem értette, miért. Hiszen igaza volt. Vagy…; nem?

– A bûbáj a két személy között fennálló vérségi köteléket hivatott megmutatni – folytatta a Nagyúr –, nem pedig az apa-gyermek kapcsolatot. Feltételeztem, ez magától értetõdik.

Regulus felsóhajtott, és idõsebb önmagára nézett, aki homlokráncolva meredt Lysre. Aztán elsápadt, éppen abban a pillanatban, mikor a Sötét Nagyúr rábólintott Lucius kérdésére, hogy Bella Lys rokona-e.

De ha Lys az õ unokanõvérének rokona, akkor az övé is, nem? Regulus tanácstalanul támaszkodott a falnak. Idõsebb önmaga a kijelentés hallatán még sápadtabb lett.

Az ezüst felirat nem jelent meg Rodolphusnál, az öccsénél, de még a harmadikként ékezõ Dolohovnál sem. Rabastan hátba veregette, amikor a férfi elhaladt elõtte. Lucius gúnyosan mosolygott, mintha sejtette volna, hogy az elsõ három próbálkozóból egyik jelölt sem felelhetett meg Dinek.

Rookwood azonban szerencsével járt. Regulus a fal mellõl ugyan nem látta tisztán a halvány ezüst szöveget, de amikor Lys mellé lépett, már el tudta olvasni. Nagyon rossz sejtése támadt; Rookwood rokonságban állt a Black családdal.

A hatodikként érkezõ Piton átka nyomán sem jelent meg semmilyen felirat. Regulus idõsebb énje és Lucius között jártatta a tekintetét, és várta, melyikük lesz a következõ. Lucius emelkedett fel. A fiú némi kárörömmel nézte, ahogy a férfi megállt Lysszel szemben. Ha kiderül, hogy az õ lánya, biztosan szörnyen fogja érezni magát, mert megcsókolta õt.

Azonban Lucius átka nyomán sem jelent meg az ezüst felirat Lys kezén. Regulus újra idõsebb, remegõ önmagára nézett. Látszott rajta, hogy õ nem akar itt lenni, nagyjából azóta, hogy a bûbáj Rookwoodnál is jelezte a rokonságot.

– Regulus még hátravan – hallotta Rookwood hangját. Felkapta a fejét; úgy érezte, lemaradt egy kisebb beszélgetésrõl. – Neki pedig elég jó esélyei vannak. – Ezt õ maga is így gondolta.

Az idõsebb Regulus felállt. Minden tagja, még pálcát tartó keze is remegett egy kicsit. Kimondta az átkot, õ, a fiatalabb azonban már csak Lys kezét nézte. És megjelent a felirat…; Élesebben, mint Bellánál.

– Mit tudsz felhozni mentségedre, Regulus? – kérdezte Rabastan, egyszerre komoly és vicceskedõ hangon.

– Apa? – kérdezte Lys.

Mindkét Regulus elsápadt.

– Biztos csak valami tévedés – mondta az idõsebb Regulus. Segélykérõen nézett körbe. – Igen. Annak kell lennie. Annak kell lennie! – Ismételte kétségbeesett arccal. – Én nem vagyok az apád. Nem vagyok felkészülve rá…; Nem is hasonlítunk! – Elhallgatott egy pillanatra. A fiatalabb, aki a monológ közben Lys arcát fürkészte, megállapította, hogy idõsebb énje téved. Most, hogy tudta, õ Lys apja, fel tudta fedezni a kettejük közti hasonlóságokat. Ezt a riadt arcot is sokszor látta már a tükörben. – Nem vagyok az apád. – Jelentette ki eltökélt arccal az idõsebb. A fiatalabb csodálkozva nézett rá. Ha igaza van, ha tényleg igaza van, akkor…; Akkor az a csibészes mosoly…; aminek mását annyiszor látta gyerekként a bátyja arcán…; Hiszen a Nagyúr is megmondta, a bûbáj a rokonságot mutatja. Lys lehet a bátyja lánya. Riadtan nézett önmagára majd a lányra. Sirius Black és Diana Denem lányára.

Változott a kép.

Lys egy folyosón állt, merengve. Beszélgetést hallott, ezért a falhoz lapult.

– Persze sejthettük volna, hogy te ehhez is túl jó fiú vagy. – Rabastan volt az.

– Teljesen nyilvánvaló volt, hogy te nem lehetsz Lys apja. – Regulus Pitonra ismert a hangban. Hát igaza lett. Lys, Di lánya…; a bátyjától van.

– Ne felejtsd el, úgy kell tenned, mintha te lennél az. Ez nagyon fontos, megértetted? – Bella hangja volt. Regulus arca megrándult, ahogy elképzelte, unokanõvére arckifejezését ehhez a mondathoz.

Elsötétült minden.

– Black az apám – Hallotta Lys hangját a sötétben. – Sirius Black.

Némán állt a sötétben. A következõ emlékhez, minden bizonnyal szándékosan, nem tartozott kép.

– A medál egy horcrux. – A Nagyúr hangja volt. Regulus nem tudta, miféle medálról van szó, és a horcrux szót sem ismerte. Most elõször sajnálta, hogy nem lát semmit.

– Egészségedre – érkezett Lys válasza. A hangjába kíváncsiság és dac keveredett. A fiú arca megrándult; mintha csak Siriust hallotta volna.

– A horcrux olyan tárgy, amibe egy varázsló vagy boszorkány a lelke egy darabját zárta.

– És ez kinek a horcruxa? – kérdezte Lys lassan.

– Az enyém. – A Nagyúr bezárta a lelke egyik darabját egy medálba? Mégis miért? Mi célja lehetett vele? – A lélekdarabnak önálló akarata van.

A következõ emlék csak képekbõl állt. Regulus Lyst látta, ahogy Lucius mellett ülve, sokszor a férfi vállának dõlve olvasott vagy jegyzetelt valamit egy mugli könyvbõl. Úgy tûnt, beszélgettek, de a szavakat Cas nem tartotta fontosnak, így Regulusnak volt lehetõsége alaposan megvizsgálni a párost.

Lys arcát enyhe pír színezte, és gyanúsan sokszor pillantott Lucius felé. Gyanúsan sokat lapozott a könyvben, a fiú pedig élt a gyanúperrel, hogy azért teszi, mert így teljesen észrevétlenül érhet hozzá a férfihoz. Regulus Luciusra nézett, és döbbenten hõkölt hátra – el is botlott a saját lábában, és nyekkenve huppant a padlóra. Lucius olyan pillantással nézte Lyst, amit Regulus még sosem látott tõle. A féltés és a szeretet csak két könnyen megfejthetõ volt közülük. Talán…; talán tényleg szereti õt…; De mégis…; hogyan és miért? Annyi kérdése volt, amit nem tudta, kinek tehet fel.

A következõ emlékben Lys fekete-fehér csíkos rabruhát viselt. Körülötte olyan emberek álltak, akiket Regulus, bár jól ismert, nem szívesen látott újra. Bátyja s egyben Lys apja, Sirius Black, és egykori roxfortos barátai, a kövérkés Pettigrew kivételével, valamint egy sötét bõrû, kopasz férfi, aki halványan emlékeztette Regulust egy hollóhátas prefektusra. Az ötödik egy nõ volt; szív alakú arcát rágógumi rózsaszín haj keretezte. Regulus szerint elég idétlenül nézett ki.

Lys elõrelendült, és teljes erejébõl behúzott egyet Siriusnak, éppen olyan mozdulattal, ahogy Cas tette Lucius és Narcissa esküvõjén. Közben Lys hangját hallotta, de a lánynak nem mozgott a szája.

– Maga nem az apám. Sohasem keresett engem, nem érdeklõdött irántam és nem törõdött velem.

Néhány perces ugrás következett.

– Ezt meg hagyjátok itt a dementoroknak – szólalt meg a bátyja, nem kis megvetéssel a hangjában. A mellette álló James Potter szorosan tartotta Sirius csuklóit. Regulus úgy gondolta, lemaradt némi közjátékról az eltelt percekben. – Ha egyszer az általa annyira imádott halálfalók nem jönnek érte. – Regulus látta, hogy Lys keze ökölbe szorult. Apa és lánya között szikrázott a levegõ, és mégis, a fiú kénytelen volt megállapítani, hogy ebben is mennyire hasonlítanak. – Biztosan nagyon elfoglaltak, hogy mentsék Malfoy bõrét – adta meg a kegyelemdöfést Sirius.

Regulus arca elkomorodott. Történt valami Luciusszal?

– Luciusnak a kisujja is többet ér magánál! – ordította Lys, mire Sirius arca csak megrándult. Regulus valahol mélyen egyetértett a lánnyal.


A következõ emlék Lys szobájában játszódott. A lány egyedül volt, aztán Lucius fia rontott be dühösen, miután a lány kitárta az ajtót. Regulus nem értette, mi ez az egész. Amikor a szõke fiú legutóbb feltûnt az egyik emlékben, még jóban voltak.

– Igaz, hogy lefeküdtél az apámmal?! – ordított Lysre. Regulus arca megrándult. Már értette az indulatok okát. Jóval késõbb járhattak, bár Lys nem tûnt sokkal idõsebbnek.

– Igaz.

– HOGY TEHETTED?! – ordított fel a szõke fiú. Regulust valamiért zavarta, hogy nem tudja Lucius fiának a nevét.

– Draco, légy szíves, higgadj le. – Csak kérnie kellett.

– Miért csináltad? – kérdezte Draco, jóval halkabban.

– Szeretem õt. – Regulus bólintott. Õ erre már rájött. Nem is tudta pontosan, mikor. Talán már akkor sejtette, amikor látta õket csókolózni Bellától nem messze, az égõ mugliház közelében.

– Szereted?! – üvöltötte Lucius fia ellenségesen. – Na és?!

– Nem értesz semmit, Draco…; – Lys nem ordított, nem kiabált, és végig igyekezett nyugodt hangon beszélni. Regulus majdhogynem csodálta ezért. Õ vagy Sirius már régen felkapták volna a vizet. Látta viszont, hogy a lány keze remeg, és a tekintete alapján majdnem elsírta magát.

– Többet értek, mint hinnéd! Csak arra vártál, hogy anyám meghaljon! Direkt örültél neki, mi?! – Regulus és Lys is döbbenten meredtek a fiúra. Narcissa meghalt? Hát itt mindenki halott? Miután ezen is túllépett, Regulus arra gondolt, egyáltalán nem érti, hogy merészel Draco ilyen kemény, komoly szavakkal dobálózni. Abban pedig biztos volt, hogy a lány nem várta Narcissa halálát. Lucius anélkül is az övé volt; Regulus még sosem látta õt úgy nézni Narcissára, mint Lysre, amikor azokat a mugli könyveket olvasgatta.

– Draco…; hogy mondhatsz ilyet?

Regulus könnyeket látott a szõke hajú fiú szemében. Talán neki is fájt, amit mondott? Nem, inkább…; az anyja halála fájt neki.

– Te ölted meg? – kérdezte, mire Lys eltátotta a száját. Regulus rosszallóan ráncolta a szemöldökét. Hogy mer ilyesmit feltételezni? – Te ölted meg az anyámat?!

– Hogy juthat ilyesmi az eszedbe! Egyáltalán…;

– Örültél, hogy meghalt, nem?! – vágott közbe a fiú. – Végre nyíltan rámozdulhattál apámra, már nem volt felesége…;

Regulus értetlenül meredt Lucius fiára. Vajon mit szólna õ, ha látná, mit mûvel Draco Lysszel?

– Nekem teljesen mindegy, hogy szerelembõl lettél-e a szajhája, vagy…; – Regulus teste megfeszült a szajha szónál. Ha beleavatkozhatott volna az eseményekbe, biztosan arcul vágta volna Lucius fiát. Mindennek van határa.

Az ajtó kinyílt, de olyan lendülettel, hogy a besietõ fiúnak épp csak egy másodpercnyi ideje volt, mielõtt visszacsapódott volna, hogy hangos dörrenéssel ismét elfoglalja helyét a keretében. A belépõ Cepheus volt, Bella fia. Egyetlen ütéssel a falhoz lökte Dracót, õ, Regulus pedig büszke volt arra, hogy ez a fiú a rokona. Dracót most legszívesebben letagadta volna.

Regulus úgy gondolta, ismét kimaradt valami, mert a következõ pillanatban mindhárom fiatal máshogy állt. Cepheus falhoz préselte Dracót, Lys pedig megrökönyödve állt, mintha idõ közben gyökeret eresztett volna. Valaki megköszörülte a torkát, Regulus pedig farkasszemet nézett az ajtóban álló Luciusszal – igaz, a férfi nem láthatta õt.

Újra elsötétült minden.

– Lucius…; – hallotta Lys halk hangját.

– Ha megnyerjük a csatát…; gyere hozzám.

Regulus eltátotta a száját. Tényleg ennyire komoly lett volna a dolog?


A következõ emléket képek gyors váltakozása alkotta. Egy csata, a Roxfort területén. Lys Lucius mozdulatlan teste fölé hajolt sírva. Piton, aki felrántotta a lányt a földrõl.

– Szeretem õt – suttogta Lys, nyilván Pitonnak címezve szavait.

Bella, hagyta, hogy Lys az õ vállán sírjon. Lehet, hogy nem tudta, hogy keresztlánya Luciust siratja. De az is lehet, hogy igen, tudta, de most Lys volt a fontosabb számára. Mindenesetre õ, Regulus most nem azért volt itt, hogy ezt eldöntse. Bella mondott valamit a lánynak, mire az futásnak eredt.

Regulus hangokat hallott a sötétben.

– Meg kell tenned. Csak te vagy képes rá. – Nem ismerte a hangot.

– Megteszem…; Luciusért. – Lys válasza volt.

Aztán Regulus a Nagyúr dolgozószobájában találta magát, Lys mellett. A Nagyúr – az, akit õ, Regulus is ismert – háttal állt nekik, aztán hirtelen megfordult, és homlokráncolva nézett Lysre.

– Te nem Diana vagy.

– Nem – vágta rá büszkén Lys. – De sokan kevertek már össze vele – tette hozzá, és önkéntelenül elmosolyodott.

Újabb vágás következett. A két szereplõ még most is Lys és a Nagyúr volt, de most mindketten ültek.

– Valamit kezdenünk kell ezzel, ha itt akarsz maradni. – Voldemort Lys arcára bökött. – Túlságosan is hasonlítasz Dire.

Regulus végignézte, ahogy Lysbõl, a barna hajú, barna szemû, Di-hasonmásból, aki néhány vonásában apját, Sirius Blacket idézte Cassandra Blanc lett néhány perc leforgása alatt. A világ újra megfordult a fiúval. Végre összeállt a kép. Innen tud mindent Cas…; hiszen õ valójában Lys.

A következõ pillanatban Regulus Cassandra szobájában találta magát, szemben Lysszel, Diana Denem és Sirius Black lányával.


Némán meredtek egymásra. Regulus feltápászkodott a földrõl, és lerogyott egy székre. Arcát a kezébe temette. Lys nem szólalt meg, idõt akart hagyni nagybátyjának arra, hogy feldolgozza a látottakat. A fiú végül felnézett rá, majd arcát fürkészve így szólt:

– Sok mindenben hasonlítasz a bátyámra. – Lys arca megrándult. Nem szerette, ha Dihez hasonlítgatták, azt pedig egyenesen gyûlölte, ha Blackkel tették ugyanezt. – Most is – tette hozzá vigyorogva a fiú. – Nem is értem, miért nem vettem észre eddig…; – Elhallgatott, Lys viszont egyelõre nem akart megszólalni. – Az elsõ emlékben…; amikor fára másztál…; számtalanszor láttam Siriust felmászni rájuk. Ismerõs volt az a vigyor is…; – A fiú megrázta a fejét. – A világ legpechesebb embere vagyok – dörmögte. – Többszázezer boszorkány él a földön, de nekem a saját unokahúgommal kellett lefeküdnöm.

Lys bocsánatkérõen sütötte le a szemét.

– Azért én egy kicsivel több felelõsséggel tartozom, mint te.

A fiú keserûen bólintott.

– Még mindig szereted õt? – kérdezte csendesen, a lány arcát fürkészve.

Lys tudta, hogy a fiú Luciusra gondol.

– Igen. – A válasz õszintén és gondolkodás nélkül érkezett.

– Vissza akarsz majd térni?

A lány elgondolkodott.

– Nem hiszem, hogy tudnék csak úgy ugrálni az idõben. Kénytelen vagyok megvárni, hogy beérjük az én jelenemet. – Volt valamilyen keserû él a lány hangjában. – Ha meg tudom akadályozni…; – Elharapta a mondatot, és Regulusra nézett. – Anyám halálát. Ha nem szükségszerû, hogy meghaljon, máris tettem egy kis szívességet a jövõnek. – A fiúra nézett, a szürke szemekbe, melyeket most sem talált szebbnek Luciuséinál. – De tudod, Reg, igen. Ha lehetõségem lenne rá, azok után, amiket itt tettem, visszamennék.

A fiú bólintott.

– Te meg én…; jóban voltunk egyébként? – kérdezte, végig a tenyerét vizsgálva.

– Igen. – Lys elmosolyodott. – Azt az apa-dolgot leszámítva, nagyon jóban voltunk. Kicsit olyan voltál, mint egy báty…; – Elharapta a mondatot.

– Nem tudtam, hogy boszorkány vagyok – kezdte csendesen Lys. – Boldog és gondtalan voltam azokkal a mugli szülõkkel, akikrõl tizenkét évig azt hittem, a vér szerinti szüleim. Amikor a Nagyúr elmondta, hogy az anyám az õ lánya, eleinte sokszor ábrándoztam arról, hogy hozzáköltözhetek. Meg akartam ismerni, tudni akartam, miért hagyott magamra. Tudni akartam, ki az apám, és miért nem volt velem õ sem. Aztán megtudtam, hogy meghalt. Kétszeresen is árva lettem.

– A Nagyúr törõdött velem – folytatta pár perc csend után. – Sokszor jött el. Beszélgettünk, tanított, vizsgáztatott…; Aztán egyszer csak elküldte Bellát. Láthattad, tõle tudtam meg az igazi nevem. Egyszer rávettem, hogy szegje meg a Nagyúr utasítását, és vigyen…; hozzon el ide. Akkor láttam elõször hogyan kell kínozni, akkor láttam elõször egy ember halálát. Sokáig kísértett a rémálmaimban.

– Könnyen befogadtak maguk közé – vette halkabbra a hangját. – Mindenki szemében én voltam az édes kicsi Di édes kicsi lánya, akire folyton vigyázni kell, akit mindentõl meg kell védeni, még akkor is, ha nincs veszélyben. – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Luciusszal az elsõ pillanattól kezdve nagyon jól kijöttünk. Eleinte olyan volt nekem, mint egy báty, aztán…; nem is tudom. Valami megváltozott, már nem is emlékszem, mikor. Próbáltam elkerülni õt, próbáltam figyelmen kívül hagyni a változást. De…; Lucius magával rántott abba a heves érzésbe, amit egyesek képesek szerelemnek titulálni, mintha egyetlen szóval le lehetne írni. De ez aljasság... Arra, ami köztünk volt, nincsenek szavak. Nem csak szerelem volt, valami egészen más…;

– Imádtam a közelében lenni. Nem voltam teljesen önmagam, ha nem volt velem. Ostobaságokra voltam képes érte. Veszekedtem miatta Bellával – ez bárki más esetében már felér egy öngyilkossággal, nem? Képtelen voltam letagadni, mennyire fontos lett nekem.

– De mégsem õ volt az, aki megváltoztatta az életemet. Õ…; õ csak ott állt mellettem életem legfontosabb perceiben, némán, csak azért, hogy elkapjon, ha lerogynék a földre. Emlékszel arra a vörösesszõke hajú, kék szemû kislányra az elsõ emlékbõl? Tricia. A legjobb barátnõm volt. Tudod, mi volt az a két bûn, amit elkövetett? Az elsõ, hogy muglinak született, a második, hogy ismert engem. Ezért kellett megölnöm õt. És Lucius ott volt velem, és velem volt utána is. Lelket öntött belém.

– De tudod, mi a legszörnyûbb az egészben, Reg? – A fiú egy pillanatra felnézett, és megrázta a fejét. – Az, hogy megmenthettem volna. Lucius elrejtette volna. Megvolt a lehetõségem, hogy életben hagyjam Triciát, de nem éltem vele.

– Sok mindenen mentünk keresztül mi ketten Luciusszal. Pár évig voltunk együtt, mégis végig olyan volt, mintha évtizedek lettek volna. Csak egy dolog hiányzott. Olyasvalami, amihez nem volt bátorságom. Nem mondtam el neki, mennyire szeretem. Féltem, hogy akkor véget ér a varázs, és elveszítem.

– Azt akartam, hogy boldog legyen, de hagytam, hogy elvegye Narcissát, Reg. Tudom, lelkileg mennyit fog szenvedni mellette. Mégsem tehettem mást. Csak miatta vagyok itt. Nekem õ a legfontosabb a világon. – A lányból szinte ömlöttek a szavak, de Regulus már nem hallotta õket.

Regulus még mindig nem nézett a lányra. Alaposan átgondolt mindent, amit látott és hallott. Cas…; vagyis Lys Di lánya volt, mégsem jött ki túl jól vele. Legalábbis Di folyton panaszkodott Casra, és ott volt a párbaj, amit õ is végignézett, ami csak azért történt, mert Cas vette a bátorságot, hogy beleszóljon Di életébe. Talán Lys dühös az anyjára, amiért meghalt? Vagy azért, mert hagyta, hogy muglik között nõjön fel?

Az eltelt idõszakban végig úgy érezte, Cas, vagyis Lys – nem volt könnyû a valódi nevén gondolnia rá – nagyon kedveli õket. Csak most értette meg az okát, ahogy annak is, miért beszélt olyan mély tisztelettel, már-már szeretettel a Nagyúrról, amikor nagy ritkán szóba került. Még Di sem beszélt így róla. Habár Di inkább tartott az apjától, mint ragaszkodott hozzá.

Az elmúlt hónapok egy mesének tûntek az után, hogy most arcul csapta õt a valóság. Olyan nehéz volt elfogadnia a tényeket, mert minden olyan tökéletesnek tûnt ebben a mesében: tökéletes színjáték – a tehetséges, hûvös, ugyanakkor mégis szelíd külföldi lány –, tökéletes szereplõk – a Nagyúr és Lys –, tökéletes színpad – a kúria –, tökéletes balekok, akik mindent bevettek – õk maguk. És mégis…; nem haragudott érte. Még akkor sem, ha a színjátéknak õ is részesévé vált egy vérfertõzéssel. Még akkor sem, ha sejtette, hogy minden, ami közte és Lys között történt, valahol mélyen nem neki, hanem Luciusnak szólt.

Így belegondolva nem tudta, õ maga milyen kapcsolatban állt pontosan Casszal – így gondolt arra a lányra, akit õ itt megismert, még akkor is, ha tudta, Cassandra Blanc sosem létezett –: nem voltak szeretõk, nem kötötte õket össze semmilyen érzelem, és semmi más sem. Csak…; voltak egymásnak.

Felnézett, és látta, hogy a lány még mindig õt nézi.

– Volt valami medál – mondta az egyetlen eszébe jutó dolgot, mert azt hitte, Lys kérdéseket vár tõle. A lány válasz elõtt felsóhajtott.

– A horcrux – mondta, és zavartan a hajába túrt. – A Nagyúr nekem adta a beavatás után, de nem mondta el, mi az. Azt hittem, egy ártatlan nyaklánc. – Vállat vont. – Igazából nem bánom, hogy annyi ideig hordtam, mert sokat segített nekem.

– Mi is volt pontosan ez a…; horcrux? – Regulus még mindig nem volt benne biztos, hogy ki tudja ejteni a szót.

– Egy lélekdarab – érkezett a csendes válasz. – A Nagyúr lelkének egy darabja.

Regulus értetlenül nézett rá.

– Hogyan…;? – kérdezte, de nem tudta, mi lenne a jó befejezés. Mit is akart tudni? Hogyan készült? Mire jó? Mi értelme van?

– Nem tudom, azt sosem mondta el – mondta Lys, mielõtt Regulus befejezhette volna a kérdést, majd megvonta a vállát. – Gondolom, hallottál már arról, hogy a Nagyúr halhatatlan akart lenni. – A fiú megrázta a fejét, mire a lány tanácstalanul nézett az ajtó felé. Végül így folytatta: – A horcrux megõrzi a tulajdonosa lelkének egy részét annak halála után is – mivel a horcrux készítés kettészakítja a testben lévõ lelket –, és így újra életre lehet hívni õt.

A fiú elsápadt. Ezt nem gondolta volna még a Sötét Nagyúrról sem.

– A Nagyúr képes volt…; ilyet csinálni? – Lys bólintott. – És odaadta neked? De hát miért?

– Hogy õrizzem, gondolom. – A lány megköszörülte a torkát. – Miután visszajöttem, azt tanácsoltam neki, rejtse el õket. Azért mentünk Bellával a barlangba. Hogy elõkészítsük a horcrux rejtekhelyét. – Lys szigorú pillantást vetett a nagybátyjára. – De te errõl semmit sem tudsz, rendben? A Nagyúr nem engedte meg, hogy bárkinek eláruljam.

A fiú bólintott.

– Hallgatni fogok – ígérte.

Vajon mennyi minden van még, amivel a Nagyúr Lyst terhelte? Vajon mi van még, aminek a súlyát a lány vállára helyezte, kissé talán felelõtlenül? Meg akarta kérdezni tõle, de eszébe jutott, mennyire rajong Lys a Nagyúrért. Nem lenne célszerû ilyen kérdéseket feltennie. A fiú kinézett az ablakon. Mivel érhette el a Sötét Nagyúr, hogy Lys, egy ilyen kedves, életvidám teremtés vakon kövesse õt minden õrültségben?

Tekintetét újra a lányra fordította. Csak most tudatosult benne igazán, hogy az unokahúgával ül szemben. Márpedig neki, mint nagybácsinak, kötelessége megóvni õt. Bármitõl. Akár önmagától is.

Lys némán nézte, ahogy Regulus magában töpreng. Azt hitte, a fiúnak sokkal több kérdése lesz, de jószerével semmi olyat nem kérdezett, amit az emlékekbõl ne tudhatott volna meg. Látta, ahogy a fiú kinézett az ablakon, majd újra rá, Lysre nézett. Valami megvillant a tekintetében, de a lány nem ismerte fel.

Regulus felállt, és elindult az ajtó felé. Lys riadtan nézett utána. A fiú keze a kilincsre kulcsolódott, majd hirtelen eszébe jutott valami.

– Az a fiú, Cepheus, vagy mi is volt a neve; Belláék fia, mennyivel volt idõsebb nálad? – kérdezte.

Lys homlokráncolva nézett rá. Hogy jön ez most ide? Mindenesetre némán számolt magában. Õ áprilisban született, Cal decemberben…; az nagyjából öt hónap.

– Alig kevesebbel, mint fél év – válaszolta. Regulus megrezzent erre. Lys meg akarta kérdezni, miért akarja tudni a nagybátyja, de hallgatott. Kivárt.

– Túlélte a háborút? – érkezett a következõ, ha lehet, még furcsább kérdés.

– Tudtommal igen.

Regulus lenyomta a kilincset, de még nem nyitotta ki az ajtót. Nehéz volt kimondania azt, ami a nyelve hegyén volt.

– Nem lesz ott, ha mégis visszatérsz – mondta halkan. – Ezért dühös rád Rodolphus. – Kitárta az ajtót, és a küszöbrõl szólt vissza: – Bella elvetélt. – Távozott, meg sem várva a lány válaszát.
Testi-lelki csatk by iuwan
Lys némán meredt az ajtóra, melyen Regulus távozott az elõbb. Nem akarta elhinni, amit a fiú mondott. Hosszú percekig próbálta meggyõzni magát, hogy az a gyermek, aki már soha nem fog megszületni, csak Cal bátyja volt, nem pedig az Cepheus, akit õ ismert, szeretett, bátyjává fogadott. Azonban akárhogy számolt, akármennyire kétségbeesetten próbálta bebizonyítani az ellenkezõjét, nem jött ki máshogy az a kilenc hónap. Megölte Calt…;

Megölte õt…; megölte Calt…; Az õ mûve, az õ hibája! Csakis õ tehet az egészrõl!

Megsemmisülten rogyott le az ágyára. Bella elvetélt, mert a sárkány megsebesítette. Az a sárkány pedig csak azért sebesíthette meg, mert õ arra a napra tette az indulást. Az õ hibája, az õ ostobasága! Mindenrõl csakis õ tehet! Nem Dit kellett volna õriznie folyton, hiszen õ nem érdemelte meg, hanem Bellát, aki annyit tett érte. Gondolnia kellett volna erre…; Fájdalmasan felkiáltott, és a hasára feküdve püfölni kezdett egy párnát. A könnyek patakokban csorogtak le az arcán.

Mindent tönkretett. Elvette a keresztszülei meg nem született fiának életét. Azét a fiúét, akit bátyjaként szeretett, és akire még mindig bátyként tekint. Ez lett volna a hála? Cal annyi mindent tett érte, õ pedig így hálálja meg? Keserûen vette tudomásul, hogy elárulta a fiút, elárulta a vértestvéri esküjét. Pedig annyira próbálkozott, hogy jó testvér legyen…; Durva mozdulattal törölte le a könnyeit.

Lecsúszott a padlóra, és tenyerébe bámult. Mintha vért látott volna megcsillanni az ujjain…; A furcsa látomás csak egy pillanatig tartott. Tüzetesen megvizsgálta mindkét kezét, majd megrázta a fejét, ugyanis semmit sem látott rajtuk. Lehet, hogy csak képzelõdött? Felsóhajtott, és olyasmire szánta el magát, amit eddig csak legmerészebb rémálmaiban képzelt el. Felszegte a fejét; szemeiben újabb könnycseppek csillantak meg.

– Calért…; – suttogta.

A terve rég készen volt.


***



A szünet hátralévõ részében nem beszélt, sõt nem is találkozott Regulusszal. A fiú nem jött el hozzá, õ pedig nem volt képes kitenni a lábát a Nagyúr dolgozószobájából. Nem olvasott semmit, nem tett úgy, mintha érdekelnék a világ gondjai, sõt, azok kívül, hogy egész nap szótlanul ült a foteljában, semmi mást nem csinált. Néha, amikor sikerült elszakítania zakatoló gondolatait Cal haláláról, terveket szövögetett. Terveket, amiket talán sosem fog megvalósítani.

Voldemort nem mutatta jelét, hogy érdekelné a lány életképtelensége. Úgy tett, mintha fogalma sem volna arról, mi baja Lysnek, de õ nagyon jól tudta, hogy a férfi már régen tisztában van a problémával. Emlékezett, hogy mondani akart valamit neki, de aztán meggondolta magát. Lys élt a gyanúval, hogy a férfi errõl akarta tájékoztatni õt. Végül mégsem mondott semmit, talán azért nem, mert úgy gondolta, a hír túlságosan felkavarná õt. Igen, ez lehetséges. Õt ismerve pedig nagyon is elképzelhetõ volt.

Felemelte a fejét, és körbenézett a helyiségben. Teljesen egyedül volt. Észre sem vette, hogy a Nagyúr távozott, és a férfi sem zavarta meg azzal, hogy tájékoztassa a távozásáról. Felállt. Bizonytalanul állt a lábán a hosszú ücsörgés miatt, de erõt vett magán, és az ajtóhoz lépett. Beszélnie kellett valakivel, de jelenleg csak egy személyt tudott, aki végighallgatná.

A lépcsõn lefelé majdnem beleütközött Greybackbe, aki mondott valamit arról, hogy lassan kezdi megszokni az ilyen különleges üdvözletet, de Lys egyetlen szót sem fogott fel belõle, csak ösztönösen rábólintott. A kúriából kilépve már nem találkozott senkivel.

A Malfoy kúriába érve rögtön a szalon felé vette az irányt. Az enyhén szólva is illetlenség lett volna, ha csak úgy bekopog Lucius szobájának ajtaján, arról nem is beszélve, hogy neki elvileg fogalma sem volt arról, merre található, és melyik az. A szalonba érve érkezett az elsõ –részben kellemes – meglepetés: Lucius ott tartózkodott, és nem volt egyedül. A fiú pont vele szemben ült, beszélgetõtársai azonban hátukat mutatták a lánynak. Lys megtorpant egy pillanatra. A fiú észrevette õt, felnézett rá, és arca önkéntelen mosolyra húzódott volna, ha az utolsó pillanatban nem kap észbe, és nem rendezi az arcvonásait. Balszerencséjükre azonban az egyik, Lysnek háttal ülõ alak észrevette Lucius arcának apró rezdülését, és hátrapillantott a válla fölött. A lány megrezzent, de próbált nyugodt maradni. Nem lesz baj, gondolta.

Rodolphus homlokráncolva állt fel a kanapéról, közben elõhúzta a pálcáját, és Lysre szegezte. A lány úgy állt a fiúval szemben, mint egy õz a vérszemet kapott vadász elõtt. Lucius villámgyorsan ugrott fel, és elkapta barátja pálcás kezét.

– Higgadj le! – mondta neki. Tekintetét Lysre szegezte, azzal az üzenettel, hogy menjen innen. A lány azonban nem mozdult.

Rabastan komótos lassúsággal emelkedett fel. Zsebre vágta a kezét, és csak azután fordult meg, hogy vigyorogva megcsóválta a fejét bátyja és Lucius kettõsét látva. Az õ tekintete nem sugallt sem ellenszenvet, sem bátorítást. A lány úgy gondolta, Rabastan pártatlan ebben a kérdésben.

– Mégis mit keresel itt? – mordult Lysre Rodolphus, miután kiszabadította pálcás kezét Lucius szorításából.

– Én…; – Lys koncentrált, hogy ne törjön elõ belõle a bocsánatkérés Cal miatt. Õ nem tud a meg nem született babáról. Ezt észben kell tartania.

– Boldog vagy? – érkezett a következõ, cseppet sem kedves hangnemû kérdés.

– Nem, nem vagyok. – Tulajdonképpen nem hazudott; sokféle érzés kavargott benne, de a boldogság nem volt köztük. Igazából a megkönnyebbülés, amit akkor érzett, mikor a szalonba lépve meglátta Luciust is rég tovatûnt már. Ebben a pillanatban egyetlen általa érzett pozitív dolgot sem tudott megnevezni.

– Hiszen ez volt a célod, nem? – kérdezte Rodolphus ingerülten.

Lys értetlenkedve ráncolta a homlokát. Célja? Rod Cal halálára gondol? Nem, egyáltalán nem akarta megölni a fiút. De ezt nem mondhatta el neki. Nem tudhatta meg, hogy az a fiú, akinek a halálát közvetve tényleg õ okozta, a bátyja volt a fiúk jövõjében.

– Miféle célom? – kérdezte ügyesen játszott értetlenséggel.

– Megölted a fiamat! – Rodolphus pálcájából egy jól ismert vörös fénycsóva tört elõ. Lys csak Lucius lélekjelenlétének köszönhette, hogy az átok elkerülte õt.

– Higgadj már le! – mordult barátjára a szõke hajú fiú. – Bella megmondta, hogy nem õ tehet róla, emlékszel? Cassandra nélkül a feleséged már régen halott lenne!

– Szóval csak Cassandra? – Rodolphus pálcája most Luciusra szegezõdött.

– A fenébe is, megmentette a feleséged életét! – csattant fel dühösen a fiú. Rod azonban meg sem rezdült. – Hányan lennének olyan ostobák, hogy a tengerbe vessék magukat utána?!

Rodolphus sértetten felvonta a szemöldökét, Lys lelkében azonban fellángolt a szeretet Lucius iránt. Hiszen ez a fiú nem is ismeri õt igazán, mégis kiáll érte! Boldog mosoly kúszott az arcára, amit csak hosszas, kemény küzdelem után tudott letörölni onnan.

– Én például megtettem volna – sziszegte barátja arcába Rod.

– Hát én meg nem! – vágott vissza dühösen Lucius.

– Én sem – szólt közbe csendesen Rabastan, mire mindeni ránézett. Rodolphus úgy fordult, hogy pálcájával sakkban tartsa Lyst. – Még nem felejtettem el, amikor pár éve lelökött a seprûmrõl. Nem volt ám kellemes zuhanás, alig maradt ép csontom.

Rodolphus ingerülten kapkodta tekintetét a két fiú és Lys között, mintha az járna a fejében, hogy ezek hárman összeesküdtek ellene. Vagy a lány kényszeríti õket valamilyen átokkal; igen, ez sokkal valóságosabbnak tûnt.

– Ráadásul, ha Cassandra nem segít neki, a sárkány akár meg is ette volna – jegyezte meg Lucius. – Akkor ennyit sem kaptál volna vissza belõle! – Rodolphus szikrázó szemekkel nézett barátjára. Úgy tûnt, lassan végleg kijön a béketûrésbõl. – Elhoznia sem lett volna muszáj. És azt se felejts el – tette hozzá, miután eltérítette barátja átkát –, hogy Cassandra igyekezett elállítani a vérzést, és ellátni a sebet. Én is ott voltam, amikor rájuk találtunk, Rod. Láttam.

A fiú bal keze ökölbe szorult, jobb kezének ujjai pedig elfehéredtek, olyan szorosan markolta a pálcáját. Lys sejtette, hogy olyasvalami készül kitörni belõle, amit semmiképpen sem mondana, ha tudná, ki õ valójában. Amikor azonban megszólalt, hangja elfojtott indulatoktól remegett, és valamiért túlságosan is finoman fogalmazta meg gondolatait:

– Az õ hibája, õ vitte magával.

Lys már éppen nyitotta a száját, hogy válaszoljon – még akkor is, ha õ maga nem tudott volna ennyire elegánsan megfogalmazott feleletet adni –, amikor valaki a vállára tette a kezét, és megszorította azt, mintha egy üzenetet, vagy inkább utasítást adott volna arra, hogy maradjon csendben, mert majd õ elintézi helyette. Összerezzent az ismerõs érintés hatására, és félve sandított a vállán pihenõ kézre. Nem igazán tudta volna megmondani, milyen válaszra számíthat tõle, mostanában annyira kiszámíthatatlannak tûnt…;

– Elfelejted, Rodolphus – szólalt meg a Nagyúr fél lépéssel Lys mögül. Sejtése tehát beigazolódott, tényleg õ akarta lerendezni a beszélgetést. De hogyan bukkanhatott fel éppen most, amikor a legnagyobb szüksége volt rá? Miért éppen most? Honnan tudta? Rengeteg kérdés cikázott Lys fejében, miközben nézte, ahogy a három fiú riadtan feléjük fordul, és Lucius gyorsan elteszi a pálcáját. A Nagyúr csak ekkor folytatta: –, hogy Bellatrix az én utasításomra kísérte el Cassandrát. – Lys egy pillanatig azt hitte, a Nagyúr a valódi nevén szólítja majd, és nem értette, miért nem örül, hogy nem így történt. Talán végleg ki akar bújni Cassandra Blanc bõrébõl? Azok után, hogy Regulusnak elárulta a teljes igazságot, rögtön világgá kürtölné azt? – Talán engem is hibásnak tartasz a fiad haláláért?

Rodolphus sietve leeresztette a pálcáját, mintha ez csak most jutott volna eszébe. Tekintete zavart volt, és nem mert Voldemortra nézni. Látszott rajta, hogy a dolog ezen része még eszébe sem jutott.

– Nem, Nagyúr – motyogta, és megrázta a fejét. Tulajdonképpen…;

– Luciusnak tökéletesen igaza van – folytatta zavartalanul Voldemort. – Cassandra hagyhatta volna meghalni õt. Az, hogy mégsem tette, tiszteletet érdemel, nem gyûlöletet, nem igaz? – A férfi finoman megkocogtatta Lys vállát, ami a lány szótárában azt jelentette, ideje indulniuk. – Tartsd ezt észben. – Már háttal voltak a három fiúnak. Lys nem mert hátranézni, és tudta, hogy a Nagyúr sem fordult meg.

Rodolphus alsó ajkába harapott. Cassandra megmentette Bellát, de megölte a fiukat. Ugyanakkor a lány segített neki, amikor el kellett játszania a Nagyúr szerepét. Akkor kedves és közvetlen lánynak ismerte meg, akinek esze ágában sincs ártani sem neki, sem Bellának, de együtt töltött napjaik rövid ideje alatt végig úgy érezte a lány, titkol elõle valamit. Most ugyanazt érezte, ahogy Cassandra és a Nagyúr távolodó alakját nézte. Azok ketten titkolnak valamit.

Voldemort keze még akkor is Lys vállán nyugodott, amikor kiléptek a kúriából. A lány felsóhajtott, és megnedvesítette az ajkait. Félve pillantott a férfi arcára, aki teljes higgadtsággal nézett mereven elõre.

– Megöltem Calt? – kérdezte. A Nagyúr olyasvalaki volt, akinek – talán – tényleg képes lett volna elhinni a nemleges választ.

– Nem ölted meg – érkezett a határozott, tömör felelet.


***



Lys mindent megtett, hogy elhitesse magával azt, amit a Nagyúr is mondott neki: nem õ tehet Cal haláláról, ez azonban korántsem volt annyira egyszerû feladat, mint amilyennek tûnt. Cal a bátyja volt, és képtelen volt megszabadulni a tudattól, hogy az õ hibájából nem fog soha megszületni. Ha elõbb indulnak el, nem találkoznak a sárkánnyal. De akár várhattak volna még pár napot; akkor is elkerülték volna a találkozást.

Borzalmasan fájtak ezek a gondolatok. Az õrület határán érezte magát.

– Küldj rám egy Cruciatust – szólalt meg hirtelen. A Nagyúr felnézett rá.

– Hogy mondod?

– Küldj rám egy Cruciatust – ismételte türelmesen. – Különben beleõrülök.

Voldemort felvonta a szemöldökét.

– Megmondtam, hogy nem te ölted meg a fiút. Ezt rajtad kívül csak egy ember nem hiszi el. – Lys tudta, hogy Rodolphusról van szó. A fiú helyében talán õ sem hitte volna el, ezért nem is haragudott rá. Egyetlen személyre haragudott, és az õ maga volt.

– És lehet, hogy annak az egy embernek van igaza – dörmögte sötéten, továbbra is a padlót bámulva. A férfi egy határozott mozdulattal becsapta a vastag könyvet, amit addig olvasott, kezeit összefonta a mellkasán.

– Ezt azonnal fejezd be! – Lys ártatlan arccal nézett fel rá. – Elegem van az önsajnálatodból. Felejtsd el végre a küldetésen történteket, mindenért nem okolhatod magad. Az önkínzás nem mardekáros tulajdonság.

Önkínzás, mi? Ha azok ketten nem találják ki ezt az idõutazós hülyeséget, Cal még élne!

– Sárkány mondja bagolynak – vágott vissza. Voldemort arca megfeszült, tudván, mire céloz a lány. A beszélgetés kezdett nagyon rossz irányba fordulni. – Nem én vagyok az egyedüli ebben a szobában, aki képtelen volt megbocsátani magának, mert hagyott meghalni valakit!

– A két eset között nincs semmilyen összefüggés – sziszegte fenyegetõen a férfi, mintha ezzel próbálná jelezni, hogy ideje véget vetni a vitának.

– De igen, van! – kiabált Lys. Nem értette, miért emelte fel a hangját, de úgy érezte, keserûsége csillapodott egy kicsit ezzel a…; az elejét még csak-csak nevezhette beszélgetésnek, de az utolsó mondata óta sokkal inkább vita volt. – Te is nagyon jól tudod, mennyire hasonlít a két eset!

Voldemort nem válaszolt azonnal. Végig kellett gondolnia, mennyiben segíthet ez a veszekedés abban, hogy Lys túllépjen a fiú halálán. Végül arra jutott, hogy igazán megér egy próbát; régen vitázott már olyasvalakivel, aki a szemébe merte mondani az övével teljesen ellentétben álló véleményét. Túlságosan is régen…;

– Amennyiben?

Lys keze ökölbe szorult. Amennyiben? Képes ilyeneket kérdezni a maga higgadt, minden érzelmet nélkülözõ hangján? Azt akarja elhitetni éppen vele, hogy Sophie halála semmit sem jelentett neki? Felhorkant. Nagyon csípõs választ szeretett volna adni, de nem akarta megbántani Voldemortot, ezért várt egy kicsit, majd néhány mély levegõvételt követõen válaszolt:

– Ha bele tudtál volna nyugodni a halálába, én nem lennék itt, és Cal sem halt volna meg! – Bármennyire is szerette volna higgadtan végigmondani, képtelen volt nem ordítani Cal halálát. Valahogy jobban fájt neki, mint amikor idekerülése elején alaptalanul pletykáltak a Voldemorttal való kapcsolatáról. Talán azért, mert azok csak pletykák voltak, nélkülöztek minden tényszerûséget, de Cal halála olyan hideg valósággal csapta arcul, amit ittléte óta most tapasztalt elõször.

A Sötét Nagyúr felvonta a szemöldökét. Úgy tûnt, kezdi szórakoztatni ez a kis mûsor. Már nem akarta annyira befejezni.

– Szóval engem hibáztatsz? – kérdezte élesen.

A lány néhány percig meredten nézte õt, nem értve, hogyan gondolhatta ezt, majd megrázta a fejét.

– Nem kellett volna visszajönnöm – mondta. – Bella is megmondta, úgy értem a mumus Bella – javította ki magát. – Ha otthon maradok, és mondjuk inkább öngyilkos leszek, sokkal egyszerûbben megoldottam volna minden problémát. – Voldemort egyet nem értése jeléül felhorkant. – Tiszta sor lett volna, ha…;

– Ugye tudsz róla, hogy nagyon közel állok az elõbbi kérésed megvalósításához?

Lys elvigyorodott.

– Tarts mazochistának, de most tényleg jót tenne. Legalább rájönnék, hogy van rosszabb fájdalom, mint az, amit idebent érzek. – Azzal a mellkasára bökött.

Néhány percig mély csend telepedett rájuk, aztán egyszerre nevettek fel, ugyanazzal a vad, örömtelen nevetéssel, amivel Lys valamikor régen Piton Cruciatus általi ordítását kísérte. Úgy érezte, legalább ezer év telt el azóta…;


***



Megtört a jég; Lys bátran merészkedett ki a Nagyúr dolgozószobájának és a férfi közelségének védelmébõl. Igaz, a birtokot még nem hagyta el, de rengeteget sétált a parkban és a kúria épületében. Remekül érezte magát, lassacskán kezdett beletörõdni Cal elvesztésébe is. Igaz, néha még mindig kesergett rajta, de már beletörõdött, hogy nem mentheti meg a fiút.

Szeles júniusi nap volt. Lassan véget ért a tanév, de Regulus még mindig nem jelentkezett. Igazából aggódott egy kicsit a fiú miatt, de nem akarta ráerõltetni magát sem levelek formájában, sem személyesen. Úgy gondolta, ha a fiú feldolgozza a legutolsó beszélgetésük során szerzett új információkat, majd jelentkezik, de addig nem akarta zavarni.

Balra fordult, a pince felé.

Tulajdonképpen mit is várt? Hogy Regulus majd elhalmozza baglyokkal, azok után, hogy átverte és belerángatta a vérfertõzésbe? De legalább egy rövid ideig volt egy igazi barátja, akivel mindent megoszthatott. És különben is, Reg…;

– Au! – A fájdalmas felkiáltás egyszerre két embertõl származott. Lys a homlokát masszírozva nézett az elõtte álló alakra, és tátva maradt a szája. Álmában sem gondolta volna, hogy éppen vele fog összefutni.

A fiú éppolyan magas volt, mint õ, pedig amikor legutoljára látta, majdnem egy fejjel magasabb volt nála. Félhosszú, zsíros fekete haja ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékezett. A mogorva arc sem változott, csupán fiatalabb volt, mint amilyennek õ ismerte meg Perselus Pitont. A fiú mindennemû érdeklõdés nélkül nézett rá.

– Piton? – kérdezte meghökkenten. Most, hogy így belegondolt, eszébe jutott, hogy a fiú ugyanúgy itt él, mint õ, de nem számított arra, hogy találkozhatnak.

– Nem tudtam, hogy híres vagyok – érkezett a hûvös válasz.

Lys arca megrándult. Most, hogy a fiú itt állt elõtte, nem érzett sem dühöt, sem gyûlöletet iránta. Csak egy fiút látott; egy fiút, akinek talán sosem jut eszébe, hogy elárulja a Nagyurat. Ebbe pedig õ maga is besegíthet. Miért ne tehetne valami jót is a sok rossz után?

Némán nézték egymást. Piton nem tûnt ellenségesnek, igaz, a tekintete nélkülözött mindenféle barátságosságot is. Lys felvonta a szemöldökét. Valaki finoman a vállára támaszkodott, és látott egy kezet a fiú vállán is.

– Elbûvölõek vagytok, amikor ilyen kihívóan méregetitek egymást – mondta Lucius, a vállaikon pihenõ kezek gazdája. – Csak vigyázz Cassandrával, Perselus, túl sokszor tûnik fel körülötte a Nagyúr, mindig a lehetõ legjobb idõzítéssel. Talán valamilyen varázslat lehet, ami folyton oda vonzza…; – A fiú megbökte Lys nyakát, mire a lány libabõrös lett. Aztán Lucius jobb kezével, ami addig Piton vállán nyugodott, talárzsebébe nyúlt, elõhúzott egy kis bõrzsákot, és Piton felé nyújtotta. – Amit ígértem.

– Késtél vele – érkezett a válasz. Lucius elegánsan vállat vont.

– Nem akarod tudni, milyen apám családbõvítési terveirõl csevegni órákon keresztül. Amúgy sem olyan ember õ, akitõl csak úgy le lehet lépni, mert más dolgom van. – Piton gúnyosan elhúzta a száját, majd biccentett Luciusnak, és távozott. – Viszlát! – kiáltott utána a fiú, de Piton még a kezét sem emelte fel. – Veled beszélnék, ha ráérsz – fordult Lyshez.

A lány bólintott, és elindult a Nagyúr dolgozószobája felé. Lucius bal keze továbbra is a vállán nyugodott, mire Lys ettõl újra meg újra megborzongott. Szinte már el is felejtette, milyen érzés Lucius mellett sétálni. Amint felértek a földszintre, a fiú már Lys vállát ölelte, mire a lány – eleinte kissé bátortalanul, folyamatosan ismételgetve magában, hogy ez az ember még nem az õ Luciusa – átölelte a fiú derekát. Lucius ajka valamilyen rejtélyes oknál fogva mosolyra húzódott.

Lys legnagyobb örömére Voldemort épp nem tartózkodott a dolgozószobájában, így nem kellett látnia a férfi arcát, ahogy beterelte a szobájába Luciust. A fiú pár lépést tett csupán, aztán megállt. Lys kissé szégyenkezve jött rá, miért. A szobája szinte üres volt, mentes mindentõl, ami otthonossá tehette volna.

Az egyszerû tölgyfa ágyat sötétszürke ágytakaró fedte, a kétajtós és az éjjeliszekrény is tölgybõl készült, a padló juharfából, a fal pedig riasztóan fehér volt. Ezeken a bútorokon kívül egy barátságtalanul festõ, sötét szék volt csupán a szobában. Lys csak most érezte, mennyire lakatlannak tûnik a szobája.

Lucius hátranézett a válla fölött. Tekintetében olyan kérdés ült, amit a lány nem mert – és nem is akart – megválaszolni.

– Ülj le – javasolta, hogy megtörje a kettejükre telepedett, egyre kínosabbá váló csendet.

A fiú pálcája egyetlen intésével az ággyal szembe húzta a széket, és leült rá. Hátrafordult, és várakozóan nézett Lysre, aki megcsóválta a fejét, és leült az ágyára. Újabb hosszú csend következett.

– Már régóta akartam beszélni veled – mondta Lucius. Ujjbegyeit egymásnak ütögette, és minden szót alaposan megfontolt, mielõtt kiejtette volna. – Nem tudom, mi ütött belénk, talán csak a feszültség vagy az alkohol volt az oka, de…;

– Abban biztos lehetsz, hogy sem a feszültségnek, sem az alkoholnak nem volt köze ahhoz a csókhoz – szólt közbe a lány. Meglepte a tény, hogy forróbbnak érezte az arcát. Csak nem pirult el?

Lucius a szemébe nézett, majd idegesen körbepillantott, mintha keresne valamit.

– Figyelj, én…; – kezdte, de fogalma sem volt, hogyan folytassa. Lys pedig hagyta õt gondolkozni. – Úgy érzem, ismerlek – bökte ki végül. – A csók is olyan volt, mintha nem az lett volna az elsõ. – Zavartan megvakarta a tarkóját. – Ez nagyon furán hangzott, ugye?

Lys szelíden elmosolyodott.

– Nem, egyáltalán nem. – A fiú arca megrándult. – Apropó, Lucius…; köszönöm, hogy kiálltál mellettem és megvédtél Rodtól.

Lucius felvonta a szemöldökét.

– Csak a barátai szólítják így – mondta. – Kellene tudnom valamirõl? – Na tessék, már õ is kezdi?

Nem mondhatta el neki a jövõben történteket. Még nem. Eszébe jutott, hogy volt itt egy közös titka leendõ keresztapjával, így megköszörülte a torkát.

– Még az Adrian-ügy idején történt, hogy…; Jeremy. Ti így ismertétek – mondta, látva a fiú értetlen tekintetét. – Rod szerepet cserélt a Nagyúrral, és segítettem neki megtanulni a szokásait. Egy kicsit összebarátkozunk, azt hiszem.

– Ó. – Lucius, hogy oldja a feszültséget, mutatóujjával finoman megérintette Lys térdét, aki erre összerezzent a hirtelen rátörõ érzésektõl, a fiú pedig tökéletesen félreértette a reakcióját, és elrántotta a kezét.

Nyugtalanul néztek egymásra. Lys aggodalmas arccal fürkészte a fiút, aki hirtelen felpattant, mintha eszébe jutott volna valami.

– Sajnálom, mennem kell – hadarta, és kisietett a szobából. Lys inkább remélte, mint sejtette, miért ment el.

Talán õ is érezte, hogy beláthatatlan következményei lesznek annak, ha itt marad.
Mltt lett jvõ by iuwan
Szerző megjegyzései:
Nagyon nem akartam megírni ezt a fejezet, ami az írás sebességén meg is látszott (az el?z? feltöltése el?tt kezdtem el), most mégis itt van, nehéz szívvel ugyan, de feltöltve.
Olvasás után bizonyára megértitek a fenti mondat értelmét, több szót a tartalomról emiatt nem ejtenék.
Lys még napokkal késõbb is furcsán érezte magát. Nem tudta, hogy csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg ugyanazt érezte, mint amit az õ idejében élõ Lucius közelében, amíg azt a rövid idõt az itteni Luciusszal töltötte. Eddig ilyet egyáltalán nem tapasztalt, talán azért, mert számtalanszor próbálta megértetni magával – kisebb-nagyobb sikerekkel, ami általában elég rövid ideig tartott –, hogy ez a fiú még mindig nem az õ Luciusa. Pedig annyira hasonlított rá…;

Idejét újabban levelek, vagy legalábbis azok piszkozatainak írásával töltötte. Tulajdonképpen sosem írt még komoly hangvételû, hosszabb eszmefuttatásokat, ezért most úgy érezte, mintha ez lehetetlen feladat lenne. Pedig legalább ezzel meg kellett lennie, mielõtt kifutott volna az idõbõl…;

Megmártotta a pennáját, de nem tudta eldönteni, mit írjon le, így a tinta az ágyára cseppent, apró pacát képezve a takarón. Felsóhajtott, és a pálcája után nyúlt, hogy eltüntesse a foltot, amikor valaki kopogott a szobája ajtaján. Értetlenül ráncolta a homlokát, és megdermedt a mozdulat közben. Nagyon furán festhetett, de nem foglalkozott vele, ebben a pillanatban csak az érdekelte, ki érkezhetett hozzá. A Nagyúr nem szokott kopogni, sõt, általában õ maga hívja, ha beszélni akar vele, Regulus pedig mindig igyekszik minél hamarabb beosonni, más látogatót pedig elképzelni sem tudott. Feltápászkodott hát az ágyáról – ezzel újabb pacákat okozva, mert a pennából még mindig csöpögött a tinta –, és az ajtóhoz lépett. Nem kérdezte meg, ki az, csak kinyitotta.

Legnagyobb meglepetésére Bella állt az ajtó túloldalán. Lys igyekezett úrrá lenni meglepettségén – és arcizmain, valamint a rátörõ bocsánatkérõ rohamon –, és beinvitálta keresztanyját. Az utazás óta most látta elõször; sápadtabbnak és mintha soványabbnak is tûnt volna. Talán a kórházban töltött idõ az oka…; Nyelvére harapott, hogy elfojtsa a feltörni akaró szavakat. Elõször Bellának kell beszélnie, mégis csak õ jött hozzá.

Zavartan néztek egymásra, majd Lys dadogva hellyel kínálta õt – a Cal halála miatt rátörõ sírás fojtogatta a torkát, pedig eddig egyáltalán nem érzett késztetést könnyek ejtésére –, amit keresztanyja készségesen elfogadott, ugyanazt a széket választva, amit nemrég Lucius is – Lys ajkai megrándultak a gondolatra –, õ maga pedig leült vele szemben az ágyra. Csak most tudatosult benne, hogy az ágytakaró tintafoltos, a pergamen, amire a félkész levelét írta széthajtogatva hevert az ágyon, így a lány könnyen beleolvashatott. Lys gyorsan lesöpörte a pergameneket az ágyról, mégpedig a keresztanyjával ellentétes oldalra, mielõtt ez megtörténhetett volna.

Elnéztek egymás válla fölött.

– Csak azért jöttem, hogy megköszönjem, amit…; szóval, mindent – mondta Bella néhány perc kellemetlen csend után. – Valamint azért is, hogy megkérjelek, ne haragudj Rodolphusra.

– Nem haragszom rá – biztosította Lys azonnal. Tulajdonképpen nem is hazudott; sokféle érzelem kavargott benne az eset kapcsán, de haragot – egyebek mellett – csak is maga iránt érzett.

– Biztosan nem gondolja komolyan, hogy te vagy a hibás – folytatta Bella zavartalanul –, én sem gondolom, hogy te tehetnél bármirõl, csak arról van szó, hogy…;

– Tulajdonképpen tényleg az én hibám – rázta fejét Lys. – Számítanom kellett vo…; Akarom mondani, észre kellett volna vennem – javította ki magát gyorsan –, hogy…; hogy azért tûnsz betegnek, mert…; babát vársz – fejezte be óvatosan. – Sajnálom, figyelmetlen voltam…;

– Ugyan – legyintett. – Szólnom kellett volna, mi a helyzet. Talán elmehettünk volna egy kicsivel késõbb…; Miután elmúltak a rosszullétek.

– Igen…; – bólintott rá, majd hirtelen eszébe jutott, mikor lehetett volna az a késõbb, hogy ne veszélyeztesse Cal életét. Túl késõn. – Akarom mondani, nem, inkább egyedül mentem volna. Nem vagyok annyira ügyetlen, mint amilyennek láttál, sajnálom.

– Ugyan már! Egyáltalán nem voltál ügyetlen. – Bella legyintett. – Különben is, már mindegy.

– Már az – értett egyet Lys. – Majd legközelebb – tette hozzá, pedig jól tudta, hogy vele már nem lesz legközelebb. Pedig nem voltak olyan rossz csapat õk ketten. Igaz, a jövõben sokkal jobb volt. Ott minden sokkal, de sokkal jobb volt.

– Nem, nem hiszem – rázta fejét keserûen Bella.

Én sem, tette hozzá gondolatban Lys, de ezt már nem merte kimondani. Keresztanyja ránézett, mintha mondani készült volna valamit, aztán megrázta a fejét, felállt, és az ajtó felé indult.

– Sajnálom! – szólt utána Lys. Bella hátranézett a válla fölött, megrázta a fejét, majd távozott.

Lys csalódottan nézett utána, majd visszahasalt az ágyára, hogy befejezze az elsõ levelet. Megmártotta a pennáját, és hosszas megfontolás után leírt egyetlen szót, majd böködni kezdte az állát a penna végével, abban a reményben, hogy valami épeszû gondolatot is meg tud fogalmazni.


***



Tulajdonképpen írni sokkal nehezebb volt, mint azt valaha is gondolta. Megfogalmazni, szavakba önteni gondolatait és érzéseit olyan feladat volt, ami, úgy tûnt, kifogott rajta. Fintorogva húzott át egy újabb mondatot, majd elfordította a pergament, hátha így jobban hangzik, amit lejegyzett néhány perce. Mikor már végérvényesen belefáradt a gondolkodásba, kinézett az ablakon.

A tanév véget ért néhány napja. Ezt onnan tudta, hogy látta Regulust Divel beszélgetni. Ez aggasztotta ugyan egy kicsit, de igyekezett bízni a fiúban. Nem árulná el a titkát; különben is, Di úgysem nem hinne neki. Tudta, hogy nem kedvelte ennyire Sirius Blacket. Regulus pedig semmit sem tud bizonyítani, azt, amit a merengõben látott, nem mutathatja meg. Olyan apróságokra, mint a Veritaserum, gondolni sem akart. Különben is, azt nehéz beszerezni, még nehezebb elkészíteni; egyikük sem tudna szerezni belõle. Nincs kitõl.

Tulajdonképpen ez nem igaz. Van kitõl beszerezni…; Hiszen már itt van Piton. Nála jobban pedig csak kevesen értenek a bájitalokhoz.

Lys megrázta a fejét, és gyorsan lefirkantott egy újabb mondatot a hosszabb levél vázlatát tartalmazó pergamenre.

Piton jóban volt Divel, jutott az eszébe. Ha Regulus bármit elárulna neki, Piton Di kérésére még meg is fõzné azt a bájitalt. De vajon lehet-e akkora szerencséje, hogy Lucius, esetleg még Bella is mellé, és ne Di oldalára álljon egy ilyen esetben? Kétséges…; Csak egy személyt tudott, aki mellette állna ebben a vitában: Voldemort.

Újabb szavakat körmölt le, nagy sietséggel, szinte teljesen olvashatatlanul.


***



Regulust a Nagyúrral látta újra. Beszélgettek valamirõl, de Lys láttán mindketten elhallgattak. Regulus kerülte a lány tekintetét, Voldemort pillantása pedig azt jelentette a számára, hogy ez a beszélgetés nem az õ fülének van szánva. Értetlenül nézett rájuk, de engedelmeskedett a néma parancsnak, és magukra hagyta õket. Vajon mi lehet az, ami Regulusra és a Nagyúrra tartozik, de neki nem lehet tudomása róla?

Kezdett egyre jobban kifutni az idõbõl. Néha nagyon gyengének érezte magát – bár ezt inkább a stressznek tudta be, semmint tervének –, de célját nem adta fel. Az éjjeliszekrényén heverõ esküvõi meghívóra sandított, ami díszes betûkkel hirdette a két nap múlva esedékes nagy eseményt, Lily Evans és James Potter esküvõjét. Di sosem fogja megtudni, mi lett a meghívójával. Sosem teszi be a lábát arra a helyre…; Mindenkinek így lesz a legjobb. Mérgesen összegyûrt egy újabb, hasznavehetetlen levelet, és elhajította. A galacsin lesodorta a meghívót.

Mivel nem boldogult az írással, inkább felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és egy nemrég talált bûbájt mormogott az egyik csoportba gyûjtött, üres fiolára. Nézegette egy ideig, aztán azok közé tette, amiken már elvégezte a bûbájt. Ha jobban belegondolt, ehhez sem volt nagyobb kedve, mint a levelek írásához, de igyekeznie kellett. Már nem volt sok ideje.

Az ágyát pergamenek borították. Félig, vagy szinte teljesen áthúzott levélkezdemények, üres tekercsek, pennák és kiürült tintatartók. Kihalászott egy üres pergament a kötegbõl, és két szót kanyarintott rá. Nézegette egy ideig, majd odakörmölte a monogramját, aztán némi töprengés után egy sokkal kisebb B betût is. B, mint Black. Csakis Bella miatt.

Felnézett az órára, amit pár hete hozott be a szobájába. Késõre jár. Ideje lefeküdnie.


***



Éppen csak végzett a határidõ elõtt. A két levél – egy hosszabb és egy rövidebb – késznek nyilvánítottan hevert az ágyán, a két szavas kis üzenet mellettük. A fiolák is átadásra készen álltak. Gondosan bepakolta õket egy-egy dobozba, lezárta a fedelüket, és kisétált a szobájából. Voldemort nem volt a dolgozószobában, amit õ, Lys talán nem is bánt. Mostanában szinte beköltözött a szobájába, holott eddig szinte csak a kötelezõ alvásidõt töltötte odabent. Úgy gondolta, a férfi sejti, hogy készül valamire. De egyelõre nem akarta elárulni neki, mire. Nem akarta, hogy a Nagyúr megakadályozza õt, és azt sem, hogy hosszas beszélgetésbe bonyolódjanak a tervérõl.

Sétálgatott az épületben. Újra meg újra felfedezte az összes helyiséget, bejárta a pincét, a gyûléstermet, és kóborolt a parkban is. Minden teremben felidézte, hogy nézett ki a jövõben az a helyiség.

Már éjfél is jócskán elmúlt, amikor visszatért a kúriába. Felment az emeletre, és megállt Di szobájában ajtaja elõtt. Bár már késõre járt, kedve lett volna felébreszteni õt, és ellátni néhány jó tanáccsal. Végül inkább megrázta a fejét, és visszasétált a szobájába. Elvégre, mégiscsak ez az utolsó éjszakája itt.


Reggel frissen ébredt. Nem érzett szomorúságot vagy fájdalmat, de még elégedettséget sem. Kicsit olyan volt, mintha valaki Imperius átkot szórt volna rá; csak azokra tudott gondolni, amiket erre a napra jó elõre eltervezett. A terveken kívül még néhány, számára fontos személyre tudott csak gondolni.

Magához vette a két dobozt, összezsugorította õket, és a talárzsebébe rejtette. Ahogy kilépett a szobája ajtaján, magán érezte Voldemort kutakodó pillantását. Mosolyt bûvölt az arcára – rácsodálkozott, mennyire õszintére sikerült –, és az ajtó felé indult.

– Jó reggelt! – köszöntötte a férfit, de az nem válaszolt. Az a pillantás, amivel õt fürkészte, nyugtalansággal töltötte el a lányt; úgy érezte, mintha a Nagyúr sejtene valamit. De ez lehetetlen, hiszen minden apróságra odafigyelt, ami idõ elõtt elárulhatná.

Kilépett a folyosóra. Ideje, hogy tartsa magát a tervéhez. Az elsõ lépéshez pedig el kellett hagynia a kúriát.



Elsõ úti céljához észrevétlenül érkezett meg. Korán volt, elég korán ahhoz, hogy a szobájában találja õt, ráadásul alvás közben. Kiábrándító bûbájt szórt magára, mielõtt lassan lenyomta a kilincset. A szobában félhomály uralkodott, de szerencsére sikerült hangtalanul végigosonnia rajta. Eleinte nem tudta, hova tehetné a dobozt úgy, hogy a fiú megtalálja, de most úgy gondolta, az éjjeliszekrény tökéletes lesz. Az apró fadoboz hangtalanul foglalta el a helyét, Lys még egyszer rábökött a pálcájával, mire a doboz fedelén ezüstösen csillogó felirat jelent meg. Ha ezek után sem nyitná ki, az már tényleg nem rajta múlna. Állt a fiú ágya mellett, és nézte, ahogy alszik. Milyen békés és nyugodt…; késztetést érzett, hogy megérintse az arcát, de erõnek erejével ellenállt, és inkább kiosont a szobából.

A második útja a baglyokhoz vezetett. A két szót tartalmazó kis pergament szándékozott feladni, mivel õ maga nem tudta, hogyan juthat el a címzettekhez. Feladás elõtt még utoljára átolvasta a pergamenre írt szöveget, majd az egyik madár lábához kötözte, és elmondta neki azt a két nevet, akikhez vinnie kellett.

Tényleg hiányozni fogtok, gondolta, és sarkon fordult. A terve egyik legnehezebb lépése következett.


Visszatért a fõhadiszállásra, és a Nagyúr dolgozószobája felé vette az irányt. Nem tudta, miben kellene reménykednie: abban, hogy a férfi nem lesz ott, és máris elhelyezheti a dobozt, vagy abban, hogy ott lesz, és beszélhetnek egy kicsit. Amikor benyitott a dolgozószobába, Voldemortot az asztalánál találta. Leült a szokásos foteljába, és mosolyogva nézte a férfit. Fogalma sincs róla, gondolta Lys, mennyire fog hiányozni. El akarta mondani, de inkább néma maradt. Nem kell érzelgõsködnie. Nem akarta ezt a képet hagyni magáról.

Voldemort felállt, mire õ összerezzent. Egészen elbambult, azt sem tudta, mennyi idõ telt el, amióta belépett a helyiségbe. Felvonta a szemöldökét, és kérdõn nézett a férfira.

– Ne csinálj ostobaságot, amíg távol vagyok – nézett rá a Nagyúr, és távozott. Lys arca megrándult. Az, amit tenni készült, még az õ szótárában is kimerítette az ostobaság fogalmát. Felpattant, és beosont a férfi szobájába, hogy elhelyezze a neki szánt dobozt. Az övére nem írta rá a címzett nevét; nem tartotta fontosnak. Dolga végeztével csendesen távozott.


***



Lucius fáradtan ébredt, nyugtalan álmok tömegébõl. Az elõzõ estét apja dolgozószobájában töltötte, igen kellemetlen beszélgetéssel. Abraxas ugyanis idejét érezte volna már egy jó hírnek; lehetõleg olyannak, amiben Lucius és Narcissa, mint leendõ szülõk szerepelnek. Õ maga azonban ezt cseppet sem tartotta volna jó hírnek. Különben is, Narcissa elég nehezen lehetett volna terhes – legalábbis tõle –, ugyanis õk ketten még nem kerültek elég közeli kapcsolatba az ilyesmihez. Lucius felsóhajtott; neki esze ágában sem volt Narcissához érni, amit eddig ügyes hazugságokkal tudott elkerülni, de az kérdéses volt, hogy meddig.

Kinyitotta a szemét, és felült az ágyban. Az apja azt sem tudja, hogy õk ketten még mindig külön szobában alszanak…;

Ezüstös fényre lett figyelmes, közvetlenül az ágya mellõl. Egy dobozt látott, a fény pedig annak a tetejérõl érkezett. A doboz tetejét ugyanis az õ ezüstösen fénylõ neve díszítette. Értetlenül pislogott, és pálcájával megböködte a tetõt. Ártalmatlannak tûnt. De hogy került ide?

Óvatosan leemelte a doboz tetejét, készen arra, hogy megátkozza az esetelegesen kiszabaduló bestiákat – Rabastan bizonyára remek tréfának tartotta volna, ha néhány tündérmanót csempész ily módon a szobájába –, de az ismeretlen varázslények rohama elmaradt, és az egyetlen dolog, amit jelenleg a dobozban látott, egy levél volt.

Értetlen homlokráncolással emelte ki a dobozból. A levél alatt fiolákat látott, alattuk pedig egy újabb pergamendarabot. A fiolák tartalma szintén ezüstös színû volt, hasonlóan a nevéhez a doboz tetején, és a fiú számára nagyon is ismerõsnek tûntek. De mégis kitõl…;? Úgy döntött, elolvassa az elsõ levet, hátha megtudja a választ.

A levél nem volt rövid, ugyanakkor egyetlen szót sem értett belõle. Sokszor olyan neveket olvasott, akiket nem is ismert, olyasmirõl, amirõl neki fogalma sem volt. Igaz, a levél olyan személyeket is említett, akikrõl pontosan tudta, kicsodák, de ez sem könnyítette meg a dolgát. A levél közepét számok alapján pontokba szedték, és állítólag a fiolákon is ezeket a számokat kellett találnia. Próbaképp felemelt egyet; a hetes számú volt, így gyorsan kikereste a hetes pontot, és újraolvasta. Ebbõl sem értett többet. A levél végén, az aláírás elõtt – ami szintén semmit sem mondott a fiúnak – egy rövid mondat szerepelt, felszólításként: Nézd meg az emlékeket!

Így Lucius elõkereste a merengõjét, és a tálba töltötte az elsõ számmal ellátott fiola tartalmát, miután újra átolvasta az elsõ pontot.


***



Voldemort napnyugtakor tért vissza. A dolgozószobája üres volt, ami – a dátumot ismerve – némi nyugtalansággal töltötte el. Benézett Lys szobájába, de ott sem talált senkit. Valamilyen belsõ késztetéstõl vezérelve a saját hálójába is benézett, de ott sem talált egy árva lelket sem, fõleg nem Lyst. Meglátott viszont egy dobozt, amit egészen biztosan nem õ tett az ágyára. Ahogy az ismeretlen tárgyhoz lépett, arra gondolt, hogy vajon milyen ostobaságot csinált már megint az a lány…;

A dobozban pergamenek és fiolák sorakoztak katonás rendben. A férfi rögtön felismerte õket: emlékek voltak. Minden kétséget kizáróan Lys emlékei. De miért adná oda õket éppen így? Talán…; Nem, õ nem ostoba. Ennyire nem az. Nem csinál semmi ostobaságot. Kiemelte a legfelsõ levelet, és olvasni kezdte. Ennek a döntésének néhány másodperc múlva már egyáltalán nem örült.

– Ostoba lány! – kiáltotta, miután elolvasta az összes írást. Rögzítõ bûbájjal látta el õket – mert egyáltalán nem akarta elhinni, hogy Lys tényleg képes lesz erre, de inkább felkészült minden lehetséges végkimenetelre –, és kisietett a szobájából. Bár a lány nem írta, hol keresse, neki volt egy-két sejtése.


***



Lucius leroskadt az ágyára, és a tenyerébe temette az arcát. Ez nem lehet igaz, gyõzködte magát, ez csak valami ostoba tréfa. Rabastan mûve az egész, neki van ilyen beteges humora. A lelke mélyén azonban tudta, hogy a fiúnak semmi köze ehhez az egészhez. Minden túl valósághû volt, minden túl igazi…; Ráadásul Rabastan nem tudta, milyen kapcsolatban állt Divel. De akkor is…; ez abszurd. Hazugság. Csapda…;

Megakadt a szeme az ágyról lehullott levélen. Ez az lehetett, amit a doboz küldõje – Talán tényleg ez a Lys, akit õ Cassandraként ismert? – az emlékeket rejtõ fiolák alá helyezett. Óvatosan felemelte, és széthajtogatta. Reménykedett benne, hogy az árverésrõl fogják biztosítani õt. Tévedett.

Luciusnak

Minden, amit a merengõben láttál, valaha valóság volt. Mindezt átéltük, te meg én. Az én múltamban és a te jövõdben. Minden kettõnkrõl szólt. Egy kicsit még most is rólunk szól.
Már tudod, ki vagyok. Talán idõ közben arra is rájöttél, miért vagyok itt. Miattad…; elsõsorban miattad. Nem akartam, hogy meghalj. Ezúton kérlek, bocsáss meg nekem. Megmenthettelek volna Azért jöttem, hogy megtegyem, de kudarcot vallottam. Próbáltam elérni, hogy a Nagyúr Narcissa helyett anyámat, Dit adja hozzád, de õ ebbe csak akkor egyezett volna bele, ha õ maga kéri ezt tõle. Sajnálom. Próbáltam meggyõzni a Nagyurat, de hajthatatlan volt.
Kedves Lucius! Szeretném megköszönni, hogy voltál nekem, még ha olyan rövid ideig is. Szeretném megköszönni, hogy vigyáztál rám, hogy fontos voltam neked. Szeretnék megköszönni mindent.
Drága Lucius! Szeretlek. Sosem mondtam ki, amikor még megtehettem volna, és ezt abban a pillanatban megbántam, amikor elveszítettelek. Szeretlek. Igyekeztem megtenni mindent, hogy ezt te is érezd, legalább úgy, ahogy én is éreztem, te is szeretsz. Szeretlek. Most, amikor már késõ, nem gyõzöm elismételni. Szeretlek. Szeretlek, bárki bármit is gondol. Ez adott nekem erõt ahhoz, hogy visszajöjjek ide. Szeretlek, ezért próbáltam megtenni mindent, hogy te boldog legyél – akár az anyámmal is, aki talán meg sem érdemelt téged. Szeretlek, és azt akartam, hogy boldog legyél.
Lucius! Minden közös emlékünket rád hagyom. Kérlek, ne felejts el. Ne felejtsd el, hogy valahol, valamikor élt egy lány, aki képes volt visszajönni a múltba, képes lett volna elveszíteni téged azért, hogy boldog legyél, de kénytelen volt hagyni, hogy boldogtalanságra ítéljenek. Bocsáss meg nekem.
Az emlékeim ma éjfélkor örökké megsemmisülnek. Ebben a jelenben én már nem fogok létezni, itt nincs jövõ megírva számomra. De az emlékek nem válnak semmivé; te, ha akarsz, emlékezhetsz. Emlékezhetsz rám. Emlékezhetsz rám, mikor már nem marad belõlem semmi más, csak ez a levél, egy olyan lánytól, aki bármire képes lett volna érted.
Rajtad múlik, mit kezdesz vele.
Szeretnélek még egyszer, utoljára újra látni. Megszûnõ életem utolsó perceit odakint töltöm, a szabad ég alatt. Annál a padnál, amire mindig odasüt a hold.
Örökké szeretni foglak.

Lys Denem, akibõl sosem lett Mrs. Malfoy



Hát mégis igaz lenne? Ezt csak egy módon derítheti ki. Gyorsan felöltözött, és ezzel a levéllel a kezében indult kedvenc parkbeli helye felé. Lys vajon tudta? Azért választotta éppen ezt a helyet?

A szalonban álló hatalmas falióra szerint éjfélig csak pár perc volt hátra.


***



Lys eldõlt a puha pázsiton, és nézte a csillagokat. Már nem viselte Cassandra állarcát. Önmaga akart lenni élete utolsó perceiben. Szerencsének érezte, hogy felhõmentes volt az ég; különben kevésbé lett volna szép az utolsó éjszakája. Sûrûn pislogott a homályba burkolózó épület felé, mintha várt volna valakit, aki, úgy tûnt, nem jön el. Felemelte a kezét, és a szeme elé tartotta. Néha, egy-egy pillanat erejéig a csillagokat látta a bõre helyett. Lassan vége mindennek…;

Felült, mert azt hitte, lépéseket hall, de ahogy körbenézett, nem látott senkit és semmit. Sétált egy kicsit, bármennyire nehezére esett is a járás. Mélyeket lélegzett a friss, nyári levegõbõl. Sok olyan érzésnek adta át magát, amit utoljára még érezni akart. Felsóhajtott, ahogy karjai és lábai végleg eltûntek a semmiben, s ez a semmi most törzsét ostromolta kíméletlenül. Hát nem jött el…;

Egyik végtagját sem volt öröm elveszíteni, de a mellkasa fájt a legjobban. Lys gyanította, hogy hamarosan éjfél, mert egyre kevésbé tudott küzdeni a megsemmisülés ellen. Csak azért küzdött, mert el akarta odázni a semmivé válás folyamatát. Remélte, hogy Lucius elolvasta az utolsó levelét, és idejön, hogy utoljára még láthassák egymást.

Másodpercek voltak hátra éjfélig.

Lys lehunyta a szemét, mély levegõt vett, aztán felnézett a csillagokra. Sajnálta, hogy sosem járhatott asztronómia órára, akkor talán tudta volna, melyik csillagkép van éppen fölötte. Mindjárt vége, gondolta, amikor testének megmaradt részét fájdalom járta át egy levegõvételnél.

Hát nem jött el…;

Az utolsó könnycsepp, amit a lány ezen a világon ejtett végigcsordult az arcán, és lecseppent a fûre. Nem láthatja õt többé…; A világ szörnyen kegyetlen. Éppen úgy, ahogy õ. Eszébe jutott, hány embert ölt meg. Vajon õk is a szeretteikre gondoltak az utolsó pillanataikban? Arra, aki a legfontosabb volt nekik, ahogy õ is Luciusra gondolt ezekben a percekben?

– Lys! – A lány elõször azt hitte, rosszul hall. – Lys! – Elfordította a fejét. Lucius rohant felé, zihálva, kezében egy pergament szorongatva. A lány elmosolyodott. Hát mégis eljött…;

– Szeretlek – tátogta, mert már nem volt torka, amin a hangok kijöhettek volna.

– Ne! – A fiú már csak pár méterre volt tõle. Szabad kezét a lány felé nyújtotta.

Lys arra gondolt, mennyire igaza volt a Nagyúrnak. A szeretet semmire sem jó. Nem tud életeket menteni, csak tönkre teszi azokat. Ha a szeretet olyan hatalmas erõ lenne, mint ahogy azt Dumbledore meg a neki hívõk terjesztik, Lucius most megmenthette volna. De nem, meg fog halni, anélkül, hogy õszintén beszélt volna a fiúval. Ha a szeretet tényleg egy hatalmas erõ lenne, legalább néhány percet nyert volna nekik. Egy igazi búcsúra.

A Malfoy-kúria szalonjában lévõ hatalmas falióra elütötte az éjfélt.

Lucius térdre rogyott. Lys egy másodperccel azelõtt foszlott semmivé, hogy õ odaért volna hozzá. Csak most tudatosult benne igazán, hogy mégsem hazugság volt. Nem Rabastan ostoba vicce, hanem egy olyan valóság, amit hosszú évekre elveszített. Ha tudta volna, hogy Cassandra valójában Lys, ha korábban tudta volna meg, ki is volt az a lány, akit most hosszú évekre elveszített…;

– Én a helyedben rögzítõ bûbájt szórnék Lys utolsó ajándékaira, mielõtt vele együtt semmivé válnak – szólalt meg mögötte egy hang. Riadtan fordult meg, és elkerekedtek a szemei.

– Na-Nagyúr? – makogta. Valami elszorította a torkát.

Voldemort elõlépett a sötétbõl. Lucius elgondolkozott azon, vajon mióta állhatott ott a férfi, Lys haláltusáját nézve. De legalább eljött, gondolta, nem úgy, mint én, aki a halála percében érkeztem hozzá, hogy elbúcsúzzam.

Lucius feltápászkodott, de nem porolta le a talárját.

– Nem ismerek olyan bûbájt, Nagyúr – mondta. Remegõ kezébõl majdnem kiesett Lys hozzá írt levele.

– Tõle van? – kérdezte Voldemort. A fiú bólintott, mire a férfi kinyújtotta a kezét. Lucius habozott egy pillanatig – nem volt benne biztos, hogy Lysen és rajta kívül bárki másra is tartozna a levél tartalma –, majd szó nélkül odalépett a Nagyúrhoz, és óvatosan a kezébe adta a pergament. A férfi, anélkül, hogy elolvasta volna, rászegezte a pálcáját, és megpöccintette, mire a pergamen vöröses fénnyel megvillant, aztán ismét változatlanná vált. Amikor Voldemort visszaadta a pergament a fiúnak, egy másik, kisebb cetlit csúsztatott bele. Egy varázsige állt rajta.

Lucius szólásra nyitotta a száját, de már nem látta Voldemortot. Felsóhajtott, és visszaindult a szobájába. Egész éjjel Lysen járt az agya, alig aludt valamit, ha mégis elbóbiskolt, a lány emlékeiben találta magát, ahol az egész napját töltötte.

Amikor másnap Rodolphus megemlítette neki, hogy õ és Bella valakitõl kapott egy furcsa levelet, amiben csak két szó – „Hiányozni fogtok” – és egy általuk ismeretlen aláírás szerepelt, pontosan tudta, ki volt a feladó. Lysandra Denem létezését azonban egyelõre titokban tartotta elõttük. Adott magának néhány napot a gyászra, aztán felszegte fejét, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Számára elkezdõdött a hosszú évekig tartó várakozás ideje.
A rsz eltrik by iuwan
Szerző megjegyzései:
Ez sem volt egy könny? fejezet, de igyekeztem érzelmileg elzárkózni az eseményekt?l.
Afféle átvezet? fejezet, Luciusszal és Voldemorttal a középpontban. Jó olvasást!
Lucius jóval mogorvább lett, miután megtudta, ki volt az a Cassandra, akit oly kegyetlen hirtelenséggel elveszített. Újra meg újra megnézte a lány emlékeit – napi rutinná vált, hogy egyet-egyet megtekintsen belõlük, idõrendben haladva –, amik a rögzítõ bûbáj miatt nem vesztek el a lány…; halálával. Hetekkel késõbb is ez volt a legjobb szó, amivel utalni tudott a történtekre. Arra is sokszor gondolt, hogy korábban kellett volna elindulnia, nem kellett volna rögtön Rabastan ostoba humorára fognia a dolgot, hanem azonnal menni, és megnézni, hogy igaz-e bármi abból, amit látott. Akkor talán beszélhetett volna még a lánnyal. Csak pár szót…;

Álmaiban folyton Lys barna szemeit látta.

Nem volt pontosan tisztában azzal, mit érez a lány iránt, és teljesen abban sem volt biztos, hogy mit gondol róla. Mert az addig rendben volt, hogy felnõtt önmaga szerette a lányt, ahogy a lány is õt – mindkét életkorú énjét –, de ezt az egészet kész tényként kapta meg, egyik pillanatról a másikra. Õ azonban még mindig Dit szerette igazán. Még akkor is, ha tudta, hogy a lány meg fog halni, de elõtte még életet ad annak a Lysnek, aki ennyire szerette õt. Talán jobban, mint Di, talán jobban, mint amennyire azt õ megérdemelte…;

Ráadásul Lys felvállalta a kapcsolatukat a Nagyúr elõtt, amire az anyja nem volt képes, mert féltette õt, Luciust a saját apjától. Lys is féltette, mégis odaállt elé, és egyszerûen közölte a férfival, éppen olyan szenvtelenséggel, mint ahogy neki adta az emlékeit. Bátrabb volt, mint az anyja. Bár, ha jobban belegondolt, a külsejüket leszámítva nem sok mindenben hasonlítottak õk ketten. De abban igen, hogy mindketten szerették õt, Luciust.

A fiú mély levegõt vett. Ha választania kellene a két lány között, lehetséges, hogy már nem Dit választaná. Még akkor sem, ha Lyst nem ismeri annyira.

De ez egyáltalán nem igaz. Ismeri õt. Ismeri a gondolatait, az emlékeit, a legtitkosabb vágyait és félelmeit, hallotta Hangot, akit a lányon kívül senki más…; Ismeri õt. Nem csak a nevét tudja, és nemcsak azt az arcot látja, amit másoknak mutatott.

De vajon tudná is szeretni? Annyira, amennyire a lány megérdemli?

Hosszú töprengés után egy bizonytalan igennel válaszolt magának. Igen, talán tudná szeretni. Hiszen a jövõben is szerette. De akkor idõsebb volt, felnõtt fejjel tisztábban látta át a helyzetet. Tudta, mit kockáztat, mégis kezdeményezett. Szinte biztos volt benne, hogy elõbb szerette a lányt, mint Lys õt.

De ennek a gondolatmenetnek még nincs semmi értelme. Egyelõre semmi, most más dolga van. Fontos dolga. Rajta kell tartania a szemét Din, de ennek már nem sok köze nem volt ahhoz, amit érzett – és érez még most is – iránta. Érdeklõdött afelõl, beszélt-e mostanában Sirius Blackkel – nem szívesen ismerte be, de ennyi év után volt valami, pontosabban valaki, aki miatt köszönettel tartozott annak a…; kölyöknek –, de mindig nemleges választ kapott. Ráadásul Di kerülte is õt Narcissa miatt, azonban Lucius úgy gondolta, Lysért nagyobb áldozatokat is képes hozni, mint a Di után való szaladgálás. Fõleg azok után, amit Lys tett érte. Amit senki más nem tett meg érte…;

Feljegyezte a számára fontos dátumokat a lány emlékeibõl. Megtudta azt is, hogy szeptember végén vagy október elején kell Narcissával töltenie az éjszakát, hogy megszülethessen a fia, Draco, aki olyan mélyen megbántotta Lyst. Ez ugyan nem gyõzte meg teljesen arról, hogy meg kell adnia az élet lehetõségét a fiának, azonban Lys kézzel írott szavai igen. Draco és õ barátok voltak egészen addig, amíg a fiú meg nem tudta a kapcsolatukat. Amíg a fia nem ismeri meg a lányt, majd megtanítja, hogy…; Mire is? Ilyesmire nem lehet megtanítani…;

De megpróbálhatja. Lys megérdemel ennyit.

Kezdett nyugtalan lenni, ugyanis Di még szeptember elsején sem mondta, hogy beszélt volna Blackkel. Mi lesz, ha Lys…; nem születik meg? Most, hogy megismerte õt, nem akarta elveszíteni. Mivel nem jutott elõbbre, úgy döntött, továbbra is Din tartja a szemét. Talán…; talán megtudja, mi lehet a baj…;


***



Voldemort ideges volt. Ez Lys halála óta igencsak megszokott jelenséggé vált nála, pedig a lány jelenlétében még nyugtalannak sem sûrûn érezte magát. Nem tudott megbarátkozni Lys ostoba döntésével. Okosabban, kitartóbbnak és ravaszabbnak ismerte annál, hogy ilyen könnyedén feladja. Mégis, csak úgy eldobta az életét…; Egyszerûen nem értette az okot. Ráadásul nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen komoly helyzetben kész tények elé állítják, ahol hiába keresi a miérteket, nem jut elõbbre.

Tudta, hogy Lys nem fogant meg. Azért tûnt el úgy, mintha soha nem is létezett volna. A lány emlékeibõl megsejtette, hogy ez valamiféle terv lehetett, ezen kívül csak néhány dologra tudott rájönni. Furcsa volt, és lényegében sajnálta, hogy Lys nincs többé. Ezentúl egyedül kell boldogulnia, a lány nélkül, márpedig õ volt az egyedüli halálfaló, akiben feltétel nélkül, vakon megbízott. Ezt pedig Lys is tudta. Mégis elment…; Miért?

Mindent ott kellett folytatnia, ahol abbahagyta, mielõtt megismerte volna a lányt. Ráadásul egy másik, viszonylag hûséges halálfalót is elveszített: Regulus Blacket ugyanis hetek óta nem látta senki. Talán megijedt? Talán a fiú észrevett valami furcsát Lys viselkedésében, amit az õ bosszújának tudott be, és inkább elmenekült? Majd késõbb gondja lesz a kölyökre is, de most nincs ideje ilyesmire. Fontosabb dolgai vannak.

Lys egyik levélnek nem nevezhetõ búcsúiratában azt kérte tõle, ne bántsa a mugli lányt. Már nem is emlékezett a nevére, de úgy döntött, amíg nem talál okot arra, hogy végezzen vele, békén hagyja õt. Különben is, ráér még ilyesmiken gondolkozni, hiszen a mugli még meg sem született.

Bár nehezen, de ellenállt a kísértésnek, hogy Lysrõl és Dirõl beszéljen Luciusszal. Kedvelte a fiút, és úgy gondolta, Di – vagy Lys, egyelõre nem tudta eldönteni, melyik lány a fontosabb neki – miatt semmiképp sem árulná el senkinek ezeket a beszélgetéseket. Emiatt úgy gondolta, a fiú nem állna át a másik oldalra. Ez késõbb még jól jöhet. A Malfoy fiún kívül csak néhány hasonlóan megbízható és hûséges fiatalt tudott megnevezni, elsõsorban Lys emlékei alapján.

A Lys által hátrahagyott üzenetek között egy pergamennyi kérés is helyet kapott. Néhányat javaslatnak vagy ötletnek tüntetett fel, másokat kifejezetten parancsba adott a maga stílusában. A neki szóló levél végén azonban volt egy olyan mondat, amit a lány kapkodva körmölt a levél végére. Ez egy kifejezett utasítás volt, amit még ettõl a lánytól is nehezen fogadott volna, azonban be kellett látnia, nem olyan kérés, amit nem tud teljesíteni. Ráadásul a lány emlékei alapján Bellatrix igazán megérdemelte, hogy vigyázzon rá.


Amikor december huszonötödikén egyedül volt a dolgozószobájában, és az ablak mellett állva nézte a hóesést, olyasmit érzett, amirõl azt hitte, évekkel korábban megfeledkezett már: hiányt. Hiányzott neki, hogy Lys nem tölti vele az ünnepet, nem próbálja családias beszélgetésre bírni, és nem fecseg mindenféle sületlenségrõl, amit a muglik az ünnepkor tenni szoktak. Hiányzott neki a lány hangja, ahogy rendreutasítja – amit senki mástól nem tûrt el –, mert szerinte karácsonykor szinte bûn ilyen komornak lenni. Hiányzott, hogy Lys nem veregeti vállon, nem öleli át, és nem nevet a fülébe, hogy jobb kedvre derítse. Már el is felejtette, milyen, amikor Lys átöleli. Valahogy másképp csinálta, mint Di, és sokkal elviselhetõbben.

Kopogtak.

Reménykedve nézett az ajtó felé, mintha az hitte volna, Lys lép majd be, hogy bepótoljon mindent, ami hiányzott neki. A remény az ajtó kinyílása után még élt benne egy tizedmásodpercig, aztán felismerte, hogy az érkezõ nem Lys, hanem Di.

– Minden rendben, apa? – kérdezte. A férfi megállapította, hogy Di és a lánya nemcsak a hanghordozásukban, de még a hangjukban is különböztek. Ezt eddig észre sem vette. – Csak szólni akartam, hogy Belláéknál töltöm a karácsonyt. A szüleik is ott lesznek, és…;

– Menj – fojtotta belé a szót Voldemort. Õ nem Lys volt, tehát nem igazán érdekelte, mirõl beszél.

A lány nyugtalanul állt a küszöbön. Még nem mozdult meg, csupán az ajkába harapott, mintha valami kellemetlen dolgot készülne mondani.

– Regulusról semmi hír? – kérdezte félénken.

– Semmi.

– Tudod…; lehet, hogy semmit sem ér az információ, de…; állítólag Regulusnak barátnõje volt. – Rövid csend. – Blanckel látták az esküvõn…; És tudod, apa, Blancet sem látták már hetek óta. Lehet, hogy együtt szöktek el…; – Az óvatosság azt sugallta Voldemortnak, hogy elsõsorban nem lánya gondolatait, hanem a Black szülõk aggályait hallja, a lányán keresztül.

– Kétlem – válaszolta mérgesen. Di bólintott, és kihátrált a dolgozószobából.

Barátnõ?! Lys? Még hogy õ volt a barátnõje…;! Lys és Regulus között nem volt semmiféle érzelmi kötõdés, ezt jól tudta. Hiába hitték mindketten, hogy õ semmit sem vett észre a kis viszonyukból, nem volt ostoba, és nem lehetett olyan könnyen becsapni, mint ahogy azt azok ketten hitték. Regulus Black nem szökött el a barátnõjével, mert Lys, az állítólagos barátnõ már rég halott volt.

Pálcája zöld szikrákat szórt, olyan erõvel szorította. Még õt is értette ez az ostoba feltételezés. Még hogy Lys Regulus barátnõje, aki elszökött a fiúval! Ugyan már, Lys sosem hagyná el õt!

Mégis meghalt, suttogta a fejében egy kaján, vékonyka hang. Meghalt, tehát elhagyta õt. Elsõsorban mégsem dühös volt, hanem csalódott. Mélységesen csalódott.


***



Korábban sem sokan merték zavarni a szabadidejében, de a bátor jelentkezõk száma Cassandra Blanc eltûnése – tehát Lys halála – óta még jobban megcsappant. Ha egy halálfaló fontos jelentést akart tenni neki, inkább a gyûlések elõtt vagy után, ritkábban alatt kerített rá sort, minthogy bemerészkedjen a második emelet baloldali folyosójának végén található dolgozószobába. Még akkor is tartottak a belépéstõl, ha õ maga hívatta õket. Gyáva népség…; Bár való igaz, Lys halála óta szeszélyesebb volt, mint korábban bármikor, öt halálfalót veszített azért, mert rosszkor zavarták meg õt.

S most, hetek óta elõször kopogtak az ajtón.

Voldemort felnézett, és az ajtóra függesztette a tekintetét. Az elõtte heverõ pergamen, amit már órák óta bámult, de már régóta nem is látott a Lys emlékeibõl nyert információkat tartalmazta. Az odakint várakozó türelmetlen személy újra kopogott. Di lehet az? Nem, õ nem elég bátor ehhez…;

Intett a pálcájával, mire az ajtó kitárult.

Nem Di volt az, ahogy azt õ elõre megjósolta. A folyosón egy koszos, gyûrött utazóköpenyt viselõ fiatalember állt. A ruha vállán fehér hópelyhek csillantak meg, ékes jeléül annak, hogy odakint havazott. Maga sem értette, miért lepõdik meg; tél volt. A fiú nyugtalanul ácsorgott, olyan arckifejezéssel, mint aki valami igazán fontos dolgot akar mondani, azonban a Nagyúr hívásáig nem mert mozdulni. Megvakarta kampós orrát, és bal lábára állt.

– Gyere be, Piton – érkezett az utasítás, mire a fiú gyors, bár kissé bizonytalan léptekkel besietett a szobába, és óvatosan becsukta maga után az ajtót.

– Híreket hoztam, Nagyúr – mondta. Hangja remegett egy kicsit. Voldemort összeráncolta a homlokát, majd intett a fiúnak, hogy beszéljen. – Délután betértem a…; a Szárnyas Vadkanba. – Õ maga is jól ismerte a kocsmát, és tudta, hogy nem éppen arról híresült el, hogy tiszta üzleteket lehetne ott kötni. A legfurább alakok jártak abba a meglehetõsen koszos kis kocsmába, Roxmorts eldugott mellékutcáján. – Dumbledore-t követtem, az utasításodra, Nagyúr…; õ maga is ott volt, hogy…;

– A lényeget, Piton! – mordult fel türelmetlenül Voldemort. Nem volt ínyére a társaság, azt pedig fõleg nem bírta elviselni, ha értelmetlen zagyvaságokkal zavarták.

– Ott volt vele egy nõ…; jóslástan-tanárnak jelentkezett – motyogta a fiú. – Hallottam egy jóslatot, és…;

– Nincs idõm holmi ostoba jósokkal és még ostobább jóslataikkal foglalkozni, Piton. – A férfi hangja veszélyesen nyugodt volt. A fiú nyelt egyet.

– De ez a jóslat más, Nagyúr – suttogta tiszta, mégis halk hangon. – Nagyúr, eszerint a jóslat szerint születni fog egy fiú, aki legyõzhet téged…; – Piton lehajtotta a fejét, és várta Voldemort véleményét.

– Egy fiú? – kérdezte vészjósló hangon. – Egy gyerek fog legyõzni engem?

– A jóslat szerint, Nagyúr – mondta Piton, de nem mert rábólintani, ahhoz túlságosan is tartott az újabban igencsak szeszélyes férfitól. – A fiú lesz az egyetlen, aki legyõzhet. Július végén születik majd, ellenségeink gyermekeként.

Voldemort összeráncolta a homlokát, és az elõtte heverõ pergamenre pillantott. Lys emlékei még csak sejtetni sem engednek semmiféle jóslatot. Talán az õ idejében nem létezett? Esetleg Lys sosem szerzett róla tudomást? Ebben az esetben viszont õ volt az, aki nem beszélt a lánynak a jóslatról, nyilván azért, mert nem volt fontos, azért, mert már régen megölte a fiút. A probléma tehát megszûnt, mielõtt igazán problémát okozhatott volna. Egyedül kell kitalálnia, kié lesz a gyermek, és hogyan végezget vele. Ez némi munkát igényelt, de nem riasztotta a kutatás gondolata, sõt, inkább örült, hogy valamivel eltöltheti az idejét.

– Azonnal szólj nekem, Perselus – tért át a fiú keresztnevére, mintha így akarna bizalmasabb formát adni a beszélgetésnek –, ha bármi mást megtudsz errõl a jóslatról.

– Értettem, Nagyúr. – Bólintott, s mivel Voldemort nem foglalkozott vele tovább, némán távozott a helyiségbõl.

Egy jóslat egy fiúról, aki képes lesz legyõzni õt. Egy gyerek…; Nevetséges. Nem lesz annyi ideje, hogy diadalmaskodjon fölötte. Meg fogja ölni, amint megsejti, ki az. De júliusig még rengeteg ideje van.


***



Lys ügyesen elrejtett utalásaival nem volt nehéz leszûkítenie a július végén születendõ gyermekek körét. Lehet, hogy közvetlenül nem értesült a jóslatról, de nyilván tudott valami fontosat, máskülönben nem szerepelt volna a tanácsok listáján tizenkettes pontként, hogy ölje meg Lilyt. Persze lehet, hogy Di miatt kérte…; Rémlett neki, hogy lánya egyik iskolai barátját is így hívták, Lily Evansnek. Sárvérû volt, erre kristálytisztán emlékezett. Talán mégis Di az oka, nem a jóslat?

Mindenesetre szólt Pitonnak, hogy tartsa nyitva a szemét, hátha hall valamit Potterékrõl – azt is tudta ugyanis, hogy tavaly nyáron a sárvérû hozzáment James Potterhez. Piton bizonyára készséggel segít majd neki, Potter meg õ régi ellenségek voltak.

Ráadásul nemcsak Pitontól szerezhetett híreket, hiszen õt szolgálta egy fiú, aki iskoláséveiben Potterék nagy barátja volt. Peter Pettigrew, aki, bár gyávának és elsõ látásra ügyetlen, esendõ mágusnak tûnt, mutatott némi tehetséget a mágia bonyolultabb irányai felé. A fiúban megérezte a gonoszság szikráját, ez volt az egyetlen oka, amiért elfogadta a szolgálatát. Lys nem ismerte, így nem tudta, mi lesz vele a jövõben. Arra gyanakodott, meghalt, mielõtt a lány megismerhette volna.

Sóhajtott, és terveket szõtt arra, mi lesz, amikor beigazolódik a gyanúja, megszületik a fiú, és õ ott lesz majd, hogy megölje. Elképzelte, milyen érzés lesz látni, ahogy elmúlik a számára érhetetlen veszélyforrás.

De elõbb még el kell jutnia addig…;

Õ maga is kutatott, s gyanította, Dumbledore maga vesz részt a család védelmezésében. Hiszen ott volt, hallotta a jóslatot, nyilvánvalónak érezte, hogy az öreg meg akarja védeni õket, hogy a fiú felnõve majd legyõzhesse õt. De nem sejti, nem sejtheti, hogy õ is tud már a jóslatról, hogy õ is keresi a családot…;


***



Mi lehetne szebb dolog, mint elhinteni a remény magját az ellenfeleiben, majd gyökerestül kitépni az így növekedõ, gyengécske növényt?

Jókedvû volt. Már másfél hónap is eltelt, mióta a Reggeli Prófétában szûkszavú hirdetés jelent meg a legifjabb Potterrõl. Harrynek nevezték…; Õ maga nevetségesnek tartotta ezt a nevet, s úgy gondolta, tökéletesen illik egy olyan gyermekre, akirõl ostoba módon feltételezik, hogy legyõzi majd õt, minden idõk legnagyobb mágusát. Biztos volt benne, hogy õ az a fiú, és nem tett lépéseket annak érdekében, hogy eljusson a családhoz.

Pár nappal korábban Potter régi barátja, Pettigrew kereste fel õt. Egész testében remegett – ami nála igen gyakori jelenségnek számított –, kezeit tördelve, izgatott hangon suttogta:

– Megtörtént, Nagyuram…; Potterék rám bízták a titkukat.

És õ nevetett. Hideg, vad és éles nevetéssel, nem törõdve azzal, hogy a fiú összerezzen, és továbbra is kezeit tördelve, riadtan elhátrál tõle.

Már egy ideje várták ezt a lépést. Bár Potterék eredetileg úgy tervezték, hogy a családfõ egy másik régi barátja, az általa túlságosan is jól ismert Sirius Black legyen a titokgazda a Fidelius-bûbájhoz, mégis amellett a fiú mellett döntöttek, akit neki oly könnyû volt elérnie. És a kis Peter rohant hozzá, hogy tájékoztassa, hogy aláírja egykori barátai halálos ítéletét…;

Eljátszotta a tudatlant, s azon kevés halálfalót, aki tudott a jóslatról, és a tervérõl, úgy tájékoztatta, hogy Sirius Blacket kell keresniük. Emlékezett a diadalmas fényre, ami Bellatrix szemében csillant fel a gondolatra, hogy bármilyen eszközzel információkat csikarhat ki kitagadott unokatestvérébõl, és látta, hogy Lucius arca megmerevedett egy pillanatra, amikor elhangzott Black neve. Talán õ is Lysre gondolt…;?


Hosszú ideje várta már ezt a napot. Maga sem értette pontosan, miért éppen Halloween estéjét választotta a cselekvésre. Amíg a hoppanálási pont felé közeledett a kavicsos ösvényen, több variáció is felmerült benne. Elsõként azért, mert ez egy régi mágusünnep volt, melynek alkalmából nemes cselekedetnek tartotta egy sárvérû, egy véráruló és egy hatalmára veszélyes gyermek életének kioltását. Másodszorra pedig Lys emlékének kívánt adózni; a lány emlékeiben többször is szerepelt, hogy remek viccnek tartotta volna épp ezen a napon felölteni a halálfaló talárt. És be kellett vallania magának, erre a gondolatra az õ arca is megrándult…;

Mielõtt dehoppanált volna, még vetett egy pillantást az éppen üres kúriára. Úgy gondolta, minden a legnagyobb rendben lesz majd.


Egy tágas, szeles térre érkezett, melyet különféle színû fények világítottak meg. Ki akarta élvezni a diadal minden percét, amíg végigsétál a Potter család házához vezetõ utcán, közben nézi, ahogy a Fidelius-bûbáj lassan és fokozatosan megtörik. A muglik már javában Halloweent ünnepelték körülötte, a boltok kirakatait olyan világból származó díszek tarkították, amikben a muglik valójában nem is hittek. Mindenfelé töklámpások világítottak, papírpókok és seprûn lovagló boszorkányfigurák lengedeztek a szélben. Körülötte jelmezbe bújt mugli gyerekek szaladgáltak. Néhány felnõttet is látott, messze, az egyik kocsmának tûnõ épület elõtt.

– Jó a jelmeze, uram! – szólt rá egy kisfiú a varázslójelmezbe bújt csapatból. Szó nélkül sétált el mellettük, és megérintette a pálcát a talárzsebében. Ma sokkal fontosabb gyilkosság vár rá…;

A díszes lámpák fénye lassan elhalványult, ugyanakkor lassan kezdett kibontakozni a cél, Potterék háza. A Fidelius-bûbáj megtörni látszott. Még nem tudják, nem is sejtik, hogy õ, a legnagyobb ellenségük közben megérkezett a házuk elé, átnézett a sövényen, be egyenesen a nappaliba, ahol a fekete hajú James Potter fiát szórakoztatta valamilyen varázslattal, amit õ maga teljesen feleslegesnek tartott.

A pálca aztán kikerült a férfi kezébõl; egy hanyag mozdulattal a kanapé irányába hajította. Nevetni akart, de azzal odalett volna a meglepetés ereje. A kapu finoman megnyikordult, amikor kinyitotta, s apró kavicsok ropogtak a talpa alatt, ahogy a bejárati ajtó felé közeledett.

Már az elõszobában járt, amikor felfedezték õt.

– Lily, fogd Harryt és menekülj! Itt van, õ az! Meneküljetek! Majd én feltartom!

Még hogy feltartja õt? Hiszen nincs is nála pálca. Nevetett, mielõtt kimondta volna az utolsó szavakat, amiket James Potter életében hallott:

– Avada Kedavra!

A pálcából kitört zöld fénycsóva zöldre festette az elõszoba falait. James Potter a földre roskadt, groteszk rongybaba módjára. Átlépett a holttest fölött, és elindult a nõ után.

Meg kellene kímélnie az életét, igen…; Piton ezt kérte tõle. De Lys tanácsa szerint a nõnek meg kellett halnia. Õ pedig inkább követte Lys tanácsát, mint Piton ostoba kéréseit. A lány sokkal, de sokkal fontosabb volt…;

Az ajtó dörrenve csapódott ki, feltárva a gyerekszobát. Az elé szórt bútorokat a varázslata szerteszét szórta a szobában. A pálcája Lily mellkasára szegezõdött.

– Harryt ne, Harryt ne, könyörgök csak õt ne!

– Avada Kedavra!

A nõ összeroskadt. Élettelen teste keresztben feküdt Voldemort és a fia között, mintha halála után még védeni akarná õt. A férfi most elõször nevetett fel, hideg, éles hangon. A kisfiú, aki eddig csendesen és érdeklõdve szemlélte az eseményeket, most felsírt. Voldemort megvetõ pillantást vetett rá. Sosem szerette, ha a kicsik sírtak.

Pálcáját a fiú arcára irányította. Mindjárt vége hát. Eljött a diadal pillanata, amikor leszámol ezzel az ismeretlen, nevetséges veszélyforrással.

– Avada Kedavra!

Az átok nem a fiút pusztította el, hanem õt magát. Olyan mélységes fájdalmat érzett, amit még soha. A teste semmivé vált. Tudta, mi az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben tehet: el kell rejtõznie. Igen, az lesz a legjobb…; elmegy valahová, erõt gyûjt és vár.

És nincs már többé Lys, hogy segítsen neki…;
j kezdet by iuwan
Szerző megjegyzései:
Átlagos hosszúságú átvezet? fejezet, ahogy azt már megszokhattátok az új részek els? fejezeteként.
1988. július 25.

A felkelő nap aranyszínű sugarai kíméletlenül törtek utat maguknak a mélykék sötétítőfüggönyön. A kicsiny szoba, melyet megvilágítottak, szinte lakatlannak tűnt. Az íróasztal olyan volt, mintha előző nap vásárolták volna, a szekrény félig nyitva felejtett ajtaja mögött alig rejtőztek ruhák, ellenben az előtte heverő utazóláda telis-tele volt velük. Azt, hogy a szobának jelenleg lakója volt csupán egy dolog jelezte: egy lélegző kis test az ágytakaró alatt.

A kicsi felriadt álmából. Már megint egy kastélyban bolyongott, menekülve valaki vagy valami elől, de nem emlékezett rá, hogy látta volna üldözőjét. A takaróba törölte izzadt homlokát, majd kibújt az ágyból, és kicsoszogott a fürdőszobába. Megmosta az arcát, a törölközővel alaposan megdörgölte, majd kisietett a fürdőből, és elindult lefelé a lépcsőn. A lépcsőtől balra volt a konyha, nem választotta el őket semmilyen fal, így a kicsi óvatosan bekukucskált, mielőtt belépett volna.

Az asztalnál egy férfi ült, előtte egy félig kiürült kávéspohár hevert magányosan a fényesre suvickolt asztallapon, a férfi arcát teljesen eltakarta a Reggeli Próféta aznapi száma. A kicsi megpróbált közelebb lopózni hozzá, hogy játékosan ráijesszen, de alig tett meg két lépést, amikor az újság fölött meglátta a férfi fekete szemeit.

Még sosem sikerült meglepnie őt, és úgy tűnt, nem a mai nap lesz a kivétel.

– Jó reggelt! – köszönt lelkesen, és gyorsan odasietett az asztalhoz, hogy elfoglalja az üres széket a férfi balján.

– Anyád ezerszer megmondta már, hogy öltözz fel, mielőtt lejössz reggelizni – érkezett a reggeli üdvözlés egy apró biccentés kíséretében.

– De anya ma nincs itthon, Perselus!

A férfi felvonta a szemöldökét.

– Ezt miből gondolod?

A kicsi körbenézett, mintha a választ valamelyik konyhai berendezés rejtené, de úgy tűnt, nincs ennyire kommunikatív berendezési tárgy a helyiségben.

– Tegnap mondta, hogy el kell utaznia – szólalt meg végül a kicsi –, és azt is, hogy fogadjak szót neked.

Hát Di még erre is figyelmeztette? Talán lassan itt lenne az ideje, hogy elárulja a lányának gyakori távollétei valódi okát. Ha nem esküdött volna meg arra, hogy hallgat, ő már régen megtette volna. De Di a legrosszabb helyzetekben képes előásni magából a remekül titkolt mardekáros ravaszságát.

– Kérek reggeliiit, Perseluuus! – nyafogta a kicsi, válaszul pedig egy nagyon csúnya pillantást kapott. Perselus utálta, ha a nevével játszanak, általában mindig rápirított a kislányra, azonban az, hogy most nem tette, arra engedett következtetni, hogy Di nyugalomra és türelemre intette. Egyetlen szó nélkül fogadta hát a cseppet sem hízelgő megszólítást – a diákjai közül soha egynek sem fordult meg a fejében, hogy így beszéljen vele –, és pálcája apró intésével egy müzlis tálat lebegtetett a kislány elé.

– Jó étvágyat – mondta színtelen hangon, és arca ismét eltűnt a Reggeli Próféta mögött.

A kislány vigyorogva köszönte meg, és nekilátott a reggelijének. Előbb végzett az evéssel, mint a férfi az újság olvasásával, így lekászálódott a székről, és a mosogatóhoz vitte a tányért. A porcelán és a fém finom koccanására Piton felkapta a fejét, és az újság fölött érdeklődő pillantást vetett a kislányra, aki dolga végeztével csendesen visszakuporgott a székre, és őt nézte csillogó szemekkel.

– Mondd – szólalt meg, és visszapillantott az újságba. Egy régi tanítványáról olvasott, aki korábban gyógyítónak tanult a Szent Mungóban, de szakirányt váltott, s most az ottani bájitalos laborban dolgozott, mint gyakornok. Pedig diákként egy üstöt sem tudott rendesen felállítani. Kész katasztrófa lesz, ha egyedül áll munkába náluk…;

– Anya nincs itthon – ismételte magát a kislány, és rákönyökölt az asztalra. – Menjünk le a laborba! – Az utolsó hangot kellemetlenül elnyújtotta.

Odakintről vidám beszélgetés zaja szűrődött be, de egyikük sem nézett az ablak irányába. A kislány továbbra is csillogó szemekkel meredt az előtte ülő férfira.

– Di megtiltotta, hogy betedd oda a lábad. – Piton lapozott az újságban.

– De anya nincs itthon, Perselus – ismételte makacsul a kicsi. Ujjait szorosan keresztbe fonta az asztal alatt. – Sosem tudná meg…;

A férfi összehajtotta az újságot, és az asztalra tette, habár még nem ért a végére. Karba fonta a kezét, és a kislány szemébe nézett.

– Dit nem ejtették a fejére – mondta kimérten. A csalódott hangsúly, amivel Piton az utolsó szavakat mondta, arra engedett következtetni, hogy ezt a tényt roppantul sajnálja. A kicsi arca azonban mosolyra rándult. – Észre fogja venni, hogy minden tiltás ellenére jártál odalent, márpedig a legutóbbi kirohanása után én még szívesen várnék egy újabbal.

A kislány lesütötte a szemét. Ő is jól emlékezett rá, mennyire dühös volt az édesanyja, amiért a bájitalos laborban találta őket a múlt héten. Számítaniuk kellett volna erre, hiszen Di csak az Abszol útra ment…;

– Le fogom tagadni, ha megkérdezi! – ígérte, de nem nézett fel.

A férfi felsóhajtott. Végtére is, ha mindketten hallgatnak, talán Di nem jön rá. A kicsi Lys pedig igazán nem volt olyan hasznavehetetlen bájitalkészítő, mint a tanítványai többsége. A főzetek közelébe nem engedi, de segíthet előkészíteni a hozzávalókat.

– Öltözz fel! – adta ki az utasítást egy apró bólintás kíséretében. A kislány fülig érő mosollyal pattant fel, és iramodott az emelet felé, közben kiáltott valamit, ami leginkább így hangzott: „Te vagy a csúcs!”. Perselus arca megrándult.


***



1992. szeptember 1.

Mielőtt elindult volna Franciaországba, Di még kikísérte lányát a vonathoz. Igaz, hogy már ezerszer elmondta, miért megy el épp akkor a Roxfortból, amikor a lánya elkezdi első évét a Roxfortban, a kicsi képtelen volt elhinni, hogy az a titokzatos barát, akit anyja meglátogatni készült, miért nem tudott várni még…; legalább egy évet. Vagy többet, mert Lys jelenleg nagyon úgy érezte, mintha az anyja előle menekülne, vagy legalábbis az ő tanítása elől menne el. Pedig bárkinek megesküdött volna, hogy ő jó kislány, de legalábbis tud viselkedni. Ráadásuk okos is, hiszen Perselus pár nappal korábban jegyezte meg, amikor azt hitte, a lány nem hallja őket, hogy végre egy olyan diákot is tanítani fog, aki ért is egy kicsit a bájitalokhoz.

Di kulit hozott, felpakolta rá a lánya ládáját, és nosztalgikus mosollyal nézte, ahogy a gyermek lassan tolni kezdik a kilences és tízes vágány felé. Lys megjegyezte, hogy erre a mutatványra – a kuli megszerzésére – ő is képes lett volna, de anyja csak legyintett. A kislány még akkor sem értette, miért kell a csomagjaival vacakolnia – „Miért nem viheted őket te, vagy Perselus előre a Roxfortba?” –, amikor kikerültek egy mugli családot, akik valamilyen repülővel való utazásról beszélgettek.

– Ezerszer elmondtam már, Lys – kezdte Di most is, mint minden alkalommal –, hogy minden diák a vonaton viszi el a holmiját.

A kislány erre mindig azzal érvelt, hogy nekik nem egy tanár az anyjuk, de a nő ezt eleresztette a füle mellett.

– Jól van – állt meg Di a kilences és a tízes vágány közötti fal előtt. – Csak nyugodtan. Tudod, hogy kell átmenni? Csak fuss neki egy kicsit…; Egy pillanat az egész.

Először Di nézett körbe, nem figyeli-e őket valaki. Lys is elfordította a fejét jobbra és balra, aztán anyjára nézett, miközben sértetten felhúzta az orrát. Nem szerette, ha az anyja óvodásnak nézte, akire folyton vigyázni kell valakinek.

– Nyugi, anya, menni fog.

Rátámaszkodott a kulira, gondosan becélozta a tízes és kilences vágány közötti fal közepét, és előbb lassú, majd egyre szaporodó léptekkel a fal felé indult. Mielőtt a kuli eleje elérte volna a téglákat, még reménykedett benne, hogy tényleg át tud menni rajta, mert kellemetlennek tartotta volna, szilárd falnak ütközik. A kuli azonban könnyedén átsiklott a szépen megmunkált téglafalon, s mire a lány feleszmélt, már a kilenc és háromnegyedik vágányon állt, és Di is mellette volt. Ámuldozva nézte a piros vonatot, melyen a Roxfort Expressz felirat állt.

– Ügyes voltál – dicsérte meg a nő. Lys nem értette, miért. Ez nem olyan dolog volt, amire rajta kívül senki sem lett volna képes. Gondolatban kupán vágta magát, aztán rögtön el is vigyorodott a gondolatra, mennyire átragadt rá Perselus stílusa.

– Jó napot, Williams professzor! – köszönt rájuk egy magas, piszkosszőke hajú fiú.

– Szervusz, Jervis!

Ahogy közeledtek a nagy, piros vonat felé, egyre többen köszöntek Dinek. Nagyon jó tanár lehetett, de legalábbis szeretnivaló, mert mindenki mosolyogva üdvözölte. Lys ezek után hálátlanságnak tartotta, hogy anyja képes elmenni. Egyetlen szó jutott az eszébe, amit Perselustól rengetegszer hallott: nevetséges.

– Felsegítem a ládádat, és megyek, rendben? – kérdezte Di, és zavartan körbenézett, mintha attól tartott volna, hogy egy tanítványa megállítja, és a következő évi tananyagról kezdi faggatni.

– Oké, persze. – Lys tulajdonképpen örült volna, ha végre megszabadulhatna anyja igazán remek tanácsaitól.

– Megleszel?

– Anya, nem vagyok már óvodás, tudok vigyázni magamra.

Di előhúzta a pálcáját, de mielőtt bármit is tehetett volna vele, két megszólalásig egyforma vörös hajú, szeplős fiú jelent meg mellettük.

– Jó napot, Williams professzor! – köszöntek teljesen egyszerre. A nő összerezzent.

– Fred, George, sziasztok. – Di elmosolyodott, és hirtelen nyugodtnak tűnt az arca, mintha megkönnyebbült volna, hogy csak ez a két fiú az. – Hogy telt a nyaratok?

– Remekül…;

– …; és gyorsan.– A vigyoruk is teljesen egyforma volt. Lys ezt már-már rémisztőnek tartotta.

– Edzettetek a nyáron? – társalgott tovább Di, mire lánya elfintorodott. Az előbb még annyira sietett…; – Sok játékos elment a többi kviddicscsapatból, és biztosan nagyon tehetségeseket vesznek be a helyükre.

A két fiú vigyorogva bólogatott, és ecsetelni kezdtek valami stratégiát, és emlegettek valami Woodot és az új edzéstervét, meg Harryt, a csodafogót. Lys gyanította, hogy ez ugyanaz a Harry lehet, akire Perselus annyit panaszkodott, és akit Di olyannyira védett tőle. Az egyikük hirtelen észrevette őt, elmosolyodott, aztán a mellette lévő ládára nézett.

– Első év? – kérdezte. – Segíthetünk?

– Ó, nagyon kedvesek vagytok, Fred, de…; – Lysnek az volt az első gondolta, hogy anyja tényleg meg tudja-e különböztetni őket, vagy csak mondott egy nevet, hátha sikerül ráhibáznia. Mielőtt azonban Di végigmondta volna, a két fiú együttes erővel felpakolta a ládát a vonatra. – Köszönjük.

– Köszi – mondta ő is, hogy végre mondjon valamit, ne nézzék ostobának, aki csak áll az anyja mellett, kukán. Még a végén elhiszik róla, hogy egy gyámoltalan kislány. Azt a szégyent pedig nem élné túl…;

– Nagyon szívesen.

Éles vonatfütty harsant. Ezúttal ő volt az, aki összerezzent.

– Szálljatok fel, mielőtt elindul előletek! – Az anyja gyors búcsú puszit nyomott a homlokára, és lelkesen terelgetni kezdte felfelé a két fiút, akik egyébként meg sem mozdultak. – Légy jó, és ne keresd a bajt.

– Még nem jegyezted meg, anyu, hogy én sosem keresem a bajt? – kérdezem vigyorogva. – Még csak bele sem keveredek soha! – Ez persze nem volt igaz. Lys a régi iskolájában sokszor keveredett kisebb-nagyobb összetűzésekbe, de a tanároknak soha semmit nem sikerült rábizonyítani.

Di türelmetlenül legyintett.

– Ne feledd, miket meséltem neked az iskoláról. – Di megigazította a pulóvert lánya nyakánál. – Fogadj szót a tanároknak és a prefektusoknak. – Különösen Perselusnak, tette hozzá gondolatban, de az ikrek előtt nem akarta felemlegetni, hogy a lánya már a Roxfort előtt is ismerte az iskola egyik legellenszenvesebb tanárát. Diana ugyanis nagyon jól tudta, mi a véleménye diákjainak az egyik legjobb barátjáról.

– Nyugi, anya, tizenegy éves vagyok, nem öt. – Sértettség bujkált a lány hangjában, de közben végig vigyorgott. Perselus majd úgyis rajta tartja a szemét, nem értette, miért idegeskedi annyira az anyja.

Lys egy utolsó intéssel felszállt a vonatra, a két vörös hajú fiú pedig utána ugrott.

– Viszlát a Roxfortban, Williams professzor!

Az ajtók maguktól csukódtak be, ahogy a vonat elindult. Lys kibámult az ablakon, és nézte a szülők és hozzátartozók színes foltokká fakuló alakját. Aztán elvigyorodott, és visszahúzta a fejét. Tekintete a ládájára vándorolt, aztán a két fiúra, akik még mindig őt nézték.

– Nagyon kösz a segítséget – mondta, és a csomagja mellé lépett, abban a reményben, hogy fel tudja majd emelni egyedül.

– Te Williams prof lánya vagy? – kérdezte az egyikük. A lány visszafordult feléjük, és elvigyorodott. – Nem tudom, mondták-e már, de nagyon hasonlítasz rá.

– Igen, az vagyok. A nevem Lysandra Williams – bólogatott hevesen. – De mindenkinek csak Lys. Utálom a hosszú neveket.

– Fred Weasley – hajolt meg előtte a baloldalon álló iker.

– George Weasley – mutatkozott be a másik.

– Keressünk neked egy fülkét? – kérdezi Fred. – A húgunk is most lesz elsős, összeismerkedhettek, mielőtt odaérünk.

Lys előbb homlokráncolva töprengett, majd hevesen bólogatni kezdett.

– Hát, megköszönném, ha bemutatnátok neki. – Szavaira Fred megemelte a ládáját, George pedig belé karolt. Megrezzent, ugyanis otthon nem szokott hozzá, hogy szinte vadidegen fiúk csak úgy karolgatják. Sőt, igazából a vadidegen fiúkhoz sem szokott hozzá különösebben, korábban ugyanis bentlakásos mugli iskolába járt, ahová csak lányokat vettek fel. Roppantul meglepte hát a tény, hogy mostantól nemcsak az iskolában, de még az osztályában is lesznek majd fiúk.

– Lehet, hogy az öcsénk is vele lesz – folytatta George, bár Lys csak azért volt biztos abban, hogy tényleg ő az, mert a fiú egyik keze még mindig az ő vállán nyugodott –, és a barátai is.

– Igen, ők elválaszthatatlanok. – Fred elnyújtotta az utolsó szót.

– Nem számít, ha megismerek még néhány idősebb diákot – mosolyodott el a lány, habár nem szeretett különösebben a társaság középpontjában lenni. – Hasznos lehet egy hatalmas kastélyban. – A két fiú halkan felnevetetett.

Rengeteg fülke előtt haladtak el. A lány számára mindegyikben ismeretlen arcok ültek, de Fredéket sokan felismerték, és integettek is nekik, ők meg visszaintettek. Végül egy szinte üres kupé előtt álltak meg. George kinyitotta az ajtaját, és ünnepélyesen köszöntötte a bent ülő vörös hajú kislányt, amíg testvére becipelte a ládát a kupéba.

– Helló, Ginny – köszönt Fred. – Ron és Harry hol vannak?

– Nem tudom – felelte a kislány, és körbenézett, mintha csak ő nem látná a két említett fiút. – A King’s Cross óta nem is láttam őket.

Lys tanácstalanul állt az ikrek mögött, akik időközben felpakolták a ládáját a poggyásztartóra. Végül úgy döntött, leül, a Ginny mellett lévő ülésre, kellő távolságra a lánytól. Alighogy elhelyezkedett, az ikrek leültek vele szemben.

– Nyár óta azon gondolkoztunk – szólalt meg az egyikük, s most már nem tudta megmondani, melyik –, hogy miért kellenek Lockhart könyvei, ha egyszer nincs üresedés. Viszont az A sötét erők. Önvédelmi kalauz újabb kötete, amit Williams professzor szokott kérni, nincs a listán.

Lys zavartan lesütötte a szemét, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Nem számított arra, hogy rögtön a vonaton ilyen dolgokkal kell foglalkoznia. Köhintett.

– Anya idén nem fog tanítani a Roxfortban– mondta halk, ugyanakkor határozott hangon. – El kellett utaznia.

Fred és George riadtan néztek össze.

– Mi? – kérdezte az egyikük.

– De hát ő volt az egyik legjobb tanár a suliban! – csattant fel a másik, és az előtte ülő lányra mutatott. – Képes volt elmenni, és átadni a helyét egy Lockhart-bolond nőszemélynek?

Lys vállat vont.

– Úgy tudom, csak egy, vagy két évre ment el.

A két fiú szemlátomást nem tudott napirendre térni a tény fölött, hogy egyik kedvenc tanáruk – ha csak ideiglenesen is – elhagyta az iskolát. Egymás szavába vágva dicsérték Lys anyját, aki amellett, hogy remek tanár, kedves és megértő is volt. Legalábbis minden második mondatuknak ez volt a lényege.

– Rengetegszer kaptunk haladékot a házi feladatokban egy kviddicsmeccs, vagy egy fontos edzés előtt.

– Ő mindenkivel egyformán rendes volt. Nem favorizált egy házat sem, mint mondjuk Piton. – A fiú rövid szünetet tartott, majd az ikertestvérére nézett. – De őt nem sajnálnánk, igaz, Fred?

– Nem bizony – értett egyet vigyorogva Fred. – Williams professzor átvehetné helyette a bájitaltant.

– Anya nem olyan jó belőle – szólt közbe Lys. Hosszú percek óta először beszélt, ezért hangja reszelős volt egy kissé. Szemei sértetten csillogtak, Perselust ugyanis nagyon kedvelte.

– Lehet – bólintott George – de ezerszer jobb tanár, mint Piton.

A négy gyerek egyszerre nevetett fel. Lys némi bűntudatot érzett, amiért nevetett Perselus tanítási stílusán, de aztán eszébe jutott, hogy őt sosem érdekelte, mi a véleménye róla másoknak, így a lány bűntudata néhány pillanat alatt elpárolgott.

A vonat ablakából látott táj kezdett egyre vadabb arcot ölteni. A fiúk azt javasolták, öltözzenek át, majd rögtön magára hagyták a két lányt a kupéban. Lys tanácstalanul Ginnyre nézett, aki vállat vont, mintha azt akarná mondani, a bátyjai már csak ilyenek. Lys mosolygott. Ő személy szerint kedvelte őket, még akkor is, ha alig néhány órája ismerték egymást.

Lys az út további részének minden percét élvezte. Nem sokkal az átöltözés után megjelent az ikrek egyik barátja, Lee Jordan, azután előkerült egy robbantós snapszli kártyapakli, és a leszállásig hátralévő idő szinte elrepült. Leszálláskor az ikrek egy Hagrid nevű – legalább két ember magasságú, és három átlagos ember szélességű – alak felé terelték őket. Lys sokat hallott a férfiról, jót és rosszat is egyaránt, ezért inkább csendesen állt előtte, és várta, hogy Hagrid maga köré gyűjtse az elsősöket.

A csónakok első pillantásra barátságtalannak tűntek, de talán csak azért, mert nem tudott úszni. Egy egérszürke hajú fiúval és egy szőke hajú kislánnyal osztoztak a csónakon. A fiú Colinként mutatkozott be, és Lys számára idegesítően izgága volt. Folyton beszélt, mindenféléről, de főleg Harry Potterről, mintha életcélja lenne, hogy autogramot kérjen a fiútól. A lány azonban nyugodt volt és csendes, Emilynek hívták. Egész úton egy szót sem szólt a nevén kívül, bár Lys sem sokat beszélt.

A kastélyba érve egyáltalán nem lepték meg őt a mozgó festmények, fénykép formájában ugyan, de már hozzászokott a látványhoz. A kísértetek láttán azonban először ő is összerezzent, akárcsak az elsősök többsége, de hamar sikerült úrrá lennie ijedtségén. Szeme megakadt egy sötétszürke hajú, komor tekintetű fiún, aki tüntetően elfordult a kísértetektől.

McGalagony professzorról Hagridhoz hasonlóan sokat hallott, bár a tanárnő esetében Di és Perselus véleménye sokkal közelebb állt egymáshoz volt. Nézte a szigorú arcú professzorasszonyt, ahogy röviden beszélt az iskolai házakról, és arra gondolt, mennyire ijesztő lehet griffendélesnek lenni. Elvigyorodott, amikor arra gondolt, mit szólja anyja vagy Perselus erre a megjegyzésre. Ginny mögé állt be, amikor a gólyáknak egyes oszlopba kellett fejlődniük.

A Nagyterem mennyezete a kinti, csillagos eget tükrözte. Bár erről a csodáról is rengeteget hallott már, társaihoz hasonlóan ámulva nézte. Az egyik kisfiú a csillagképekről csacsogott valamit a mögötte állónak, amit Lys csak azért tudott ennyire megállapítani, mert ő is mindenfelé forgatta a fejét, hogy minél több szögből megcsodálhassa a mennyezetet. Amikor már eleget bámészkodott, hátrasandított a tanári asztal felé. Perselus épp biccentett Dumbledore felé, majd felállt, és feltűnésmentesen kisietett a teremből a tanári asztal mögött nyíló ajtón át. Lys csalódottan nézett utána.

– Ha odakint vihar van, akkor itt is villámlik? – kérdezte egy megszeppent kislány, valahonnan Ginny elől. Szemlátomást nem tudott betelni a mennyezet látványával.

– Igen, de nem veszélyes – nyugtatta meg egy fiúcska. – Ez csak valamilyen varázslat

A gólyák felsorakoztak a felsőbb évesek előtt, háttal a tanári asztalnak. Lys tekintetével az ikreket kereste a vörös-arany asztalnál. Nem volt nehéz dolga, ilyen égővörös hajszínnel rajtuk kívül igen kevesen büszkélkedhettek. Rájuk vigyorgott, bár kételkedett abban, hogy a két fiú ezt láthatta volna.

McGalagony professzor egy háromlábú széket állított a gólyák elé, amin egy ősrégi süveg trónolt. A terem néhány percen belül elcsendesedett. A süveg karimája melletti szakadás kinyílt, és a fejfedő dalra fakadt:

Újkoromban eltelt már vagy ezer év azóta,
Élt e földön négy nagy mágus; róluk szól e nóta.
Hősi lelkű Griffendél, kit tágas sík nevelt;
Szép Hollóhát ifjúsága zord hegyek közt telt;
Szelíd szívű Hugrabug, kies völgyek lánya;
S ravasz Mardekár hazája erdők ingoványa.
Kell egy mágus-tanház vélte a hőskor négy bölcse.
A Roxfort lett közös álmuk s munkájuk gyümölcse.
Kezdetektől volt egy külön háza mind a négynek,
Hiszen ki-ki más-más virtust tartott fő erénynek.
Bátor szívű ifjak gyűltek Griffendél köré.
Hollóhát az észt helyezte mindenek fölé.
A szorgosokhoz húzott mindig jó Hugrabug szíve.
S a becsvágyók közül került ki Mardekár sok híve.
Egy kérdésre kereste még a négy bölcs a választ:
Holtuk után az ifjaknak házat vajh ki választ?
Griffendél fejéhez kapott, levett róla engem;
észt töltött belém a négy, s ím Teszlek Süveg lettem.
Húzzatok hát fületekre, ne tátsátok szátok!
Megtudjátok menten, melyik ház illik hozzátok!


A Teszlek Süveg dalára tapsvihar tört ki a teremben. Néhány gólya mintha megnyugodott volna azt hallva, hogy csak egy süveget kell a fejükre tenniük.

– Fredék régebben azzal ijesztgettek minket, hogy párbajoznunk kell egy trollal – szólalt meg Ginny, kaján vigyorral.

– Kedves tőlük – érkezett Lys csendes válasza.

– Allen, Emily! – csendült fel McGalagony hangja, mire a csónakból ismert szőke kislány kisietett a sorból, és lehuppant a háromlábú székre.

– HUGRABUG! – kiáltotta a Süveg néhány másodperc múlva. Emily elsietett a háza asztala felé, és leült.

A gólyák sora egyre foghíjasabbá vált. Lys nem aggódott különösebben, hiszen pontosan tudta, hogy az utolsók között fog majd beosztásra kerülni, így inkább a négy hosszú asztalt pásztázta, azon töprengve, melyik lesz majd az ő háza.

A Hugrabugot, mint lehetőséget hamar elvetette, mert híján volt a türelemnek, a Hollóháthoz nem tartotta magát elég okosnak, a Griffendélhez véleménye szerint túl gyáva volt, a Mardekárhoz pedig nem elég ravasz. Hirtelen kételyek törtek rá. Mi lesz, ha nem osztják be? Ha csak ül ott a széken, várva, hogy a Süveg válasszon, de nem történik semmi? Hátrasandított, de Perselus még nem tért vissza.

Már csak ő és Ginny voltak hátra.

– Weasley, Ginevra!

A lány rámosolygott, mielőtt elindult volna a háromlábú szék felé.

– GRIFFENDÉL!

Lys mérhetetlenül irigyelte Ginnyt, amiért a Süveg szinte azonnal beosztotta őt. Látta, ahogy az ikrek vigyorogva megtapsolják a húgukat.

– Williams, Lysandra!

A teremben halk zúgolódás támadt, amit a lány anyja tanári pozíciójának tudott be. Lámpalázasan lépkedett a szék felé, és miután leült, megmarkolta a talárja szegélyét. Csak osszanak be, gondolta kétségbeesetten. A Süveg mélyen a szemébe csúszott.

– Hm-hm…; – csendült fel egy vékonyka hang a fejében. Összerezzent, és szorosan lehunyta a szemét. – Érdekes…; Úgy gondolod, nem illesz egyik házba sem? – Lys kétségbeesetten rázta a fejét, és reménykedett abban, hogy ez kívülről nem látszik annyira. – Pedig rengeteg bátorságot látok, némi vakmerőséget, és azt is, mennyire szereted áthágni a szabályokat, ugyanakkor szereted azt is, ha valaki mindig teljesíti a kívánságaidat.

Lys összepréselte az ajkait. Ezek a tulajdonságok két házra voltak jellemzőek. Csak most döbbent rá, hogy ha neki kellene választania, szívesebben lépne az anyja nyomdokaiba, és lenne ő is griffendéles. Még akkor is, ha mardekárosként Perselus lenne a házvezetője.

– Griffendél? – kérdezte kétkedőn a Süveg. – Biztos vagy benne? A családod legtöbb tagját a Mardekárba osztottam. Meg vagyok győződve arról, hogy te is megállnád ott a helyed.

Anya nyomdokaiba akarok lépni, határozta el a kislány, kerül amibe kerül.

– Á, a griffendéles dac! – A Süveget mintha szórakoztatta volna Lys ellenállása. – Nos rendben, legyen a GRIFFENDÉL!

Lys elmosolyodott, és amikor a vörös-arany asztal felé tartott, még az sem szegte kedvét, hogy sem az anyja, sem Perselus nem látta a beosztást. Ginny mellett már nem volt hely, így a Nash ikerpár mellé ült.
19 by iuwan
Szerző megjegyzései:
Íme a folytatás, némi függ?vég, bár a tények ismeretében nem hiszem, hogy sok izgalmat tartogatna. Jó olvasást mindenkinek!


Facebook
1994. szeptember 2.

– Szerintem ez akkor sem igazságos! – Serafina ingerülten csapta le táskáját az ágyára, fekete haját a kelleténél ingerültebb mozdulattal kötötte lófarokba. Éppen bájitaltan óráról tértek vissza, amin Piton professzor nemes egyszerûséggel használhatatlannak minõsítette a fõzetét – melynek színe az eredeti inverze volt, ráadásul kicsit sûrûbb is, mint kellett volna –, és eltûntette, órai munkáját elégtelennel jutalmazva. – Bezzeg Harper szikladarabjára nem adott élbõl karót!

Lys mélyet sóhajtott, és Elysiára bízta Serafina megnyugtatását. Nem szeretett belefolyni azokba a vitákba, amelyek Perselust érintették, mert tartott tõle, hogy nem sokáig lenne nyugta a Griffendél-toronyban, ha kiderülne, hogy védi a professzort. Két barátnõje vitája kezdett elharapódzni, így inkább távozott azzal az indokkal, hogy meglátogatja az anyját, nem törõdve vele, hogy ez még csak az elsõ tanítási nap volt.

Elysiával rögtön az elsõ napokban barátkozott össze, de akkoriban még Ginnyvel is egészen jóban volt. Aztán valamiért elhidegültek egymástól a Weasley lánnyal, és mostanában inkább csak köszönõviszonyban voltak. Serafina másodév elején csapódott hozzájuk, miután végzetes vitája volt ikertestvérével, Angelicával. Lys azóta nem is látta beszélgetni a testvéreket.

A klubhelyiségbe érve meglátta az egyedül ücsörgõ Harryt, tõle nem messze pedig a Creevey-fivérek ültek Angelicával, és valamirõl nagyon sutyorogtak a szemüveges fiú felé pislogva. Talán autogramot akarnak kérni tõle? Lys az ajkába harapott erre a gondolatra. Kedvelte Harryt – Perselusszal ellentétben, aki egy ideig igen nehezen viselte ezt a tényt –, és így, hogy egyedül látta, szívesen odament volna hozzá, hogy megkérdezze, minden rendben van-e vele, de tartott tõle, hogy a többiek félreértenék a helyzetet. Csak akkor jött rá, hogy milyen régóta áll a lányok hálótermeihez vezetõ lépcsõ lábánál, amikor Ginny arra kérte, lépjen arrébb, mert nem tud felmenni.

Lys nyelt egyet, és elindult Harry felé. Léptei egyre lassabbak lettek, ahogy közeledett a fiúhoz.

– Szia, Harry – suttogta bizonytalanul. – Leülhetek?

A fiú felnézett rá, és bólintott. Lys leült egy puha karosszékbe Harryvel szemben.

– Hogy vagy? – kérdezte a fiútól.

– Jól – érkezett a válasz. – Vagyis…; – kezdte a fiú egy hosszabb szünet és egy torokköszörülés után. – Kicsit szomorú vagyok, hogy idén elmaradnak a kviddicsmeccsek. – Lys megértõen bólintott. A fiúk – egy-két kivétellel – mind rajongtak a kviddicsért. – Fredék be akarnak nevezni a Tusára – jegyezte meg, mintegy mellékesen. – Ron szerint jó ötlet, és…;

– És te is így gondolod. – Lys karba fonta a kezét, és szigorú pillantást vetett a fiúra. – Szerintem pedig egyáltalán nem jó ötlet. Ugyanis, ha nem tudnád…;

– Ne legyél olyan, mint Hermione! – mordult rá valaki, majd lehuppant a szemüveges fiú mellé. A táskája tompa puffanással landolt elõtte a földön. – Ezer galleont lehet nyerni, és a gyõztest élete végéig dicsõség övezi majd!

– Lehet – értett egyet komoran Lys –, de ha meghalnátok a Tusa ideje alatt, nem nyilvánítanának hõsi halottnak. Mert azért tiltották be; túl sokan vesztették az életüket a próbák során.

Ron ingerült pillantást vetett rá, és legyintett, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessegetni. Tankönyvet halászott elõ a táskájából, majd pergamen és penna után kutatott, kissé lehajolva, így Lys egy ideig csak a hátát látta.

– Nyilván azért lesz itt egy képzett auror, hogy megakadályozza az ilyesmit – mondta felegyenesedve, egy hajlott pennát tanulmányozva. Baljában egy pergamentekercset szorongatott.

– Nálunk egész este a Tusa volt a téma – szólt közbe Colin Creevey. Egyikük sem vette észre, hogy õ, az öccse és Angelica odaléptek hozzájuk.

Harry nem szólt semmit. Lys már megfigyelte, hogy Colin jelenlétében mindig tartózkodóbban viselkedik, talán azért, mert a fiú tekintetébõl is rajongás áradt, ami Harryt mindig is zavarta. Lys, hogy kikerüljön a kínossá váló helyzetbõl, amit egyfajta csapdaként fogott fel, tényleg eliszkolt az anyjához.

A negyedik emelet felé tartva azon töprengett, miért gondolja azt minden második ember – általában a fiúk –, hogy attól lesz menõ, ha veszélybe sodorja a saját életét. Õ a maga részérõl akkor sem nevezett volna be a tusára, ha már elmúlt volna tizenhét éves. Nincs annyi pénz, amennyiért õ kockára tenné az életét egy ostoba viadalon.

Ahogy befordult arra a folyosóra, amelyrõl az anyja szobája is nyílt, egy magas, hosszú szõke hajú varázslót pillantott meg. Gyorsan behúzódott egy lovagi páncél mögé, és reménykedett, hogy a férfi anélkül halad el mellette, hogy észrevenné õt. Néhány másodperc múlva a varázsló úgy robogott el mellette, hogy egy oldalpillantást sem vetett a páncélra vagy rá, Lysre. Néhány másodpercig még nem mozdult a rejtekhelyérõl, aztán kilesett a folyosóra. Mivel senki sem járt erre, óvatosan kibújt a lovagi páncél mögül, és folytatta útját az anyja szobája felé.

Megállt az elegáns mahagóni ajtó elõtt, és kettõt koppintott rajta.

Az anyja egy pillanattal késõbb feltépte az ajtót, és ingerült arckifejezésébõl arra lehetett következtetni, hogy nem Lyst várta.

– Jó estét, Williams professzor – köszönt gyorsan, fenntartva a látszatot, hogy õk csak óráról ismerik egymást. Nem minden tanuló volt ugyanis tisztában kettejük rokoni kapcsolatával, még a lány osztálytársai között is akadt, aki nem ismerte a titkot.

– Szervusz. – Di tett egy lépést oldalra, beengedte a lányát, majd bezárta az ajtót.

– Nem engem vártál? – érdeklõdött Lys, közben kíváncsian fürkészte Dianát.

A nõ elõször nem tudta, mit válaszoljon. Nem akart – nem mert – nemmel felelni, de hazudni sem szeretett volna, így inkább Lys elsõ napjáról érdeklõdött. A fiatalabb látszólag hamar napirendre tért a levegõben hagyott kérdés fölött, de magában megjegyezte, és gondolatban kezdett párhuzamot vonni a szõke varázsló és az anyja ingerült fogadtatása között.

Miután alaposan kielemezték az összes órát, a bájitaltant kivéve, Lys feszengve kiegyenesedett, és az asztalra tette félig kiürült teáscsészéjét.

– Perselus ma nagyon csúnyán viselkedett Serafinával – mondta óvatosan. Sejtette, hogy anyja nem repesne az örömtõl, ha rögtön igazságtalannak titulálná a férfit. – Volt egy bájital, ami…; – Elhallgatott, mert észrevette, hogy Di mosolyog.

– Perselus már beszámolt a történtekrõl, mert sejtette, hogy panaszkodni fogsz. – Lys összeráncolta a homlokát. – Ne nézz így, tavaly óta minden egyes „rossz húzása” után levelekkel bombáztál, már számított rá. – A kislány dacosan összefonta a karját.

– Perselus igazságtalan volt – jelentette ki. – Harper bájitala sokkal rosszabb volt, mint Seráé, õ mégsem kapott elégtelent. Csak azért, mert Sera griffendéles – tette hozzá egy lélegzetvételnyi szünet után-

Di nagyon csúnya pillantást vetett a lányára.

– Sebastian bájitala szintúgy használhatatlan volt, ez igaz, de nem volt veszélyes senkire sem.

– De Sera…; – Di felemelte a kezét, és csendre intette a lányát. Lys dacosan dõlt hátra, és keresztbe tette a lábait.

– Perselus a tanár – jelentette ki ellentmondást nem tûrõ hangon –, jobban ért a bájitalokhoz, mint ti, joga, sõt, kötelessége eldönteni, melyik bájital lehet ártalmas a diákjaira.

Lys ingerülten felhorkant.

– Úgy érted, melyik nem mardekáros bájitala ártalmas a diákjaira?

– Lysandra! – A lány arca fintorba torzult. Csak az anyja hívta õt a teljes nevén, még akkor is, ha tudta, mennyire gyûlöli ezt a lány. Felötlött ugyan egy pillanatra, hogy megemlíti a szõke varázslót, de inkább csendben maradt, és udvariasan folytatta a társalgást az elsõ legendás lények gondozása óráról.


***



A durmstrangos és beauxbatons-os diákok érkezéséig hátralévõ idõ igen komolyan próbára tette az anya-lánya köteléket Lys és Di között. Most, hogy az anyja visszatért az iskolába, a lány még inkább kötelességének érezte, hogy beszámoljon minden igazságtalanságról, ami a diákokat – elsõsorban a barátait – érintette, legfõképp azokat, amikben Perselus szerepelt igazságtalan félként. Rendszeresen panaszkodott arról, ahogy a férfi Harryvel bánt – mivel sokat beszélgetett a fiúval, minden apró incidensrõl tudott –, de Di valamilyen indokkal mindig lepergette a vádakat. A kislány megpróbált erõt venni magán, és egy ideig nem meglátogatni az anyját, de ez az idõszak sem tartott sokáig.

Ahogy Elysia és Serafina között állt a kastély elõtt, várva a két delegáció érkezését, arra gondolt, mégis mi a csudáért kellett éppen ebben az évben rendezniük ezt az átkozott Tusát, miért nem lehetett mondjuk három évvel korábban? Meg egyébként is, miért kell az egész iskolának kivonulnia a hideg, szeles parkba? Elysia oldalba bökte õt.

– Van valami az arcodon – mondta, és Lys orcájának jobb oldalára bökött.

Lys kíváncsian tapogatta meg az arcát, majd letörölte a maszatot. A jellegzetes illat, amit az ujján érzett, egy ritkább bájital-hozzávaló illatát idézte fel benne. A rövidebb tanórák miatt segített egy kicsit Perselusnak – közben nem mulasztott el célozgatni a férfi igazságtalan megkülönböztetésére –, nyilván akkor kente el a hozzávalót az arcán.

– Szerintetek mivel jönnek? – hallotta maga mögött Ron hangját. Hátrasandított. A negyedévesek sorában Harry éppen mögötte állt, oldalán két barátjával.

Lyst a maga részérõl az sem zavarta volna, ha az idegeneket kiugranak egy repülõgépbõl, és ejtõernyõvel érkeznek, ugyanis cseppet sem volt ínyére, hogy itt álldogáljon az egyre hûlõ októberi idõben a kastély szeles parkjában. Összébb húzta magán a talárját, épp abban a pillanatban, amikor Dumbledore kijelentette a Beauxbatons delegációjának érkezését.

Egy hatalmas halványkék lovas kocsit pillantott meg, melyet aranyszínû, méreten felüli szárnyas lovak húztak. Összerezzent, amikor a paták hangos dobogással talajt fogtak, a kocsi kerekeinek tompább puffanására pedig szorosan összezárta a szemét. Bármilyen gyönyörû lények is voltak, egészen kicsi kora óta tartott a lovaktól, egészen pontosan azóta, hogy egy közönséges angol telivér levetette õt a hátáról egy régi, iskolai kiránduláson.

A kocsiból egy magas, sovány nõ lépett elõ. Ránézésre még Hagridnál is jóval nagyobb volt, pedig Lys még sosem látott a vadõrnél magasabb személyt. Elfordította a fejét, amikor a termetes hölgy üdvözölte Dumbledore-t.

A Durmstrang iskola tanulói egy riasztó külsejû, fekete hajón érkeztek. Lys ennek a ténynek csupán azért örült, mert végre visszatérhettek a jó meleg kastélyba. Már régóta erre a pillanatra várt, még az sem érdekelte volna, ha vacsora nélkül kell lefeküdnie aznap este, csak ne kelljen kint ácsorognia a parkban.

A lakoma alatt egyetlen pillantást sem vetett a külföldi vendégekre, sõt, az sem érdekelte különösebben, hogy megérkezett az auror, akit Dumbledore még az évnyitó lakomán említett a diákoknak. Fel sem nézett, inkább kedvtelenül turkálta a sült krumpliját. Elysia és Serafina valamilyen rémisztõ külsejû idegenrõl sutyorogtak, majd a fekete hajú finoman megbökte õt.

– Vajon miért hiányzik a fél orra? – kérdezte. Lys kénytelen volt felnézni, hogy megválaszolhassa a kérdést. Akkor pillantotta meg a legrémisztõbb embert, akivel addig találkozott. A férfi arcát elborító hegek még ilyen távolságból is tisztán látszottak, egyik szeme fekete volt, és egészen apró, a másik acélkék és – a feketéhez képest – hatalmas.

– Nem tudom – válaszolt, és továbbra is riadtan bámult a férfira.


***



Az elkövetkezõ hetekben két alkalommal látta a rejtélyes szõke varázslót, mindig egy olyan útvonalon, amely szinte egyenesen vezetett a bejárati csarnok és az anyja szobája között. Többször gondolt arra, hogy rákérdezzen Dinél, de valamiért sosem merte megtenni, bármennyire is kíváncsi volt. Perselustól sem tudott informálódni, mert nem beszélt vele azóta, hogy a férfi az egyik „bájitaltan különóra” alkalmával, pár nappal bajnokok kiválasztása után mintegy mellékesen megjegyezte, hogy Harry Potter „feltûnési viszketegségben szenved” és „kényszeresen áthág minden szabályt”.

Leírta az utolsó pontot az átváltoztatástan házi feladata végére, ezzel befejezettnek nyilvánítva azt, letette a pennát és felállt, hogy kinyújtóztassa kicsit az elgémberedett tagjait, majd meglátta Harryt, amint szinte észrevétlenül beoson a klubhelyiségbe, felrobog a fiúk lépcsõjén, majd pár perc múlva visszatér a portrélyuk felé sietve. Ekkor már észrevették néhányan, de õk mind tüntetõen elfordították a fejüket. Még a griffendélesek közül sem mindenki támogatta a fiút, ahogy Elysia és Sera, de még Harry legjobb barátja, Ron sem.

Lys vetett egy pillantást két barátnõjére – éppen az aszfodélosz felhasználásáról vitatkoztak a bájitaltan leckéjükhöz –, és úgy döntött, nem vennék észre a hiányát. Megkerülte az asztalt, elhaladt a Weasley család iskoláskorú tagjainak nagy része mellett – Ron az ikrekkel töltötte az idejét mióta kiválasztották a bajnokokat –, kitárta a portrélyuk ajtaját, és Harry után iramodott. Bár már nem látta a fiút, úgy gondolta, talán a könyvtár felé mehet – tudva, hogy Hermione az egyetlen barátja, ez tûnt a legkézenfekvõbb tippnek – ezért a negyedik emelet felé vette az irányt.

Néhány folyosóval a könyvtár elõtt meglátta a fiút.

– Harry! – kiáltott utána. – Harry, várj!

A fiú megtorpant, és az érdeklõdés legcsekélyebb jele nélkül a lány felé fordult.

– Mi van? – kérdezte barátságtalanul, karba font a kézzel.

Lys csak akkor szólalt meg, mikor beérte, és vett pár mély lélegzetet.

– Csak azt akartam mondani, hogy én hiszek neked. – A fiú furcsán nézett rá. – Elhiszem, hogy nem te dobtad bele a neved a Serlegbe, és anya is elhiszi.

Harry elmosolyodott.

– Köszönöm – mondta hálásan. – És bocsánat, amiért olyan mogorva voltam – tette hozzá szégyenkezve. – Tudod, az emberek általában mást…; szóval, kevesen hisznek nekem. – Vetett egy pillantást a táskájára. – Nem jössz fel a könyvtárba? Kaptunk egy bonyolult házi feladatot bájitaltanból. Hallottam, hogy mennyire jó vagy belõle…; talán tudsz segíteni. Nem akarom még ezzel is Hermionét terhelni.

Lys elgondolkozott, majd vállat vont.

– Végül is…; ráérek.

Attól kezdve, ha választania kellett Sera és Elysia valamint Hermione és Harry társasága között, mindig az utóbbit választotta.


***



Lys mély sóhajjal csapott össze egy újabb, sárkányokról szóló könyvet. Madam Cvikker csúnya pillantást küldött felé, de egyáltalán nem törõdött vele.

– Ez nevetséges – mondta ingerülten Lys. – Nincs olyan átok, amit egyetlen ember használhatna ezek ellen a randa, repülõ gyíkok ellen!

Harry komoran bólintott.

– Mégis szembe kell szállnom eggyel – emlékeztette a lányt. – Ahogy a többi bajnoknak is.

– De õk felnõttek! – mordult fel. – Õk önként vállalták, neked viszont nem kellene részt venned benne!

A fiú keserûen bólintott.

– Biztosan van egy egyszerû átok – szólalt meg Hermione, fel sem pillantva az elõtte heverõ könyvbõl. – Például ezt is el lehet végezni egyedül – bökött a szövegre, valahol az oldal közepe táján. – Ó, fúj, nem! Ez borsos leheletet okoz.

– Azzal aztán tényleg sokra menne Harry – dörmögte Lys sötéten. – Anyának és Pe…; – elharapta a mondatot, mielõtt kimondta volna Perselus nevét. – Szóval, egy csomó bestiáról van könyvünk otthon, sokat olvastam el a Roxfort elõtt, de sárkányosat sosem találtam. – Elfintorodott, mintha Di vagy Perselus hibája lett volna, hogy nem tud segíteni Harrynek. – Ó, remek! – mordult fel, és sötét pillantást vetett egy csoszogó, görbe orrú fiúra. – Már megint itt van…;

Harry mélyet sóhajtott, és belevigyorgott a Sárkánynevelés haladóknak címû könyvbe. Rendkívül szórakoztatta, ahogy a lányok viselkedtek, amikor meglátták Viktor Krumot a könyvtárban.

– Nem tud a rozzant bárkáján olvasni? – nyögött fel Hermione, és egy fintorral maga elé rántott egy újabb könyvet.

Hosszú perceken át csak a lapozás finom nesze törte meg a csendet hármuk között.

– Hé, ez tök jó! – nevetett fel Lys. Harry reménykedve felkapta a fejét. – Nem, neked most nem túl hasznos, de tök jó! Locsolóbûbáj!

Harry arcáról lefagyott a mosoly.

– Ha tüzet fúj, az már régen rossz – mondta sötéten.

– Tudom, bocsi – emelet fel kezeit védekezõen Lys. – De ez az ábra itt zseniális! – Azzal Harry elé tolta a könyvet, és egy fél oldalas ábrára mutatott. Egy sárkányt ábrázolt, tûzokádás közben, és egy varázslót, aki a locsolóbûbájjal védekezett. A varázsló talárjáról csöpögött a víz, mintha saját magát is eláztatta volna.

– Aha, tök jó – mondta minden lelkesedés nélkül Harry.

Aznap este mindhárman aggodalmakkal tértek vissza a hálókörleteikbe.

Lys elalvás elõtt arra gondolt, milyen jó lenne, ha az anyja nem jött volna vissza erre a tanévre. Akkor küldhetnének neki egy baglyot, és segíthetne találni egy átkot, amit Harry a sárkány ellen használhat. De így, hogy tanár, semmilyen formában nem adhat segítséget a fiúnak. Csalódottan fordult az oldalára, és percekkel késõbb elszenderedett. Könyvekkel álmodott, aztán meglátott egy sárkányt, melynek mintha papírból lettek volna a pikkelyei. Felemelte a pálcáját, és valami ezüstös átkot szórt a bestiára, aztán felriadt, és rájött, hogy már csak két óra van hátra a reggeliig.


***



Az elsõ próba elõtti utolsó napokban egyáltalán nem találkozott Harryvel vagy Hermionéval. Sejtette, hogy kitaláltak valamit, aminek segítségével a fiú leküzdhette az elsõ próba akadályát, de egy kicsit bántotta, hogy szó nélkül váltak el tõle. Visszakormányozta gondolatait a sötét varázslatok kivédése házi feladatához, és homlokráncolva kutatott agyában néhány információ után a mumusokról. Emlékezett rá, hogy olvasott egy könyvet otthon, amiben részletesen leírták a mumusok minden jellemzõjét és jellegzetességét, de neki csak az jutott eszébe, hogy képesek felvenni azt az alakot, amitõl az õket látó ember legjobban fél. Ezt azonban már régen leírta.

Mélyet sóhajtott, és félretolta a félkész dolgozatot. Esze ágában sem volt osztályelsõnek lenni az anyja tárgyából – és nem is sikerült elérnie ezt a címet –, mert nem akarta, hogy a rosszmájú diáktársai azt higgyék, csak azért kap jó jegyeket, mert a tanár lánya. Különben sem rajongott ezért a tantárgyért; az õ kedvence az átváltoztatástan volt. Az sötét varázslatok kivédése csak valahol a rangsor legvégén kapott helyett, közvetlenül a mágiatörténelem, az asztronómia és a gyógynövénytan elõtt.

– Akarsz cserélni? – kérdezte Sera, és Lys felé nyújtotta a mumusokról szóló esszét. Tekintete a Lys bájitaltan házi feladatát tartalmazó pergamen felé siklott.

– Kösz – bólintott õ, és egyik kezével elvette az elvártnál jó fél méterrel hosszabb dolgozatot, a másikkal pedig odanyújtotta a saját leckéjét.

Gyakran játszották el ezt, és általában ezzel a két tantárggyal. Serafina évfolyamelsõ volt Di tárgyából, bájitaltanból viszont elég gyengén teljesített, így Lys hajlamos volt arra, hogy némi csalással segítsenek egymásnak. Elysia, aki talán csak bûbájtanból volt kiemelkedõ képességû, mindig megmosolyogta õket. Neki ugyanis nem volt szüksége barátai dolgozataira ahhoz, hogy elfogadható szinten tartsa a jegyeit.

– Holnap megvártok? – érdeklõdött Lys, miután õ és barátnõje is befejezte a másolást. – Tudjátok, nekem számmisztikám van, és az elsõ próba elõtt még be kell ugranom anyához. Egyedül meg semmi kedvem lemenni.

– Aha – bólintott Elysia, és összeszedte a cuccait.

– Naná!

Az este hátralévõ részében egyáltalán nem látta a Griffendél bajnokát.


***



A számmisztika kevésbé volt népszerû tantárgy, mint a jóslástan, ugyanis sok diák abban a tévhitben élt, hogy belenézni egy kristálygömbbe és kitalálni valamit arról, amit látnak benne sokkal egyszerûbb, mint bonyolultnak tûnõ számításokat végezni. Ez az õ csoportjukon is meglátszott: a griffendélbõl csak õ, Angelica és egy Blake Eston nevû fiú járt az órára. A hollóhátasok öten, a hugrabugosok ketten, a mardekárosok szintén hárman voltak. Lys harmadikként végzett az órai feladattal („Számítással igazolja, mennyiben befolyásolta volna a jellemét, ha egy nappal korábban illetve késõbb született volna!”), és csendesen várta az óra végét jelzõ csengõszót.

Blake Eston belenézett a lány elõtt heverõ pergamenbe.

– Június huszonnegyedikén születtél? – kérdezte, és közben leírt valamit a pergamenjére.

– Igen. – Egy sokkal sértõbb válasz volt a nyelve hegyén, de nem akart goromba lenni.

– Én három hónappal korábban – mondta, és elégedett vigyorral nézett fel a lányra, aki felvonta a szemöldökét. Egyáltalán nem értette, miért beszél ilyesmirõl Blake, hiszen nem voltak barátok, csupán egymás mellett ültek ezen az órán.

Mielõtt azonban rákérdezhetett volna, megszólalt a csengõ. A diákok felnéztek, Vector professzor összeszedte a pergamenjeiket, majd kiadta a házi feladatot:

– Számolják ki, mennyiben térne el valamelyik családtagjuk jelleme, három hónappal késõbb született volna! Két teljes hetet kapnak, a dolgozat legyen minél részletesebb!

A csoport felírta a feladatot, majd kisebb csoportokban távoztak.

Lys elõször az anyjához sietett, majd néhány perccel késõbb a bejárati csarnok felé vette az irányt, ahol Sera és Elysia már várták õt. Egyszerre húzták összébb magukon a talárjukat, ahogy megcsapta õket a hideg, novemberi levegõ. A tömeget követve megkerülték a Tiltott Rengeteget, és arról beszélgettek, mi lehet az elsõ próba. Lys, aki nagyjából sejtette a feladatot, egyetlen szóval sem utalt erre a tudásra, de lelkesen vett részt a képtelenebbnél képtelenebb ötletek kitalálásában.

Az ötödik sorban találtak maguknak helyet. Lys elõre dõlt, és a tenyerébe temette az arcát. Remélte, hogy Harry és Hermione kitaláltak valamit nélküle. Mert ha nem…; abba belegondolni sem mert.
Titkolzs by iuwan
Szerző megjegyzései:
Újabb késés...
Lezajlik a Tusa els? próbája, de Lysnek nincs kedve együtt ünnepelni a griffendélesekkel, ezért inkább úgy dönt, beszélget egy kicsit az anyjával. Ez a beszélgetés azonban kudarcba fullad... Di távol akarja tartani ?t, mégpedig Perselus segítségével. Lys pedig összerakja a mozaik darabkáit...
Éles sípszó hangzott fel, majd Ludo Bumfolt mágikusan felerõsített hangja üdvözölte a nézõket a Trimágus Tusa elsõ próbáján. Röviden elmondta a bajnokok feladatát (meg kellett szerezniük az aranytojást) egy, a bajnokok által húzott sárkánytól. Elysia arca a falnál is fehérebbé vált ezt a mondatot hallva.

Diggory volt az elsõ, a küzdõtéren pedig egy veszedelmesnek tûnõ svéd sróforrú sárkány bámult a fiú felé. Lys, aki háttal ült a sárkánynak egyáltalán nem bánta, hogy jó esélyei vannak elkerülni az esetleges lángcsóvákat. A fiú közelebb lépett, de még így is tisztes távolságban maradt a bestiától, pálcáját egy nagyobb kõre szegezte, ami pár másodperc múlva egy fényes fekete bundájú labradorrá változott. A kutya eszetlen rohangálásba kezdett a sárkány körül, a bestia pedig vadul kapkodott utána. Szerencsére nem fújt tüzet, bár Lyst a maga részérõl egyáltalán nem zavarta volna, ha megteszi: véleménye szerint Diggorynak elég nagy arca volt ahhoz, hogy egy ilyen szörny lefaragjon belõle egy kicsit. A labrador elszaladt a sárkánytól, mire az utána döcögött; a súlyos léptektõl megremegett az aréna. Cedric a tojások felé iramodott, s már éppen megszerezte volna a messzirõl is remekül látható aranytojást, a sárkány a fiú felé fordította a pofáját, és széles lángcsóvát fújt. Diggory talárja meggyulladt, de diadalittasan szorította magához a tojást, közben pedig tucatnyi varázsló sietett be a küzdõtérre ártalmatlanná tenni a bestiát.

Lys nem volt az õrjöngve ünneplõk között, és a tapsolást sem vitte túlzásba. Madame Maxime, Kupor és Bumfolt hét, Dumbledore nyolc, Karkarov pedig hat ponttal jutalmazta a teljesítményét.

A második versenyzõ Fleur volt. Lys róla sem vélekedett valami fényesen, szerinte ugyanis túl sokat panaszkodott a francia lány. Fleur ellenfele egy walesi zöldsárkány volt. A sípszó után pár percig még nem történt semmi, majd a sárkány feje dülöngélni kezdett, azután hangos horkolással lehanyatlott. Mielõtt a lány elérhette volna a tojásokat, a bestia orrából láng tört elõ, meggyújtva a talárját. Fleurt szemlátomást meglepte az esemény (– Talán nem tudta, hogy a sárkányok képesek tüzet fújni? – kérdezte Lys kaján vigyorral, de senki sem válaszolt neki.), miután felocsúdott pár másodperces döbbenetébõl, nyomban eloltotta magát, és õ is megszerezte az aranytojást.

Lys megtapsolta, némileg lelkesebben, mint Diggoryt. Õ kilenc pontot kapott Madame Maxime-tól, hetet-hetet Bumfolttól és Kuportól, nyolcat Dumbledore-tól és hatot Karkarovtól. Remélte, hogy harmadikként, végre-valahára Harry következhet majd, de nem így történt.

A durmstrangos Viktor Krum csoszogott ki a küzdõtérre. Ellenfele egy kínai gömblángsárkány volt, akikrõl Lys ránézésre nem feltételezte volna, hogy képesek ártani az embereknek. A fiú felemelte a pálcáját, és valamilyen átkot szórt a sárkány arcába. A lény felüvöltött, tántorogni kezdett, agyontaposva néhány épen maradt tojást. Lys arra gondolt, ezért biztosan levonnak majd néhány pontot tõle.

Madame Maxime és Ludo Bumfolt hét, Kupor és Dumbledore nyolc, Karkarov viszont tíz pontot ítélt meg a fiúnak.

– Bezzeg Ced csak hatot kapott tõle – szólalt meg elõttük egy hugrabugos lány.

– És Fleur is – tette hozzá Blake, a Lys mögötti sorból.

– Kíváncsi vagyok, Potter milyen pontokat fog kapni. – Ezt egy másik hugrabugos mondta, Lys évfolyamtársa, akivel gyógynövénytanra járt együtt. Alex Moore néven ismerte õt.

Harry ellenfele az eddig látott legveszélyesebb sárkány volt, egy magyar mennydörgõ. A fiú kivont pálcával állt, tisztes távolságra a sárkánytól. Lys úgy szuggerálta a fiút, mintha ezzel erõt adhatna neki a próbához.

– Csak nem fél? – kérdezte kárörvendõen Alex Moore. A hugrabugosok kuncogtak a megjegyzésen, Lys õszinte döbbenetére Serától érkezett a válasz:

– És akkor mi van, ha fél? – bökte meg a fiú vállát cseppet sem kedvesen. – Neki minden joga meg van hozzá! Nem önként jelentkezett, ráadásul egy évvel idõsebb nálunk!

Lys boldogan mosolygott.

A következõ pillanatban egy hosszúkás, barna valami tûnt fel Harry mellett. A hugrabugosok nyakukat nyújtogatva próbálták beazonosítani a tárgyat, õ maga pedig alig merte elhinni, hogy tényleg azt látja, amit látni vél.

– Ez egy seprû – közölte Sera a hugrabugosokkal, akik egy emberként fordultak felé, majd vissza Harryhez. – Tudjátok, hogy Pottert seprûnyélen nem lehet legyõzni?

Lys boldogan elvigyorodott, amikor Harry elrugaszkodott a földtõl. A könyvtárban elpocsékolt hosszú órák helyett valamilyen ésszerû, logikus és egyszerû megoldáson kellett volna törniük a fejüket. Talán egy ilyen töprengés eredménye volt a seprû küzdõtérre hívásának ötlete. Örült, hogy Harry vagy Hermione rájöttek erre, és cseppet sem bánta, hogy õt kihagyták az egészbõl.

Harry hirtelen zuhanni kezdett a mennydörgõ felé – a közönség fülsértõ sikollyal jutalmazta a produkciót –, majd hirtelen felrántotta a seprût. Azon a helyen, ahol el kellett volna repülnie, egy széles, forró lángcsóva szelte át a levegõt. A közönség lelkesen tapsolta meg a fiút remek megmozdulását.

– Micsoda parádés repülés! – Bumfolt hangja erõsebb volt a közönség tombolásánál. Lys rádöbbent, hogy most elõször hallja a kommentátort. – Figyeled a konkurenciát, kedves Viktor Krum?

A lányok összenevettek. Harry kitért egy újabb lángcsóva elõl, azonban az éles tüskékkel tarkított farokkal való találkozást már nem tudta elkerülni. A közönség rémülten felzúgott.

– Ugye nincs komoly baja? – kérdezte egyszerre Lys és Sera.

– Kit érdekel? – A hang tulajdonosa mardekáros talárt viselt, de felsõbbévesnek tûnt, így a lányok nem ismerték.

Harry körözni kezdett a sárkány körül. A bestia feje követte a fiú sebes röptét, s néhány perc múlva nyaka teljes hosszára szüksége volt, hogy feje minél közelebb lehessen a fiúhoz.

– Lángot fog fújni! – vészmadárkodott Elysia. Sera lemondóan megcsóválta a fejét.

Lys és Serafina legnagyobb döbbenetére Elysiának igaza lett: alighogy kimondta, a sárkány pofájából lángcsóva tört elõ, de Harry kitért elõle. A farkával sem érhette el a fiút, mert az túl messze volt tõle. Néhány másodperccel késõbb a mennydörgõ kitárta a szárnyait, elrugaszkodott a földtõl, és Harry felé lökte magát. A fiú abban a pillanatban zuhanórepülésbe kezdett – a közönség riadt sikkantásaitól kísérve –, elrepült a tojások felett, röptében megragadva az aranytojást. Néhány másodperc múlva sebesen emelkedni kezdett, a közönség pedig tapsolt, kiáltozott, ünnepelve a legfiatalabb bajnokot, aki a legrövidebb idõ alatt teljesítette az elsõ próbát.

– Szép volt, Harry – mondta Lys, de csak halkan, hogy illetéktelen fülek ne hallják.

A közönség egy emberként fordult a zsûri felé, várva a pontozást. Titkon minden nem Mardekár házba tartozó roxfortos sok pontot remélt Harrynek. Vagy legalábbis többet, mint amennyit Krum vagy Fleur kaptak; azért, hogy roxfortos bajnok álljon az élen.

– Gyerünk már! – morogta Sera türelmetlenül. – Tuti, hogy Potter lett az elsõ!

Csak mondania kellett. A zsûri tagja egyesével fellõtték a számokat: Madame Maxime nyolc, Kupor és Dumbledore kilenc, Bumfolt tíz, Karkarov viszont csak négy pontot adott a fiúnak. Ezt a számot látva több nézõ is rosszallóan felhördült, akárcsak Lys, Sera és Elysia.

– Bezzeg Krum tízet kapott – jegyezte meg egy negyedéves hugrabugos rosszallóan. Habár elvbõl Diggorynak szurkolt, nyilván õ is örült volna, ha egy roxfortos bajnok áll az elsõ próba élére. Lys boldogan rávigyorgott barátnõire.

– Ez nem igazságos! – csattant egy hang valahonnan a nézõtér közepe felõl. A három lány nem ismerte fel.

– Holtverseny az elsõ helyen – közölte tárgyilagos hangon Nadia Colt, Lys hollóhátas évfolyamtársa. Számmisztikára is járt, és gyakorlatilag bármit pillanatok alatt meg tudott jegyezni, amiben legalább egy számjegy szerepelt. – Potter és Krum negyven ponttal vezetnek.

A lány körül ülõ griffendélesek vad örömünneplésbe kezdtek, de a mardekárosok kivételével minden roxfortos megtapsolta Harryt. A második sorban ülõ két mogorva arcú francia fiút még csak egy pillantásra sem méltatták.

A klubhelyiség aznap este leginkább egy ételraktárra hasonlított; minden stabil vízszintes, vagy ahhoz közeli felületet édességgel teli tálak és sütõtökleves kancsók foglaltak el. Néhány szedett-vedett asztalkát súlyos tankönyvek alkottak; Lys nagyot nevetett a mágiatörténet könyvekbõl épített muffinos asztalkán. Lee Jordan néhány Filibuster csillagszórót rögzített a falakon, Elysia, aki ezt roppant édesnek találta rögtön odasietett, hogy segítsen neki. Sera a lelkesen tálaló nõvére felé nézett, majd elfintorodott, és az ellenkezõ irányba indult némi rágcsálnivalóért és italért.

Elhaladtak az egyetlen asztal mellett, ami – egyelõre – semmilyen süteményt nem kínált. Egy fiú, akirõl Lys tudta, hogy Harry évfolyamába jár, éppen a lángoló fejû Diggoryt rajzolta egy pergamenre (a karikatúra elragadóan élethûre sikerült, mindenki kárörvendõen elvigyorodott, aki elment az asztal mellett). Lányok és fiúk vegyesen állták körül az asztalt, és nézték a rajzolót. Lys cseresznyés lepényt vett az egyik tányérról, leült a hálókhoz vezetõ lépcsõk közé. Sera néhány másodperccel késõbb csatlakozott hozzá egy süteményekkel teli szalvéta és egy nagy pohár sütõtöklé társaságában.

Lysnek az volt a véleménye, hogy az, amit legtöbb háztársa csinál, nem több egyszerû képmutatásnál (ez alól Serát és Elysiát sem tartotta kivételnek). Serában azonban legalább annyi önérzet volt, hogy nem próbált meg elvegyülni a tömegben, azt játszva, hogy õ mindig is Harry mellett áll, mint ahogy Elysia tette. Lys tudta, hogy mindketten vásároltak Szurkolj CEDRIC DIGGORY-nak jelvényeket, és nem csak azért, hogy újabb csecsebecse legyen a fiókjukban.

– Tetszik neki – mondta Sera hirtelen, sütõtökleves pohara vészesen megingott kezében, ahogy Elysiára mutatott.

Lys értetlenül ráncolta a homlokát, egyáltalán nem értve, mirõl beszél legjobb barátnõje.

– Ki?

– Potter – érkezett a higgadt válasz. Sera belekortyolt a töklébe.

– Harry?! – csodálkozott Lys, és Elysia felé fordította a fejét. Ezt sosem gondolta róla. Elysia…; õ olyan…; Lys nem is igazán tudta megfogalmazni, milyen volt. Csendes, visszahúzódó…; Az új ismeret ténye viszont felvetett némi kérdést, például azt, miért vett barátnõje cedrices jelvényt.

– Miért, hány Potter jár még a suliba? – Sera elvigyorodott, mintha roppantul szórakoztatónak találta volna Lys kifakadását.

– De akkor miért vett diggorys jelvényt? – Lys felvonta a szemöldökét és barátnõje felé fordult.

Sera anélkül válaszolt, hogy egyetlen pillantásra méltatta volna beszélgetõpartnerét. Helyette azt nézte, ahogy néhány griffendéles újabb süteményeket pakol a már így is teli tálcákra.

– Hát azért, amiért mindenki más. – Kortyolt egyet a töklébõl, és körbelötykölte a pohárban. – Azt hitte, Potter hazudott, amikor azt állította, nem õ jelentkezett, és nagyon megorrolt rá. Tudod, Elysia szerint hazudni csúnya dolog. – Elvigyorodott. Lysszel együtt nézték, ahogy a szóban forgó barátnõjük lelkesen felaggat a falra egy posztert, ami Harryt ábrázolta, ahogy a mennydörgõ körül repked. – Persze most már minden rendben, csak látnia kellett röpködni a fiút. – Megvetõ horkantás és gúnyos kuncogás meglepõ elegyét produkálta, mire Lys automatikusan hátba vágta, mintha azt hitte volna, félrenyelt valamit.

Hallgattak néhány másodpercig, de a csend finom burka csak õket borította el, a klubhelyiség továbbra is zajos volt, talán zajosabb, mint korábban. Lyst kezdte zavarni a hangzavar.

– És te? – kérdezte Lys. Szeretett volna a beszélgetés végére érni, hogy minél hamarabb távozhasson ebbõl a nyüzsgõ darázsfészekbõl. – Mitõl változott meg a te véleményed?

Sera vállat vont, és hosszú idõ óta elõször nézett barátnõjére.

– Nem változott meg – közölte egyszerûen.

– Értem – jegyezte meg élesen Lys. Felpattant és a portrélyuk felé iramodott, kikerülve egy lánycsapatot, akik Harry csodás repülésérõl beszélgettek. Sera belevigyorgott a töklevébe, majd miután Lys kilépett a portrélyukon, hátradöntötte a fejét, és halkan nevetni kezdett.

A dáma portréjától néhány méterre találkozott össze Harryvel és barátaival – úgy tûnt, Ront is meggyõzte a remek repülés a mennydörgõ körül –, akik éppen a klubhelyiség felé tartottak. Gratulált Harrynek, aztán kikerülte a csapatot és a negyedik emelet felé vette az irányt. Úgy gondolta, jobban érezné magát, ha beszélhetne az anyjával a próbáról, vagy bármi másról, mert semmi kedve nem volt az álszent társai között tölteni az estét.

A negyedik emeleten, nem messze az anyja szobájától beleütközött valakibe, amikor jobbra fordult az egyik sarkon. Beletelt pár másodpercbe, mire felismerte az illetõben Perselust. A férfi az anyjával társalgott fojtott hangon valamirõl, de az ütközés hatására megtorpant és félbe hagyta a mondatot.

– Húsz pont a…; – kezdte, majd felismerte Lyst. – Miss Williams. – Hangja már-már csodálkozó volt. Talán azt nem értette, mit keres itt a lány, hiszen nemsokára takarodó volt. Lys az anyjára nézett, aki lánya láttán elsápadt. – Miért nincs a körletében? Bizonyára már rég ünneplik a házuk hõsét. – Hangja gúnyosabb volt, mint amit Lys megszokott tõle. Talán azért, mert most Harryrõl volt szó. Perselus nem kedvelte a fiút, és Lys egyszerûen nem tudta kiszedni belõle ennek az okát.

– Tudja, professzor…; – motyogta, tekintete anyja és Perselus között ingázott folyamatosan, mintha ötleteket keresne. – Én csak…;

– Perselus – suttogta Di olyan halkan, hogy Lys is alig hallotta a szavait. Az arca falfehér volt, a lány aggódott, hogy valami baja lehet. – Perselus, kérlek…;

A férfi elfordult a kislánytól és kezeit összefonta a mellkasán.

– Nem tartom jó ötletnek – mondta kimérten. Lys értetlenül nézett egyikükrõl a másikra.

– Kérlek…; nem lehet itt…; – Di szeme megvillant. Csak egy pillanatig tartott, Lys azonban észrevette, és hátrahõkölt; anyja szemeiben annyi fenyegetést látott egyetlen pillantás erejéig, amennyit addig összesen sem.

A férfi beleegyezõen sóhajtott.

– Jöjjön, Williams! – Lys vállára tette a kezét, és szinte elvonszolta õt Ditõl. Léptei gyorsak voltak, a kislánynak szinte futnia kellett, hogy ne maradjon le, bár lépést még így is nehezen tartott vele. Az irányból ítélve a pince lehetett az úti céljuk, s úgy tûnt, jó nagy kerülõvel készülnek oda.

– Mi…; mi volt ez az egész? – kérdezte Lys, amikor a második emeleten jártak. Ráadásul jóval hosszabb idõbe telt oda jutniuk, mint egyébként.

– Igyekezzen! – érkezett a válasz, és Perselus elengedte õt. – Siessen, nem érek rá egész este! Ne kelljen pontokat levonnom!

Ez már színtiszta színjáték volt. Lys is hallotta a lépteket. Megdermedt, és alaposan lemaradt Perselus mögött. A férfi visszanézett rá, majd lassított egy kicsit, de nem állt meg. A léptek zaja egyre erõsödött; akárkit is hallottak, az illetõ egyre közeledett. A sarkon botlottak bele; Perselus már befordult balra, amikor meghallották a kiáltást:

– Professzor úr! – Néhány festmény rosszallóan nézett a közeledõ alakra. Talán már aludni készültek…;

Perselus megtorpant, de csak egy pillanattal késõbb fordult meg. Az érkezõ sietõs léptekkel közeledett, de nem futott. Lys csak akkor látott többet belõle a körvonalainál, amikor pár méterre megközelítette õket. Egy diák volt, mardekáros talárban. Tejfölszõke haja csillogott a fáklyák fényében. Az egész megjelenésébõl felsõbbrendûség sugárzott, ezt talán az is bizonyította, hogy levegõnek nézte Lyst. Az egész lényében volt valami, ami egyszerre taszította és vonzotta a lányt.

– Örülök, hogy megtaláltam, professzor úr – mondta, és elhúzta a száját. A gesztust talán mosolynak szánta, de a lány szerint egyáltalán nem illett az arcához.

– Mit tehetek érted, Draco? – Perselus hangjából némi türelmetlenség érzõdött. Tekintete a fiú mögötti folyosó felé kalandozott, de elnézett arra is, amerrõl õ és Lys érkeztek nemrég.

– Láttam az apámat, professzor úr – mondta. – Itt volt a kastélyban, de lerázott azzal az ürüggyel, hogy dolga van.

– Ez nem az én problémám, Draco. – Perselus félig elfordult a fiútól.

– Beszélnem kell vele, uram. – Lys lélegzetvisszafojtva lapult a fal mellett.

– Ez nem az én problémám – ismételte a férfi, és hátat fordított a fiúnak. – Hamarosan takarodó. Jobb lesz, ha visszatérsz a körletedbe, Draco.

A fiú csalódottan leszegte a fejét, vetett egy gúnyos pillantást Lysre, majd szándékosan beleütközött, amikor elhaladt mellette.

– Hé! – mordult rá a lány. Perselus visszafordult, összeráncolta a homlokát, de nem tette szóvá a mozdulatot. Egy mardekárossal szemben nem védhette meg Lyst. A szõke fiú lépteinek zaja lassan elhalt.

Lys a vállát masszírozva lépett Perselus mellé.

– Undok, nagyképû…;

– Elég – szólt rá a férfi, és a lány másik vállára tette a kezét. – Gyere!

A pincéig nem is szóltak egymáshoz. Senkivel sem találkoztak, még egy kísértetet sem láttak az út további részében, s itt már a portrék is üresek voltak. Lys becsörtetett Perselus szobájába és ledobta magát egy székbe.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte ingerülten.

– Draco? – érdeklõdött a férfi, hátat fordítva neki.

Lys felhorkant, és keresztbe tette a lábát.

– Nem õ, anya.

Perselus immár mögötte sétált. Lys nem követte a mozgását, tüntetõen elõre nézve várta, hogy a férfi magyarázatot adjon arra, ami a negyedik emeleten történt.

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Na ne röhögtess! – Lys felmordult. – Anya szabályosan könyörgött neked, hogy lerázhasson! Aztán, mivel ez nem jött be, megfenyegetett a puszta tekintetével!

– Remekül elemezted a helyzetet. – Perselus megállt a bájitalos laborba vezetõ ajtó elõtt. – Mit szólnál, ha fõznénk egy sebhegesztõ fõzetet? Madam Pomfrey napok óta zargat vele.

– Ne térj ki a válasz elõl! – csattant fel a lány. – Az anyám nem akart beszélni velem, és te tudod az okát, ne is tagadd!

– Valóban. – A válasz hûvös volt, egyszerû és semmitmondó. Ebben a helyzetben pedig rendkívül idegesítõ is.

– Mondd el! – Lys felpattant, Perselus elé lépett, és mutatóujját a férfi mellkasának nyomta.

– Nem.

– Mondd el! – követelte a lány ellentmondást nem tûrõ hangon.

– Nem. Ne beszélj így velem! – Ebben már volt valami a tanár Perselusból is.

– Miért? – kérdezte Lys dacosan, és összefonta karját a mellkasa elõtt.

Egy ideig néma csend honolt köztük. Cseppet sem békés vagy nyugodt csend.

– Megígértem Dinek, hogy hallgatok.

– Na és? – A kérdés egyszerre volt felháborodott és csalódott. Perselus rengeteg Dinek tett ígéretét szegte már meg, nem egyet habozás nélkül.

– Sebhegesztõ fõzet? – kérdezte a férfi, és fejével a labor ajtaja felé bökött. Lys mélyet sóhajtott.

– Szívesen – mondta. Kitárta az ajtót, és belépett a férfi elõtt. Perselus arca megrándult, tekintete pedig semmi jót nem ígért Dinek ezért az egészért.


***



A fõzõcskézés sok mindenre volt jó, többek között arra is, hogy elterelje Lys figyelmét az elsõ próbáról és annak következményeirõl. Többek között ezért is szeretett bájitalokat fõzni, legalább addig sem kellett másra gondolnia. Az elmúlt két évben megszokta már, hogy különféle mondvacsinált büntetõfeladatok ürügyén segít Perselusnak, és ha idén is így történt volna, semmi gyanúsat nem talál az egészben. Azonban az, hogy Di az egyik délutáni beszélgetésük alkalmával megemlítette, hogy szeretné, ha Lys bájitaltan különórákra járna, több volt, mint gyanús, anyja ugyanis sosem nézte jó szemmel, ha õ a bájitalos laborban tevékenykedett.

– Mégis mi ez a bájitaltan különóra? – kérdezte Lys. – Úgy értem, mire fel?

– Perselus az elérhetõ közelségben élõ legjobb bájitalkészítõ – nézett rá szigorúan Di. – Rengeteg dolga van, és rajtad kívül senkit sem engedett még be a laborjába. Engem sem.

Lys elfintorodott.

– Régen sosem szeretted, ha a laborban jártam. Mi változott?

– Segítened kell Perselusnak. – Lys úgy érezte, ez nem válasz a kérdésére.

– Titkolsz elõlem valamit? – kérdezte. Karjait összefonta a mellkasa elõtt.

– Nem – érkezett a meglepõen hamar rávágott válasz. A lány úgy sejtette, ennek éppen az ellenkezõje igaz; semmi más nem vehette volna rá Dit arra, hogy megengedje neki a bájitalkészítést.

A rejtélye a karácsonyi szünetig sem talált választ, pedig több mint nyolc ilyen különórán vett már részt. Perselusból egyetlen szót sem lehetett kihúzni, ugyanis ha Lys elõállt az elméletével, miszerint Di biztos helyen, magától távol akarja tudni õt, hosszú percekre elhallgatott.


Az egyik ilyen különóra után a Griffendél-torony felé tartva Lys azon gondolkozott, hogyan titkolhat elõle valamit, valami igazán fontosat az anyja, és Perselus miért mehet bele a titkolózásba. Már majdnem felért a hetedik emeletre, amikor villámcsapásszerûen jutott eszébe a megoldás. A megoldás, ami magyarázatként szolgált mindenre: arra, hogy miért laknak együtt vele, hogy miért akarta a Süveg a Mardekárba osztani, hogy miért szeret annyira bájitalokat fõzni…; egyszerûen mindenre. Megtorpant, ezzel éppen elkerülve egy kellemetlenül fájdalmas ütközést egy felsõbb éves fiúval.

A toronyig hátralévõ utat futva tette meg. Anélkül vágott át a klubhelyiségen, hogy észrevette volna az õt hívó Serát. Felsietett a hálóba és ledobta magát az ágyra. Addig forgolódott, amíg meg nem látta képmását az Angelica ágya mögötti falra akasztott tükörben. A néhány perc múlva belépõ Sera és Elysia csupán azt hallották, ahogy barátnõjük saját arcát tapogatva kifakad:

– De hát nem is hasonlítok rá!
Leleplezõds by iuwan
Szerző megjegyzései:
Lys nyomoz az apja után, bár nem jár sikerrel. Elkésik egy bájitaltan különóráról, tönkreteszi a jó kapcsolatát Perselusszal, s?t, még helyrehozni sem tudja, mert egy különös látogató megzavarja ?t és Dit teázás közben. Az idegen ráadásul ismeri ?t, Lyst...
Csak egyetlen olyan személy volt, akire Lys rá mert bízni egy ilyen súlyos titkot. Ez a személy pedig nem a legjobb barátai – Sera vagy Elysia – közül került ki. Napokig töprengett, mielõtt egyáltalán megszólította volna, végül három nappal karácsony után szánta el magát a cselekvésre. A folyosón kapta el a fiút; egyedül volt, aminek a lány nagyon is örült.

– Helló, Harry.

A fiú megtorpant, és majdnem csodálkozva nézett rá. Aztán megvakarta a tarkóját, az arcára pedig bûnbánó kifejezés ült.

– Szia.

Lys tudta, hogy Harryt nagyon bántja a tény, hogy eszébe sem jutott elhívni õt a karácsonyi bálra – már nem mintha õ maga bánta volna ezt, remekül elvolt a bál nélkül –, pedig õ, Lys mindig ott állt a fiú mellett. A lány körbenézett, de a folyosó idõ közben elnéptelenedett.

– Szeretnék kérni egy szívességet.

Harry bólintott, pedig még azt sem tudta, mirõl lesz szó. Lys behúzta a fiút az egyik páncél takarásába, hogy az esetleges arra járók nehezebben lássák meg õket. Újra körbenézett, majd elõhúzta a pálcáját, fényt bûvölt a végére, és komolyan nézett Harry szemébe.

– Hasonlíts össze Pitonnal! – parancsolta.

Harry elõször nem akart hinni a fülének.

– Tessék?

– Hasonlíts össze Pitonnal! – ismételte türelmetlenül Lys, az arcára bökve. – Minden apró hasonlóságot hallani akarok!

– De…; miért? – kérdezte Harry értetlenül.

– Tudnom kell, hasonlítok-e rá.

Lys eltökélt arcát látva Harry meghökkent. Elsõ, de még második pillantásra sem talált semmi hasonlóságot az általa utált professzor és az elõtte álló lány között.

– Mégis miért?

– Azért, mert szerintem õ az apám!

A kijelentés olyan váratlanul érte a fiút, mintha a lány nyakon öntötte volna egy vödör töklével. Némán álltak egymással szemben, Harry még mindig tágra nyílt szemekkel, egymást bámulva, s még a léptek zajára sem néztek félre.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Harry, miután végre meg tudott szólalni. A lépések zaja idõ közben elhalt.

Lys várt egy pillanatot, amíg meggyõzõdött arról, hogy nem hall semmit, és nem lát senkit.

– Együtt lakunk – mondta halkan. – Õ, anya meg én. Mi másért viselne el minket, ha nem lennék a lánya?

Harry tanácstalanul vállat vont. Igaz, hogy volt benne némi igazság, de neki valamiért akkor sem volt kerek ez az egész.

– Nem tudom – válaszolta tanácstalan vállrándítás kírséretében. – Fogalmam sincs.

– Nézd, Harry – folytatta Lys fojtott hangon. – Segítened kell. Senki másra nem számíthatok ebben a kérdésben. – A fiú zavartan elmosolyodott. Szemében bûntudat csillant meg. – Csak nézz rám, és mondd el, mit látsz!

– Szürke a szemed – mondta Harry az elsõ dolgot, ami az eszébe jutott. – Pitoné fekete, Williams professzoré barna. – A lány elfintorodott. – Oké, oké, oké! – dörmögte a fiú, és védekezõen maga elé emelte a kezeit. Nézelõdött egy darabig, Lys pedig nem sürgette meg. – Hát, olyan vagy, mint egy szobor – bökte ki végül, kissé zavartan.

– Mint egy szobor? – kérdezte vészjósló hangon Lys.

– Igen…; – Harry nem észlelte a veszélyt. – Az arcvonásaid olyanok mintha márványból faragták volna õket.

– Mire akarsz ezzel célozgatni? – A lány hangja egyre riasztóbbá vált.

– Semmire – válaszolta ártatlan arccal Harry. – Csak megjegyeztem, hogy szoborszépségû vagy. Minden vonásod olyan…; – A fiú elgondolkozott egy pillanatra. – Nem is tudom…; arisztokratikus.

– Ennyi erõvel fafejûnek is nevezhettél volna – vágta rá Lys. – Te aztán értesz ahhoz, hogyan mondj szépet egy lánynak – fintorodott el. – Azért majd vigyázz jobban, ha Changnek akarsz bókolni, jó?

Harry kuncogott.

– De tényleg. Szinte sosem látszanak rajtad az érzelmeid. Az egész arcod olyan me…;

– Harry!

– Jól van, jól van, keresem a közös vonásokat! – Néhány percig elmélyülten tanulmányozta a lány arcát, kezeit, vállát, tartását, egy szóval mindent, amiben felfedezhette Pitont. – Semmi – közölte egyszerûen. – Nem látok semmi hasonlóságot.

– Nagyon vicces, Harry. – Lys hangja arra engedett következtetni, hogy még nem felejtette el a szoborral történõ összehasonlítást.

– Tényleg nem. Sajnálom. – Újabb rövid csend. – Viszont tudok valakit, akinek szürke a szeme – tette hozzá óvatosan, bujkáló mosollyal.

– Tényleg? – kérdezte kissé fásultan Lys.

– Aha. – Harry várt egy kicsit, mielõtt folytathatta volna. – Draco Malfoynak szürke a szeme.

Lys gondolatban összekötötte ezt a nevet azzal a szõke fiúval, akit Perselus Dracónak nevezett, amikor az elsõ próba után összefutottak a folyosón. Cseppet sem volt ínyére, hogy Harry rokonságba keverte vele.

– Az a fiú egy undok, egoista barom! – közölte Lys karba font kézzel.

– Az – értett egyet Harry. – De szürke a szeme. – Ezt a megnyilvánulást Lys egy jól irányzott fejbecsapással jutalmazta, a fiú pedig elnevette magát. – Csak vicceltem.

– Béna poén volt. – Harry vállat vont. – Mindegy, azért köszönöm – jegyezte meg Lys, szelíden vállon veregette a fiút, azután távozott, magára hagyva Harryt a szobor mögött.

Úgy érezte, semmire sem fog jutni azzal, ha a barátai véleményét kéri ki ebben a kérdésben. Dihez nem futhatott, mert úgy gondolta, anyja nem árulna el semmit Perselus engedélye nélkül. Nála kell hát próbálkoznia. De mikor?


***



Addig töprengett azon, hogyan és fõképp mikor említse meg Perselusnak, hogy tudja az igazat, amíg rá nem jött, hogy már tavasz van, és a második próba is régen lezajlott már. Felemelte a fejét, és végignézett a klubhelyiségben ücsörgõ háztársain. A második próba után ismét felerõsödött bennük az összetartozás tudata, olyannyira, hogy szinte egy emberként szurkoltak Harrynek. A fiú most két legjobb barátja között ült, Ronnal beszélgetett, amíg Hermione házi feladatot írt.

– Öt perc múlva hét – szólalt meg Sera, mire Lys összerezzent, és barátnõjére nézett. – Nem ma kell menned Pitonhoz?

Lys felnézett. Kellett néhány másodperc, mire felfogta a szavak értelmét, és elgondolkodott rajtuk. Kedd volt, keddenként általában nem kellett mennie…;

– Valamit említettél még szombaton, csak azért kérdeztem.

Szombaton? Lys értetlenül ráncolta a homlokát, aztán legszívesebben fejbe csapta volna magát. Tény, hogy általában hét órára kellett mennie, de legutóbb Perselus külön kérte, hogy fél hétre jelenjen meg nála, hétfõ helyett keddi napon. Legutóbb szombaton volt különórája…;

– Már mindegy, elkéstem – vont vállat, de azért felállt, és a táskájába söpörte a holmiját. – Ha nem érnék vissza éjfélig, hozzávalóként végeztem – tette hozzá, aztán sarkon fordult és kirobogott a portrélyukon.

Rekord idõ alatt tette meg az utat a pincéig, de még így is jóval hét után ért le. Bármelyik másik napon ez nem számított volna, de már több mint fél órája késett. Lihegve kopogtatott Perselus laborjának ajtaján – ugyanis a laborba két helyrõl lehetett bejutni: bájitaltan teremtõl lefelé vezetõ folyosóról és Perselus lakosztályából –, abban a reményben, hogy nem kap fejmosást a pontatlansága miatt. Perselus nem szerette az ilyesmit.

További öt percig tartó várakozás után nyílt csak ki az ajtó. Perselus arca mogorva volt, a laborból pedig félkész bájitalok jellegzetes illata szûrõdött ki.

– Késett – közölte a férfi szenvtelenül, de beengedte a lányt.

– Elnézést, professzor – mondta Lys belépve. Körbenézett, de rajtuk kívül egyetlen kósza lelket sem látott. Megvárta, hogy Piton bezárja az ajtót, csak azután folytatta. – Elfelejtettem, hogy korábban kellett volna jönnöm. Meg amúgy is, kedd van.

A férfi nem szólt semmit, csak biccentett afelé az asztal felé, amin Lys szokott dolgozni. Az üstben már fortyogott egy halványsárga fõzet.

– Kalapkúra-bájital? – kérdezte Perselusra sandítva.

– Madam Pomfrey szerint megszaporodtak az influenzás diákok – érkezett a kimért válasz.

Lys néhány percig tanulmányozta a fõzetet, közben végig érezte a tarkóján a férfi tekintetét.

– Mióta fõzöd? Hol tart a bájital?

– Két perc múlva kell beletenni a kakukkfüvet.

Az õt vizsgáló tekintet megszûnt, ahogy Piton visszafordult ahhoz a fõzethez, amin õ dolgozott. Lys az órára nézett; még másfél perc állt rendelkezésére. Odalépett Perselus asztalához.

– Ebbõl milyen fõzet lesz? – Megvizsgálta az egyik hozzávalós dobozt. – Sisakvirág? – kérdezte csodálkozva.

– Az.

Lys értetlen pillantást vetett a férfira.

– Farkasölõfû-fõzet?

– Az.

– Élmény veled beszélgetni ma – jegyezte meg Lys, majd visszasomfordált a saját asztalához. Ezüsttõrrel bevagdosott három szál kakukkfüvet, majd óvatosan a bájitalba ejtette õket. Perselustól tanulta, hogy a finoman bevágott növény sokkal könnyebben megfõ, ráadásul, ha ezüsttõrrel vágják, nem is veszít az értékes nedûbõl.

Amíg a fõzet tovább fortyogott, finoman összetört néhány szál ziliz levelet, porrá morzsolt egy apróbb aszfodélosz-gyökeret, majd beledobott a fõzetbe két aszúfügét. Tíz perccel késõbb az utolsó hozzávaló is a fõzetben landolt, már csak fõnie kellett harmincöt percig. Elsétált az asztal mellõl, és levett egy könyvet a polcról. Ilyenkor gyakorlatilag bármit megtehetett; olvasgathatta a polcokon lévõ ritkábbnál ritkább bájitalos könyveket, tanulmányozhatta a különleges hozzávalókat, sétálgathatott a már elkészült fõzetet tartalmazó fiolák elõtt, sõt, akár le is vehette bármelyiket, hogy alaposabban megnézze. Felnézett az órára; még harminc perc.

A választása ezúttal Libatius Tinctor egyik ritkább mûvére esett. (A bájitaltok szépségei.) Csupán két fejezetet olvasott el, de már ennyi szöveg után sem értette, miért van ez a kötet Perselus laborjának könyvespolcán. Tinctor már az õ számára is túlságosan csöpögve, szájbarágósan írt a bájitalkészítés mûvészetérõl. Letelt a fél óra, így visszatette a kötetet a polcra, és elkezdte fiolákba tölte a kalapkúra-bájitalt, ugyanis ez a fõzet azon kevés bájitalok közé tartozott, amelyekkel még melegen kellett elvégezni ezt a mûveletet. Már az utolsó fiolánál járt, amikor eszébe jutott, hogy ideje lenne beszélniük arról a dologról.

De hogyan kezdjen hozzá? Hátranézett a válla fölött; Perselus éppen egy hozzávalót aprított, de az üsttõl nem látta melyiket.

– Tudom, hogy te vagy az apám. – Hallotta a saját hangját, és érezte, hogy mozog a szája, de egyáltalán nem értette, miért éppen ezek a szavak törtek fel belõle.

Perselus keze megállt a levegõben, a pióca, amit a bájitalba akart ejteni, kicsúszott az ujjai közül, még azelõtt, hogy a keze az üst fölé ért volna.

Lys hátrasandított. A férfi mozdulatlanul állt, arca kifejezéstelen maszkká változott. Sem a bájitalra nem nézett, sem a lányra; mégis úgy meredt elõre, mintha látna valamit, amit õ, Lys nem.

– Az órának vége – mondta néhány perc múlva, hirtelen felocsúdva a döbbenetbõl. Lys tiltakozni akart, de a férfi megragadta a karját, az ajtóhoz rángatta, majd kitárta elõtte, és szabályosan kitette a laborból. Az ajtó dörrenve csapódott be az értetlen lány háta mögött.


***



Lys kénytelen volt megállapítani, hogy a legutóbbi húzásával valamit nagyon elrontott. Perselus kerülte, és nemhogy nem hívta újabb különórákra, még a bájitaltan órákon is figyelmen kívül hagyta õt, mintha nem is járt volna az órájára. Ez nagyon rosszul esett a lánynak, elsõsorban azért, mert tudta, hogy ennek a viselkedésnek csakis õ az oka, másrészt pedig azért, mert úgy gondolta, sokkal rosszabb az, ha Perselus nem veszi észre, mint az, ha minden órán õt piszkálná valamivel. (Ezzel Harry egyáltalán nem értett egyet.)

Lys úgy döntött, ideje valamiféle megoldást találnia erre az egyre kellemetlenebbé váló problémára. Többször próbálta elcsípni Perselust órák után vagy a folyosókon, de sosem járt sikerrel. Végül, utolsó elkeseredettségében úgy döntött, Ditõl kér segítséget. Mindent alaposan eltervezett; pénteken két órával a tanítás vége után lemegy az anyjához, isznak egy teát, és semleges apróságokról beszélgetnek. Aztán, amikor elérkezettnek látja az idõt, felveti a Perselus-témát. Remek tervnek tûnt.

A pénteki napot dupla mágiatörténet óra zárta. Binns professzor kiváló altató tehetsége megfosztotta Lyst attól a remek lehetõségtõl, hogy tovább gondolkozzon a délutáni tervein. Kicsengetés után ráadásul fáradttá és mogorvává is vált, ami miatt úgy érezte, az anyjával tervezett beszélgetést el kellene halasztania. Amikor azonban elérkezett az indulás ideje csupán egyetlen pillanatnyi habozást engedett magának, elvégre õ griffendéles, a griffendélesek pedig bátrak. Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor kilépett a portrélyukon és elindult az anyja szobája felé.

Bekopogott, anyja pedig minden további nélkül beengedte, habár Lys látta rajta, hogy kissé nyugtalan. Meggyes teát ittak – Lys különösen szerette ezt az ízt –, és jelentéktelen apróságokról társalogtak, ahogyan azt a lány érkezése elõtt eltervezte. Már a harmadik csésze teánál tartott, s az óra is lassan nyolcat ütött. Úgy gondolta, lassan ideje a tárgyra térnie. Belekortyolt a még mindig kellemesen meleg italba, majd a tõle telhetõ legkomolyabb arccal az anyjára nézett.

– Beszéltél mostanában Perselusszal? – Dit annyira meglepte a kérdés, hogy levegõt venni is elfelejtett.

– Igen – préselte ki magából némi gondolkozás után. Be kellett vallania magának, nagyon is tartott ettõl a témától. Túlságosan is…;

– Az jó – bólintott a kislány. – Mert engem úgy kerül, mintha valamilyen különösen veszélyes betegséget hordoznék. Pedig – tette hozzá vigyorogva – a griffendéles lét tudtommal nem halálos.

Mielõtt Di bármit is felelhetett volna, valaki kopogott az ajtón. Az illetõ roppant türelmetlen lehetett; mielõtt a boszorkány kitárhatta volna, újra kopogott, ezúttal hangosabban. Az ajtó kitárult; Lys hátradõlt és nagyon bánta, hogy a kitárt ajtó mögött ül. Próbált elõre-hátra dõlve kukucskálni, de még nem látott semmit. Di beljebb hátrált.

– Én…; azt hittem, csak késõbb jössz…; – Hangja vékony volt és remegett. Lys felvonta a szemöldökét.

– Nem volt fontosabb dolgom – felelt egy férfihang, amit Lys még sosem hallott. Igazából elõször azt gondolta, talán Perselus érkezett, de ehhez már az anyja nyitómondata sem passzolt volna. – Beengedsz?

Di hátrább lépett, a férfi pedig végre kilépett az ajtó takarásából. Az a szõke varázsló volt, akit Lys többször is látott távozni innen, de az idegen még nem vette észre õt. Di végig igyekezett úgy helyezkedni, hogy eltakarja a lányt, Lys pedig, hogy senki se feltételezze róla, hogy hallgatózna, hátat fordított az ajtónak, kényelembe helyezte magát, és úgy tett, mintha nem hallana semmit.

A varázsló magas volt, sokkal magasabb, mint az anyja, így Lys biztos volt benne, hogy ha a férfi még nem is vette õt észre, ez hamarosan megtörténik majd. Megmarkolta a teáscsészét, de félt attól, hogy esetleg eltöri, így inkább visszatette a tálcára.

A férfi eleinte csak a diáklány hátát látta; nem igazán foglalkozott vele, hiszen Di olyasvalaki volt, akirõl könnyen feltételezte bárki, hogy tanácsokkal is ellátja a tanítványait, esetleg még a panaszaikat is meghallgatja. Hiszen õ nagyon jól ismerte a nõt.

– Nem említetted, hogy…; elfoglalt leszel ma. – A férfi hangja számon kérõ volt, és kissé vontatott.

– Csak egy órával késõbbre vártalak – válaszolta Di. Hangja zavartságról árulkodott. Lys rávigyorgott kiürült csészéjére. – Majd késõbb folytatjuk a beszélgetést, kisasszony – fordult a lányához, aki erre bólintott és felpattant a fotelból. Gyors léptekkel az ajtó felé indult, anyja felé; s az idegen sem lépett még beljebb, amióta megérkezett.

– Igen, professzor – mondta. Amikor Di mellé ért, a nõ megérintette a vállát, mire õ felnézett. S ha már így történt, oldalra sandított, hogy alaposabban szemügyre vegye anyja vendégét.

A két szürke szempár összekapcsolódott; a férfi lélegzete elakadt. Ahogy Lys nézte õt, döbbenetet látott az arcán, mintha felismerte volna. Talán mégis meglátta, amikor elrejtõzött elõle?

– Lys? – suttogta a férfi önkéntelenül, s hangja olyan halk volt, mintha csak lehelte volna a szót. Lys megrezzent, háta borsódzni kezdett, azonban úgy tûnt, az anyja nem hallotta meg a nevét.

– Ismerjük egymást? – kérdezte. Di megpróbálta a vállánál fogva kituszkolni lányát a félig nyitott ajtón. Lys még nem vette le a tekintetét a varázslóról.

– Még nem – felelte a férfi, és elmosolyodott. Lys korábban sosem látott még mosolyt, ami egyszerre ennyi érzelemmel lett volna tele, mégsem tudta volna megnevezni õket. A férfi újra szólásra nyitotta a száját, de Lys már nem tudta meg, mit szándékozott mondani, anyja ugyanis sikeresen kiterelte õt, és becsapta elõtte az ajtót.

A lány felsóhajtott és visszaindult a Griffendél-torony felé. Aztán hirtelen, maga sem tudta miért, megállt; leült a fal tövébe és felhúzta a lábait. Töprengve ült a folyosó félhomályában.


***



Di az ajtó lapjára simította a tenyerét, és homlokát is a fának döntötte. Hát ennyi volt; elérkezett a színjáték vége. Lebukott. Mély levegõt vett, mielõtt visszafordult volna Luciushoz. Próbált dühös kifejezést erõltetni az arcára, de csupán csalódottságot érzett. Már egy titkot sem képes megtartani…;

– Késõbb kellett volna jönnöd – vetette oda a férfinak, majd visszasétált abba a fotelba, amelybõl lánya néhány perccel korábban felkelt.

– El kellett volna mondanod, hogy van egy lányod – jegyezte meg hûvösen Lucius. Neki esze ágában sem volt leülni; sõt, legszívesebben Lys után sietett volna, de nem tehette. Egyelõre nem tehetett semmit, már azon kívül, hogy vár.

– Semmi közöd nincs hozzá! – csattant fel Di, s végre nem kellett erõlködnie azon, hogy arca dühös kifejezést öltsön. – Nem akarom, hogy bárkinek köze legyen hozzá! – Ez a mondat szinte önkéntelen dühvel tört fel a nõbõl.

Lucius tiltakozni akart; visszavágni, elárulni, mennyire várta már, hogy találkozhasson a lánnyal. Ehelyett azonban csupán egy kérdést tudott megfogalmazni:

– Mennyi idõs?

Di elõször nagyon csúnyán nézett rá, mintha azt akarná felelni, hogy a férfinak semmi köze hozzá.

– Tizenhárom éves – felelte végül.

Tizenhárom…; pontosan egy évvel fiatalabb, mint amennyinek lennie kellene. Bár ki tudja; azt nem kérdezte, mikor született. Di furcsállná, ha az lenne a következõ kérdése.

Lehunyta a szemét, és tovább gondolkozott hát; emlékezett, hogy a régi Lys is tizenhárom évesen találkozott vele Úgy tûnik, a múlt ismétli önmagát. A múlt ismétli…; Felpattantak a szemei.

– Egyidõs a Weasley-lánnyal!

– Igen – érkezett a válasz csodálkozó hangon. Di nem értette, mi köze a kettõnek egymáshoz.

– El kellett volna mondanod! – sziszegte ingerülten Lucius, és dühének levezetéseképpen a másik fotel támlájára csapott. – Meg is halhatott volna!

– Mégis mirõl beszélsz? – kérdezte Di értetlenül.

– A naplóról! – csattant fel ingerülten a varázsló. – Apád naplójáról, amit a Weasley-lány könyvébe csempésztem!

Di arca sápadttá vált.

– Az te voltál? – kérdezte. A szavak lassan csúsztak ki a száján, mintha önálló akaratuk lenne, és félnének hangokká formálódni. – A te mûved volt? – Még mindig alig akarta elhinni. A napló elajándékozása meggondolatlanság volt; ez pedig nem volt jellemzõ Luciusra. – Mégis hogyan jutott az eszedbe…;?!

A varázsló ingerülten szusszantott, ledobta magát a másik fotelba, majd mély levegõt vett.

– Hallottam, hogy elutazol arra a tanévre; gondoltam, remek alkalom, hogy megszabaduljak egy ilyen veszélyes tárgytól. A minisztérium akkoriban ismét kiemelt érdeklõdést mutatott irántam; nem akartam, hogy egy napló keverjen bajba. Igaz, nagyjából sejtettem, mire képes. – A régi Lys emlékeiben talált utalásokat a tárgy veszélyes mivoltáról, de ezt nem akarta Di orrára kötni. – Jó ötletnek tûnt, hogy éppen egy Weasleyt…;

– Te teljesen megõrültél, Lucius? – kérdezte Di dühösen. – Veszélybe sodortad az összes roxfortos diákot!

– Veszélybe sodortam Lyst, mert nem mondtad el, hogy megszületett! – Lucius dühös kifakadása anélkül zúdult Di arcába, hogy a férfi végiggondolta volna, mit is mondott pontosan.

– Ez úgy hangzott, mintha tudtál volna róla – jegyezte meg élesen Di. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Nem mondtam, mi a neve.

Lucius megrázta a fejét. Ezt elszúrta. A beszélgetés kezdett nagyon rossz irányba fordulni; valamit ki kellett találnia, mégpedig sürgõsen.

– Nem hoztak téged kapcsolatba az esettel, amennyire én tudom – váltott nyugodtabb hangnemre, és halkabban is beszélt kissé. – Pedig néhányan tudták, ki az apád.

– Nem – bólintott a boszorkány. – És éppen apám miatt nem is tájékoztattak róla; Lys mesélte el, miután hazatért. Legalább Perselusnak szólnia kellett volna; segíthettem volna…;

Lucius csak most jött rá, hogy Perselus is itt van a Roxfortban, és õ sem említette, hogy Dinek gyermeke lenne. Talán nem tudta…;? Hiszen a kislány hasonlít az anyjára – igaz, nem annyira, mint a régi Lys –, de hasonlít. És ahogy õ Dit ismerte, a kicsinek ugyanúgy Williams a vezetékneve, ahogy õt is ismerték, amikor még diák volt, és ahogy ismerik most is a diákok.

– Mennyit tud rólad? – kérdezte hirtelen, bár miután kimondta, már nem értette, miért teszi fel a kérdést.

Di szemlátomást nem tudta mire vélni a lánya iránti érdeklõdést.

– Ezt hogy érted? – kérdezte. Bal karja önkéntelenül megrándult.

– Rólad – ismételte a férfi. – Tudja, ki vagy te? Ki az apád? Tudja, hogy õ kicsoda?

Di megvetõen felhorkant, és két kezét összefonta a mellkasán.

– Nem tud semmit, és ez így van jól. Perselusnak is megtiltottam, hogy bármit elmondjon neki; megígértettem vele, hogy akkor sem beszél, ha Lys rákérdez valamire.

Szóval Piton tényleg tudott a gyermekrõl, mégsem mondta el neki. Talán át kellene gondolniuk a barátságukat…;

– Nem akarod, hogy tudja, ki õ?

– Nem akarom, hogy õ is olyan legyen, mint ti…; vagy én. – Tekintete a bal alkarjára vándorolt. – Egyre élesebb – mondta. – Karkarov fél, én aggódom, de Perselus teljesen nyugodt.

Lucius arca megrándult.

– Te vagy az, akinek legkevésbé kellene félnie – mondta. Az órára nézett; lassan ideje lenne távoznia…;

Di csupán a fejét ingatta.

– Menned kellene – mondta. Lucius engedelmesen felállt és az ajtó felé indult, de a nõ kinyújtott keze megakadályozta a mozgásban. – Ami ma elhangzott kettõnk között, amit ma láttál, azt nem mondhatod el senkinek, érted, Lucius? – kérdezte szigorúan. – Perselus tizenhárom éve õrzi a titkot, és nem akarom, hogy bárki más is megtudja. Lys létezésének köztünk kell maradnia. Ígérd meg! – Az utolsó két szóban annyi fenyegetés rejtõzött, amit Lucius még sosem hallott Ditõl.

– Hallgatni fogok.

Di leengedte a kezét, Lucius pedig odalépett az ajtóhoz. Keze már a kilincsen pihent, de úgy érezte, fel kell tennie még egy utolsó kérdést.

– Ki az apja?

Di lehunyta a szemét.

– Ez már igazán nem tartozik rád.

Lucius elhúzta a száját, visszafordult, biccentett a boszorkány felé, majd lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Erre nem számított, amikor elindult otthonról. Most mégis boldog volt; végre bebizonyosodott, amiben az elsõ Lys elvesztése óta hitt és reménykedett: a lány, aki annyira szerette õt – és akinek emlékét õ is megszerette az évek során – tényleg él. Újra megszületett…;

Határtalanul boldog volt abban a pillanatban.

Csizmája halkan kopogott, ahogy elindult a bejárati csarnok felé. A fáklyák már nem voltak olyan fényesek, mint amikor érkezett; valószínûleg azért, mert már régen elmúlt takarodó. A Di szobájától számolt harmadik folyosón egy földön kuporgó alakra lett figyelmes. Bármely másik alkalommal nem foglalkozott volna vele, de a fáklyák fényében barna hajzuhatagot pillantott meg; az illetõ pedig griffendéles talárt viselt. Megállt, tisztes távolságra a diáktól, és várt egy kicsit, hogy a szemével is meggyõzõdjön arról, amit az elméje már régen megsúgott neki.

Odalépett a diákhoz, és finoman a vállára tette a kezét.

– Ébredj – mondta halkan. Ujjai önkéntelenül megcirógatták a lány arcát, de õ meg sem rezdült. Finoman meg kellett ráznia Lys vállát, hogy fel tudja ébreszteni.

Lys szürke szemei furcsán idegennek tûntek számára; a kislány nagyokat pislogott, mire sikerült a férfi szemébe néznie.

– Jól vagy? – kérdezte Lucius.

– Igen – válaszolta bizonytalan hangon. Igazából nem volt túl jól; fázott és egy kicsit éhes is volt, de ezt nem akarta az idegen orrára kötni. Még akkor sem, ha az anyjánál találkozott vele; még akkor sem, ha valami azt súgta neki, bízhat benne. Ráadásul olyan fura érzése támadt, ahogy a varázslóra nézett…;

– Gyere – nyújtotta a kezét a férfi. – Meg fogsz fázni, ha itt maradsz.

Lys a varázsló tenyerébe csúsztatta a sajátját, és hagyta, hogy felsegítse õt. Leporolta a talárját, és hálás pillantást vetett a férfira.

– Köszönöm. – Most, hogy jobban megnézte, az arc ismerõsnek tûnt számára. Hunyorított egy kicsit, majd bizonytalanul megszólalt: – Maga Draco apja?

A varázsló elmosolyodott.

– Igen – felelte. – Barátok vagytok? Sosem említett.

– Nem vagyunk – ingatta fejét a lány. – Õ mardekáros. – A lány hangsúlya arra engedett következtetni, hogy ez több mint elegendõ válasz a helyzet pontos leírására.

– Én is az voltam, mégis jóban voltunk Divel.

A kislány tanácstalanul vont vállat, majd megborzongott. Lucius azonnal megmozdult, hogy magához húzza, de rájött, hogy ez talán nem volna jó ötlet, ezért, hogy elrejtse önkéntelen mozdulata valódi célját, tenyerét a falra simította, mintha a hõmérsékletét vizsgálná.

– Elég hideg – mondta, majd elõhúzta a pálcáját és egy néma bûbájjal átmelegítette Lys ruháját.

– Köszönöm – bólintott hálásan a lány. Az ajkába harapott, majd óvatosan megszólalt: – Én nem tudom a nevét. – Lucius értetlen pillantást vetett rá. – Úgy értem, maga tudja az enyémet…; Pedig nem is ismerem.

– Lucius. – Lys vállára tette a kezét. – A nevem Lucius. – Újra elmosolyodott, ahogy elindultak a folyosón. – Ne aggódj, meg fogsz ismerni.
Bke by iuwan
Szerző megjegyzései:
Perselus, Di nyomására békejobbot nyújt Lysnek. Véget ér a Tusa, Voldemort visszatér, de Lys egyel?re nem tudja hova tenni ezt a tényt. Diék szinte mindent elhallgatnak el?le, így némi cselhez folyamodik...
Lys éppen az utolsó mondatokat fogalmazta meg sötét varázslatok kivédése esszéjében. Elysiával ült a könyvtárban, de olyan csendben voltak, mintha egyedül lettek volna. A lehetõ leggondosabb mozdulattal írta le az utolsó pontot a házi feladat végére, majd elégedetten hátradõlt, és a barátnõjére nézett. Elysia meredt szemekkel bámult valamit a könyvtár túlsó felében.

– Szerinted tényleg a barátnõje? – kérdezte, és vetett egy oldalpillantást Lysre.

A lány elõre sejtette, kit fog látni, ha követi a lány pillantását, és igaza is lett; a könyvtár túlsó felében Hermione Granger ült egyedül, egy vaskos kötet fölött görnyedve. Bár már hetek teltek el Rita Vitrol Harry és Hermione közötti szerelmi viszony „leleplezõ” cikkének megjelenése óta, melyet mindkét megnevezett mélyen cáfolt, Elysia még mindig nem tudott napirendre térni a cikk igazának lehetõsége fölött. Lys mélyet sóhajtott.

– Szerintem egyáltalán nem a barátnõje – mondta, és fáradtan megdörzsölte az állát. – Õk csak barátok. – Rövid szünetet tartott, ami bõven elég volt arra, hogy Elysia vethessen rá egy igazán csúnya, kétkedõ pillantást. – Én is sok idõt töltök Harryvel, Vitrol rólam is írhatta volna azt a cikket – tette hozzá, majd gondosan tekercsbe csavarta a sötét varázslatok kivédése házi dolgozatát, összepakolta a holmiját, és felállt. – Nem kell elhinni mindent, amit az újságokban írnak – közölte hûvösen, mielõtt távozott volna.

Hallotta, hogy Elysia utána szól valamit, ami leginkább egy nem úgy értettemnek hangzott, de nem fordult meg.

Habár Elysia volt az elsõ roxforti barátja, mostanában úgy tûnt, egyre többször különböznek össze apró semmiségeken. Lys arra gondolt, barátnõjét talán zavarja, hogy õ jóban azzal a fiúval, aki Elysiának tetszik, de õ maga még nem is nagyon beszélt vele. Lys élt a gyanúperrel, hogy Harry még Elysia nevét sem tudja. De ez már igazán nem rá tartozott.


***



Két nap. Ennyit kellett Lysnek várnia, amíg Perselus újra tájékoztatta a bájitaltan különóra idõpontjáról. Persze túlságosan is könnyû lenne, ha minden csak így, szinte magától megoldódna: Perselusnak feltétele volt. Egy egyszerû, de a lány számára nehezen betartható feltétele: nem beszélhetett arról, ami a legutolsó különórán történt. Alaposan végig kellett volna gondolnia a választ, de arra nem volt elég ideje; Perselus arcán látszott, hogy ha a lány nemet mond, nem fogja újra felajánlani a lehetõséget. Nem tehetett mást; elfogadta.

Serának és Elysiának egy szót sem szólt az egészrõl – barátnõinek igazából fel sem tûnt, hogy mi történt az elmúlt hetekben Lys és Piton professzor között, és azt sem furcsállták, hogy a lány nem jár a bájitaltan különórákra, Elyisiát ugyanis még mindig Rita Vitrol cikke kötötte le, Sera pedig a testvérével veszekedett újabban. Pedig nagyon úgy érezte, beszélnie kellene valakivel errõl az egészrõl, de mélyen hallgatott mindenki elõtt.

Hat óra elõtt tizenöt perccel Lys indulásra készen ücsörgött a Griffendél-torony kandallója elõtt. Barátaira nézett, majd eszébe jutott, hogy õ márpedig nem akar késni, fõleg nem a legutóbbi óra után. Amire most gondolnia sem szabad; gyorsan meg is rázta a fejét, hogy elhessegesse a felmerülõ gondolatokat. Meg akart nyugodni, és egész idõ alatt úgy viselkedni, mintha a legutóbbi óra meg sem történt volna; mintha nem tudna semmit.

Emelt fõvel kopogott Perselus laborjának ajtaján. Amíg várakozott, arra gondolt, mirõl fognak beszélgetni – hiszen mindig beszélgetnek.

Az ajtó kinyílt, és Lys õszinte döbbenetére, nem Perselus állt a túloldalon, hanem az a szõke varázsló, akit az anyjánál ismert meg; és akinek máris elfelejtette a nevét. A férfi az elsõ megdöbbenés után rámosolygott.

– Öhm, jó estét…; uram – mondta zavartan, próbálva úgy tenni, mintha csak Perselus elõtt játszaná el, hogy nem ismerik egymást. Óvatosan bekukucskált a laborba. – P…; Piton professzort keresem…;

– Engedd be! – érkezett Perselus utasítása. A szõke varázsló oldalra lépett, így szabaddá téve az utat a lány elõtt. Lys a férfira nézett, majd elindult Perselus felé, aki a lány számára teljesen ismeretlen fõzeten dolgozott – épp kevergette a bájitalt, s amikor Lys elhaladt mellette, néhány fekete, aszott magot szórt a bele. Az asztala más hozzávalókkal volt tele; ezek között is rengeteg volt, amit a lány nem tudott megnevezni, ahogy azt a fekete magot sem.

Lys megkerülte az asztalt, ahol Perselus dolgozott, majd odalépett ahhoz, aminél õ szokott fõzni. A recept és néhány hozzávaló már várta õt az üst elõtt. Úgy érezte, mintha nézné valaki; hátrasandított a válla fölött; tekintete találkozott a szõke varázslóéval. Mit is mondott, hogy hívják? Valamilyen különleges neve volt…;

Lys elõhúzta a pálcáját és tüzet gyújtott az üst alatt, majd hozzálátott, hogy felaprítsa a macskagyökeret. Léptek halk zaját hallotta, de most nem nézett hátra, csak akkor, amikor elkészült az aprítással. A szõke varázsló már nem volt a laborban.

Most, hogy csak ketten maradtak, Lys érezni vélte a feszültséget a közöttük. Nem mert megszólalni, így csak az okozott némi zajt, amikor kés vagy az ezüsttõr vágódeszkán koppant, amikor az réz keverõkanál és az ón üst finom összekoccant, esetleg amikor egy új hozzávaló loccsant bele a fõzetbe. A lány felnézett, az üstje fölött lebegõ tejfehér párában furcsa motívumokat vélt felfedezni; életében elõször gondolt arra, mennyire jó lenne, ha jóslástan órára járna, akkor talán tudná, miket lát. Óvatosan hátrasandított, de Perselus fel sem nézett a bájitalából. Bosszúsnak tûnt.

– A gyengélkedõre lesz? – kérdezte óvatosan.

Perselus leszámolt tizennyolc csepp gránátalmalevet, majd visszadugta a dugót.

– A Szent Mungónak – válaszolta.

Lys értetlenül ráncolta a homlokát, de nem tett fel újabb kérdést, amíg bele nem tett a bájitalába egy marék cickafarkat.

– Azt hittem, nekik van saját bájitalkészítõjük – mondta, de csupán egy pillantást vetett a férfira, mert kevernie kellett a saját bájitalát.

– Volt.

Perselus védõkesztyût húzott fel, és öt kanál sárbarna, nyúlós ragacsot adott hozzá a félkész fõzetéhez.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Lys, miután végzett a kavargatással. – Mi lett vele?

A férfi gondosan visszadugaszolta a ragacs üvegcséjét, majd visszahelyezte arra a polcra, amirõl Lys tudta, hogy nagyon veszélyes és elég ritka hozzávalókat rejt.

– Kirúgták.

A lány értetlenül pislogott.

– Felborított egy üstöt? – kérdezte gyenge humorral.

– Élõ Halál Eszenciáját itatott az egyik beteggel. – Újabb hozzávaló elõkészítésébe kezdett. – Összecserélte az Ellazító Elixírrel.

– Ó. – Lys csak ennyit tudott kinyögni meglepetésében.

Visszafordult a saját fõzetéhez, és megállapította, hogy idõ közben kihûlt. Odalépett ahhoz a polchoz, ahol az üres fiolákat tárolták, leemelt néhányat, majd visszasétált a helyére, és elkezdte kiadagolni a bájitalt.

– Azt hittem, oda csak a legjobbakat veszik fel – mondta töprengve. – Úgy látszik, ezúttal tévedtek.

– Ezt én is megmondhattam volna – értett egyet Perselus.

Lys elmosolyodott.

– Bezzeg téged senki sem kérdezett meg, mi? – Bedugaszolta az utolsó fiolát. – Kész – mondta és a férfi felé fordult, majd széttárta a karját. – Van még valami? – érdeklõdött.

– Nem, mára végeztünk.

A lány bólintott és az ajtó felé indult. Csak akkor fordult vissza köszönni, amikor már kinyitotta, majd rögtön kiiszkolt, meg sem várva a professzor válaszát.

Igazán büszke volt magára. Kibírta ezt a háromnegyed órát Perselusszal anélkül, hogy bármiféle utalást tett volna az elõzõ különórán történtekre. Ráadásul élvezte, hogy újra bájitalt fõzhet – még annak ellenére is, hogy a beszélgetés nem volt valami fényes –, ezzel valamilyen hasznos dolgot csinálva ahelyett, hogy a klubhelyiségben a háztársait kelljen bámulnia egész este.

Újra meglátta a szõke varázslót. Arról a folyosóról kanyarodott elé, ami háztársai szerint a mardekárosok klubhelyiségébe vezetett. Lys úgy gondolta, a fiát látogatta meg. Elvégre egyszer-kétszer igazán útba ejtheti, ha szinte minden héten a kastélyba jön. Pechjére a férfi észrevette õt, pedig jóval elõtte haladt; felé fordult – ezúttal mosoly nélkül –, és megállt, rá várva.

Mélyet sóhajtott.

– Jó estét, Mr. Malfoy – köszönt, amikor a férfi mellé ért.

– Lucius – javította ki a varázsló. Lys szemei összeszûkültek. A férfi azt akarja, hogy tegezze õt? – Szólíts nyugodtan Luciusnak. – Tényleg azt akarja. Mégis…; miért? Miért viselkedik úgy vele, mintha már régóta ismernék egymást?

– Jó estét, Lucius – ismételte el a lány, ezúttal helyesen.

– Neked is. – Ismét mosolygott, és ismét volt valami furcsa abban a mosolyban. – Különórára jársz bájitaltanból? – érdeklõdött.

Lassan indultak el a bejárati csarnok felé.

– Igen – válaszolta, majd elbizonytalanodott. – Valójában csak segítek elkészíteni néhány egyszerûbb bájitalt. De már régóta nem voltam – szaladt ki a száján, de a következõ pillanatban legszívesebben visszaszívta volna.

– Igen, hallottam róla. – A válasz olyannyira meglepte Lyst, hogy elfelejtett levegõt venni, és le is maradt egy kicsivel a férfi mögött.

Szóval hallott róla…; Bezzeg a férfival beszélget ilyesmirõl Perselus. De vele…; vele nem! Sértetten elfordította a fejét, és elhatározta magában, hogy nem fogja kedvelni ezt az embert.

– Meglepõen jó a kapcsolatotok, pedig nem õ a házvezetõd – folytatta a varázsló, ezúttal Lys felé nézve. – Sõt, ha az értesüléseim helyesek, nem igazán kedveli a griffendéleseket.

Lys karba fonta a kezét, és dünnyögött valamit, ami kísértetiesen hasonlított az ostoba elõítéletekre.

– Anya ismeri õt – válaszolta kimérten, de normál hangerõvel.

– Igen, roxfortos korukban évfolyamtársak voltak. – Lys csodálkozva nézett a férfira. Tizenhárom éve élt Perselusszal, de ez teljesen új információ volt számára. Piton ugyanis öregebbnek látszott Dinél, szinte képtelenségnek tûnt, hogy egyidõsek legyenek. Azt ugyan tudta, hogy iskoláskorukból ismerik egymást; de õ ezt mindig úgy képzelte, hogy Perselus hetedéves, vagy legalább hatodéves volt, amikor az anyja elsõs.

– Ezt nem tudtam – suttogta félénken, mintha nem akarná elárulni, mennyire hiányosak az ismeretei a családjával kapcsolatban. – Ezek szerint akkor ön…; – Lucius szigorú oldalpillantást vetett rá – vagyis te is annyi idõs vagy, mint õk?

– Nem – rázta meg a fejét, és elhúzta Lyst a Véres Báró útjából. – Két évvel felettük jártam.

A lány ismét csak bólintani tudott. Most, hogy így belegondolt, igazán keveset tudott anyja régi iskolai barátairól; Perseluséiról pedig még kevesebbet.

Felértek a márványlépcsõhöz, ideje volt hát elválniuk. Lys a gondolataiba merülve ácsorgott a varázsló elõtt, a férfi pedig nézte õt.

– Azt hiszem, lassan ideje mennem – szólalt meg a lány, de gondolatban még mindig máshol járt. – Hamarosan takarodó.

Lucius tudta, hogy addig még legalább egy óra van hátra, de nem akarta, hogy Lys bajba kerüljön miatta. Biccentett felé.

– Igazán élveztem a beszélgetést – mondta. – Ha van kedved, folytathatnánk valamikor.

Lys felnézett. Ez a mondat visszarángatta õt a valóságba. Lucius felajánlotta neki, hogy újra beszélgetnek; ez azzal kecsegtetett, hogy újabb titkokat tudhat meg a családjáról. Bár ezek nem voltak kifejezetten titkok, de neki soha, senki nem beszélt róluk, pedig igazán kíváncsi volt. Talán még bizonyítékot is tud szerezni a varázslótól arra, hogy Perselus az apja. Ezek után bolond lenne nemet mondani.

– Örülnék, ha ismét beszélgetnénk…; Lucius. – Már a nyelve hegyén volt az uram szó, de még idejében észbe kapott. Elmosolyodott, majd rácsodálkozott, milyen könnyen ment ez a gesztus.

Egy ideig nézték egymást.

– Vigyázz magadra – búcsúzott hirtelen a varázsló, majd sarkon fordult, és elindult a kétszárnyú ajtó felé.

– Igyekszem – válaszolta a férfi hátának. – Viszlát!

Õ maga is megfordult és felrohant a Griffendél-toronyba. Úgy döntött, korán lefekszik.


***



Lys sokat gondolkozott azon, vajon tényleg nincs-e más valami, amit anyja titkol elõle. Már az is több volt, mint gyanús, hogy egyetlen árva mondatot sem volt hajlandó beszélni a szõke varázslóról, sõt, egyszer még azt is kijelentette, hogy fogalma sincs, kirõl beszél a lánya. Perselus már nem tagadta ilyen egyértelmûen a varázsló létezését, de folyton terelte a témát. A legátlátszóbb kísérlete arra, hogy valami másról beszéljenek, az volt, hogy megírta-e már a bájitaltan esszéjét.

– De hiszen tudod, hogy megírtam! – csattant fel méltatlankodva Lys. – Itt fejeztem be a különórán!

Néha, amikor elkalandoztak a gondolata, erõs késztetést érzett, hogy küldjön egy baglyot Lucius Malfoynak, és megkérje õt, hogy mindent mondjon el az anyjáról és Perselusról. Igazából maga sem értette, miért nem teszi meg, hiszen a varázsló maga mondta, hogy szívesen beszélgetne még vele.

Voltak már kezdetleges levelek, de mindet olyan gyerekesnek érezte. Márpedig úgy tûnt, a férfi nem gyerekként kezeli õt, és félt attól, hogy egy ilyen levél rontaná az esélyeket arra, hogy újabb titkokat tudjon meg.

Volt valami Luciusban, ami vonzotta õt. Nem tudta megfogalmazni, de valahányszor látta – igaz, mindig messzirõl, jól elbújva, hogy a varázsló ne vegye észre õt –, nagyon furcsa dolgok jutottak az eszébe, és ezeknek semmi közük nem volt ahhoz, hogy új dolgokat akart megtudni a családjáról.

A harmadik próbáig nem beszélt újra a férfival.




Reggel egy nagyon furcsa gondolattal ébredt: úgy érezte, valami csodálatos dolog fog történni. Sokáig bízott abban, hogy ez a csodálatos dolog nem más lesz, mint Harry gyõzelme. Ahogy a lelátón ült Sera mellett az alkonyati ég alatt, arra gondolt, ez lesz élete legszebb napja.

Némán teltek az izgalommal fûszerezett percek. Az ég egyre sötétebbé vált, a széles lelátón ülõ roxfortos és külföldi diákok pedig egyre kevesebbet láttak a kviddicspályán elterülõ labirintusból. A piros szikrák már kétszer villantak fel; sem a durmstrangos, sem a beauxbatons-os bajnok nem volt már versenyben. A Roxfort tehát biztos bajnok volt már…; Csak az volt kérdéses, ki hozz el a diadalt: a körülrajongott Cedric Diggory, vagy a legfiatalabb bajnok, a híres Harry Potter?

Aztán hirtelen furcsa dolog történt: egyik pillanatban még Harryért szorított, majd valahonnan mélyrõl vad öröm öntötte el. Megfeszítette az izmait és ökölbe szorította a kezét, hogy legalább valamennyire kordában tudja tartani a testét, ami szinte önálló életre kelt. A pálcája után kapott, de szerencsére kicsúszott az ujjai közül; ezután jobb kezének ujjai a bal alkarja köré fonódtak. Minden erejére szüksége volt, hogy elfojtsa a feltörni készülõ, diadalittas nevetést.

Az érzés olyan hirtelen múlt el, ahogy megjelent; az egyik pillanatban még megfeszített tagokkal ült a székben, erõnek erejével küzdve a nevetés ellen, a másikban pedig már nem érzett semmit. Várt pár másodpercet, de a jelenség nem ismétlõdött meg, ezért lehajolt a pálcájáért, és visszadugta a talárja zsebébe.

Felegyenesedett és tekintetét ismét a vastag sövényfalra szegezte, melyet már mágikus fény világított meg. Lys sejtette, hogy a bajnokok nem látják a fényt. S akkor hirtelen egy alaktalan valami tûnt fel a labirintus bejárata elõtt. Az elõbbre ülõk mintha felismerték volna õket; vad örömujjongásba kezdtek.

– Potter az!

Néhány perccel késõbb már Lys is meglátta a fiút, de volt vele még valaki…; Diggory?

Dumbledore sietett a fiúhoz – fiúkhoz? –, a lelátókon ülõ tömeg pedig õrjöngve ünnepelte a Tusa gyõztesét, a legfiatalabb bajnokot. Az, hogy hol volt Diggory vagy mi volt vele, senkit sem érdekelt. Már nem…; A nézõk egy emberként álltak fel, és kezdtek letódulni a pályára, vagy azon kívülre. Néhányan azért, hogy személyesen is gratulálhassanak Harrynek, mások egyszerûen csak le akartak feküdni végre, hiszen elég késõre járt már az idõ.

Lys nem ment le Harryhez. Bár szívesen ünnepelt volna a fiúval, fáradt volt, és nyugtalan egy kicsit, ezért inkább felment a Griffendél-toronyba, és lefeküdt aludni.

Másnap tudta meg, mi történt a Tusán, amikor a vacsoránál – amin az anyja nem volt jelen – Dumbledore elmondta a diákoknak, hogyan halt meg Cedric. Voltak, akik nem hittek az igazgatónak, voltak, akik megrémültek, és voltak, akik teljesen közömbösen fogadták a bejelentést – ebbe a kategóriába tartozott Lys is. Józan eszével tudta, hogy félnie kellene, hiszen Voldemort Nagyúr nem egy képzetlen, harmadikos iskolásfiú volt, akit egy-két kósza átokkal könnyen ártalmatlanná lehetett tenni. Ennek ellenére nem érzett egy cseppnyi félelmet sem. Igaz, amikor Dumbledore kimondta a fekete mágus nevét, valami mintha megmoccant volna benne – úgy, ahogy egy vadállat, ami behódol egy másiknak –, aztán az érzés elmúlt, az állat visszahúzódott. Lys nem is gondolt rá újra egy jó ideig.


***



Egyszerûen elege volt abból, hogy az anyja és Perselus állandóan eltûnnek, és még azt sem hajlandóak elárulni neki, hova mennek. Volt, hogy Di több napig nem is tért haza, egyszer pedig Perselus maradt ki éjjelre. A lány kezdte már unni, hogy õt mindenbõl kihagyják, de azt elvárják tõle, hogy ne tegye ki a lábát a házból – eddig még sosem okozott problémát nyaranta, ha elcsavargott valamerre – így aztán úgy döntött, csak azért is olyat tesz, ami többszörösen is áthágja a szabályokat: elhagyja a házat, elhagyja a várost, és egyenesen Londonba utazik. Már meg is volt a terve arra vonatkozóan, hogy engedéllyel kivitelezhesse az egészet. De elõtte még el kellett intéznie valamit.

Szerencsére anyja vagy Perselus most sem tartózkodtak otthon, így gond nélkül írhatta meg a levelet. Nem írt igazán sokat, mert fogalma sem volt, hogyan kellene megfogalmaznia, amit szeretne. Csak néhány rövid mondatot írt a pergamenre:

Tudnánk találkozni valamikor? Mondjuk pénteken az Abszol úton, két óra körül?
Lys


– Szia, Aurora – simogatta meg a bagoly fényes fekete tollait. – Megtennéd, hogy…; – A madár felemelte a bal lábát, a kislány pedig óvatosan hozzákötötte a gondosan összehajtogatott pergament. Miután ezzel végzett, kitárta az ablakot, a bagoly pedig kiröppent rajta.

Lys elvigyorodott.


A válaszra egy órát sem kellett várnia. Aurora lelkes huhogással adta a lány tudtára, hogy visszatért, s miután beröppent a nyitott ablakon, a lány fejére pottyantott egy pergamen cetlit, melyen csak két szó állt:

Várni foglak.

Már csak elõ kell adnia. Az a legizgalmasabb része az egésznek.




Másnap reggel elsõként ébredt. Azt, hogy nincs egyedül, a konyhából felszûrõdõ hangokból sejtette. Olyan csendesen öltözött fel, ahogyan csak tudott, majd leosont az emeletrõl.

– Jó reggelt! – köszönt, amikor a lépcsõ aljára ért.

Szokatlan látvány tárult a szeme elé: az anyja az asztalfõn ült – ami Perselus helye volt, amióta csak az eszét tudta –, arcát a tenyerébe temetve, Perselus pedig a konyhapultnak támaszkodott, és egy csésze kávét kevergetett lassú mozdulattal. A kislány érkezése ezen semmit sem változtatott; Perselus éppen csak egy pillantást vetett rá, Di azonban meg sem mozdult.

Lys nem zavartatta magát, tányért vett elõ, müzlit kanalazott bele, majd leöntötte tejjel, aztán leült az asztalhoz, a szokásos helyére. Lassan evett, mintha elgondolkozna azon, hogyan is kell szakszerûen fogyasztani a müzlit, majd amikor már félig kiürült a tányérja, megszólalt.

– Pénteken felmennék Londonba – mondta nemes egyszerûséggel.

– MI?! – Lys összerezzent anyja hangjára. Di felnézett rá, arcán riadalom és düh sajátos elegyével.

– Harry küldött egy baglyot tegnap délután, amíg nem voltatok itthon – magyarázta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a fiú baglyot küld neki, amikor Diék nincsenek itthon. Beszéd közben lelkesen gesztikulált a kanállal. – Sürgõsen válaszolnom kellett, hát igent mondtam.

– Mi? – ismételte Di, egy árnyalatnyival emberibb hangon.

– Dursleyék Londonba jönnek – hazudta Lys gyorsan. – Harryt pedig nem akarják otthon hagyni, nehogy felrobbantsa a házat, de magukkal sem hajlandóak vinni, mert hát, tudjátok…; varázsló. Szóval valamivel el kell foglalnia magát.

– Mi van Ronnal vagy Hermionéval?

– Hermione nyaral – folytatta a füllentést a lány. – Ront pedig…; – Vállat vont, mintha nem tudná, miért épp neki írt Harry, amikor két barátja közül az egyik talán elérhetõ lett volna.

– Mondd le! – rivallt rá az anyja.

– Nem zárhatod be – jegyezte meg Perselus, ezzel alaposan meglepve a másik kettõt.

– Harryvel…; – kezdte Di, de a férfi közbevágott.

– Az Abszol útra mennek, nem igaz? – Vetett egy oldalpillantást Lys felé, ami akár ezt is jelenthette: „Ha menni akarsz, hazudd, amit mondok neked!”. A lány tehát bólintott, a tõle telhetõ legártatlanabb arccal.

A férfi olyan pillantással nézett Dire, hogy az vállat vont, kirúgta a széket, majd elviharzott a lépcsõ felé. Amikor elhaladt Lys mellett, még visszaszólt:

– Csinálj amit akarsz!

Amint a dühös léptek zaja elhalt, Perselus kiitta az utolsó korty kávéját, az üres csészét letette a konyhapultra, majd ellökte magát a bútortól.

– Nem tudtam, hogy Potter megnövesztette, és kiszõkítette a haját a tanév vége óta – mondta élesen, és elindult a bájitalos labor felé.

Lys zavartan elvigyorodott.

– Legalább békén hagynák végre! – szólt a férfi után, de olyan hangerõvel, hogy anyja még ne hallja meg. Perselus nem reagált semmit.
23 by iuwan
Szerző megjegyzései:
Hosszú kihagyás után itt egy rövidke fejezet. Jó olvasást!

Feltöltve: 2012.10.02
Di nem volt már otthon, amikor Lysnek indulnia kellett, Perselus azonban ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje õt, legalább az Abszol útra. Az, amikor a férfival utazott valahova, mindig sokkal kellemesebb volt számára, mert nem kellett kínos dolgokról csevegnie, ráadásul Perselus nem egy öt éves kisgyermekként kezelte õt – aminek a lány kifejezetten örült –, ellentétben az anyjával. Egyetlen szó nélkül váltak el a Czikornyai és Patza elõtt.

Lys csak akkor gondolt bele, hogy Luciusszal nem beszéltek meg pontos találkozási helyet, amikor Perselus a szó szoros értelmében magára hagyta az Abszol út közepén, és elindult a patika felé. Céltalanul bóklászott egy darabig – bár igyekezett mindig jól látható helyen maradni –, majd úgy döntött, a Foltozott Üst felé veszi az irányt. Florean Fortescue Fagylaltszalonja elõtt haladt el, amikor valaki megérintette a vállát. Megrezzent, a gyomra pedig összerándult.

– Szervusz.

– Szia – lehelte Lys, miután a férfi felé fordult. A varázsló még a nyári melegben is hosszú fekete talárt viselt, bár a lány más színû ruhában igen nehezen tudta elképzelni. Igaz, tett egy halovány kísérletet, ami csúfos kudarcba fulladt.

– Történt valami? – kérdezte Lucius a lány arcát fürkészve.

Lys körbenézett. Körülöttük tisztes távolságban ismeretlen boszorkányok és varázslók siettek a dolgukra. Egy csapat fiatal boszorkány vihorászott egy talárszabászat elõtt; a hangjuk módfelett zavarta a lányt.

– Én…; – kezdte bizonytalanul, majd elhallgatott, hogy végiggondolja, mit is akar mondani. – Csak beszélni akartam…; valakivel. – A mondatban ott volt az a halvány él, miszerint a varázslóval való kapcsolatfelvétel csupán egy végsõ megoldás volt.

– Értem. – A férfi hangja nyugodt volt, szinte derûs, mintha õ nem érezte volna ezt az élt. – Felteszem, nem a nyílt utcán szeretnél beszélgetni. – Olyan pillantással nézett körbe, mintha nem egy zsúfolt, de viszonylag tiszta utcát látna, hanem egy üres, mocskos teret, ahol nem áll szándékában többet idõzni a szükségesnél.

– Öh…; nem – válaszolt zavartan a lány.

Egy csapat boszorkány kerülte ki õket, igen feltûnõen méregetve a férfit. Lyst ez némiképp feszélyezte, és kiváltképp irritálta; legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy menjenek a dolgukra, de legfõképp nézzenek elõre – vagy bármerre, de ne rájuk. Összepréselte az ajkait, és konokul elõreszegezte a pillantását.

– Ismerek egy megfelelõ helyet – mondta Lucius, és egyik kezét a lány vállára tette. – Szabad?

A lány bólintott, és hagyta, hogy a varázsló leterelje a fõutcáról egy kevésbé zsúfolt közbe, ahonnan egy elegáns, ezüstösen csillogó kávéház nyílt. Olyan hely benyomását keltette, ahová rangos emberek járnak, akik rosszallóan méregetik az ismeretlen arcokat, és összesúgnak az emberek háta mögött. Egyszóval éppen olyanok, akik nem engednék csak úgy maguk közé õt, Lyst. Ennek ellenére csak némi szorongást érzet; az, hogy a varázsló itt volt vele, olyan mély biztonságérzetet adott számára, amit rég nem érzett már.

Lucius kitárta a kávéház ajtaját, és beterelte a lányt. A szemük elé táruló helyiség hatalmas volt, bizonyítva, hogy varázslattal tágították ki. Az elegáns asztalok körül egyszerû székek várták a vendégeket, néhol egy-egy hófehér oszlop magasodott. A fehér kõpadlót akár tükörként is használhatták volna, és még a plafonon sem éktelenkedett egyetlen pókháló sem. A falak voltak a legkülönlegesebb részei a kávézónak: hármat három különbözõ tájra nézõ elvarázsolt ablak díszített; a negyedik az Abszol útra nézett. Lys figyelmét lekötötte a velük szemben lévõ ablak mögötti vízi táj; minta egy üvegfal választotta volna el õket a tengerben úszkáló különféle színes halaktól, s néha még egy-egy sellõ is felbukkant.

Lysnek feltûnt, hogy hosszú ideje mozdulatlanul állnak. Visszanézett Luciusra, de a férfi mintha õrá várt volna; a lány elvörösödött és elindult az Abszol út felé nézõ fal melletti asztalok felé. A sarokba ültek; Lys úgy helyezkedett el, hogy végig a hátát mutassa a hegyvidéki tájon vígan ugrándozó jarweyknak.

– Mit iszol? – kérdezte Lucius, Lys pedig értetlen pillantást vetett rá. – Tudom, hogy nem igazán szereted a töklevet. Kakaót, esetleg? – A lány leragadt annál a ténynél, hogy a férfi ismeri a töklével való barátságtalan viszonyát, a kakaóra pedig anélkül bólintott rá, felfogta volna a rendelést.

A varázsló sarkon fordult – Lys csodálkozva konstatálta, hogy vele ellentétben õ nem ült le azonnal –, és elindult a pult felé. Az ott ácsorgó barátságtalan arcú boszorkánytól kirázta õt a hideg, ráadásul a nõ hirtelen egyenesen rá nézett sárgásbarna szemeivel. Nyelt egyet, de nem fordította el a fejét. A boszorkány újra Luciusra nézett, biccentett felé, majd mondott neki valamit, mire a férfi hátat fordított a nõnek, és Lys felé indult. A lány gyorsan kibámult az ablakon, hogy ne tûnjön úgy, mintha leskelõdött volna. Volt azonban valami, amit nem tudott kiverni a fejébõl. Biztos volt benne, Lucius hosszabb idõt töltött a pultos boszorkánnyal, mint amennyi a rendelés leadásához szükséges lett volna. De mégis…; mirõl beszéltek?

Egyáltalán miért beszél más boszorkányokkal, amikor õ, Lys itt várja? Összepréselt ajkakkal bámult maga elé.

A férfi leült vele szemben, és várakozó pillantást vetett rá. Lys ezt csak a szeme sarkából látta; egy ideig próbált dacolni a késztetéssel, hogy a varázsló felé forduljon, de ez a próbálkozás nem tartott sokáig.

– Történt valami? – kérdezte Lucius. Lys tudta, hogy a kérdés nem az elmúlt néhány percre vonatkozik – igaz, arról õ sem szívesen beszélt volna.

– Minden – sóhajtott fel, majd zavartan a hajába túrt. – Amióta…; – Töprengve elfintorodott. – Amióta véget ért a tanév, egyszerûen…; – Elharapta a mondatot, és óvatosan körülsandított. – Anya és Perselus naponta eltûnnek néhány órára. Volt olyan, hogy anya majdnem egy hétig kimaradt, és sokszor napokra tûnik el. Perselus csak egyszer nem jött haza estére, de utána elég megviseltnek tûnt. Nem beszélnek semmirõl, nem beszélnek egymással, nem beszélnek velem. – Segélykérõen pislogott a férfira, de õ nem mozdult meg, csupán nézte õt, azokkal a szépen csillogó, szürke szemekkel. – Olyan, mintha idegenekkel élnék együtt! – fakadt ki, és öklével a combjára csapott.

Lucius megértõen nézett rá. Jobbjával finoman megérintette a lány asztalon heverõ kezét – a másik még mindig ökölbe szorítva hevert Lys combján –, mintha ezzel akarná megnyugtatni õt, a tekintete most mintha megváltozott volna; Lys olyan érzéseket vélt leolvasni, amiket egyáltalán nem tudott hova tenni: csalódottság és düh keverékét.

– Tehát beszélni akartál valakivel – mondta ki a nyilvánvalót a férfi. Mindketten befejezték a mondatot: bárkivel és bármirõl.

– Azt is – bólintott a lány, kissé szégyenkezve. – És egy kicsit meg is akartam szegni a szabályokat. – A férfi értetlenül nézett rá. – Anya megtiltotta, hogy a nyáron elhagyjam a házat. Sajnálom, nem akartam kihasználni, hogy…; – elharapta a mondatot, és elvörösödött.

Lucius halkan felnevetett.

– Ezért írtál nekem ilyen hirtelen, és ilyen tömören.

– Többek között ezért is – bólintott Lys óvatosan. – Felnõtt vagy – folytatta, mire Lucius felvonta a szemöldökét –, melletted nem keveredek bajba. Úgy értem…; – elharapta a mondatot; õ elhitte, maga sem értette, miért, de elhitte, hogy a Sötét Nagyúr visszatért.

A rövid hallgatás alatt egy pillanatra mindketten a pultos boszorkányra néztek, aki éppen megérkezett az italokkal. Lys elé egy nagy bögre kakaót tett le, Lucius elé pedig egy mézszínû folyadékot tartalmazó poharat.

– Kisasszony – biccentett tiszteletteljesen Lys felé, aki nem értette a köszöntést, ezért csak zavartan bámult a boszorkányra. – Lucius. – Csak a szeme sarkából pillantott a férfira; közben végig Lyst bámulta, már-már csodálattal.

– Elég lesz, Edwina – szólt a boszorkányra határozott hangon a férfi. Megragadta, és megszorította a nõ bal alkarját. – Menj! – sziszegte suttogva, hogy Lys ne hallja.

A pultos boszorkány vetett egy nagyon csúnya pillantást Luciusra, majd távozott. A férfi jobb keze, amivel megszorította a boszorkány karját, ökölbe szorítva az asztalra hullott.

– Ez mi volt? – kérdezte Lys óvatosan. Lucius legyintett, majd várt néhány másodpercet, mielõtt megszólalt volna.

– És Di csak így elengedett – velem? – vette fel a beszélgetés folyamát ott, ahol Edwina félbeszakította õket. Már bánta, hogy mondott pár szót Lysrõl a boszorkánynak, de sokkal rosszabb lett volna, ha a lánytól kérdezi meg, véletlenül nem rokona-e Dinek. Amilyen pletykás, biztosan kifecsegett volna mindent…;

Kellett néhány másodperc, mire Lys napirendre tért a magyarázat nélküli kis közjáték fölött.

– Ó, õ úgy tudja, Harryvel vagyok – sütötte le a szemét, majd huncut vigyorral felnézett. – Máskülönben nem tudtam volna kiszabadulni a házból.

– Tehát egyikük sem tudja, hogy velem vagy? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi.

Lys az ajkába harapott.

– Perselus tudja – mondta zavartan. – Nem tudom, honnan, de…; tudja.

Lucius összeráncolta a homlokát, majd felsóhajtott.

– Felteszem, látta a baglyot, amikor visszaküldtem a válasszal – mondta.

Lys a bögrére kulcsolta az ujjait, felemelte, és belekortyolt a kakaóba. Amint lenyelte az elsõ kortyot a kellemesen meleg italból, csodálkozva ejtette vissza a bögrét az asztalra.

– Ebben…; van menta – mondta, majd óvatosan megszagolta az italt.

– Nem szereted? – kérdezte Lucius, jól leplezett csodálkozással. Talán változott valami…;?

– De – vágta rá a lány, és megpörgette a bögrét az asztalon. – Csak…; soha senki nem érti, miért így iszom. Még anya sem tesz bele mindig, mert szerinte…; – elharapta a mondatot, és inkább ivott még egy kicsit.

Lucius mosolyogva nézett rá. A lánynak fogalma sem volt arról, mennyi mindent tud róla. Ha pedig elég óvatosan adagolja ezeket a kis információkat…;

Kinyílt a kávézó ajtaja; egy sötét taláros, mogorva arcú, fekete hajú, szakállas, magas férfi lépett be. Anélkül sietett a pult felé, hogy egyetlen pillantást vetett volna a többi vendégre. Lys egy ideig még figyelte a férfit, majd visszafordította a tekintetét Luciushoz.

– Egy kicsit aggódom – mondta. – Tudom, hogy történt valami, és zavar, hogy senki nem mondd nekem semmit. – Tartott egy kis szünetet. – Szerinted nem bíznak bennem?

Lucius tudta, hogy ez egy igazán veszélyes kérdés, és neki nagyon ravasz választ kell adnia rá. Azonban akárhogy gondolkozott, csak olyan válaszok jutottak az eszébe, amelyek következménye olyan kérdés lenne, amire válaszolva el kellene mondania, kicsoda Lys valójában. Erre pedig nem egy kávézó, legfõképpen pedig nem az Abszol út volt a legmegfelelõbb helyszín. Egyébként sem volt biztos abban, hogy a lány hinne neki.

– Bizonyára csak féltenek.

Lys felvonta a szemöldökét. Lucius közben belekortyolt az italába.

– Mégis mitõl? – Aztán hirtelen elsápadt. – Csak nem…; Tudodkitõl? – A férfi majdnem félrenyelte a kortyot. – Végül is, én elhiszem, hogy visszatért, szóval…;

– El-elhiszed? – kérdezte Lucius köhögve.

Lys elpirult.

– Amikor Dumbledore bejelentette a vacsorán…; egyszerûen éreztem, hogy igaz. – A lány arca még vörösebb lett. – Ez teljesen hülyeség, ugye?

– Nem, dehogy! – sietett a válasszal a férfi. Sejtenie kellett volna; Lys nagyon jól ismerte a Sötét Nagyurat, jobban, mint bárki más. Talán az ösztönei súgják, hogy igaz a pletyka, és a fekete mágus tényleg visszatért.

Hallgattak egy kis ideig. Lucius azon töprengett, hogyan kerülhette el Di figyelmét, mennyi közös van a lányában és az apjában; és egyáltalán, hogyan juthatott eszébe eltitkolni Lys elõl, hogy kicsoda. Ez olyasmi volt, amit még mindig nem volt képes megérteni.

A lány gondolatai eközben teljesen máshol jártak. Emlékezett arra a furcsa érzésre, ami az utolsó próba alatt kerítette hatalmába. Még az anyjának sem beszélt róla, most mégis, õ maga sem tudta, miért, úgy érezte, el kell mondania. Nem csak azért, mert Lucius felnõtt volt, hanem azért is, mert valami megmagyarázhatatlan okból bízott benne. Bízott abban, hogy nem fogja kinevetni, ostobának nevezni, vagy piszkálni, ha megtudja.

– Én…; – kezdte, s bár elakadt, felhívta magára a varázsló figyelmét. – Az utolsó próbán…; szóval…; éreztem…; – az ajkába harapott – éreztem valamit.

– Mit? – Lucius egymásnak támasztotta az ujjbegyeit. Jól emlékezett, mi történt az utolsó próba ideje alatt.

– Örömöt. – Kinézett az ablakon. – Valahonnan nagyon mélyrõl jött, és…; úgy fél órával késõbb Harry megjelent a Kupával és Diggory holttestével.

Lucius bólintott, de a lány ezt nem láthatta. A Nagyúr visszatérése és Potter szökése között nagyjából fél óra telt el; Lys megérezte hát a fekete mágus visszatérését. Mindezt úgy, hogy fogalma sincs róla, milyen rokoni kötelék van közöttük. Biztos volt benne, hogy Di már nem sokáig tudja õrizni a titkokat.

– Most, hogy végre teljesen hülyét csináltam magamból – folytatta Lys, nem törõdve a férfi csodálkozó pillantásával. – Mesélnél anyáról?

– Mit szeretnél tudni?

– Mindent – válaszolta Lys, és ujjait a bögrére kulcsolta. – Hogyan ismertétek meg egymást, milyen volt a kapcsolatotok, hogyan fogadták a többiek, hogy a két rivális ház egy-egy tagja jóban van…; – A lány vigyorgott, majd belekortyolt a kakaóba.

Lucius arca megrándult. Tisztában volt vele, hogy mindent nem mondhat el, de azt nem igazán tudta eldönteni, mit kellene kihagynia. Ráadásul azzal sem húzhatta az idõt, ha mindent az elejérõl kezd; elvégre a Sötét Nagyúr teljes valóját ki kellett hagynia a mesébõl.

– Azon a nyáron találkoztunk elõször, amikor Di elõször készült a Roxfortba – kezdte óvatosan, gyorsan megfontolva a szavakat. – Az apja hozta el, apámmal ismerték egymást az iskolából. Eleinte…;

– Mi lett vele? – kérdezte Lys kíváncsian, ugyanakkor bûntudatos pislogással, amiért félbeszakította a varázslót. – Anya apjával.

Lucius az ajkába harapva töprengett egy kicsit, mielõtt válaszolt volna. Az igazat nem mondhatta el, hazudni pedig úgy akart – ha egyszer muszáj volt –, hogy késõbb csak egy névvel kelljen kiegészíteni a történetet.

– Nem tudom – felelte végül. – Évekkel ezelõtt eltûnt.

A lány bólintott.

– Anya ezt sosem mondta. Vagyis…; az az igazság, hogy nemcsak a kapcsolatukról nem mesélt, még csak szóba sem került soha.

Lucius tudta, hogy ez egy fel nem tett kérdés, amit neki meg kell válaszolnia. De…; milyen is volt a Nagyúr?

– Szigorú – mondta ki az elsõ szót, ami eszébe jutott, és helyesnek is vélte. – Voltak elvárásai, és ezek mindig a lehetõ legmagasabb szinten álltak. Nem tûrte, ha ellenszegültek neki, de Divel nagyon engedékeny tudott lenni.

– Szerette õt? – kíváncsiskodott tovább a lány.

– Úgy gondolom, igen. – Várt egy kicsit, hátha Lysnek újabb kérdései lennének, majd folytatta. Sok mindenrõl beszélt; igaz, voltak részletek, amelyeket bölcsen kifelejtett – például a Divel való kapcsolata pontos milyenségét. Elmesélte, milyen kapcsolatban állt Di az õ mardekáros barátaival, hozzátette, hogy a lány újakat is szerzett magának – itt elsõsorban Bellatrixot igyekezett kiemelni, akivel õ maga sosem volt jóban –, mesélt a griffendélesekrõl, és Di más házba tartozó barátairól is.

Már sötétedett, amikor a beszéd végére ért. Úgy döntött, elég késõ van, ideje hát, hogy Lys hazatérjen. Kifizette az italokat – a lány ugyan hosszú ideig hevesen tiltakozott a meghívás ellen, de végül beadta a derekát –, és visszakísérte Lyst a Foltozott Üstbe, ahonnan a lány Hopp-porral utazott tovább.


***



Szinte teljes volt a sötétség. Érezte az állott szagot, amibe vér, izzadtság és néhány más, kellemetlen illat vegyült; a csizmája alá minden lépésnél apróbb kõdarabok kerültek; egész testét átjárta a kellemetlen hideg. Mindezek ellenére rendületlenül haladt elõre, vére vadul száguldott az ereiben. Még egy kicsit, gondolta. Már nem vagyok messze. Csak tarts ki még egy kicsit! Alig foglalkozott a kialakult csatával; neki nem ez volt a dolga. Kitért egy kósza átok elõl, de nem válaszolt rá.

Hol vagy?, gondolta aggódva. Már meg kellett volna találnom téged!

Végre felért a szintet elválasztó hatalmas ajtóhoz. Türelmetlenül nyitotta ki; csak ezután vette észre, hogy egyedül van. Egy pillanatra elsötétült minden, s amikor kitisztult a kép, Õt látta. Könnyáztatta arccal, csalódott és egyben dühös tekintettel meredt rá.

– Hazudtál nekem! – kiáltott rá, s õt magát olyan mély bûntudat fogta el, amilyet még sosem érzett. A lány arca felé nyúlt, aztán hirtelen felriadt. Ujjait a plafon felé nyújtotta, és próbálta megragadni a levegõt.

Felült. Zihálva kapkodta a levegõt, és próbált kapaszkodni az álomképekbe, de néhány másodperccel késõbb már képtelen volt összefüggõ sorozattá alakítani a képeket. Megtörölte a homlokát és visszahanyatlott a párnájára. Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy álmában újra átélt egy részletet Lys régi emlékeibõl, de kétségkívül ez volt a legvalósághûbb mind közül.

Felrémlett elõtte Lys arca, amikor a legutóbbi titkos találkozásuk alkalmával minden elõzmény nélkül rámosolygott, majd hirtelen elfordította a pillantását. Meg mert volna esküdni rá, hogy a lány arca vörösebb volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Ujjait összefonta a tarkója alatt. Már sok mindent elmondott a lánynak, csupán a valódi nevek hiányoztak. Legszívesebben mindent elmondott volna, a lehetõ legigazabb formában, de tartott attól, hogy Lys valamilyen formában utalna a tényekre Di elõtt, aki nyomozásba kezdene a lány informátorának kiléte felõl. Ha pedig megtudná, hogy õ volt az, akár még azt is kockáztatná, hogy Di varázslattal tartsa õt távol Lystõl.

Felsóhajtott.

Az élet cseppet sem volt egyszerû.

A tanév kezdete elõtti utolsó találkozásuk augusztus huszonhatodikára, vagyis két nappal késõbbre volt tervezve. Lucius sejtette, hogy ezúttal sem fognak sokat beszélgetni; Di élettörténetét már rég elmesélte a lánynak – még júliusban – de azóta is rendszeresen találkoztak, bár általában csak ültek egymással szemben, és ha néha-néha valamelyikük megszólalt, mindig udvarias semmiségek kerültek szóba, mint például az idõjárás, vagy a következõ tanév.

Lucius nem tudta, fognak-e találkozni a tanév kezdetével, de bízott benne, hogy igen. Most, hogy elnyerte a lány bizalmát, nem akart sokáig távol lenni tõle.


***



Lys leeresztette a kezében tartott iskolai levelet. A csalódottság és a düh, amit a levél olvasása okozott számára, teljesen elvette az étvágyát; már bánta, hogy reggeli elõtt akarta elolvasni a postáját.

– Idén sem jössz a Roxfortba? – kérdezte élesen az anyjától.

Di zavartan hümmögött valamit, amit akár nemnek is lehetett értelmezni. A lány sértetten bámulta a kakaóját, Di elnézett lánya válla fölött, Perselus pedig bölcsen hallgatott.

– Miért nem mondtad?

Perselus, megelõzve Diana dühös replikáját – és az ezzel együtt érkezõ vihart –, Lys vállára tette a kezét.

– Még nem volt biztos – mondta, és fejével a lépcsõk felé intett. Lys mélyet sóhajtott, és csakis azért nyelte le a kikívánkozó, roppant ingerült választ, mert tiszteletben kellett tartania a tényt, hogy Perselus nem árulta be õt Dinek, amikor a nyár elején megtudta, hogy Luciusszal készül találkozni Harry helyett.

Kedvtelenül baktatott fel a szobájába, és a kelleténél hangosabban vágta be maga után az ajtót. Csak azután döbbent rá, hogy még mindig az iskolai levelet szorongatja, miután ledobta magát az ágyára. A pergamen, ami néhány perccel korábban még takaros tekercsbe csavarodott, most gyûrött volt, és még különös gonddal sem lehetett volna visszatekerni eredeti formájába. Lys csalódottan olvasta végig újra azt a sort, ami õt a leginkább zavarta, majd galacsinba gyûrte a pergament, és a szobája legtávolabbi sarkába hajította.

Az olyannyira utált felirat gyûrötten feketéllett a galacsin tetején:

Wilbert Fushel: A defenzív mágia elmélete.


***



Luciusnak több oka is volt, hogy Dit távol akarja tartani a Roxforttól. Mindközül az volt a legfontosabb, a lebukás veszélye jelentõsen csökkenni fog, ha majd Lysszel találkoznak. Megrándult az arca a gondolatra; az iskolai vonat alig néhány órája indult el. Pontosan tudta, hiszen õ maga is ott volt – kikísérte Dracót, azzal a jól titkolt céllal, hogy talán láthatja Lyst. S látta is – igaz, csak egy pillanatra – egy fekete hajú lánnyal beszélgetett. Di nem volt vele; ezen csodálkozott egy kicsit, de nem volt rá túl sok ideje, mert megszólalt az indulást jelzõ vonatfütty, a két lány pedig kacagva szállt fel a piros mozdonyra.
letkpek by iuwan
Szerző megjegyzései:
Hát, itt vagyunk. Egy újabb fejezet érkezett.

Nem, én sem hittem volna, hogy majdnem négy év után új fejezetet fogok feltölteni (pedig hazudnék, ha azt mondtanám, hogy az utolsó feltöltés óta egyszer sem gondoltam a történetre vagy a szerepl?kre), erre tessék.

Még miel?tt hagynálak titeket belemerülni az olvasásba, szeretnék köszönetet mondani Xéninek és Oliviának, mert meghallgatták az újabb és újabb ötleteimet, és támogatták, hogy ennyi id? után még feltegyek egy új fejezetet. Szóval nem hiszem, hogy ez a fejezet (ilyen hamar) létrejött volna nélkületek, csajok! Köszönöm! :)

Ó. ja igen, a fejezet tartalma. Gondoltam, hogy írok pár jó szót róla, de... azt hiszem, mindannyian megérdemlitek, hogy magatok fedezzétek fel, mit hoztam ma nektek.

Szóval jó olvasást! Feltöltve: 2016.07.24
Lys Sera és Ginny között ült az évnyitó lakomán. Be kellett vallania magának, egyáltalán nem érezte úgy, hogy éhes lenne, sõt, fáradt sem volt, azt pedig végképp túlzásnak tartotta, hogy türelmesen és nyugodtan végigülje a vacsorát. Fõleg úgy, hogy képtelen volt kiverni a fejébõl az érzést, miszerint neki nem itt lenne a helye; mindezek ellenére elszántan a tenyerébe támasztotta az állát, és unottan meredt elõre – ennyit engedett meg magának azzal kapcsolatban, hogy kinyilvánítsa nemtetszését.

– Vajon milyen tanár lesz Umbridge? – hajolt oda hozzá Sera, tekintetét a Dumbledore mellett ülõ rózsaszínû kardigánt viselõ nõre függesztette. Mivel negyedévesek voltak, Diana Williams helyett az új tanerõt kapták Sötét Varázslatok Kivédése oktatónak. Ennek a hírnek egyelõre sem õk, sem az idõsebb diákok nem örültek.

Lys nagylelkûen vállat vont. Számára az elsõ és legjobb sötét varázslatok kivédése tanár Lupin professzor volt, és kételkedett abban, hogy ez a nõ képes lenne felülmúlni õt. Habár abban azért bízott, hogy az anyjánál jobb tanár lesz.

– Nem tudom – mondta végül. – Anyánál csak jobb lehet – tette hozzá, és megpöckölt egy láthatatlan porszemet a levegõben. Ha jobban belegondolt, Dit nem volt nehéz felülmúlni.

– Williams professzor igenis jó tanár – szólt közbe Elysia és Ginny egyszerre.

– Aha, persze – vágta rá élesen Lys, Sera pedig bölcsen hallgatott.

Csupán egyetlen diák volt a kastélyban, aki szerint Diana Williams csapnivaló tanár volt, mégpedig éppen a tanárnõ lánya volt ezen a véleményen. Ráadásul a kritika nem volt alaptalan. Lys volt az egyetlen ugyanis, akivel Williams professzor sosem foglalkozott az órán; õ volt az egyetlen, legalább másodéves roxfortos diák, aki még soha nem párbajozott, pedig Dinek gondja volt rá, hogy hetedév végére minden tanítványa meg tudja védeni magát.

Lys osztálya azonban kivételt képezett ez alól; tizenegyen voltak, a velük párban lévõ hollóhátasok pedig tízen, így mindig volt egy olyan tanuló, akinek nem volt párja – és ez a tanuló kivétel nélkül minden alkalommal Lys volt.

***


Annak ellenére, hogy Umbridge egy rendkívül utálatos, szörnyen irritáló nõszemély volt, Lys – a többi diákkal ellentétben – nem utálta maradéktalanul az óráit. Felemelõ érzés volt, hogy végre nemcsak õ az, aki nem gyakorolhatja, hogyan kell megfelelõen elvégezni különféle támadó vagy védekezõ átkokat. Igaz, a társai egyáltalán nem osztották a véleményét: néhány héttel a tanév kezdete után keringeni kezdtek a pletykák egy megalakulóban lévõ önképzõ szakkörrõl, amit Sera és Elysia egyöntetûen remek ötletnek nyilvánított, de õ, Lys egyáltalán nem volt lelkes tõle. Ennek fényében két barátnõje október elsõ hétvégéjén a Szárnyas vadkan nevû kis kocsmába ment, õ maga pedig egy eldugott mellékutcába, hogy megvárja Luciust.

Már régóta nem látta a férfit, csak levelek útján érintkeztek, de azt sem heti rendszerességgel küldték a másiknak; ezért aztán alig várta, hogy végre személyesen is beszélhessenek.

Lucius – ahogy mindig – most is pontosan érkezett. Lys egy kicsit zavarban volt, amikor meglátta; egyrészt borzalmasan örült a találkozásnak, másrészt mélyen rettegett attól a szabálysértéstõl, amit tenni készült, mégpedig hogy engedély nélkül hagyja el az iskola területét.

Ahogy elfoglalták a szokásos asztalukat az Abszol úti kávézóban, ahol nyáron is találkoztak, Lys rögtön csacsogni kezdett. Mesélt az új tanévrõl, hogy továbbra is járhat bájitaltan különórára Piton professzorhoz, hogy elsõ próbálkozásra sikerült tengerimalaccá változtatnia egy gyöngytyúkot. Elmesélte, hogy a Sötét Varázslatok Kivédése órát idén nem az édesanyja tartja nekik, hanem egy minisztériumi banya, Umbridge, akit cseppet sem kedvelt, de örült, hogy nem Di tanítja õket, mert így végre nem õ az egyelten, akinek nincs alkalma gyakorolni az önvédelmet és párbajozást az órán.

– Még sosem párbajoztál? – kérdezte Lucius csodálkozva.

Lys a füle tövéig elvörösödött és szégyenkezve lesütötte a szemét. Igazából maga sem értette, miért õ érzi rosszul magát, hiszen egyáltalán nem az õ hibája volt, hogy az anyja nem volt hajlandó figyelembe venni a jelenlétét az órákon.

– Hát, nem igazán – vallotta be, továbbra is az asztal lapját bámulva. – Perselusnak vannak könyvei, különféle átkokról, amikkel lehet támadni meg védekezni, és néha megengedte, hogy beleolvassak ezekbe a könyvekbe, mikor anya nem volt otthon, de sosem volt alkalmam kipróbálni õket.

Mély csend telepedett közéjük. Lucius a maga részérõl felelõtlennek tartotta Dit, amiért még az alapvetõ önvédelemre sem tanította meg a lányát. Lys ujjai zavartan babráltak talárja szegélyével az asztal alatt.

– Suttognak egy párbajszakkörrõl – szólt hirtelen fojtott hangon a kislány, közelebb hajolva a férfihoz, de továbbra is lefelé nézve. – Gondolkodtam, hogy jelentkezem, de…; – Néhány másodpercig hallgatott. Felnézett, hosszú percek óta most elõször, és tekintete találkozott Luciuséval. – Mi van, ha mondjuk…; le akarok fegyverezni valakit, megsuhintom a pálcám és nem történik semmi? Mindenki rajtam fog nevetni.

– Dehogy fognak! – ingatta fejét a férfi. – Remekül fog menni, majd meglátod.

– Szóval azt mondod, próbáljam meg?

Az elkövetkezõ néhány perc azzal telt, hogy Lucius megígértette vele, hogy amint visszamennek a kastélyba, azonnal jelentkezik a szakkörbe. Ezután Lys az ismét az iskolai mindennapokról mesélt, felüdülésként említette, hogy végre a bájitaltan órák is jelentenek némi kihívást, mert az idei recepteket még nem tudja kívülrõl, és hogy eddig még egy, az órán fõzött bájitalt sem készítették el Perselusszal a roxforti évek elõtt, vagy valamelyik szünidõben.

Mikor visszatértek Roxmortsba, már majdnem lement a nap. Lys utálta a hosszas búcsúzkodást, ezért egyszerûen csak hátrált egy lépést, a varázslóra nézett, majd így szólt:

– Hát akkor…; Szia.

Sarkon fordult, s már épp indulni készült, mikor a férfi hangja megállította.

– Várj egy percet! – szólt utána Lucius, mire õ megfordult. A varázsló egy fekete, bõrkötésû könyvecskét nyújtott felé. – Ezt majdnem elfelejtettem.

Lys visszalépett hozzá, és óvatosan átvette a könyvet és fél kézzel fellapozta. Az teljesen üres volt.

– Ez üres – mondta, és zavartan nézett a férfira.

– Az nem baj. – Lys már tényleg nem értett semmit. – Ezzel gyorsabban elérsz, ha beszélgetni szeretnél. Nekem is van egy; bármit írunk a sajátunkba, az rögtön megjelenik a másikéban is.

– Menõ! – ámult el a lány, s gyorsan talárja zsebébe rejtette a könyvecskét, s még intett egyet, búcsúzóul, mielõtt sarkon fordult volna, hogy visszairamodjon a Roxfortba.

***


Másnap Lys beszélt Harryvel a párbajszakkör ügyében. Hermione, aki éppen ott volt a fiúval, Lys elé tolt egy pergament, amin nagyjából harminc név sorakozott, és megkérte õt, hogy írja fel a sajátját. Hermione ezek után gondos tekercsbe csavarta a pergament, és sürgõsen eliramodott a könyvtár felé. Lys és Harry egyedül maradtak, a kellemes idõre való tekintettel pedig úgy döntöttek, sétálnak egyet a tónál.

Õk ketten valamiért mindig is nagyon jól kijöttek. Lys úgy gondolta, azért, mert az édesanyáik is nagyon jó barátnõk voltak, és Di szerint Harry jobban hasonlít Lilyre, mint Jamesre. Perselus természetesen éppen ellentétes véleménnyel volt, mondván, Harry épp olyan arrogáns, mint az apja, Lys ilyenkor mindig nagyon csúnyán nézett rá. A kislány legõszintébb döbbenetére azonban Di csak lesütötte a szemét, és hosszú percekig nem volt hajlandó megszólalni.

Kisebb korában rajongva szerette az anyját – manapság minél többet gondolkodott ezen, annál kevésbé értette, miért –, és olyan ember akart lenni, mint õ. Csakis emiatt választotta annak idején a Griffendélt, hiába mondta neki a Süveg, hogy a családja legtöbb tagját a Mardekárba osztotta. Régebben nemigen foglalkozott ezzel a kijelentéssel, de az új tanév kezdete óta nem bírta kiverni a fejébõl. A Süveg szerint családja legtöbb tagja mardekáros volt…; lehetséges volna, hogy az apja is abba a házba tartozott? Akkor Luciusnak ismernie kellene õt…; miért is nem kérdezte meg még soha?

Az apja, vagy éppen a családja, úgy általánosságban olyan téma volt, amirõl Di egyáltalán nem volt hajlandó beszélni. Pedig õ, Lys, többször is felhozta a dolgot, de mindig elutasító választ kapott. Tavaly egy ideig azt hitte, talán Perselus az apja, s bár tévedett, egy cseppet sem bánta. Számára Perselus mindig is inkább egy szuper nagybácsi volt, amióta csak az eszét tudta, és örült neki, hogy ez nem változott meg egyik napról a másikra.

Mélyet sóhajtott, kinyitotta a Luciustól kapott könyvecskét – az rögtön tompán világítani kezdett, jelezve, hogy Lucius épp nincs a könyv közelében –, de csak bámulta a korábbi beszélgetéseik sorait. Hosszú percek teltek el, hallotta, ahogy Sera és Elysia nevetve csacsognak valamirõl, de egyetlen szó sem jutott el hozzá. Végül megrázta a fejét, becsapta a könyvet és visszasüllyesztette az utazóládája mélyére.

***


Lys egyedül ment el az elsõ párbajszakkörre. Sera és Elysia már jóval elõtte elindultak, de õ akkor még az ágyán hasalt, a Luciustól kapott könyv fölé hajolva, és az elõzõ esti beszélgetésüket olvasta. Most, hogy eljött az elsõ párbajszakkör ideje, rettegett attól, hogy elinduljon.

Arra eszmélt, hogy percek óta a tompán világító könyv egyik üres oldalát bámulja. Felnézett a faliórára Sera ágya fölött: húsz perce volt rá, hogy felérjen a hetedik emeleti találkozóhelyre. Becsukta a könyvecskét, az utazóládába tette, és néhány másik könyvet pakolt rá. Aztán ismét az órára nézett: még tizenöt perce volt.

– Mégis miféle griffendéles vagy te? – ripakodott saját magára, mielõtt kirobogott a hálóból.

Még épp idejében érkezett meg a párbajszakkörre. A csoport nevet választott magának (Dumbledore Serege) és kinevezte Harryt vezetõnek. Utóbbival Lys maradéktalanul egyetértett, de valamiért nem tetszett neki az ötlet, hogy a párbajszakkör neve éppen Dumbledore Serege legyen.

Amikor Harry utasítására párokba rendezõdtek hogy Dumbledore Serege megtarthassa elsõ gyakorlását, Lys riadtan vette tudomásul, hogy rajta kívül az egyetlen személy, akiknek nincs párja az ötödikes Neville: egy fiú, aki egy évvel idõsebb volt nála, tehát nyilván több átkot ismert, és jóval tapasztaltabb párbajozó volt. Az ajkába harapott, és riadt pillantást vetett a fiúra, aki hasonlóan nyugtalannak tûnt. Nyilván nem volt boldog, amiért egy negyedikest kapott társként. Hát még akkor mennyire nem fog örülni, ha rájön, hogy az ellenfele még sosem párbajozott, gondolta Lys sötéten, és olyan erõvel markolta meg a pálcáját, hogy ezüstös szikrák pattogtak belõle.

Lehunyta a szemét, mély levegõt vett, s amikor Harry utasítására kezdetét vette a gyakorlás, Neville-re szegezte a pálcáját, és így kiáltott:

– Capitulatus!

Legnagyobb döbbenetére a pálca elegáns ívben kirepült a fiú kezébõl, és kettejük között ért földet. Ráadásul az átok legalább két méterrel hátrébb taszította Neville-t, aki ettõl annyira meglepõdött, hogy egyensúlyát vesztve a földre zuhant.

Lys kerekre tágult szemekkel bámulta a fiút – egy kósza átok húzott el a bal füle mellett, hogy a háta mögött lévõ könyvespolcba csapódjon, de észre sem vette –, pálcája kicsúszott a kezébõl és halk koppanással a lába mellett heverõ puha párnára huppant. Képtelen volt elhinni – ezt tényleg õ csinálta? Az átka olyan erõvel taszította meg ellenfelét, hogy az elesett? Egyszerûen nem tudta elhinni.

Néhányan feléjük fordultak, mire õ zavartan, pálcájával mit sem törõdve Neville mellé sietett, és felsegítette a fiút.

– Bocsánat – motyogta. – Bocsánat, nem akartam.

– Semmi baj – rázta fejét a fiú és feltápászkodott. Lys, ahogy visszabaktatott a helyére, felvette Neville pálcáját és odadobta a fiúnak, azonban a dobás elég ügyetlenre sikeredett, mert Neville nem tudta elkapni. Felvette a saját pálcáját és szembefordult Neville-lel. Bizonytalanul emelte fel a pálcáját, mert nem akarta, hogy a fiú megsérüljön.

Percekig állt mozdulatlanul, s hirtelen arra eszmélt, hogy a pálcája kicsúszik az ujjai közül. Utánakapott, de nem érte el.

– Sikerült! – kiáltott fel Neville boldogan, s felkapta a földrõl Lys pálcáját. – Életemben elõször sikerült!

Lys a fiúra meredt, amikor az átadta neki a pálcáját. Lehet, hogy õ sem párbajozott még soha? Ettõl jobb kedvre derült, s mikor Neville visszaállt a helyére, és jelzett neki, hogy készen áll, egy fürge mozdulattal ismét lefegyverezte õt. A pálca ezúttal olyan erõvel röppent ki gazdája kezébõl, hogy orrba találta Harry vörös hajú barátját, Ron Weasley-t.

Lysnek további három sikeres próbálkozásra volt szüksége, hogy a lefegyverzett Neville pálcája az õ kinyújtott tenyerében landoljon. A gyakorlás végéig tucatnyi alkalommal fegyverezte le a fiút, s Neville is háromszor eltalálta õt. Mindketten boldogan és elégedetten tértek hagyták el a hetedik emeleti titkos szobát.

Amikor Lys visszatért a hálókörletébe, tintát meg pennát kotort elõ a táskájából, az ágyára hasalt, és elõhalászta a Luciustól kapott kis könyvecskét, majd kinyitotta.  A lapokból tompa fény áradt. Lopva körbenézett, de a háló még üres volt, így gyorsan odafirkantotta az elsõ üres lapra: Vége az elsõ órának. Azt hiszem, jó voltam.

***


Csak másnap este volt ideje újra kinyitni a könyvecskét, hogy elolvashassa Lucius üzenetét, amiben a férfi biztosította õt, Lys sikere cseppet sem érte váratlanul. Lys elmosolyodott és leplezetlen jókedvvel hajolt a befejezendõ számmisztika házidolgozat fölé. Örült, hogy legalább egy ember van, aki töretlenül hisz az õ sikerében.

Lys legnagyobb döbbenetére, a DS-nek hála õ és Ginny legjobb barátok lettek (s még Neville-lel is rendszeresen beszélgetett az edzésen kívül), viszont valamilyen furcsa oknál fogva, Serával és Elysiával eltávolodtak egymástól, pedig mindkét lány tagja volt a DS-nek. Lys eleinte próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és továbbra is két barátja közé ült az órákon.

Egy szeles novemberi napon azonban valamilyen hirtelen ötlettõl vezérelve Ginny mellé ült bájitaltanon, amikor párban kellett dolgozniuk, s a vörös hajú lány kifejezetten örült neki (Lys évfolyamelsõ volt bájitaltanból, így bárki roppantul örült volna, ha vele kell dolgoznia), s mikor visszatért egy maroknyi abesszíniai aszúfügével, önkéntelenül a régi asztalhoz pillantott, ahol ismét hárman dolgoztak: Elysia, Sera és az ikertestvére, Angelica.

– Gyorsan találtak helyetted valakit – jegyezte meg élesen Ginny, sötét pillantást vetve a trióra. Ginny nem igazán kedvelte egyiküket sem. Lys nem tudta, és nem is kérdezte az okát, úgy okoskodott, ha rá tartozna, Ginny úgyis elmondta volna neki.

Lys bólintott, és finom mozdulatokkal pucolni kezdte a gyümölcsöt. Elõször levágta a két végét, majd nyolc nem túl mély, egyenes vágást ejtett rajta, hosszában, azután egyetlen, finom mozdulattal lehúzta a gyümölcs héját, végül pedig iksz alakban bemetszette a fügét.

– Hogy csinálod? – kérdezte Ginny, aki még mindig az elsõ fügéje héját próbálta lehámozni, s Lys már a hatodikkal is végzett.

A barna hajú lány közelebb lépett a vöröshöz, és lassan megmutatta neki a mozdulatokat, s közben elmagyarázta, miért van szükség bevágni a gyümölcsöt.

– Csak vigyázz, hogy ne vágj bele a magokba – mondta Lys, s közben egy újabb fügét pucolt meg. – Azok nagyon fontos részei a bájitalnak.

Miután a bájitalba pakolták a gyümölcsöket, Ginny a táblára pillantott, és elolvasta a recept következõ lépését.

– Lassú tûzön fõzd és kavargasd, amíg élénkpiros lesz. – Lysre pillantott. – Hát, ez biztosan nekem is menni fog.

– Tegyék bele három csepp gránátalmalevet – mondta, miközben letakarította az ezüstkéseket, és kockázni kezdett néhány aszfodélosz-gyökeret. – Sokkal hamarabb összeforr tõle a bájital.

Ginny felpillantott a táblára, s közben szorgalmasan keverte a bájitalt.

– Azt csak az utolsó lépésben kell, miután felforrt a bájital. Nyolc cseppet kell beletenni.

– Hát majd akkor is teszel bele ötöt – mondta Lys, akinek semmi kedve nem volt elmesélni Ginnynek, hogy ezt a bájitalt õ maga recept nélkül, akár csukott szemmel is el tudja készíteni. Mégpedig sokkal jobban, mint a hivatalos recept szerint.

Lys hat éves volt, amikor elõször fõztek bájitalt Perselusszal. Nem volt ritka, hogy a férfit felkérték néhány bájital elkészítésére a nyári szünet ideje alatt, s Lys, amikor az anyja nem volt otthon (ami meglepõen gyakran fordult elõ), lelkesen csatlakozott hozzá. A kislány képes volt órákig nézni a varázslót, ahogy az különféle hozzávalókat készít elõ, fõzeteket kavargat, többnyire recept nélkül. Lys gyermeki szemei ámulva nézték az elegáns mozdulatokat, még akkor is, amikor épp csak felérte az asztalt, amin a férfi dolgozott.

Hat éves kora nyarán Perselusnak egy különösen bonyolult fõzetet kellett elkészítenie. Di nem volt otthon, azonban a férfi nem akarta, hogy Lys a bájitalos laborban legyen, így azt mondta neki, hogy az elkövetkezõ másfél órában azt csinálhat, amit csak akar, de kilencven perc múlva a konyhában akarja õt látni.

Lys a falu játszóterére ment. Borús, hûvös nyári idõ volt, s õ valamilyen furcsa ötlettõl vezérelve úgy döntött, felmászik az egyik legmagasabb fára. Sokáig ült ott, csendben, a falu szürkés házait szemlélve. Egy madárcsapat szállt el a játszótér fölött, az egyik pedig leszállt a fa egyik ágára, nem messze a kislánytól. Lys meg akarta fogni a gyönyörû, kékes tollú madarat, ezért egy vékonyabb ágra mászott, azonban a madár elröppent elõle, õ pedig, abban bízva, hogy ha elég gyors és ügyes, még el tudja kapni az alatta lévõ ágat, utána ugrott.

Duplán tévedett. Sem az ágat, sem pedig a madarat nem érte el. Sikított, az ütközéstõl tartva behunyta a szemét. Négykézláb, a vártnál sokkal tompábban ért földet; csak lehorzsolta a térdét és a tenyerét. Ahogy visszafelé indult, rá kellett jönnie, hogy a horzsolás a térdén szörnyen fájdalmas tud lenni.

Amikor Perselus megtalálta õt a konyhában, vérzett mindkét térde. A férfi egy szó nélkül leterelte õt a laborba, és sebhegesztõ-fõzetet készített neki, elvárva, hogy a kislány aktívan részt vegyen a munkában. Amikor Di hazatért, semmit sem vett észre az incidensbõl. Attól a naptól kezdve valahányszor Perselusnak akkor kellett bájitalt fõznie, amikor Di nem volt otthon, Lys mindig segíthetett neki.

– Még tizenöt perc – szólt Piton professzor, kizökkentve Lyst a gondolataiból.

Ginny felnézett a makacsul kék színû bájitalból, s Pitonra pillantott, aki a mardekárosok csoportja mellett állt, majd vállat vont, és a gránátalmalevet tartalmazó palackhoz nyúlt, hogy idõ elõtt leszámoljon három cseppet.

***


Visszagondolva, sem Lys sem pedig Ginny nem értette, miért váltak el az útjaik még elsõs korukban. Újabban szinte minden idejüket együtt töltötték. Az órákon egymás mellett ültek, együtt írtak leckét – ez Ginny bájitaltan jegyeinek hirtelen javulását eredményezte, és Lys legnagyobb kárörömére, Elysia és Sera bájitaltan teljesítménye észrevehetõen romlott, mióta õ nem volt velük –, Ginny még a barátjának, Michael Cornernek is bemutatta Lyst.

Ginnyn kívül volt még valaki, akivel Lys meglepõen sok idõt töltött; ez a személy nem volt más, mint Neville, akivel még mindig párban dolgoztak a DS edzések alkalmával. Mindketten rengeteget fejlõdtek a gyakorlások során, s Lys alkalmanként segített a fiúnak a bájitaltan leckéjében, mire Neville hálából a gyógynövényekrõl mesélt a lánynak. Persze, Lys rengeteg gyógynövényt ismert, viszont csupán azokat, amelyek valamilyen bájital alapanyagai voltak. Ráadásul a gondozásukról így is vajmi keveset tudott; de pontosan tudta például, hogyan kell megszerezni a morgács termését, és felsorolt öt bájitalt, amelynek a növény nagyon fontos alapanyaga. Amikor Neville elmagyarázta neki, hogyan kell évekig életben tartani a növényt, csak nevetett.

Neville, a gyógynövénytan órákat leszámítva, nem volt kiemelkedõ semmiben, míg õ, Lys, nagy valószínûséggel egy csapat hetedévest is kenterbe vert volna bájitalkészítésben, ráadásul a DS edzéseken nyújtott teljesítménye alapján úgy tûnt, született tehetsége van a párbajozáshoz. Neville (a lánnyal ellentétben) ezt cseppet sem tartotta meglepõnek, hiszen Di hosszú évekig Sötét Varázslatok Kivédését tanított a Roxfortban.

A DS edzés a bájitaltan óra komoly vetélytársává lett Lys kedvenc óráinak listáján. Felemelõ érzés volt, hogy végre valamihez született tehetsége van: amikor kimondta a sóbálvány átkot, Neville azonnal vigyázzállásba vágta magát, és eldõlt akár egy darab fa, a hátráltató ártás hatására nyomban megdermedt…;

Eleinte Neville egyáltalán nem volt ellenfél számára, azonban ahogy teltek-múltak a gyakorlással töltött órák, a fiú rohamos fejlõdésnek indult. November közepe táján már komolyan oda kellett figyelnie, hogy elõbb küldje saját átkát a fiúra, s utána rögtön használja a pajzsbûbájt, ellenkezõ esetben Neville könnyedén eltalálhatta õt.

A sorozatos sikerélmények, amiket a DS edzéseken szerzett sokkal magabiztosabbá tették õt, aminek hatására egy esõs november végi napon, olyasmit tett, amit korábban még elképzelni sem tudott volna.

November minden csütörtök estéjén Kalapkúra-bájitalt fõztek Perselusszal a gyengélkedõre, ugyanis a rengeteg esõ és a hûvös idõ hatására a diákok között járvány-szerûen terjedt az influenza. November utolsó csütörtökén Lys egyedül dolgozott a Kalapkúra-bájitalon, mivel Perselusnak egy másik bájitalt kellett elkészíteni. Miután az ital elkészült, Lys fiolákba töltötte azt, majd elpakolta a hozzávalókat, s miután végzett figyelte ahogy a férfi dolgozott a saját bájitalán.

Miután Perselus elkészült a saját bájitalával, összeszedte a Lys által fiolákba töltött Kalapkúra-bájitalt, a kislány pedig odalépett az egyik magas könyvespolchoz, abban a reményben hogy talál valami olvasnivalót.

– Azokat hagyd békén – szólt Lysre szigorúan Perselus, mire a kislány felvont a szemöldökét, de engedelmesen ellépett a könyvespolctól.

Amint a férfi elhagyta a labort, Lys visszasettenkedett a könyvespolchoz, amint többnyire fekete vagy barna bõrkötésû kötetek sorakoztak, némelyik könyv címétõl kirázta õt a hideg. Egy fekete, igencsak kopott kötetre arany tintával ez volt írva: Rémisztõ ártások haladóknak. Mellette egy barna köteten ez állt: Sötét ellenség. Egy kopott, fekete könyv a Sötét Átkok átfogó útikalauza címet viselte, mellette egy különösen vastag könyvön a Rontások Gyûjteménye cím díszelgett. Lys szörnyülködve olvasta néhány könyv címét; A feketemágia megszelídítése, A legszörnyûbb ismert átkok, Okklumencia, Minden, amit tudnod kell az elme védelmérõl. A lány keserûen elhúzta a száját; abban reménykedett, hogy valamilyen szuper bájitalos könyvet fog itt találni, de tévednie kellett.

Már éppen hátrálni készült, amikor tekintete megakadt egy vérvörös bõrkötésen, melyen csupán két betû volt olvasható: ÁK. Lys az ajtóra sandított, és óvatosan leemelte a kötetet. A borítón egyszerû betûkkel ez állt: Ártások Kódexe. Belelapozott a könyvbe, és roppant érdekesnek találta, ugyanakkor kételkedett benne, hogy Perselus kölcsönadná neki a kötetet.

Hirtelen ötlettõl vezérelve táskájába süllyesztette az Ártások kódexét, megigazította a könyveket a polcon, hogy ne legyen feltûnõ a kötet hiánya. Éppen összehúzta a cipzárt a táskáján, amikor Perselus visszatért a gyengélkedõrõl. Gyorsan elköszönt hát, és rohanni kezdett, amint becsukódott mögötte a labor ajtaja.

A Griffendél-toronyig meg sem állt, s ott is csak annyi idõre, amíg elhadarta a jelszót a Kövér Dámának. Átvágott a klubhelyiségen, felsietett a lányok hálójába vezetõ csigalépcsõn, és szinte beesett a hálóterembe, ami szerencsére üres volt. Zihálva az ágyára heveredett, óvatosan kivette az elcsent könyvet a táskájából és olvasni kezdett.

***


A karácsony közeledtével McGalagony professzor elkezdte összegyûjteni azokat, akik a kastélyban szándékoztak tölteni az ünnepeket. A negyedikes lányok közül Lys volt az egyetlen, aki feliratkozott, és ez cseppet sem tette boldoggá. Mogorva hallgatásba burkolózott, ahogy átvágtak a latyakos udvaron az üvegházak felé. A tudat, hogy egyedül fog karácsonyozni ingerültté tette, annyira, hogy a kelleténél jóval nagyobb trágyát pakolva a furunkulára, amit épp átültettek, mielõtt begyûjtötték a furunkulagennyet.

– Anyukád is itt marad a szünetre, nem? – fordult hozzá Ginny abban a reményben, hogy fel tudja vidítani. Õ maga arról nyilatkozott, hogy otthon tölti a szünetet. – Úgy értem, a tanárok nem szokták elhagyni a kastélyt. Szóval nem leszel egyedül.

Ginny óvatosan kiszabadította a növényt trágyahalom alól, és óvatosan egy tálkába kezdte gyûjteni a gennyet.

– Anya idén is elutazik karácsonyra – szólt sötéten Lys, és olyan erõvel csapta bele a lapátot a sárkánytrágyába, hogy a körülöttük állók talárjára fröccsent.  â€“ Mint mindig, most sem vagyok elég fontos ahhoz, hogy a közelemben maradjon.

Ginny szomorúan nézett barátnõjére. Emlékezett rá, hogy elsõéves korukban, amikor még barátok voltak, Lys nem ment haza a szünetre, mert az édesanyjának valamilyen nagyon fontos dolga volt.

– Mi lenne, ha eljönnél hozzánk az Odúba? – kérdezte hirtelen. Lys csodálkozva nézett rá. – Persze elõbb meg kell beszélnem anyával, de biztosan megengedi. Ron is mindig meghívja Harryt meg Hermionét, szóval igazán nem hiszen, hogy probléma lenne. De azért elõbb megkérdezem.

– Tényleg megtennéd? – kérdezte lelkesen Lys, egy csapásra elfeledve minden bánatát. Már nem is emlékezett rá, mikor töltötte utoljára társaságban a karácsonyt.

A Roxfort elõtt egy mugli bentlakásos iskolában tanult, ahol a diákoknak szintén lehetõségük volt arra, hogy hazatérjenek az ünnepekre. Mivel Di akkor a Roxfortban volt, Lysnek maradnia kellett, de az osztály- és szobatársai mind hazamentek. Alig várta hát, hogy õ is roxfortos diák lehessen, hogy végre ismét együtt karácsonyozhasson az anyjával, erre Di nem vállalta a tanítást Lys elsõ két iskolai évében. Tavaly a Tusa miatti bokros teendõire hivatkozott, idén pedig közölte, hogy ismét elutazik.

Az óra hátralévõ részében Ginny a családjáról mesélt. Néhány bátyját (Ront és az ikreket) Lys ismerte az iskolából, és a szigorú prefektusra, Percyre is emlékezett még. Az átoktörõ Billrõl és a sárkánygondozó Charlie-ról még sosem hallott, így õket tartotta a legérdekesebbnek Ginny családjából.

Óra után Ginny a bagolyházba sietett, hogy egy levélben megbeszélje édesanyjával, hogy Lys náluk tölthesse a karácsonyt, és õ boldogan kísérte végig barátját a bagolyházba vezetõ sártól csúszós úton. Mrs. Weasley bagolyfordultával küldött válasza ebédnél érte õket; azt írta, alig várja, hogy megismerhesse Ginny barátját.

A gondolat, hogy végre egy szeretõ családnál töltheti a karácsonyt teljesen felvillanyozta Lyst. Jókedvének még az sem szabhatott gátat, hogy a Sötét Varázslatok Kivédése teremhez érve Umbridge professzor helyett a saját anyja várta õket, hogy felügyelje, amint az osztály egy újabb fejezetet olvas el Wilbert Fushel A defenzív mágia elmélete címû könyvbõl, ugyanis a fõinspektor az ötödévesek Legendás Lények Gondozása óráján vendégeskedett.

Lys kinyitotta ugyan a könyvet, de olvasás helyett makacsul bámulta a padot maga elõtt. Nesze neked, anya, gondolta gonoszkodva, nélküled is szuper karácsonyom lesz.

***


A karácsonyi szünet kezdete elõtti utolsó tanítási napot megelõzõ reggelre Ginny szõrén-szálán eltûnt. De nem csak õ maga, a ládája, a könyvei és a ruhái is. Lys megkérdezte Elysiát és Serát, de õk sem tudtak róla semmit, így a kislány szerda reggel, jóval reggeli elõtt McGalagony professzorhoz sietett.

A tanárnõ azonban nem volt a szobájában. Lys hosszú percekig állt az ajtóban, s mikor már épp feladni készült, meglátta a professzort skótkockás hálóköntösében közeledni a folyosón.

– McGalagony professzor! – kiáltotta lelkesen Lys.

– Miss Williams, mi szél hozta ilyen korán? – kérdezte a tanárnõ, és Lys esküdni mert volna, hogy fáradtságot hall a hangjában.

– Ginny eltûnt, tanárnõ! – mondta Lys és tett egy lépést a Griffendél-torony felé vezetõ folyosó irányába. – Felébredtem reggel, és õ nem volt sehol. A ládája, a ruhái mind eltûntek.

A tanárnõ körbenézett a folyosón, majd egy pálcaintéssel kitárta az irodája ajtaját.

– Jöjjön, Williams – utasította Lyst, s a kislány engedelmesen követte a professzort. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük. – Üljön le! – bökött az egyik puha karosszékre. Lys engedelmeskedett. – Miss Weasley és a bátyjai igazgatói engedéllyel elhagyták a kastélyt. Az édesapjukat súlyos baleset érte, a Szent Mungóban ápolják. – Lys tudta, hogy a Szent Mungó a varázslók és boszorkányok kórháza, Perselus gyakran készített számukra bonyolult bájitalokat. – Januárig nem kell visszatérniük az iskolába – fejezte be McGalagony professzor.

Lys elsápadt és önkéntelenül könnybe lábadt a szeme. Biztos volt benne, hogy Mr. Weasley állapota nagyon súlyos, ha Dumbledore igazgató úr hazaküldte a gyerekeit. Nem akarta, hogy Ginny elveszítse az édesapját. Bele sem mert gondolni, õ maga mit érezne, ha Perselusszal történne valami, és õk ketten még csak nem is rokonok.

– Tanárnõ, kérem, ha esetleg beszélne velük, megmondaná Ginnynek, hogy remélem, minél hamarabb meggyógyul az apukája.

McGalagony professzor bólintott, mire Lys felemelkedett a székbõl és az ajtó felé indult. Maga sem tudta, miért érzi szörnyen magát, hiszen nem õ tehet arról, ami Ginny édesapjával történt.

– Miss Williams! – szólt utána házvezetõje, mire õ megfordult. – Umbridge professzornak ne szóljon arról, hogy tudja, miért hiányzik Miss Weasley.

Lys bólintott és távozott. A Griffendél-torony felé baktatva arra gondolt, hogy mégiscsak egyedkül kell karácsonyoznia az idén is. Pedig már annyira készült rá, hogy Ginnyvel és a családjával ünnepelhet!

A következõ pillanatban undorodott magától, amiért csak erre tud gondolni.

***


Az utolsó tanítási óra után Lys a könyvtárba ment, elõvette a Perselustól csent könyvet, és olvasni kezdett. Úgy tervezte, egészen takarodóig nem megy vissza a hálókörletébe, mert nem akarta látni, ahogy az ikrek és Elysia lelkesen csacsogva befejezik a pakolást és felszállnak a Roxfort Expressre, hogy otthon, családjuk körében töltsék a karácsonyt. Kinézett az egyik hatalmas ablakon; odakint már koromsötét volt, így Lys feltételezte, hogy az anyja sincs már a kastélyban. Takarodó elõtt tíz perccel Lys a táskájába süllyesztette Perselus könyvét és visszaindult a hálóterembe lefeküdni.

Másnap reggel kedvtelenül ment le reggelizni. A tanári asztaltól csak hárman hiányoztak: Perselus, az igazgató és tulajdon anyja, azonban a négy hosszú asztalnál összesen két tucat diák ült. A lány pirítóst rágcsált, az elvarázsolt mennyezetet fürkészve, és azon gondolkodott, hol lehet és mit csinálhat az anyja. Mi lehet még annál is fontosabb számára, hogy együtt töltsék a karácsonyt?

Nagy nehezen letuszkolta az utolsó falat pirítóst, ezért felállt és elhagyta a nagytermet. A márványlépcsõhöz érve megtorpant; fogalma sem volt róla, mihez kellene kezdenie. Titkon bízott benne, hogy a szünet folyamán fõzhet néhány bájitalt Perselusszal, de a férfi nem volt a tanárok asztalánál. Lys remélte, hogy délutánra már visszatér.

– Williams! – hallotta meg Perselus hangját a háta mögött, mire megtorpant és sarkon fordult.

– Professzor?

– Jöjjön – mondta a férfi, és sietõs léptekkel a pince felé vette az irányt. Lys alig bírt vele lépést tartani. Valamiért szörnyen rossz érzése támadt, de nem tudta megmagyarázni, mi okozhatja.

Perselus az irodájába terelte õt, és rájuk zárta az ajtót.

– Az igazgató úr arról tájékoztatott, hogy Weasley-ék meghívtak magukhoz karácsonyra – szólt hirtelen Lys elé kerülve. A kislány bólintott.

– McGalagony professzor elmondta, hogy Mr. Weasley megsérült, tudom, hogy nem tudnak fogadni.

Perselus fél szemöldöke megrándult, mire Lys szíve hatalmasat dobbant. Csak nem azt fogja mondani…;?

– Mindezek ellenére a Weasley család készen áll, hogy vendégül lásson…;

– Tényleg?! – szakította félbe Lys lelkesen. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire boldog az elmúlt napokban. Amikor Ginny meghívta õt, lelkesen készülõdött az ünnepre, azonban amikor megtudta, mi történt Mr. Weasley-vel, beletörõdött, hogy ismét egyedül marad. Most, hogy biztos volt abban, hogy nem kell egyedül karácsonyoznia, még boldogabb lett.

A férfi aprót bólintott.

– Azonban a Weasley család jelenleg nem a saját otthonában tartózkodik.

Lys összeráncolta a homlokát. A korábbi öröme olyan hirtelen aludt ki, mintha egy átokkal tüntették volna el.

– Akkor hol vannak?

– A Fõnix Rendjének fõhadiszállásán – felelte Perselus, és néhány mondatban felvázolta Lysnek, mi az a Fõnix Rendje.

Mire a monológ végére ért, Lys megtudta, hogy a Rend célja a Sötét Nagyúr elleni küzdelem; hogy nyíltan, vagy az árnyékból meghiúsítsák a feketemágus terveit, és megvédjék a mágikus és mugli lakosságot a Sötét Nagyúr rémuralmától. Lys gyomra felkavarodott, maga sem értette, miért.

– Mivel Di már nincs a kastélyban, az igazgató úr, aki egyben a Rend vezetõje, az én beleegyezésemet kérte ahhoz, hogy a fõhadiszálláson tölthesd a szünetet.

– És mit mondtál? – bukott ki Lysbõl, bár sejtette a választ.

– Ha menni akarsz, én nem tartalak vissza.

Lys lelkesen a levegõ bokszolt.

– Éljen! – kiáltotta. A korábbi mogorva hangulata menten elpárolgott. Mégsem kell egyedül töltenie a karácsonyt! Még jó, hogy minden ajándékot becsomagolt már a múlt héten.

– Ezt vehetem igennek?

Lys sötét pillantást vetett Perselusra.

– Naná!

A férfi ezt hallva talárzsebébe nyúlt, és egy keskeny pergamencsíkot nyújtott át neki. Lys csodálkozva nézte Perselust, de engedelmesen átvette a pergamendarabot. Észrevette, hogy valami szöveg van rajta, ezért széthajtogatta, és elolvasta a szálkás betûkkel írott szöveget:

A Fõnix Rendjének fõhadiszállása a londoni Grimmauld tér 12. szám alatt található.
25. Ltogats a Grimmault tren by iuwan
Szerző megjegyzései:
Lys megérkezik a Grimmauld térre, majd csatlakozik a Weasley-gyerekekhez, akik a Szent Mungóba készülnek. Di rájön, hogy a hazugságokból felépített kártyavárat veszély fenyegeti, és versenyfutásba kezd az id?vel.

Feltöltve: 2016.08.07
Lys néhány perc alatt visszapakolta az utazóládából elõzõ este kiszórt holmijait, és röpke harminc perccel azután, hogy Perselus lehívta õt a pincébe, útra készen állt a márványlépcsõ elõtt, pedig még Luciusnak is nagy lelkesen elújságolta, hogy mégis elmehet Weasley-ékhez és nem kell egyedül karácsonyoznia.

Perselus a bejárati csarnokban várt rá, és látványos rosszallással nézte õt, ugyanis Lys, a vastag, téli talár helyett egy szürke mugli kabátot viselt piros sapkával, Perselus pedig nem volt oda a mugli cuccokért. A lány lelkesen húzta maga után utazóládáját, mintha súlytalan lett volna – ha jobban belegondolt, a láda tényleg szokatlanul könnyû volt. Ahogy átvágtak a havas parkon, az utazóláda néhány centiméterrel a hóréteg fölé emelkedett, és már egyáltalán nem volt súlya.

– Nem baj, hogy elmegyek a Roxfortból karácsonyozni? – kérdezte Lys némi bûntudattal a hangjában. Csak most tudatosult benne, hogy Perselus ugyanúgy egyedül van, mint õ lett volna. A férfit szemlátomást meghökkentette a kérdés.

– Nem – felelte kurtán.

Lys az út hátralévõ részében egy szót sem szólt, még akkor sem, amikor megálltak a roxforti birtok kapujában, és Perselus felé nyújtotta bal kezét a társashoppanáláshoz. A lány gyomra már a gondolatra is felkavarodott, de inkább nem szólalt meg. Egy kör alakú, lámpákkal szegélyezett park elé érkeztek, s Perselus hirtelen elengedte a kezét. Lysnek nem volt sok ideje nézelõdni, mert a férfi finoman meglökte.

– Igyekezz! – szólt rá, és sietõs léptekkel elindult a tizenegyes és tizenhármas ház közül elõfurakodó viharvert kapu felé.

– Bámulatos! – ámult el a lány, és sietõs léptekkel a varázsló után iramodott, aki már a lépcsõ tetején állt.

– Próbálj minél kevesebb zajt csapni – figyelmeztette Perselus, és kitárta az ajtót. – És ne menj tovább néhány lépésnél!

Lys engedelmesen átlépte a küszöböt, és három lépéssel elõbbre megállt a sötét elõszobában. Alakja sötét, riasztó árnyékot vetett a nyitott ajtón beáramló fénysávra. Ahogy Perselus becsukta maga mögött az ajtót, a keskeny fénycsík azonnal eltûnt és a folyosóra riasztó sötétség nehezedett. A varázsló pálcájának egyetlen intésére ódon gázlámpák egész sora gyulladt ki, de a látvány, amit a lány elé tárult, cseppet sem volt bizalomgerjesztõ. A falakról félig már lemállott a tapéta, olyan benyomást keltve, mintha az épületben szellemek laknának. Lys valahogy így képtelte el a roxmortsi kísértetházat, a Szellemszállást belülrõl.

– Ez valami kísértetház? – fordult Perselushoz.

– Ne légy nevetséges.

Lys felnézett a mennyezetre; a csillár kígyót mintázott, s a lányban csak most tudatosult, hogy éppen így nézett ki a kopogtató is az ajtón. Az elõszoba végén lévõ ajtó kulcslyukából halovány fény szûrõdött ki. Perselus az ajtó felé indult, Lys pedig követte. Menet közben elhaladtak egy ódon falépcsõ elõtt. A varázsló kitárta az ajtót ami mögött egy jól megvilágított, méretes konyha és étkezõ tárult a lány szeme elé. A helyiségben három személy tartózkodott: egy alacsony, kövérkés, vörös hajú asszony, egy rózsaszín hajú fiatal boszorkány, és Rémszem Mordon, az öreg, riasztó külsejû auror, akit tavaly kijelöltek, hogy vigyázzon a diákokra a Trimágus Tusa ideje alatt.

– Te biztosan Lys vagy – lépett elé a vörös hajú asszony. Lysnek nem kellett sokáig találgatnia, ki lehet az.

– Igen – bólintott. – Ön bizonyára Mrs. Weasley – mondta, mire az asszony halványan elmosolyodott. – Nagyon sajnálom, ami a férjével történt…; és nagyon köszönöm a meghívást.

– Ugyan már, kisdrágám, szóra sem érdemes! – Az asszony minden elõzmény nélkül megölelte õt, majd elfordult tõle. – Perselus, nagyon köszönöm, hogy elhoztad.

A varázsló kimérten bólintott, Lys pedig alig tudta elfojtani a vigyorát. Imádta nézni, amikor Perselus azt játszotta, hogy õ, Lys, csupán egyike az idegesítõ tanítványainak. A varázsló sarkon fordult és távozott, Mrs. Weasley pedig a konyhában tartózkodó, rózsaszín hajú boszorkányhoz fordult.

– Tonks, felkísérnéd Lyst a szobájába? Tudom, hogy hamarosan indulunk a kórházba, de a gyerekek csak most kezdtek el készülõdni.

– Persze, Molly – bólogatott lelkesen a boszorkány, és felborított egy széket, ahogy megkerülte az asztalt és Lys felé indult. Pálcája egyetlen mozdulatára Lys utazóládája a levegõbe emelkedett. – Tonks vagyok – szólt vidáman a boszorkány, amikor Lys elé ért.

– Lys.

– Na gyere, vigyük fel a csomagodat! – Azzal megpöccintette a pálcáját és a láda elindult a lépcsõ felé, Lys pedig Tonks oldalán követte. A lépcsõ aljában fatáblára szögezett apró fejek sorakoztak. Lys csak remélni merte, hogy nem valaha élt lények kitömött fejeit látja.

Tonks vidám boszorkány volt, menet közben folyton kérdezgette Lyst, és néhány dolgot maga mesélt el neki. Az elsõ emeletre érve Tonks benyitott a harmadik ajtón. A helyiség tágas volt, de barátságtalan, három ágy volt benne, amibõl kettõn látszott, van lakója. Tonks a harmadik ágyhoz navigálta Lys ládáját.

– Parancsolj. – A láda halk puffanással landolt a harmadik ágy jobb oldalán. – Pakolj ki nyugodtan, érezd otthon magad. Mi hamarosan bemegyünk Arthurhoz a Szent Mungóba. – Rövid szünetet tartott, mielõtt folytatta volna. – Ha akarod, velünk jöhetsz.

– Az nagyszerû lenne – kapott a lehetõségen Lys. Túlságosan is barátságtalannak és bizarrnak tartotta a házat ahhoz, hogy egyedül itt maradjon. – Kaphatnék egy percet? – Tonks bólintott és magára hagyta õt a szobában.

Lys sietve elõkapta a Luciustól kapott könyvecskét, mert kíváncsi volt, reagált-e már valamit a férfi a korábbi üzenetére. Az igazat megvallva kételkedett benne, így annál nagyobb meglepetés érte, amikor meglátta, hogy a varázsló afelõl érdeklõdik, lesz-e ideje délután írni neki. Gyorsan odafirkantotta, hogy „Nem tudom, bemegyünk a Szent Mungóba Mr. Weasley-hez.”, majd becsapta a könyvet és a párnája alá dugta.

Ezután az utazóládába túrt és elõkereste a sálját, majd a sapkájával együtt a kabátja bal ujjába tûrte, közben meggyõzõdött róla, hogy pálcája biztonságban van a ládában, majd csatlakozott Tonkshoz, aki lefelé indult a lépcsõn.

Lys még csupán öt perce ismerte a boszorkányt, de máris megkedvelte õt. A konyhába érve több ismerõs arc fogadta õket; Hermione, Ginny és három bátyja: Ron, Fred és George.

– Lys! – sikkantotta lelkesen Ginny és odarohant barátnõjéhez. – Úgy örülök, hogy megérkeztél! Milyen utad volt? Hermione még tegnap megérkezett, a Kóbor Grimbusszal jött. Te is azzal jöttél?

– Örülök, hogy itt lehetek – mondta. Néhány másodpercig hallgatott. – Engem…; Piton professzor hozott.

Hermione és Ginny arckifejezése hûen tükrözte a diákok egyöntetû véleményét Perselusról. Lys üdítõ kivételnek számított; õ nagyon is kedvelte a férfit, igaz, a tanítási módszereivel nem mindig értett egyet.

A konyha ajtaja ismét kitárult, s Lys önkéntelenül is odakapta a fejét. Elsõnek Harry lépett be, és egy magas, fekete hajú férfi követte. Lys egészen biztos volt benne, hogy a férfi valaha remekül nézett ki, azonban arca most beesett volt kissé. A szürke szemek furcsán ismerõsek voltak Lysnek, de nem tudta hova tenni õket – Lucius szemei szürkék voltak ugyan, de egyáltalán nem hasonlítottak az imént belépett férfiére. A varázsló Harryvel beszélgetett, s mikor a fiú odalépett Ronhoz és Hermionéhoz, tekintete megakadt Lysen.

Sirius Black úgy érezte, megfagyott körülötte a levegõ. Ez az arc, ez az arckifejezés…; Biztos volt benne, hogy a kis boszorkány Di lánya. De azok a szürke szemek…; Nem, lehetetlen, biztosan nem az övé. Már találkozott Divel, igaz, csak futólag, de a nõ akkor is szólt volna, ha lenne egy gyerekük. Biztosan csak véletlen.

A kislány nevetve bólogatott és mondott valamit Ginnynek. Sirius tett egy elkeseredett kísérletet arra, hogy elhitesse magával, semmi köze a kislányhoz, de csúfos kudarcba fulladt a próbálkozása. Van egy lánya. Megszédült, kis híján elvesztette az egyensúlyát.

– Minden oké, Sirius? – kérdezte Harry. A varázsló lenézett keresztfiára, így nem láthatta, hogy Lys felkapja a fejét a név hallatán.

– Igen, persze – mondta elfúló hangon. – Minden csodás.

***



Lys Ginny mellett állt a sorban, amikor két-három fõs csapatokban elhagyják a Grimmauld téri házat, amikor egy hosszú, paradicsomvörös hajú nõ lépett melléjük. Beletelt pár másodpercbe, mire Lys feliserte Tonksot, ugyanis ez a nõ magasabb volt nála, és az arcvonásai is sokkal határozottabbnak tûntek.

– Metamorfmágus vagy? ­â€“ kérdezte lelkesen a boszorkányt, aki mosolyogva rábólintott. – Ez fantasztikus! Még sosem találkoztam igazi metamorfmágussal!

Azzal lelkes, fojtott hangú csevegésbe kezdtek a metamorfmágiáról, amíg arra vártak, hogy elhagyják a házat. Lys egy pillanatig arra gondolt, miközben kilépett a kapun, hogy megkérdezhetné Tonksot a Sirius-dologról, de úgy érezte, inkább olyasvalakivel kellene errõl beszélnie, akit egy kicsit jobban ismer. Tekintete Harryn állapodott meg, aki Rémszem Mordon elõtt baktatott. A lány úgy gondolta, annyira nem sürgõs beszélnie a fiúval.

A kis csapat (Mrs. Weasley, Tonks, Rémszem Mordon és a hét gyerek) felült a metróra, és Lys igyekezett úgy helyezkedni, hogy Harry közelében legyen. Amikor úgy ítélte meg, hogy senki sem foglalkozik vele – az ikrek Ront és Ginnyt szórakoztatták, Hermione pedig Tonksszal társalgott –, fojtott hangon megszólalt:

– Az a férfi, akit Siriusnak neveztél a házban.  Õ Sirius Black? Az a Sirius Black, aki megszökött az Azkabanból pár éve?

Harryt váratlanul érte a kérdés, de gyorsan átlátott a szitán. Arca elsötétült egy pillanatra, de meglátta a lehetõséget, hogy tisztázza keresztapja nevét.

– Igen, õ az. – Lys elsápadt. Harry gyorsan folytatta: – De Sirius nem bûnözõ, ártatlanul került börtönbe. Ráadásul, õ a keresztapám.

– Ó. – Lys csak ennyit tudott kinyögni. Nem értette, miért állt össze Dumbledore szökevényekkel. Nem mintha rá tartozott volna a dolog.

– Azért vitték el, mert azt hitték õ árulta el a szüleimet Voldemortnak – magyarázta a fiú. Meglepve nyugtázta, hogy a lány szeme sem rebbent, ahogy kimondta a rettegett nevet.  – Mert át akarták vágni azzal, hogy azt mondják mindenkinek, Sirius a titokgazdájuk, így Voldemort Sirius után ment volna, abban a reményben, hogy kiszedje belõle a hollétünket. – Harry rövid szünetet tartott, így Lysnek volt ideje csodálattal adózni a férfi bátorságának és barátai iránti hûségének. – Csak hát…; – Harry arca elsötétült. – Sirius azt javasolta, hogy legyen inkább Peter Pettigrew, egy másik barátjuk a titokgazda helyette. Pettigrew Voldemortnak dolgozott már egy ideje, így azonnal kiadott minket.

– Nagyon sajnálom – mondta Lys, õszinte bánattal a hangjában. A metró fékezni kezdett, mire Lys önkéntelenül Mrs. Weasley-re nézett, de az asszony nem készülõdött a leszálláshoz. – Én tényleg azt hittem, hogy…; szóval érted.

Harry keserûen bólintott.

– Dumbledore próbálta tisztázni, de a minisztérium nem hitt neki, így Siriusnak bujkálnia kell.

Lys elborzadt, és hirtelen mély sajnálatot érzett a férfi iránt.

– Ez szörnyen hangzik.

Az út további részében nem szóltak egymáshoz, s amikor leszálltak, Lys Ginny mellé lépett, és iskolai dolgokról kezdtek csevegni. A társaság hirtelen megállt egy nagy, vöröstéglás épület elõtt, amin tábla hirdette: Purgall Metell Ltd. Felújítás miatt zárva.

Lys nem figyelt néhány másodpercig, így arra eszmélt, hogy Mrs. Weasley és az ikrek belépnek a kirakatüvegbe és nyom nélkül eltûnnek. Tonks lépett a lányok közé. Lysnek eszébe jutott, hogy a paradicsomvörös hajával Tonks úgy néz ki, mintha Ginny nõvére lenne.

– Menjünk – mondta, és megragadva Lys könyökét áttuszkolta õt a kirakatüvegen. Lys úgy érezte, mintha vízfüggönyön lépett volna át.

Mrs. Weasley gyakorlottan navigálta fel a csapatot az elsõ emeletre. Lys csak a lépcsõn jött rá, hogy éppen meglátogatni készül egy varázslót, akik még sosem látott, és aki valószínûleg jobban örülne, ha a családtagjait láthatná helyette. Nem törõdve aggályaival, engedelmesen követte a csapatot, és szó nélkül belépett Ginny nyomában az ajtón, melyen tábla hirdette: „Durrbele” Dai Llewellyn Kórterem. Súlyos harapások.

A kicsi és sötét kórteremben összesen hárman tartózkodtak: két varázsló és egy boszorkány. A kórteremnek egyetlen ablaka volt, az ablak alatti ágyon egy vörös hajú, szemüveges férfi ült. Lys rögtön rájött, hogy õ Ginnyék apja. A társaság körbeállta a varázsló ágyát és rögtön szóba elegyedtek vele. Lys kívülállónak érezte magát, legszívesebben elrohant volna, de nem tudta, hová.

– Innék egy teát – fordult Tonkshoz. – Van itt valahol egy automata, vagy valami?

– Az ötödiken van egy teázó. Elmenjek veled? – kérdezte, Lys azonban megrázta a fejét. Kabátzsebébe nyúlt és kitapogatott pár érmét, aztán szólt Tonksnak, hogy felmegy az ötödikre.

Halkan csukta be maga mögött az ajtót, és elindult a lépcsõ felé. Lassú léptekkel indult felfelé, hiszen csupán azért jött el a kórterembõl, mert kényelmetlenül érezte ott magát. Persze még ez a kórház is sokkal jobb volt, mint az a kísértetház, ahol a szünetet készült tölteni. Egy pillanatig arra gondolt, vissza kellene mennie a Roxfortba, de akkor megint egyedül lenne, hiszen nem várhatja el Ginnytõl, hogy visszajöjjön, amíg az édesapja kórházban van.

Az ötödik emelet leginkább egy hatalmas étteremhez hasonlított. Mindenütt kisebb-nagyobb asztalok sorakoztak, a legkisebb asztalkák kétszemélyesek voltak, a legnagyobbakhoz akár nyolc személy is le tudott ülni. A helyiséget élénk társalgás zsivaja töltötte be, egy bazár hangulatát kölcsönözve az egész emeletlen. Lys a lépcsõtõl nem messze található hatalmas pult felé vette az irányt. A kínálatra egyetlen szava sem lehetett: mugli és mágikus teák bõséges gyûjteménye tárult a szeme elé. Hosszas nézelõdés után egy egyszerû epres teára esett a választása, kifizette az öt knútot az italért, átvette a bögre forró italt azután az asztalok között szlalomozva hozzálátott, hogy helyet keressen magának.

Végül talált is egy üres, két személyes asztalt a hatalmas terem végében, és helyet foglalt a lépcsõnek háttal. Néhány asztallal arrébb középkorú boszorkányok ültek egy hatalmas asztalnál – Lys úgy látta, legalább három nyolc fõs asztalt toltak össze –, s idõrõl idõre harsány hahotázás töltötte be a termet a csapat jóvoltából. Lys elmerengve kevergette a teáját. Az ital égetõen forró volt, ezért az elsõ korty után úgy döntött, vár még vele egy kicsit.

– Csatlakozhatok? – hallott egy kellemesen mély hangot a háta mögött. Szíve hatalmasat dobbant, és biztos volt benne, hogy még a néhány asztallal arrébb ülõ boszorkánycsapat is hallotta.

Lys hátrasandított a válla fölött. Lucius Malfoy, mint mindig, most is egy meglehetõsen elegáns fekete talárt viselt. Hosszú, szõke haját ezúttal nem fogta össze, így tincsei szabadon omlottak a vállára.

– Igen – nyögte ki Lys, amikor rájött, hogy tekintete a kelleténél jóval többet idõzött a varázslón. – Igen, persze.

Lucius helyet foglalt a széken Lysszel szemben. A lány szinte megbabonázva bámulta minden mozdulatát.

– Hogyhogy itt vagy? – bukott ki belõle önkéntelenül, s a következõ pillanatban már legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. Ennyi erõvel azt is kérdezhette volna, mit keresel itt, az csak egy kicsivel lett volna illetlenebb ennél.

Lucius szája széle finoman megrándult.

– Olvastam, hogy bejöttök meglátogatni Weasley-t, gondoltam, megnézem, minden rendben van-e veled.

Lys lélegzete elakadt. Lányos zavarában újfent kavargatni kezdte a teáját. Persze, hogy elsõ dolga volt megírni, mik a napi tervei, de arról aztán végképp álmodni sem mert, hogy a férfi képes épp ilyenkor bejönni a kórházba és megkeresni õt.

– Ó…; Öhm…; Aha…; Igen – bökte ki. – Csodásan vagyok. – Elhallgatott. – De ugye nem csak miattam jöttél? – A lány kitartóan bámulta a teáját, mint aki roppant érdekesnek találja, ahogy a forró lé örvény-szerûen kavarog még azután is, hogy kiemelte belõle a kanalat. Észre sem vette, hogy elpirult a kérdéstõl.

Lucius a lány arcára nézett, s valamiért úgy érezte, nem mondhatja el az igazat, miszerint csakis azért jött el a kórházba, hogy beszélhessen vele, Lysszel.

– Nem, dehogy – hazudta, és látta, ahogy a lány kifújja a levegõt. – Van egy ismerõsöm a negyediken, megnéztem, hogy van. – Lys felpillantott rá, mintha kérdezni akarna valamit. – Mágikus baleset – felelte a lány ki nem mondott kérdésére.

– Remélem, hamarosan jobban lesz.

Hosszú percekig szótlanul ültek. A boszorkányok ismét hahotáztak, mire mindketten önkéntelenül az összetolt asztalok felé fordultak.

– Úgy viselkednek, mintha nem is egy kórházban lennénk – dörmögte Lys, és kortyolt egyet a hûlõ teájából. Lucius aprót biccentett.

– Szóval mégis Weasley-éknél töltöd a szünetet, hm?

Lys boldogan elmosolyodott és felnézett a varázslóra. Igen, végre egy cseppet sem kellemetlen téma.

– Igen – bólintott. – Szerencsére sikerült megoldani, hogy a történtek ellenére elmehessek.

– Ezt örömmel hallom. – Lucius aznap már másodszorra hazudott. Cseppet sem örült neki, hogy Lys a Weasley-pereputtyal ünnepel, de ezt nem adta a lány tudtára. – Eljöhettél volna hozzánk – mondta hirtelen, Lys legnagyobb döbbenetére. A lány kétkedve nézett fel, mire a férfi gyorsan hozzátette: – Narcissa biztosan örült volna, hogy megismerhet. Õ és édesanyád jóban voltak roxfortos korukban.

A varázsló cseppet sem volt biztos benne, hogy Narcissának lett volna esélye találkozni Lysszel, de azt mégsem mondhatta neki, hogy a Sötét Nagyúr alig várja már, hogy megismerje õt.

– Úgy látszik, anya mindenkit ismert és mindenkivel jóban volt, csak nekem nem beszél soha semmirõl – jegyezte meg élesen a lány és ingerült tea kavargatásba kezdett.

***



Di úgy érezte, valami nincs rendben. Amerikai barátai házában tartózkodott, hogy átbeszéljenek néhány fontos bûbájt, amit majd a közeljövõben volt szükséges elvégeznie, azonban képtelen volt kiverni a fejébõl a gondolatot, hogy valami szörnyûség történt, és neki vissza kell mennie a Roxfortba. Lehetséges volna, hogy Lysszel történt valami? Perselus biztosan írt volna neki. Talán csak arról van szó, hogy a bagoly még nem ért ide?

Elnézést kért Archeréktõl, kirohant a házból. Épp csak kilépett a kapun, máris sarkon fordult és dehoppanált, hogy a Roxfort kapuja elõtt bukkanjon fel. A kastélyt és a parkot vastag hóréteg lepte be – Amerikában egyáltalán nem volt hó – s hosszú, földig érõ talárja szegélye nyomban elegendõ mennyiségû havat gyûjtött össze ahhoz, hogy bokáig átnedvesedjen, de a boszorkány nem törõdött vele. Di egyenesen a Griffendél-toronyhoz rohant, azonban a Kövér Dáma nem volt hajlandó beengedni õt jelszó nélkül, ugyanis tegnap, a karácsonyra való tekintettel, megváltozott a torony titkos jelszava. Di ingerülten sarkon fordult és lecsörtetett a pincébe Perselushoz – menet közben talárjáról hó és vízcseppek hullottak a padlóra –, abban a reményben, hogy Lyst ott találja majd.

Kopogás nélkül rontott be kollégája irodájába. A férfi az egyik kényelmes karosszékben ült és valamilyen könyvet olvasott, amit nem ismert fel, de nem is nagyon érdekelte, mirõl szól. Csupán egy dolog járt a fejében: megtudni, merre van a lánya.

– Nem láttad Lyst, Perselust?

A férfi felnézett a könyvbõl. Úgy tervezte, a mai napot nyugtató olvasással fogja tölteni, de hirtelen az az érzése támadt, hogy erre nem sok esélye lesz.

– Számomra is öröm, hogy máris visszatértél – szólt élesen. – Nem, nem láttam Lyst reggel óta – tette hozzá elejét véve Di ingerült közbeszólásának. Tekintetét ismét a kezében tartott könyv felé fordította. Elvégre, próbálkozni csak szabad.

– Akkor nem tudod, hol lehet? – kérdezte csalódott hangon.

Perselus becsapta a könyvet, mert immár biztos volt benne, a nõ nem fogja hagyni, hogy nyugodtan olvasgasson.

– Feltételezem, ott, ahová vittem: a Rend fõhadiszállásán.

Di arca falfehér lett. Nem, biztos csak rosszul hallotta. Igen, csak errõl lehet szó.

– A…; hol? – kérdezte, és minden erejével azon reménykedett, hogy Perselus valami teljesen más helyszínt fog mondani.

– A Fõnix Rendjének fõhadiszállásán – ismételte készségesen a férfi. A boszorkány úgy nézett rá, mintha szellemet látott volna, s megtántorodva hátrált egy lépést.

– Ugye ez csak valami rossz vicc? – kérdezte elfúló hangon Di. Az egyik legszörnyûbb rémálma vált valóra. Lelki szemei elõtt egy óriási, kastélyszerû épületet látott, hatalmas ablakokkal. Odabent pedig Lyst és…; – Hogy engedhetted oda?

– Ha nem hagyod itt megint minden szó nélkül, Lysnek sem lett volna kedve elmenni – jegyezte meg élesen Piton. – Mellesleg, nem értem miért ekkora tragédia, hogy biztonságban, a Rend fõhadiszállásán tölti a szünetet. – Ott még apád sem találhatja meg, tette hozzá gondolatban, de látta mennyire paprikás hangulatban van Di, és nem volt kedve még egy lapáttan rátenni. Bár ha jobban belegondolt, ennek ígyis-úgyis õ fogja meginni a levét.

– Persze, hogy nem – sziszegte Di dühösen. Felmerült benne, hogy mindent elmond a férfinak, de rá kellett jönnie, azzal értékes perceket veszítene. Sarkon fordult hát, hogy felkeresse az egyetlen embert, aki segíthetett neki visszahozni a lányát. Az ajtóban még visszafordult és egyenesen Piton szemébe nézett. – Ha megkérhetlek, legközelebb ne hozz meg ilyen döntéseket a beleegyezésem nélkül.

A férfi szúrós pillantást vetett boszorkány mögött becsapódó ajtóra.

– Akkor legközelebb talán csinálj úgy, mintha az anyja lennél – dörmögte az üres szobának.

***



Diana nem akarta elhinni, hogy Perselus képes volt elengedi a lányát a Fõnix Rendjének fõhadiszállására. Ennyi erõvel akár Lucius házába is vihette volna, az is csupán egyetlen fokkal lett volna rosszabb ennél. Felmerült benne, hogy ha a kezdetektõl õszinte a férfival, ez most nem történik meg.

Szinte futva rótta a folyosókat hogy minél hamarabb megtegye a pince és a hetedik emeleti igazgatói iroda közti hatalmas távolságot. A kõszörny elé érve levegõért kapkodva mondta el a jelszót („Bûvös Bizsere”) de úgy tûnt, ma nincs szerencséje a jelszavakkal, ugyanis ez sem mûködött.

– Mindenízû Drazsé – morogta ingerülten – Robbanócukor, Sav-a-júj cukor, citrompor…;

A kõszörny hirtelen félreugrott, feltárva a mozgó csigalépcsõt Di elõtt. A boszorkány egy ugrással a harmadik lépcsõfokon termett. Hát persze, hogy citrompor volt, gondolta.

– Tudnom kell, hol van a Rend fõhadiszállása! – rontott be Di az igazgatói irodába egyetlen ingerült koppantás után, a választ meg sem várva. Albus Dumbledore a hatalmas íróasztala mögött ült, s meglepettem pillantott fel az elõtte heverõ pergamenekbõl.

Néhány korábbi igazgató felhördült, s még Fawkes is igen méltatlankodva nézett a betolakodóra. Mindnyájan tiszteletlennek tartották, amit Diana csinált az imént. Példátlanul tiszteletlennek.

– Még ilyet! Micsoda viselkedés! – sápítozott egy kecskeszakállas öreg varázsló a portréjában. Többen egyetértõen hümmögtek, vagy egyéb, nem túl szívmelengetõ módon adták jelét nemtetszésüknek. Dumbledore éles pillantására azonban mind elhallgattak. Az igazgató ezután kíváncsian pillantott a nõre félhold alakú szemüvege mögül, mintha leghõbb vágya lett volna meghallgatni vendége mondanivalóját.

Diana, a korábbi igazgatók portréival nem törõdött ugyan, de Fawkes méltatlankodó pillantására megtorpant, s úgy tûnt, kezd belegondolni, mekkora tiszteletlenséget mûvelt, ugyanis úgy állt az ajtóban, mintha nem állna szándékában mozdulni.

– Történt valami? – érdeklõdött kedvesen Dumbledore.

Ez Di eszébe juttatta, miért is jött. Tekintete megkomorodott, s jobb keze ökölbe szorult ahogy odacsörtetett az igazgató íróasztala elé. Amikor megállt, vett egy mély levegõt, és emlékeztette magát, kivel is áll szemben. Két karját összefonta a mellkasán, és csúnyán nézett az öreg varázslóra.

– A lányom a Rend fõhadiszállásán van – közölte szárazon. Valahol mélyen sejtette ugyan, hogy ez talán nem a legmegfelelõbb hangsúly az õsz mágussal szemben, de jelen pillanatban ez nem érdekelte. Egyetlen dologra tudott csupán gondolni: az élet, amit a lányának szánt, veszélyben volt, s neki feltett szándéka volt bármit megtenni, hogy a hazugságokból épített kártyavár ne dõljön le.

Dumbledore szemében furcsa fény csillant. Ha nem lett volna ennyire komoly a helyzet, Di biztosan hosszan elmerengett volna azon, mit jelenthet, de most Lysen kívül semmi sem érdekelte.

– Igen, néhány órával ezelõtt én magam engedélyeztem Perselusnak, hogy elvigye – szólt.

A válasz cseppet sem nyugtatta meg Dit. Ezt már Perselus is elmondta neki. Hirtelen rettegés fogta el. Mi van, ha már találkoztak? Akkor végképp lõttek minden tervének.

De mi van, ha még nem? Ha még van ideje összeszedni Lyst és elhozni a házból. Dacosan összevonta a szemöldökét. Egyetlen vesztegetni való másodperce sem volt.

– Az a probléma, uram, hogy én nem engedélyeztem – mondta szigorúan. Félelmét düh és kétségbeesés váltotta fel.

Dumbledore kék szemei Dire villantak félhold alakú szemüvege mögül. Persze, más esetben ez nem lett volna probléma, hiszen a varázsló tudta, hogy Perselus Lys gyámja, így szükség esetén hozhat döntéseket Di nevében. Azonban Lys a Rend fõhadiszállására küldeni egészen más eset volt. Di farkasszemet nézett a mágussal, mire az halványan elmosolyodott. A boszorkány egy pillanatra összerezzent, mert úgy érezte, mintha az agg mágus a veséjébe látna. Elképzelhetõ, hogy az igazgató tudta? Lehetséges lenne, hogy tudja? Hogy végig tudta?

– Biztos vagyok benne, hogy Lysandra…; – Di türelme elfogyott, s tartva attól, hogy egy újabb titka leplezõdik le, közbevágott.

– Nézze, professzor – dörmögte ingerülten ­â€“, én tényleg tisztában vagyok vele, hogy ön korunk egyik legkiemelkedõbb személyisége, de kérem, ne akarjon velem vitába szállni arról, mi a legjobb a kislányomnak.

Néhány volt igazgató ingerülten (és nem épp nyomtatásba illõ szavakkal) adott hangot nemtetszésénék, amiért Dianának volt bátorsága félbeszakítani Albus Dumbledore-t, a Roxfort jelenlegi igazgatóját.

Az idõs varázsló mélyet sóhajtott. Szemében együttérzés csillant, majd csendesen így szólt:

– A Fõnix Rendjének fõhadiszállása a Grimmauld tér 12. szám alatt található.

***



Di rohant. Talárja szinte úszott mögötte, a diákok akár még Pitonnal is összetéveszthették volna; s szó mi szó, õ is épp olyan harapós kedvében volt, mint gyerekkori barátja egy átlagos szerda délelõtt. Korábban csak remélni merte, hogy Lys nem találkozott Siriusszal a fõhadiszálláson, de most, hogy megtudta, a fõhadiszállás az egykori Black ház…; Szinte biztos volt benne, hogy a találkozás elkerülhetetlen. Csak remélni merte, hogy Sirius nem ismerte fel Lyst, és ha mégis, akkor semmit sem mondott a lánynak.

Ellenkezõ esetben nagyon meg fogja bánni.

Amint kiért a birtokról, dehoppanált, s London egyik elhagyatott terén bukkant fel. Körbenézett, megkereste a tizenkettes számot, felrobogott a lépcsõn, és kopogás nélkül feltépte az ajtót. Valamennyire ismerõs volt a házban – azon ritka alkalmak egyike, amikor hálát adott azokért a kapcsolatokért, amiket apja kiléte miatt épített ki – így azonnal az emeleti szalon felé indult, rutinosan kikerülve a lépcsõ aljában található troll-láb esernyõtartót és ügyet sem vetve a falra akasztott manófejekre. Az ajtó félig nyitva volt, s õ, abban a reményben, hogy talál majd ott valakit, belépett.

A helyiségben összesen két ember tartózkodott. Remus Lupin, és az az ember, akit Di jelen pillanatban a legkevésbé sem akart látni: Sirius Black. Lupin vette észre õt elsõként, ugyanis Sirius háttal ült neki egy kopott kanapén.

– Di…; – szólt Remus, mire Sirius felpattant, mint akit ágyúból lõttek ki. Villámló szemekkel fordult Diana fele.

– Õ az én lányom, igaz?! – tajtékzott. Di arca elfehéredett. Bár számított rá, egyáltalán nem örült neki, hogy Sirius tényleg felismerte a lányt.

– Mit mondtál neki? – kérdezte dühösen. Lupin kettejük között kapkodta a tekintetét, mintha pingpongmeccset nézne. Igaz, hogy néhány éve tanította a Di lányát, de fel sem merült benne a gondolat, hogy esetleg Sirius lehet a gyermek apja.

Sirius arca egyre vörösebb lett a dühtõl. Megindult Di felé, de Lupin elkapta a kezét.

– Sirius – suttogta figyelmeztetõen. A ház ura megtorpant, és ingerülten kifújta a levegõt. Remus korábban óva intette az ilyen viselkedéstõl, mondván, ha Di gyermeke tényleg az õ lánya, Divel higgadtan, felnõttek módjára kell megbeszélniük a helyzetet.

Sirius fején átfutott a gondolat, hogy az egyetlen felnõtt módszer, amit a helyzet megoldására használna az, hogy minden dühét és keserûségét Dire zúdítsa, aztán kiszedje belõle, miért kellett titokban tartania, hogy van egy kislányuk. Lupin szorítása erõsödött a kezén, így még ha kelletlenül is, elhessegette az effajta gondolatokat.

– Miért nem szóltál…; miért nem mondtad el, hogy van egy lányunk? – préselte ki magából. Hangja remegett a dühtõl és izgalomtól.

Di fején átfutott, hogy letagad mindent. Az sokkal könnyebb lett volna, ráadásul nem is volt kedve megtárgyalni Lys sorsát. Végül mély levegõt vett, s mintha magától értetõdne a válasz, így felelt:

– Meg akartam védeni õt.

Sirius szabad keze megremegett. Abban egyetértett Divel, nem lett volna könnyû elmondani a lányuknak, hogy Azkabanba zárták az apját. Fogalma sem volt róla, hogy Di tudta-e, hogy ártatlanul zárták be; bár e tekintetben ez a tény egyáltalán nem számított. Mégis, azt kívánta bár elmondta volna Diana, bár elmondta volna legalább neki, hogy van egy lányuk. Bár ne így kellett volna megtudnia…;

– Ártatlanul kerültem börtönbe – mondta hirtelen sötét tekintettel mérve végig egykori szerelmét. – Ezt neked kellene legjobban tudnod. – A boszorkány összepréselte az ajkait.

Lupin továbbra is szótlanul állt a háttérben, jobbjával lefogva Siriusét, nehogy barátja valami meggondolatlanságot csináljon. Azt még Siriusnak is el kellett ismernie, hogy nem a hideg fejjel való gondolkodás volt az erõssége.

– Itt nem errõl van szó – sziszegte Di. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Sirius felemlegette az apját. – Nem akarom, hogy neked, vagy bárkinek bármi köze legyen a lányomhoz. Még apámnak sem.

Sirius úgy megdöbbent a boszorkány utolsó szavaitól, hogy még dühöngeni is elfelejtett. Még Lupin arcára is kiült a csodálkozás, és meglepetésében majdnem elengedte Sirius karját. Ezek szerint a kicsi Lys nemcsak az apjáról hanem még Di családjáról sem tudott semmit?

– A lányom nem tudja, ki az apád? – kérdezte Sirius. A boszorkány szeme összeszûkült; cseppet sem tetszett neki, hogy Black a lányának nevezte Lyst.

– Nem – vágta rá Di. – Lys nem tud semmirõl, és azt akarom, hogy ez így is maradjon.

Szóval Lysnek hívják. Siriusnak halványan derengett, hogy egy családfájának egy távoli ágán volt egy Lysandra Black nevû rokon; vetett egy gyors pillantást a falikárpit felé, de hirtelen nem találta.

– Ez egy remek döntés – mondta csendesen. Lupin, úgy ítélve, hogy barátja kissé lehiggadt, elengedte a karját. – Meg akarom ismerni – jelentette ki.

– Nem! – vágta rá Di. A legkevésbé sem akarta, hogy a kislány megtudja, ki az apja. Sejtve, hogy Sirius nem lendíti elõre a beszélgetést, inkább Lupinhoz fordult. – Nem tudod, merre van a lányom, Remus?

A férfi zavart pillantást vetett mindkettõjükre, majd bocsánatkérõen Siriusra nézett.

– Elment a gyerekkel Arthurhoz a Szent Mungóba.

Di arca elkomorodott. Megköszönte az információt, majd sarkon fordult és roppant sietõs léptekkel elhagyta a házat. Már csak az hiányzott neki, hogy még több idõt kelljen Lys keresésével töltenie.
26. Di legsttebb titka by iuwan
Szerző megjegyzései:
Di tele van titkokkal, s úgy alakult, hogy el kell árulnia mind közül a legsötétebbet, melynek hatására Lys végzetes döntés hoz...
Ó, és van itt még egy Sirius, aki élethossznyi hátrányból indul mint Lys apja, és aki nem szívesen osztozik a pozíción.

Feltöltve: 2016. augusztus 22.
Lys elgondolkodva kavargatta a teáját. A Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály ötödik emeleti teázójában tartózkodott, Lucius Malfoy társaságában, és szinte imádkozott, hogy barátai vagy kísérõi még véletlenül se találjanak fel ide, mert fogama sem volt arról, hogyan fogja kimagyarázni, miért ül egy számukra vadidegen férfival.

Amikor órákkal korábban megírta Luciusnak, hogy bemegy a varázsló-kórházba a többiekkel, álmában sem gondolta volna, hogy a férfi képes lesz feljönni Londonba, hogy megnézze, mi van vele – igaz, Lucius azt mondta, nem miatta jött, mégis, azután, hogy meglátogatta az ismerõsét, megkereste õt. Egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy Perseluson kívül bárkit is érdekeljen a hogyléte, és valahol mélyen ezt nagyon is hízelgõnek találta.

Ráadásul Luciust tényleg õszintén érdekelte, hogy mi történik vele. Érdeklõdött, és végighallgatta a lány válaszait, de soha nem erõltette a beszélgetést, ha Lys nem szívesen mesélt.

– TE MEG MIT KERESEL ITT?! – hallott egy túlontúl ismerõs hangot maga mellett. Mivel épp inni készült, ijedtében elejtette a bögrét.

– Bocsánat – motyogta elvörösödve, és lehajolt, hogy összeszedje a bögre maradványait. Lucius finoman megpöccintette a pálcáját, mire a maradványok összeforrtak, és a bögre visszaröppent az asztalra.

– Kérdeztem valamit! – sziszegte Di, s úgy tûnt, a korábbi kérdés egyszerre szólt mindkettejüknek. Lys zavartan pislogott anyjára.

– Én csak…; – kezdte, de anyja letorkolta.

– Veled majd késõbb számolok – mondta neki, és úgy tûnt, ha szemmel ölni tudott volna, Lucius holtan dõlt volna az asztalra. – Mégis mi a manót keresel te itt?! – ismételte meg a kérdés sokkal ingerültebben. Egy rántással talpra állította a lányát, és maga mögé tuszkolta.

Lys az ajkába harapott. El akarta mondani, hogy ez az egész az õ hibája, õ szólt a férfinak, hogy a Mungóba jön, hogy errõl a találkozásról tulajdonképpen csakis õ tehet. Tett egy lépést oldalra, és szólásra nyitotta a száját, mikor tekintete találkozott Luciuséval, és a férfi alig észrevehetõen rákacsintott. Lys elvigyorodott, jelezve, hogy érti az üzenetet, majd arra gondolt, talán Weasley-ék már keresik, így sarkon fordult, magára hagyva Luciust és az anyját.

– Megmondtam neked, hogy maradj távol Lystõl! – tajtékzott Di, mire Lys bûntudatosan fordult vissza a lépcsõn, de úgy döntött, inkább csatlakozik a Weasley-családhoz, minthogy meg keljen várnia, hogy az anyja kellõképpen kikiabálja magát.

***

Lys szerencsére még idõben utolérte a Weasley-családot, éppen azelõtt, hogy Tonks keresni kezdte volna õt. Ahogy Harry nyomában kilépett a Szent Mungót és a külvilágot összekötõ kirakatból, arra gondolt, vajon mit fog csinálni anyja Luciusszal – és hogy azok után, amit a tajtékzó Di mûvel, a férfi hajlandó lesz-e még szóba állni vele.

Összébb húzta magán a szürke muglikabátot, ahogy kiléptek a nyílt utcára és megcsapta õt a hideg decemberi levegõ, majd felzárkózott Ginny mellé, de nem szólt hozzá egész úton. Tulajdonképpen az egész kis csapat meglepõen csendben menetelt.

A Grimmauld téri házba érve Sirius érkezett a csapat fogadására. Lys, aki csak nemrég értesült a férfi ártatlanságáról, meglehetõsen tartózkodósan viselkedett vele, és igyekezett messzirõl elkerülni õt. Legnagyobb döbbenetére a varázsló megállt elõtte, mielõtt levehette volna a kabátját.

– Te vagy Di lánya, igaz? – kérdezte zsebre dugott kézzel, õ pedig némán bólintott. – Beszélhetnénk?

Lys nyelt egyet. Lopva körbenézett; a Weasley-gyerekek és Harry fojtott hangon csevegve bújtak ki a kabátjaikból, látszólag nem törõdve vele meg Sirius Blackkel.

– Igen, persze – motyogta. Sirius sarkon fordult és a lépcsõ felé indult. Lys követte, s menet közben lehúzta kabátja cipzárját.

Sirius kitárta az elsõ emeleti szalon ajtaját, beengedte õt, majd becsukta az ajtót és szembefordult vele. Hosszú percekig csak álltak így, egymással szemben. Sirius végig õt nézte, bár Lysnek néhány perc után az az érzése támadt, a férfi valójában nem is látja õt. Lys, ahogy jobban megnézte a varázslót, észrevette, hogy a férfi szeme éppen olyan szürke, mint az övé. A lány szája széle megrándult.

– Egyforma színû a szemünk – mondta vidáman.

Sirius, úgy tûnt, meg sem hallotta, amit mondott. Némán meredt egy pontra maga elõtt, amit rajta kívül senki más nem láthatott.

– Én vagyok az apád – bökte ki végül, minden elõzmény nélkül. Tekintete a semmibe révedt, nem is látta, hogy Lys eltátotta a száját a döbbenettõl, és hátrált egy lépést, hogy távolabb kerüljön a varázslótól. A férfi Lysre nézett, mintha csak most vette volna észre õt, hosszú hajába túrt, majd ugatásszerû nevetést hallatott. – Hát, ezt nem pont így terveztem.

Lys szája tátva maradt a döbbenettõl. Ez biztos csak valami félreértés, ne kezdj reménykedni, csitította magát. Anya megmondta, hogy apa meghalt, emlékszel?

– Te-tessék? E-ez biztos? – kérdezte elcsukló hangon. – Anya azt mondta, az apukám meghalt.

Sirius arca elkomorodott.

– Tizenkét évet töltöttem ártatlanul az Azkabanban – mondta hûvösen. – Az csak egy fokkal jobb a halálál.

– Én…; ezt nem értem. – Szemlátomást Lysnek nagyon nehezére esett feldolgozni, hogy hosszú évek után végre megismerheti az apját. – Én…; Anya azt mondta…; – Elhallgatott. Di, az anyja hazudott volna neki? Mégis miért? Talán azt hitte, nem tud megbirkózni a gondolattal, hogy az apját börtönbe zárták? Csak most gondolt bele, hogy ezidáig bûnözõnek gondolta az elõtte álló férfit. Zavartan lesütötte a szemét. – Bocsánat – motyogta. – Én azt hittem…; Harry csak ma mondta el…; – A lány az ajkába harapott, de a varázsló értette, mire akar kilyukadni.

– Semmi baj.

Néhány percig hallgattak. Sirius épp mondani készült valamit, amikor kivágódott a szalon ajtaja, és egy roppant paprikás hangulatú Diana Williams rontott be rajta. Sirius egy hosszú pillanatig arra gondolt, legszívesebben kitenné a boszorkányt a hûvös téli levegõre, valahol az északi sark környékén, és kizárta volna õt a házából vagy száz évre. Azonban válaszokat akart tõle, s kissé nehézkes lett volna megszerezni azokat, ha a boszorkány ilyen messze van tõle – hiszen a házat még mindig nem hagyhatta el.

– Sirius! – ordította, és pálcát rántott. A férfi, megérezve a veszélyt, Lys elé ugrott, és õ is elõvette a pálcáját. – Megmondtam, megmondtam, hogy ne merészeld!

Lys, mintha csak erre várt volna, kilépett Sirius háta mögül.

– Tényleg õ az apukám? – szegezte Dinek a kérdést. Sirius lenézett a lányra, aki épp csak a válláig ért fel. Lys arcán a kíváncsiság egy vad düh egy sajátos elegye ült, s egész testében remegett, ahogy az anyjára nézett. Sirius nyugtatóan a lány vállára tette a kezét. Bár igazából fogalma sem volt arról, mit kellene csinálnia. A manóba is, három órája tudta meg, hogy van egy lánya!

Dinél, látva Sirius védelmezõ mozdulatát, ismét elpattant a cérna.

– MEGMONDTAM, HOGY HAGYD ÕT BÉKÉN, SIRIUS!

Lys számára ez szemlátomást nem volt kielégítõ válasz.

– Õ. Az. Apukám? – ismételte meg a kérdést tagoltan, remélve, hogy anyja végre hajlandó lesz megválaszolni azt.

A nõ azonban szemlátomást elhatározta, hogy meg sem hallja ezt a kérdést, sõt, úgy tûnt, arról sem hajlandó tudomást venni, hogy Lys a szalonban tartózkodik. Mereven Siriust bámulta, akár egy házisárkány, csak éppen tüzet nem tudott fújni. Habár a varázsló szempontjából ez felettébb jó hír volt.

– Tudod, igazán válaszolhatnál Lys kérdésére – mondta élesen Sirius. – És ha már a kérdéseknél tartunk, engem felettébb érdekel, miért mondtad azt a lányomnak, hogy meghaltam.

Di kezében megremegett a pálca, és úgy tûnt, befejezte a kérdés ignorálását.

– Elárultad Lilyt és Jamest. Azkabanba kerültél, mert megölted Petert – mégis mit mondhattam volna neki? Hogy az apja egy bûnözõ, egy gyilkos?

Anyja szavai érzékenyen értintették Lyst. Hát tényleg õ lenne az apja? Sirius Black, aki most itt állt mellette, egyik kezét továbbra is az õ vállán nyugtatva? A férfi, akirõl az egész varázslóvilág úgy tudta, elárulta a legjobb barátját, és kiszolgáltatta õket a Sötét Nagyúrnak? Di, az anyja pedig képes volt õt abba a hitbe ringatni, hogy az apja meghalt? Ráadásul még az anyja, a saját anyja sem hitt egyetlen percig sem a férfi ártatlanságában?

Lys úgy érezte, mintha kiugrott volna a csillagvizsgáló-toronyból. Megszédült, és ha Sirius keze nem pihent volna továbbra is a vállán, egészen biztosan térdre zuhant volna. Hazudott…; az anyja hazudott neki. Egész életében…;

– NEM ÁRULTAM EL ÕKET! – kiáltott fel Sirius, visszarángatva lányát a valóságba. Szemlátomást nagyon érzékenyen érintették Di vádjai. – EZT NEKED KELLENE LEGJOBBAN TUDNOD!

– ELÉG! – ordította Di, és pálcája a férfire szegezõdött. A boszorkány keze kissé remegett, amitõl a pálcából vöröses szikrák csaptak ki. – Ne merd…; ne merészelj még egy szót szólni!

Sirius bal keze eltûnt Lys válláról, ahogy a férfi egy ugrással a kislány elõtt termett, készen arra, hogy megvédje õt Di kósza átkaitól.

Lys ebben a pillanatban eszmélt rá, hogy anyja bizonyára nagyszerû párbajozó, hogy õ bármennyit is fejlõdött a DS edzésen, nincs pálcája, és hogy fogalma sincs, Sirius képes-e egyedül helyt állni ellene. A felnõttek vitája kezdett elharapózni, s a lány csak arra tudott gondolni, ha végre-valahára megismerte az apját, szeretne némi idõt eltölteni vele. Lehetõleg azelõtt, hogy paprikás hangulatban lévõ anyja apró darabokra átkozza.

Anélkül, hogy a két vitázó fél észrevette volna, kiosont a szalonból, hogy segítséget hívjon. Emlékezett, hogy a földszinten van a konyha, ami a házban egyfajta gyülekezési helyszínül is szolgált, ezért lefelé indult a lépcsõn, abban a reményben, hogy talál ott valakit. Rohant – kis híján lebucskázott, mert egyszerre két lépcsõfokot akart átlépni –, s mikor már biztosan látta a lépcsõ végét, egy szökkenéssel hagyott maga mögött négy lépcsõfokot. A konyha ajtaja résnyire nyitva volt, és fojtott hangú beszélgetés szûrõdött ki. A lány szíve hevesen megdobbant, szélesre tárta az ajtót, és gyorsan végigmérte a konyhában tartózkodókat.

Mrs. Weasley a tûzhely mellett szorgoskodott, a rózsaszín hajú Tonks körülötte sürgölõdött (éppen felborítva egy üres kondért), az ajtótól nem messze pedig a koravén Lupin társalgott egy magas, kopasz, sötét bõrû varázslóval, a mindig riasztó külsejû Rémszem Mordonnal, valamint egy túlontúl ismerõs, magas, zsíros fekete hajú egyénnel.

Már nem volt kérdés, kihez forduljon. Egy ugrással Perselus mellett termett, elkapta a varázsló talárjának ujját, és határozottan rántott rajta egyet. Mind a négy férfi ránézett, de Lys csak Perselusszal törõdött.

– Segítened kell – mondta zihálva, nem törõdve vele, hogy a másik három valószínûleg nem tudja, hogy õ, Lys nem csupán Piton diákja. – Anya…; anya bántani fogja Siriust!

– Tökéletesen meg tudom érteni – közölte Piton szárazon. Figyelmeztetõ, sötét pillantást vetett a lányra, de az nem törõdött vele.

– Perselus! – csattant Lys dacos hangja. – Segíts légy szíves! Tudod, hogy anya nem hallgat rám!

A három másik csodálkozva összenézett. Nem elég, hogy a kislány, aki még Piton vállági sem ért, továbbra is a varázsló talárja ujját rángatja, de még le is tegezi…; ez nem mindennapi látvány volt.

Piton megforgatta a szemét. Egyszerûen nem bírta felfogni, miért nem képes Di nyugton maradni. Ráadásul megint neki kell menteni a helyzetet. Még szerencse, hogy Dumbledore igazgató ideküldte, pedig nagyon szívesen kuksolna most a szobájában ahelyett, hogy Black bõrét menti. Lys félelemtõl kerekre tágult szemei szemlátomást megtették a hatásukat, ugyanis Piton rezignáltan sóhajtott.

– Hol vannak? – kérdezte beletörõdve abba, hogy neki kell megmentenie régi iskolai ellenlábasát. Jobb keze eltûnt a talárja zsebében.

– A szalonban az elsõ emeleten – vágta rá, s indult volna a férfi után, de az megállította õt.

– Várj itt! – utasította Perselus, de Lys képtelen volt engedelmeskedni neki.

A varázsló sarkon fordult, nem látva, hogy Lys engedetlenkedve tesz egy lépést az ajtó felé, majd hirtelen megtorpant. Perselus azt mondta, maradjon, maradnia kellene…; Lupin összenézett a tar varázslóval, és mindketten követték a bájitaltan tanárt. Lys mérgesen a levegõbe rúgott, majd és sietõs léptekkel a lépcsõ felé vette az irányt, szorosan két varázsló nyomában, nem törõdve Mordon sötét pillantásával. Az öreg auror mágikus szeme követte a négyest a szalonig.

Lys a lépcsõfordulóban kikerülte Lupinék kettõsét, és éppen odaért Perselus mellé, amikor az szélesre tárta a szalon ajtaját. A férfinak azonnal fel kellett vonnia egy pajzsot, ugyanis egy kósza átok kis híján eltalálta a küszöbön álló Lyst. A varázsló vetett egy csúnya pillantást a lányra amiért nem azt tette, amit mondott neki. Piton, nem törõdve a szanaszét cikázó átkokkal Dire szegezte a pálcáját, megsuhintotta, mire a nõ kezébõl kirepült a pálca, és egyenesen a férfi kinyújtott kezében landolt.

Lys ezt kihasználva szülei közé rohant. Lupin és a sötét bõrû varázsló ebben a pillanatban értek az ajtóhoz, így elsõ kézbõl szemlélhették meg a szalont, ami úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna. A függöny és a csillár darabjai szanaszét hevertek a padlón, a Black családfát ábrázoló falikárpit itt-ott szenes díszítést kapott (néhol még füstölt is), a kanapé felborult, és óriási lyuk tátongott rajta. A talpuk alatti puha szõnyegbõl sötétszürke füstfelhõ szállt lomhán az apró ablak irányába.

Abban azonban valószínûleg Lupin és a tar varázsló is egyetértett, hogy nem a lerobbant szalon volt a legmegdöbbentõ látvány, ami a szemük elé tárult. Sokkal inkább Perselus, Diana, Lys és Sirius négyese, akik egy furcsa háromszög alakzatban álltak a szalon közepén.

– Elég, fejezd be – mondta Piton Dinek szárazon. A nõ villámló szemekkel nézett rá.

– Add vissza a pálcámat, Perselus! – Di megindult Piton felé, mint egy fúria, azonban mielõtt elérhette volna, egy láthatatlan akadályba ütközött. Sirius nem szívesen vallotta be, de valamelyest örült neki, hogy Di esküdt ellenségére támadt helyette, bár azt cseppet sem értette, mi a manónak avatkozott bele Pipogyusz a Divel való vitájába.

Vállat vonva Lys mellé lépett, baljával megérintve a kislány vállát, és furcsa elégedettséggel nézte, ahogy Di puszta kézzel próbál átjutni a Pipogyusz által felvont pajzson, és közben válogatott sértéseket vág a varázsló fejéhez. Lys, ahogy megérezte frissen megismert apja karját a vállán, felnézett rá.

– Most majd minden rendben lesz. Perselus mindig tud hatni anyára.

Sirius úgy nézett a lányára, mintha arcon vágták volna. Perselusnak nevezi Pipogyuszt? Mégis mi mindenrõl maradt le? Hirtelen cseppet sem tetszett neki, hogy a bájitaltan tanár közbelépett. és hogy Dinél nincsen pálca. Tanítsa csak móresre azt a vén denevért, gondolta sötéten.

Lupinék elkövették azt a hibát, hogy nem zárták be a szalon ajtaját, s Di kiabálása (továbbra is Piton fejéhez vágott válogatott sértéseket, és emelt hangon követelte, hogy adja vissza a pálcáját, különben nagyon meg fogja bánni) felébresztette Mrs. Black portréját, aki erre rákezdett a „mugliivadékok, mocskos vérárulók, beszennyezik atyáim házát” kezdetû, Lys és anyja kivételével mindenki számára jól ismert szövegre.

Sirius keserû vigyorral megcsóválta a fejét a kiabálást hallva, míg Lys szörnyülködve próbálta befogni a fülét.

– Már csak ez hiányzott. Di kiabálása felébresztette az anyámat.

Lys csodálkozva nézett fel Siriusra, jobb kezével megvakarva az orrát, de a bal tenyere továbbra is szorosan a fülére tapadt.

– Az anyukádat?

– A portréját – vont vállat a varázsló. – Odalent van a bejáratnál.

Lys töprengve ráncolta a homlokát. Mégis mit keresne az apai nagyanyjának a portréja ebben a kísértetházban?

– Mit keres itt anyukád portréja?

– Ó, hát nem mondták neked? – kérdezte Sirius, bár ha jobban belegondolt, nem tudta, ki mondtathatta volna el a lányak. – Ez a szüleim háza. – Lys fintorát látva Sirius ismét ugatás-szerûen felnevetett. – Majd megmutatom a függönyt, ami mögött tartjuk a portrét.

Di, valamilyen csoda folytán meghallotta Sirius szavait, hátat fordított Pitonnak, és Siriusék felé indult, menet közben arról kiabált valamit, hogy nem kell semmit megmutatni Lysnek, és Sirius maradjon szépen távol tõle, különben... Azonban a fenyegetés végét már nem hallhatták, mert bár Di szája továbbra is mozgott, egyetlen hang sem jött ki belõle. A boszorkány villámló szemekkel nézett hátra a válla fölött, és mutogatott valamit Pitonnak.

Ezt látva Lysbõl és Siriusból egyszerre robbant ki a nevetés, ami Pitonnak cseppet sem tetszett. Igaz, õt már az is zavarta, hogy Lys õt kérte fel, hogy akadályozza meg Dit abban, hogy súlyos kárt tegyen gyerekkori ellenlábasában. Azt sem igazán értette, mit érdekli a lányt, mi van Blackkel, hiszen aznap reggel óta ismerte csupán a varázslót, és addig annyit tudott róla, amennyit mindenki más: hogy gyilkosságért Azkabanba került, aztán pár éve megszökött.

Lupin mondott valamit a sötét bõrû mágusnak, aki sarkon fordult és elhagyta a helyiséget. Néhány perc múlva Mrs. Black kiabálása is elhalt, ekkor Lupin egy határozott mozdulattal becsapta a szalon ajtaját.

Di némán toporzékolt a szalon közepén, aztán megállt, kezeit összefonta a mellkasán, és nagyon csúnyán nézett Sirius és Lys kettõsére, valamint Perselusra, de mozdulatlanul állt, és meg sem próbált hangot kiadni.

Piton néhány másodpercig nézte õt, baljában továbbra is a nõ pálcáját tartva, aztán Lyshez fordult.

– Mondtam, hogy várj meg odalent – mondta szigorúan.

Lys zavartan lesütötte a szemét, hátán végigfutott a hideg, Perselusnak általában szót szokott fogadni, fõleg amikor ilyen apróságról volt szó, hogy várja meg õt valahol.

– Értékelném, ha nem beszélnél ilyen hangnemben a lányommal, Pipogyusz.

Piton úgy érezte, mintha mellkason vágták volna, azonban az egyetlen reakciója annyi volt, hogy felvonta a szemöldökét és Dire nézett, de a nõ úgy tett, mintha itt sem lenne. A háttérben Lupin elmosolyodott: Sirius csupán néhány órája tudta meg, hogy van egy lánya, s máris felébredtek eddig jól leplezett atyai ösztönei.

– Ne beszélj ilyen csúnyán Perselusszal – fordult Sirius felé Lys hirtelen, és cseppet sem szelíden meglökte a férfit, majd anyjához hasonlóan õ is karba fonta a kezét. – Õ nevelt fel!

Most Siriuson volt a sor, hogy úgy érezze, mintha mellkason vágták volna; megtántorodott, de idejében sikerült visszaszereznie az egyensúlyát. Elõbb Lysre nézett, remélve, hogy a lány elneveti magát, de õ csak állt ott, vele szemben, karba font kézzel, szigorú arccal, mint aki minden szót halálosan komolyan gondolt. A varázsló ezúttal Pitonra vetett hihetetlenkedõ pillantást, de az csupán kihívóan felvonta a szemöldökét, mintha azt mondaná: „Erre mit lépsz?”.

Sirius villámló szemei Din állapodtak meg, aki ezúttal úgy tett, mintha holmi virágos réten lenne, és cseppet sem érdekelné, mi folyik a környezetében.

– Di…;! – sziszegte Sirius figyelmeztetõen, és tett egy lépést a nõ felé. – Hagytad, hogy Pipogyusz nevelje fel a lányomat?!

Di úgy tett, mintha a varázsló ott sem lenne, és nem is mondott volna semmit.

– Apa! – mordult fel Lys, szigorú pillantást vetve frissen megismert apjára. Siriust ezt hallva összerezzent és furcsa melegség járta át az egész testét. – Kértelek, hogy ne beszélj így vele, életem mind a tizennégy évében õ állt mellettem.

Sirius felhorkant nemtetszése jeléül. Sok volt ez így neki egyszerre. Õ meg Di jártak ugyan egy rövid ideig, amíg õ, James meg Lily elsõévesek voltak az aurorképzõben. Kristálytisztán emlékezett arra a végzetes novemberi éjszakára, még 1979-ben, amikor utoljára látta Dit. S most, hogy tizenhat év után újra találkoztak, kiderül, hogy született egy lányuk, aki egész életében az õ esküdt ellenségével élt. Nem is értette, hogy gondolta ezt Di.

Persze, nyilván nem akart egyedül maradni a gyerekkel így szüksége volt valakire, aki mellette áll és segít. De miért pont Pipogyuszt kellett választania? Bár ha jobban belegondolt, Di egyik régi gyerekkori barátját sem látta volna szívesen, amint az elmúlt tizenhat évet Di és a lánya oldalán tölti, amíg õ nem lehetett ott velük. Tizenhat év…; de Lys azt mondta, tizennégy éves, ez így nem áll össze. Tizenöt évesnek kell lennie. Biztosan csak nyelvbotlás volt.

– Tizenöt – mondta hirtelen rekedt hangon a lányra nézve. – Úgy érted, tizenöt évet, nem?

Lys értetlenkedve összeráncolta a homlokát.

– Tizennégy, mert tizennégy éves vagyok.

Az lehetetlen, akarta mondani Sirius. Tizenhat éve volt, hogy utoljára látta Dit, leszámítva azt a néhány percet, amikor összefutottak a Roxfortban fél éve. Ha Lys tizennégy éves, nem lehet az õ lánya. Itt valami nincs rendben. Sirius sötét pillantást vetett Dire.

– Nem akarsz nekem mondani valamit?

Di ezúttal képtelen volt úgy tenni, mintha nem hallaná. Perselus észrevétlenül megpöccintette a pálcáját, feloldva a némító átkot, amit Dire szórt. Õ tökéletesen tisztában volt Di hazugságainak többségével, ahogy ezzel is, és kíváncsian várta, vajon Dit mit talál majd ki, hogy megmagyarázza, miért hamisította meg Lys születési idejét, miért használt bûbájt, hogy a kislány fiatalabbnak tûnjön, mint valójában.

Di, amint rájött, hogy ismét van hangja, tett egy határozott lépést Sirius felé.

– Semmi közöd a lányomhoz.

Hát így állunk, komorodott el Sirius. Arcvonásai hirtelen ellágyultak, ahogy Lyshez fordult.

– Mikor is születtél? – kérdezte szelíden.

– Június huszonnegyedikén – felelte engedelmesen, majd pillanatnyi habozás után hozzátette: –1981-ben.

Sirius sötét pillantást vetett Dire, aztán Lyshez fordult.

– 1979-ben láttam utoljára édesanyádat – mondta. Azzal fojtott hangon, elmesélte Lysnek azt a néhány hónapot, amíg õ meg Diana jártak, aztán a boszorkány egy napon hirtelen szó nélkül, nyomtalanul eltûnt. Épp csak annyira halkan beszélt, hogy Lys, Di és Piton, aki Ditõl nem messze állt (bár nem szívesen avatta be õt ezekbe a dolgokba), hallják õt. Az ajtóban álló Lupinnak közelebb kellett mennie a kis csapathoz, hogy akár egyetlen szót is halljon.

Mire mondókája végére ért, Lys arca és füle paprikavörös színt öltött. Neki Di azt mondta, az apja hagyta el õket, aztán késõbb meghalt. Most pedig kiderül az ellenkezõje…;

– Már megint hazudtál nekem? – támadt az anyjának ökölbe szorított kézzel és tett felé egy dühös lépést. – Mégis miért…; miért kellett mindenrõl hazudnod?!

Di szemeiben egy pillanatra bûntudat csillant. Lys nem látta ugyan (talán nem is érdekelte), de Perselus észrevette.

– Mégis mi a manót csináltál a lányommal? – kérdezte Sirius élesen. – Miért hiszi azt õ és mindenki más, hogy csak tizennégy éves?

Di kihívóan a varázslóra meredt.

– Bizonyára az Aeatas bûbáj az oka.

– A micsoda? – kérdezte Lys és Sirius kórusban. Így, hogy egymás mellett álltak, értetlenkedõ arckifejezésük roppantul hasonlított. Perselus egy pillanatra gondolatban átkozta magát, amiért nem fogott gyanút.

– Ezt…; ezt nem mondhatod komolyan…; – szólalt meg Lupin most elõször, mire mindenki ránézett. A varázsló sápadt, folyton nyúzott arca most falfehér volt. – Az Aeatas nagyon-nagyon veszélyes varázslat. Csak azért nincs a fõbenjáró átkok között, mert kevesen ismerik, és a minisztérium nem akarja, hogy ez a szám rohamos emelkedésbe kezdjen.

Lupin szavai érzékenyen érintették Lyst. Az anyja valamilyen veszélyes bûbájt szórt rá? Mégis miért?

– Miféle bûbáj ez az Aeatas? – mordult Sirius Dire. Szörnyen rossz érzése támadt, Lys pedig egész testében remegett.

És a nõ elmondta. Csak beszélt és beszélt, mintha nem lenne más választása, s valahol mélyen örült, hogy végre elmondhatja valakiknek a legszörnyûbb titkát; a legszörnyûbb bûbájt, amit valaha végrehajtott.

Elmondta, hogy arra használta az Aeatas bûbájt, hogy fiatalabbá változtassa Lyst, testileg és lelkileg egyaránt, hogy tudta, egyetlen rossz mozdulat a varázslat végrehajtásakor mindkettejük életébe kerülhet. Folyton-folyvást hangsúlyozva, hogy mindezt azért tette, hogy megvédje a lányát.

A magyaráztat senkit sem érdekelt. Amint Di hangja elhalt, a szalonra hûvös csend telepedett. Lys könnyes szemekkel meredt a semmibe, s egyensúlyát vesztve térdre borult, de Perseluson kívül ezt senki sem látta. Lupin olyan mereven állt félúton a négyes és az ajtó között, mintha odaszögezték volna. Sirius Black arcvonásai eltorzultak a dühtõl. Dire akart rivallani, hogy mégis mit képzelt, tekintete azonban megakadt Pitonon.

– Te tudtál errõl? – fordult Sirius dühösen a varázsló felé egykori barátnõje helyett.

Di már épp nyitotta volna a száját, hogy elmondja, ez volt az elsõ alkalom, hogy beszélt Perselusszal a dologról, de a férfi megelõzte a válasszal.

– Tudtam. – Di eltátotta a száját meglepetésében.

Sirius elõre lépett, és behúzott egyet a varázslónak. Az ütés olyan erõvel érte Pitont, hogy kis híján elesett.

– Akkor miért nem csináltál semmit?! – kiabált rá kétségbeesett hangon.

Piton megtapogatta állkapcsát, ahol Sirius ütése eltalálta. Biztos volt benne, hogy nem törött el, de cudarul fájt.

– Nincs rá ellenvarázslat, amit kiszórhattam volna – közölte szárazon. – A bûbáj nem örökre szól, idõnként meg kell újítani – magyarázta. – Ha egyszer elkezdték, nem lehet csak úgy abbahagyni, fokozatosan kell csinálni, mindig kisebb mértékû változtatással, meghatározott ütemben. – Siriust szemlátomást nem hatotta meg a magyarázat. – Ha közbeavatkozom, megöltem volna Lyst.

– Szóval ott voltál, abban a tudatban, hogy Lys élete veszélyben, és nem tettél semmit? Csak ültél és nézted az egészed, Pipogyusz?

Piton gunyorosan felvonta a szemöldökét.

– Az erõs túlzás, hogy nem tettem semmit. Léteznek bájitalok, amikkel enyhíthetõk a mellékhatások és valamelyest csökkentik a bûbáj hatását. Mindegyiket rendszeresen megitattam Lysszel.

– HOGY MIT CSINÁLTÁL? – visította Di.

– Neked van a legkevesebb okod kiabálni – mordult rá Sirius.

Sirius Black gyûlölködõ tekintete Di felé fordult. Pálcájából sötétvörös szikrák csaptak ki. Lupin fejében egy pillanatra megfordult a gondolat, hogy most aztán tényleg elkövet egy gyilkosságot, amiért Azkabanba zárhatják. Felé akart indulni, hogy megállítsa, de lábai csak nagyon nehezen engedelmeskedtek.

– Miért?

Lys remegõ hangja abban a pillanatban törte meg a csendet, amikor Sirius pálcája Di mellkasának szegezõdött egészen közelrõl. A lány jó két méterre térdelt Di és Sirius kettõsétõl, leszegett fejjel. Álláról könnycseppek potyogtak virágmintás pulcsijára.

– Miért? – kérdezte ismét. Hangja ezúttal határozottabban csengett. Egy durva mozdulattal letörölte a könnycseppeket az arcáról és felnézett Dire. A szürke szemek értetlenkedve csillogtak, de volt bennük valami, amitõl Dit kirázta a hideg. Valami kísértetiesen ismerõs…; – Miért? – ismételte meg a kérdést harmadszorra a lány. A hangjában ezúttal hûvös nyugalom csendült. – Miért csináltad? Meg akartál ölni?

Bár nemcsak Lys várt válaszra, Di nem tudott felelni. Lánya hangjában és tekintetében volt valami hátborzongatóan ismerõs. Valami, amitõl egyenesen kirázta a hideg, akárcsak Siriust és Lupint.

Mivel Di szemlátomást nem volt hajlandó megválaszolni a kérdését, Lys felállt, leporolta a kék farmert, amit viselt, és újabb kérdést szegezett a nõnek.

– Miért tartottál meg, ha sosem érdekelt, mi van velem?

Ez volt az a pillanat, amikor Piton tudta, valami végleg megváltozott Lysben. Hogy Di bûbája volt-e az oka, vagy a lelki kár, amit a boszorkány folytonos hazugságai okoztak, arra nem tudott válaszolni. A varázsló nézte a lányt, aki a szeme elõtt nõtt fel, aki minden mozdulatát követte, amikor bájitalt fõzött, aki egész életében képtelen volt uralma alá hajtani az arcizmait, ha valamilyen jó vagy rossz hír érte. Ennek az életvidám gyereknek a nyomát sem látta az elõttük álló fiatal lányban, aki kifejezéstelen arccal, szobormereven állt elõttük.

Tudta jól, hogy Di bûbájának és a hazudságainak nem lesz jó vége. Igaza lett.

Lys még mindig ott állt elõttük, kifejezéstelen, merev arccal. Di még mindig nem szólt semmit, talán tudta már, hogy nincs semmi, amit ilyenkor mondhatna, ami legalább egy kicsit enyhítene a helyzetén.

Sirius Black ezt a pillanatot választotta, hogy leeressze a pálcáját és Lys elé lépjen.

– Minden rendben lesz – ígérte. Piton gúnyos pillantást vetett a varázsló hátára. Black Lys vállára tette a kezét, s a merev arc egy pillanat alatt a múlté lett, mintha tükörbõl lett volna melyet Black érintése darabokra tört. A lány lerázta magáról frissen megismert apja felé, vetett egy „számomra halott vagy” pillantást az anyjára, s mielõtt bármelyik felnõtt bármit tehetett volna, az ajtóhoz rohant, egy rántással feltépte és kirohant, hátrahagyva a három varázslót és a boszorkányt.

Sirius tett egy lépést az ajtó felé, de Lupin elõtte termett, hogy megállítsa.

– Adj neki egy kis idõt, Sirius. Biztosan felment a szobájába, hogy egyedül legyen.

Piton azonban jobban ismerte ennél a lányt. Ha nyugalmat akar, és egyedüllétet, akkor nem a szobájába megy. Egy bájitalos labor kell neki, egy nyugodt sarok, ahol a falnak vagy a könyvespolcnak vetheti a hátát és nyugodtan ülhet a félhomályban. Nem számít, ha vannak körülötte, csak ne szóljanak hozzá. Ebben a házban ezt nem kaphatja meg.

Már indult volna az ajtó felé amikor odalentrõl hatalmas puffanás hallatszott, amit nyomban követett Mrs. Black kiabálása. Di értetlen arccal fürkészte az ajtót.

– Tonks biztosan felborította a troll-láb esernyõtartót – mondta Lupin néhány perc múlva. – Lemegyek, segítek neki, biztosan nem bír vele egyedül. – A következõ pillanatban kinyílt a szalon ajtaja és Tonks semmivel össze nem téveszthetõ bugyirózsaszín üstöke jelent meg.

– Valamelyikõtök ráér egy percre? – kérdezte. – Fent voltam Ginnyvel meg Hemionéval, mikor meghallottuk a portré kiabálását. Nem hiszem, hogy egyedül el tudom hallgattatni.

Egy hosszú percig csend telepedett rájuk.

– Majd én megyek – ajánlotta Lupin, magára hagyva Di, Sirius és Piton hármasát.

Di elsápadt és arcára most elõször aggodalom ült ki.

– Ugye nem hagyhatta el a házat? – kérdezte csendesen.

– Ha igen, az is a te hibád lesz – mordult rá Sirius, és az ajtó felé indult, hogy megkeresse Lyst. A portré hangja hirtelen elhallt, éppen abban a pillanatban, amikor a varázsló keze a kilincsre kulcsolódott.

– Ne feledd, Black – szólalt meg némi gúnnyal a hangjában Piton –, hogy amint kiteszed a lábad az ajtón, lehetõséget adsz rá, hogy elfogjanak és visszavigyenek az Azkabanba.

Sirius sarkon fordult, hogy szembe nézzen a másik férfival.

– Márpedig nem fogok itt ülni, amíg a lányom odakint van!

Piton aprót biccentett.

– A világért se érezd úgy, hogy vissza akarlak fogni, csupán a tényeket közöltem. Csak tudatni akartam veled, ha bárki meglát, soha többé nem látod Lyst.

Sirius abban a pillanatban csak egy dolgot gyûlölt jobban Pipogyusznál: mégpedig azt a tényt, hogy a másiknak igaza van. Tehetetlen dühében a falba bokszolt.

– Ha javasolhatok valamit – fordult Piton ezúttal Dihez – rendezzétek ezt a kis nézeteltérést felnõttek módjára. Tudom, nem lesz könnyû, de itt az ideje, hogy felelõsséget vállalj a tetteidért.

Black megvetõen felhorkant. Pipogyusznak van képe a felelõsségrõl papolni!

– És te mit szándékozol tenni, Pipogyusz? – kérdezte megvetõen.

Piton kihúzta magát.

– Megkeresem Lyst.


***

Ahogy Lys London utcáin rohant, mindössze három dolgot érzett: hideget, mert csak egy vékony pulcsit viselt a téli hidegben, félelmet, mert fogalma sem volt, hol van és hova tart, és csalódottságot, amiért nem vette észre, hogy egész életében hazudnak neki. Lassan húsz perce futott megállás nélkül, ezért aztán befordult a közeli sikátorba, és behúzódott az egyik sötét sarokba hogy kicsit kifújja magát.

Biztos volt benne, hogy hamarosan rátalálnak, hiszen Mrs. Black bizonyára riadóztatta az egész házat, amikor lefelé menet véletlenül felrúgta a troll-láb esernyõtartót, mert nem vette észre idõben. Ha csak Perselus, az apja, Lupin és – bár nem szívesen gondolt rá így – az anyja erednek a nyomába, már akkor sem lesz könnyû dolga. Megengedett magának még néhány másodperc pihenõt, aztán mély levegõt vett, és ismét rohanni kezdett.

Eleredt a hó. Nem apró szemekben, lágyan hullott alá, hanem diónyi vattapamacsokként, pillanatok alatt elérve, hogy a hulló hópihéken kívül semmit se lásson. A tüdeje lüktetett, a lábai fájtak, homlokáról csorgott a veríték, de úgy érezte, ha megáll, menten betemeti a hó és megfagy. Tudta, nem bírja már sokáig, mégsem állt meg.

Vad dudaszó csendült fel mögötte. Rájött, valahogy az úttestre keveredett, ezért minél hamarabb megpróbált átkelni. Már csak pár lépés választotta el a biztonságot jelentõ korláttól, amikor vad fékcsikorgást hallod. Az utolsó utáni pillanatban látta meg a kanyarodó autót, amely megcsúszott a hóban és irányíthatatlanul közeledett felé. Miközben megpördült tengelye körül, hogy kitérjen a jármû elõl, lehunyta a szemét és egyelten mondat visszhangzott a fejében: El kell tûnnöm innen!
27. A druida by iuwan
Szerző megjegyzései:
Gondoltam, megleplek titeket és egy nappal el?bb hozom az új fejezetet :)

Szóval Lys épp szökésben van, de szerencsére talál egy biztonságos helyet, ahol sok fontos leckét tanulhat meg. Eközben a fél Rend ?t keresi, a lehet? legnagyobb titoban.

U.I.: Di és Perselus beszélgetését eredetileg úgy terveztem, hogy egy kicsit jobban megértjük, netán megkedveljük Dit, de aztán nem úgy alakult...

Jó olvasást!

Feltöltve: 2016.09.02.
Amikor Lys kinyitotta a szemét egy óriási hókupac tetején ült, elõtte hatalmas, sziklás hegyoldal emelkedett a csillagos ég felé. Csodálkozásában eltátotta a száját, ugyanis legjobb tudomása szerint nem volt ilyen táj Londonban. De ha nem Londonban volt, akkor hol? Összébb húzta magán átázott pulóverét, és tenyerét dörzsölgetve körbenézett. A hegyoldallal szemben szépen kivilágított, hómentes szerpentin kanyargott lefelé.

Egy autó száguldott el elõtte, a hegytetõ felé igyekezve. A lámpák fénye elvakította õt, ezért szorosan összezárta a szemét, és egész addig nem nyitotta ki, amíg a motorzúgás el nem halkult. Tudta, hogy nem maradhat itt örökké. Semmi kedve nem volt felmászni a hegy tetejére, ezért lefélé indult, amerrõl az autó jött az elõbb.

Rettenetesen fázott. Azt kívánta, bárcsak nála lenne a pálcája, hogy legalább felmelegíthesse magát (egyáltalán nem érdekelte, hogy akár ki is csaphatják a Roxfortból). Még most sem akarta, hogy az anyja, vagy bárki más rátaláljon. Hosszú órákig botorkált a sötétben, tagjai teljesen elgémberedtek és biztos volt benne, ha meg nem is fagy, egy kiadós megfázást már rég összeszedett.

Ismét motorzúgást hallott, ezért kissé távolabb húzódott a megvilágított úttesttõl, hogy elengedje a jármûvet. A zúgás egyre erõsödött, az autó lámpáinak fénye hosszan elnyújtotta Lys árnyékát. Az autó, ahelyett hogy szó nélkül továbbhajtott volna, fékezett mellette.

A hóval borított, piros Ford sofõrje áthajolt az anyósülésre és letekerte az ablakot, melyen keresztül kellemes meleg áradt felé, halk zeneszóval együtt.

– Bellmountba mész? – kérdezte furcsa akcentussal a nála öt-hat évvel idõsebb, vörösesszõke hajú lány, a sofõr. Lysnek halvány fogalma nem volt róla, hol van Bellmount, így vállat vont. – Eltévedtél? – kérdezte a sofõr. Lys az ajkába harapott.

– Asszem – mondta bizonytalanul.

Meglepetésére az autó sofõrje felnevetett.

– Pattanj be, elviszlek a bellmounti vasútállomásra.

Lys hálás mosollyal kinyitotta a Ford ajtaját és bezuttyant az anyósülésre. Az utastér melegétõl rögtön életre keltek a tagjai, így gyorsan feltekerte az ablakot. Az autó közben elindult a kissé csúszós úton.

– Csurom víz vagy – állapította meg a vörösesszõke hajú megmentõje, fél szemmel õt, a másikkal az utat figyelve. – Elviszlek a boltomba Carling Vale-ben, kapsz egy teát meg száraz ruhát. Ha akarsz, maradhatsz éjszakára.

– Köszönöm – mondta hálásan.

– Nora vagyok – mondta hirtelen a sofõr, fél pillanatra Lysre nézve. – Nora Hayes. Bocs, elfelejtettem bemutatkozni, szörnyen modortalan vagyok. Téged hogy hívnak?

Lys erre nem igazán tudott mit mondani, ezért aztán kibökte az elsõ nevet, ami eszébe jutott.

– Laura Bl…; Blake. – Egyetlen pillanaton múlt, hogy nem Blacket mondott.

– Örülök, hogy megismertelek, Laura Blake.

A kellemes meleg és az autórádióból szóló dallamos zene hatására Lys percekkel késõbb elbóbiskolt.

***



Di és Sirius – Lupin és Mrs. Weasley unszolására – leültek és felnõttek módjára megbeszélték közös gyerekük sorsát. Di nagy nehezen beleegyezett, hogy Sirius kapcsolatban maradjon a lányukkal, cserébe Sirius õszinte lelkesedéssel ígérte meg, hogy egy szót sem fog szólni Di családjáról (Mrs. Weasley nem igazán értette, erre miért van szükség), s már csak arra vártak, hogy Piton visszatérjen Lysszel.

A konyhai óra éjfélt ütött, amikor kinyílt az ajtó, rögtön magára vonva az ott tartózkodó Di, Sirius, Lupin, Tonks és Mrs. Weasley figyelmét (az asszony képtelen volt elmenni aludni, amíg egy gyerek odakint mászkált a hóesésben). A belépõ Perselus Piton vállát vastag hóréteg borította, talárja úgy nézett ki, mintha most vették volna ki a mosógépbõl. Egyedül volt, bár ezt Di nem tartotta aggasztónak – kételkedett benne, hogy Lys vissza akarna jönni ebbe a házba a történtek után.Piton tekintetével megkereste Dianáét, majd megrázta a fejét.

Nem találta meg.

Nem azért volt egyedül, mert Lys otthon feküdt, a saját ágyában, hanem azért, meg a férfinak fogalma sem volt róla, hol van a lány.

Dibõl hirtelen zokogás tört elõ. Sirius tehetetlen dühépen Lupinra modult.

– Miért nem mentél Pipogyusszal?! Ahelyett hogy engem nyaggattál, a lányomat kellett volna keresned!

– Természetesen, hisz Lys elment volna Lupinnal – szólt közbe Piton gúnyosan. – Ne légy ostobább, mint amilyennek látszol, Black.

– Te csak ne akarj kioktatni engem, Pipogyusz! Azt mondtad, megtalálod õt – de visszajöttél nélküle!

Piton rezignáltan sóhajtott.

– A keresõbûbáj nem találta meg. Az egyik pillanatban még tisztán jelezte, merre van, aztán a jel semmivé foszlott, mintha Lys dehoppanált volna.

Lupin teste megfeszült a széken, Tonks elsápadt, Molly Weasley a szívéhez kapott.

– Halálfalók? – kérdezte Tonks csendesen.

Piton és Di egyszerre rázták meg a fejüket. Mindketten biztosak voltak benne, hogy ez nem a halálfalók mûve volt. Di tudta, hogy az apja nem tud Lysrõl (Lucius esküdött, hogy nem beszélt róla), így biztosan nem vártak rá. Perselus pedig, ha tudta volna, hogy bármilyen rajtaütést terveznek, szólt volna, és nem indul el egyedül.

De akkor mi lett vele? Hová tûnt? Nem nyelhette el a föld…; Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a konyhában tartózkodó hat felnõtt fejében.

A helyiségre néma csend telepedett, amit csak az óra mutatóinak topna kattanása szakított meg, a hangulat pedig cseppet sem volt vidámabb, mint egy temetésen. Lupin, Tonks és Mrs. Weasley kívülállók voltak a családi veszteségben, csupán együttérzésüket tudták kifejezni.

Fél egykor aztán Lupin felemelkedett a székbõl és így szólt:

– Azt javaslom, menjünk és feküdjünk le. Holnap pedig frissen és kipihenten kezdjük újra a keresést.

Senki sem szállt vitába vele.

***



Nora csak akkor ébresztette fel fiatal utasát, amikor a kocsi már a ház udvarán parkolt, és õ már rég behordta a vásárolt holmikat. Az ég koromsötét volt fölöttük, s felhõ híján tisztán látták a csillagokat. Lys rezignáltan elmosolyodott, amikor megpillantotta a nagy kutya csillagképet, melynek legfényesebb, Sirius nevû csillaga fényesen ragyogott fölöttük. Lys némi bûntudatot érzett, mert szökésével (amivel, bár nem szívesen vallotta be, anyját akarta bosszantani) ott hagyta frissen megismert apját, aki nem tehetett semmirõl.

Ismét felnézett az égre, és úgy érezte, a feje fölött ragyogó Sirius csillag csak neki világít.

Mosolyogva lépett be Nora házába a nõ után. Takaros, szépen (már-már zsúfoltan) berendezett, tágas, emeletes mugliház volt, modern berendezésekkel, televízióval, kényelmes kanapéval. A falakon tájképek lógtak, Lys alig ismert fel egy-kettõt közülük. Nora felkísérte õt az emeletre (a lépcsõ korlátját színes papírszalagok díszítették) és betuszkolta a fürdõszobába.

– Most pedig szépen veszel egy forró fürdõt. Keresek neked tiszta ruhát, és fõzök egy jó forró teát.

Lys csak bólintani tudott. A forró fürdõ tényleg jól hangzott.

Amint végzett a fürdéssel és megtörölközött, fürdõköpenyben kilépett a fürdõbõl az ajtó melletti szekrényen találta a Nora által odakészített ruhát. Egyszerû, zöldeskék felsõ volt meg egy viseletes farmernadrág, hamuszürke zoknival. Gyorsan belebújt a kölcsön kapott ruhába és lement az emeletrõl. Igazából fogalma sem volt, merre találja Norát, ezért a lépcsõ aljában balra fordult. A második ajtónál motoszkálást hallott, így megállt és bekopogott.

– Gyere csak! – kiáltott ki a nõ.

Lys lenyomta a kilincset és életében elõször belépett egy tökéletesen mugli konyhába. A falakat világoskék és fehér csempe borította mintegy másfél méter magasságig, a csempe fölött a fal pedig világoskékre (akárcsak a csempe) volt festve. A konyhabútor egyszerû mindájú, fehér színû volt. A konyhai berendezések nagy részét Lys azonnal felismerte, hiszen a Roxfort elõtt mugli bentlakásos iskolába járt, de az egyik konyhapulton álló, méretes szürke fémdobozt nem tudta hova tenni.

– Ülj csak le – mondta Nora és közben tovább sürgölõdött a konyhában.

Néhány perc múlva egy hatalmas tálcát tett az asztalra, amelyen tucatnyi különféle szendvics sorakozott, valamint két gõzölgõ pohár tea, bár azt még nem tette Lys elé. Félretette az egyik poharat, aztán az egyik magas konyhaszekrényhez lépett, és kivett pár hosszúkás üveget. Lecsavarta az elsõ üveg tetejét, Lys orrát abban a pillanatban megcsapta a kellemesen ismerõs illat. Kamilla.

Nora a kamillán kívül kakukkfûvet, csalánlevelet és hársvirágot szórt a teájába, aztán némi gyömbért is reszelt bele. Lys volt olyan jó bájitaltanból, hogy fejbõl tudja a Kalapkúra bájital receptjét, így azt is tudta, hogy ezek a növények mind szükségesek az ital elkészítéséhez. Vajon Nora, akirõl Lys még mindig biztosan tudta, hogy mugli, honnan tudja ezt?

A nõ felnézett rá, miközben a gyógynövényes teát kavargatta.

– Egyél nyugodtan, biztosan éhes vagy. – Lys hálás mosollyal kapott ki egy szalámis szendvicset az ételkupac tetejérõl. – Szóval, hogy kerültél az út szélére?

– Nagyon finom ez a szendvics – tért ki a lány a válasz elõl.

– Felhívjak valakit? – érdeklõdött tovább a nõ. – A rendõrséget esetleg?

Lys határozottan megrázta a fejét.

Nem akarta, hogy bárki tudjon arról, hol van. Nem akart visszamenni – talán soha, de egy jó darabig biztosan nem. Pedig végre megismerhette az apját…; A férfit, akit az egész brit varázslótársadalom (és a muglik) gyilkosnak és bûnözõnek hitt, és akirõl neki sem volt más véleménye aznap reggelig. Fogalma sem volt, hogyan tehetné ezt valaha is jóvá.

Tegnap reggelig, javította ki magát a konyha falán lógó kör alakú faliórára nézve, ugyanis az óra szerint két perccel múlt éjfél.

– Tessék, idd meg – tolta elé Nora a bögrét, amibe elõzõleg a gyógynövényeket szórta.

Nora megvárta, amíg Lys megissza a teát és megeszik még egy szendvicset, aztán elpakolt a konyhaasztalról és megmutatta Lysnek az emeleti vendégszobát, aztán magára hagyta õt, mondván, hogy reggel korán kell kelnie.

***



Amikor Lys felébredt, a nap már magasan járt az égen. Elõzõ nap túl fáradt volt, lefekvés után azonnal el is aludt, így nem igazán volt kedve sem ideje körbe nézni a szobában. Az ágy, amin aludt, közvetlenül az ablakkal szemben volt, a bal oldalon a folyosóra vezetõ ajtó, jobbra egy közepes méretû szerkény állt. A falat virágmintás tapéta borította, a padlót pedig színes rongyszõnyeg. A szoba közepén egy kis asztalkán magazinok tucatjai sorakoztak. Lys odalépett az asztalkához és felemelte egyet a kupac tetejérõl. Az egy útikalauz volt, Látnivalók Carling Vale környékén címmel. A széthajtogatott brossúra belsejének bal oldalát Írország térképe foglalta el, s egy kicsi, piros pötty jelezte, pontosan hol található Carling Vale.

Már csak azt nem értette, hogyan került Írországba Londonból egy szempillantás alatt. Lehet, hogy pálca nélkül hoppanált? Vajon hogyan csinálta? Hiszen õ nem is akart idejönni, nem akart hoppanálni, és még véletlenül sem gondolt pont Írországra. De akkor hogyan került épp ide?

Megvont a vállát majd visszatette a magazint az asztalra, azután felöltözött és összehajtogatta az ágynemût mielõtt lement volna a konyhába. A konyhaasztalon egy tányéron két szendvics és egy újabb adag gyógynövénytea állt, mellettük papírfecni, melyen ez állt: Jó étvágyat!

Lys hálás mosollyal itta meg a kihûlt teát és majszolta el a két szalámis szendvicset, ami már éjjel is nagyon ízlett neki. Mikor végzett, bepakolta a bögrét és a tányért a mosogatóba, aztán tanácstalanul körbenézett. Meg akarta keresni Norát, ugyanakkor nem akart engedély nélkül lófrálni a házban. Elhagyta hát a konyhát és az emelet felé vette az irányt, amikor csörömpölést hallott a konyhával szembeni ajtó mögül. Megtorpant egy pillanatra, majd bizonytalan léptekkel az ajtóhoz ment és lenyomta a kilincset.

– Nora? – szólt be bizonytalanul. A helyiségben sötét volt.

Kitárta az ajtót, és a folyosóról beszûrõdõ fényben szemügyre vette a kis helyiséget. A falak mentén és középen hosszú, plafonig érõ polcok sorakoztak, balra egy lépcsõ vezetett lefelé egy még ennél is sötétebb helyiségbe.

Lys lassú léptekkel elindult a jobb oldali polc mentén, melyen kisebb-nagyobb üvegekben különféle alakú valamik sötétlettek. Az egész olyan volt, mint egy kamra, s ahogy Lys kellõ távolságra került az ajtótól, az orrát ismerõs, fanyar illat csapta meg.

Tatuepe.

A helyiséget több részre tagoló második polc mellett állt. A tatuepét tartalmazó tölgyfahordó (bár sötét volt, ezért ebben nem volt biztos, de Perselus azt mondta, a tölgyfahordóban õrzik meg legtovább a frissességüket, így feltételezte, hogy Nora is abban tárolja õket) az alsó polcot foglalta el teljes magasságban. Mellette egy méretes üvegpalackban apró, sötét-fehér foltos dolgok lebegtek. Azt kívánta, bár lenne pálcája, hogy jobban lásson, mert volt egy olyan érzése, hogy amit ebben a méretes üvegpalackban lát, az egy másik bájital hozzávaló, mégpedig gõteszem.

Tompa, szürke fényt látott a polcsor végén, ezért tett egy óvatos lépést hátra, hogy távolabb kerüljön a tatuepétõl, és elindult, hogy megkeresse a fény forrását. Ahogy kiért a sor végére, szemmagasságban meg is találta a fény forrását: egy palackban lévõ por formájában. Azonnal felismerte az unikornisszarv-reszeléket.

Vajon Nora is boszorkány?

Annyi különféle bájital-hozzávalót, amennyi a polcokon sorakozott még Perselus is megirigyelt volna. Lys legszívesebben többször körbejárta volna az összes polcot, hogy egyesével, alaposan megnézhessen magának mindent, amit a helyiségben tároltak. Óvatosan leemelte az unikornisszarv-reszeléket tartalmazó üveget, hogy pálcája helyett fényforrásként használja. Még el sem érte a következõ merõleges polcsort, amikor hirtelen fényár borította be az egész helyiséget.

Lys megdermedt, kezében megremegett az unikornisszarv-reszelékes üveg. Öt lépésnyire állt a polctól, ahonnan levette, de nem mert megmozdulni.

– Laura? – kérdezte csodálkozva Nora, amikor meglátta õt kezében az üveggel. Lys látta, hogy a nõ ajkai ó-t formáznak.

Lys meg akarta kérdezni tõle, boszorkány-e, de képtelen volt kinyitni a száját. Nora tágra nyílt szemekkel állt elõtte, szemlátomást nem tudva, mit mondjon.

– Az csak…; csillámpor – mondta végül, bizonytalan hangon. – Foszforeszkál.

A két lány néhány percig némán meredt egymásra. Nora remélte, hogy Lys elhiszi, amit mondott neki, s Lys valamiért úgy érezte, a nõ tényleg mugli. De akkor honnan van ennyi bájital hozzávalója? S ami még fontosabb – miért?

– Nem kell a kertelés, mondd csak meg neki, hogy unikornisszarv-reszeléket tart a kezében – szólalt meg Nora mögött egy mély, recsegõ hang. – Habár boszorkány létére ezt illene tudnia.

Lys nem látta a beszélõt, de kellõképp sértõnek tartotta a feltételezést, hogy nem ismerte meg ezt a roppant átlagos bájital hozzávalót.

– Tudom, hogy ez unikornisszarv-reszelék – csattant fel felháborodva. – Nem most látok ilyet elõször!

A Nora mögötti polc takarásából gunyoros, örömtelen nevetés hallatszott. Lyst kezdte zavarni, hogy nem látja az embert, aki ilyen kritikusan beszél róla.

– Te tényleg boszorkány vagy? – kérdezte Nora meglepetéssel vegyes csodálattal a hangjában. Lys arca halványpiros színt öltött. Még sosem találkozott olyan muglival, akinek elmondta volna, ki is õ valójában.

– Az bizony – hallotta ismét a recsegõ hangot. Majd lépteket hallott, és a Nora mögötti polc végén megjelent a hang tulajdonosa.

Lys önkéntelenül eltátotta a száját.

A férfi mohazöld ruhát viselt, ami a bokájáig ért és leginkább egy szerzetesi csuhára emlékeztette Lyst. A ruha alól fekete sárkánybõr csizma kandikált elõ. A derekán vastag, kopott aranyszínû övet viselt, melyhez kétoldalt tenyérnyi zsákocskát voltak erõsítve, mindegyiken különbözõ rúna díszelgett. Az övcsatot egy, a zsákoktól eltérõ vésett rúna díszítette. A férfi vállaira vastag, szürke prémpalást borult, melyet szintén rúnával díszített arany csat tartott össze a mellkasára lógó, sûrû, sötétvörös szakáll alatt. A szakállt leszámítva a férfi teljesen kopasz volt, két fülében egy-egy fából faragott karikát viselt. A legbizarrabb kiegészítõ azonban a férfi kezében tartott, vele egyazon magasságú göcsörtös, rúnákkal díszített sötétbarna bot volt.

Lys biztos volt benne, hogy a férfi nem mugli, de varázslónak meglehetõsen bizarr volt.

– Maga meg kicsoda? – szaladt ki Lys száján.

A férfi Norára nézett, tettetett haraggal.

– Látod ezt? Õ jön az én házamba, és még van képe tõlem kérdezni, ki vagyok.

Lys az ajkába harapott. Nora jókedvûen legyintett egyet, aztán Lysre nézett.

– Laura, ez itt Drust. Drust, õ itt Laura, tegnap szedtem össze a Swineford melletti szerpentinen.

Lys biztos volt benne, hogy bárki más azt kérdezte volna, hogy került oda és mi történt vele. Nos, Drust nem volt bárki más.

– Aztán mondd, varázslóiskolába jársz?

A lány kihúzta magát. Közben Nora eltûnt a polcsor mögött, ahonnan a férfi kilépett.

– Roxfortos vagyok – jelentette ki büszkén. Vagy legalábbis voltam, tette hozzá gondolatban.

Ha meg kellett volna tippelnie a férfi következõ reakcióját, biztosan veszített volna. Drust ugyanis megvetõen felhorkant, legyintett és elfordult tõle.

– Mi baja van a Roxforttal? – kérdezte Lys sértõdötten. Õ igenis szeretett abba az iskolába járni, szeretett mágiát tanulni, bájitalokat fõzni, DS edzésekre járni, szeretett a kastély labirintus-szerû folyosóin bóklászni azt várva, hol lyukad ki…; És nagyon nem tetszett neki a férfi reakciója.

– A drágalátos Roxfortoddal ugyanaz a bajom, mint a varázslóiskolákkal úgy általában: minden. – A férfi bizonyára megérezte, hogy a lány nagyon csúnyán mered a hátára, mert megfordult, hogy további magyarázattal szolgáljon. – Az egész osztályalapú tanításnak semmi értelme, a kötött tantervrõl – amit úgysem képes tartani mindenki – nem is beszélve. Ráadásul a tanítványok be vannak zárva az iskola épületébe egész évben, semmilyen tapasztalatot nem tudnak szerezni. – Felhorkant és ismét hátat fordított Lysnek. – Az egész iskola alapú oktatás nem ér semmit és úgy fölösleges, ahogy van.

Azzal matatni kezdett valami az egyik polcon.

– A Roxfortban igenis minõségi oktatás folyik! – csattant fel Lys sértõdötten. Drust megvetõ pillantást vetett rá, lecsatolta az övérõl az egyik kis zsákocskát és egy szürkésbarna szõrös bõrdarabot vett elõ.

– Ha olyan nagyszerû és minõségi oktatást kaptál, mondd meg nekem, mi ez.

Lys kénytelen volt ismét az ajkába harapni, mert még sosem látott ilyesmit. Ha nem lett volna szõrös, akkor bizonyára bumszalagbõrrel felel, de így fogalma sem volt, mi lehet a férfi kezében tartott bõrdarab.

– Selkie bõr – vetette oda Drust és egy határozott mozdulattal visszatuszkolta a bõrt a kicsiny zsákocskába, amit visszaaggatott az övére. – Úgy látszik, a te csodás Roxfortodban mégsem tanítanak mindent, mi? Tudod egyáltalán, mi az a selkie?

Lys nem tudta, ezért dacosan felszegte a fejét, hallgatása azonban elég válasz volt Drust számára.

– Mit mondtál neki, meddig maradhat? – dörmögte a férfi, miközben leguggolt, hogy egy kis zsáknyi kalánfüvet töltsön egy üvegbe. Mindenki pontosan tudta, hogy a kérdés Norának szól Lysrõl, pedig a férfi még a nevét sem volt hajlandó kimondani.

– Nem mondtam.

Amint Drust kiürítette az összes kis zsák tartalmát egy-egy üres üvegbe, felegyenesedett és szúrós szemekkel Lysre nézett.

– Ha hajlandó vagy tanulni, felõlem aztán addig maradsz, amíg akarsz.

Lys hajlandó volt.

***



Drust már aznap tanítani kezdte Lyst. Pontosabban felmérte, hogy bizonyos mágiaágakból mennyi ismerettel rendelkezik, és folyamatosan becsmérelte a varázslóiskolákat, néha név szerint említve a Roxfortot. Lysnek szörnyen elege lett az egészbõl, ezért cseppet sem kedvesen rárivallt.

– Maga is varázsló, nem? Mégis melyik varázslóiskolába járt, hogy ennyire utálja mindet?

Drust sértõdötten kihúzta magát.

– Nem jártam iskolába, a mesteremtõl tanultam. – Lys értetlen pislogását látva hozzátette: – Druida vagyok.

– Az meg mi? – A férfi arckifejezését látva a lány azonnal rájött, hogy nem kellett volna megkérdeznie.

De Drust, levetkõzve pokróc modorát, mesélni kezdett. A druidák abból a korból származtak, amikor mágiahasználónak lenni csodálatos dolog volt a közemberek szemében. A druidák gyógyfüveikkel és bájitalaikkal gyógyították az utca emberét, védték õket a szellemektõl és a mágia tiszteletére tanították az embereket.

A druidák egykor nemcsak gyógyítók, hanem politikusok, tudósok, történészek voltak. Egyszerû emberek között laktak, de a maguk zárt közösségének szabályai alapján éltek. Valamikor régen minden falura jutott legalább egy druida, és szinte mindannyian folyamatos kapcsolatban álltak. Drust mindössze öt társát ismerte, ebbõl egyik régi mestere volt.

Lys megtudta, hogy a druidákat nem iskolában képezték ki, osztályról osztályra haladva, kötött tantervvel. Mindegyikük egy mester alatt tanult, és a tanulás ideje alatt (mely akár húsz-huszonöt évig is eltarthatott) mester és egyetlen jelenlegi tanítványa, folyamatosan vándoroltak. A férfiak fiúkat a bandruik, vagyis nõi druidák lányokat tanítottak, és nem voltak könyveik, amiben a tudásukat rögzítették – egy druidának kiváló emlékezete kellett legyen. Lys el sem tudta képzelni, milyen lehet ilyen iszonyatos mennyiségû információt a saját fejében tárolni könyvek helyett.

Drust elmondta, hét-nyolc éve úgy volt, hogy lesz egy tanítványa, aztán a fiú megkapta a roxforti levelét, és egy nyugodt, biztonságos iskolai környezetet – és a hét évnyi könyvekbõl való tanulást – választotta.

– Úgyhogy most Norát tanítom – bökte ki a druida szakállát pödörve.

Lys értetlenkedve bámult rá.

– Nem úgy volt, hogy fiúkat…;?

– Manapság nem élünk akkora luxusban, hogy válogatni lehessen.

– De Nora mugli – közölte Lys a nyilvánvalót.

– Az – hagyta rá Drust. – Akar és hajlandó tanulni. Szó se róla, szívesebben venném, ha férfi lenne, meg lenne benne némi mágia, mert így nem taníthatok meg neki mindent. – Botjával a padlóra koppintott. – Mostanában nincs az a szülõ, aki szívesebben küldené a gyerekét egy húsz éves túlélõgyakorlatra. – Pár percig csend honolt köztük. – Néhány mágikus lény varázserejének segítségével még egy mugli is képes megfõzni egyszerûbb bájitalokat. Meg tudom tanítani neki, melyik növény mire való, hogy mely mágikus tárgyakból milyen védelmezõ amuletteket lehet készíteni, s ha valaha találkozik egy boszorkával vagy varázslóval, aki az õsi módon akar tanulni, továbbadhatja a tudást. Ha nem, akkor választhat egy mugli tanítványt.

Lys csodálkozva bámult rá. Muglik örökítik tovább a mágiát? Ez túl bizarr volt számára.

– A mágiában soha nem az számít, ki születik jobb adottságokkal, hanem az, ki hajlandó fáradtságot nem kímélve megismerni annak titkait. Ha egy mugli hajlandó erre, hát hadd tanuljon. – Tekintetét Lysébe fúrta. – Ha egy mugli hajlandó megtanulni és megismerni a mágiát, ki vagyok én, hogy megakadályozzam?

Lys a Voldemort ellen vívott háborúra gondolt, és tekintete önkéntelenül elsötétült.

– Vannak, akik szerint csak azok méltóak a mágiára, akiknek ereiben színtiszta varázslóvér csörgedezik – szólt csendesen.

Drust megvetõen felhorkant.

– Hallottam én is errõl a Sötét Nagyúrról, meg az úgynevezett tiszta varázslóvér elveirõl. – A férfi hangjában megvetés csendült. – Én mondom, nevetséges, amit csinál. Nem állítom, hogy az állítólagos aranyvérûek rosszabbak, mint a muglik vagy a mugli származású varázslók, de hogy nem is jobbak náluk, az biztos.

Lys önkéntelenül Luciusra gondolt, aki aranyvérû volt, és aki mindig kedves és figyelmes volt vele. Elgondolkodott rajta, vajon a varázsló tud-e róla, mi történt vele, habár úgy érezte, anyja nem mondott neki semmit. Csak most gondolt bele, fogalma sincs róla, anyja vajon aranyvérû-e – hogy õ maga vajon aranyvérû-e.

– A mágia arra való, hogy megosszuk – folytatta Drust hidegen. – Az okos a tudatlannal, az erõs a gyengével, a mágus a muglival. Nem minden mugli gyûlöli vagy retteg a varázslattól. Aki mégis, az is csak azért, mert nem ismeri.

Csend telepedett rájuk, amit Lys arra használt, hogy kibámuljon az ablakon.

– Majd’ elfelejtem, mi történt veled? – Drust hosszú botja most egyenes az arcára mutatott, néhány centivel kerülve el õt. Lys arca pirosra gyúlt, mert nem akarta elmondani, hogy elszökött. – Mióta megláttalak, hatalmas erejû mágikus energiát érzek a sajátod körül. Miféle bûbájt szórtál magadra?

Lys arca még vörösebb lett; ezúttal a dühtõl. Pont azért jött el, hogy semmi se emlékeztesse arra, mit tett az anyja, erre tessék, Drust a második napon rákérdez.

– Nem én voltam – sziszegte. – Az anyám valamilyen Aeatas bûbájt szórt rám.

– Aeatas! – kiáltott fel a druida hihetetlenkedve. – Mondom én, hogy semmit sem tanítanak a varázslóiskolákban! Az Aeatast még én sem merném csak úgy emberre szórni.

Lys úgy érezte, menten leég az arca.

– Aztán mondd, pálcád van? – kérdezte Drust hirtelen.

– Ott…; otthon hagytam. – Maga sem értette, miért hivatkozott otthonaként a Grimmauld téri házra.

– Otthon hagyta, jellemzõ – morogta Drust. – Az iskolában nem mondták, hogy mindig tartsd magadnál a pálcád? Legalább tudod, mi volt a magja?

Lys sértõdötten kihúzta magát.

– Barghest szõr. – Drust jóízûen felnevetett, ahogy Lys kimondta a szavakat.

– Barghest szõr – ismételte, és továbbra is nevetett. Lys már semmit sem értett.

***



Két hét. Ennyi idõ telt el azóta, hogy Lys elszökött a Grimmauld térrõl, ennyi ideje kereste õt hiába a fél Rend, élükön Perselus Pitonnal. A varázsló szinte minden szabad idejét a lány keresésével töltötte, s ez volt a terve a mai estére is, azonban az ötöd-, hatod- és hetedévesek bájitaltan házidolgozatai riasztó méretû kupacban tornyosultak az asztalán, így keresés helyett lemondó sóhajjal helyet foglalt és maga elé húzta Dominic Parker dolgozatát.

Öt dolgozattal késõbb kinyílt a dolgozószoba ajtaja és a sápadt, kialvatlan Diana Williams lépett be rajta.

– Két hét – suttogta a kezeit tördelve. Piton még csak fel sem pillantott rá. – Lys két hete ment el. Fogalmam sincs, mi van vele. Aggódom, Perselus.

– Erre elõbb kellett volna gondolnod – érkezett az éles válasz.

– Meg akartam õt védeni. Azt akartam, hogy kimaradjon a háborúból, hogy biztonságban legyen…;

– Ez a próbálkozás már-már lenyûgözõ mértékû kudarcba fulladt. – Piton hatalmas T-t firkantott egy dolgozatra, s Di közben odabotorkált az egyik fotelhoz.

– Minden, amit tettem azért volt, hogy õt biztonságban tudjam – folytatta Di, nem mintha Perselust érdekelte volna. – Ezért küldtem a mugli iskolába, ezért akartam, hogy Salembe járjon, hogy barátai legyenek Amerikában, hogy többé ne is akarjon visszajönni ebbe az országba, de te megakadályoztad, hogy beírassam.

– Õ nem akart elmenni – érkezett a varázsló hûvös válasza, s közben egy újabb kijavított dolgozatot tolt el maga elõl.

– Ezt nem neki kellett volna eldönteni. Tizenegy éves volt, azt kellett volna tennie, amit én jónak látok. Ha azt mondom, megy, mennie kellett volna.

– Nem akart – ismételte Piton. – Meg sem kellett volna próbálnod kényszeríteni õt.

– Nehezen kényszerítettem volna, hiszen az elsõ pillanattól kezdve ott álltál mellette és ellenem emeltél szót.

Piton kezében megállt a penna, s a varázsló egy pillanatra olyan görcsös mozdulatlanságba dermedt, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rá. Mogorván nézett fel a boszorkányra.

– Én legalább mellette álltam – mondta élesen.

Di úgy tûnt, nem vette észre a válasz milyenségét, vagy egyszerûen csak nem törõdött vele.

– Én is. Bármikor számíthatott rám.

Perselus olyan heves mozdulattal mártotta bele a pennát a tintatartóba, hogy a tinta összefröcskölte az elõtte heverõ dolgozatot, azonban a varázsló ezzel egyáltalán nem törõdött. Õ nem akart most Lysrõl beszélni, és fõleg nem Divel, de ha a nõ ennyire erõlködik, megkapja azt a beszélgetést, rajta ne múljon. Csak aztán Di ne csodálkozzon, ha nem úgy sül el a dolog, ahogy azt a õ elképzelte…;

– Nem, Di – mondta csendesen, s a boszorkány most elõször valamilyen furcsa indulatot vélt hallani a férfi hangjában. – Amikor szüksége volt rád, nem voltált mellette. Valami mindig fontosabb volt számodra, mint a lányod.

– Ez nem igaz! – szólt közbe Di ingerülten. – Minden évben kivittem a Roxfort Expressre, minden évben hazavittem, együtt vettük meg a könyveit, és…;

– Szerinted ennyi az egész? – Perselus hangjában düh csendült. – Szerinted elég annyi, ha évente rászánsz három napot?

– Az iskola igenis fontos neki – mondta Di, szemlátomást nem értve, hova akar kilyukadni a férfi, aki elgondolkozott, vajon a boszorkánynak nem kellett volna inkább a Hugrabugba kerülnie. De legalább pontosan értette, miért nem lett hollóhátas.

Perselus komoran rábólintott a nõ szavaira.

– Mégis elmentél, mikor elsõs lett. Új környezetbe került, szüksége lett volna rád.

– Nem akartam, hogy a társai piszkálják, mert egy tanár lánya.

A varázsló lekicsinylõ pillantást vetett rá.

– Williams a neve és meglehetõsen hasonlít rád. Már a beosztási ceremónián tudta az egész iskola, hogy rokonok vagytok.

Perselus elégedetten vette tudomásul, hogy ezzel az érvvel tényleg betalált.

– Nem voltam itt a kastélyban, na és? Gyakran írtam neki.

– Kéthavonta egyszer – biccentett a varázsló. – Lys felolvasta az összes leveled. De sosem jöttél el hozzá, még karácsonykor sem. Minden évben várt, még a mugli iskolában is. – Felemelte a kezét, hogy megelõzze Di közbeszólását. – Tudom, mert én ott voltam. Minden évben.

Di úgy döntött, nem fogja figyelembe venni Perselus utolsó szavait.

– Lys azt írta, minden rendben van a Roxfortban. Minek kételkedtem volna?

Perselus a plafonra emelte a tekintetét. Merlin óvjon a Denemektõl, gondolta. Kivéve Lystõl, õ még értelmes, még akkor is, ha Black az apja, még akkor is, ha minden nap azt kívánta, bár bárki más lenne az. Akárki más.

– Persze, hogy azt írta – vetette oda sértetten. – Miért, ha elsírja, hogy összeveszett élete elsõ barátjával, hanyatt-homlok iderohansz a világ másik felérõl, hogy meghallgasd? – Di felvonta a szemöldökét, arcára meglepett kifejezés ült ki. – Én is így gondoltam. És ha megírta volna, hogy néha furcsa hangokat hall, és attól fél, meg fog õrülni?

– Mégis miféle hangokat hallott? – kérdezte a boszorkány aggodalommal a hangjában.

– Mint kiderült, azét az átkozott kígyóét. – Piton jelentõségteljes pillantást vetett a padlóra.

Di elsápadt, és a szája elé kapta a kezét.

– De ugye nem tudja…;?

– Nem, nem mondtam el neki, hogy párszaszájú, nem kell aggódnod.

A boszorkány látványosan kifújta a levegõt.

– Már meg sem lep, hogy csakis emiatt aggódsz – szúrta oda a férfi és kezeit összefonta a mellkasán. – Mintha nem hallottad volna, hogy a lányod azt hitte, kezd megbolondulni.

– Hallottam – ingatta fejét a boszorkány. – De nem lett semmi baja. Túlélte, mert talpraesett kislány.

– Hozzáteszem, az sem rajtad múlt.

Di, a beszélgetés kezdete óta most elõször sötét pillantást vetett a barátjára.

– Talán célozni akarsz ezzel valamire?

– Nem tudom, akarok? – ironizált a férfi. – Di, lehet, hogy te vagy Lys anyja, de semmit sem tudsz róla. Alig beszéltek egymással. Lys évek óta nem is keresi a társaságod.

– Ez nem igaz! – csattant fel a nõ és karját sértetten összefonta a mellkasán. – Igenis rengeteg dolgot tudok róla.

– Tényleg? – Piton szemében furcsa, kegyetlen fény villant. – Mi a kedvenc színe?

Di arcán meglepetés suhant át, majd bizonytalanul megszólalt.

– A lila? Nem…; a piros? Kék? Sárga?

A varázsló lekicsinylõ pillantást vetett rá.

– Az ezüst. – A nõ csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Ha néha beszélnél vele és tényleg odafigyelnél rá, tudnád. – Di ingerült visszavágásra készült, ezért a varázsló gyorsan folytatta. – Tudom, hogy nincs elõtted jó példa, tudom, hogy nem volt könnyû gyerekkorod, de ismerted a szüleimet, tudhatod, hogy nekem sem volt. A különbség kettõnk között annyi, hogy én, veled ellentétben, tanultam apám hibáiból.

Perselus szavai hatására néhány percre súlyos csend telepedett rájuk.

– Lysnek sosem kellett attól tartania, hogy elveszítheti a barátait, ha véletlenül egy rossz szót szól róluk – jegyezte meg Di élesen.

– Nem – értetett egyet Piton. – Jelen tényállás szerint neki nincs szüksége arra, hogy rossz szót szóljon a barátairól, hogy azok apád halállistáján végezzék, Potterrel az élen.

A falon lógó óra tizenegyet ütött. Piton vetett egy pillantást az asztalán álló dolgozatkupacra és lemondóan sóhajtott.

– Ha érzel magadban némi késztetést, hogy legalább kicsit javíts a helyzeteden, nézd át azokat – bökött a kupac felé. – Én megyek, megnézek egy-két helyet, ahol Lys lehet.

– Ha megtalálod…; – suttogta Di reménykedve.

– Mindent meg fogok tenni, hogy visszahozzam – bólintott. – Bár jelen körülmények között már annak is örülhetünk, ha megtudjuk, hol van.

– Talpraesett, biztosan jól van…; – A boszorkány hangján érzõdött, hogy leginkább saját magát próbálja megnyugtatni.

– Valószínûleg elérte, hogy valaki befogadja – értett egyet a férfi. – Ha az illetõ nem egy egyszerû mugli, Lys rábeszélheti, hogy rejtse el, és akkor sosem bukkanunk a nyomára. A legjobban amiatt aggódom, hogy nem újítottad meg az Aeatas bûbájt, így valószínûleg már két hónapja sincs hátra.

Di eleresztette a füle mellett a férfi szemrehányó szavait.

– Talán ha többen keresnénk…; Sirius is nagyon szeretne segíteni, és tényleg elkélne még egy ember.

– Black üljön csak a Rend fõhadiszállásán – vetette oda Piton. – Már csak az hiányzik, hogy az aurorok találják meg, mielõtt õ bukkanna Lys nyomára.

Di szemei csodálkozva kerekedtek el.

– Nem is tudtam, hogy kedveled Siriust, Perselus.

– Egyáltalán nem – ingatta fejét a varázsló. – Lys egész életében arra várt, hogy megismerhesse az apját. Ha bármi történne Blackkel, nem akarok én lenni az a személy, aki Lys elé áll és elmondja neki. Ugyanis érzésem szerint ez a kellemetlen feladat nyomban rám hárulna. – Mielõtt Di bármit mondhatott volna, az ajtóhoz sietett, kitárta és kiviharzott a néptelen folyosóra.

Lys valahol a nagyvilágban arra várt, hogy megtalálja.

***



Az elkövetkezõ néhány hét intenzív tanulással telt Lys számára. Drust – bár Nora szerint sokszor hetekig úton volt – naponta több órát mesélt Lysnek a mágiáról, bizonyos varázslatok megfelelõ kiszórásáról, az õsi rúnákról, a gyógynövényekrõl és azok felhasználásáról a muglik és mágusok gyógyításában, valamint varázslényekrõl, akiktõl vagy akik segítségével néhány más jellegû hozzávaló beszerezhetõ volt.

Lys megtudta, hogy hatalmas erejû mágikus lények testrészeibõl (szõr, bõr, pikkely, csontok és fogak) készíthetõ volt egy-egy különleges amulett, amely még a mugli Norának is lehetõvé tette, hogy egyszerûbb (Lys tapasztalata szerint elsõtõl negyedéves szintû) bájitalokat fõzzön. Más varázslényektõl szerzett testrészeket egy egyszerû ráolvasással védelmezõ amuletteket lehetett készíteni. Hogy mitõl védték meg a tulajdonosaikat? Különféle gyengébb varázslényektõl – Lys szívesen vitatkozott volna Drusttal, amikor a férfi azt állította, a vérfarkas a gyengébb varázslény kategóriába tartozik –, balszerencsétõl – a lány cseppet sem lepõdött meg, amikor megtudta, ez a legkeresettebb amulett –, járványoktól és szellemektõl.

A balszerencsét távoltartó amulett mellett a gyermekáldást segítõ amulettek is töretlen népszerûségnek örvendtek. Mivel Drust is jelen volt, amikor Nora ezekrõl mesélt Lysnek – a druida ragaszkodott hozzá, hogy elõzõ tanítványa is részt vegyen Lys nevelésében –, és a két lány feltûnõen kerülte egymás tekintetét.

Bár a druidáknak nem voltak könyveik arról, amit a tanítványaiknak átadtak, Drustnak mégis rengeteg mágiáról szóló könyv volt a birtokában, és ragaszkodott hozzá, hogy Lys minden héten öt-hat darabot elolvasson közülük. A lány úgy érezte, mintha hirtelen hetedikes vagy legalább hatodikos lenne a Roxfortban, annyi új dologról hallott és olvasott.

Kicsivel több, mint egy hónapja ért véget a téli szünet. Tudta, hogy barátai, akik a Grimmauld téren töltötték az ünnepeket már rég visszatértek a kastélyba. Sokat töprengett azon, elsõsorban amikor bájitalfõzésben segített Norának, vajon barátai gondolnak-e rá, vajon keresi-e õt bárki. Az apjára gondolt, akit csupán rövid ideig ismerhetett, és azonnal elszégyellte magát. Sirius meg akarta ismerni õt, és õ is meg akarta ismerni az apját. Erre lelépett, Di miatt.

Igazából egyáltalán nem bánta, hogy elszökött.

Aznapra egy õsrégi bájitalokról szóló könyvet kellett olvasnia, és képtelen volt kiverni a fejébõl a gondolatot, hogy Perselus imádná ezt a könyvet. Némelyik italnak csupán a hozzávalói megértek egy kisebb vagyont, és az elkészítés gyakran hónapokig tartott. Lys persze tudta, hogy vannak olyan manapság is közismert bájitalok, amiket hosszú ideig kellett fõzni, mint a Százfûlé-fõzet vagy a Felix Felicis. Bár egyiket sem fõzte még meg soha, olvasott már róluk, és úgy gondolta, ezekhez a bájitalokhoz képest még a Felix Felicist is csukott szemmel el tudja készíteni.

Mégsem a Perselusszal való közös bájitalfõzések, a roxforti tanórák, a DS edzések, a Luciusszal közös „levelezõs” könyvecske, sem pedig az apja (akit csak nemrég ismert meg) hiányzott neki legjobban, hanem a pálcája, amit a Grimmauld téri szobájában hagyott. Így, pálca nélkül csupán annyival ért többet Noránál, hogy boszorkány lévén – az sem volt hátrány, hogy Perselus jól kitanította – a komolyabb bájitalokat is könnyedén el tudta készíteni, köztük az az italt, amit Drust utasítására hetente két alkalommal kellett fogyasztania, hogy csökkentse az Aeatas bûbáj káros hatásait, amit a férfi érzése szerint már meg kellett volna újítani. Lys biztos volt benne, hogy Perselus ugyanezt a bájitalt fõzte meg neki, amikor rájött, mit mûvel vele az anyja.

Néhány napja megkérdezte Drustot, nem szereznének-e neki egy új pálcát (õ a botjában tartotta a sajátját), de a férfi csak nevetett, majd elsötétülõ arccal azt mondta, most a pálca miatt kellene legkevésbé aggódia. Lys nem tudta hová tenni a kijelentést, de ha jobban belegondolt, valószínûleg a druida arra utalt a maga módján, hogy neki, Lysnek már nem sok ideje van hátra az Aeatas bûbáj miatt.
28. A tantvny prbattele by iuwan
Szerző megjegyzései:
Szóóóval, úgy döntöttem, megleplek titeket, és pár nappal hamarabb hozom az új fejezetet.

Itt az ideje, hogy Lys megtanuljon egy nagyon-nagyon fontos leckét, és szerezzen néhány új barátot.


Hogy kicsit könnyebb legyen elképzelni Sebeslábút (és a többi barghestet), valahogy így néz(nek) ki.

Feltöltve: 2016.09.14.
Egy szeles, február végi napon, amikor Lys éppen befejezett és kis palackokba adagolt egy jó nagy adag Szem-védõ fõzetet, amikor Drust jelent meg az ajtóban.

– Készülõdj – mordult rá. – És öltözz melegen.

Így hát Lys, amint végzett, felment a szobájába, elõkeresett egy vastag nadrágot és pulóvert, átöltözött, majd lement a földszintre, s mire belebújt a kabátjába, Drust már ott állt mellette. Ez volt az elsõ alkalom, hogy a druida magával vitte egy útjára, ettõl õ úgy érezte, mintha tényleg a férfi tanítványa lenne.

A keskeny, virágokkal és gyógynövényekkel szegélyezett udvarra érve Drust Lys vállára tette a kezét, aztán botjával hatalmasat koppintott a földre. Lys úgy érezte, mintha egész testét átgyömöszölték volna egy szívószálon.

Amikor megérkeztek a sötét, kopár fákkal és bokrokkal körülvett tisztásra, Lys háborgó gyomorral térdre borult, pedig korántsem ez volt az elsõ alkalom, hogy társashoppanált volna, mégis, sosem érezte még ennyire rosszul magát. Drust adott neki néhány percet, hogy összeszedje magát.

– Mit keresünk itt? – kérdezte Lys majdnem tíz perc múlva, miután felegyenesedett.

Drust szigorú pillantást vetett rá.

– Van számodra egy feladatom – szólt. – Azt mondtad, barghest szõr van a pálcádban, igaz? – Megvárta, hogy Lys értetlen arccal bólintson. – Akkor nagyjából tudod, mire számíthatsz; él a közelben egy falka. Azt akarom, hogy szerezz magadnak barghest szõrt és karmot.

– Micsoda? – hökkent meg a lány.

A druida egyenesen a szemébe nézett.

– Nem fogok kertelni, az nem szokásom – közölte hûvösen. – A bájital, ami egy rövid ideig kordában tartja a rád szórt Aeatast már nem fog sokáig mûködni, túl hirtelen maradt abba a bûbáj kiszórása. – Lys szája szólásra nyílt, de Drust felemelte a botját, ezzel elnémítva õt. – Nem fogom kiszórni rád a bûbájt újra, még ha tehetném sem. Az Aeatas nem úgy mûködik, mint egy egyszerû lefegyverzés, nem csak egy varázsige meg pálcabillegetés. Több, hosszú varázsige alkotja, melyeket tetszés szerint lehet variálni a kívánt hatás elérése érdekében. – Lys elsápadt. – Már akkor sem lett volna elég idõm kitalálni, mely bûbájokat és milyen sorrendben használt az anyád, amikor elõször találkoztunk.

Lys leszegte a fejét. Arca paprikapirosra gyúlt a haragtól. Az anyja ostoba bûbájának hála, hamarosan meg fog halni, tökéletesen értette a druida szavait.

– Mennyi idõ…;? – kérdezte csendesen.

– Ha a számításaim nem csalnak, legalább húsz, legfeljebb huszonnégy nap.

Három hét. Három hét múlva meg fog halni.

Perselus és az apja biztosan aggódnak miatta. Nem is mondta Perselusnak, hogy a Roxfort után bájitalmesteri pályán gondolkodott, Siriustól pedig még rendesen bocsánatot sem kért, amiért sokáig elhitte, hogy elkövette azokat a gyilkosságokat, amikkel vádolták õt. Önkéntelenül Luciusra gondolt, aki talán nem is tudja, mi történt vele, csak annyit, hogy nem ír neki, és hogy soha többé nem is fog. Rá kellett harapnia a szája szélére, hogy elfojtsa a feltörni készülõ könnyeit.

– Ezért aztán szûk három heted van rá, hogy megszerezd a barghest karmot és szõrt – folytatta Drust.

– Ígyis-úgyis meghalok, akkor meg minek kellenek? – kérdezte Lys sötéten.

– Egy amuletthez, ami képes arra, hogy felszívja az Aeatas varázserejét – mondta a férfi olyan hangsúlyban, mintha az magától értetõdne.

– Létezik ilyen amulett? Miért nem szóltál eddig róla? – A hangsúly kicsit szemrehányó volt.

Drust megvonta a vállát, botjával finoman kopogtatta a kopár földet.

– Kellett a megfelelõ hozzávaló – dörmögte. – Mert ilyen amulettet csak egyszer tudok készíteni – legalábbis úgy, hogy még életben legyél. Ezért aztán alaposan utána kellett járnom mindennek, és körültekintõen kiválasztani a megfelelõ hozzávalókat.

– És miért pont Barghest-szõr? – kérdezte Lys. – Azért, mert az van a pálcámban is?

A druida megcsavarta sötétvörös szakállát.

– Rúnát olvastam rád, a vindikátorodat keresve. Újra és újra rád olvastam, és mindig ugyanaz volt – egy hatalmas, fekete szõrû, kutya-szerû lény…;

– Egy barghest – mondták egyszerre. Drust hangja tárgyilagos volt, Lysé hihetetlenkedõ.

Lys néhány percig csak állt, mozdulatlanul, a hallottakon merengve. A vindikátora, vagyis az állati védelmezõje egy barghest. Egy varázslény, mint vindikátor nagyon ritka adottság volt. Drust nem volt hajlandó elárulni a sajátját, de Lys tudta, hogy Nora vindikátora egy sas, s amilyen modora Drustnak volt, õk ketten biztosak voltak benne, hogy a férfi állati védelmezõje egy darázs.

– Tehát szõr és karom – mondta Drust kimérten. – Tizenkilenc nap múlva érted jövök.

Lys felkapta a fejét.

– Itt hagysz?

– Ez egy próbatétel – biccentett Drust. Áh, igen. Lys már eleget hallott a druidák híres próbatételeirõl. Tudta például, hogy Drust egykori mestere sárkányfészekbe hajította õt fiatal korában, hogy tiszteletet tanuljon e nemes lények iránt. Drustnak egészen addig a sárkányok között kellett maradnia, amíg az utolsó sárkányfióka meg nem tanult repülni. Az egyik kicsi fogainak nyomát a férfi máig õrizte jobb felkarján. – Egyedül kell megbirkóznod vele. Mellesleg, nekem elõ kell készítenem néhány másik hozzávalót az amulettedhez. A barghest falka állat, közösen gondoskodnak a kölykeikrõl. Adj rá okot, és gondoskodnak majd rólad is.

Lys keserûen bólintott, érezte, ahogy egész testét átjárja a félelem.

– Akkor tizenkilenc nap múlva – mondta. A druida biccentett, botjával a földre koppintott és eltûnt.

Lys egyedül maradt a kopár fákkal és bokrokkal szegélyezett tisztáson. A szél halkan süvített körülötte, és õ esküdni mert volna rá, hogy halk vonyítás vegyült belé.

***



Már órák óta bolyongott a csupasz fák és bokrok véget nem érõ útvesztõjében, de egy árva barghesttel sem találkozott. Látott pár baglyot, meg egy csapat denevért, s biztos volt benne, hogy pár perccel korábban egy nyúl ugrott be az egyik magas tölgyfa üregébe. Fáradt volt és éhes, ráadásul fázott is. Ha lett volna nála gyufa, biztosan keresett volna pár száraz faágat (nem kellett volna sokáig fáradoznia) és tüzet rakott volna, de kénytelen volt beérni azzal, hogy lekuporodott egy fa tövébe és olyan kicsire húzta magát, amennyire csak tudta.

Ha most nem fagy meg, akkor soha, gondolta sötéten, és felidézte miket hallott és olvasott a barghestekrõl. Bár a druidák tudása mesterrõl tanítványra szállt, Drustnak volt jónéhány könyve, ami a mágia különbözõ ágaival és bizonyos varázslényekkel foglalkozott, õ pedig rengeteget olvasott ezekbõl. Pár napja beszéltek is a barghestekrõl; mit is mondott neki a druida? A barghestek falkában élnek, akárcsak a farkasok, és a falkát az alfa vezeti. Azonban a közönséges farkasokkal ellentétben nemcsak alfahím állhat a csapat élén: amikor a barghestek új alfát választanak, a falka nõstény tagjai ugyanúgy megvívhatnak a címért. Drust azt mondta, a falkavezérnek nemcsak a falka legerõsebb tagjának kellett lennie, hanem kiemelkedõ vadásznak is. Volt valami választás…; emlékezett, mennyire nem értette hogyan tudják az állatok demokratikusan eldönteni, ki legyen az új vezérük…; mit is mondott Drust, hogyan csinálják? A nagy erõlködésben, hogy rájöjjön mit mondott a druida, elnyomta az álom.

Reggel, ahelyett hogy feltöltõdve, újult erõvel állt volna készen a barghest falka keresésére, nyúzottan és korgó gyomorral ébredt. Átkutatta a zsebeit, és legnagyobb örömélre talált egy szelet csokoládét, így reggeli gyanánt harapott belõle egyet, gondosan a zsebébe dugta, nehogy kiessen, aztán folytatta a keresést.

A nap már magasan járt az égen, amikor Lys egy kis patakba botlott. Már borzasztóan szomjas volt, így az sem érdekelte, hogy a víz jéghideg, hatalmas kortyokat nyelt belõle. Hiába, az az egy falat csokoládé, amit reggeli gyanánt evett, igényelte a vizet.

Úgy döntött, a patak közelében marad, ha már a kis szelet csokoládén kívül nincs más élelme, legalább a víz elérhetõ közelségben legyen.

Látott ugyan néhány kisebb nyulat kora délután, de fogalma sem volt, hogyan ejthetné el õket, vagy egyáltalán hogyan varázsolja õket ehetõ étellé, így nem is foglalkozott velük.

A vadonban töltött második napja eredménytelenül és eseménytelenül telt. A harmadik nap hajnalán (ezúttal egy tölgyfa hatalmas odvában húzta meg magát éjszakára) nyüszítésre és motoszkálásra ébredt. Mély sóhajjal feltápászkodott, kidörzsölte az álmot a szemébõl, és elindult abba az irányba, amely felõl érzése szerint a hang érkezett.

Legalább fér óra gyaloglás után látta meg a fekete szõrgombócot egy tövisbokorba gabalyodva. Óvatos, nesztelen léptekkel osont közelebb, olyan közel, amennyire a tövis csak engedte.

– Nem lesz semmi baj – mondta rekedt hangon, hiszen napok óta egyetlen hang sem hagyta el a torkát.

Majdnem félórányi küzdelem árán kiszabadította a Kis Szõrös Izét, ahogy magában elnevezte, és begyûjtött jónéhány karcolást a tövisektõl az arcára és a kezeire. A kabátja úgy nézett ki, mintha összekaszabolták volna egy éles konyhakéssel. Erõfeszítései nem voltak hiábavalók, a szõrcsomó kiugrott a tövisketrecbõl, és abban a pillanatban, amint földet ért, fájdalmasan felvonyított, és a magasba emelte egyik mancsát.

Lys leguggolt az állat elé, ami leginkább egy közepes méretû kutyára emlékeztette õt. A bundája sûrû volt és fekete, fülei nagyok és csúcsosak, fogai és karmai akkorák voltak, mint Lys jobb mutatóujjának elsõ ujjperce. Két szeme vörösen izzott. Egy barghest. A méretébõl ítélve még kölyök.

– Mutasd a mancsod, hadd lássam, mi a baj – nyújtotta az állat felé egyik karcolásokkal teli, vércsíkos kezét.

A barghest némi bizalmatlansággal szimatolta meg a tenyerét, apró, meleg nyelvével lenyalt egy vércsíkot, aztán három lábon közelebb ugrott hozzá, majd elfeküdt és a hátára fordult. Lys óvatosan kezébe vette azt a mancsát, amelyiket a kis barghest fájlalt, és rögtön látta a baj okát – egy hatalmas tövis fúródott az állat talpába.

– Ez fájni fog – mondta csendesen, és megsimogatta a barghest fejét, mielõtt egy rántással kitépte volna a tövist. A kölyök felnyüszített fájdalmában. Lys a vörös szemek elé tartotta a kitépett tövist. – Semmi baj, már kint van, látod?

A barghest talpra ugrott. Egy halk nyikkanást hallatott ugyan, hiszen a mancsa még mindig sérült volt, de úgy látszott, sokkal jobban van. Lelkes farkcsóválással körbe ugrálta a lányt, aztán leült, felemelte a sérült mancsát, és ismét felnyikkant. Lys kuncogott, a barghest pedig érdeklõdve kapta fel a fejét a hangra.

– Várd meg, amíg begyógyul, jó? – mondta, aztán felnyalábolta a meglepõen nehéz állatot. – Van a közelben egy patak, egy kis víz jót fog tenni.

Lys, karjában az egyre nehezebbé váló barghesttel visszabotorkált a patakhoz. Letette a kölyköt, majd úgy, ahogy volt, leheveredett a csupasz földre és lehunyta a szemét. Gyomra hangosan kordult egyet, de nem törõdött vele. Mielõtt elbóbiskolt, még érezte, hogy a barghest kölyök a mellkasára kuporodik.

***



Lys morgásra ébredt, és rögtön rájött, hogy a hang nem a mellkasán pihenõ kölyöktõl jön. Kinyitotta a szemét és fejét forgatva körbenézett: amerre a szeme ellátott, hatalmas, fekete barghestek álltak, vörösen izzó szemeik mind rá szegezõdtek, a felborzolt szõrtõl mindegyik legalább kétszer akkorának tûnt, mint valódi mérete. Néhány barghest vicsorgott; a fogaik legalább akkorák voltak, mint Lys felkarja.

A kis barghest, aki eddig Lys mellkasán hevert összekuporodva most felállt és leugrott róla, ezt kihasználva a lány felült.

Jó kis barghestek, szép kis barghestek, gondolta és keserû mosolyt erõltetett az arcára. Csak ne egyetek meg.

Az egyik legtermetesebb példány (mely még Lysnél is nagyobb volt, agyarai és karmai nagyjából akkorák lehettek, mint a távolság a lány ujjbegyei és csuklója között) vicsorogva elõre lépett. A lány biztos volt benne, hogy itt a vég. A kölyök, aki még mindig mellette állt felborzolta a szõrét és rávicsorgott a falkavezérnek tûnõ példányra. Lys nagyot nyelve töprengett azon, hogy most vajon mi következik. A megtermett barghest elõre lépett, megszaglászta a kölyköt, majd egyetlen mozdulattal felborította, hogy alaposabban szemügyre vehesse a sebet a pici mancsán.

A felnõtt barghest megfordult és morrant valamit a falka többi tagjának, mire azok abbahagyták a vicsorgást, aztán egyesével elindultak, hogy magára hagyják a lányt. Amikor már csak a kölyök meg a falkavezért maradt, a kicsi megfordult, és egy meglehetõsen váratlan dolgot tett: megcsóválta a farkincáját. Lys feltérdelt és elmosolyodott, mire a kölyök a falka többi tagja után iramodott.

A falkavezér, aki Lys õszinte döbbenetére nõnemû volt, hirtelen megbökte a lányt, mire õ értetlenül bámult a barghestre. Az állat hatalmas fejével a falka irányába bökött. Lys értetlenül bámult rá, így a falkavezér megismételte a mozdulatot.

– Azt akarod, hogy menjek veletek? – kérdezte, aztán rájött a barghest valószínûleg egy szót sem ért, így elõbb magára bökött, majd afelé, amerre a falka távozott.

A barghest bólintott, s amikor Lys felállt, ismét meglökte õt, mire bizonytalan léptekkel a kölyök után iramodott.

Nagyjából egy órája meneteltek már, amikor Lys megpillantott egy dombszerû kiemelkedést elõttük, melyen keskeny résként tátongott egy barlang bejárata és a falkavezért egyenesen arra felé vezette õt. Megtorpant, mire a barghest is így tett, s a levegõbe szimatolva kereste, mi riasztotta meg a lányt. Valószínûleg semmit sem érzett, így ismét meglökte Lyst, jelezvén, ideje haladni.

A lány bizonytalan léptekkel a bejárathoz lépett, ahol legnagyobb meglepetésére a kölyök várta, s ahogy belépett, a kicsi körbe ugrálta õt, aztán elindult befelé a barlangban, mutatva az utat. Minél beljebb haladtak, annál sötétebb lett, és Lys egy idõ után semmi mást nem látott, csak a két barghest szemének tompa, vörös fényét. Úgy tûnt két bundás kísérõjét nem zavarja a sötétség. Miután kétszer elbotlott a sötétben – egyszer egy kiálló gyökérben, másszor a saját lábában – érezte, hogy a falkavezér mellé lép, hogy vezesse õt, s õ önkéntelenül az állat nyakára tette a kezét, hogy könnyebben navigáljon mellette. Az alagút hirtelen éles kanyart vett, s Lys tompa fényt látott a távolban, s hatalmas árnyékokat a földalatti barlang falain.

Mintegy húsz méter után a barlang szélesedni kezdett, és egy újabb éles kanyar egy hatalmas, oválisforma csarnokba nyílt, ahol több tucatnyi barghest heverészett. Úgy tûnt, többen vannak, mint akiket a patak mellett látott, bár errõl nem volt meggyõzõdve. S hogy hogyan láthatta az állatokat? A csarnok közepén egy hatalmas, égõ faág hevert. Lys nem tudta, hogyan hozták le a barghestek a barlangba anélkül, hogy kárt tettek volna magukban. Vajon mennyi ideje lehet itt a tûz? Lehet, hogy egy másik ember mûve?

A falkavezér hirtelen eltûnt mellõle, és õ ott maradt, egyedül, az égõ ág mellett. Félelem járta át az egész testét, és érezte, hogy a lábai megremegnek, ezért gyorsan leült a földre, és átölelte felhúzott lábait, homlokát pedig a karjának támasztotta. Vajon meg fog halni?

Meleg levegõ legyezte az arcát, és ahogy egy puha, szõrös valami befurakodott az arca mellé. Felemelte a fejét, és meglátta a megmentett barghest kölyköt, aki csupán pár centirõl méregette õt kíváncsian. Lys rámosolygott és megsimogatta az állat buksiját, aki erre megcsóválta a farkát.

Mint egy túlméretezett kutyakölyök, gondolta Lys. Néhány másik kölyök lopakodott hozzájuk, kíváncsian szimatolva Lyst, talán még sosem láttak embert. Amelyik kölyök túl közel merészkedett, azt Lys lelkesen megsimogatta, ügyelve rá, nehogy megijessze õket. Azonban úgy tûnt, a barghestek számára ismeretlen az emberi érintés, ugyanis alig, hogy megcirógatta a fejecskéiket, mind félre ugrottak, aztán rájöttek, hogy az emberlány nem akarta bántani õket, így visszakúsztak hozzá, hogy ismét riadtan félreugorjanak, mindezt vidám vakkantás közepette, magukra vonva az egész falka figyelmét.

A falkavezér abban a pillanatban bukkant fel mellette, amikor két egészen pici kölyök a vállára akaszkodott és megnyalta az arcát. A felnõtt barghest morrant valamit a kölyköknek, mire azok szétszéledtek, aztán Lys elé pottyantott egy jókora darab nyers húst.

Lys, aki akkorra már farkaséhes volt, azonnal az étel után kapott volna, de nem mert moccanni, fõleg most, hogy az egész falka õket nézte. A falkavezér orrával Lys felé lökte a húst, aki ekkor tétovázás nélkül felkapta, de nem mert beleharapni. Sosem evett még nyers ételt, bár ha nem lett volna ott az égõ ág, bizonyára kénytelen lett volna ráfanyalodni, így azonban óvatos mozdulattal a tûz elé tette a nyers húst, és odakuporodott, arra várva, hogy legalább egy kicsit átsüljön.

Pár perccel késõbb az egész barlangot betöltötte a sülõ hús illata.

A sebeslábú kölyök odaosont mellé és leült, érdeklõdve figyelve a lángokat, aztán minden elõzmény nélkül eldõlt és Lys ölébe ejtette a fejét, mire a lány azonnal vakargatni kezdte a barghest füle tövét.

Amikor Lys úgy ítélte meg, hogy a hús valamennyire átsült már, elhúzta a tûztõl, a barghestek pedig egyként követték minden mozdulatát. Sebeslábú továbbra is ott ült mellette, kíváncsian figyelve õt, s szüntelenül szimatolt. Lys letépett egy darab húst, párszor ráfújt, hogy ne legyen olyan forró, aztán odanyújtotta neki. A pici azonnal elvette az ételt, és lelkesen csóválta a farkát, amikor elrágcsálta azt.

Úgy tûnt, a falka csakis erre várt, ugyanis rögtön azután, hogy Lys megosztotta az ételt a kölyökkel, az összes többi barghest ismét a saját dolgával kezdett törõdni. Lysnek csak ekkor jutottak eszébe Drust szavai: ha okot ad rá, a barghestek gondoskodnak majd róla.

Az elkövetkezõ napokban Lys rengeteget tanult a barghestekrõl, és néhányat el is nevezett. Megtanulta, hogy amikor a vadászok (tíz-tizenkét barghest) visszatérnek a zsákmánnyal, õk és a falkavezér ehetnek elõször belõle. Utánuk a legkisebb kölykök következtek, mint Szundi és Szõrmók (a két kölyök, akik az elsõ vacsorája alkalmával a vállára tették a mancsukat és megnyalták az arcát), õket Sebeslábúhoz hasonló nagyobbacska kölykök követték a sorban. Õ, Lys a szinte felnõtt példányokkal került egy rangba, és rendszerint Borzassal osztozott az õz vagy szarvas egyik lábszárán. Borzas a fiatal kora ellenére meglehetõsen nyúlánk példány volt, majdnem Lys válláig ért, de õ mégis a szõrérõl nevezte el, ugyanis Borzas úgy nézett ki, mintha minden szál szõre másfelé meredt volna.

Lys ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a kölykökkel játszott, aminek Agyar és Sebhelyes (a két jól megtermett nõstény, akik a kölykök körül ólálkodtak és kíméletlenül visszacipelték azokat, akik túl közel merészkedtek a csarnok bejáratához) kimondottan örült.

Az összes kölyök közül Sebeslábú – akinek lába már másnap reggelre teljesen begyógyult – volt Lys kedvence, aki a vacsora kivételével sosem hagyta õt magára. Lys úgy gondolta, Sebeslábú tudja, hogy nélküle valószínûleg nem élte volna túl a találkozást a tövisbokorral. A második helyen természetesen Borzas állt, aki Lys szerencséjére nem volt annyira izgága, mint Sebeslábú, Szundi (bármelyik percben képes volt eldõlni és aludni) vagy Szõrmók (úgy nézett ki, mintha egy óriási pamutgombolyagra négy kurta lábat aggattak volna), akik együttes erõvel könnyedén ledöntötték volna õt a lábáról, ha Borzas nem ugrik mögé, hogy megtartsa õket.

Lys minden egyes nap azt kívánta, bárcsak képes lenne beszélni a barghestekkel, hogy minél többet megtudjon róluk.

A közös nyelv hiánya nem jelentette azt, hogy nem tanultak egymástól. Lys megfigyelte, hogy azok a példányok, akiket elnevezett, és néhányszor a nevén szólított, hamar rájöttek, hogy a lány a maga fura nyelvén õket keresi, így akár az barlang túlsó végérõl is odabotorkáltak hozzá. Lys néhány vezényszót is megtanított a fiatalabb példányoknak, például az ült, a feksziket vagy a maradot. Néha azt játszották, hogy Lys eldobott egy fadarabot, s a kölyköknek vissza kellett hozni azt. Sebhelyesnek valószínûleg tetszett ez a mutatvány, ugyanis rendszerint még a levegõben elkapta a botot, és jól eldugta valahova, hogy a kölyköknek nehezebb legyen megtalálni azt, így tanítva õket a jobb vadászatra.

Néhány dolgot pedig Lys tanult abból, ahogy a barghestek kommunikáltak egymással. Hamar megtanulta például, hogy morgás és morgás között is van különbség, s a morgás a legtöbb esetben azt jelenti „Gyere ide!”. A legfontosabb dolgot azonban ottléte elsõ napján tanulta meg: a falkavezér (akit Óriásnak nevezett el, és õszinte döbbenetére, õ is hallgatott a nevére) utasítása szent és sérthetetlen.

Lys a tizenkilencedik nap reggelén arra a tudatra ébredt, hogy ez az utolsó napja a falkával. Örömébe, hogy visszatérhet a civilizációba keserûség vegyült, amiért itt kell hagynia a barghesteket. Sebeslábúra gondolt, aki úgy járt a nyomában, mintha õ lenne az anyja (holott Lys gyanította, hogy Óriás, a falkavezér az), és Borzasra, Szundira meg Szõrmókra, akikkel szinte összenõttek.

Aztán eszébe jutott, miért jött ide, és elszégyellte magát. Napok óta a barghestek barlangjában volt, és nem gyûjtött egy árva szõrszálat vagy karomdarabot sem. Nem tudta, hol fogja majd várni Drust, így aztán a kora délelõtti kölyök-fárasztás után odament Óriáshoz. Sebeslábú szorosan a nyomában volt.

– El…; el kell mennem – mondta, aztán megpróbált valami morgásféle hangot kiadni, amit azoktól a barghest anyáktól hallott, akik elsõ ízben hagyták magukra apró kölykeiket és mentek el vadászni. Sebeslábú értetlenkedve forgatta a fejét a lány nyüszítõ hangját hallva. Aztán õ maga is nyüszíteni kezdett, éppúgy, ahogy Lys maga, mire Óriás rámordult, hogy elhallgattassa.

Nagyot nyelt, aztán beszámolt arról, hogy õ csak azért jött, mert szüksége volt némi szõrre meg egy karomra, hogy megmentse a saját életét. Végig igyekezett egyszerûen fogalmazni, és olyan szavakat használni, amiket Óriás érthet. Miután befejezte, a falkavezér hosszasan nézte õt, aztán Sebeslábúra mordult, és a maguk morgó-ugató-nyüszítõ nyelvén mondott neki valamit. Néhány perc múlva, mikor egyetértésre jutottak, Sebhelyes elindult az odú vége felé, Óriás pedig Lysre mordult, hogy várja meg õket.

Hosszú idõ múlva tértek vissza, s Lysnek feltûnt, hogy Sebeslábú mintha bicegne kissé, de nem volt sok ideje nézelõdni, mert a kölyök, szókásához híven, az ölébe dobta magát. Óriás megállt elõtte, lehajtotta a fejét, és valami apró dolgot pottyantott a földre, amit addig a szájában tartott. Amikor felemelkedett és Lys meglátta, mi az, kis híján eltátotta a száját. A földön egy apró karom feküdt, s ahogy Lys lenézett Sebeslábú mancsára, rögtön látta, hogy onnan hiányzik.

Hálásan megsimogatta Sebeslábú fejét és hátát. Óriás vakkantásszerû hangot hallatott, de Lys nem értette, mit akarhat. Sebeslábú kikászálódott az ölébõl, leült elé, aztán a jobb lába szõrébe harapott, kitépve egy jókora szõrcsomót, amit Lys combjára pottyantott.

– Jaj, Sebeslábú! – Lys hálásan megsimogatta a barghestet és óvatosan kipiszkálta a többi szõrt a kölyök szájából. – Nagyon köszönöm. – Azzal lehajolt, és arcát Sebeslábúéhoz dörgölte, ahogy a barghestektõl látta korábban.

Óvatosan a zsebébe tuszkolta az amulett legértékesebb hozzávalóit, aztán körbejárt, hogy a falka minden tagjától elbúcsúzzon. Néhányan az arcához dörgölték a pofájukat, és pár kölyök keserûen vonyított, érzése szerint így próbálva megakadályozni, hogy elmenjen. Sebeslábú végig a nyomában volt, egészen a barlang szájáig, ahol csak azért állt meg, mert Sebhelyes és Óriás rámorogtak, hogy megakadályozzák õt a távozásban. Lys leguggolt elé.

– Még találkozunk, rendben? – Azzal megsimogatta Sebeslábú fejét

Csupán néhány órát bolyongott, amikor Drust hirtelen megjelent elõtte, ettõl Lys úgy megijedt, hogy majdnem elesett. A druida arcán hamiskás kifejezés ült.

– Csak túlélted – jelentette ki szárazon, és végigmérte a lányt. Lys ruhái szakadtak és koszosak voltak, akárcsak arca, keze és haja. – Volt értelme elvesztegetned itt három hetet, vagy már gondolkoztál a végrendeleteden?

Lys megvetõen elfintorodott, zsebébe nyújt és kihalászta a kapott szõrt és karmot, és felmutatta a druidának, aki elégedetten bólintott.

– Remek. Visszaviszlek Norához, aztán szépen elmeséled, mi történt veled. De elõtte veszel egy fürdõt, mert úgy bûzlesz, mint egy kivert kutya.

***



A modern világnak rengeteg csodálatos találmánya volt, s Lys abban a pillanatban a fürdõkádat, a melegvizet és a szappant tartotta a legjobbnak mind közül. Alig tudta elképzelni, hogyan volt képes majdnem húsz teljes napig meglenni meleg fürdõvíz nélkül. Miután kikászálódott a kádból és tiszta ruhába bújt (ami ismét felemelõ érzés volt), lement a konyhába, ahol Nora és Drust várták. Miközben egy pohár gõzölgõ eperteát iszogattak, Lys beszámolt az elmúlt napok eseményeirõl: arról, hogyan találta meg Sebeslábút, és hogyan fogadta be õt a barghest falka.

– Na és mit tanultál ebbõl? – érdeklõdött Drust, amikor befejezte a mesélést.

– Hogy mit…; – kérdezett vissza Lys reflexbõl.

– Tanultál, igen.

Lys felnézett a mennyezetre.

– Talán azt, hogy…; – kezdett bele óvatosan, de igazából fogalma sem volt arról, hogy mit tanult.

– Ne válaszolj azonnal – szólt rá Drust hidegen. – Gondolkodj el rajta. Nem kell sietned, úgy elvész a tanulság.

Lys a nap hátralévõ részét a pincebeli raktárban felállított laborban töltötte, bájitalfõzéssel. Az elmúlt idõszakban felgyülemlett azon fõzetek listája, amelyeket Nora (mugli lévén) nem tudott elkészíteni, így a feladat Lysre hárult.

Éppen az utolsó adag lázcsillapító fõzetet palackozta, amikor Drust jelent meg a lépcsõnél. A druida megvárta, hogy Lys gondosan eltakarítsa az üres üstöt és kíváncsian felnézzen rá. A férfi felé nyújtotta kezét, markában egy ovális, körülbelül öt centiméter hosszú és három centiméter széles ezüst színû, faragott mintákkal díszített amulett pihent, melynek közepén valamilyen átlátszó kõ terpeszkedett.

– Az amuletted – mondta a druida. – A helyedben már most felvenném.

Nem kellett kétszer mondania. Lys ügyetlen mozdulattal a nyakába akasztotta az ezüst láncot, és kézbe vette az amulettet, hogy tüzetesebben megvizsgálja. Legnagyobb döbbenetére az eddig átlátszó kõben most kékes füstszerû anyag gomolygott.

– Összegyûjti és elvezeti az Aeatas hatását. Nem volna tanácsos levenned addig, amíg a kõ ismét áttetszõvé nem válik.

– Köszönöm – biccentett Lys hálásan. – Megmentetted az életemet.

Drust örömtelenül felnevetett.

– Ezzel tisztában vagyok. Van néhány dolog, amit el kell intéznem. Hagytam fent egy listát azokról a dolgokról, amiket meg kell csinálnod a távollétemben. Nem kell kétségbe esni – tette hozzá gúnyos mosollyal. – Többnyire csak könyvek, amikel el kell olvasnod, bájitalok, amiket meg kell fõznöd, vagy gyógynövények, amikrõl Nora fog mesélni neked.

Lys aprót biccentett és amint Drust magára hagyta, eltakarította a maradék bájital-hozzávalókat a sebtében felállított asztalkáról, amin dolgozott. Nem tudta, meddig marad majd távol Drust, de ahogy a druidát ismerte, annyi feladatot adott neki, amivel hónapokra le tudja kötni magát.

***



Lysnek sosem volt baja a muglikkal. Mugli iskolába járt a Roxfort elõtt, ismerte a szokásaikat, bár volt akkora rajongójuk, mint Ginny édesapja, és egyáltalán nem akarta kiirtani õket, mint Tudjukki. Egyszóval, Lys rengeteg muglit ismert és a maga módján kedvelte is õket, de Norához hasonlóval még sosem találkozott.

Tudta, hogy Nora évek óta Drust tanítványa, ezért voltak dolgok, mágiával kapcsolatos dolgok, amikrõl õ, a mugli, többet tudott, mint Lys, a boszorkány. Mégsem volt arrogáns, nem dörgölte az orra alá, hogy boszorkány létére nem tudja például, hogy a lethifoldok bõrébõl készült amulett (vagy éppen köpeny) védelmet nyúlt a legtöbb varázslattal szemben. Azt Lys már be sem merte vallani, hogy fogalma sincs róla, mi az a lethifold…;

Ott ült hát, órák hosszat, és hallgatta, ahogy Nora, az egyszerû mugli lány a varázsvilágról árul el neki olyan dolgokat, amirõl Lys biztosra vette, hogy a legtöbb varázsló vagy boszorkány sem hallott soha. Figyelte Norát, ahogy ámulattal nézte, amint õ, Lys olyan bájitalt készít, amit a mugli nõ semmilyen amulettel nem volt képes.

Megfordult a fejében, hogy mindent, amit csak lehet, megtanul Drusttól és Norától, aztán visszamegy Angliába, segít legyõzni Voldemortot. Azután pedig eléri, hogy olyan társadalmat alakítsanak ki, ahol a muglik és a mágusok békében és harmóniában élnek, ahol nekik, mágia-használóknak nem kell bujkálniuk…;

Az elkövetkezõ hetekben minden nap azzal a gondolattal feküdt le, hogy egy lépéssel közelebb került ehhez az idilli valósághoz.

Drust újabban gyakran vitte õt magával, amikor elutazott. Druida lévén nemcsak az embereknek (különösen a mugliknak) volt feladata segíteni, hanem különféle varázslényeknek is. Gyakran látogatta meg a selkie-ket, ezeket a vízben élõ, sellõszerû lényeket, melyek szárazföldre lépve lábakon jártak, és külsõre roppantul hasonlítottak az emberekre. Drust figyelmeztette õt, hogy vigyázzon a férfi selkie-kkel, mert nagy szoknyapecérek. A figyelmeztetés fölösleges volt, ugyanis amint két lábra állt, Iain, egy magas, izmos, hosszú barna hajú és kék szemû selkie rögtön udvarolni kezdett neki, roppant kínossá téve azt a néhány órát, amíg Drust elvégezte a szokásos feladatait. Amikor a druida ismét csatlakozott hozzájuk, annyira kínos volt a szituáció (Lys arca paradicsomvörös volt, és sikertelenül próbált úgy tenni, mintha a selkie nem flörtölne vele), hogy rá kellett szólnia Iainra, szálljon már le szegény lányról.

***



Aznap nem volt nagy forgalom a kis boltban, így Nora, hogy valamivel elüsse az idõt, keresztrejtvényt fejtett. Amikor aztán kora délután megszólalt az új vendég érkezését jelzõ csengõ.

– Segíthetek? – kérdezte lelkesen, félretéve a rejtvényújságot.

Perselus Piton mogorván biccenttett a szemlátomást mugli nõ felé, tekintetével felmérve a kicsiny helyiséget. A falakra hosszú polcokat aggattak, a helyiséget középen egy magas szekrény tagolta két részre. A polcokon gondosan csomagolt színes üvegekben különféle italok sorakoztak, a plafonról, a polcok szélérõl és a lehetõ legkülönfélébb helyekrõl amulettek lógtak. Hatástalan mugli kacatok, gondolta sötéten. Mégis miféle helyre jött ez a lány?

– Lyst keresem – közölte szárazon és elindult a pult felé. Az eladónõ roppant értetlenül bámult rá. – Lysandra Williamst.

– Sajnos nem ismerem – mondta barátságosan a vörösesszõke hajú fiatal nõ. Ismét megszólalt az ajtócsengõ, és egy õsz hajú nénike csoszogott be. – Kérem, bocsásson meg egy pillanatra, kiszolgálom Mrs. Matthewst. – Azzal kilépett a pult mögül és eltûnt az egyik szekrény mögött. Perselus tekintete megakadt a szemközti falra szerelt polc egyik fioláján, melyben halvány lilás folyadék csillogott. Holdharmat. Vajon van fogalma ennek a nõnek arról, mennyire értékes ez a folyadék?

A polchoz lépett és leemelte a fiolát, melyen ragasztott címkén három font állt. Egyáltalán nem tûnt drágának, azonban egyetlen fillér muglipénz sem volt nála.

– Á, holdharmat! – szólalt meg mögötte az eladó. – Jó választás. Sajnos idekint csak ez a fiola van, mivel elég kényes a kicsike, ezért amit a kezében tart, kiállítási darab és nem eladó, de a raktárban van még. Várjon, hozok magának. – Mielõtt a férfi akár egyetlen szót is szólhatott volna, a nõ eltûnt egy színes szalagfüggönnyel takart ajtó mögött. – Pár másodperc múlva azonban üres kézzel jött vissza. – Egy pillanat türelmét kérem, a társam mindjárt hoz néhány fiolát.

Perselus szívesen mondta volna, hogy hagyja csak, nem kell hoznia semmit, úgysincs nála pénz, de valamiért úgy döntött, inkább csendben marad, ezért tekintetét ismét a polcokon sorakozó fiolákra fordította, hátha más, kincset érõ hozzávalóra bukkan.

– Tessék, Nora, három fiola holdharmat – csendült egy ismerõs hang. Perselus sarkon fordult és egyenesen Lys szemébe nézett, aki a pult mögött állt. – O-ó. Ó hogyaza…; – A lány riadtan hátrált egy lépést, és tekintetét le nem véve a varázslóról a szalagos ajtó felé iramodott.

– Meg ne próbáld! – szólt rá Perselus szigorúan. Nora felvonta a szemöldökét a hangnemre, és Lysre nézett.

– Neee…; ¬â€“ nyögte Lys elfúló hangon.

– Ismered az úriembert, Laura?

A boszorkány nagyot nyelt. Ismerte, ismerte, persze, hogy ismerte! A manóba is, nyilvánvaló, hogy az az átkozott nõszemély Perselust küldte utána…; a manóba!

– Én…; – makogta Lys. – Õ…;

– Elmagyaráznád, mégis ki az a Laura, Lys? – kérdezte Perselus, szigorúan összevonva a szemöldökét.

– Én…; Nem beszélhetnénk ezt meg a konyhában? Csinálok egy teát – mondta zavartan.

Perselus biccentett és követte a lányt, aki félrehúzta a színes szalagokat, és kitárta elõtte az ajtót. Szó nélkül vágtak át a raktár félhomályán, egyenesen a konyhába. Lys kihúzott egy széket Perselusnak, aztán hátat fordított a varázslónak és vizet töltött a vízforralóba, mielõtt bekapcsolta volna.

Mélyet sóhajtott és helyet foglalt az asztalnál, szemben a férfival.

– Nem akarok visszamenni – közölte.

– Meg tudom érteni – mondta Piton csendesen. – Di aggódik érted.

– Erre elõbb kellett volna gondolnia – érkezett az epés válasz. Lys, hogy ne kelljen Perselus szemébe néznie, maga elé húzta az asztal közepén álló vázát és lassú mozdulatokkal forgatni kezdte.

– Igen, én is ezt mondtam neki. – A férfi néhány pillanatig hallgatott. Közben a vízforraló sípolni kezdett, így Lys felpattant és lekapcsolta, majd teafüvet szórt két tiszta bögrébe és felöltötte õket a forró vízzel. – Még Black is aggódik – folytatta szenvtelenül. Lys kis híján leforrázta magát az apja említésére. Remegõ kézzel emelte fel a bögréket és ingatag léptekkel ment az asztalhoz, hogy az egyik, mélykék színû bögrét Perselus elég tegye.

A varázslónak elég volt a lány arcára pillantani, hogy tudja, sikeresen betalált a Black-kártyával.

– Nem akartam, hogy aggódjon – mondta csendesen. – Legközelebb hozd el õt is, örülnék neki.

– Szóval azt tervezed, hogy itt maradsz? – A hangnem nem volt kritikus vagy gúnyos, és Lys kénytelen volt beismerni, hogy ez roppantul hiányzott már neki.

– Hát, megfordult a fejemben.

– És az iskola?

Lys az ajkába harapott, de mielõtt válaszolhatott volna, egy reszelõs, gunyoros hang ütötte meg a fülét.

– Ez meg ki a pokol?

Drust a konyhaajtóban állt és a lehetõ legmogorvább arckifejezéssel bámulta Perselust, botjával lustán kopogtatva a kõpadlót. A bájitaltanár úgy pattant fel, mintha rugóra ült volna, jobb keze nyomban eltûnt a zsebében – nyilván a pálcájáért nyúlt. A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– Drust, õ itt Perselus, õ tanított meg bájitalokat fõzni – szólt közbe gyorsan Lys. Az öregebb férfi mogorván pillantott a lányra, majd Pitonra. – Perselus, Drust mentette meg az életem ezzel a medállal. – Azzal óvatosan kihúzta az amulettet a pólója alól. A kõben most zöldes füst gomolygott. Mielõtt Piton tüzetesebben megvizsgálhatta volna a medált, Lys visszadugta azt a póló alá.

– Szóval vissza akarod vinni, mi? – dörmögte Drust sötét pillantást vetve a varázsló felé.

– Még nem döntöttem – jegyezte meg Lys élesen, megelõzve Perselus válaszát.

– Akkor csipkedd magad, Iain holnap érkezik és számít rád.

Piton legnagyobb döbbenetére Lys arca halványpiros színt öltött a név hallatán. Felvonta a fél szemöldökét, de Lys nem volt hajlandó tudomást venni a ki nem mondott kérdésrõl. Drust vetett még egy utolsó pillantást Pitonra, majd magukra hagyta õket.

– Ne törõdj Drusttal. Megvan a maga fura stílusa – fordult Perselushoz Lys. – De alapjában véve rendes ember. Druida – válaszolta meg a kérdést, ami még meg sem fogalmazódott a férfiban. – Innen tudott az amulettrõl, ami semlegesíti anya csodás varázslatát.

– És Iain?

Lys pironkodva elfordult.

– Õ csak egy selkie, mind nagy nõcsábászok. De nem történt semmi. Nem is olyan jó pasi…; – mint mondjuk Lucius, fejezte be gondolatban, és érezte, hogy az arca még pirosabb lett.

Hosszú percekig néztek maguk elé néma csendben. Lysnek olyan érzése támadt, hogy Perselus nagyon szeretné hazavinni õt, s most valamiért úgy érezte, nincs igazán kifogása a dolog ellen. Leszámítva egyetlen apróságot…;

– Nem akarok beszélni vele. Ha lehet, találkozni sem – szólalt meg halkan Lys vagy öt perccel késõbb. Pitonnak nem kellett megkérdeznie, kirõl van szó. – Soha többé.

– Nem lesz egyszerû kivitelezni. – Ez beleegyezésnek tûnt.

Lys óvatosan jobb lábára helyezte a súlypontját, és a bal cipõje orrával megkocogtatta a földet.

– Lenne itt még valami – folytatta, mire a varázsló felvonta a szemöldökét. – Le akarom tenni az RBF vizsgákat. Idén. Segítesz?

– A helyedben már most lemondanék az alvásról – válaszolta kimérten. Lys csupán határozottan bólintott.
29. A hazatrs by iuwan
Szerző megjegyzései:
Miután Piton sikeresen rábeszélte Lyst, hogy visszatérjen Angliába, a lány az apjával tölt egy remek hétvégét, aztán visszatér a Roxfortba. Tartalmaz egy különleges meglepetést is (f?leg Sirus számára), de azért Piton és az ikrek sem maradnak ki a jóból.

Jó olvasást!

Feltöltve: 2016.09.24.
Ahogy Lys Perselus nyomában elindult a Grimmauld téri ház lépcsõjén, azon morfondírozott, mit fog mondani az apjának. Perselus fél kézzel kitárta elõtte a bejárati ajtót, a másik kezét pedig az õ vállára tette, és bátorítóan megszorította. Lys elmosolyodott, vett egy mély levegõt és belépett a házba. Bár fényes nappal volt, a folyosó most is kellemetlen félhomályba burkolózott, így könnyû volt észrevenni a konyhaajtó felõl áradó keskeny fénycsíkot. Lys ment elõl, Piton fél lépéssel mögötte.

A lány egy pillanatra megtorpant a konyhaajtó elõtt, Perselusra sandított, azután gondolkodás nélkül belökte az ajtót. A konyhában tartózkodók egy emberként fordultak feléjük.

– Lys! – Hallotta az anyja hangját és látta, ahogy a nõ elindult felé. Perselus azonban úgy tûnt, tartaja a szavát, ugyanis a lány elé lépett, eltakarva õt Di elõl, aki meglepetésében megtorpant egy méterre tõlük. – Jaj, tudtam, hogy visszahozod õt, Perselus!

A varázsló komoran biccentett, azonban nem úgy tûnt, mintha szándékában állna arrébb lépni.

– Megállapodtunk – szólalt meg Lys, és tett egy oldalazó lépést a varázsló mögött, hogy legalább az apját láthassa. – Soha többé nem kell beszélnem vagy találkoznom vele – fejével Di felé biccentett –, cserébe visszajövök. – Úgy gondolta, az idõ elõtti RBF vizsgáiról nem ejt szót.

– Nem hiszem el, hogy ebbe beleegyeztél, Perselus! – kiáltott fel Di mérgesen.

A varázsló felvonta a szemöldökét és karjait összefonta a mellkasán, de testével továbbra is eltakarta Lyst az anyja elõl.

– Azt mondtad, idézem, „hozd õt vissza bármi áron”. Attól tartok, ez nem meríti ki a bármi ár fogalmát.

Lys kuncogott, azonban mielõtt Diana visszavághatott volna, Mrs. Weasley bukkant fel a lánya elõtt, megkerülve Di és Piton kettõsét. Lys vetett egy kétségbeesett pillantást Perselusra, de õ Divel volt elfoglalva, így ezt nem láthatta.

– Gyere, egyél valamit kis drágám. – Azzal karon ragadta Lyst és húzni kezdte az asztal felé. – Olyan soványnak tûnsz. Még van pár óra vacsoráig, de gyorsan összeütök neked valamit. – Mielõtt Lys tiltakozhatott volna, az asszony letuszkolta õt az egyik székre ott, ahol az apja állt. Sirius, aki lánya láttán felpattant örömében, most kihúzott egy másik széket és leült mellé.

– Minden rendben?

– Igen. – Lys lesütötte a szemét, és képtelen volt az apja szemébe nézni. – Sajnálom. Perselus mondta, hogy aggódtál miattam. Nem akartam…; én csak…; nem is tudom, miért mentem el.

– Semmi baj. – Sirius megkönnyebbülten a lány vállára tette a kezét. – Az a fontos, hogy minden rendben van, nem igaz?

– De, igen.

Tonks és Lupin leültek az asztal túloldalára, Perselus továbbra is Divel volt elfoglalja (igazság szerint a boszorkányt leszámítva egy kicsit mindenki örült, hogy Diana távol van a lányától), Mrs. Weasley pedig a tûzhelynél szorgoskodott.

Mindhárom felnõtt roppantul kíváncsi volt arra, hol járt és mit csinált Lys, Lupin azonban úgy érezte, nem az õ tisztje feltenni a kérdést. Sirius fejében tucatnyi kérdés visszhangzott, és látszott rajta, hogy fogalma sincs, melyik mondja ki elõször. A csendet végül Tonks törte meg.

– Merre jártál?

Lupin vetett egy szigorú pillantást a rózsaszín hajú boszorkányra, de sem Lys sem Sirius nem adott hangot annak, hogy zavarta volna õket a kérdés. Mrs. Weasley ezt a pillanatot választotta, hogy egy nagy tányér rántottát és pirítóst tegyen Lys elé. Ahogy elfordult az asztaltól, megsimogatta Lys vállát, aztán csatlakozott Di és Piton kettõséhez, akik még mindig az ajtó közelében ácsorogtak.

– Többnyire Írországban – felelte a lány és a füle mögé tûrt egy kósza hajtincset. Tonks csodálkozva nézett rá, a két varázsló pedig a lány szavainak más-más pontján akadt fenn.

– Többnyire? – érdeklõdött Lupin.

– Írországban?! – hüledezett Siriust. – Mégis hogy kerültél Írországba?

Lys arca halványpiros színt öltött.

– Úgy tûnik, hoppanáltam. – Tonks elismerõen füttyentett, Lys pedig beszámolt azokról a percekrõl, amikor kirohant a házból, és a hóborította London utcáin rohangált, majd kis híján elütötte egy autó. A következõ pillanatban pedig egy hókupacban találta magát, egy ismeretlen helyen, ami határozottan nem London volt. Mesélt Noráról, a mugliról, aki felvette õt és szállást adott neki, Drustról, a mogorva druidáról, aki megmentette az életét.

Ezen a ponton Lys elõhúzta az amulettet a pólója alól és megmutatta a társaságnak. Tonks ráhasalt az asztalra, hogy jobban lássa a medált, melyben most aranyszínû füst kavargott lustán. Elmagyarázta, hogy az amulett elszívja az anyja bûbájnak hatását (nagyon nehezére esett kimondani az anya szót) s éppen belefogott a Drusttal közös kalandjaik ecsetelésébe, amikor látta, hogy hallgatósága minden tagjának egy mögötte lévõ pontra szegezõdik a tekintete, valamivel a feje fölött. Hátrasandított a válla fölött; Perselus állt mögötte.

– Vasárnap délután jövök érted – közölte. – Élvezd ki a pihenést, hosszú ideig nem lesz részed benne.

Lys biccentett, megköszönte az tájékoztatást, mire Piton sarkon fordult és távozott. A lány csak most vette észre, hogy sem Mrs. Weasley, sem Diana nincsenek már a konyhában. Mikor rájött, hogy Diana nincs a közelében, megkönnyebbülten sóhajtott és visszafordult a Mrs. Weasley által készített vacsorához.

– Ezt meg mégis hogy képzeli? – dörmögte Sirius sötét pillantással meredve az ajtóra. – Hogy jön õ ahhoz, hogy…;

– Korrepetálni fog, apa – szólt közbe Lys szigorú pillantást vetve a férfira. – Négy hónapnyi behozni való tananyag vár rám. Ráadásul…; Ha nem mesterkedik, akkor ötödéves lennék. – Bár nem mondta ki, mindannyian tudták, hogy Dirõl beszél. – Le akarom tenni az RBF vizsgáimat.

– Idén? – hökkent meg Sirius és Tonks egyszerre.

– Az nem lesz könnyû menet – mondta Lupin csendesen.

– Tudom – értett egyet a lány egy pirítóst rágcsálva. – De Perselus megígérte, hogy segít. A bájitaltannal nem hiszem, hogy gond lenne, szóval... – Lys valamiért úgy érezte, nem most kellene elrebegnie a bájitalmesteri pályáról szõtt álmait.

Sirius ingerülten morgott valamit, szemlátomást nem tetszett neki, hogy lánya ilyen szoros kapcsolatot ápol régi iskolai ellenlábasával. De Piton megtalálta õt, és rávette, hogy visszajöjjön. Hosszú évekig még Di bûbájától is megvédte, amennyire csak tudta. Sirius még a gondolatot is gyûlölte, de úgy tûnt, Piton tényleg törõdik Lysszel, lánya pedig szinte rajong érte. A maga részérõl borzalmasan kíváncsi volt, mivel érdemelte ezt ki Pipogyusz. Fõleg mert nem úgy ismerte, mint aki a gyerekek nagy barátja lenne.

A hétvége, amit Lys az apjával töltött, összességében csodálatosan telt. Rengeteget beszélgettek, viccelõdtek, sõt, még kártyáztak is. Sirius megmutatta Lysnek a családi falikárpitot, a függönyt, ami mögött az anyja portréja rejtõzött, Siport, a vén házimanót (aki meglepõ módon közel sem volt olyan goromba a lánnyal, mint ahogy a ház ura várta), és Csikócsõrt, a hippogriffet. Még azt is bevallotta a lánynak, hogy bejegyzetlen animágus, és megmutatta neki állati alakját. Lys kuncogott a hatalmas fekete kutya láttán, és megkérdezte, megsimogathatja-e.

Vasárnap ebéd után aztán Lys bájitalok iránti rajongására terelõdött a téma, amit Sirius egy az egyben Piton (véleménye szerint negatív) hatásának tudott be. Bár cseppet sem tetszett neki a gondolat sem, kénytelen volt elfogadni, hogy a lánya tényleg õszintén rajong a bájitalokért, a tantárgyért, és még Pitonért is.

Lys pedig észrevette ezt.

– Tudod, apa – szólalt meg csendesen, annak biztos tudatában, hogy most majd jól elrontja az eddigi kellemes hangulatot. – Perselusnak köszönhetem, hogy ismerlek. – Sirius gúnyosan felhorkant. – Di eredetileg Salembe akart küldeni, tudod, az egyik amerikai varázslóiskolába. Én nem akartam menni, fõleg mivel Di is roxfortos volt, ráadásul ott is tanított. Perselus mellém állt és lebeszélte. – Sirius nagyon keményen dolgozott, hogy leplezze õszinte döbbenetét. – Aztán karácsonykor elhozott ide. Én hálás vagyok neki – egy kicsit te is az lehetnél.

– Egy kicsit az vagyok – ismerte el kelletlenül Sirius. – De ez még nem jelenti azt, hogy a nyakába borulok.

– Azt nem is várom el – ingatta fejét a lány. Tekintete szigorúan villant az apjára. – De lehetnél vele egy kicsit kedvesebb.

Sirius felmordult.

Hosszú percekig csak a kártyajátékhoz szigorúan kapcsolódó szavak hagyták el a szájukat. Lys a falon lógó régi órára pillantott; mindjárt két óra volt, s valamiért úgy érezte, Perselus hamarosan eljön majd érte. Most kellene felvetnie…; Kit tudja, mikor lesz rá legközelebb alkalma. Az apjára pillantott, és hatalmasat nyelt.

– Apa…; – szólalt meg bizonytalanul, mire Sirius rögtön felkapta a fejét. – Van valami, amirõl beszélni akartam veled.

– Persze, mondd csak. – A varázsló letette a lapokat a kezébõl és a lehetõ legbíztatóbban nézett a lányára. Ha Lys vele akar megbeszélni valamit, bármi legyen is az, õ támogatni fogja.

A lány megköszörülte a torkát.

– Én…; arra gondoltam, hogy…; hát…; izé…; – Mély levegõt vett. – Szóval az van, hogy engem ugye Williamsnek hívnak, mint Dit. – Sirius igyekezett elrejteni a megvetõ pillantást és elhessegetni a sötét gondolatokat, amik e mondat hatására az eszébe jutottak. – De õ…; egész életemben hazudott nekem. Nem igazán szeretném, hogy bármi közöm legyen hozzá. Nem szívesen viselem még a nevét sem. – Sirius ezt tökéletesen meg tudta érteni, bár fogalma sem volt róla, hova akar kilyukadni a lánya. – Szeretném felvenni a Black nevet. Az legalább jelent valamit…;

Siriust annyira meglepte a kijelentés, hogy ha nem ült volna, biztosan a padlóra huppan. Valahol mélyen számított ugyan valami különleges kérésre, de ez még a legvadabb álmait is felülmúlta.

– Megengeded? – kérdezte Lys, félreértve apja hallgatását.

– Persze! – vágta rá Sirius túlzottan lelkesen. – Persze, hogy igen. Igen, Merlinre, persze, hogy megengedem. Nem is tudom, mit mondjak.

A lány mosolygott.

– Ez nagyszerû! – sikkantott fel lelkesen. – Alig várom, hogy hivatalos legyen.

Sirius néhány percig megengedte magának, hogy lányával együtt lelkesedjen az ötletért, aminek tényleg õszintén örült, mielõtt újfent megszólalt volna.

– Bár nem tudom, mennyire szerencsés felvenned egy körözött személy nevét – szólt komoran.

Lys arcáról egyáltalán nem hervadt le a mosoly, Sirius nem kis meglepetésére.

– Én büszke vagyok az apukámra – mondta az apja szemébe nézve –, és nem nagyon érdekel, mit szólnak mások. Meg aztán, egyszer egészen biztosan kiderül az igazság. Akkor pedig sajnálni fogják, hogy egy rossz szót is szóltak.

A varázsló keserûen ingatta a fejét, de nem erõsködött tovább. Piton ezt a pillanatot választotta, hogy betoppanjon a szalonba. Tekintete rögtön találkozott Lysével.

– Perselus! – szólította meg vidáman.

Sirius cseppet sem örült az ünneprontónak.

– Hozd a holmidat, indulunk – mondta a bájitaltan tanár. Lys felpattant, akárcsak az apja (aki sötét pillantást küldött Piton felé, amiért ilyen hûvösen beszélt a lányával, de úgy döntött, kivételesen nem teszi szóvá), és az ajtó felé indultak, hogy lehozzák a lány utazóládáját.

– Képzeld, Perselus, apa megengedte, hogy felvegyem a Black nevet – újságolta lelkesen Lys, ahogy kikerülte a varázslót. Sirius kis híján elnevette magát Pipogyusz arckifejezésén (már ezért is megérte hagyni, hogy a lány rábeszélje a névváltoztatásra). A varázsló úgy nézett ki, mintha arcon vágták volna, s Sirius esküdni mert volna, hogy egy pillanatra még levegõt venni is elfelejtett.

A ház ura a lehetõ legkajánabb vigyort villantotta Pitonra, ahogy elhaladt mellette, hogy segítsen Lysnek lehozni a ládáját, azonban a varázslót annyira megdöbbentette Lys kijelentése, hogy továbbra is szobormereven állt. Sirius becsapta a szalon ajtaját, és ugatásszerû nevetést hallatott, ahogy elindult felfelé a lépcsõn Lys szobája felé.

Piton a lépcsõ aljában várta meg õket, szokatlanul mogorva arckifejezéssel. Sirius élt a gyanúperrel, hogy a másiknak cseppet sincs ínyére Lys névváltoztatási ötlete, azt azonban furcsállotta, hogy nem ad hangot ebbéli nemtetszésének – mintha kerülni akarta volna a Lysszel való vitát. A lány az iskolai talárjának gombjaival bíbelõdött, mert bármit csinált, a kényelmes talárban furcsán érezte magát.

– Vigyázz magadra, jó? – fordult Sirius a lányához, aki kuncogva átölelte õt, felhagyva a talárján lévõ gombok babrálásával. A férfi ezután komor arckifejezéssel Pitonhoz fordult. – Ha megtudom, hogy a vizsgafelkészítés ürügyén gorombáskodsz a lányommal, azt nagyon meg fogod bánni.

– Apa! – szólt rá a lány, és könyökével finoman oldalba bökte õt.

Sirius nem törõdött vele, még csak rá sem nézett. Tekintetét Pitonéba fúrta és hozzátette:

– Komolyan mondtam. Ha rosszul bánsz vele, vagy túlhajtod, velem kell számolnod.

Lys már nyitotta a száját, hogy ismét leszidja õt, de Perselus megelõzte.

– Valóban? És mit csinálsz, Black? Elfogatod magad az aurorokkal? Az aztán szörnyû büntetés lenne számomra.

Sirius arcáról lerítt, hogy a másik komolyan találatot vitt be. Lys ebben a pillanatban értette meg, hogy a két férfi ellenszenve, melynek okáról egyelõre semmit sem tudott, csak nõtt mióta kiderült, hogy Sirius az apja. Az jutott eszébe, apja talán valamelyest féltékeny Perselusra, amiért neki lehetõsége volt felnevelni õt, Lyst. Perselus pedig úgy érezheti, Sirius Black felbukkanása az õ életében azt fogja eredményezni, hogy már nem lesz szüksége rá. Ahogy kiléptek a Grimmauld téri házból, Lys azon töprengett, mivel tudná elérni, hogy apja és Perselus, ha barátok nem is lesznek, legalább emberi hangnemben tudjanak beszélni egymással.

– Nem igazán jöttök ki – állapította meg Lys csendesen, ahogy beléptek a roxforti birtokra. – Apával – tette hozzá, mintha nem lenne egyértelmû, kirõl beszél. Piton mogorván biccentett, de kivételesen nem adva hangot a véleményének. – Úgy tûnt, nem igazán örülsz neki, hogy fel akarom venni a nevét – folytatta Lys, mikor rájött, Perselus nem fog mondani semmit az elõzõ megállapításával kapcsolatban. – Sajnálom, nem gondoltam, hogy ez téged rosszul érinthet. De tudod, azok után, amik karácsonykor kiderültek, én már abban sem vagyok biztos, hogy Dit tényleg Williamsnek hívják-e. – Bár a lány nem látta, Perselus egy pillanatra megtorpant. Lys keserûen felnevetett, de nem adta jelét, hogy észrevette volna a varázsló reakcióját az iménti szavaira. – Apa pedig tényleg jó fej, és a Black név legalább jelent valamit. – A férfira mosolygott. – De ez részemrõl nem jelenti azt, hogy hirtelen nem leszünk jóban, te meg én.

Messzirõl kikerültek egy diákcsapatot, akiket a kellemes napsütés a parkba csábított. Lys tartott tõle, hogy hamarosan ismét magára kell öltenie az „én csak Piton professzor egyik diákja vagyok” maszkot. Pedig õ a maga részérõl szívesebben fejezte volna be a beszélgetést Piton professzor helyett Perselusszal.

A varázsló, amióta Lyst ismerte, most elõször nem tudta, mit mondjon a lánynak. Öntelt és arrogáns embernek ismerte Sirius Blacket, viszont Lys ennek szöges ellentéte volt. Azonban Perselus tartott attól, ha a lány sok idõt tölt az apjával, ezek a Blackekre jellemzõ tulajdonságok szépen lassan Lysre is átragadnak. Ezt persze nem mondhatta el a lánynak; nemcsak azért, mert kimondva elég nevetségesen hangzott, hanem mert nem szívesen rombolta le a lány Blackrõl alkotott illúzióját.

Felvenni a Black nevet egy olyan idõszakban, amikor a két legismertebb Black körözés alatt álló azkabani szökevény volt a varázsló szemében több volt, mint felelõtlenség. Persze tudta, hogy Lyst cseppet sem fogja érdekelni, mit mondanak mások a döntésérõl. Õ maga nem egyszer volt fültanúja, ahogy Lys érte emel szót (bár biztos volt benne, hogy a lány egyszer sem volt tisztában azzal, hogy õ hallja ezt), pedig bizonyos mértékben az is legalább ekkora felelõtlenség volt. De most, hogy itt volt Umbridge, mint roxforti fõinspektor, Blacknek titulálni magát még veszélyesebb volt.

Piton ebben a pillanatban döbbent rá, hogy van a kezében egy ütõkártya, ami talán megakadályozhatja, hogy Lys Blackre cserélje a nevét, és bizonytalan idõre gondoskodik arról, hogy a lány ne ápoljon még szorosabb kapcsolatot az apjával.

– Erre késõbb visszatérünk – mondta. A közelükben egy hugrabugosokból és hollóhátasokból álló csapat köpkövekkel játszott, roppant hangosan. Lys Perselusra pillantott, a férfi arcáról lerítt, hogy nagyon szívesen levonna tõlük pár pontot, de végül mégsem indult el feléjük.

Ahogy az igazgatói iroda felé vették az irányt, Perselus arra gondolt, vajon mihez kezdett volna Lys, ha a megismert apja nem lett volna olyan „jó fej” és a Black név felvétele nem lenne opció számára…;

***



Lys izgult. Persze tudta, csakis azért mennek az igazgatói irodába, hogy megbeszéljék az elõrehozott RBF vizsgája ügyét, mégis, számára az igazgatói iroda olyan hely volt, mint másoknak Perselus dolgozószobája: ha valamilyen oknál fogba meg kellett jelenniük ott, cseppet sem örültek neki.

Amikor megálltak az igazgatói irodához vezetõ lépcsõt rejtõ kõszörny elõtt és Perselus elmormogta a jelszót („Citrompor”), Lys igen komoly csatát vívott az arcizmaival, így próbálva tiszteletben tartani Piton professzor jelenlétét, ugyanis a férfi igencsak mogorva arccal mondta ki a jelszót. A félreugró kõszörny mögött Lys mozgó csigalépcsõt pillantott meg, s mire észbekapott, Perselus már fel is lépett az elsõ lépcsõfokra.

– Igyekezz! – szólt rá, bár hangja cseppet sem volt Piton professzoros.

Lys gyorsan felugrott a következõ lépcsõfokra, három fokkal Perselus mögé. A varázsló nem nézett vissza, hogy megbizonyosodjon arról, a lány követi-e, azonban megvárta õt az ajtó elõtt.

– Nem kell izgulnod – mondta a férfi, amikor Lys megállt mellette.

– Könnyû azt mondani – dörmögte õ, s esküdni mert volna, hogy Perselus szája széle megrándult, mielõtt kitárta volna az ajtót.

Lys még sosem járt az igazgatói irodában, így rácsodálkozott a kör alakú helyiség hatalmas méretére, a rengeteg könyvszekrényre, valamint a falakon lógó portrék mennyiségére.

– Perselus! – ütötte meg a fülét az igazgató hangja. – És ah, Miss Williams!

Albus Dumbledore szelíden mosolygott rá, kék szeme boldogan csillogott félhold alakú szemüvege mögött.

– Dumbledore igazgató úr – köszönt Lys, s mivel csak most vette észre házvezetõ tanárát, aki az egyik magas könyvespolc elõtt állt, felé fordult. – McGalagony professzor.

– Örülök, hogy elõkerültél – mosolygott rá az igazgató. – Perselus arról tájékoztatott, hogy szeretnéd elõre hozni a Rendes Bûbájos Fokozat vizsgáidat – folytatta derûsen. – Örömmel jelentem, hogy az iskola felügyelõbizottsága teljes létszámmal írta alá a szükséges engedélyt.

– Ez nagyszerû! – ujjongott Lys és Perselusra mosolygott.

– Azonban szeretnélek emlékeztetni, hogy a kihagyott négy hónapnyi tananyagot is be kell majd pótolnod – folytatta az igazgató. – Ezért talán hasznos lenne különórákat venned. McGalagony professzor felajánlotta a segítségét.

Lys hálásan nézett házvezetõ tanárára.

– Igazán köszönöm, tanárnõ, de már megbeszéltem Piton professzorral, hogy segít. – McGalagony professzor leplezetlen döbbenettel nézett rá, aztán kollégájára. Lys alig tudta elfojtani a vigyorát.

– Ne feledkezzünk meg az egyéb feladataidról sem, Perselus – szólt közbe enyhe szigorúsággal a hangjában Dumbledore. Lys a varázslóra pillantott, akinek arcáról lerítt, mennyire szívesen feledkezne el az igazgató által említett feladatokról. Az õsz varázsló pillantása megtette a hatását, Perselus a lány felé fordult, aki ennyibõl megértette, hogy el kell fogadnia házvezetõje segítségét.

– Hálás lennék, ha segítenél Miss Williams felkészítésében, Minerva – nézett kollégájára. Lys kihallotta a hangjából, mennyire nincs ínyére az átváltoztatástan tanár segítségét kérni.

– Még valami, Miss Williams – szólt Dumbledore. – Umbridge professzort úgy tájékoztattuk, hogy egy sajnálatos baleset miatt nem volt alkalmad visszatérni az iskolába. Fontos lenne fenntartani ezt a mesét. Valószínûleg a fõinspektor asszony néhány napon belül felkeres majd, hogy errõl beszéljen veled.

– Értem. – Lys tekintete megakadt az egyik régi igazgató portréján, akit már a Grimmauld téren is látott: Phineas Nigellus Blackén, aki épp békésen szunyókált. – Még valami, uram – nézett az igazgató szemébe. – Szeretném felvenni a Black nevet apa után.

Piton arca ismét megmerevedett, bár a lány szavai ezúttal nem érték annyira felkészületlenül. McGalagony professzor hátra hõkölt (szarukeretes szemüvege megbillent egy kissé), Dumbledore szemében pedig furcsa fény csillant. Phineas szemei felpattantak, mintha korábban csak színlelte volna az alvást.

– Bármennyire is üdvözlöm a gondolatot, Lysandra – szólította keresztnevén az igazgató –, arra kell kérjelek, várj egy kicsit ezzel. Mint tudod, a minisztérium nagy erõkkel keresi Siriust, s ilyen körülmények között felvenni a Black azzal a veszéllyel fenyeget, hogy rajtad keresztül akarnak majd a nyomára bukkanni.

– És ha még évekig keresni fogják? – kérdezte Lys letörten. Piton a lány reakcióját látva örült, hogy nem neki kellett kimondania ezt a súlyos érvet.

– Sajnálatos módon ez benne van a pakliban – ismerte el az igazgató. – Azonban könnyen meglehet, hogy a következõ tanévben a minisztérium visszahívja Umbridge professzort, így nem lesz majd közvetlen szál a Roxfort és a Mágiaügyi Minisztérium között.

– Értem – szólt élesen a lány. – Hát, akkor…; köszönöm, uram. Tanárnõ – biccentett házvezetõje felé, majd sarkon fordult és kérdõn Perselusra nézett, õ azonban nem mozdult. – Professzor? – kérdezte csendesen, abban a biztos tudatban, hogy rajta kívül senki sem hallja.

– Potter különóráit hétfõn és szerdán öt órától tartom, Minerva – szólt a férfi kolléganõjére pillantva. – Tarthatnád Miss Williams felkészítõ óráit ebben az idõpontban, ha neked is megfelel.

– Nekem megfelel az idõpont – egyezett bele a Griffendél házvezetõje. – Akkor hétfõn és szerdán öt órakor várom a dolgozószobámban, Miss Williams.

– Köszönöm, tanárnõ.

Perselus az ajtó felé indult.

– Jöjjön, Williams. Meg kell beszélnünk a heti különóra-beosztását.

Lys aprót biccentett és még egyszer megköszönte McGalagony professzor segítségét és az igazgató figyelmeztetõ szavait, azután követte Perselust. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, még megütötte a fülét házvezetõje csodálkozó hangja, de a szavakat nem tudta tisztán kivenni.

– Mégis miféle különórákat tartasz Harrynek? – kérdezte Lys halkan, amikor már a csigalépcsõn álltak.

Azonban mire a férfi válaszolhatott volna, a csigalépcsõ aljra értek, és épp elhaladt elõttük egy csapat mardekáros, fölöttébb gúnyos pillantást vetve Lysre, aki griffendéles talárban állt a házvezetõjük mögött az igazgatói irodához vezetõ lépcsõ aljában. Lys látta, hogy Perselus szigorúan ráncolja a homlokát, de nem tette szóvá a közjátékot. Néma csendben vonultak végig a pince felé vezetõ folyosókon, s Lys látta, hogy néhány hugrabugos évfolyamtársa összesúg amint elhaladtak mellettük az egyik harmadik emeleti folyosón.

– Tíz pont a Hugrabugtól, Sullivan – fordult hátra Perselus hirtelen, amikor a hugrabugos fiú gunyoros megjegyzést tett Lys és Piton kettõsére. Erre az egész kis csapat elnémult. – Ha még egy szót szól, jelentkezhet Frics úrnál büntetõmunkán.

Ez az ígéret végképp elvette a hugrabugosok kedvét a további szócsépléstõl, õk pedig folytatták útjukat a pince felé, további említésre méltó incidens nélkül. Amikor becsukódott mögöttük Perselus dolgozószobájának ajtaja, Lys a varázslóhoz fordult.

– Szóval miféle különórákra jár Harry? – Perselus esküdni mert volna, hogy a lány hangjában halovány féltékenység csendült.

– Az igazgató úr kérésére bájitaltan-különórának titulált okklumencia órákat tartok neki.

Lys sértett pillantást vetett a varázslóra. Szóval Harryt tanítja, mi?

– Engem bezzeg nem akartál megtanítani.

– Tizenkét éves voltál – ingatta fejét a férfi. – Egy szóval sem mondtam, hogy nem foglak megtanítani, csak azt, hogy nem azonnal. Ha jól emlékszem, a pontos kifejezés a „pár év múlva” volt.

– Jjjja – nyújtotta el Lys a szót Perselus számára kellõen irritáló módon. – Hát, most pár év múlva van, szóval elvileg nincs akadálya.

– Csupán egy szigorú idõbeosztás – jegyezte meg a férfi és egy pergamendarabot nyújtott Lys felé. – A hétvégén megszereztem az órarendedet és készítettem egy idõbeosztást, hogy melyik napokon milyen tantárgyakkal fogunk foglalkozni. A jelen állás szerint azonban ez egy kicsit elavult. – Azzal elõhúzta a pálcáját és a pergamenre koppintott vele, melynek hatására hétfõ és szerda oszlop hat és nyolc óra közötti rubrikáiban feltûnt az átváltoztatástan szó, és a pénteki, valamint szombati alkalmakról eltûnt. A pénteki dupla óra Sötét Varázslatok Kivédésévé és bûbájtanná változott, szombatra pedig bájitaltan került. A varázsló vetett egy utolsó pillantást a táblázatra, aztán csendesen így szólt: – Hálás vagyok, hogy nem vetted fel a jóslástant.

Lys halkan felnevetett.

– Tartok tõle, hogy abból a tárgyból még a segítségeddel is megbuknék.

– Nem szívesen értek egyet ezzel a kijelentéssel.

A lány átvette a pergamenlapot és gyorsan átfutotta az egyes tárgyak beosztását.

– És mi van a Sötét Varázslatok Kivédésével? – kérdezte. A nevezett tantárgy kétszer szerepelt az idõbeosztásban: pénteken este és vasárnap szinte egész nap. – Ha jól tudom, idén csak elméleti tananyag van, de a vizsgán rengeteg a gyakorlati feladat.

Piton arca elsötétült egy pillanatra.

– Remélem, nem feltételezted, hogy a drága idõnket annak az ostoba könyvnek az olvasására fogjuk pazarolni.

– Bíztam benne, hogy nem. – A lány reménykedõ pillantást vetett a könyvespolc felé, ahonnan novemberben elcsent egy könyvet.

– Helyes. Nem akarom, hogy bármelyik különórára behozd azt a könyvnek nem nevezhetõ valamit. Már kerestem néhány megfelelõ könyvet, amit használni fogunk.

– Szuper! – lelkendezett Lys. – Szóval akkor lesz némi gyakorlati anyag?

– Afelõl szemernyi kétséged se legyen.

A lány boldogan elmosolyodott. A DS edzéseknek köszönhetõen nem igazán tartott attól, hogy „leég” Perselus elõtt, mert még a legegyszerûbb átkokat sem lesz képes kiszórni. Sõt, valahol mélyen felmerült benne, hogy a varázsló akár még büszke is lehet majd rá, hiszen, ahogy kiderült az edzések folyamán, Lys elég ügyes volt. Újfent átfutotta a táblázatot, és egy másik dolog ütött szöget a fejében.

– És mi lesz a házi feladatokkal? – Meglebegtette a pergament.– Eszerint reggel hattól takarodóig vagy az órákon, vagy a Nagyteremben, vagy nálad leszek. – Szombaton volt néhány takarodó utáni asztronómia ismétlés, de Lys afölött kegyesen elsiklott.

A férfi az utolsó órák utáni egy-egy órás Általános ismétlés feliratú rubrikára bökött.

– Természetesen nálam fogod megírni a feladott házi dolgozatokat. Nem, nem fogom lediktálni õket – tette hozzá mielõtt Lys bármit mondhatott volna – De jelezni fogom, ha valami ordító badarságot akarsz írni.

Lys szája megrándult az ordító badarság kifejezéstõl. Perselus ezt általában a különösen igénytelen bájitaltan dolgozatokra használta, õ pedig arra gondolt, ideje bebizonyítani, hogy õ, Lys, nemcsak bájitaltanból tud remekelni.

Perselus vetett egy pillantást a falon lógó órára.

– Hamarosan vacsoraidõ – állapította meg. – Menj vissza a Griffendél-toronyba, meséld el a barátaidnak, merre jártál, mert az elkövetkezõ hetekben nem nagyon lesz idõd rájuk. Ha bármire szükséged lenne, tudod a jelszót – bökött az ajtajára.

Lys arcán meglepetés suhant át.

– Szóval ez azt jelenti, hogy szabad bejárásom van, nem kell várakoznom, meg késõbb visszajönnöm, mert épp nem vagy itt?

– Azt. De ne élj vissza vele!

A lány kis híján a varázsló nyakába ugrott, de aztán eszébe jutott, hogy Perselus nem rajong azért, ha ölelgetik, így csak hálásan rámosolygott.

– Akkor…; holnap reggeli elõtt találkozunk – mondta búcsúzóul és kilépett a félhomályos pincefolyosóra, aztán a Griffendél-torony felé vette az irányt.

A Kövér Dáma portréjához érve döbbent csak rá, hogy fogalma sincs, mi a jelszó. A Kövér Dáma várakozóan pillantott rá, de õ csak állt ott, bizonytalanul, próbálva kitalálni, hogyan jut be a szobájába.

– Ó, várjunk csak – szólalt meg a Dáma miután közölte a lánnyal, hogy jelszó nélkül nem fogja beengedni. – Te vagy Diana Williams lánya, igaz?

Lys lenyelte az ingerült visszavágást, miszerint, volt olyan balszerencséje, hogy Diana Williams lánya legyen, inkább csak bólintott, elsötétült arccal.

– Hát miért nem ezzel kezdted! – kiáltott fel lelkesen a portré. – Az igazgató úr néhány perce üzent, hogy most az egyszer engedjelek be, ha nem tudnád a jelszót.

– Köszönöm! – mosolygott Lys hálásan, ahogy a portré elõre lendült, s õ gyorsan átmászott a portrélyukon. A Griffendél-torony klubhelyiségében az ott megszokott zsivaj fogadta (pedig õ egészen hozzászokott már a csendhez), köszönhetõen a több tucatnyi diáknak, akik a kora esti idõpont miatt úgy döntöttek, visszatérnek a klubhelyiségbe.

– Lys? – hallotta a saját nevét, s körbenézve próbálta megtalálni a hang forrását. Ginny Weasley az egyik ablak mellõl integetett lelkesen neki, bátyja, Ron, Harry és Hermione társaságában. Lys elvigyorodott és elindult a négyes felé.

– Sziasztok – köszönt vidáman, és lehuppant az egyik üres székre.

– Mi történt? – kérdezte Hermione.

– Hová tûntél? – érdeklõdött Ginny.

– Tényleg Sirius lánya vagy? – szegezte neki a kérdést Harry bujkáló mosollyal.

Ron volt az egyetlen, aki nem szólt semmit.

Lys fojtott hangon beszámolt a szökésérõl, pár szóval megemlítette Drustot és Norát, direkt kerülve a Sirius-témát. Amint befejezte, Hermione és Ginny aggódó tekintetétõl kísérve Harryre függesztette a pillantását.

– Igen, tényleg õ az apukám. Te pedig a keresztfia vagy – tette hozzá. – A Grimmauld téren töltöttem a hétvégét, elmesélte.

Harry boldogan a levegõbe bokszolt.

– Ez nagyszerû!

– Umbridge nagyon ki lesz akadva – szólt Hermione fejcsóválva. – Kihagytál négy hónapot – még azt is el tudom képzelni, hogy nem engedi letenni az év végi vizsgáidat. Nagyon rá van szállva a griffendélesekre, fõleg ha azok Harry barátai.

– Ó, attól nem félek – legyintett Lys. – Az igazgató úr az iskolai felügyelõbizottság elé vitte az ügyet. Mind a tizenkét tag engedélyezte, hogy idén vizsgázhassak. – Azt ugyan nem tette hozzá, hogy õ az RBF vizsgákról beszél.

Harry arca elsötétült, ahogy végignézett a négy barátján.

– Amikor legutóbb tizenkét szavazatot kapott egy roxforti ügy – mondta csendesen – Dumbledore-t elküldték az iskolából. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült minden tagot meggyõzni.

– Igen – bólintott elgondolkodó arccal Hermione. – Szerintem is furcsa hogy Malfoy aláírta az engedélyt.

Lys szíve hatalmasat dobbant a Malfoy név hallatán. Csak nem…;?

– Nem tudnátok csak egy kicsit örülni, hogy Lysnek nem kell évet ismételnie? – torkolta le õket Ginny szemrehányóan. Lys bujkáló mosollyal arra gondolt, Ginny bájitaltan jegyei komoly kárát látták a négy hónapos hiányának.

– Amikor azt mondtad, Malfoy, úgy érted, Lucius Malfoy? – fordult Lys Hermionéhoz, a választ azonban Harry adta meg, igen komor arckifejezéssel.

– Igen, az a…;

– Nicsak kit látnak szemeim, George – szólalt meg Fred Lys mögött, alaposan ráhozva a frászt. – Gondolod, hogy ez valamelyik maximuláns termék utóhatása?

– Én is alig hiszem el, amit látok, Fred – mondta ünnepélyesen George. – Csak nem a legifjabb Black tisztelt meg minket a jelenlétével?

Lys keserûen felnevetett.

– Sajnos nem – ingatta fejét. – Dumbledore igazgató úr szerint nem tanácsos felvennem apa nevét amíg Umbridge itt van.

– Komolyan fel akartad venni a nevét? – hökkent meg Harry, Ginny és Hermione egyszerre.

– Hát, szerintem nincs ebben semmi meglepõ – szólalt meg Ron most elõször, magára vonva mindannyiuk tekintetét. A hirtelen jött figyelem azonban kicsit megriasztotta a fiút, így köhintett egyet, mielõtt folytatta volna. – Úgy értem, általában az apák vezetéknevét szokták adni a gyereknek, nem?

Többen mormogva egyetértettek, közben az ikrek odahúztak egy-egy széket, hogy kifaggassák Lys az elmúlt négy hónap kalandjairól. Õ pedig múló lelkesedéssel mesélt el mindent, immár negyedszerre a mondókáját folyton humoros megjegyzésekkel megszakító fiúknak.

Este korán ment lefeküdni, összehúzta az ágya függönyeit, majd az ágyára hasalva az utazóládájába túrt, a Luciustól kapott könyv, penna és tinta után. Vacsora közben gondolkodott már azon, mit írjon a varázslónak a négy hónapos távolléte után. Nem igazán szerette volna ötödszörre is elmesélni a kalandjait, fõleg mert fogalma sem volt róla, mennyire érdekelné Luciust. Mielõtt kinyitotta volna a könyvecskét, még egyszer ellenõrizte, hogy az összes függönyt behúzta-e az ágyán.

Legnagyobb meglepetésére Lucius több oldalt teleírt karácsony óta. Az elsõ oldalon csupán derûsen érdeklõdött arról, mit szólt Di a karácsonyi találkozójukhoz, aztán a hangnem egyre nyugtalanabb lett, mintha a varázsló attól tartott volna, Di megbüntette a lányát, mert találkozott vele. Az utolsó fél oldal egészen friss volt, ugyanis az RBF vizsga engedélyével volt kapcsolatos. A férfi rácsodálkozott a lány döntésére, hogy le szeretné tenni a vizsgát, amikor még csak negyedéves. Lysnek nem fûlött a foga hozzá, hogy elmesélje a karácsonyi szökése okát, ezért inkább csak ennyit kanyarított a füzetbe:

Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. Minden rendben van velem, köszönöm. Magam döntöttem úgy, hogy leteszem idén az RBF vizsgákat, ezúton is köszönöm, hogy igennel szavaztál. Nem tudom, mikor és mennyi idõm lesz beszélni, mert komoly felkészülési idõszak áll elõttem (Piton professzor fog segíteni az összes tantárgyban, kivéve az átváltoztatástant, azt McGalagony professzor vállalta), elég szigorú lesz a napirendem.

***

Lys másnap reggel a szokottnál is korábban kelt, hogy reggeli elõtt még legyen ideje Perselusszal mágiatörténelmet ismételni. A mágiatörténet órák Binns professzor elõadásában meglehetõsen monotonok és unalmasak voltak, és Lys tudta, hogy sok diáktársa plusz alvásra használja ezt a negyvenöt percet. A mágiatörténelem Perselus elõadásában azonban merõben más élmény volt. Lys kis híján megjegyezte, ha megunná a bájitaltan tanítását, átvehetné Binns tárgyát, ugyanis õ fölöttébb élvezte a koboldlázadásokról szóló elõadást.

Bár elképzelhetõ, hogy ennek leginkább az volt az oka, hogy Perselus nem hagyta õt belemerülni a tananyag hallgatásába, folyton kérdezgette, néha csak a véleményét, az egész órának olyan hangulatot kölcsönözve, mint amikor a Roxfort elõtt bájitalokat fõztek, és a férfi biztos akart lenni benne, hogy Lys minden hozzávalóról pontosan tudja, mire való, és hogy milyen formában melyik fõzetbe kerülhet bele.

Nyolc órakor aztán a varázsló egyedül küldte reggelizni Lyst, mert azt cseppet sem tartotta tanácsosnak, hogy együtt menjenek fel a nagyterembe.

– Na, milyen volt az ismétlés Pitonnal? – kérdezte Ginny amikor Lys helyet foglalt mellette.

– Szuper! – vágta rá lelkesen Lys, és a tányérjára halmozott három szelet pirítóst. Ginny úgy nézett barátnõjére, mintha hirtelen elment volna az esze. – Nem viccelek, tényleg szuper volt. – A Weasley lány igen furcsa arcot vágott ezt hallva.

– Mi volt szuper? – kérdezte Fred, ikertestvérével Lys másik oldalára huppanva.

– Lys Pitonhoz jár korrepetálásra, hogy behozza az elmúlt négy hónapot – sietett a válasszal Ginny.

– Hát az szívás – bólogatott Fred. – Ha akarod, szívesen adunk pár maximuláns terméket igen jutányos áron.

– Mik azok a maximuláns termékek? – kérdezte Lys, mire az ikrek egymás szavába vágva mesélték el saját fejlesztésû betegítõ édességeiket. – Miért akarnék beteget jelenteni? – értetlenkedett miután megértette a maximuláns termékek lényegét.

– Mert Pitonhoz jársz különórára – válaszolta Fred és megveregette a vállát.

– Én szeretek különórára járni Piton professzorhoz. – Fred úgy rántotta el a kezét a lány válláról, mintha izzó vashoz ért volna, aztán szigorú tekintettel ikerbátyjára nézett.

– George, te adtál Lysnek lázrobbantót? Szerintem beteg és félrebeszél.

– Dehogy adott! – vágta rá a boszorkány, mielõtt a másik Weaseley-fiú válaszolhatott volna. – Tényleg nagyszerû óra volt.

Az ikrek elõbb rá, Lysre bámultak hihetlenkedve, majd egymásra.

– Mágiatörténelmet ismételtünk – folytatta Lys csevegõ hangon és vajat kent az egyik pirítósra. – Az 1752-es koboldlázadásokról volt szó.

– Te tényleg ettél vagy ittál valamit – állapította meg Fred bujkáló mosollyal, közben a lehetõ legszigorúbb arckifejezéssel ingatta a fejét. – Ha képes vagy szupernek titulálni egy mágiatöri órát Piton elõadásában.

George és Ginny közben már javában ették reggelijüket, valami furcsa véletlen folytán kimaradva a beszélgetésbõl.

– Nem nevezném elõadásnak a szó szigorú értelmében – töprengett el Lys. – Egyáltalán nem olyan volt, mint Binns. Folyton kérdezgetett, például hogy szerintem volt-e értelme annak, hogy Albert Boot mágiaügyi miniszter visszavonult, amiért nem tudta megoldani a konfliktust.

– És mit mondtál? – érdeklõdött Fred, mire George összevigyorgott Ginnyvel.

– Azt, hogy szerintem jó döntés volt. Az egész varázslótársadalom, még a koboldok is tudták, hogy õ már nem tudna sok hasznosat tenni az ügyben, szóval a legjobb, amit tehetett, hogy átadta a helyét valaki másnak.

– És mit szólt Piton? – faggatózott tovább Fred.

– Egyetértett.

Fred elfelejtett levegõt venni, Ginny félrenyelt, George, aki épp belekortyolt a töklevébe, prüszkölve a vele szemben ülõ talárjára köpte azt.

– Bocsi, Annie. Véletlen volt – szabadkozott, és egy pálcaintéssel eltûntette a töklevet a lány talárjáról.

– Egyetértett? – ismételte csodálkozva Fred és Ginny. – Viccelsz, ugye?

– Ühüm, egyetértett, nem viccelek – dörmögte Lys a második pirítósát vajazva. Ahogy felnézett, látta, hogy George megállt rágás közben, Fred pedig a vajtartó helyett testvére tökleves poharából próbált vajat kanalazni a pirítósára. – Piton professzor egyáltalán nem olyan szörnyû ember, mint amilyennek látszani akar.

– Iiigen – nyújtotta el a szót gunyorosan George, mire testvére oldalba bökte a könyökével. – Biztosan remekül meg lehet ismeri Pitont egy egyszer egy órás mágiatöri elõadásból. Legközelebb én is beülök egyre.

Lys arca halványpiros színt öltött. Még sosem mondta el egyetlen barátjának sem, hogy Perselust már a Roxfort elõtt is ismerte, de valamiért úgy érezte, már nem sokáig tarthatja ezt titokban a Weasleyk, Harry és Hermione elõtt.

– Nem kell ahhoz különórákra járnom, hogy megismerjem – ingatta fejét George szemébe nézve. – Williams professzor meg õ gyerekkori barátok, már a Roxfort elõtt is ismertem.

– Te szegény – csúszott ki Fred száján, amikor Lys levegõt vett.

– Õ nevelt fel – tette hozzá és kezeit összefonta a mellkasán. Eldöntötte, hogy ezúttal tényleg ki fog állni Perselusért.

– Na, az a szívás – mondták az ikrek egyszerre.

– Nem is tudtam – mondta Ginnyi mély sajnálattal a hangjában.

– Egyáltalán nem volt szörnyû – szólt Lys mogorván. – Rengeteget tanultam a bájitalokról még mielõtt Roxfortba jöttem volna.

– Szóval ezért vagy ilyen jó! – szúrta közbe Ginny. Szóval Pitonban valahol tényleg van egy (feltételezhetõen) türelmes tanár figura, a mogorva álca alatt.

– Ráadásul…; – körbenézett, és fojtott hangon folytatta – õ mindig kiállt mellettem. Õ beszélte rá Williams professzort, hogy ide járhassak, mert õ eredetileg Salembe akart küldeni.

– De hát miért? – értetlenkedett Fred, mire a lány csak megvonta a vállát.

– Sziasztok – lépett oda hozzájuk Harry, mire Ginny gyorsan közelebb húzódott Lyshez, aki pedig Fred irányába csúszott, hogy helyet adjanak a fiúnak Ginny másik oldalán.

– Lys, ma este hattól DS lesz, jössz? – hajolt át Ginny elõtt, hogy fojtott hangon elhadarhassa a kérdést.

Lys elõhalászta az idõbeosztását és megnézte, mi a programja hat órától.

– Az a vacsoraidõm – mondta. – Hattól hétig. Elõtte és utána McGalagony professzornál leszek átváltoztatástan ismétlésen, szóval húsz percnél nem igazán lesz több idõm, és késni fogok.

– Viszek fel neked vacsorát – ajánlotta Ginny. – Akkor akár fél órát is maradhatsz.

– Szuper, köszönöm.

– Ezeket az órákat mind Pitonnal kell töltened? – Lys csak most vette észre, hogy Fred még mindig az idõbeosztását bámulja a válla fölött.

– Ühüm.

– Az egész szombatod bájitaltan órákból fog állni?

– Dehogy, reggeli elõtt és vacsora után bûbájtannal fogunk foglalkozni.

– Kellemes hétvége, mondhatom – dörmögte sötéten a fiú.

– Fú, ezt nézzétek – bámult bele az idõbeosztásba Ginny is. – Vasárnap hat óra SVK, kettõ reggeli elõtt, négy ebéd után.

– Nagyon kemény – ismerte el George is.

– Mi az az általános ismétlés? – érdeklõdött Fred a tanítási órák utáni rubrikákra bökve.

– Akkor fogok leckét írni.

– Szuper, van egy Piton-mentes órád minden nap!

Lys elvigyorodott.

– Nem, az általános ismétlés is Piton professzorral történik.

Az ikrek csalódottan lebiggyesztették az ajkukat.

– Hát nem fogunk sûrûn látni, az egyszer biztos – állapította meg George keserû ünnepélyességgel, aztán az ikrek ugyanabban a pillanatban felemelkedtek a székrõl. – Nekünk most mennünk kell, jót ne halljunk felõletek!

Néhány perccel késõbb Lys és Ginny is elindultak az aznapi elsõ órára, gyógynövénytanra. Amíg Bimba professzorra vártak az üvegházaknál, Elysia odalépett hozzájuk és Lys hogyléte felõl érdeklõdött, de Sera tüntetõen hátat fordított nekik. Alighogy Lys egykori barátnõje ellépett tõlük, Colin Creevey jelent meg Lys másik oldalán, tucatnyi kérdést feltéve a lány hollétérõl.

Bimba professzor igyekezett nem ügyet csinálni Lys visszatérésébõl, s úgy tûnt, ez a délelõtt folyamán tartott órák minden professzorára igaz. Ezt ebédnél meg is említette Ginnynek, aki mogorván biccentett.

– Ez a huszonnemtudomhányas oktatásügyi rendelet miatt van. A tanárok csakis és kizárólag a tantárgyukhoz szigorúan kötõdõ információkat oszthatják meg a diákokkal.

– Ez nevetséges – jegyezte meg Lys.

Ginny vállat vont.

– Umbridge találta ki – mondta magyarázatképpen.
30. A patrnus by iuwan
Szerző megjegyzései:
Lys folytatja a felkészülést az RBF vizsgára, összeszed egy büntet?munkát és még arra is jut ideje, hogy elmenjen egy DS edzésre, hogy megtanulja a patrónus b?bájt. Jó olvasást! :)

Feltölve: 2016.10.05.
Lys délután részt vett egy dupla számmisztikán, aztán Perselushoz rohant leckét írni, a rohanás szó legszorosabb értelmében. A számmisztikával nem volt gondja (bár Perselus továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy átolvassa, amit írt), és Binnsnek is egész szépen összeszedett dolgozatot körmölt a koboldlázadásokról (már értette, miért pont ezt az anyagot választotta a reggeli ismétléshez Perselus), azonban a bûbájtannak nem igazán tudott nekiállni, így némán bújta a negyedikes tankönyvet.

– Eltûntetõ bûbájok, hm? – lépett mellé a férfi elégedett arccal tekercsbe csavarva Lys mágiatörténelem dolgozatát.

– Igen. – Lys fel sem nézett a könyvbõl. – Sajnos csak egyet ismerek, de arról sem tudok valami sokat. A könyvben vagy féltucatnyi van, és halvány fogalmam sincs, mi lehet köztük a különbség, miért van szükség többre.

– Figyelj ide – szólt Perselus, mire Lys engedelmesen becsukta a könyvet.

A varázsló tucatnyi különféle kacatot bûvölt az asztalra Lys elé, például egy gyertyát, egy darab üres pergament, egy üvegbõl készült vázát, egy folyadékkal teli palackot, egy szál liliomot, egy hatalmas szöget meg egy szelet pitét. A lány érdeklõdbe bámult a férfira, mire az egyesével rámutatott a tárgyakra, és három különféle varázsigét használva mindet eltûntette. Mielõtt Lys kérdezhetett volna, egy nyúlt tûnt fel az asztalon, amit Perselus a negyedik varázsige segítségével tûntetett el, aztán várakozóan a lányra nézett.

– Oké, azt hiszem, értem – szólt Lys töprengõ hangon. – Más varázsige kell az egyszerû, hétköznapi, élettelen tárgyak eltûntetéséhez, mint például a pergamen és a váza. Viszont a liliom, mint szerves anyag, egy másik varázsigét követel, csakúgy, mint a nyúl, ami gerinces élõlény.

– És a szög?

– Hát az…; hát az fém. A fém pedig nehéz. – Piton elkomorodó arcát látva hozzátette. – Úgy értem, varázstani szempontból is nehéz, mert nagyobb az anyagsûrûsége.

A varázsló biccentett.

– És a palack?

– A Dolorium méreg? – kérdezett vissza a lány, Perselus szemében pedig elismerés csillant, amiért a lány felismerte a bájitalt, pedig még csak könyvekben láthatott ilyet. – Hát, az valamilyen szinten szerves anyag, mint a virág.

– Tegyük fel, hogy el akarsz tûntetni egy csigát – melyik varázsigét választod?

– A Doloriumét. – A varázsló felvonta a szemöldökét. – Lehet, hogy a csiga élõlény, de nincs gerincoszlopa, és emiatt más kategóriába sorolandó, mint mondjuk egy nyúl vagy egy mókus.

– Pontosan. Ennek fényében meg tudod írni az esszédet?

– Azt hiszem – mondta árnyalatnyi bizonytalansággal a hangjában, aztán gyorsan lekörmölte Perselus bemutatójának tanulságát, majd nekilátott a Flitwick számára írandó feladatnak. Abban a pillanatban, amint leírta az utolsó szavakat az esszében, a varázsló a pergamenért nyúlt, hogy átolvassa azt.

– Mindjárt öt óra – szólt. – Jobb, ha indulsz McGalagony professzorhoz.

– Igen, persze. – Lys fejébõl ki is ment az átváltoztatástan ismétlõ óra – Akkor holnap reggel találkozunk. – Azzal az ajtóhoz sietett, s legnagyobb meglepetésére, amint kitárta azt, Harryvel találta szemben magát. – Harry!

– Befelé, Potter! – hallották Piton professzor hangját. Lys bátorítóan a fiúra mosolygott, aztán kisietett Perselus dolgozószobájából és a hetedik emelet felé vette az irányt, házvezetõje dolgozószobájába.

A McGalagony professzor már várta õt. A korrepetálás elsõ húsz perce azzal telt, hogy elmondta Lysnek, milyen varázslatokkal foglalkoztak az elmúlt négy hónapban, és hogy nagyjából mire számítson, amikor elérnek az ötödéves anyaghoz. Lys lelkesedését egyáltalán nem törte le a tudat, hogy mennyi új dolgot kell elsajátítania ilyen rövid idõ alatt.

A tanárnõ aztán elõvarázsolt egy sündisznót, és azt a feladatot adta a lánynak, hogy változtassa tûpárnává, majd elmondta neki az ehhez szükséges varázsigét, amit Lys kétszer elismételt, mielõtt pálcáját az egykedvûen heverészõ sünre szegezte volna.

– Hûha! – kiáltott fel meglepetten, amikor a sün helyett egy díszes, ezüstszínû tûpárna pihent az elõtte lévõ asztalon, egyetlen próbálkozás után. McGalagony professzor roppant elégedett pillantást vetett rá. – Megpróbálhatom még egyszer?

Az átváltoztatástan korrepetálás meglehetõsen jól sikerült. Lys további három alkalommal változtatta sikeresen sündisznóját tûpárnává, és a teknõcébõl is egész szép ezüsttálcát bûvölt (igaz, a teknõ mintái haloványan még látszottak a tálcán, de McGalagony professzor szerint ez igazán szép teljesítmény volt elsõ próbálkozásra). Elsõ pillantásra még a tanárnõ sem volt egészen biztos benne, hogy a teknõcminta nemcsak dekoráció-e.

Hat órakor aztán Lys elköszönt a tanárnõtõl, azonban a Nagyterem helyett a Szükség Szobája felé vette az irányt. Ginny, ígéretéhez híven hozott fel neki pár szendvicset, amiket Lys gyorsan eltûntetett, amíg Harry a patrónus-bûbáj alapjait magyarázta a csoportnak.

Amikor aztán bemutatta saját patrónusát, Lys kezébõl kis híján kiesett a második szendvics utolsó néhány falatja, s egészen addig le sem tudta nyelni a megrágott falatot, amíg az ezüstös szarvas szerte nem foszlott. Apja sok mindent mesélt neki a hétvégén, többek között azt is, hogy õ maga, és három gyerekkori barátja animágussá vált, hogy Lupinnal legyenek a teliholdas éjszakákon. Lys megtudta, hogy James Potter, Harry apja szarvas alakját öltötte, így számára már egyértelmû volt, hogy Harry patrónusa nem más, mint az apja, James.

Lys elvigyorodott, ahogy eszébe jutott, mit szólna Sirius, ha az õ patrónusa egy hatalmas, ezüstös kutya lett volna. Biztosan feldobta volna a napját…; Alig várta már, hogy megírhassa neki.

Amikor Harry befejezte a demonstrációt, a DS tagok szétszóródtak a hatalmas teremben, majd pár másodpercenként fel-felhangzott egy-egy „Expecto Patronum” kiáltás, de néhány ezüstös felhõcskén kívül semmi más nem bukkant fel.

Lys abban a pillanatban tudta, melyik emlékkel fog dolgozni, amikor Harry elmondta, mire van szükség a bûbájhoz. Elõre szegezte hát a pálcáját és felidézte a csodás hétvégét, amit apjával töltött.

– Expecto Patronum!

A pálcájából apró, ezüstös füstfelhõ bújt elõ, aztán pár pillanat múlva semmivé foszlott. Lys lebiggyesztette az ajkait, és arra gondolt, talán mégsem volt eléggé boldog a hétvégén. Viszont amikor elõször találkozott az apjával…; Akkor igazán boldog volt.

– Expecto Patronum!

Ezúttal is csak egy ezüst füstfelhõre futotta, igaz ez jóval nagyobb volt. Lys ezt bíztató jelnek vette, így újra-meg újra felidézte, ahogy Sirius elé állt, és közölte vele, hogy õ az apja.

– Expecto Patronum!

A hetedik vagy a nyolcadik próbálkozás sem vezetett eredményre, de Lys nem adta fel. Biztos volt benne, hogy ezzel az emlékkel majd sikerül patrónust idéznie, csak próbálkoznia kell. Immár tízedik alkalommal szegezte elõre pálcáját, felidézve ahogy Sirius elõtte állt karácsonykor a Grimmauld téren, azonban elméjébe egy másik kép tolakodott.

Õ, Lys akkor jóval fiatalabb volt, éppen csak elmúlt kilenc éves. Az volt az elsõ alkalom, amikor Perselus engedte, hogy teljesen egyedül fõzzön meg egy bájitalt, anélkül, hogy segített volna neki. Szája önkéntelenül mosolyra görbült, ahogy kimondta a varázsigét.

– Expecto Patronum!

Megtörtént a csoda: a pálcájából kiröppenõ ezüstös felhõ alakot öltött. Hatalmas volt, négylábú és Lys egy pillanatig reménykedett benne, hogy kutya lesz, akárcsak Sirius. Már meg is fogalmazta a levél elejét, amiben beszámolni készült apjának a szép új patrónusáról. Azonban õszinte döbbenetére a patrónusa nem kutya alakját öltötte.

– Ó â€“ motyogta csalódottan, ahogy patrónusa megállt vele szemben és mogorván végigmérte a DS többi tagját.

– Szép munka – állt meg mellette Harry, és megveregette a vállát. – Miért nem örülsz neki?

A lány csalódott tekintete a fiúra vándorolt.

– Azt szerettem volna, hogy kutya legyen – mondta fojtott hangon. – Neked is az apukád a patrónusod. Azt szerettem volna, ha az enyém is…;

Lys feketepárduc alakú patrónusa elegáns, ugyanakkor meglehetõsen lassú léptekkel a lány mellé sétált, továbbra is komoran bámulva a többi diákot. Lys, patrónusa példáját követve körbenézett, tekintete megállapodott Hermione ezüstös vidráján, egy fekete hajú, hollóhátas lány hattyúján és egy hatodéves griffendéles fiú macskáján. Pillantása a falon lógó hatalmas órára tévedt, és rádöbbent, hogy indulnia kell McGalagony professzorhoz.

– Harry! – lépett a fiúhoz, aki épp a fekete hajú hollóhátas lány mellett állt. – Rohannom kell.

– Persze, menj csak – intett Harry, Lys pedig az ajtóhoz sietett, feketepárduca fürgén követte, s csak akkor foszlott semmivé, amikor a lány kitárta az ajtót.

Rohanva tette meg az utat McGalagony professzor irodájáig, egy percig sem gondolva a cseppet sem kutya alakú patrónusára. Hármat koppintott a tanárnõ dolgozószobájának ajtaján, de nem érkezett válasz.

McGalagony professzor majd egy óra késéssel érkezett, gyûrött talárral, mogorva arccal. Egy pillanatra megtorpant meglepetésében, amikor meglátta Lyst.

– Miss Williams, maga mit…; Ó! – A tanárnõnek eszébe jutott, miért várja õt Lys. – Hát persze, a korrepetálás. Jöjjön – tárta ki az ajtót.

– Minden rendben, tanárnõ? – érdeklõdött a lány.

– Nem, dehogy, semmi sincs rendben. – Azzal a tanárnõ pár szóval beszámolt Dumbledore szökésérõl. – De magának, Miss Williams, emiatt ne fájjon a feje. Koncentráljon csak arra, hogy behozza az elmúlt hónapokat és készüljön fel a vizsgáira.

Lyst olyan ingerült hangulatba ejtette Dumbledore távozása (és a tény, hogy õ is a DS tagja volt, emiatt felelõsnek érezte magát az igazgató távozásáért), hogy a kelleténél jóval nagyobbat lendített a pálcáján, így az ezüsttálcán, amit a teknõcbõl bûvölt, fülek helyett éles tüskék nõttek. Bár ez a lány véleménye szerint hatalmas hibának számított, McGalagony professzor mégsem tette szóvá, ugyanis ezek a tüskék nem a teknõc „tartozékai” voltak.

Az óra végeztével Lys továbbra is mogorva hangulatban ment vissza a klubhelyiségébe, felcsörtetett a csigalépcsõn a hálóba, lefürdött és lefeküdt, igaz, órákig nem jött álom a szemére.

***



Másnap a reggeli elõtti különórán (bûbájtanon) az eltûntetõ bûbájokat gyakorolták Perselusszal. Mindketten mogorvábbak voltak egy kicsit a szokottnál, s amikor Lys reggelizni indult, a varázsló óvatosságra intette. Õ csodálkozva nézett vissza, de nem tette szóvá. A nagyterem ajtajához érve azonban rájött, mirõl beszélt Perselus. Egy hatalmas tábla hirdette, hogy Albus Dumbledore „megüresedett” posztját Dolores Umbridge veszi át. Lys egy pillanatra halálra rémült: Dumbledore professzor figyelmeztette, hogy Umbridge majd beszélni akar vele a négy hónapos távollétérõl, amire mindeddig nem került sor.

Azonban most, hogy a fõinspektor igazgatói minõsítésben dolgozott az iskolában, akár ki is rúghatta. Kellett neki elszökni! Ha kirúgják, az is Di hibája lesz. Vajon az apja megengedné, hogy hozzá költözzön?

Mivel nem találta Ginnyt a nagyteremben, gyorsan bekapott egy pirítóst, közben készített három szendvicset, aztán barátnõje keresésére indult. A bejárati csarnokban, a házak pontversenyének állását jelzõ homokórák elõtt találta meg õt, Harryvel, Ronnal és Hermionéval együtt. Épp csak odaért melléjük, amikor Fred hangja ütötte meg a fülét.

– Nektek is feltûnt?

– Malfoy most szabadított meg vagy ötven ponttól – dörmögte Harry.

– Ötven ponttól?

Lys annyira belemerült a homokórák vizsgálatába, hogy nem is hallotta a beszélgetést. A pontokat jelzõ kövek a Griffendél, Hollóhát és Hugrabug számlálójában egymás után röppentek fel, jelezve, hogy a házak folyamatosan pontokat veszítenek.

– Hát, nekünk mennünk kell SVK-ra – szólt Ginny és karon ragadta Lyst. Megpróbálta húzni õt a második emelet felé, de Lys nem mozdult.

– Nem, nem kell – dörmögte. – Amíg a Williams professzor tartja az Sötét Varázslatok Kivédését, én ugyan nem fogok bemenni.

Mind a hat másik meghökkent.

– Talán szívesebben járnál SVK-ra, ha Umbridge tartaná? – kérdezte Harry sötéten.

Lys keserûen elvigyorodott.

– Tulajdonképpen igen.

– Akkor mit fogsz csinálni? – érdeklõdött Ginny.

– Azért csak vigyázz – intette Fred tõle szokatlan komolysággal. – Ha kihúzod a gyufát Umbridge rezsimje alatt, komolyan megütheted a bokád.

Lys kihívó pillantást vetett a fiúra.

– Szeretném látni, ahogy Williams professzor beárul Umbridge-nél – mondta, aztán Ginnyhez fordult. – Jobb, ha nem tudod, hova megyek, ez amolyan családi ügy, nem akarlak belekeverni.

Azzal sarkon fordult és elindult a Griffendél-torony felé, gondosan ügyelve rá, hogy Ginny, ha követi, biztos legyen benne, hogy a klubhelyiségbe megy. Az ötödik emeleten aztán hátrasandított a válla fölött, befordult a jobb kéz felõli folyosóra, elrohant a folyosó végére, ahol balra fordult, majd megállt egy hatalmas, ronda falikárpit elõtt. Anélkül, hogy bárki látta volna, félrehúzta az anyagot és bebújt a keskeny résbe. Elõhúzta a pálcáját és háromszor megkocogtatott egy kõdarabot szemmagasságban, mire a kõ eltûnt, feltárva elõtte egy kõbõl faragott csigalépcsõt.

Még elsõs volt, amikor Perselus megmutatta neki ezt a titkos, pincébe vezetõ útvonalat, s õ azóta is titokban tartotta a létezését. Sebesen kapkodta a lábát, és röpke tizenöt perc múlva, alig öt perccel becsengetés után verejtékezve, zihálva állt Perselus dolgozószobájában bejárata elõtt. Elmormogta a jelszót, elõkeresett egy Perselus által választott Sötét Varázslatok Kivédése könyvet és olvasni kezdett.


***




Diana Williams alapjában véve türelmes és kedves ember volt, azonban tanári pályafutása alatt még sosem esett meg vele, hogy valaki arra vetemedjen, hogy ellógjon az órájáról. Az, hogy éppen a saját lánya követett el ilyesmit, egyenesen vérlázító volt. Az óra azzal kezdõdött, hogy megkérdezte lánya összes szobatársát, merre van Lysandra, de egyikük sem tudott válaszolni.

– Miss Weasley, mondja meg Miss Williamsnek, hogy holnap fél ötkor várom büntetõmunkára, és elvárom, hogy megjelenjen a holnapi órán.

Ginny bólintott, és kinyitotta A defenzív mágia elméletét, majd olvasni kezdett. Di magában végig fortyogta a dupla órát. Mégis hogy jön ahhoz Lys, az õ kicsi lánya, hogy ellógja az óráját?

Ginny felpillantott a tanárra, amikor lapozott a könyvében. Williams professzor ingerültnek tûnt – talán Lys lógása miatt? A Weasley-lány el sem tudta képzelni, mi késztethette barátnõjét a lógásra, fõleg Umbridge igazgatósága alatt, ezért eldöntötte, hogy amint lehet, a végére fog járni a dolognak.

Amikor kicsengettek a dupla óráról, Williams professzor még Ginny lelkére kötötte, hogy szól Lysnek a másnapi büntetõmunkáról, mielõtt útjára engedte az osztályt.

Ginny cseppet sem lelkesen baktatott le a pincébe, s legnagyobb meglepetésére, Lys már a bájitaltan terem elõtt állt, alaposan belefeledkezve egy fekete, bõrkötéses könyvbe.

– Holnap büntetõmunkád lesz – köszöntötte barátnõjét, aki fel sem pillantott a könyvébõl. – Williams professzor fél ötkor vár az irodájában. – Várjon csak, gondolta Lys, válasz helyett azonban csak hümmögött. – És elvárja, hogy ott legyél a holnapi órán. Mit olvasol ilyen önfeledten?

Lys vigyorogva felmutatta a könyvet, amit Perselustól csent el. Kivételesen, engedéllyel, hiszen szabad bejárása volt a férfi dolgozószobájába és a magánkönyvtárába.

– Ázsiai ellenmérgek – mondta, bár barátnõje ebbõl a szögbõl már el tudta olvasni a borítóra írt szöveget.

– Bájitalos könyv – húzta el a száját Ginny. – Jellemzõ.

– Zseniális könyv – javította ki Lys. – Tudtad, hogy Kínából származik az ellenszer a…; – Lys nem fejezte be a mondatot (Ginny legnagyobb örömére), ugyanis kinyílt a bájitaltan terem ajtaja (Ginny cseppet sem nagy örömére) és Piton beparancsolta a diákokat.

Ginny élt a gyanúperrel, hogy Piton említette Lysnek, mivel fognak foglalkozni az órán, és barátnõje azért olvasott éppen az ellenmérgekrõl. Piton asztalán tucatnyi kis fiola várakozott, Lys pedig Ginnyre hagyta, hogy válasszon belõlük, mert ha õ tenné, az csalás lenne, hiszen valószínûleg mindegyik mérget azonnal felismerné.

A vörös hajú lány tehát odalépett Piton asztalához, és szemügyre vette a fiolákat.

– Williamsszel akar dolgozni, Weasley? – ijesztett rá alaposan Piton.

– Igen – egy szívdobbanásnyi idõvel késõbb hozzátette: – tanár úr.

– Akkor azokból válasszon – bökött a tanár az asztal túlsó végén található négy fiolára. – Szemernyi kétségem sincs afelõl, hogy Williams mindegyik itt található mérget azonnal felismeri, ami igazságtalan elõnyhöz juttatná a csapatukat. – Ginny nem mozdult. – Gyerünk, Weasley, válasszon egy mérget!

A lány fintorogva eloldalazott az osztály többi tagjának szánt fiolák elõtt, és találomra kiemelt egyet a négy közül, amiben valamilyen halvány lila színû méreg volt, s ingerülten csapta le azt a Lysszel közös asztalukra.

– Szerintem azt akarja, hogy mindketten megbukjunk – morogta, ahogy helyet foglalt Lys mellett.

Barátnõje szó nélkül felemelte a fiolát, finoman megforgatta ujjai között, majd kihúzta a dugót és óvatosan megszagolta. Arca azon nyomban felderült.

– Ez Dolorium!

– Mi? – kérdezte Ginny mogorván.

– Egy hatodéves szintû méreg – csicseregte Lys lelkesen. – Sajnos nem tudom a pontos receptet, de már olvastam róla. A Reveliummal könnyen alkotóelemeire lehet bontani, és akkor tudunk ellenmérget készíteni.

– Csodás – dörmögte barátnõje. – És hol találjuk a receptet ehhez a Revel-izéhez?

Lys válasz helyett a bájitalos szekrényhez sietett és egy ócska, kopott könyvvel tért vissza.

– Az ötödéves könyvben – magyarázta, és lelkes lapozgatásba kezdett. – A Revelium ötödéves szintû bájital.

– Mi pedig negyedévesek vagyunk – mutatott rá Ginny. Õ, barátnõjével ellentétben egyáltalán nem volt lelkes, sõt, legszívesebben Pitonhoz vágta volna a mérget tartalmazó fiolát.

– Pontosan – lelkendezett Lys. – Egy évvel elõbb megfõzhetjük ezt a bájitalt, nem szuper?

– Nem – vágta rá barátnõje komoran. Lys fel sem vette.

– Tessék, itt van – tette Ginny elé a könyvet. Ujját sebesen végig húzta a hozzávalók listáján, aztán sarkon fordult, majd pár perc múlva hiánytalanul meghozta mindet. – Segítesz felaprítani a kalánfüvet, vagy inkább a fúriafúz-gyökeret szeretnéd darabokra törni?

Ginny a gyökeret választotta. Eléggé ingerült hangulatban volt ahhoz, hogy kedvet érezzen dühe levezetéséhez.

Negyven perccel késõbb, amikor az utolsó kavarásokat végezte a Revelium fõzeten, Ginny körbenézett a teremben, és döbbenten állapította meg, hogy legtöbb társa verítékezbe próbál valami használható bájitalt összekaparni, amivel egyáltalán a választott mérgüket fel tudják ismerni. Õk pedig perceken belül elkészülnek az ötödéves szintû bájitallal, s Lys elsõ pillantásra azonosította hatodéves szintû mérgüket.

Ginnynek sosem volt kétsége afelõl, hogy Lys bájitaltanból. De álmában sem gondolta volna, hogy ennyire jó. Ahogy befejezte a bájitala kavargatását, ami magasan meghaladta az õ szintjét, arra gondolt, ha van a Roxfortban valaki, aki RBF vizsgára készült bájitaltanból, és nem kellett tartania az eredménytõl, az Lys volt.

Amíg gondolataiba mélyedt, Lys már ki is adagolta a Revelium fõzetet tizenkét apró fiolába, és mindegyikbe töltött pár cseppet a Dolorium méregbõl, ezután pedig egy-egy újabb Revelium cseppet adagolt a fiolákba. A tizenkét fiolába töltött bájital lassan tizenegy különbözõ színre színezõdött, s amikor a színek nem változtak tovább, Lys lelkesen összecsapta a kezét.

– Ez csodálatos! – Ginny nem értette, mi csodálatos ezen. – Csak tizenegy hozzávaló kell az ellenméreghez, várj, mindjárt fel is írom, mi melyik. – Piton ebben a pillanatban ért az asztalukhoz, így Ginny gyorsan a Lys által írt pergamen fölé hajolt, mintha értené, mit csinál barátnõje. Amikor Lys felírta a tizenegy hozzávalót, Ginny elé tolta a negyedéves könyvet. – Segíts, légy szíves – szólt. – Egy olyan bájitalt keresünk, aminek minden hozzávalója ez a tizenegy a listán. Egy sem maradhat ki, és egyetlen plusz hozzávaló sem lehet.

Ginny kedvtelenül lapozgatni kezdett, aztán hirtelen felderült az arca.

– Ez lesz az! – Újra átfutotta a hozzávalókat. – Ja, nem. Ebbe kell két csepp gránátalmalé, de az nincs a listán.

– Hadd nézzem – nyújtotta Lys egyik kezét Ginny könyve felé, másikban pedig az ötödikes könyvet. – A gránátalmalé nem olyan erõs hozzávaló.

Lys többször átolvasta a teljes receptet, s közben Ginny újabb lehetséges ellenmérget talált.

– Van itt még egy. Valami Tolerane, és itt nincs más hozzávaló. – Lys elragadta a könyvet Ginny elõl, és gyorsan átfutotta a receptet.

– Aha, ez lesz az. Lássunk neki! – indítványozta, és beszerezte a hozzávalókat. Menet közben elhaladt Seráék asztala mellett. A lányok nem igazán tudtak mit kezdeni egy szimpla véralvadást elõidézõ méreggel.

Amikor az óra vége elõtt öt perccel Piton körbejárt, szándékosan a végére hagyva Lys és Ginny asztalát, cseppet sem volt elégedett diákjai teljesítményével. A legtöbben nem nagyon tudtak bármit is kezdeni a mérgeikkel, míg mások szemlátomást félreértették a feladatot, és még rosszabb mérgeket fõztek belõlük. Hirtelen megállt Lysék asztala elõtt.

– Weasley, Williams – szólt, mire a két lány felpillantott. – Hogy állnak? – Lys a bájitalra sandított.

– Még két perc, és készen vagyunk, tanár úr – mondta Piton szemébe nézve. A varázsló csak bólintott, aztán ellépett tõlük.

Két perccel késõbb Ginny abban a tudatban nyomta rá a dugót az ellenméreg mintát tartalmazó palackra, hogy eddigi roxforti pályafutásának legjobb (és legnehezebb) bájitalát készítette el.


***



Lys már meg sem lepõdött, amikor szerda reggel magától ébredt fel, hogy részt vegyen a mágiaelmélet ismétlésen Perselusszal. A nap nagy része eseménytelenül telt, az aznapi sötét varázslatok kivédése órát is ellógta, amiért egy újabb napnyi büntetõmunkát kapott, azzal az ígérettel megtoldva, hogy a Griffendél ötven pontot veszít és Lysnek év végéig büntetõfeladatra kell járnia Williams professzorhoz, ha még egyszer lógáshoz támadna kedve.

Így aztán fél ötkor elkéredzkedett Perselustól, megígérve, hogy pótolni fogja az elmaradott leckékéjét, és szinte futólépésben vette az irányt a márványlépcsõ felé.


Minerva McGalagony éppen dolgozatokat javított, amikor valaki kopogott az ajtaján. Az a falon lógó kakukkos órára nézett – pontosan fél ötöt mutatott –, és eltöprengett, ki és mit akarhat ilyenkor. Talán büntetõfeladatra jött valaki? Nem, az nem lehet, arra biztosan emlékezne. Williamst is csak ötre várta.

Felállt hát, és lassú léptekkel az ajtóhoz ment, lenyomta a kilincset és kitárta az ajtót. Legnagyobb döbbenetére Lysandra Williams állt az ajtó túloldalán. A kislány zavartan tûrt a füle mögé egy kósza tincset.

– Miss Williams, mi szél hozta ilyen korán? – kérdezte csodálkozva. – Úgy tudtam, öt óráig Piton professzornál van Rendes Bûbájos Fokozat felkészítésen.

Lys házvezetõje szemébe nézett.

– Büntetõmunkára jöttem – mondta csendesen.

McGalagony lázasan kutatni kezdett az elméjében, mert egyáltalán nem emlékezett, hogy büntetésbe küldte volna a lányt. Lys határozottan nem csinált semmit, amiért büntetést érdemelt volna.

– Én nem küldtem büntetõfeladatra.

Lys arca keserû mosolyra húzódott.

– De Williams professzor igen.

McGalagony a plafonra emelte a tekintetét. Rendtagként és Lysandra Williams házvezetõjeként természetesen pontosan értesült a karácsonyi szünetben történtekrõl, amikor Lys megismerkedett az apjával, akirõl anyja akarata szerint tudnia sem kellett volna, a bûbájról, amit Diana felelõtlenül lányára szórt. Tudta, hogy a lány elszökött – ezt minden rendtag tudta –, és négy hónapnyi távollét után tegnapelõtt kezdte meg ismét roxforti tanulmányait. Arról is tudott, hogy Lysandra továbbra sem volt hajlandó beszélni az édesanyjával, és tisztában volt vele, hogy Williams professzor úgy tûnt, ezt nem szándékozott annyiban hagyni.

A tekintete elkomorodott. Ha választania kellett volna, kinek ad igazat, egészen biztosan a griffendéles diákot választotta volna. Persze, megértette, hogy Diana nem akarja, hogy a kislánya tudjon az õ, Diana apjáról (senki sem tudhatta, mit tenne a Tudjukki Lysszel, ha tudomást szerezne róla), de Sirius egészen más kategóriába tartozott.

A tanárnõ még szélesebbre tárta az ajtót, és intett a lánynak, hogy lépjen be. Lys lassan kifújta a levegõt, elhaladt hátvezetõje mellett, s annak utasítására helyet foglalt az íróasztal elõtti puha karosszékben.

Minerva becsukta az ajtót, és egy bûbájjal le is zárta. Ha Williams professzor nála akarná keresni a lányát, lelke rajta, de õ aztán nem fogja megkönnyíteni a dolgát. Erre a szegény gyerekre igazán ráfér egy kis nyugalom.

Leemelt egy skótkockás dobozt az egyik polcról, és a lány felé nyújtotta.

– Vegyen egy kekszet, Williams.


***




Di felkereste Perselust, tud-e valamit lánya hollétérõl, azonban tõle is nemleges választ kapott, akárcsak Lys szobatársaitól Sötét Varázslatok Kivédése óra elején.

– Ha rejtegeted õt, Perselus! – sziszegte fenyegetõen a boszorkány, azonban a varázsló nem riadt meg tõle.

– Akkor? Megátkozol? Kíváncsian várom.

– Te is nagyon jól tudod, hogy nem lóghat csak úgy az órámról, sem a büntetõmunkáról, amit kapott – erõsködött a boszorkány. Kezeit összefonta a mellkasán és szigorúan nézett gyerekkori barátjára, így próbálva nagyobb hatást gyakorolni.

Perselus azonban nem válaszolt, elsõsorban azért, mert még véletlenül sem akart Di oldalára kerülni egy Diana-Lysandra vitában. Abban ugyanis Dinek volt igaza, hogy Lys nem lóghatott csak úgy az óráiról, viszont volt egy apró részlet, amirõl a boszorkány nem tudott: mégpedig az, hogy Lys nem lógta el a büntetõmunkát, hanem inkább a házvezetõjénél jelentkezett Williams professzor helyett. Ezt még az iskolai házirend is megengedte.

– Van más is, ami aggaszt – folytatta a boszorkány néhány perc múlva. – Ha Lys eddig nem tudott róla, a Prófétából vagy a diáktársaitól könnyen értesülhet Belláék szökésérõl, és arról, hogy szegrõl-végrõl rokonok. Még véletlenül sem szeretném, ha a lányom megpróbálna kapcsolatba lépni vele.

– Bellatrix halálfalóként szökött meg az Azkabanból – emlékeztette Piton mogorva arckifejezéssel. – Kétlem, hogy Lys rohanna hozzá, csak mert rokonok.

– Siriusról is ezt szajkózza a minisztérium – vágott vissza Di élesen.

Piton arca elsötétült.

– Tartok tõle, hogy Black maga érdemelte ki Lys megbocsátását. – Valahol betegesnek tartotta a lány rajongását Black iránt. Persze, a régóta megismerni vágyott apjáról volt szó, mégis…;

– Nem az a lényeg. Nem akarom, hogy Bella tudjon Lysrõl, mert akkor apa is megtudná, igen záros határidõn belül, és akkor kárba veszne minden erõfeszítés, amit azért tettünk, hogy megvédjük Lyst az apámtól.

– Úgy érted, amit te tettél, hogy megvédd Lyst az apádról – javította ki a férfi.

– Miért, te talán örülnél neki, ha Lysbõl halálfaló lenne?

A varázsló komoran bámult a boszorkányra. Már a feltételezést is sértõnek találta; annak örült volna a legjobban, ha Lys és a Sötét Nagyúr a világ két végén éltek volna.

– Egyáltalán nem. Én csupán a módszereiddel nem értek egyet. – Fõleg nem az Aeatasszal, a varázslattal, ami kis híján megölte a lányt.

– Tényleg? – kérdezte szarkasztikusan a nõ. – Mondd, te mit tettél volna a helyemben?

– Egészen biztosan megpróbáltam volna az õszinteséget. – Di látványosan elsápadt. – Talán még nem vetted észre, de Lys egészen értelmes gyerek.

Di elengedte a füle mellett a csípõs megjegyzést, majd hosszú percekig néma csendben meredt maga elé.

– Tudod, hogy én kedvelem Bellát, Perselus – folytatta a boszorkány árnyalatnyival halkabban. – Nem lenne túl hiteles, ha megpróbálnám azzal traktálni Lyst, hogy mennyire gonosz és veszélyes nõszemély.

Feltéve, ha ráveszed, hogy álljon szóba veled, jegyezte meg gondolatban Piton. A szája széle megrezdült, mintha gúnyos mosolyra akarta volna húzni, de még idejében meggondolta volna magát.

– Mert mi mind tudjuk, hogy mennyire távol áll tõled az, hogy hazudj a lányodnak.

Di szemei összeszûkültek. Nagyon nem tetszett neki, hogy a férfi továbbra is azon élcelõdött, hogy titokban tartotta mindannyiuk elõl ki is a lány apja.

– Perselus... - sziszegte olyan ember hangsúlyában, mint aki legszívesebben egy kiskanálnyi vízben fojtogatná a másikat.

Piton felvonta a szemöldökét.

– Szóval azt akarod, hogy játszak baglyot közted és Lys között, amíg a lányod nem lesz hajlandó megbocsátani neked? Ezt se sem gondolhatod komolyan.

Di válasz helyett felvett egy üres fiolát, majd a falhoz vágta, mégpedig úgy, hogy az csak centiméterekre kerülte el a férfi arcát. Piton rosszallóan megcsóválta a fejét.


***



Lys õszinte döbbenetére Umbridge professzor egész héten nem kereste õt a négy hónapos távollétével kapcsolatban, igaz, más miatt sem. Perselus jóvoltából azonban kapott egy kiadós fejmosást csütörtökön, amiért zsinórban a negyedik Sötét Varázslatok Kivédése órát lógta el.

– Te is tudod, hogy ez nem mehet így tovább – szólt szigorú arccal. – Tudom, mit ígértem, tudom, hogy nem akarod látni Dit, de nem lóghatod el az órákat. Ülj be, olvasd azt az átkozott könyvet, és ne törõdj a tanárral.

Lys szemében sértett fény csillant.

– Miért nem tud leakadni rólam? Az ember azt hinné, azok után, hogy kis híján eltett láb alól, örül, ha nem kell látnia.

A varázsló egy hosszú pillanatig hallgatott. A napokban többször eljátszott már a gondolattal, hogy mindent elmond Lysnek a családjáról, de valami azt súgta, jobb, ha ezzel még vár egy kicsit.

– Nem akarok arról hallani, hogy még egy órát ellógsz – mondta. – Nem érdekel, mennyire utálod Dit, elvárom, hogy kedden reggel megjelenj az óráján, ahogy minden következõn is.

A lány elfintorodott, és hogy ne kelljen válaszolnia, hozzálátott a bájitaltan házidolgozat elkészítéséhez. Perselus azonban úgy tûnt, nem tekinti lezártnak a beszélgetést, amíg Lys szóbeli ígéretet nem tesz.

– Lys – szólt szigorúan. – Hallani akarom, hogy ott leszel az összes többi Sötét Varázslatok Kivédése órán.

Õ pedig mély sóhajjal, kelletlenül így szólt:

– Ott leszek minden további Sötét Varázslatok Kivédése órán.

Perselus bólintott, majd furcsa fintor jelent meg az arcán.

– Negyven pont a Griffendélnek – szûrte a fogai között. – A Di által levont pontok a lógásaid miatt. Megjegyzem, Minerva jogosnak ítélte a levont pontokat.

– Azt hittem, az ötven pont volt – jegyezte meg Lys, nem törõdve azzal, hogy házvezetõje szerint Williams professzor jogosan fosztotta meg a Griffendélt ötven ponttól.

– Tízet megtartottam, mert tényleg nem kellett volna ellógnod az órákat. De ha így jobban tetszik…; Tíz pont a Griffendélnek, hogy kipótoljam ötvenre a levont pontokat. – A lány az ajkába harapott. – És tíz pont a Griffendéltõl, mert lógtál négy óráról.

Lys úgy döntött, bölcsebb, ha inkább a bájitaltan házidolgozattal foglalkozik. Ez volt az elsõ alkalom, hogy Perselus pontot vont le tõle, ezért valami furcsa érzés kerítette hatalmába – csalódottság.

– Harry azt mondta, megtanulta az okklumencia alapjait, és most már egyedül is gyakorolhat – szólt, amikor az utolsó pontot is odabiggyesztette a dolgozata végére. Piton elkomorodott, de a lány ezt nem látta. – Furcsa, nem? Úgy értem, olvastam az egyik könyvedet a témáról, még régebben, szóval, ha tényleg csak az alapokat akarta tudni, miért nem olvasott inkább egy könyvet? – A varázsló nem felelt. – Mármint, alapozásra tényleg jó egy könyv, de ha igazán el akar mélyülni az ember az okklumenciában, nem árt egy tanár, aki ért hozzá. – Lys csak most nézett fel Perselus szokatlanul komor arcára. – Ó! – kapta a kezét a szája elé. – Mit csinált Harry?

– Tessék? – kérdezte a férfi õszinte meglepettséggel az arcán.

– Perselus, tizennégy éve ismerlek. Nem csak te tudod olvasni az arcomat, az mûködik visszafelé is. – Egy hosszú pillanatig csak a falióra kattogása törte meg a csendet. – Mit látott? – kérdezte aztán Lys csendesen.

A varázsló megütközve nézett rá. Tudta ugyan, hogy hosszú ismertségük (és jó kapcsolatuk) okán a kelleténél talán jobban megnyílt Lys elõtt, de sosem gondolta volna, hogy a lány tényleg képes átlátni rajta. Eldöntötte azonban, hogy nem fog válaszolni a kérdésre – már csak az hiányzott, hogy Black gyereke is megtudja, miféle „nagyszerû” ember volt az apja.

Lys továbbra is érdeklõdve nézett tanárára, s mikor rájött, hogy az nem fog megszólalni, folytatta:

– Tudom, hogy van egy csomó dolog, amirõl nem szeretsz beszélni – mondta óvatosan. – A gyerekkorod, a roxforti éveid…; Rá hivatkoztál mindig, amikor kitértél a válasz elõl, de láttam a szemedben, hogy te magad sem akarsz válaszolni. Harry látott valamit, igaz? Valamit, amit nagyon nem szerettél volna, hogy lásson.

– Lys, elég. – A férfi hangjában hûvös figyelmeztetés csendült. A lány egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy folytatja a hangos elmélkedést, végül inkább úgy döntött, hallgat a férfira.

– Bocsánat – mondta leszegett fejjel. – Egy kicsit messzire mentem, azt hiszem. Csak arra akartam kilyukadni, ha esetleg beszélnél valakivel…; akkor itt vagyok.

A különóra további részében Perselus szokatlanul mogorva volt, s Lys újra meg újra arra gondolt, mit láthatott Harry, ami ennyire felzaklatta a varázslót.


***



Lys alig várta már a szombati maratoni bájitaltan felkészítést. Bár korábban volt már Perselusnál bájitaltan különórán, azok sosem voltak hosszabbak egy-két óránál, azonban a tény, hogy reggel kilenctõl este hatig csak bájitalokat fognak fõzni, egyenesen felvillanyozta.

– Tegnap beszéltem Minervával – szólt Perselus szombat reggel hat órakor, miután Lys elõpakolta a bûbájtan könyvét. – Bár remekül haladsz átváltoztatástanból, jobbnak látja adni még néhány plusz órát. Ma délután négytõl vár az irodájában vacsoráig.

– De…; de az bájitaltan lett volna – mondta Lys elszontyolodva. – Nem lehetett volna valamilyen más tárgyat feláldozni az átváltoztatástan felkészítõ órák oltárán?

– Túl drámai vagy – szólt rá a férfi, bár valahol igencsak hízelgõnek találta a lány kétségbeesését, hogy elmarad heti két bájitaltan felkészítõ órája.

– A bájitalok iránti rajongásom a te lelkeden szárad – vágott vissza vigyorogva Lys. – Szóval te tehetsz róla, ne is akard rám fogni.

– Hát persze, hogy az enyémen – ingatta fejét a férfi, s közben gyors bemutatót tartott a begyûjtõ bûbájról. – Hiszen én kértem, hogy gyere le a laborba és nézd, ahogy dolgozom. Teljesen elfelejtettem.

Lys a kelleténél szélesebben vigyorodott el a gondolatra, hogy sikerült kirángatnia a férfit az elmúlt napok mogorva hangulatából.

– Nem, ha jól emlékszem, te azt mondtad, ha már itt vagy, tedd hasznossá magad és aprítsd fel ezeket. Azt hiszem, valahol ott kezdõdött.

A könyv, amit Perselus asztaláról akart magához bûvölni finom huppanással a padlóra hullott, éppen azután, hogy elérte az asztal szélét. A férfi egy pálcaintéssel az asztalra röptette a könyvet, hogy Lys újra próbálkozhasson.

– Tehát nem rajtam múlt – mondta a férfi. – Te döntöttél úgy, hogy a hozzávalók felaprítása olyan izgalmas, hogy rajongani kezdesz a bájitalokért.

Lys önkéntelenül felnevetett, s elvesztette uralmát a gyakorolt begyûjtõbûbáj felett, így a könyv, mielõtt elérhette volna, elegáns ívben a padló irányába indult, aztán hirtelen megállt a levegõben.

– Elvesztetted az irányítást – szidta le Perselus, és egyetlen pálcaintéssel visszaküldte a könyvet a kiindulási pozícióba. – Próbáld újra!

– Próbálom – dörmögte Lys és a bûbájra koncentrált. Ezúttal sikerrel járt, amitõl úgy meglepõdött, hogy ügyetlenül kapta el a könyvet, hogy az felpattant és cserébe jól állon vágta. – Aú! – jajdult fel az állát dörzsölgetve. – Jól vagyok – szólt gyorsan, mikor látta, hogy Perselus megmozdul.

– Akkor küldd vissza a könyvet az asztalra és ismételd meg a bûbájt anélkül, hogy kárt tennél magadban.

Válaszul egy meglehetõsen sötét pillantást kapott.

Lys az átváltoztatástan különóráig nem is hagyta el a pincét. Perselus egy pálcaintéssel reggelit majd ebédet bûvölt az asztalra, így az egész napnak olyan hangulata lett, mintha nyár lenne, és õk otthon lennének a Fonó sori házban. És bájitalokat fõztek – rengeteg bájitalt. Bájitalokról beszélgettek, és egy pillanatig sem kellett attól tartaniuk, hogy Di, vagy bárki más megzavarja õket, és mindkettejük fejét leszedi, mert a lánya a laborban van, és nem is kellett kapkodva abbahagyniuk a munkát, csak mert Lysnek hamarosan a szobájában kellett lennie a takarodó miatt.

Amikor Lys négy óra elõtt tíz perccel elindult átváltoztatástan gyakorlásra, még visszanézett Perselusra, aki szokatlanul jókedvûnek tûnt. Persze ezt rajta kívül más egészen biztosan nem vette volna észre. Mindentudóan elmosolyodott, aztán kislisszolt a laborból, mielõtt a varázslónak feltûnt volna, hogy igen hosszasan ácsorog az ajtóban.


***



Másnap reggel Lys nyugtalanul ébredt. Visszatérése óta még nem volt sötét varázslatok kivédése felkészítõje, hiszen Perselus az összeset vasárnapra tette. Ráadásul már reggeli elõtt is ez volt a program…; Lámpalázasan lépett be Perselus dolgozószobájába, aki (a lány legnagyobb döbbenetére) a fáradtság legcsekélyebb jelét sem mutatta, sõt, már elõ is készített három csinos kupac könyvet.

– Úgy gondoltam, reggeli elõtt ismétlünk egy kis elméletet – mondta, mire Lys megkönnyebbülten sóhajtott. Igaz, hogy bizonyítani akart, megmutatni, hogy nem ügyetlen õ, mégis, most, hogy hamarosan be kellett mutatnia a tudását, egy kicsit tartott az eredménytõl. Habár Perselus akkor sem szólt egy rossz szót sem, amikor a taszítóbûbájjal letarolta az összes dolgozatot, pennát és tintát az asztaláról, csak annyit mondott, legközelebb lendítsen kisebbet a pálcáján, majd rászólt, hogy segítsen összeforrasztani a tintatartók maradványait, amíg õ leszedi a tintát az elsõsök dolgozatairól.

– Jól hangzik – motyogta Lys.

– Tudtommal bizonyos varázslényeket vettetek Lupinnal másodévben. – Lys bólintott. – Az elsõ, harmad és negyedév viszont…; – Lys kuncogott a gondolatra, hogy Perselus egy kategóriába sorolta Dit és Lockhartot. – Egyszóval lesz mit átnéznünk.

– Ühüm – értett egyet a lány, és átvette az elsõ könyvet, amit Perselus nyújtott felé.

Az elméleti SVK óra merõben más volt, mint a többi. Lysnek olvasnia kellett egy kicsit a Perselustól kapott könyvekbõl, melyek elsõsorban különféle varázslényekrõl szóltak, mint a vérfarkas vagy a mumus. Amint végzett a megfelelõ résszel, alaposan átbeszélték az olvasottakat, a legapróbb részletekig. Szemlátomást Perselusnak feltett szándéka volt, hogy Lys legalább olyan jó eredményt érjen el a sötét varázslatok kivédése RBF vizsgán, mint a bájitaltanon.

A reggeli és az ebéd közötti négy órában gyógynövénytant ismételtek. Lysnek pont kapóra jött, hogy az elmúlt négy hónapban Drust jóvoltából rengeteg dolgot megtanult a különféle gyógynövényekrõl, ugyanis az elsõ öt percben leszûrte, hogy a gyógynövénytan nem Perselus szíve csücske. Nem, egyáltalán nem arról volt szó, hogy nem értett hozzájuk, azonban az eszmecseréjükbõl hiányzott…; valami. Valami, ami ott volt, amikor a bájitalokról csevegtek, amikor a különbözõ varázslényeket beszélték át, amikor a koboldlázadásokról vagy a régi törvényekrõl diskuráltak, amikor a mozgatóbûbájokról értekeztek…; és most nem volt ott.

Perselus, annak ellenére, hogy nem igazán rajongott a gyógynövénytanóráért, nem kérte fel Bimba professzort, hogy segítsen neki. És õ ezért roppant hálás volt. El is határozta, hogy nagyon keményen fog dolgozni, hogy minél kevesebb idõt kelljen a gyógynövényekrõl beszélniük.

Ebéd után aztán eljött az a perc, amit Lys egyszerre várt és rettegett. A gyakorlati Sötét varázslatok kivédése felkészítés. Rettentõen izgult, s bár korábban megállapította, hogy a DS edzések miatt rengeteget fejlõdött, most mégis elbizonytalanodott. Azok alapján, ahogy az elsõ két elméleti óra lezajlott, úgy érezte, Perselus igencsak jártas a sötét varázslatok kivédésében, így valószínûleg nem fogja lenyûgözni egy pajzsbûbáj vagy egy lefegyverzés.

Perselus néhány elegáns pálcamozdulattal a fal mellé tolta a bútorokat, hogy helyet csináljon a dolgozószoba közepén.

– Használtad már a pajzsbûbájt? – kérdezte a varázsló, s közben a szoba közepére lépett.

Lys zavartan az ajkába harapott. Használta, igen, a DS edzéseken, amirõl Perselusnak nem kellene tudnia.

– Felteszem, ez nemet jelent – elõzte meg Perselus a válasszal. – Megmutatom, hogyan kell, figyelj, és csináld utánam! – A lány bólintott és a varázslóra szegezte a tekintetét. – Protego!

És Lys figyelt. Õ maga a DS edzések során többször kiszórta ezt a bûbájt és rengetegszer látta, ahogy a társai használják. Mégis, ahogy Perselus csinálta, valahogy teljesen más volt. A mozdulat sokkal elegánsabb (és gyakorlottabb) volt, és a felhúzott pajzs sokkal erõsebb, mint amit Lys valaha látott.

A lány arra eszmélt, hogy Perselus várakozóan néz rá. Zavartan nézett a varázslóra, aztán elõre lépett, megköszörülte a torkát, és (kevésbé elegánsan, mint Perselus) meglendítette a pálcáját:

– Protego!

A pajzsa jóval gyengébb volt Perselusénál, ahhoz azonban elég erõs, hogy a férfi rájöjjön, nem ez volt az elsõ eset, hogy Lys használta ezt a bûbájt. Ami még ennél is rosszabb volt a tény, hogy a varázsló ismerte õt.

– Lys – szólt szigorúan. – Még véletlenül sem voltál tagja Potter ostoba kis önképzõ csoportjának, ugye?

Õ pedig az ajkába harapott.

– Hát, véletlenül éppen nem…;

– Lys! – Perselus hangja még sosem volt ennyire Piton professzoros, amikor hozzá beszélt. – Mégis miféle ostoba gondolat hatására döntöttél úgy, hogy rendszeresen megszeged a házirendet, amikor a minisztérium ilyen kiemelt figyelmet fordít az iskolára?

Lys elpirult, aztán Perselus szemébe nézett, igen komoly arccal.

– Voldemort visszatért…; – kezdte, de a varázsló szigorúan közbeszólt:

– Ne mond ki a nevét!

– Dumbledore professzor és Harry is mindig kimondja – feleselt Lys.

– Dumbledore professzor kivételes képességû mágus, rá más szabályok vonatkoznak. Potter szimplán ostoba.

Lys szája széle megrándult, de gyorsan folytatta a mondókáját.

– És te meg Di egészen tehetségesek vagytok. Mi van, ha eljön, hogy a maga oldalára állítson titeket, vagy csak azért, hogy végezzen veletek? Nem akarom tehetetlenül végignézni…;

A férfi megütközve nézett rá. Lys képes volt kockáztatni, hogy kirúgják a Roxfortból, hogy önvédelmet tanuljon, amire egészen biztosan nem volt szüksége? Legalábbis nem olyan formában, ahogy azt õ elképzelte. Ráadásul, ha önvédelmet akart tanulni, miért nem kérte meg inkább õt? Igaz, hogy Di megtiltotta neki, hogy párbajozni tanítsa Lyst, de õk ketten voltak már olyan gyakorlottak a Diana elõl megõrzött titkok megtartásában, hogy a boszorkány sose tudja meg, mivel foglalkoztak valójában.

Ahogy tekintete találkozott Lys dacos pillantásával, hirtelen ott volt a válasz a ki nem mondott kérdésére.

Di mindig gondosan ügyelt rá, hogy Lys még véletlenül se gyakorolhasson egyelten átkot sem az óráján. Nem mintha attól tartott volna, hogy Lys, a Sötét Nagyúrhoz hasonlóan feketemágusi babérokra tör, sokkal inkább azt akarta elérni, hogy lánya még véletlenül se legyen hasznos az apja számára, ha úgy hozná a sors. Mi lesz akkor, kérdezte tõle Perselus minden alkalommal, ha egy halálfaló úgy találkozik Lysszel, hogy nem tudja, ki õ? De Diana sosem tudott felelni.

Ahogy az imént Lysre nézett, hirtelen megértette, miért nem kérte meg inkább õt a lány, hogy segítsen.

Mivel Di sosem engedte õt gyakorolni, Lys tartott attól, mit fog szólni õ, Perselus, ha Lysnek nem megy olyan jól a különféle támadó és védekezõ átkok kiszórása, ahogy a bájitalkészítés.

– Tudod, hogy segítettem volna, ha szólsz, bárhogy is menjen.

Lys az ajkába harapott.

– Ez valami olyasmi lehet, mint a te múltad – mondta csendesen. – Mindketten tudjuk, hogy a másik nem fog egy rossz szót sem szólni, mégsem beszélünk róla.

A varázsló kénytelen volt egyetérteni.

– Az illegális önképzõ szakkör akkor is túlzás.

– Lehet – ismerte el Lys. – De tudod, négy hónapot kihagytam ott is, szóval igazából feleolyan jó sem vagyok, mint lehetnék.

Perselus nézte õt egy darabig. Emlékezett rá, amikor Lys minden apró-cseprõ problémájával hozzá futott, hogy õ majd segít neki megoldani õket. Kénytelen volt elismerni, ha az önképzõ szakkör nem lett volna illegális, egészen jó ötletlek tartotta volna. A tény, hogy Lys ilyen komoly dologban egyedül hozott döntést (még ha szerinte rossz döntés is volt), meglepte.

Lys kezdett felnõni.

– Milyen varázslatokat ismersz? – kérdezte, s a lány tudta, hogy a DS edzések anyagáról van szó. Elsorolta hát az összes bûbájt, amit karácsony elõtt vettek.

Aztán párbajoztak, csakis a Lys által ismert átkokat használva. Bár mindketten tudták, mennyire kiegyenlítetlen a küzdelem, a lány mégis csalódott volt, amikor veszített. Perselusnak viszont szüksége volt a több éves gyakorlatára, hogy leplezze meglepetését. Nem várta, hogy Lys legyõzze, vagy egyáltalán megszorongassa, mégis látszott rajta, hogy pontosan tudja, mit csinál, hogy mikor és miért választ egy-egy átkot.

A férfi csupán két dologra tudott gondolni: Dinek tényleg volt oka tartani Lys képességeitõl, és, hogy mennyire ostoba dolog volt tõle, hogy ennek ellenére nem képezte õt. Nem, meg sem fordult a fejében, hogy Lysnek harcolnia kellene a Sötét Nagyúr ellen, azonban a képességei alapján…; Ha õszinte akart lenni magához, bele sem akart gondolni, hogy Lys egy napon majd belesodródik a háborúba. Pedig tudta, hogy ezt még az õ segítségével sem kerülhetik el…;
31. A km by iuwan
Szerző megjegyzései:
Ron sikeresen kikotyogja Piton "sötét titkát", de szerencsére megússza a kis kalandot. Lys leteszi az RBF vizsgákat, majd a kis csapat lassan útnak indul a minisztérium felé...

Feltöltve: 2016.10.22.
Amikor Lys meglátta Harryt a hétfõi reggelinél (az idõbeosztása miatt napok óta nem találkozott a fiúval), égetõ kíváncsiság fogta el, hogy megtudja, mivel borította ki kedvenc tanárát pár nappal korábban, ennek ellenére úgy döntött, tiszteletben tartja Perselus kérését, és nem feszegeti a témát. Hermione azonban úgy tûnt, nem fogja megkönnyíteni a dolgát.

– Szerintem Pitonnak továbbra is foglalkoznia kellene veled – erõsködött, Harry fásult tekintetébõl ítélve már sokadszorra az elmúlt napokban.

– Hermione – szólt közbe Lys mindannyiuk legnagyobb meglepetésére –, légy szíves, hagyd békén!

A prefektus úgy tett, mintha csak most vette volna észre õt.

– Nahát, Lys, itt vagy? – nézett rá lelkesen. – Ez nagyszerû! Beszélned kell Pitonnal, hogy tanítsa tovább Harryt!

– Nem, nem kell. – Harry megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy Lys szigorúan összefonta kezeit a mellkasán. – Piton professzornak nagyon is jó oka volt arra, hogy ne tanítsa tovább Harryt.

– Igazán? – kérdezte õszinte megdöbbenéssel Hermione. Harry nyelt egyet. Nagyon remélte, hogy Lys nem tudja... De hát Sirius lánya, emlékeztette magát, miért mondta volna el neki Piton? – És mi volt az a jó ok?

– Biztos az, hogy Tudjátokkinek dolgozik – dörmögte Ron sötéten. – És rájött, hogy ha tovább gyakorol Harryvel, Tudjátokki elõbb-utóbb nem fog tudni belemászni Harry fejébe.

– Ron ez nem... – kezdte Hermione, Lys kiáltása azonban belefojtotta a szót.

– HOGY MIT MONDTÁL? – tajtékzott, s keze eltûnt talárja zsebében. Meg fogja átkozni Ront, döntötte el, még akkor is, ha újabb ötven pontjába kerül a Griffendélnek. A manóba is, ez akár száz pontot is megér!

– Azt, hogy Piton Tudjátokkinek dolgozik – ismételte Ron készségesen, s szeplõs arcára gunyoros kifejezés ült. – Mi van, talán nem tudtad?

– Ez nem igaz! – vetette oda Lys ingerülten. – Jobban ismerem õt, mint ti, Piton professzor nem dolgozik Voldemortnak!

A Weasleyk és Hermione összerezzentek a név hallatán.

– Hát... ezért tagja a Rendnek – mondta Hermione fojtott hangon. – Kémkedik. Információkat szerez Tudjukki terveirõl.

Lys továbbra is nemlegesen ingatta a fejét. Ismerte Perselust, ha valaki, õ jó ember volt, és biztosan nem dolgozott egy olyan alaknak, mint Voldemort. Az, hogy információkat gyûjt a feketemágusról, nem hangzott annyira lehetetlennek, de abban biztos volt, hogy Perselus, az az ember, aki felnevelte õt, és mindig mellette állt, nem halálfaló.

– Csak azért utáljátok õt, mert mardekáros volt – sziszegte Lys. – Nem minden mardekáros gonosz! Az, hogy van néhány rossz példa, még nem jelenti azt, hogy mind egyformák! – Ingerülten felpattant az asztaltól. – Pettigrew is griffendéles volt, aztán mi lett belõle! – Mielõtt bárki reagálhatott volna, Lys elrohant.

– Tudjátok, ebben van valami – mondta Ginny elgondolkodva.

– Piton akkor is halálfaló – erõsködött Ron, Harry pedig nem túl készségesen rábólintott.


Lys legszívesebben megátkozta volna Ront, amiért képes volt halálfalósággal vádolni Perselust. Mégis hogy jön õ ahhoz, hogy ilyesmivel vagdalkozzon? Perselus volt a legjobb ember, akit Lys ismert, és tudta, hogy ha van valaki a világon, aki sosem dolgozna Voldemortnak, az bizony Perselus.

Bár húsvéti szünet volt, Perselus úgy döntött, felesleges a kizökkenteni Lyst a megszokott kerékvágásból, ezért aztán a felkészítõ órákat az órarendnek megfelelõen tartották, így az aznapi reggeli után a gyógynövényekrõl beszélgettek.

A varázslónak feltûnt, hogy Lys szokatlanul ingerült és mogorva, amit egy idõ után szóvá is tett.

– Nem érdekes – rázta fejét Lys. – Ron egy idióta.

– Ezzel egyetértek. Szeretnél még ezen rágódni, vagy folytathatjuk a munkát?

A lány újfent megrázta a fejét.

– Gondolni sem akarok rá. Folytassuk a munkát! – indítványozta és feltett szándéka volt, hogy a húsevõ növényekrõl szóló eszmecserével teljesen kiûzi a fejébõl Ron szavait.


***



Aznap este nem tudott aludni. Bár a lelke mélyén tudta, hogy Ron csak gonosz akart lenni, azért mondta, hogy Perselus Voldemortnak dolgozik, lénye egy részében felébredt a kétkedés. Mi van, ha Ronnak történetesen igaza van? Mi van, ha õ maga annyira rajong Perselusért, hogy egyszerûen csak elsiklik afölött, hogy a varázslónak oka lehet Voldemortnak dolgozni.

Ronnak nincs igaza, ismételte egy hang makacsul a fejében. Perselus nem halálfaló.

Nem tudott elaludni, de hallotta, hogy négy szobatársa már javában húzza a lóbõrt. Neki pedig korábban kellett kelnie náluk, hogy idõben odaérjen Perselushoz... Az oldalára fordult és csak azért is lehunyta a szemét, de az álom nem akart jönni. Körülbelül fél egyig forgolódott, mire nagy nehezen elbóbiskolt.

Pár órával késõbb verítékezve, zilálva ébredt egy rémálomból, amire egyáltalán nem emlékezett, bármilyen erõsen is koncentrált. Csak a páni félelmet tudta felidézni, így pedig semmi kedve nem volt újfent álomra hajtani a fejét. Inkább az elmúlt hét különóráira és az egyetlen, utolsó DS edzésre gondolt, amikor társaival együtt patrónust idéztek.

Nem az a dolga, hogy szép legyen, hallotta Harry hangját a fejében, hanem hogy megvédjen téged.

Vajon a cseppet sem kutya alakú patrónusa megvédené õt a rémálmoktól? Egy próbát igazán megért... Áthajolt az ágyon, majd az éjjeliszekrényen matatott pálcája után. Mikor végre megtalálta, felült az ágyon, behúzta a függönyöket, és felidézte az egyetlen emléket, aminek hatására meg tudta idézni a patrónusát.

– Expecto Patronum – suttogta olyan halkan, ahogy csak tudta. Alighogy az ezüstös feketepárduc alakot öltött, elnyúlt az ágya végében. – Rémálmom volt – szólt a patrónusának. – Itt maradsz velem?

A feketepárduc komoran biccentett, felállt és odalépett a lányhoz. Így, hogy Lys ült, a szemük egy magasságba került. A lány finom mosollyal eldõlt az ágyon, s még látta, hogy patrónusa mellé heveredik, mielõtt elnyomta volna az álom.

A rémálom aznap már nem tért vissza

***



A húsvéti szünet Lys számára ugyanolyan kemény munkával telt, mint az ittléte óta eltelt bármelyik nap. Mióta rájött, hogy a patrónusa mellett nincsenek rémálmai, lefekvés elõtt minden alkalommal elvégezte a patrónus-bûbájt, így másnap reggel mindig kipihenten ébredt. Perselus és McGalagony professzor egyöntetû véleményemére szerint a lány remekül haladt az ismétléssel és a vizsgafelkészüléssel, amit õ a lehetõ legnagyobb örömmel fogadott. A csütörtöki, vacsora utáni bájitaltan felkészítésen azonban szokatlan dolog történt.

Lys éppen a Béke Elixírjét fõzte, s közben különféle ártásokról beszélgettek, amikor Perselus hirtelen mozdulatlanná dermedt, de nem úgy, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami; sokkal inkább úgy, mintha hirtelen fájdalom nyilallt volna a testébe. A lány kíváncsian nézett rá, miközben a bájitalát kavargatta (hatszor jobbra, kétszer balra, amíg a fõzet halványkékké nem változik), és már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi történt, de a varázsló megelõzte.

– El kell intéznem valamit – mondta. – Fejezd be a bájitalt, aztán menj lefeküdni! Ha úgy érzed, nem vagy még fáradt, vigyél magaddal valami olvasnivalót.

Mielõtt a lány reagálhatott volna, a varázsló kisietett a laborból. Lys engedelmesen befejezte a bájitalt, közben azon töprengett, mi lehetett olyan fontos Perselus számára, hogy csak így elrohant. Pontosan tudta, hogy a könyv csak figyelemelterelés volt – Perselus még azt sem mondta meg, hogy a vizsgáihoz kapcsolódó könyvekbõl válasszon, és a laborban (valamint a dolgozószobájában) rengeteg olyan könyv volt, amitõl korábban mindig távol tartotta õt.

Amikor Lys letakarította az asztalát és az üstöt is elpakolta, visszament Perselus dolgozószobájába, kiválasztott egyet a Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvek közül, összekuporodott a karosszéken és olvasni kezdett.

Már jócskán elmúlt éjfél, amikor Perselus elszabadult a Sötét Nagyúrtól, így amikor visszatért a Roxfortba, egyáltalán nem számított arra, hogy Lyst ébren találja a dolgozószobában.

– Már rég elmúlt takarodó. Mondtam, hogy menj lefeküdni, ha befejezted a bájitalt – szólt. Hangjában fáradtság csengett.

Lys felemelte a fejét, s a férfi legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem tûnt álmosnak. Óvatos mozdulattal csukta be a könyvet és leengedte a lábait.

– Bocsánat – mondta csendesen. – Meg akartalak várni.

A férfit tökéletesen meglepte a kijelentés.

– Mégis miért? – kérdezte. Ugye nincs semmiféle kérdése az aznapi felkészítéssel kapcsolatban? Nagyon is kedvelte a lányt, de most nem volt hangulata ahhoz, hogy órát tartson neki.

– Mert... – motyogta bizonytalanul. – Ha esetleg szükséged lenne valamire vagy beszélni akarnál valakivel...

– Miért akartam volna beszélni valakivel? – Tényleg nagyon fáradt vagy, gondolta Lys és aggodalmas pillantást vetett a vele szemben álló varázslóra.

– Hát, mert... – A lány elbizonytalanodott. – Emlékszel, amikor pár napja azt mondtam, hogy Ron idióta?

– Élénken.

– Az azért volt, mert... mert azt mondta, hogy Voldemortnak dolgozol. – Perselust úgy meglepték a lány szavai, hogy rá sem szólt, amiért kimondta a nevet. – Majdnem megátkoztam érte – folytatta csendesen. – Ismerlek, tudom, hogy te nem vagy olyan... te nem vagy olyan ember. Hermione azt mondta, a Rendnek kémkedsz. – Szóval Granger azt mondta, mi? – De még így sem volt könnyû elhinni. – Lys habozott, mielõtt folytatta volna. – Viszont rengeteget gondolkodtam, és arra jutottam, hogy a kémkedés olyasmi, amit tényleg remekül tudnál csinálni a te adottságaiddal.

– Az én adottságaimmal – visszhangozta Perselus. – Mégis miféle adottságom van nekem a kémkedéshez?

Lys szélesen elmosolyodott.

– Jól tudsz hallgatni, jó emberismerõ vagy, kitartó, bátor és nem tudnak rád ijeszteni. Plusz igen kivételes tehetségû varázsló is vagy.

Perselus úgy döntött, jobb, ha szó nélkül hagyja Lys érveit. A lány már így is többet tud, mint kellene. Fáradtan lerogyott a székébe, és ahelyett, hogy cáfolta vagy megerõsítette volna Lys gyanúját, így szólt:

– Menj aludni.

– Nem lehet – rázta fejét Lys. – Ahogy te is mondtad, már rég elmúlt takarodó. Nem mászkálhatok a folyosón egyedül ilyen késõn. Csak úgy mehetek vissza a Griffendél toronyba, ha felkísérsz. – Kezeit szigorúan összefonta a mellkasán. – Márpedig nem fogsz. Látszik rajtad, mennyire fáradt vagy. – A varázsló felvonta a szemöldökét. – Inkább itt alszom. Megtennéd, hogy átalakítod a széket kanapévá?

A férfi kénytelen volt egyetérteni Lys megállapításával, miszerint szörnyen fáradt volt, így kelletlenül, de átalakította az egyik karosszéket kanapévá, majd egy újabb pálcaintéssel párnát és takarót varázsolt elõ a semmibõl.

Lys megvárta, ahogy Perselus becsukja maga után az ajtót, aztán elõhúzta a pálcáját és megidézte a patrónusát.


Másnap kora reggel, amikor Perselus belépett a dolgozószobába, hogy felkeltse Lyst, döbbenten konstatálta, hogy a lány nincs egyedül. Nem, nem egy másik diákot talált ott vele – szerencsére – hanem egy fénylõ, ezüstös lényt, egy patrónust. Az ezüst alak összekuporodva feküdt a földön, Lys feje közelében, s a lány keze (ami lelógott a kanapéról) a patrónus hátán pihent.

Mióta tud Lys patrónust idézni? Kitõl tanulta? Csak nem Pottertõl?

A feketepárduc felemelte a fejét és mogorván nézett rá, s õ hirtelen arra gondolt, ez a tekintet neki valahonnan ismerõs. Abban viszont biztos volt, hogy még sosem látta Lys patrónusát, így nem láthatta annak mogorva pillantását sem. A párduc most felemelkedett, fejét Lys felé fordította, mintha meg akarna bizonyosodni afelõl, hogy a lány még alszik, aztán felé indult, s pár lépés után szertefoszlott.

Piton elindult hát Lys felé, hogy felkeltse, azonban két lépés után megtorpant, amikor rájött, honnan volt ismerõs a párduc tekintete. A felismerés villámként hasított belé.

Õ maga volt Lys patrónusa.


***



Amikor Lys felébredt, már jócskán reggeli idõ volt. Csodálkozott, hogy Perselus nem keltette fel, s mivel nem látta õt a dolgozószobájában, egyenesen a laborba ment.

– Szia – köszönt a varázslónak, aki éppen egy könyvet olvasott, háttal az ajtónak. – Nem keltettél fel.

– Nem – értett egyet a férfi.

– Miért?

– Fáradtnak tûntél – szólt a varázsló. Felállt és becsukta a könyvet. – Most, hogy kipihented magad, folytassuk a munkát.

Aznap varázsláselmélettel kezdtek, majd reggeli után átváltoztatástant gyakoroltak (úgy döntöttek, a húsvéti szünet délelõtti részében hagyják pihenni McGalagony professzort), majd eszmét cseréltek a húsevõ növényekrõl, számmisztikát gyakoroltak, és a pénteki Sötét Varázslatok Kivédése órát elméleti ismétléssel töltötték. A hétvégi maratoni bájitaltan felkészítõt Lys ugyanannyira imádta, mint az elõzõ hetit, a gyakorlati Sötét Varázslatok Kivédése órák nagy részét pedig ismét párbajozással töltötték. Lys, bár még mindig nem volt ellenfél Perselus számára, igen pozitívan nézett az egyre közeledõ RBF vizsgák felé.


***



Piton úgy döntött, sétál egyet amíg Lys Minervánál van átváltoztatásnak felkészítésen. Az volt a helyzet, hogy karácsony óta nem volt hosszabb õrjáraton, hiszen minden szabad percében Lyst kereste, s mióta a lány visszatért, különórákat tartott neki. Annak tudatában, hogy Lys biztonságban van, meglepõen jól esett neki, hogy lobogó talárjában végig vonulhat a Roxfort folyosóin, s hogy diákjai többségét ettõl kirázza a hideg. Az egyik harmadik emeleti folyosón egy csapat hatod-hetedéves diákra lett figyelmes, akik igazán hangosan beszélgettek valamirõl.

Megállt, ügyelve rá, hogy a fiúk ne vegyék észre, ugyanis roppantul kíváncsi volt, mirõl beszélgetnek, ha már ekkora zajjal teszik.

– Szerintem egy erõs hetes – mondta a hugrabugos Anthony Rickett.

– Á, inkább hatos – vetette ellen egy másik fiú, akit a varázsló nem látott.

Ezek számokról vitatkoznak? Máris nem volt olyan érdekes a beszélgetés. Perselus sarkon fordult, és már épp távozni készült, amikor egy ismerõs nevet hallott.

– És mi van Williamsszel?

Piton megdermedt. Vajon Lysrõl van szó, vagy az anyjáról?

– Õ még csak negyedikes, nem? Akkor csak tizennégy, elég kicsi.

– Na és? Nem lesz örökké tizennégy éves. – A varázsló felismerte ezt a hangot; egy David Nolton nevû griffendéleshez tartozott.

– Fúj már, Nolton – röhögött valaki.

– Nem, igaza van – vetette ellen egy másik fiú. – Williams már most is egy erõs nyolcas, várjátok csak ki, mi lesz pár év múlva...

– Most kell randira hívni, amíg még szabad – helyeselt Nolton.

Hogy micsoda? Na, álljon csak meg a menet. Ezek a kis semmirekellõk nem fogják randevúra hívogatni Lyst. Fõleg nem most, amikor a lánynak sokkal fontosabb dolga volt. Legfõképpen nem az a David Nolton, aki T-t kapott a bájitaltan RBF vizsgájára.

– Öt pont a Hollóháttól, a Hugrabugtól és a Griffendéltõl – szólalt meg Piton, alaposan ráijesztve a fiúcsapatra. – Fejenként.

– Professzor úr, de hát nem csináltunk semmit! – ellenkezett a hollóhátas Eddie Carmichael. – Csak beszélgettünk, az még nem tilos...

– A huszonnégyes számú oktatásügyi rendelet alapján nem engedélyezett gyülekezést tartottak. – Piton olyan szigorú pillantást vetett Carmichaelre, hogy a fiú nem mert ismét megszólalni.

– De professzor – ellenkezett Nolton –, a huszonnégyes számú oktatásügyi rendelet szerint csak akkor tilos... – Piton szigorú tekintete azonnal elnémította a fiút.

– Egy hét büntetõmunka, Mr. Nolton – mondta negédesen. – Ma este hét órakor jelentkezik Frics úrnál, ahogy az elkövetkezõ héten minden nap. Megértette?

– Igen, tanár úr – motyogta lesújtottan a fiú.

Piton elégedetten lépett el a csapattól. Ez a tökkelütött ezután kétszer is meggondolja, el akarja-e hívni Lyst bárhová.

***



Amikor Lys megérkezett a hétfõ esti átváltoztatástan vizsgafelkészítõre, McGalagony professzor leültette az íróasztala elõtti puha karosszékbe.

– Bizonyára már tudja, Miss Williams, hogy az ötödéves tanulók pályaválasztási tanácsokat kapnak a házvezetõjüktõl a vizsgáik elõtt.

– Igen, Pe... Piton professzor említette, és õ maga már beszélt is néhány diákkal.

– Nos, nem hiszem, hogy az idõbeosztása mellett lett volna ideje átnézni az ötödéveseknek kihelyezett tájékoztatókat. – A tanárnõ intett egyet a pálcájával, mire tucatnyi színes prospektus tûnt fel az asztalán. McGalagony nyilván arra számított, hogy Lys majd a tájékoztatók felé nyúl, de a lány meg sem mozdult. – Nyugodtan szánja rá az idõt és nézze át õket. A pályaválasztás fontos dolog.

Lys zavartan fészkelõdött a székben.

– Tanárnõ... én már egy ideje tudom, mivel szeretnék foglalkozni a Roxfort után. – McGalagony professzor csodálkozva ráncolta a szemöldökét. – Bájitalmester szeretnék lenni – folytatta Lys könnyedén.

– Bájital... Ó! – McGalagony professzor értesült róla, hogy Perselus és Lys Diana jóvoltából már a Roxfort elõtt is ismerték egymást. Valószínûleg ennek hatására döntött Lys a bájitalmesteri pálya mellett.

Ez volt az a pillanat, amikor a Griffendél házvezetõje megértette, miért éppen Piton készíti fel a lányt a Rendes Bûbájos Fokozat vizsgákra.

– Piton professzor azt mondta, a minisztérium álláspontja szerint csupán bájitaltanra van szükségem.

– Igen – értett egyet McGalagony. – Piton professzornál a Kiváló minõsítésû RBF a belépõ. – A tanárnõ kinyitott egy dossziét, kihúzott egy pergamendarabot és átfutotta. – Nos, úgy tûnik, azzal nem lesz gondja, Miss Williams. Úgy látom, még sosem kapott Kiválónál rosszabb érdemjegyet Piton professzortól.

Lys büszkén elvigyorodott.

– Gondolkozott esetleg más tárgyon, amit szívesen tanulna tovább?

A lány eltöprengett a kérdésen. Volt olyan tárgy, amibõl jó volt, vagy aminek hasznát venné? A mágiatörténelem kellõen izgalmas volt Perselus elõadásában, de Binns professzornál nem szívesen töltött volna még két évet.

– Gondolom, a Sötét Varázslatok Kivédése hasznos lenne – szólt elgondolkodva. – Az átváltoztatástant is szeretem. – Óvatosan a házvezetõjére sandított. – Piton professzor azt mondta, ha sikerül kilencven százalék fölötti eredményt elérnem átváltoztatástanból, bájitaltanból és varázsláselméletbõl, felvehetem az alkímiát.

– Igen – felelte a tanárnõ, leküzdve meglepetését. – Habár figyelmeztetnem kell, Miss Williams, hosszú évek óta egyetlen diákunk sem szerzett ilyen magas eredményt varázsláselméletbõl.

– Még Ginny bátyja, Percy sem? – kérdezte. Percy Weasley a Griffendél-torony igen legendás strébere volt, így Lys biztos volt benne, ha valaki, õ elérte a szükséges szintet.

– Nem. Mr. Weasley igen közel volt, nyolcvankilenc százalékkal, de még õ sem ütötte meg a mércét. – A tanárnõ ismét a kezében tartott pergamendarabra nézett. – Úgy látom, az átváltoztatástannal sem lesz nagy baj, eddig Kiváló és Várakozáson felüli eredményeket ért el. Egy kicsit komolyabbra vesszük a gyakorlást, és nem hiszem, hogy problémát okozna a kilencven százalék. Ami a Sötét Varázslatok Kivédését illeti... – A tanárnõ aggodalmasan csóválta a fejét, ahogy újra a pergamenlapra nézett. – Lupin professzornál igazán bíztató eredményeket ért el, Williams professzornál azonban... ¬– Lys tudta, hogy az anyjánál elért Elfogadható eredmény még ahhoz sem elég, hogy RAVASZ szinten folytassa az SVK-t.

– Piton professzorral dolgozunk az ügyön – sietett leszögezni Lys.

– Ezt örömmel hallom – bólintott a tanárnõ. – Nos, rendben, Miss Williams, lássunk neki a gyakorlásnak – az a kilencven százalék nem szerzi meg magát.

Lys elvigyorodott a tanárnõ szavait hallva.


***




Ahogy egyre közelebb értek az RBF vizsgák, Lys kénytelen volt megállapítani, hogy Drustnak igaza volt, amikor az oktatási rendszert bírálta. Bár kihagyott négy hónapot, a Perselusszal és McGalagony professzorral töltött különórák hatására mégis úgy tûnt, bármelyik tárgyból könnyûszerrel képes felülmúlni a társait, amit Ginny igen keserûen vett tudomásul. Piton immár minden bájitaltan órára nehezebb feladatot hozott Lysnek, és õ továbbra is mindig Kiválót kapott az órai munkáira. Ginny emiatt kicsit féltékeny volt, hiszen õ legfeljebb akkor kapott K-t, ha Lysszel közösen dolgoztak, így a Kiváló érdemjegyét teljes mértékben barátnõjének köszönhette.

Mivel Lys éppen Perselusnál volt, csak másodkézbõl értesült Fred és George szökésérõl, viszont volt szerencséje többször is megcsodálni a keleti szárny ötödik emeletét elborító mocsarat, amit az ikrek hagytak itt. A legmegdöbbentõbb dolog azonban a szökés utáni második reggelen történt vele, amikor egy ismeretlen uhu szállt le elé egy kis csomaggal, amíg a reggelijét fogyasztotta. A címzésem csupán ennyi állt:

Lys W., Roxfort, Griffendél ház

A csomag egy darab pergament és egy csomag színes bogyót tartalmazott. Lys széthajtogatta a pergament és gyorsan elolvasta. Csupán ennyi állt rajta:

Néhány maximuláns édesség, hogy könnyebben elviseld Pitont meg Umbridge-t.
Fred


Lys értetlenkedve bámult a színes bogyókra, amiket az ikrek találtak fel, és csupán az az egy kérdés járt a fejében, miért gondolja mindenki (fõleg az ikrek) hogy neki betegítõ édességre van szüksége, hogy átvészelje a Perselus által tartott különórákat.

Az ikrek távozása után az iskolán káosz uralkodott el. Folyamatos volt a maximuláns termékek által okozott betegség azokban az osztályokban, ahol Umbridge tartotta a Sötét Varázslatok Kivédése órákat. A folyosókon trágyagránátokat dobáltak, vagy éppen fogas frizbit hajítottak el a szünetekben, s Lys társai elbeszélésébõl megtudta, hogy Hóborc árvizet csinált a második emeleten.

Szerencséjére õ egészen az évad utolsó kviddicsmecsséig megúszta a Hóborccal való találkozást. Május harmincadikán azonban a kopogószellem belebegett Perselus laborjába, amikor Lys éppen az Agy-forraló fõzeten dolgozott. Mielõtt bármit tehetett volna, a kopogószellem elragadta elõle a gõteszemekkel teli palackot és a fõzet felett kezdett zsonglõrködni vele.

Lys szólásra nyitotta a száját, azonban Perselus megelõzte:

– Ha nem teszed le azonnal azt az üveget – mondta szigorúan és kivont pálcával Lys mellé lépett –, idehívom a Véres Bárót.

A kopogószellem egy pillanatig mérlegelte, vajon komolyan beszél-e a bájitaltan tanár, majd Lyshez vágta a gõteszemes palackot (szerencsére sikerült többé-kevésbé ügyesen elkapnia), aztán Perselus asztalához lebegett, összetört három tintatartót, majd távozott.


***



McGalagony professzor június elsõ átváltoztatástan felkészítõjén egy vizsgaidõpontokat tartalmazó pergament adott át neki, mielõtt hozzá láttak volna a gyakorláshoz.

– A vizsgákat két egymás utáni hétre osztották el – magyarázta. – Délelõtt az elméleti vizsgákon kell bizonyítania a társaival együtt, Miss Williams, délután pedig a gyakorlati megmérettetésre kerül sor. Az asztronómia természetesen kivételt képez ez alól – az a vizsga az éjszaka folyamán lesz. – A tanárnõ továbbá azt is megjegyezte, hogy a vizsgán tilos csalni, és hogy az igazgatónõ (itt McGalagony elfintorodott) azt is üzente, hogy bármiféle csalás a lehetõ legszigorúbb büntetést vonja maga után.

Bár Lys remekül haladt a felkészüléssel, Perselus és McGalagony professzor egyöntetûen úgy gondolta, némi extra gyakorlás nem árt. Lys, a vizsgákat megelõzõ héten csak hétfõn és szerdán aludt a Griffendél-toronyban (amikor házvezetõjével voltak az utolsó felkészítõ órái), de oda is McGalagony professzor kísérte fel, majdnem éjfélkor. Perselus, azokon a napokon, amikor nála fejezõdött be a felkészítés (nem egyszer hajnalig tartott) megengedte neki, hogy az irodájában aludjon.

Az elsõ vizsganap reggelén Lys csatlakozott Hermione, Harry és Ron hármasához a bejárati csarnokban, míg Ginny órára ment. Ron rögtön szóvá tette Lys jelenlétét:

– Nem kellene órára menned?

– Én is vizsgázom – rázta fejét Lys.

– Te csak negyedikes vagy – vitatkozott Ron. Úgy tûnt, számára remek feszültséglevezetés volt, hogy vitatkozhat valakivel.

Lys próbált nem felháborodni, hiszen Ron nem tudott Di mesterkedésérõl. Erre a részletre egyáltalán nem volt büszke, így nem is mesélte el barátainak. Önkéntelenül babrálni kezdett a Drusttól kapott amulett láncával, miközben válaszolt a fiúnak.

– Megkaptam az iskolai felügyelõbizottság engedélyét. Ha sikerrel leteszem a vizsgáimat, jövõre hatodéves leszek, mint ti.

– Az nagyon furcsa lesz – jegyezte meg Harry.

Hermione aggódva ráncolta a szemöldökét.

– De hát kihagytál négy hónapot! Csak áprilisban jöttél vissza. Hogyan tudtál ennyi idõ alatt behozni egy egész évet meg négy hónapot?

– McGalagony és Piton professzorok segítségével – felelte Lys büszkén. – És egyre kevesebb alvással.

Amíg be nem hívták õket a Nagyterembe, Hermione folyamatosan az elmúlt két hónapról faggatta Lyst, és úgy tûnt, a fiatalabb lánynak sikerült lenyûgöznie a prefektust. Az átrendezett nagyterembe lépve (a négy hosszú asztal helyén sok kis asztal állt a tanári asztal felé nézve) a diákok hozzá láttak, hogy megkeressék a számukra kijelölt helyet. Lys a harmadik oszlop nyolcadik asztalánál találta meg a helyét, négy sorral elõtte Hermione ült.

– Kezdhetik a munkát! – szólt McGalagony professzor, mire Lys mély levegõt vett, majd megfordította a feladatlapot.

Két órával késõbb, amikor befejezte a dolgozatot, lerohant a pincébe Perselushoz, hogy elújságolja, hogy ment a vizsga. Mivel nem akarta elkiabálni, ezért nem említette meg a férfinak, de úgy gondolta, legalább Várakozáson felülit kapott, aztán visszasietett a nagyterembe, hogy megebédeljen.

– Na, hogy ment? – kérdezte Ginny. Lys látta, hogy Hermione is nagyon fülel.

– Szerintem egész jól. Minden kérdésre tudtam írni valamit. – Mikor Perselusnak mesélt a vizsgáról, nem pont ezeket a szavakat használta.

– Mondd csak – kapott a szón Hermione –, te leírtad a csuklásszüntetõ ellenbûbájt?

Lys vigyorogva nézett a prefektusra.

– Nem, az túlzás lett volna. Viszont sikerült mindent leírnom a vidító varázsról. – Ezen a ponton Ron és Harry látványosan megforgatták a szemüket. – És majdnem két oldalt írtam az eltûntetõ bûbájokról...

– Kettõt?! – irigykedett Hermione. – Azt mégis hogy csináltad? Írtál a...

– Hermione, elég már – nyögött fel Ron, és két kezével eltakarta a fülét. – Senki nem akarja hallani!

Lys kuncogott és úgy döntött, inkább a tányérján heverõ csirkecombnak szenteli a figyelmét.

Az ebéd utáni gyakorlati vizsgára a nagyterem melletti helyiségben várakoztak. Lys tudta, hogy utolsóként kerül majd sorra, így inkább lehunyta a szemét, és felidézett néhány bûbájtan órát, hogy elméjébe vésse a pálcamozdulatokat, amiket Perselustól látott.

– Turpin, Lisa; Weasley, Ronald; Williams, Lysandra; Zabini, Blaise.

Lys felkapta a fejét a saját neve hallatára, és Ron nyomában belépett a nagyterembe. Körbenézett, és becélozta az egyik szabad vizsgáztatót, egy ráncos arcú, görnyedt boszorkányt.

– Williams, igaz? – szólította meg a kelleténél jóval hangosabban a boszorkány.

– Igen.

– Üljön le, Williams. Lássuk csak, lássuk... – Az idõs professzor végignézett az elõtte heverõ tárgyak sokaságán, aztán az egyik ezüsttálcára bökött. – Nos, Miss Williams, látja ezt az ezüsttálcát? Azt szeretném, ha átrepülne a terem túlsó végébe.

Lys elvigyorodott, és megsuhintotta a pálcáját.


***



Lys a vizsga utáni szabad óráiban visszament Perselus dolgozószobájába átváltoztatástant ismételni. Az, amit Lys egyszerû elméleti ismétlésnek szánt, gyakorlati bemutatóba torkollott, s mire észbe kaptak már elmúlt éjfél, így Lys ismét kénytelen volt tanára dolgozószobájában tölteni az éjszakát (noha egyáltalán nem bánta a dolgot), ugyanis Perselus jobbnak látta, ha legalább hellyel-közzel kialussza magát a vizsga elõtt. Mielõtt magára hagyta volna a lányt, még megjegyezte, hogy talán ideje lenne helyet csinálnia a szekrényében Lys holmiainak, s hogy azok valószínûleg remekül elférnének az akromantula-méreg mellett.

– Miért, te mérget tartasz a ruháid között? – vágott vissza Lys fásultan, azonban mielõtt Perselus válaszolhatott volna, a lány szemei lecsukódtak, õ pedig nyomban elaludt.

A lány a hét minden további vizsgája után lement a pincébe ismételni a másnapi megmérettetésre, és minden alkalommal kénytelen volt lent maradni, olyannyira belemerültek a vizsga anyagának átnézésébe. Szerdán este még egy rövid párbajt is megengedtek maguknak a másnapi Sötét Varázslatok Kivédése vizsga elõtt.

Amikor a csütörtök délutáni gyakorlati Sötét Varázslatok Kivédése vizsga után Lys belépett Perselus irodájába, a férfi Lys legnagyobb meglepetésére csodálkozva fogadta õt.

– Azt hittem, ismétlünk a hétfõi bájitaltanra – mondta megszeppenve a lány.

– Igen, majd holnap. Most szépen visszamész a Griffendél-toronyba és alszol egyet.

– De hát nem is vagyok fáradt! – ellenkezett Lys. Perselus szigorúan nézett rá.

– Az elmúlt öt hétben alig aludtál többet négy-öt óránál. Szóval most szépen fogod magad, felmész a szobádba és nem akarok arról hallani, hogy holnap kilenc elõtt felkelnél.

– De hát a bájitaltan ismétlés... – biggyesztette le az ajkát.

– Lys – szólt Perselus komoran. – Ha nem mész fel most azonnal a Griffendél toronyba aludni, teljesen véletlenül megitatlak egy nagy pohár Álomtalan Álom fõzettel, amitõl garantáltan pillanatokon belül el fogsz aludni.

A lány keserû fintorral lehajtotta a fejét és a kanapéra pillantott, amin a hét minden eddigi napján aludt.

– Legalább itt maradhatok?

– Csak akkor, ha öt percen belül elalszol – felelte Perselus fel sem nézve a dolgozatból, amit idõ közben javítani kezdett.

Lys eldõlt a kanapén, úgy, ahogy volt, az iskolai talárjában, és pillanatokon belül elnyomta az álom.

***



A hétvége intenzív gyakorlással telt. Bár mindketten a bájitaltan vizsga sikertelenségében kételkedtek leginkább, ugyanannyit ismételtek rá, mint az összes többi hátralévõ tárgyra. A hétfõ délutáni gyakorlati vizsga után Lys lelkes vigyorral kereste fel kedvenc tanárát, és roppant magabiztosan újságolta, hogy Kiválót fog kapni a teljesítményére. A szerda éjjeli asztronómia vizsgáig semmi rendellenesség nem történt. Lys, aki a csillagvizsgáló torony parktól legtávolabbi pontján dolgozott, csak akkor figyelt oda a lent zajló eseményekre, amikor McGalagony professzor megjelent.

– Mégis... mégis hogy képzelték? – füstölgött Perselusnak immár sokadszorra. Éppen a pálcakezelési törvényt vitatták meg a délutáni mágiatörténelem vizsgára, de Lys gondolatai minduntalan elkalandoztak az éjszakai események felé. – Négyen egy ellen...

– Nem volt szabályos – fejezte be fáradtan a varázsló. – Tudom. Nem kell öt percenként elismételned.

– Bocsánat – sütötte le a szemét Lys. – De a házvezetõ tanáromról van szó!

– Igen. És biztos vagyok benne, hogy Minerva is azt akarná, hogy a vizsgáidra koncentrálj. Tehát folytassuk az ismétlést.

Lys beleegyezõen bólintott, és a hátralévõ hetven percben (amíg el nem indult a mágiatörténelem vizsgára) csupán háromszor hozta újra szóba a tegnapi eseményeket. Mielõtt azonban elment volna mágiatörténelem vizsgára, úgy döntött, van valami, amit muszáj megkérdeznie.

– Perselus – szólalt meg hirtelen. A varázslónak volt egy olyan érzése, hogy nem szívesen válaszol majd a lány kérdésére. – Miért utáljátok egymást ennyire apával?

Tudta. Tudta, hogy nem akar majd válaszolni a kérdésre. Pontosan tudta. Lys szemébe nézett, és arra gondolt, mit mondhatna neki. Õ nem volt olyan, mint Black, az apja, és az volt az igazság, hogy még Potterékre sem hasonlított. Végül igen kimérten így szólt:

– Sosem voltunk jóban, és nem voltak azonosak az életcéljaink. – Lys felvonta a szemöldökét. – Volt egy csodálatos húzása, amikor majdnem rámeresztett egy vérfarkast.

– HOGY MIT CSINÁLT?! – kelt ki magából a lány. – Bocsánat – tette hozzá halkan. – Nem akartam ordítani, de... Hogy... hogy fordulhatott meg a fejében...?!

– Apád nem arról volt híres, hogy gondolkodjon – ingatta fejét a varázsló.

– Igen, de ez akkor is túlzás! Várja csak ki mit fog kapni ezért tõlem, ha találkozunk a nyáron.

Bár a gondolat, hogy Black kap egy alapos fejmosást a lányától igencsak hízelgõ volt, Piton nem akarta, hogy Lys akár egyetlen szót is vesztegessen a történtekre.

– Lys – szólt. – Téma lezárva. Már nem tudsz változtatni rajta.

Perselus õszinte meglepetésére Lys szigorúan összefonta a kezét a mellkasán.

– Már ne is haragudj, Perselus – szólt rá. – De az apám kis híján megölte az embert, aki felnevelt. Nem fogom szó nélkül hagyni. Érezze csak rosszul magát. Az a minimum, amit érdemel.

***



Lys õszinte döbbenettel vette tudomásul, hogy az elmúlt harminc percben majdnem négy oldalt írt tele, és még csak a harmadik kérdésnél járt. Erõt vett magán, és pár összecsapott mondattal lezárta a válaszát, majd tovább ment a következõ kérdésre.

Véleményed szerint a pálcatörvény táptalaja volt a 18. századi koboldfelkeléseknek, vagy segített azok megfékezésében?

Lys pontosan errõl beszélgetett Perselusszal a délelõtt folyamán. Felrémlettek Perselus érvei, miszerint a pálcatörvény, más formában akár segíthetett volna megfékezni a 18. századi koboldfelkeléseket, s önkéntelenül elmosolyodott, amikor írni kezdett.

– Nem kell... nem akarok a gyengélkedõre menni – hallotta Harry hangját. Felnézett, és látta, hogy az öreg Dombors professzor kikíséri a fiút a nagyterembõl. Vajon mi történhetett? A feladatlapra nézett; még két kérdés volt hátra. Mélyet sóhajtott és megfogadta, hogy a vizsga után beszél Harryvel, aztán elolvasta az utolsó elõtti kérdést.

A vizsga után felrohant a gyengélkedõre, de Madam Pomfrey azt mondta, Harry (aki csak McGalagony professzort kereste) már rég elment. Lys úgy döntött, semmi értelme a fiú keresésére indulnia, ezért inkább lement Perselushoz, hogy elmesélje, hogyan sikerült a mágiatörténet vizsga.

– Most, hogy felszabadultam – szólt hirtelen a varázsló szemébe nézve –, már semmi akadálya, hogy okklumenciára taníts, ugye?

Piton szája megrándult.

– Nincs.

– Szuper! – A lány lelkesen összecsapta a tenyerét. – Mikor kezdjük a tanulást?

– Hétvégénél biztosan nem hamarabb. – Lys csüggedten pislogott. – Mielõtt megpiszkáljuk az elméd nyugalmát, jobb, ha alaposan kipihened magad. – Rövid csend állt be a beszélgetésben. Lys az egyik könyvespolchoz lépett és leemelt egy ártásokról szóló kötetet. – Nem mintha kifogásom lenne a társaságod ellen – szólalt meg a férfi, mire Lys felemelte a fejét –, de talán tanácsosabb lenne, ha erre a pihenésre a saját ágyadban kerülne sor.

– Oké, persze.

Mielõtt bármi mást is mondhatott volna, kopogtak a dolgozószoba ajtaján. Lys, aki háttal ült az ajtónak, felhúzta a lábait és mélyebbre csúszott a székben, így a támla tökéletesen takarta õt.

– Draco – szólalt meg Perselus, mikor kinyitotta az ajtót.

– Professzor úr, az igazgatónõtõl jöttem. Önt keresi, professzor úr.

– Egy perc és megyek. – Bár Lys nem látta, úgy gondolta, Perselus bólintott, aztán a mardekáros arcába csapta az ajtót. – Jobb, ha visszamész a Griffendél-toronyba. Vidd a könyvet, ha akarod, de ezt lehetõleg hozd is vissza. – Lys arca lángvörösre gyúlt, amikor rájött, Perselus tud arról, amikor novemberben elvitt tõle egy könyvet.

– Bocsánat – motyogta. – A másik könyvet is vissza fogom hozni.

A varázsló biccentett, aztán kisietett a dolgozószobájából. Lys elolvasott még három fejezetet, majd mélyet sóhajtva feltápászkodott. Pár percig töprengett, vajon elvigye-e ezt a könyvet, vagy válasszon egy másikat, végül inkább úgy döntött, felmegy a szobájába, és elõbb visszahozza a korábban elvitt kötetet.

Amikor a bejárati csarnokba ért, igencsak meglepõ látvány fogadta: márványlépcsõ felõl az igencsak megviselt Ginny, Neville, Ron és hollóhátas évfolyamtársa, Luna közeledett felé.

– Veletek meg mi történt? – kérdezte õket. Ron nem törõdött vele, Luna csak álmatagon pislogott, Neville pedig kérdõn Ginnyre nézett, aki máris Lys elõtt állt.

– Harry azt mondta, Sirius bajban van – szólt csendesen. Lys elsápadt, mire barátnõje a vállára tette a kezét. – Valószínûleg a minisztériumban van Tudodkivel.

– Szólni kell valakinek! – kiáltotta Lys gyorsan, s tekintete a pince felé vezetõ folyosóra vándorolt. – Piton professzor...

– Harry szólt Pitonnak – szólt közbe Ron ingerülten. – De nem úgy tûnt, hogy venné a lapot. Szóval csak mi vagyunk.

– Akkor veletek megyek! – vágta rá Lys. – Sirius az apám, nem fogom cserben hagyni!

Ron egykedvûen megvonta a vállát, aztán elindult a park felé. Ginny követte, azonban Neville továbbra is döbbenten állt egy helyben.

– Amikor azt mondod, Sirius Black – kezdte Luna réveteg hangon – akkor úgy érted...

– Sirius Black – vágta rá Lys és felzárkózott Ron mellé.

A Tiltott Rengetegben érték utol Harryt és Hermionét, akik eredetileg Umbridge professzorral jöttek, de az igazgatónõt elvitte egy csapat kentaur. Lys szánalommal vegyes kárörömöt érzett, miközben társai azon vitatkoztak, hogyan juthatnak el Londonba.

– Ron az egyetlen közülünk, akinek van elérhetõ seprûje – szólt ingerülten Harry.

– Nekem is van seprûm! – szúrta közbe Ginny.

– Csakhogy te nem jössz velünk – szólt rá szigorúan Ron. – Neked ehhez semmi közöd, ez csak Harryre tartozik, és...

– Sirius az apám – jegyezte meg Lys élesen. – Ha azt hiszed, itt fogok ülni és arra várni, hogy megölessétek magatokat Voldemorttal, hát nagyon tévedtek.

Végül Luna javaslatára úgy döntöttek, thesztrálokkal fognak Londonba repülni. Mivel Harry és Hermione talárját vér borította, a szag hamar odavonzott két állatot, amit csak Harry, Luna és Neville láttak.

– Ez még csak kettõ – szólt Harry.

– Három kellene – mondta Hermione és megcsóválta a fejét.

– Öt – sziszegte Lys ingerülten.

– Heten vagyunk – emlékeztette õket Luna, miután végignézett a társaságon.

Lys kénytelen volt megállapítani, hogy mindannyian veszettül makacsuk hajtogatták a saját véleményüket. Bár abban Harrynek igaza volt, hogy Lunának és Neville-nek nem kellett belekeverednie, sértésnek érezte, hogy õt és Ginnyt is ki akarja hagyni a mentõakcióból. Ugyanakkor abban meg Neville-nek adott igazat, hogy az egész DS arról szólt, hogy felkészüljenek a Voldemort elleni küzdelemre.

– Jól van, elég legyen – szólalt meg határozott hangon, s hogy nyomatékot adjon a szavainak, elõhúzta a pálcáját. – Én vagyok Sirius gyereke, én döntöm el, ki jöhet el megmenteni.

– Nélkülem azt sem tudnád, hogy bajban van! – csattant fel Harry ingerülten.

– Pontosan. Hálából te is jöhetsz velem. – Nem törõdve Harry méltatlankodó pillantásával Lys Lunához és Neville-hez fordult. – Hálás lennék, ha ti is jönnétek.

– Ez nem egy átkozott kirándulás! – kiabálta Harry.

– Nem – értett egyet Lys. – Ez egy mentõakció.

Lys Luna segítségével felkászálódott az egyik thesztrálra, amit nem is látott, aztán a lény a levegõbe emelkedett, és õ csupán a sötét éjszakát látta maga alatt. Bárcsak megkérte volna Perselust, hogy tanítsa meg hoppanálni!
32. A minisztériumi mentőakció by iuwan
Szerző megjegyzései:
A fejezet részleteket tartalmaz a Harry Potter és a Főnix Rendje című könyvből.

A kis csapat megérkezik a minisztériumba. Lysnek szembe kell néznie három szörnyű ténnyel, ráadásul már a halálfalók is tudnak róla.

Jó olvasást!

Feltöltve: 2016.11.04.
Bármit is gondolt Lys, amikor úgy döntött, követi Harryt a minisztériumba, arra még a legvadabb álmaimban sem számított, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, pontosan hogyan jutnak el Siriushoz. Egy kör alakú teremig képes volt ugyan az elvezetni őket, de onnan már nem igazán tudta, melyik ajtón kell tovább menniük, ami őt, Lyst meglehetősen ingerültté tette. Voldemort elfogta az apját, mégpedig egy olyan titkos akció keretében, amelyről Perselusnak nem volt tudomása (különben egészen biztosan szólt volna neki), és ők vagy öt percig ácsorogtak egy ostoba boltív előtt, mert Harry hangokat hallott, és tudni akarta honnan jönnek.

Lys erős késztetést érzett, hogy megátkozza a fiút, de szerencsére Hermionénak sikerült észhez téríteni őt, mielőtt Lys vehette volna kézbe az ügyet. A sokadik próbálkozásnál a kerek teremben Harry sikerrel tönkretett egy kést, amit Siriustól kapott (Lys sötét tekintete szinte lyukat égetett a fiú hátába), aztán végre-valahára megtalálták a megfelelő ajtót.

Már nem is emlékezett rá, pontosan mikor vált el társaitól, miután beléptek a hatalmas, templomszerű terembe, hogy fél szemmel a poros üveggömböcskéket vizsgálja. Előhúzta a pálcáját, és elsuttogott egy varázsigét, melynek hatására a ruhái kellemesen átmelegedtek.

Apját keresve bóklászott a véget nem érő polcok labirintusában, de csak nem bukkant a nyomára. Ha Harry tévedett, és ők fölöslegesen repültek Londonba az éjszaka közepén, hát ő egészen biztosan megátkozza a fiút. Este végre-valahára a saját ágyában aludhatott volna, ameddig csak akart, erre…

Hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

– Most pedig szép lassan fordulj meg, és add ide nekem!

Lucius? Ez egészen biztosan az ő hangja volt. De hát mit keresett itt Lucius ilyen későn? Hiszen ő nem volt a Rend tagja, nem jöhetett el az apjáért, Sirius Blackért… akkor meg mégis miért van itt? Lys úgy döntött, kideríti, mit keres itt a férfi, így elindult abba az irányba, amelyről a hangját hallotta.

– Add ide, Potter! – ismételte Lucius. Szóval bárhol is volt ő, ott voltak a társai is, hiszen rajta kívül senki sem vált el a csoporttól, legalábbis addig nem, amíg még látta őket.

– A Sötét Nagyúrnak ismét igaza volt! – Ezúttal egy ismeretlen női hang hallatszott. Lys megdermedt. Sötét Nagyúr? Voldemort mégiscsak itt van, és fogva tartja az apját? Megszaporázta a lépteit

Két sarokkal később látta meg őket: hat társa a polchoz szorítva állt, körülöttük vagy tucatnyi magas csuklyás alak állt, kivont pálcával. A csuklyások élén pedig nem állt más, mint Lucius. Lys úgy érezte, mintha egész teste apró darabokra törött volna.

A csuklyások halálfalók voltak, efelől semmi kétsége sem volt.

De akkor Lucius is halálfaló.

Nem, az nem lehet. Elmondta volna. Lucius nem tartotta volna titokban, hogy halálfaló. Egészen biztosan elmondta volna.

Ahogy Perselus is elmondta, csendült egy gonosz kis hang a fejében.

PERSELUS NEM HALÁLFALÓ, szállt vitába a gonosz kis hangocskával. Perselus kém. ő velünk van, ő nekünk dolgozik. Perselus jó ember.

Luciusról is azt hitted, szólalt meg ismét a hangocska.

De Perselus más. ő felnevelte, ő mellette állt. Szörnyű gondolat hasított az elméjébe: mi van, ha Lucius Voldemort utasítására barátkozott össze vele, hogy így tartsák sakkban Perselust – és talán azért is, hogy maguk mellé állítsák Dit. Márpedig ő nem fogja hagyni, hogy rajta keresztül ártsanak Perselusnak. Ha kell, erőnek erejével fog küzdeni, de őt nem fogják felhasználni Perselus ellen!

Egy, a korábbinál is szörnyűbb gondolat hasított az elméjébe. Lehet, hogy csak azért volt jóban Luciusszal, mert a férfi megbűvölte őt? Talán minden, amit a férfi iránt érzett csak annak az átkozott varázslatnak a hatása.

De Perselus nem szólt, hogy Lucius halálfaló, folytatta a gonosz kis hangocska, s Lys úgy döntött, nem törődik vele. Szólnia kell valakinek a Rendből. Tudniuk kell, hogy hat társa itt van, körülvéve egy csapat halálfalóval. Muszáj tenniük valamit… Segíteniük kell! ő maga nem bír velük egyedül!

– Ne mozdulj, kölyök – szólt egy reszelős hang mögötte. Lys megdermedt. – Áll fel szépen és indulás. – A lány eldöntötte, hogy nem fog engedelmeskedni. – Nem hallottad? Lódulj! – Lys továbbra sem mozdult. – Imperio!

Lys furcsa ürességet érzett, és a vágyat, hogy elinduljon társai és a halálfalók felé. Bizonytalanul tette meg az első lépést. Miért? Miért akar odamenni? Miért kellene odamennie? Hiszen neki szólnia kell valakinek, hogy itt vannak. Hogy veszélyben vannak. Senki más nem tud róluk, csak ő… Segítséget kell hívnia. Az ötödik lépésnél felemelte a lábát, aztán letette, anélkül hogy előre haladt volna.

– Segítséget… kell… hívnom… – szűrte a fogai között. Egy pillanatig pontosan tudta, mit kell tennie. Felvonhatna egy pajzsbűbájt… De Perselus egyik könyvében azt olvasta, az Imperius átok ellen sokkal hatásosabb az okklumencia… Arra viszont a férfi nem tanította meg.

Sectio!

A varázsige hatására Lys arcán keskeny, nem túl mély vágás jelent meg, s ő felordított meglepetésében. A fájdalom, mely váratlanul érte, szinte pillanatok alatt kirángatta őt az Imperius átok hatása alól. Bal kezét az arcára szorította, és érezte, hogy támadója megragadta a karjánál fogva és vonszolni kezdte.

Az arcán lévő vágás csípett, mintha ecettel öntötték volna le. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, nem is látta, merre tartanak, csak azt kívánta, bárcsak tudna valamilyen ellenvarázslatot, hogy legalább a fájdalom megszűnjön.

– Találtam még egyet – dörmögte hirtelen reszelős hangú kísérője és olyan erővel lökte el magától, hogy térdre zuhant. Arcáról vér fröccsent a talárjára és a padlóra. Leszegett fejjel meredt maga elé, bal tenyerét továbbra is az arcára szorítva.

– Lys – hallotta Harry hangját. – Lys, jól vagy?

– Igen – mondta halk, de határozott hangon és felemelte a fejét. Tekintetével megkereste Luciusét, és mélyen a szemébe nézett, igaz, csak fél szemmel, mert a másik szemét le kellett hunynia. – Helló, Lucius – szólt. – Mi járatban vagy errefelé?

Mivel Lys kizárólag Luciusnak szentelte a figyelmét, nem láthatta, ahogy néhány halálfaló összesúg a mellette álló társával, ahogy azt sem, hogy a Lucius mellett álló nő úgy bámulja őt, mintha szellemet látna.

– Te meg honnan ismered ezt a mocskos halálfalót? – kérdezte Ron és Harry kórusban.

Lys hátrasandított a válla fölött.

– Úgy áll a dolog, hogy ő Williams professzor– a lehető legmélyebb megvetéssel köpte az utolsó két szót – gyerekkori barátja. Karácsony óta nem sok jót néztem ki belőle, de ez… ez tényleg mindennek a legalja. – Annyi mindent akart mondani a férfinak, de túl sokan voltak körülöttük. Így nem beszélhet, ennyi fültanú előtt nem… Egy durva mozdulattal törölte le a vért arcának bal oldaláról, s bár hunyorogva, immár két szemével bámult a férfira, aztán felállt és leporolta a talárját. – Bárcsak soha ne ismertem volna meg.

Ez volt az a pillanat, amikor Bellatrix Lestrange felismerte az előtte álló lányt, régi barátja, Diana lányát, akit Potter Lysnek szólított. Ránézésre tizenöt éves lehetett, és megszólalásig hasonlított a tinédzser Dire. A szeme azonban más volt. Anyja barna szemeivel ellentétben Lys szemei szürkék voltak, de nem olyanok, mint Malfoyé (szerencsére), sokkal inkább, mint a húgáé, Narcissáé. Egy Blacké…

Lys, aki eddig dacosan bámulta Luciust, úgy döntött, megnézi magának a többi halálfalót. Első pillantásra felismerte Bellatrixot, és eszébe jutott, ahogy Perselus jellemezte őt. őrültnek és kegyetlenül veszélyes nőszemélynek írta le, és határozottan kérte őt, hogy maradjon távol tőle, hiába rokonok.

– Hol van az apám? – kérdezte Lys ismét Luciusra pillantva.

– Az apád… – ismételte tanácstalanul a férfi és vetett egy oldalpillantást Bellatrixra (szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a nő felismerte a lányt), mintha azt kérdezné: Te tudod, miről beszél?

– Igen, az apám – ismételte Lys türelmetlenül, s közben egy oldalazó lépéssel Harry elé került. – Az apám, Sirius Black, akit Harry látomása szerint itt kínzott Voldemort.

Mielőtt a halálfalók bármit mondhattak volna, Harry elkiáltotta magát, s társai egyszerre emelték fel pálcájukat, hogy kimondják a taroló átok varázsigéjét. Nem volt sok ideje nézelődni, ugyanis Harry mellette termett és megrángatta a talárja ujját.

– Gyere!

S ő Harry nyomában rohanni kezdett kifelé a teremből, miközben folyamatosan kábító átkokat lőtt a háta mögé. Sosem futott még ilyen szélsebesen. Zihált, verítékezett, a tüdeje sípolt, a szíve ki akart ugrani a helyéről. Egy átok zúgott el mellette – egy pillanatra lehunyta a szemét, és azt kívánta, még véletlenül se Luciustól származzon –, és becsapódott a falba, az ajtó mellett, amit Neville résnyire nyitva hagyott számára. Szinte beesett a helyiségbe, majd a falnak támasztotta a hátát, és mélyeket lélegzett. Nem volt ahhoz szokva, hogy így rohanjon. ő sosem volt az a játszótéren, úton-útfélen eszeveszetten rohangáló fajta, ő ahhoz volt szokva, hogy a kanapén vagy a fotelban ülve könyvet olvas, vagy Perselusnak segít a laborban.

Tulajdonképpen, jelen helyzetben bármit megadott volna egy bájitalos laborért, ahova bezárkózhatott volna. Hogy az a labor Perselusé vagy sem, az igazán nem számított.

– Hol… hol vannak a többiek? – zihálta Harry.

Lys körbe nézett, és számba vette a jelenlévőket; Harry, Hermione és Neville. Fogalma sem volt, hol lehetnek a többiek, vagy mi lehet velük. Csak remélni merte, hogy jól vannak. Valahol mélyen még mindig nehezére esett elhinni, hogy Lucius tényleg halálfaló… hogy végig Voldemortnak dolgozott…

– Mi volt ez az egész? – szegezte neki a kérdést Harry. – Malfoyjal.

– Mondtam már – sziszegte Lys – Williams professzor gyerekkori barátja.

– Mégis mi a manóért barátkozott anyukád egy leendő halálfalóval? – Ez fölöttébb jó kérdés volt, Lys pedig nem tudta a választ.

– Honnét tudjam?! – vágott vissza a lány ingerülten. – Ha nem tűnt volna fel, nem vagyunk beszélő viszonyban, mióta kiderült, hogy kis híján megölt.

Harry magában füstölgött tovább, látszólag elfogadva Lys magyarázatát. Mivel Hermione kíváncsiságát felkeltették Lys szavai (hiszen visszatérése után elég cenzúrázottan mesélte el a karácsonyi eseményeket), a lány kénytelen volt fojtott hangon, zavaróan részletesen elmesélni neki, mi derült ki karácsonykor, és gyorsan megmutatta az amulettet is, melyet Drust készített számára. A kis üveggömbben most égkék füst gomolygott.

Lys, ha őszinte akart lenni magával, nem emlékezett, hogyan jutottak el a boltíves terembe. Az határozottan rémlett neki, hogy legyőztek négy halálfalót, megtalálták Ginnyt, Lunát és Ront, s a következő pillanatban már Harryvel rohant, hogy elcsalják a halálfalókat sérült társaik közeléből. Furcsállta, hogy nem támadtak rá, sem pedig Harryre, bár utóbbi érthető volt, hiszen a fiúnál volt a kincset érő jóslat, amit meg akartak szerezni.

A két gyerek háta a boltív emelvényének ütközött, pálcáik egy-egy halálfalóra szegeződtek. Ellenfeleik rengetegen voltak, túlságosan is sokan, ráadásul a lány biztos volt benne, hogy alkalomadtán bármelyiküket szemrebbenés nélkül meg fogják ölni. Hiába képezte őt, Lyst Perselus április óta, ennyi ellenféllel semmiképp nem tudott volna elbánni, hiszen még Perselust sem tudta legyőzni…

– Add ide a jóslatot, Potter – szólt Lucius egészen közelről. Furcsa borzongás futott végig Lys gerincén, amit nem tudott mire vélni.

– Engedjék el a többieket – alkudozott zihálva Harry. – Engedjék el Lyst, Ront, Hermionét, Ginnyit, Lunát és Neville-t és akkor megkapják az átkozott jóslatukat.

– Ne játszadozz, Potter! Talán azt hiszed, egyedül képes leszel elbánni mindannyiunkkal?

– Nincs egyedül! – sziszegte Lys és ellökte magát az emelvény hideg kövétől, hogy Harry elé lépjen, eltakarva őt a halálfalók elől. – Ha Harryt akarjátok, előbb velem kell elbánnotok! – Pálcája vörös szikrákat szórt, ahogy erősebben megszorította és dacosan meredt Luciusra.

A két gyerek legnagyobb meglepetésére Malfoy tanácstalanul Bellatrixra nézett, aki ugyanúgy bámult vissza rá. A többi halálfaló nem mozdult.

– Éd is id vagyok! – kiáltotta Neville, aki valamiért magára hagyta a többieket és úgy döntött, csatlakozik Lyshez és Harryhez. Valószínűleg úgy gondolta, hármuknak nagyobb esélye van a túlélésre.

– Neville, ne…! – kiáltott fel Lys önkéntelenül. Látta, ahogy Lucius szája széle megrándul.

– Menj vissza a többiekhez! – szólalt meg Harry is.

– Áh, egy Longbottom – csendült Bellatrix derűs hangja. – Nos, Potter, hajlandó vagy átadni a jóslatot, vagy kipróbáljuk, jobban bírja a kínzást a kis barátod, mint a szülei?

Amikor Neville feltűnt a színen, Harry ellökte magát az emelvénytől, most egyensúlyát vesztve nekidőlt. Önkéntelenül lejjebb csúszott, még mindig Lys mögött, cipője orrával megbökte a lány sarkát. Egyikük sem akarta, hogy bántsák Neville-t, de a jóslatot sem szívesen adták volna át a halálfalóknak. Lys Neville-t fixírozta, és eszébe jutott egy átok, amit még Perselus tanított neki. Az segíthet rajtuk. De még sosem sikerült helyesen elvégeznie…

Bellatrix Neville-re szegezte a pálcáját, mire ő is így tett.

Crucio!

Appandax!

Mielőtt Bellatrix átka elérhette volna Neville-t, a fiú körül ezüstös, rögös energia buborék jelent meg. Az átok ebbe a buborékba csapódott, és sebesen cikázni kezdett az ezüst felületen, minden alkalommal kétfelé osztódva, amikor hozzáért egy röghöz. Néhány másodperc múlva az ezüstös buborékot teljesen elborította a Cruciatus átok vörös fénycsóvája.

– Ó-ó – motyogta Lys. – Neville, feküdj!

A fiú habozás nélkül engedelmeskedett, s amint földet ért, a buborék felrobbant, hátra tántorítva a fiú körül álló halálfalókat.

Bellatrix, Lucius és a többi tucatnyi halálfaló egy emberként fordult Lys felé. Arcukon (már akiké látható volt a csuklya alatt) csodálkozó kifejezés ült. Mindannyian biztosak voltak benne, hogy Lys ezt az átkot nem az iskolában tanulta.

– Ez meg miféle varázslat volt? – kérdezte az egyik halálfaló, aki még mindig viselte maszkját és csuklyáját.

– Béna – jegyezte meg egykedvűen Lys és megrázta pálcás kezét, mintha egy kitartó legyet akarna elhessegetni. – Ha jól hajtottam volna végre, a feladónak küldte volna vissza az átkot.

Harry döbbenten bámulta Lys hátát. Vajon honnan ismert a lány ilyen átkokat? Hiszen még csak negyedikes volt… Ezek az átkok pedig biztosan nem voltak benne egyik iskolai könyvben sem, mivel ő nem emlékezett rájuk.

Ekkor kinyílt két ajtó a lépcső tetején, hogy berohanjon rajta Lupin, Mordon, Tonks, a tar varázsló, akit apja Kingsleyként mutatott be Lysnek, és maga Sirius.

– Apa! – kiáltott fel Lys boldogan, mikor meglátta a férfit.

A Rend tagjai szemmel láthatóan megzavarták a halálfalókat. Az egyik csuklyás a káoszt kihasználva megpróbálta elkábítani Harryt, de átka lepattant Lys pajzsbűbájáról. A két gyerek Neville-hez sietett, s amíg Harry lekuporodott, hogy megnézze, mi van a fiúval, Lys mellettük guggolt, hogy megvédje őket a kósza átkoktól.

Harry felsegítette Neville-t, s mikor Lys is felegyenesedett és a fiúk felé fordult, két halálfalót pillantott meg mögöttük.

Protego! – kiáltotta azonnal.

A két halálfaló azonban nem támadt rájuk.

– Add át a jóslatot, Potter – szólt a magasabb, akiben Lys Dolohovra ismert. Perselus megmutatta neki a Próféta azon számát, amelyben beszámoltak Bellatrix szökéséről, és ez az alak is ott volt a címlapon. A lány a két fiú közé lépett, hogy segítsen nekik, ha párbajra kerülne a sor.

Azonban nem volt szükség rá, hogy megvédje Harryt, ugyanis hirtelen az apja tűnt fel a színen. Egy pálcaintéssel elkábította Dolohov társát, őt pedig vállal tolta félre, és vad párbajba kezdett vele. Lys aggodalmas arccal figyelte a párost, aztán a mellette álló fiúkra sandított, majd úgy ítélte meg, hogy tudnak vigyázni magukra, így aztán apja mellé rohant és Dolohovra szegezte a pálcáját.

Fervelio!

Dolohov kezei és lábai összezáródtak, mintha erős mágnesek lettek volna a bokájára erősítve. A halálfaló elterült a földön, és hiába volt nála a pálcája, képtelen volt használni azt.

– Szép volt – nézett lányára Sirius. – Most pedig menjetek innen!

– Nem! – ellenkezett Lys. – Segíteni akarok!

A varázsló szigorúan nézett rá.

– Vidd ki innen Harryt és a másik fiút – fogalmazta át az utasítást. – Vigyázz rájuk!

Lys keserűen bólintott és két barátja mellé sietett. Neville lába úgy nézett ki, mintha eltört volna, Harry pedig képtelen volt egyszerre segíteni járni a fiúnak, figyelni a jóslatra és megvédeni magukat a halálfalóktól.

Amikor a lány mellékjük lépet, Neville lábára szegezte a pálcáját.

Ferula – motyogta, mire szoros sínpólya tekeredett a sérült végtagra.

– Kösz – nyögte Neville. A lány biccentett.

– Apa azt mondta, el kell tűnnünk innen – szólt szigorúan. – Harry, tudsz segíteni Neville-nek?

– Igen.

Azzal a trió elindult a helyiség szélén álló kőlépcsők felé, megcélozva az egyik nyitott ajtót, ami reményeik szerint abba a helyiségbe vezette őket, ahol társaikat hagyták. Lysnek nem volt sok dolga menet közben: alkalmanként pajzsbűbájt vont maguk köré, csak a biztonság kedvéért, de egyébként zavartalanul jutottak a lépcső közepéig. A lány visszasandított a válla fölött és tekintetével megkereste az apját. Éppen Bellatrixszal párbajozott.

– Nem – motyogta. – Csak vele ne…

Mit sem törődve Sirius kérésével, hogy juttassa ki épségben Harryt és Neville-t, sarkon fordult és lerobogott a lépcsőn. Pontosan tudta, milyen veszélyes ellenfél Bellatrix, és esze ágában sem volt hagyni, hogy az apja egyedül harcoljon vele. Csupán egyetlen aprócska probléma volt a tervében: apja a terem túlsó felében harcolt, s az egész teremben átkok cikáztak.

Esélye sem volt arra, hogy észrevétlenül, épségben eljusson odáig.

Látta, ahogy Bellatrix megsuhintja a pálcáját, s a lila fénycsóva csak centiméterekre kerülte el az apját. Rohanni kezdett. Oda kellett érnie, bármi áron oda kellett érnie… Lehunyta a szemét és azt kívánta, hogy Bellatrix még véletlenül se tudja megátkozni az apját.

Rohant. Még sosem szaladt ilyen gyorsan, s bizonyára emiatt tűnt úgy, mintha a talaj sokkal közelebb lenne, mint ahogy azt megszokta. Átugrott egy földön heverő halálfaló testén – az ugrás könnyű volt, a landolás szokatlanul puha. Már csak pár méter választotta el őt a párbajozóktól…

– Ejnye, tudsz te ennél jobbat is! – hallotta az apja hangját. Mielőtt a férfi ellenfele reagálhatott volna a szavakra, Lys egész testével a nő vállának ugrott, aki erre kibillent az egyensúlyából és a földre zuhant. Az ütközés ereje átpördítette Lyst a boszorkány fölött, mielőtt ő is a földbe csapódott volna, aztán néhányszor megpördült tengelye körül, majd fürgén felpattant, hogy Bellatrixra vethesse magát.

Reducto! – A boszorkány átka az oldalát találta el, s ő felnyögött fájdalmában. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, aztán ismét a nőre vetette magát. Ezúttal sikerült szemből eltalálnia; Bellatrix újfent a padlóra zuhant, Lys pedig egyenesen rá. – Szedje le rólam valaki ezt az átkozott dögöt!

– Hogy beszélsz a lányommal, Bella? – Sirius olyan hirtelen bukkant fel mellettük, hogy Lysnek meglepődni sem volt ideje.

– Apa! – akart felkiáltani lelkesen, de csupán egy vakkantás hagyta el az száját. Csak most nézett a le magára: kezek helyett mancsokat látott, melyeket sűrű, barna szőr borított. Ijedt nyüszítéssel ugrott le Bellatrixról, és egészen Siriusig hátrált.

Ez a lányod? – hökkent meg a boszorkány, de mielőtt Sirius reagálhatott volna, dörrenés rázta meg az egész termet. A varázsló lehajolt Lyshez, hogy legalább egy kicsit megnyugtassa a lábánál remegő kutyát, a nő pedig ezt a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva kereket oldott.

Lys továbbra is folyamatosan nyüszített és egész testében remegett. Fogalma sem volt róla, hogyan és mikor lett belőle kutya, és ez az egész élmény túlságosan riasztó volt számára. Hiszen ő még csak nem is volt animágus! Nem akart állattá változni, nem is gyakorolt!

– Lys. Lys, nézz rám – szólt rá szigorú hangon az apja. – Nincs semmi baj. Később megbeszéljük, jó? Most változz vissza.

A kutya nyüszítve, vadul rázta a fejét, mintha félt volna valamitől.

Sirius tanácstalanul meredt maga elé. Igaz, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy magára maradt a lányával, de most először került olyan helyzetbe, hogy meg kelljen nyugtatnia őt. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan csinálja.

– Nincs semmi baj – ismételte. – Ez csak animágia.

A kutya mordult egyet, mintha Lys ingerülten akart volna visszavágni. Siriusnak szörnyű gondolata támadt; ugye Lys nem most változott át először?

– Tudom – folytatta a varázsló hirtelen –, elsőre egy kicsit ijesztő. De meg lehet szokni.

Lys nyüszítve rázta a fejét. A férfi mélyet sóhajtott. Abban a pillanatban bárminek a többszörösét megadta volna, ha legalább