Ha belekóstolsz; veszélyes! by Bettiiyy
Tartalom: A mardekáros Cherry Rees utolsó félévét tölti a Roxfort falai között. Az indulatok a tetőfokára hágnak a házak között, miközben az országban egyre több rejtélyes eltűnés és haláleset történik.
Az legtöbb pontszámot gyűjtő versenyen kívül azonban kezdetét veszi egy sokkal nagyobb méretű és veszélyesebb megméretetés, az élet-halál harc.
A fiatal boszorkánynak hamarosan választania kell a jó és a rossz között, ám hamar rá kell döbbennie, hogy nem mindig olyan egyszerű a kettő között különbséget tenni.
Vajon képes lesz-e félretenni az évek óta tartó versengést és összeállni az ellenséggel, amelynek hadvezére egyenesen Sirius Black, Remus Lupinnal karöltve-, hogy megmenthessen egy számukra oly fontos életet?
Categories: ltalnos, Romantikus Szereplők: James Potter, Lily Evans, ms hallfal, Perselus Piton, Regulus A. Black, Remus Lupin, saját szereplő, Sirius Black
Műfajok: regny
Figyelmeztetések: durva nyelvezet, erőszak
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 12 Befejezett: Nem Word count: 32028 Olvasták: 1113 Published: 2010. 03. 28. Frisstve: 2017. 05. 24.

1. Amit a család elvár by Bettiiyy

2. Kzs cl, szavak nlkl by Bettiiyy

3. Msok voltunk egyszer rges-rgen... by Bettiiyy

4. Csak egy egyszerû nap by Bettiiyy

5. Bntetõmunka by Bettiiyy

6. Hcsata s egy dermesztõ fordulat by Bettiiyy

7. Srelmek by Bettiiyy

8. Zkkenõk by Bettiiyy

9. jszakai beszlgets by Bettiiyy

10. Egy közös titok Potterrel by Bettiiyy

11. Éjszakai barangolás by Bettiiyy

12. Galleon by Bettiiyy

Amit a család elvár by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
"A Harry Potter könyvek szerepl?i és világa kizárólag J. K. Rowling teremt? fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem ?ket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt."
Fejfájással küszködve emeltem számhoz a pezsgőspoharat és kortyoltam párat a nedűből. Körülöttem csillogó ruhákba öltözött emberek kavalkádja örvénylett. Elhúztam a számat. Mindig is utáltam ezeket a magamutogató rendezvényeket. A Malfoy család tartotta a szezon első bálját, mely korai kezdéssel már a téli szünetben elkezdődött.
Hirtelen egy forró tenyér simított végig a csupasz hátamon, mire összeszűkült szemekkel hátrafordultam. Az ifjú Malfoy-fiú mosolygott rám. Hosszú, szinte már természetellenesen szőke haja hátra volt fogva, miközben egy rövid, kósza tincs a hideg, szürke szemeibe hullott.
- Nahát, kedves Cherry! – köszöntött tetetett meglepettséggel a hangjában.
- Malfoy – biccentettem egyet és teljesen felé fordultam, miközben szabad kezemmel kissé feljebb emeltem az ezüstös színű estélyimet.
- Megtisztelnél egy tánccal? – nyújtotta felém a karját, mit kelletlenül elfogadtam, majd egy arra járó felszolgáló a tálcájára helyeztem a poharamat és lassú ringatózásba kezdtem a fiatal férfival.
- Elnézést – lépett egy sötétbarna hajú fiú mellénk pár perccel később, akiben rögtön felismertem gyermekkori barátomat, Keitht. – Elszabadna rabolnom a gyönyörű hölgyet? – kérdezte, és választ nem várva kezemet az övé süllyesztettem, engedve, hogy arrébb vezessen.
- Köszönöm, ha megmentettél – hálálkodtam, miközben kesztyűbe bújtatott ujjaimat a vállára helyeztem. – Ki nem állhatom…
Keith nem válaszolt csak elnézően mosolygott, és éj kék szemeivel engem fürkészet.
- Találkoztam Regulusszal – szólalt meg végül, mire érdeklődve felemeltem a szemöldökömet a folytatást várva. – Nagyon el van keseredve. A bátyja elszökött otthonról, miután Mrs. Black kitagadta a bácsikájukat a családból.
- Azt hittem, ki nem állhatják egymást – jegyeztem meg, de nem szólt semmit.
- Regulus úgy érzi, ő nem olyan erős, mint a másik Black – magyarázta Keith, miközben fordított rajtam egyet.
- Hol van? – céloztam a fiatalabbik Blackre, mire párom a szemével a terem egyik vége fele intett, ahol Regulus egy pohárral a kezében üldögélt.
- Cherry, drágám! – szólalt meg édesanyám hangja, mikor Keith lekísért a táncparkettről, és közös barátunk felé vettük az irányt.
- Jó napot kívánok, Mrs. Rees! – hajolt meg kissé legjobb barátom, mikor megpillantotta anyám szőke alakját.
Gyönyörű nő volt, ám én sajnos a méregzöld szemein és az apró magasságán kívül semmit sem örököltem tőle. Nekem hollófekete, hullámos hajam volt és hófehér bőröm, mellyel édesapámra ütöttem.
Húgom ellenben minden porcikájában ízig-vérig édesanyám volt a karamellabarna szemeit eltekintve. ő csodaszép volt, így a férfiak sosem unták körülrajongani őt.
Anyám Keith szüleiről érdeklődött, akik sajnos betegség miatt nem tudtak megjelenni az esten. Barátom készségesen válaszolt, miközben én szemeimmel Regulust fürkésztem.
- Édesem, ideje indulni! – szólalt meg végül anyám, mire lemondóan bólintottam.
- Mondd meg Regulusnak, hogy ne adja föl – szorítottam meg Keith karját, majd anyám után siettem, aki a kandallóban pillanatok alatt el is tűnt.
Búcsúpillantást vetve a két fiúra, kezembe kaptam egy maréknyi hopp-port és bemondtam a címünket. A kavargó élmény hatására behunytam a szememet, és mire újból kinyitottam már a házunk mélyzöld falai pislogtak rám. Halkan felsóhajtottam és a kikászálódtam a zölden csillogó parázs közül.
Húgom abban a pillanatban lépett ki a konyhából, kezében egy pohár vizet szorongatva. Mikor meglátott magasra emelte az orrát és vállamnak lökve a sajátját felsietett a szobába. Laposakat pislogva meredtem utána, majd halántékomat fogdosva a konyhába sétáltam.
- Hogy tetszett a bál? – kérdezte anyám és szőke csigáit egyetlen pálcaintéssel kiengedte, mely immár a hátát verdeste.
- Ki nem állhatom – feleltem őszintén és pohár narancsléért nyúltam.
- Pedig gyönyörű voltál – jegyezte meg mosolyogva és egy apró varázslattal egy tányért varázsolt a pultra.
- Imádlak – emeltem fel a szendvicsekkel megrakodott étkészlet egy darabját és másik kezemben a narancslével felmasíroztam a szobámba.
Útközben összefutottam nevelőapámmal, aki fekete nyakkendőjét cibálta lefelé magáról. Szó nélkül utat engedett nekem a lépcsőn, majd mikor elhaladtam mellette egy cinkos vigyorral lekapott egy szelet finomságot a tányérról és a szájába tartva elsietett. Fejcsóválva meredtem utána, majd mosolygó szemekkel besétáltam a narancsszínű szobámba.
Tekintetemmel megkerestem az utazóládát, melybe félig-meddig bepakolva hevertek a ruháim. Hatalmas sóhajjal a kétszemélyes ágyra helyeztem a tányért és a poharat, majd egy pálcaintéssel levarázsoltam magamról a ruhámat. Október elején töltöttem be a tizenhetedik életévemet, ami azt is jelentette, hogy szabadon varázsolhattam az iskolán kívül is.
Gyorsan magamra kaptam egy régi, fehér farmernadrágot és egy szűk fekete toppot, melyet egy mugli boltban vásároltam három évvel ezelőtt, majd a ruháimhoz sétáltam és kiválogattam azokat, melyeket magammal szeretném vinni a roxforti birtokra.

Másnap reggel a 9 és ¾. vágányról induló vonatra szálltam fel húgommal együtt, aki rögtön, minden búcsúszó nélkül a barátai keresésére sietett. Megadóan felsóhajtottam, majd ládámat magam után húzva figyeltem a kupékat, hátha egy ismerős arcot, vagy egy szabad helyet találok. A sokadik kabin után hangos szóváltásra lettem figyelmes, majd egy kicsapódó ajtóra és egy határozott léptekkel haladó fekete üstökre.
Merengve állapítottam meg, hogy Perselus Piton száguldozott a vonaton, mikor egy újabb sötét fürt tűnt fel és egy hozzá elmaradhatatlan szemüveg. Kissé oldalra döntött fejjel figyeltem, ahogyan Potter kiröhög az ajtón, majd megpillant engem és a szája gonosz mosolyra húzódik.
- Hoppá! – kapta elő pálcáját és rám szegezte, mire értetlenül meredtem annak végére. – Csöbörből vödörbe!
- Mi van már? – lépett ki egy másik alak, akiben Sirius Blacket ismertem meg. - Nocsak, nocsak, a Rees lány – mondogatta, majd ő is kikapta zsebéből a pálcáját, és társát követve az arcomra szegezte.
- Nagyon ügyes Black, de ha megbocsájtotok, elmennék – ragadtam meg a táskámat és indultam el, de Potter karja megállított.
- Sajnos nem bocsájtunk meg – mondta fülig érő szájjal, mire felemeltem a szemöldökömet.
- Kár, mert elállod az utat – szólalt meg egy jól ismert hang a hátam mögött.
Oldalra sandítottam, de még így is láttam Keith alakját, ahogyan a vállán egyensúlyozva egy könyvet mögöttem áll. Potter nem mozdult, csak ellenségesen meredt a sötétbarna hajú barátomra.
- Mint prefektus mondom – nyomta meg a második szót Keith, mire a két griffendéles összeszűkített szemekkel lejjebb engedte pálcás kezét, de még mindig ránk szegezték annak végét.
- Itt meg mi folyik? – hallottam meg egy női hangot, mire mély levegőt vettem és beharaptam az egyik ajkamat. Potterre meredtem, aki ágyúgolyó módjára tüntette el fegyverét és elkápráztató mosollyal a felénk közeledő lány felé fordult. – Potter, Black mit műveltek?! – kérdezte Black pálcájára pillantva, aki felvon szemöldökkel nézett a sötétvörös hajú prefektust, akit a két csibész barátja, Lupin követett.
- Na, idefigyeljetek! Ezt jelenteni fogom McGalagonynak! – kezdett bele a lány, mire nagyot sóhajtva, szánakozó pillantással otthagytam a tátogó Pottert és bandáját. Sajnáltam szegény fiút, hiszen lassan már két éve gürcölt a vörös szépség kegyeiért. Mindhiába.
Mögöttem Keith halkan lépkedett.
- Az utolsó fülkéig – morogta alig hallhatóan, én pedig eleget tettem a kérésnek.
A kupéban csak a fekete hajú Regulus ült. Könyökét egyik térdén pihentette, miközben elmerengve figyelte az elsuhanó tájat. Alig látható fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt. Láttam, hogy felém sandít, ezért felemeltem egyik kezemet köszönésképp, és csendben leültem.
Keith Regulus mellett foglalt helyett, miután a ládámat feldobta a poggyásztartóra, majd hosszú lábát a szemben lévő ülésre helyezve temetkezett a könyvébe.
Mindenféle zavar nélkül figyeltem a két fiatal férfit, majd a vonat zötykölődésétől egyre nehezebbnek éreztem a pilláimat, míg végül feladtam és nem is próbálkoztam ébren maradni.

Egy kéz kedvesen simított végig arcom élén, mire összeráncoltam a szemöldökömet és aprókat pislogva kinyitottam a szemeimet. Regulus arcát pillantottam meg pár centire az enyémtől.
- Gyere, lassan megérkezünk – mondta halkan, mire felültem és álmosan néztem, ahogyan kikaparja a talárját és a fekete pulóvere és farmernadrágja fölé veszi.
Elfojtott ásítással szedtem ki a saját egyenruhámat is és öltöttem gyorsan magamra, miközben éreztem, hogy a vonat lassítani kezdett.
Nem kérdeztem, hogy hol volt Keith.
- Beszéltél a bátyáddal? – tettem fel hirtelen a kérdést, mire megállt a mozdulatban és rám meredt.
- Miért kellett volna beszélnem vele? – kérdezte kissé indulatosan, mire elhúztam a számat.
- Azt mondják a beszéd rengeteg dologra gyógyír – mondtam nagy bölcsen, mire megrándult a szája széle.
- Pont te mondod, azok után, ami a húgod és közted történt? – sziszegte gunyorosan, mire vállat rántottam.
- Mások problémájában okos az ember.
- Az biztos – morogta maga elé és leszállt a vonatról.
- Sorakozó! – hallottam meg a jól ismert hatalmas vadőr hangját, akit Hagridként emlegettek. Borzas, sötét szakálla a fél arcát eltakarta, így az elég ijesztő külsőt kölcsönzött neki, de a melegen csillogó barna szemei megcáfolták az előítéletet.
Rengetegen lenézték a vadőrt és féltek tőle, aki hatalmas termetével még az igazgató fölé is magasodott, mégis, aki megismerte, az tudta, hogy Hagrid a légynek se tudna ártani.
Most a hatalmas hóban állva olyan elveszetnek tűnt.
- Szia Hagrid – köszöntem neki, mikor elhaladtam mellette. Akkor lettünk jóban, mikor másodikban szóváltásba keveredtem az egyik háztársammal és valami tiltott átkot szórt rám, minek következtében a bőrömön több száz vérző seb keletkezett.
- Szervusz, Cherry! – üdvözölt ő is és vidáman végignézett a diákseregen. – Hogy telt a szünet?
- Borzalmasan – feleltem őszintén, mire brummogva felnevetett és intett, hogy menjünk tovább.
Az érdekes fekete lovak után kötött fiákerek zötykölődve szelték a havat a kastély felé, miközben a hó megállíthatatlanul hullott alá.
Regulus egy másodperc alatt kiugrott és karját nyújtva nekem segített kiszállni. Az mínuszok röpködtek, mi pedig fázósan húztuk össze magunkon a vékony talárunkat, majd besiettünk a kastélyba.
Mindenféle teketória nélkül a nagyterembe sétáltunk és leültünk az asztalunkhoz. A téli szünetben alig maradtak az iskolában, így a diákok többsége izgatottan beszélgetve foglalt helyet a maga házánál.
Tekintetemmel a húgomat kerestem, aki hosszú, szőke haját csavargatva sietett a Tekergők után. Felvontam a szemöldökömet és úgy figyeltem a csacsogását.
- Szia Regulus! Hogyan telt a karácsonyod? – ült le mellénk egy világosbarna hajú lány és közelebb húzódott a Black fiúhoz.
- Remekül – morogta elhallóan, mire felsóhajtottam és ismét az igazgatóra fordítottam a tekintetemet, aki éppen étkezésre utasította a társaságot.
Az étellel roskadozó asztalra meredtem, melyen a legkülönfélébb fogásoktól kezdve a legbizarrabbakig minden fellelhető volt. Szedtem egy kis krumplit és rántott húst a tányéromra, majd gyorsan magamba tömtem az összest. Nagyon szerettem a roxforti menüt.
Végül a pudingot és az egyéb ínyencségeket hanyagolva megvártam a két barátomat. ők magukba tömték az összes ennivalót, amit tudtak. Nagy nehezen felkeltek az asztaltól és kitámolyogtunk az előcsarnokba, ahol egy kisebb csapat gyűlt össze.
Néhány Mardekáros egy másodikos fiút átkozott, aki nem tudta hárítani az ártásukat. Körülnéztem, de senki sem segített neki.
- Ti meg mit csináltok? – léptem oda Keithszel, akinek a szeme sötéten megvillant.
- Nem látod Keith? – kérdezte röhögve az egyik és egy újabb átkot szórt a szerencsétlen fiúra, de azt barátom egy egyszerű pálcaintéssel hárította és szeme sarkából rám nézett.
Értettem a célzást, leguggoltam a gyerekhez és megfogtam a karját.
- Tömeges támadás egy gyengébbel szemben? – lépett elénk Potter és meglendítette pálcáját, minek következtében Keith a falnak repült, majd összeesett.
Haragosan meredtem a griffendélesre, miközben felrángattam a fiút a földről és pálcát rántottam és Potterre szegeztem azt.
- Ne merészelj még egyszer pálcát emelni Keithre! – sziszegtem a fogaim között, miközben egyetlen fegyverem végéből szikrák röppentek ki. A szemüveges fiú felemelte a szemöldökét, aztán egyszerre több dolog is történt.
A mögöttem lévő Mardekárosok egy emberként mormolták el a saját átkukat és célozták be a Tekergők valamelyikét, ám azok sem voltak rest, rögtön ellentámadásba lendültek. Felmérve a helyzetet rögtön lebuktam és magammal rántottam a kisfiút is, hogy kikerüljem a repkedő átkokat, majd mikor percek múlva úgy láttam, hogy vége, felálltam.
Hirtelen úgy éreztem, hogy a világ darabokra szakadt és engem forróság öntött el. A levegő a tüdőmben rekedt és a szemeim előtt elhomályosult a világ. Az égető fájdalom átjárta a bordáimat és hátamat, majd egy hangos törést hallottam és minden elsötétült.

Összeráncoltam a szemöldökömet és megpróbáltam a csípőmmel arrébb tolni magamat egy kicsit, mikor éles fájdalom hasított a bordáimba. Megmerevedtem és kinyitottam a szememet.
Az egész helyiséget sötétség borított, ám így is fel tudtam fedezni az ágyam mellett ülő Keith alakját.
- Keith? – suttogtam és még engem is meglepett hangom recéssége.
- Sss – csitított, miközben ujjait a végighúzta a homlokomat. – Madam Pomfrey!
Idegesen összeráncoltam a homlokomat és az ajtó felé fordítottam a tekintetemet, ahol a javasasszony alakja tűnt fel.
- Hihetetlen! Párbajozni az előcsarnok kellős közepén! – zsörtölődött és elém lépett egy pohárral.
Kieth gyorsan elvette tőle, miközben én remegő kezemmel a pohár után nyúltam. Barátom szabad karjával lassan felemelte a fejemet, hogy meg tudjam inni az undorító ízű gyógyszert.
- Mi történt? – kérdeztem rekedten, mikor a fejem visszahanyatlott a párnára.
- Az a két hülye pálcát rántott, hogy megátkozza a másik két hülyét, csak te útban voltál – felelte kissé ingerülten. – Eltalált valami átok és a bordáidat széttörte. Az igazgató nagyon kiakadt. Kiderült, hogy fekete mágia szaga van a dolognak, de az a hülye nem tudta, hogy mit csinál a varázslat. Gondolta, majd kipróbálja. Az apjának a dolgai között találta.
- Milyen hülye? – sziszegtem és megpróbáltam feljebb emelkedni, de a fájdalmamon kívül nem értem el semmit.
- Jared McModer – morogta fogai között, mire egy aprót bólintottam. Emlékeztem rá, ő volt az, aki azt a másodikos fiút bántotta.
- Hogy van az a fiú? – kérdeztem, mire összeszűkült szemeit rám emelte.
- Jézusom Cherry! Hihetetlen vagy! – fakadt ki, mire nagyokat pislogtam. – Egy pillanatra azt hittem meghaltál. Te nem láttad magadat! Erre azt kérdezed, hogy van a kissrác? Hát elhiheted; nem érdekel!
- Jól van, jól van! – csitítottam, majd összevontam a szemöldökömet. – Reg?
- Nem tudom, már azelőtt eltűnt, hogy volt az a kis incidens a csarnokban – felelte, én pedig rámeredtem.
- Te jól vagy? – kérdeztem, mire értetlenül rám nézett. Szemem előtt elhomályosult az alakja és leírhatatlanul fáradtnak éreztem magamat.
- Miért ne lennék?
- A csarnokban Potter nekivarázsolt a falnak – válaszoltam nemes egyszerűséggel, mire elmosolyodott.
- Rendben vagyok. Próbálj meg aludni! – utasított és nem kellett kétszer mondania. Mindenféle próbálkozásom ellenére lecsukódott a szemem és éreztem, ahogyan magába fogad a meleg sötétség.

Fejfájással ébredtem. Először a jobb szememet nyitottam ki és oldalra sandítottam. Keith ült ott egy könyvet olvasva. Mocorgásomra felkapta a fejét és becsapta a könyvét.
- Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva.
- Mint akin átment az úthenger – morogtam.
- Mi az, az úthenger?
Megütközve néztem rá, majd egy nagyot sóhajtottam. – Semmi.
- Szólok Madam Pomfreynak, hogy felébredtél – állt fel, de én megfogtam az inge ujját.
- Csak menjünk el. Jól vagyok! – biztattam, mire megcsóválta a fejét és kikapta karját az enyém közül.
Pillanatok múlva megjelent a javasasszony és elkezdett vizsgálni. Óvatosan végigtapogatta a bordáimat, majd elkomorodott.
- Maradnia kellene még egy napot – mondta, mire elhúztam a számat.
- Inkább mennék…
- Saját felelősségre – vágta rá, én pedig felsóhajtottam és egy aprót bólintottam. – Nos, rendben. Holnap jöjjön vissza, egy rutinvizsgálatra.
- Rendben – ugrottam ki az ágyból, de rögtön megtántorodtam. – Viszlát! – iszkoltam el gyorsan Keithszel a nyomomban, aki rosszallóan sétált mögöttem.
A nagyterem felé vettem az utamat, de egy karomra kulcsolódó tenyér megállított.
- Az óráknak vége – közölte, mire lehunytam a szememet és a klubhelyiség felé siettem.
- Regulus a pályán van – szólalt meg kis idő múlva. Meghökkentem, hogy ismét képes a gondolataimban olvasni. Rámosolyogtam, majd irányt váltva a kviddicspálya felé iramodtam, Keith pedig szó nélkül a könyvtárba sétált.
A folyosón haladva furcsa hangokra lettem figyelmes.
- El sem hiszem, hogy a bolond öcsém lett a csapatkapitány – szólalt meg egy nagyon ismerős tónus.
- Ez van, szoktasd magad a gondolathoz – álltam mögéjük, mire nagyot bólintottak. Hirtelen abbamaradt a mozdulatuk és megpördültek a tengelyük körül.
- Mit szaglászol utánunk? – kérdezte ellenségesen Black, mire vállat vontam és továbbsétáltam.
- Hé! – kiáltott utánam Potter, de nem foglalkoztam velük.
- Mi történt Ágas? – tűnt fel egy harmadik fiú is előttem, kinek vörösesbarna haja volt. Rögtön felismertem. Lupin volt az.
- Szia, Cherry! Hogy vagy? – kérdezte barátságosan és megállt előttem.
- Remekül – feleltem halványan mosolyogva, mire összevonta töprengően a szemöldökét.
- Biztosan nincs semmi bajod? – szólalt meg aggódóan. – Tegnap nagyon nagyot kaptál.
- Biztosan – bólintottam egyet, mire elhúzta a száját és felsóhajtott.
- Rendben. Kellemes napot! – azzal odasétált a barátaihoz és magyarázni kezdett nekik, de én arra már nem figyeltem.
A folyosó közepén sem jártam, mikor feltűnt Regulus a háta mögött a Mardekár csapatával. A sportfelszerelés volt rajta. Intettem neki, mire megállt és megvárta, míg odasétálok. Mélyen a szemébe néztem és megvártam, hogy a csapat többi tagja is elsétáljon.
- Mi a franc van veled? – ugrottam neki, mire meglepetten pislogott.
- Figyelj, sajnálom, hogy nem mentem be hozzád a gyengélkedőre, de nagyon sok dol… - kezdett magyarázkodni, de türelmetlenül leintettem.
- Nem érdekel – sziszegtem. – Miért nem beszélsz Blackkel, ha ennyire megvisel a költözése?
- Cherry, ezt már megbeszéltük! – sóhajtott fel és fekete hajába túrt.
- Hát persze – morogtam gúnyosan, mire felvonta a szemöldökét és rám pillantott.
- Jézusom… - tépett bele tincsébe és idegesen kifújta a levegőt. – Te semmit nem értesz… - szólt oda még, majd elsétált.
Fejcsóválva néztem utána, miközben karba tettem a kezeimet és felsóhajtottam.
- Reg! – kiáltottam és utána futottam. A folyosó végénél járt. Fekete szoknyám ide-oda libegett utánam.
- Mi van már? – kérdezte türelmetlenül, miközben pihegve kifújtam a levegőt.
- Ugye, nem akarod azt megtenni, amin a nyáron gondolkodtál? – szúrtam fürkészően szemeimet az övébe, mire elhúzta a száját és elkapta a tekintetét.
- Lényegtelen – mondta, és felkapta a seprűjét, majd hátat fordított. – Gyógyulj meg! – ölelte át a fejemet, majd egy apró, baráti csókot nyomott a fejem búbjára.
Ajkamba harapva meredtem alakja után, miközben lehunytam a szememet. Ennyire hülye ő sem lehet. Miért akarná megöletni magát? Ám hiába próbáltam magamnak bebizonyítani az ellenkezőjét, a szívem mélyén tudtam, hogy ő már választott. És az nem mi leszünk a barátai, akik igazán törődnek vele, hanem a családja és az ostoba felfogásuk, hiába gyűlöli Regulus az egészet, úgy, ahogy van.
Reménytelenül felsóhajtottam. Ha ő nem engedi, én sem tudok segíteni neki. Nyugtattam meg lelkiismeretemet és a hálókörlet felé vettem az utamat, mikor hangokra lettem figyelmes.
Érdeklődve fordultam az ellenkező irányba és haladtam végig a folyosón, majd mikor befordultam egy következőre egy vörös fénycsóva repült el a fejem felett. Egy pillanatra meglepetten bámultam az elém táruló látványra, majd előkaptam a pálcámat.
A két Black egymásra szegezett fegyverrel meredtek egymásra és dühösen morogtak a másikra.
- Ezek meg mit csinálnak? – léptem Potter mellé, aki felébb nagy élvezettel figyelte a jelenetet.
- Egyértelmű, nem? – kérdezte ellenségesen és vigyorogva figyelte barátját. Vállat vontam és keresztbe font karral a falnak vetettem a hátamat, szintúgy, mint a pár centire mellettem álló Lupin.
- Sirius most kapott egy levelet a szüleitől, amiben gratulálnak neki az eddig elért eredményeiért – magyarázta a prefektus, mire értetlenkedve összeráncoltam a homlokomat. Nem kitagadták?– Igazából… az öccse kapott, de a bagoly neki adta a levelet – egy kissé gyűrött lapot nyújtott át.
- Ez Regulus levele – mondtam, mire vállat vont és szabad kezét a zsebére vágta, míg a másikkal még mindig az arcomba dugta a lapot. Szemem akaratlanul is sorokra kúszott, ahogy megakadt a tekintetem néhány szón.
Kikaptam a fiatal férfi kezéből a levelet és elrúgtam magamat a faltól, majd a pergamenre tereltem minden figyelmemet.
Micsoda?!
- Regulus Black! – bődültem fel és pálcámat rászegezve elindultam felé. Szemem sarkából láttam, hogy az összes Tekergő megdermed hirtelen kirohanásomtól. – Te kis… te! – mutattam rá mutatóujjammal és éreztem, hogy az agyamat elborítja a vörös köd. Remegő kezekkel mondtam ki az átkot.
Regulus a falnak repült a varázs erejétől és összecsuklott, de nem vesztette el az eszméletét, hanem dühtől izzó szemekkel felállt és rám meredt. Ám engem ez nem tudott megtántorítani. Szanaszét akartam átkozni.
- Mi a franc van abban a levélben, hogy mindenki nekem esik? – kérdezte keserűen.
- Tessék! – vágtam a mellkasához a levelet és faképnél hagytam.
Mérgesen baktattam fel a lépcsőkön, miközben minden porcikámban remegve akartam feldolgozni az olvasottakat. Regulus feladatot kapott halálfalóként…
Kzs cl, szavak nlkl by Bettiiyy
Az elkövetkezendő két hétben egyszer sem kezdeményeztem társalgást Regulusszal, de minden kérdésére és kérésére udvariasan, mégis távolságtartóan válaszoltam. Keith nem csinált nagy ügyet a dologból, úgy volt vele, hogy apró gyermeki hülyeség, majd kinövi. Én ebben a szívem mélyén kételkedtem, de nem említettem senkinek sem. Reménykedtem benne, hogy mégsem igazak a baljós gondolataim és tévedek.
Az egyetlen ember, aki ugyanolyan sötét pillantásokkal kísérte Regulus lépését, mint én, a másik Black fiú volt. Szemem sarkából mindig láttam, mikor elment az öccse mellett, ahogyan ökölbe szorította a kezeit és mérgesen összepréselte férfiasan telt ajkait.
Egyre kevesebbet jártam az órákra Reggel és Keithszel, viszont egyre több időt töltöttem Perselus szótlan társaságában. Ő hang nélkül tűrte, hogy minden adandó alkalommal mellé csapódok, bár ha a feltételezéseim helyesek, nem is vette észre a jelenlétemet, ugyanis mindig egy hatalmas könyvet bújt.
Keith nem egyszer próbált rávenni, hogy beszéljek Regulusszal, de a történtek után nem hittem, hogy túl sok mondanivalóm lenne számára. Mikor utolért a folyosón az incidens után, megpróbálta elmagyarázni, hogy mit és miért tett, de nem győzött meg. Mondtam neki, hogy mennyire szeretem és kérleltem, hogy ne tegye, de hajthatatlan volt. Azt mondta, ezt meg kell tennie a családja érdekében. Hitetlenkedve néztem rá, de mikor megláttam a szemében azt az elszánt tüzet, halkan csak annyit mondtam, hogy nem akarom végignézni, ahogy megöli magát. Azóta nem beszéltünk.
Csendben figyeltem őt nap, mint nap és láttam, ahogyan egyre jobban összetörik és fárad. Szeme alatt egyre sötétebb karikák éktelenkedtek és pillanatok alatt kilókat fogyott. Rossz volt ránézni, de nem panaszkodott. Voltak napok, mikor órákra eltűnt és senki sem tudta, hol van. Az elején gyakran keresni kezdtük, de mikor észrevettük, hogy egyre rendszeresebb, abbahagytuk.
Gyakran elöntött a lelkiismeret-furdalás, hogy nem vagyunk elég jó barátok, főleg, ha ilyen hamar feladjuk, de végül mindig eltemettem magamban az érzéseimet és azzal áltattam magamat; mindent megpróbáltunk. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem így van, hiszen ezer más módon próbálkozhattam volna, mégsem tettem. Helyette végignéztem, ahogyan a nagy, erős Regulus árnyéka lesz önmagának. Szívszorító látvány volt.
De azt sosem gondoltam, hogy a hatalmas nagy hülyeségemre Sirius Black fog rávilágítani.
Perselus nyomában sétáltam a nagyterembe egy sötétebb folyosón, mikor a nagy semmiből feltűnt két Tekergő. Kaján mosollyal az arcukon szegeztek pálcát a mellettem haladó férfira, velem nem is törődve.
- Nocsaaak…; nocsak…; Pipogyi! – szólalt meg Potter gúnyosan és közben körbe sétálta Pitont. A háztársam se volt rest és előkapta a fegyverét, de a griffendéles férfi megelőzte egy Capitulatusszal.
- Potter – sziszegte Perselus és gyűlölködve meredt a másik kettőre.
- Levico…; - átkozta Black, de gyorsan előkaptam a pálcámat ás hárítottam a támadását.
- Kettő egy ellen, nem szép – morogtam, még mindig a férfire tartottam a fegyveremet és kivarázsoltam Potter kezéből Perselus pálcáját, majd átadtam azt a tulajdonosának.
- Vissza kéne menned, nehogy megsérülj – gagyogta Black, abban a reményben, hogy felidegesíthet. Hasztalan. – Add át üdvözletem az öcsémnek!
Nem feleltem, csak összehúztam a szemöldökömet.
- Azt hiszem, a szerencse jobban elkél neki – mondtam halkan, de meghallotta és a meglepettség apró szikrája suhant át az arcán, majd a szeme elsötétült.
- A hulláknak mindegy – vonta meg a vállát, de láttam, hogy bántja a dolog, mégsem foglalkoztam vele. Akaratlanul is cselekedtem és kimondtam az első átkot, ami az eszembe jutott.
Innen nem volt megállás. Lépésemre mind a három férfi fellelkesült és csak repkedtek a pálcáinkból az átkok. Nem egy lovagi páncélt taroltunk le, miközben azoknak estünk egy-egy ártástól. A falakon a festmények gyorsan eliszkoltak és fejcsóválva figyelték a párviadalt biztonságos rejtekhelyükből. Harcunknak az arra járó SVK tanár vetett véget, mikor a vérző orrú Black egy jól irányzott célzással a falnak repített. Az ütés a tarkómat érte, én pedig a falról lecsúszva összerogytam a földön. Szemem előtt fekete csillagok repkedtek, a fülem zúgott, az alakok pedig homályosan kergetőztek.
- Mr. Potter elmondaná, mi folyik itt? – dörrent meg a professzor hangja, akinek hajdan fekete hajszálait ősszé változtatta az idő. – És Mr. Piton! Felfoghatatlan! Azonnal velem jönnek! – mondta dühösen ellenkezést nem tűrő hangon, mikor a fal tövébe kapaszkodva megpróbáltam felállni a földről. –És maga Miss Rees? – kérdezte hitetlenkedve, mire elhúztam a számat és megpróbáltam magamat tartani. – Hiszen maga vérzik! Gyengélkedő!
- Majd elkísérem – lépett mellém Perselus.
- Maga velem jön! És önök ketten is! – mutatott a két griffendélesre, majd tekintete Black arcán ragadt le. – Maga is Mr. Black! Gyengélkedő! – rótta ki az ítéletet, majd mit sem törődve velünk elviharzott a két férfivel a nyomában.
Black dühösen fújtatott és elindult a gyengélkedő felé. Hirtelen megtorpant és zavarodottan rám nézett. Én csak a fal mellett álltam, félig támasztva magam, ködös tekintettel.
- A kurva életbe! – káromkodta el magát és engem nézett, de nem mozdult. – Gyerünk Rees, gyengélkedő!
Lassan ráemeltem a tekintetem és értetlenül néztem őt. Eljutottak az agyamig a szavak a jelentésüket viszont képtelen voltam felfogni. Kissé oldalra döntött fejjel figyeltem, ahogy tesz felém pár lépést, majd megragadja a csuklómat. Melegség áradt belőle. Le-lecsukódó pillákkal hagytam, had vezessen, miközben próbáltam tartani a lépést. Mindent távolinak és ködösnek érzékeltem. A lábam nem egyszer összegabalyodott és ha nem tartott volna meg, el is estem volna. Egyre nehezülő végtagokkal tűrtem, hogy húzzon maga után, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ébren maradjak.
Fogalmam sem volt, hogyan sétáltam le a gyengélkedőbe, de mikor a madame kötözte a fejemet és közben sápítozott („Iskolai párbaj!”), Black már az ágyon ült és átható szemeivel engem fürkészet.
Bágyadtan nyugtattam rajta a pillantásom és nem hozott zavarba az ő mustráló tekintete.
- Miss Rees! – térített ki magam elé meredésemből a javasasszony hangja. – Milyen átok találta el a karját? – laposakat pislogva ráemeltem a szememet, majd értetlenül a karomra néztem. Azon hosszú, mély seb futott és ömlött belőle a vér.
Elmerengve figyeltem a vérvörös vágást, miközben hallottam a fülemre nehezedő fátyol mögül, hogy Black válaszolt valamit. A gyógyító fejcsóválva kiment a gyengélkedőről, én pedig pillantásomat Blackken pihentettem, holott szemem előtt nem is az ő alakját láttam.
- Mondhatom, az öcsémnek szép kis barátai vannak – szólalt meg hirtelen, mire gyorsan pislogtam kettőt és kissé megráztam a fejem, de csak azt értem el vele, hogy még jobban megfájdult. – Igazi gyáva alakok járnak a Mardekárba.
- Mi? – suttogtam bágyadtan, mire elhúzta a száját.
- Azt hittem a barátja vagy, de most látom, hogy amikor a legnagyobb szüksége lenne rád, otthagyod – mondta, de csak másodpercekkel később értek el hozzám a szavai. Nem válaszoltam, lesütöttem a szememet, tudtam, hogy igaza van. – Félted a bőröd, igaz Rees? – dőlt hátra, kezével támasztva magát.
Ráemeltem a tekintetem.
- Mi? – suttogtam. Nem értettem, miről beszél.
- Undorító társaság vagytok – köpte megvetően, majd hanyatt vetette magát az egyik ágyra. Akkor vettem csak észre, hogy a fején egy fehér kötés volt.
Percekig meredtem magam elé és a szavai jártak a fejemben. Hirtelen felpattantam, de abban a pillanatban vissza is szédültem, ám nem foglalkoztam vele. Egyetlen dolog lüktetett a fejemben: szüksége van rám, szüksége van rám. Akadozó léptekkel elindultam kifelé a gyengélkedőről.
- Te meg mit csinálsz? – hallottam Black fáradt hangját mögülem, de nem foglalkoztam vele.
Kitántorogtam a folyosóra és a fal mentén elindultam a klubhelyiség felé. Hirtelen azt sem tudtam, merre kell menni, de előre haladtam. Fáradt voltam és égett mindenem, de nem foglalkoztam vele. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: meg kell találnom Regulust.
Lefelé haladtam, hiszen a pince felé volt a klubhelyiségünk. Ám az egyik sarkon fordulva belevágtam valami nagynak és keménynek, minek következtében hanyatt vágódtam a folyosón.
- Cherry? – hallottam meg egy jól ismert hangot, mire könnybe lábadtak a szemeim.
- Reg…; - suttogtam és éreztem, leguggolt elém, hogy jobban szemügyre vegyen.
- Mi történt veled? – kérdezte bátortalanul, miközben végigsimított az arcomon.
- Úgy sajnálom – mondtam elfojtott zokogással és a nyakába vetettem magamat. Barátom bizonytalanul viszonozta az ölelést, majd eltolt magától és keményen szemügyre vett.
- Ez nem megy ilyen könnyen – szólalt meg komoran, és végigfutatta tekintetét a karomon és a homlokomon lévő kötéseken. Hirtelen úgy éreztem, kettőnk közül én vagyok az éretlenebb, egy év korkülönbség ide vagy oda. – Fel kell menned a gyengélkedőre. Borzalmasan festesz!
- Nem akarok – tiltakoztam és éreztem, ahogyan a térdem alá nyúlt. – Reg! Kérlek, beszéljük meg!
- Majd ha magadhoz tértél – morogta és felemelt a földről.
- Rendben vagyok. Tegyél le!
Nagyot sóhajtott és óvatosan elengedett. Szürke tekintetével engem fürkészett. Nagyon hasonlított a bátyjára. Szótlanul néztem az arcát, majd lassan végigsimítottam annak élén, mire egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Miért történik ez? – kérdeztem megtörten. Lassan kinyitotta a szemét és átható pillantásával engem fürkészett. Nem válaszolt. Nem is vártam.
Ujjai közé fogta kezemet, lassan felemelte és gyengéden végigsimított rajta. Ködös tekintettel figyeltem minden mozdulatát, de ő csak a kézfejemet simogatta hüvelykujjával. Éreztem, hogy pilláim kezdenek lecsukódni. Reg rám nézett és hirtelen késztetést éreztem, hogy a kósza ébenfekete tincseket kisimítsam a szeméből.
- Gyere! – suttogta halkan és felállított. – Visszakísérlek.

Regulus rá sem nézve bátyjára terelt be a gyengélkedőre a javasasszony hatalmas megkönnyebbülésére. Madam Pomfrey morgolódva bár, de lenyomott a torkomon mindenféle bájitalt, amitől lassan tisztulni kezdett a látásom. Immáron érdeklődve, kissé lüktető halántékkal vettem szemügyre Reget. Piszkos volt az arca. Vajon mitől?
A másik Blackre néztem, aki mogorva képpel ült törökülésben az ágyon és bokáin tenyerét nyugtatva meredt az öccsére. Ajkaimba haraptam és figyeltem a két testvérpárt, de azok nem szóltak csak nézték egymást. A levegő megfagyott körülöttük. Végül barátom szakította meg a szempárbajt, mikor a gyógyító besétált és egy nagy pohár, csillogó, zöldes folyadékot nyomott a kezembe. Elhúztam a számat és a háztársamra pillantottam, aki zsebre dugott kezekkel engem figyelt.
Végül felemeltem egy kicsit a poharat és biccentettem, majd pár kortyot lenyeltem, de máris éreztem, hogy a szemhéjam elnehezült, aztán mindent sötét, álmatlan álom vett körbe.

Sötét volt, mikor felébredtem. Az ablakon kinézve még láttam a Hold ragyogó fényét és a csillagok apró, fényes pontjait. Halkan nyögve felültem és tekintetemet az ablakra helyeztem, mikor egy morgás törte meg a csendet.
A hang irányába fordultam. A szembe lévő ágyon egy fekete hajú férfi ült pergamennel a felhúzott combjain, kiben Sirius Blackre ismertem. Felhúztam a szemöldököm. Mit keres itt? Oldalra döntött fejjel teljesen felé fordultam és kissé előrébb araszoltam. Nem úgy ismertem, mint aki éjnek idején a háziját írja. Éber, szürke szemei megcsillantak és rám meredt.
- Valami baj van? – nyeltem egyet és magam is meglepődtem mennyire rekedt a hangom. Elmerengve figyelt engem, de nem válaszolt.
- Tudod, hogy mit csinál – szólalt meg hirtelen, mire értetlenül ráhunyorítottam. – Hova megy?
Hirtelen megértettem, hogy Regulustól beszél, hiszen én is hetek óta ismételtem magamban ezt a kérdést. Megráztam a fejemet, de még mindig fürkészően engem nézett.
- Hogy hol van most?
- Honnan tudjam?! – csattantam fel suttogva. – Biztosan alszik.
- Akkor mit keres a Szükség Szobájában? – szegezte nekem indulatosan a kérdést, mire eltátottam a számat.
- A…; hol? – pislogtam rá bután, majd felemelkedtem és az ágytámlába megkapaszkodva az ágyához siettem. – Jól vagy? – hajoltam le a szintjére, de nem válaszolt, csak meredt maga elé. A combján tartott lapot figyelte. Érdeklődve követtem a szemét és meglepettségemben még a szám is úgy maradt. – De hiszen ez a Roxfort!
Elképedt hangomra felnézett rám, én pedig közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem a kis lapot. Hihetetlen volt. Apró, dőlt, elegáns betűk virítottak a kis fekete pöttyök mellett. Mindegyikhez nevek tartoztak. Ott volt az enyém is, rögtön Blacké mellett.
Érdeklődve néztem végig a lapon. Tele volt olyan folyosókkal, melyeket életemben nem láttam.
- Honnan szerezted? – kérdeztem végül, mikor biztos voltam, hogy nem rántja el előlem a térképet. Nem válaszolt, pedig vártam. Tekintetem elidőzött egy pöttyön, ami körbe-körbejárkált egy szobában.
- Ez…; - mutattam a névre.
- Dumbledore.
- Járkál…; - suttogtam, majd elvigyorodtam.
- Mindig ezt csinálja – magyarázta Black, de a tekintete egy másik pöttyön pihent. Odapillantottam.
- Regulus…; - leheltem megrökönyödve. Egy ismeretlen szobában volt a hetedik emeleten – a lehető legmesszebb a klubhelyiségünktől- és ide-oda járkált. – Mit keres ott?
- Nem tudom…; - felelte megtörten és hirtelen úgy éreztem, mintha ezzel a férfival évek óta barátok lennénk, nem pedig ellenségek.
Ő griffendéles volt, én pedig mardekáros. Nem volt a Roxfortban még két olyan ház, akik ennyire gyűlölték volna egymást és ott tettek volna keresztbe a másiknak, ahol csak tudtak. Ezt ő is tudta, és én is tudtam. Aztán ott volt a mardekáros felfogás a varázstársadalomról és Black, akik megtagadta a családját és annak elveit.
Abban a pillanatban mégis egy szövetségesnek éreztem. Ugyanaz volt a célunk, tudtuk, szavak nélkül is. Mind a ketten egy embert akartunk visszatéríteni egy rögös útról.
Msok voltunk egyszer rges-rgen... by Bettiiyy
Halk huhogásra ébredtem és éreztem, hogy egy apró kis valami erõsen belecsípett az arcomba. Magamba szitkozódva megpróbáltam lelökni magamról azt az akármit, de az nem tágított, helyette a sebhelyes karomat vette célba.
- Mi a…;? – ültem fel kócosan, mikor megpillantottam a mellkasomról leboruló aranybarna baglyot. – Oh…; szia, Narancs! – simogattam meg a fejét, mire okos barna szemeit rám emelete és hálásan huhogott párat. Egyik combomon állva felemelte a lábát és várta, hogy leszedjem róla a terhét. – Köszönöm! – suttogtam neki, miközben végigsimítottam a tollain, minek következtében a fejemre szállt. Nem foglalkoztam vele mindig ezt csinálta, így a két levélre függesztettem a tekintetem.
Az egyik egy egyszerû boríték volt a szüleim nevével, a másik pedig egy csicsás meghívó. Unottan félredobtam az utóbbit és minden figyelmemet az otthoni lapnak szenteltem. Szüleim nem unatkoztak. Nyolc oldalon keresztül tárgyalták a nagy semmit, mindenféle ostobasággal fûszerezve. Meséltek a szomszéd macskájáról, a mugli postásról, aki eltévedt odafele, a nénire, aki becsöngetett, hogy vásároljanak tõle paplant, az új szomszéd fiúról – aki édesanyám állítása szerint rendkívül jóképû-, a tavaszi bálokról, és hogy mennyire hiányzunk nekik a húgommal. A legjobban az a történet tetszett, amikor nevelõapám kitalálta, hogy õ pedig elmegy egy hotelbe és rendez egy nászutat kedves feleségével. Mint édesanyám tudatta velem – minden bizonnyal hatalmas hahota közben -, hogy a kedves nevelõapám a portán panaszkodott a csöpögõ zuhanyfejre, mégpedig ezt úgy találta a legegyszerûbben közlendõnek, ha azt mondta, hogy nem tud úgy beállni a zuhany alá, hogy ne lenne vizes.
Mosolyogva olvastam az zagyvaságaikat és teljesen megnyugodtam, hogy minden rendben van velük. Sóhajtva letettem a levelet és a madaramra pislogtam, aki a hajamban ülve huhogott, néha meg-megcsipkedve a fülemet.
- Látom, anyám megint partikat szervez – szólalt meg hirtelen egy férfiasan rekedt hang, mire összerezzentem és a szemben lévõ ágyra pillantottam, ahol Black ült a falnak vetett háttal és hosszú, izmos lábait végignyújtóztatta a matracon.
- Az anyád? – kérdeztem bátortalanul és kezembe véve a meghívót, melyen a Black család címere virított. – Remek – nyögtem elfúló hangon és egy hanyag mozdulattal kinyitottam a borítékot.

Drága Cherry!

Szeretettel meghívunk a húsvéti ünnepekben megrendezett estélyünkre – melynek pontos idõpontjáról a szüleidet értesítjük. Reméljük, kellemesen telnek a roxforti napjaid és megtisztelsz minket elbûvölõ jelenléteddel a kis mulatságunkon.

Szeretettel ölel: Orion és Walburga Black


- Kis mulatság?! – hördültem fel fintorogva és beletuszkoltam a borítékba a meghívót, miközben láttam, hogy Black pimaszul vigyorog a túloldalt. – Mi olyan mulatságos? – kérdeztem mérgesen, mire még szélesebbre húzta a száját.
Lemondóan legyintettem és újra Narancsra néztem, aki még mindig a fejemen egyensúlyozott.
- Amúgy…; te még mit csinálsz itt? – kérdeztem a férfitõl, de annak nem olvad le a vigyor az arcáról.
- Súlyosan megsérültem egy párbaj során – magyarázta és az ágya melletti szekrényre mutatott, melyen rengeteg édesség hevert. – Madam Pomfrey engedélyezett egy nap pihenõt.
Nem mondtam semmit, csak felhördültem. Nincs semmi baja, csak nem akar tanulni.
- Ja, az SVK tanár üzeni, hogy holnap lesz a büntetõmunkánk este fél nyolctól – szólalt meg hirtelen, mire elhúztam a számat és hátra dõltem. Narancs lerepült a fejemrõl és Blackhez szállt. A férfi meglepetten figyelte a lelkes kis baglyot, amely kényelmesen elhelyezkedett a gyomra tájékán, majd lassan simogatni kezdte annak szárnyait, én pedig irigykedve néztem õket. Duzzogva fordultam az oldalamra. Én akartam simogatni Narancsot.
Hirtelen kicsapódott az ajtó és a húgom rohant be hatalmas hévvel. Elõször meglepõdtem, hogy miattam aggódik, de mikor megláttam, hogy Blackhez jött, lefelé konyuló ajkakkal visszafeküdtem.
Emlékszem, milyen aranyos volt régen, mikor még gondtalanul nevetgéltünk és játszottunk. Felhõtlen volt a kapcsolatunk, mindig együtt voltunk. Imádtuk egymást. Mindig összeöltöztünk, anyám hatalmas örömére, aki mindig ugyanolyan ruhákat vásárolt nekünk, csak más árnyalatokban. Én kaptam mindig a világosabb darabokat, õ pedig a sötéteket, figyelembe véve a hajunk színét.
Aztán, mikor felvételt nyertem a Roxfortba nagyon elszontyolodott, hiszen neki még egy évet otthon kellett maradnia, de sok szeretettel várt mindig haza és érdeklõdve hallgatta a kastélyról az elbeszéléseimet. Sokat meséltem neki a házakról, a tanárokról, a tanultakról, a diákokról és a rengeteg furcsaságról. Nagyon tetszett neki.
Nyáron õ is megkapta a levelet a boszorkányképzõbe és együtt vártuk hatalmas lelkesedéssel a beosztást. Nagyon reménykedett benne, hogy õ is a Mardekárba kerül, mint az apánk, a nevelõapánk és én. Rettenetesen félt, hogy nem egy házba kerülünk és akkor mi lesz. Mindig nyugtatgattam, hogy én attól még ugyanúgy fogom szeretni, mint régen. Példának hoztam fel, hogy anyánk a Hugrabugba járt, mire kissé megnyugodott.
Végül a Griffendélbe osztották be, és én együtt tapsoltam a vörösbe öltözött diákokkal, háztársaim hatalmas megrökönyödésére. Aztán nem tudom mit történt, de elszakadt a cérna. Mikor szembe jött velem a folyosón és én érdeklõdni akartam, hogy tetszik neki az iskola, egyenesen keresztül nézett rajta. Sokszor rohantam utána és kérdezgettem, mi baja, de csak felhúzta az orrát és nem nézett rám.
Így feladtam. Nem próbálkoztam tovább, õ pedig hat éve nem szólt hozzám. Mint ahogy most sem.

A semmibõl, a szemem elõtt egy fekete nadrágba bújtatott férfi láb jelent meg, mire felemeltem a fejemet és megpillantottam Keith halványan mosolygó arcát. Gyorsan felültem és helyet szorítottam neki az ágyon, õ pedig leült.
Kezében ott volt az elmaradhatatlan könyv. Nem is õ lett volna, ha nem lett volna nála. Nagyon vastag volt és elsõ óta mindig magánál hordozta. Mindig is érdekelt, hogy mi lehet benne, amiért mindenhova magával cipeli, de sosem tudtam meg, pedig lett volna rá lehetõségem. Meg is kérdezhettem volna, de nem akartam és beleolvasni se szerettem volna, mikor néha az asztalon felejtette. Végül megszoktam és nem firtattam a dolgot. Mindenkinek van valami bogara.
- Hogy vagy? – kérdezte csendesen. – Reg mondta, hogy itt vagy.
- Remekül – feleltem. – Beszéltél vele? – kérdeztem, miközben hallottam, hogy Black lepisszegi a húgomat és fülelni kezd.
- Nem mond semmit.
Felsóhajtottam és a meghívóra pillantottam. Keith követte a tekintetemet, majd elkomorodott.
- Én is kaptam – mondta kedvtelenül. – Utálom – vallotta be, majd tekintete a szembe jévõ ágyra tévedt. – Bocs, Sirius!
- Hagyd, én is utáltam – legyintett a férfi és a figyelmét újból a húgomra fordította, aki haj csavargatva kotyogott. Összehúztam a szemöldökömet. Miért ideges? Csak akkor szokta csavargatni a haját…;
- Nem szeretnék elmenni – néztem újra a barátomra, mire az leszedte a válláról a könyvet és az egyik combján ellensúlyozta.
- A szüleid nem fognak örülni – vágta rá, mire ellenségesen összeszûkítettem a szemeimet.
- Utálom az egészet. A sok nagyképû, kétszínû embert…; az ostoba elveiket és a…; - hirtelen elhallgattam és magam elé bámultam. – Reg is ott lesz – suttogtam halkan, mire Keith egy aprót bólintott, de nem figyeltem rá. Agyam eszeveszettül zakatolt.
Hirtelen fogtam magam megfordultam és kikaptam egy lapot az éjjeliszekrény egyik fiókjából, majd kikotortam egy pennát és tintát Keith táskájából, melynek tulajdonosa érdeklõdve figyelte ügyködésem.
Gyorsan felfirkantottam a lapra, hogy köszönöm a meghívást és ott leszek, aztán hozzátettem, hogy remek dolgom van a Roxfortban, majd magamhoz édesgettem Narancsot, aki vonakodva bár, de kiszakadt Black ujjai közül és készségesen felemelte a lábát.
- Kérlek, vidd el ezt a Black házaspárnak – simogattam meg, mire okosan rám huhogott, majd kirepült az ablakon.
- Azt mondtad nem mész el – kotyogott közbe barátom, mire vállat vontam.

Este már a klubhelyiségben üldögéltem egy forró kakaóval a kezemben az egyik fekete fotelen, lábaimat felhúzva. Az, az elõtt álló asztalkánál Keith körmölte a házi dolgozatát, amit még év elején adott fel McGalagony professzor. Elmerengve figyeltem gyors mozdulatait, miközben elegáns betûivel teleírta a pergament. Sötétbarna haja össze-visszaállt, ahogy minden alkalommal beletúrt, hogy az elõl lógó tincseit kisöpörje az éj kék szemébõl.
A klubhelyiségben rajtunk kívül egy másodikos fiú és egy ötödikes volt, aki elmerülten olvasgatott valami vastag könyvet. Az óra hangos kongással a tizenegyes mutatóra ütött, mire nagyot kortyoltam a kezemben lévõ vörös bögrébõl. Keith szórt rá egy varázst, minek következtében az ital sosem hûlt ki, amíg a pohárban volt.
A klubhelyiség ajtaja hirtelen kinyílt és Regulus mászott be rajta, porosan. Érdeklõdve feljebbtornáztam magamat.
- Mi történt veled? – szegeztem neki a kérdést és végignéztem piszkos kezein, az arcán és a kissé szakadt ruháin.
- Semmi – felelte és elindult a hálókörlet felé, de Keith fel sem nézve a dolgozatából elé helyezte az egyik karját, sorompóként funkcionálva. Reg fáradtan felsóhajtott és megállt. – Mit akartok?
- Válaszokat – feleltem a szemébe nézve és újabbat kortyoltam a kakaómból. A másodikos fiú itt unta meg a házi írást és hatalmas ásítások közepette felbaktatott a hálókörletébe az ötödikessel a nyomában.
- Akkor remélem türelmes vagy – szegezte oda, de nem rohant el, hanem megtörten odabaktatott és leült mellém. Pillanatok alatt varázsoltam a kezébe egy forró csokit, mire felhorkant, de belekortyolt. Egyik kezével a vörös bögrét tartotta, míg a másik karját a fotel háttámlájának vetette, minek következtében a felettem lévõ ujjaival a hajamban turkált.
Gyengéden kezdte csavargatni a hosszú tincseket, én pedig hagytam, miközben éreztem, hogy egyre nehezebbek lesznek a pilláim. Ez volt a gyengém és ezt Reg is tudta. Minden bizonnyal ezért folyamadott ehhez a módszerhez, hogy csöndben maradjak. Álmosan figyeltem Keith kezét, ahogyan egyre csak körmöl a pergamenen.
Fejemet hátra hajtottam, minek következtében a tarkóm az õ karjának esett, de nem hagyta abba a kényeztetést. Jólesõen hunytam le a szememet, miközben felhúztam a lábaimat és mindkét kezemmel a kakaót szorongattam. Hallgattam a pattogó tûz nyugtató hangját, a penna sercegésének halk zaját, a két fiú csendes szuszogását. Érzetem a pergamen jellegzetes szagát, a Regulusból áradó férfiasan kellemes illatot, mely mindig a biztonságra emlékeztetett és az égõ fa kellemes melegét. Régóta nem éreztem már ilyen nyugodtnak és békésnek magamat.
Hirtelen eszembe jutott Reg és az a levél, amit Mr. és Mrs. Black küldött neki, hogy gratuláljanak az elsõ bevetéséhez. Miért nem értik meg, hogy a vesztébe sodorják a fiukat? Vagy ennyire fontosabb nekik az, az eszme, amit képviselnek, mint a saját gyerekük élete? Regulusra néztem és közelebb bújtam hozzá, majd jólesõen fúrtam mellkasába a fejemet és öleltem át a derekát. A férfi értetlenül pislogott rám, majd sután viszonozta az érintést. Vajon Reg mikor áll már végre a talpára és mondja meg, hogy elege van ebbõl az egészbõl? Mikor követi végre a bátyja nyomát és szegül ellen annak, amit teljes szívébõl megvet?
Sosem álltam közeli kapcsolatban a bátyjával és jó formán, csak az undokoskodásait ismertem, a többi oldalát nem, mégis tiszteltem. Tisztelem, hiszen ki mer állni magáért, az elveiért és a barátaiért. Az ilyen ember tudtam, hogy már most is ritka kincs és meg kell becsülni, hiszen értékes. Regulus is az volt. Az egyetlen hibája az volt, hogy ebben nem követte a bátyját. De biztos voltam benne, hogy egyszer besokall és abbahagyja ezt a marhaságot, hogy halálfalósdit játsszon mindössze 16 évesen. És akkor végre kibékül a testvérével is.
Furcsa volt a kapcsolatuk. Kívülálló szemmel úgy tûnt, utálják egymást, de aki látta az apró mozdulatokat, a tetteket és az alig észrevehetõ egymás iránti figyelmességet, az tudta, hogy mind a ketten vágynak a másik társaságára, csak nem mernek lépni. Hiszen egy ház, egy család, egy kényszerített életszemlélet, egy börtön, a halál árnyéka állt közöttük. Ezt ennyire fiatalon, ennyire kiszolgáltatottan nehéz volt figyelmen kívül hagyni. Siriust kitagadták, csak mert szorult belé némi emberi érzés, amit ki mert mutatni. Regulus ezt nem merte megtenni, ezért szenved most ennyire. Õ, Sirius, Keith és én.
Néha irigykedve figyeltem a két Black kapcsolatát, miközben a húgomra gondoltam, de el kellett ismernem, hogy nem élném túl, ha õ halálfalónak állna. Sajnos ez a veszély, engem hamarabb fenyegetett, mint õt, hiszen én voltam a Mardekáros. Igaz, anyáék irtóztak még a mugliellenes elvek gondolatától is, így inkább akkor lett volna nemulass, ha beálltam volna közéjük. Ilyenkor hálát adtam az égnek, hogy ilyen családba születtem, ahol szeretnek, figyelnek rám és épeszû emberek a szüleim.
Magam elé meredésembõl Reg keze térített ki, ami a bögrét próbálta kiráncigálni az ujjaim közül, nehogy ráborítsam. Minden bizonnyal úgy hitte alszom, hiszen már percek óta nem mozdultam meg.
Keithre tévedt a tekintetem, aki immár hátradõlve elégedetten figyelte az asztalon pihenõ remekmûvét, miközben ujjait a tarkójánál összekulcsolta.
- Te Reg…; - kezdett bele a sötétbarna hajú férfi, mire érdeklõdve figyelni kezdtem, miközben éreztem, hogy a megszólított egyik karja a hátam ívét követve a derekamon pihen, míg a másik a hajammal játszik. – El kellene menned a gyengélkedõre, nagyon rosszul nézel ki.
Éreztem, ahogyan megmerevedett, de egy pillanat alatt ellazította az izmait és folytatta hajam csavargatását.
- Nem csak én és Cherry aggódunk miattad, hanem sokan mások is, többek között a bátyád – tette hozzá. Nem láttam Regulust, mégis tudtam, hogy érdeklõdve felcsillantak a szemei.
- Sajnálom Keith, de ezt végig kell csinálnom – mondta komolyan, én pedig aggódva összeráncoltam a szemöldökömet.
- Legalább pihenj egy kicsit – szólaltam meg, mire abbamaradt a mozdulata. – Kérlek – simítottam végig a derekamon pihenõ kezén.
- Ti ezt nem értitek…;
- Értenénk, ha hagynád! – vágtuk rá egyszerre Keithszel, ha az alkalom engedte volna el is mosolyodtunk volna, de tudtuk, hogy most annak nincs itt a helye.
- Menj, beszélj Siriusszal – mondtam és éreztem, nyitotta a száját, hogy ellenkezzen velem. – Õ biztosan segítene. Tudod, hogy rá számíthatsz. Szeret téged.
- Ugyan Cherry, csodát úgyse tud tenni. Innen nincs visszaút. Már beszálltam – mondta keserûen. – Számon tartanak.
- Reg…; - suttogtam és tudtam, hogy igaza van.
Rengeteg baljós dolog történt az elmúlt idõben. A hírlapok napi rendszerességgel írtak eltûnt személyekrõl és titokzatos halálesetekrõl az ország bármely pontjában. A mugliknak is feltûnt a dolog. A legtöbb áldozatban azonban volt egy közös pont: mind mugli származású vagy mugli volt. Egy halálfalóknak nevezett csapat tette ezeket, melyek az aranyvérûség elveit tartották és lenézték a többi embert. Azt rebesgetik, hogy a vezetõjük egy nagy hatalmú Nagyúr, aki Voldemortnak nevezi magát és önkényesen mindenféle gaztettel próbálja „megtisztítani” a varázstársadalmat.
Rengeteg aranyvérû család egyetértett az elveivel, melyeket vallott és sokan be is álltak a hívei közé, így a nagy múltú Black család se tétlenkedhetett. Valakit keríteni kellett, aki elég befolyásolható egy ilyen õrült vállalkozásra. Regulus tökéletes célpont volt. Fiatal volt, erõs és manipulálható.
Elszorult torokkal szorítottam még erõsebben magamhoz a testét, miközben azon gondolkoztam, mennyi idõnk van még együtt.
Rettentõen rossz érzésem volt.
Csak egy egyszerû nap by Bettiiyy
Álmosan sétáltam végig az első emeleti folyosón, mikor egy ismerős kacajra lettem figyelmes. Egy másodperc alatt elűztem a szememből az bágyadtságot és a hang irányába emeltem az arcomat. Egy szőke hajkorona közeledett felém Sirius Blackkel a nyomában.
Megmerevedve álltam meg és meredtem a párosra. Nem tudtam, miben reménykedtem. Hogy végre köszönni fog?
Ők meg sem álltak. Csak a Black fiú vetett felém egy pillantást, én pedig egy apró biccentéssel üdvözöltem. Ám Ő nem állt meg. Még csak rám sem nézett.
Szomorúan figyeltem a távolodó alakját, majd lassan ökölbe szorítottam a kezemet és lemondóan sóhajtva, elindultam a nagyterem felé, hogy megkóstolhassak néhány fogást a híres-nevezetes ebédből.
Fogalmam sem volt, hogy hol rontottam el. Én még mindig nyitottnak éreztem magamat és reménykedtem benne, hogy hat év után is sikerül végre békét teremtenem a húgommal, de minden egyes találkozás rácáfolt az efféle gondolataimra, sőt, még inkább meggyőzött a felől, hogy semmi értelme az egésznek.
Elkedvetlenedve baktattam a nagyterem felé, mikor valami nehéz landolt a fejemen. Lassan felpillantottam. Keith magasodott fölém az elmaradhatatlan könyvvel a kezében, miközben mosolyogva engem fürkészett.
- Azt hiszem, le kell vonnom tőled öt pontot…; - kezdte köszönés helyett, mire értetlenül rá meredtem, de ő csak felemelte mutatóujját és a mellkasomra mutatott. – Hol a nyakkendőd?
Nagyokat pislogtam rá, majd eltátottam a számat és összeráncoltam a homlokomat. Tényleg. Hol is hagytam?
- Sziasztok! – lépett mellénk Nina Appleton vigyorogva, mi pedig érdeklődve felé fordultunk.
- Szia! – köszöntünk kórusban, ő pedig közelebb szökdécselt felénk. Fényes aranybarna haja selyemként lebegett utána minden egyes szökkenésénél. Zavartan pillantottam rá, majd a mellettem álló Keithre, aztán hirtelen bólintottam egyet.
- Bocsánat, de fent hagytam a jegyzeteimet, amiket még be akartam fejezni. Menjetek előre nyugodtan – mosolyogtam a hugrabugos lányra, aki kedvesen viszonozta a gesztust, majd tekintetét a mellette álló férfira szegezte.
Ahogy letértem a folyosóról ismét a nagyterem felé vettem az irányt csak egy másik úton, mivel nem akartam zavarni Keithszéket. Ő és Nina még tavaly barátkoztak össze egy közös projektmunka alkalmával és szemmel láthatóan egyre jobban megkedvelték egymást, mint férfi és nő.
Már majdnem a nagyterem bejáratához érkeztem, mikor valami erős csapódott az oldalamnak, én pedig hanyatt vágódtam a folyosó közepén. Megnyikkanni is elfelejtettem meglepettségemben. A folyosón hangos hahota támadt. Gyorsan felkaptam fejemet, hogy meglessem ki zavarta meg az egyensúlyomat, de senkit sem láttam magam mellett. Oldalra pillantottam, de még mindig a földön maradtam. Egy lány futott végig a folyosón hüppögve, miközben fekete, térdfölé érő, iskolai egyenruhája himbálózott mögötte.
Felsóhajtottam és megpróbáltam összeszedni magamat, mikor egy kezet pillantottam meg magam előtt. Lassan felpillantottam a tenyér tulajdonosára és a somolygó Remus Lupinnal találtam szembe magamat.
- Segíthetek? – kérdezte, mire hálásan rámosolyogtam és elfogadtam a segítő jobbot, miközben hagytam, hogy felhúzzon a földről. – Jól vagy?
Egy aprót bólintottam és leporoltam a karomat.
- Hihetetlen, hogy senki sem jött ide hozzád megkérdezni, hogy jól vagy-e…; - morogta, miközben a fényben megcsillant prefektusi jelvénye, én pedig vállat vontam.
- Maredekáros vagyok – közöltem a tényt, mire értetlenül meredt rám. – Amúgy is…; annak a lánynak nagyobb szüksége lenne segítségre.
- Oh! – füttyentette el magát a fiatal férfi, miközben besétált velem szép lassan a nagyterembe. – Ő Michelle, Sirius bar…; illetve, gondolom most már ex barátnője – magyarázta, én pedig mindentudóan bólintottam. – Ne aggódj miatta! Tudta mire vállalkozik! – legyintett Lupin.
Válaszra nyitottam a számat, mikor valaki a férfi hátára csapott, az pedig kissé előre dőlt az ütés következtében.
- Na, mi van Holdsáp? – kérdezte vigyorogva James Potter, de mikor megpillantott lefagyott az arcáról a jó kedv és ellenségesen fürkészni kezdett. – Miért beszélgetsz vele?
- Azt hittem, azzal beszélgetek, akivel szeretnék – felelt kedvesen Lupin, így ismét sikerült meglepnie hihetetlen kedvességével és hidegvérével.
- Azt hiszem, én megyek. Még meg szeretném írni a bájitaltan házit is – intettem a griffendéleseknek, majd a házam asztalához sétáltam és lehuppantam az egyik székre.
- Miért beszélgettél azokkal a vérárulókkal? – kérdezte gőgösen a hatodikos William McKington, mire halk sóhajjal ráemeltem a tekintetemet.
- Mert úgy tartotta kedvem – feleltem és szedtem magamnak egy kis natúr húst burgonyapürével. Még elcsíptem egy „A ház szégyene!” mondatot a fiútól, de nem igazán törődtem vele.
Lassan ettem az ebédemet, miközben a gondolataim a húgom és annak viselkedése körül cikáztak, mikor egy árnyék vetült fölém. Abbahagytam az étkezést és megfordultam, hiszen úgy éreztem, mintha néznének. Egy fekete nadrágot pillantottam meg, majd egy kissé gyűrött inget és egy fekete hajat, melyhez sötétszürke szemek társultak.
Halk suttogás szaladt át a termen, de a felettem álló férfit nem érdekelte. Végignézett rajtam, majd a kezembe nyomta a nyakkendőmet, melyet egész reggel kerestem.
- Ezt ott hagytad – magyarázta, majd se szó, se beszéd, hátat fordítva visszament az asztalához a barátai mellé. Minden bizonnyal a gyengélkedőre célzott.
Meg szerettem volna köszönni, de mire magamhoz tértem, addigra ott ült a társai mellett és elmélyülten beszélgettek valamiről.
Nagyot sóhajtva emelkedtem fel, majd léptem el az asztaltól, mikor úgy éreztem, mintha valami a lábam útjába került volna, én pedig elvágódtam a terem közepén. Körülnéztem, hogy miben okozhattam kárt, de semmit sem láttam, így vállat vonva feltápászkodtam és folytattam utamat klubhelyiség felé, hogy összeszedhessem a délutáni órákra a felszerelésemet.
Az ebéd utáni első óránk összevont átváltoztatástan volt a griffendélesekkel. Elmerengve baktattam a folyosón és a Reggel való kapcsolatomon morfondíroztam, mikor kicsúszott a lábam alól a talaj, én pedig hanyatt vágódtam. Fájdalmasan felnyögtem és felültem, miközben a gerincemet fogdostam. Néhányan, akik arra jártak nyíltan az arcomba röhögtek, míg mások elfordítva fejüket vigyorogtak rajtam. Elfintorodva szedtem össze a felszerelésemet és tápászkodtam fel, miközben megállapítottam magamban, hogy ez a nap nem az enyém, hiszen már harmadjára produkáltam esést a figyelmetlenségemnek köszönhetően.
Hátamat fájlalva bandukoltam tovább a tanterem felé, mely előtt már egy kisebb csoportosulás verődött össze, többségében griffendélesekből. A mardekárosok nagy része ki nem állhatta tantárgyat, vagy legalább is az azt tanító tanárt. Pedig én kifejezetten szerettem McGalagony professzor óráit. Mindig igazságosan osztályozott és viselkedett mindenkivel, nem úgy, mint a mi házvezető tanárunk, aki megpróbálta az összes csínyevésünket eltusolni.
Hirtelen kinyílt az ajtó és a tömeg betódult, az utolsó másodpercben pedig becsúszott mellém Keith.
- Merre jártál? – kérdeztem fojtott hangon, miközben közép tájt helyet foglaltunk egymás mellett.
- Ninával beszélgettem – válaszolt készségesen Keith, e közben pedig előhalászta táskájából a tananyaghoz szükséges felszerelését. Egy aprót bólintottam, majd a tanárnőre pillantottam, aki ismertette az óra anyagát és megtanította a pálca helyes használatát. Miután mindenki elpróbálta elméletben elvégezni a feladatot, kiosztott néhány egeret, melyeket kispohárra kellett változtatni, úgy, hogy legyen benne szívószál is.
Miután megkaptam a kis szőrös állatott óvatosan a kezembe vettem és megsimogattam a fejét, mire félve arrébb húzódott, de miután megérezte, hogy nem akarom bántani, kissé bizonytalanul, de közelebb mászott hozzám és végigszaglászta az ujjamat, majd ismét hátrált pár lépést.
Hirtelen hatalmas hahota támadt és egy hangos pukkanással fekete füst szállt fel a hátunk mögül valamelyik sorból. Keithszel egyszerre kaptuk fejünket a mögöttünk lévő emberekre. A leghátsó sorban Black és Potter szórakozott, minek következtében a feladatuk – vagyis az egér – egy szőrös, ugráló bögrévé változott, melynek szívószál-részes helyén egy kicsit kis farkinca csapkodott ide-oda, miközben halk visítás tőrt elő a tárgyból.
A tanárnő gyorsan leteremtette a két fiút, majd felszólította Keitht, hogy cseréljen helyet Potterrel, ha már a prefektus Lupin nem képes fékezni virgonc barátait. James Potter gúnyos vigyorral ment el barátom mellett, majd huppant le mellém, minek következtében egy kicsit oldalra húzódtam, nagyobb távolságot tartva magunk között.
Ám a griffendéles férfi nem akart semmilyen megvető szóval vagy egyéb mással illetni, hanem elmélyülten rajzolgatott valamit a pergamenjére. Kissé megkönnyebbülve fordítottam újból minden figyelmemet a kisegérre, melynek megcirógattam még utoljára a feje búbját, majd ráemeltem a pálcámat és megpróbálkoztam a feladattal.
Természetesen az órai munka nem sikerült tökéletesen, mert mikor megpróbáltam meleg forró csokit önteni a pohárba, az reszketni kezdett, de mivel kicsengettek nem volt időm kijavítani ezt a hibát.
Az ezt követő tananyag a gyógynövényekben merült ki, így az üvegház felé vettük az irányt Keithszel, ahova menet, út közben még Reggel is sikerült összefutnunk, aki vigyorogva intett nekünk, majd gyorsan tovább állt.
Hirtelen ismét megbotlottam a levegőben, és ha Keith nincs, hogy elkapjon, hatalmasat estem volna a sáros földre. Néhányan ismét jót nevettek a szerencsétlenkedésemen.
- Sajnálom, nem tudom, mi van ma velem – szabadkoztam, miután elengedett és mosolyogva figyelt. – Ma mindenhol elbotlok vagy elesek.
- Hagyd csak! – vont vállat, majd tovább indult az üvegház felé, ahol valami undorítóan nyálkás növényt kellett a legnagyobb szeretetünkkel biztatni, hogy másszon át az egyik cserépből a másokba, miközben valami ragacsos sárga kotyvalékot köpködött ki a szárán keresztül.
Megkönnyebbülten hagytam el a termet az óra végét jelző csengő után. Keith gyorsan elszaladt, valami kifogással, így egyedül baktattam fel a klubhelyiségbe, ahol néhány emberen kívül nem volt senki sem.
Gyorsan felsiettem a lányok hálókörletébe, hogy lecserélhessem a taláromat, ugyanis azt a gyógynövénytan óra anyaga leköpködte azzal a ragacsos valamivel. Miután rendbe szedtem magamat lesiettem bájitaltanra, melyen ismételten az oroszlán címerét viselő ház tagjaival voltunk összevonva. Immáron a maredekárosok voltak túlnyomó többségben az ajtó előtt.
Hirtelen valaki megragadta a vállamat és a falnak taszított.
- Mi volt ez az ebédnél azzal a véráruló Blackkel? – ragadta meg egy fekete hajú nő a felsőmet és húzott közelebb magához, miközben két megtermett barátnője elállta az utat és takart a többiektől.
- Semmi – mondtam Carolinenak, mire mérgesen rám meredt, majd a fülembe suttogott:
- Ne merészelj szégyent hozni a Mardekárra vagy nagyon megjárod!
Aztán elengedett és haját hátracsapva besétált a terembe, melynek ajtaja éppen akkor nyílt ki.
- Hát te meg mit állsz itt? – hajolt le nevetve Keith a szintemre, mire elkerekedett szemekkel rá meredtem, ő pedig elkomorodott. – Valami baj van?
Kettőt pislogtam rá, majd megráztam a fejemet, a magam kijózanítása végett is.
- Hova tűnsz minden szünetben? – vigyorogtam rá, majd besétáltam előtte a terembe és csalódottan állapítottam meg, hogy szinte már elfoglalták az összes jó helyet elől, így kénytelenek voltunk hátra ülni az utolsó előtti padba.
- Nina nagyon kedves lány – magyarázta barátom és ezzel választ is adott a kérdésemre. – Együtt megyünk Roxmortsba.
- Elnézést tanár úr a késésért! – lépett be a terembe Potter és Black, mire a professzor lemondóan megcsóválta a fejét, a két férfi pedig az utolsó padhoz sietett és fojtott hangú beszélgetésbe mélyedtek.
- Jártok? – kérdeztem suttogva, miközben Lumpsluck felírta a táblára a feladatot, és hogy azt hol találjuk meg a könyvben.
- Nem. Még nem – mondta Keith és előszedte a felszerelését, majd fellapozta az órai anyagot és szeletelni kezdte a hozzávalókat, mire én sem tétlenkedtem.
Zavartalanul teltek a dupla bájitaltan percei, miközben mindenki szorgalmasan adagolta a hozzávalókat a főzetébe. Egész szépen haladtam, az előírt okkersárgától csak egy árnyalattal tért el az enyém, amit hatalmas sikernek könyveltem el, hiszen nagyon úgy tűnt, az évben ez lesz a legtökéletesebb munkám.
- Azt hiszem, készen van – tette a derekára a kezét Keith és egy nagyot nyújtózott, majd kimert egy fiolányi főzetet az üstjéből és intett, hogy odaviszi a tanárnak.
Halk sóhajjal kevergettem a saját remekművemet, mikor meghallottam egy sistergő hangot magam mögött. Rögtön a zaj irányába fordultam és szembe találtam magamat Potter üstjével és az abban kavargó sötétkék főzettel.
- Ööö…; - nyögtem bizonytalanul, ahogyan a férfi munkáját megpillantottam, mire Potter felém tekintett, majd az üstjére és cifrán elkáromkodta magát.
- Nahát, Ágas! – hajolt közelebb Black is kivirult arccal, hogy megszemlélje barátja művét. – Azt hiszem, ennek nem így kell kinéznie…; - mondta tűnődő arccal, majd felkapott egy szárított gyökeret és a főzet fölé tartotta. – Javítsunk rajta egy kicsit!
- Ne! – kaptam a keze után, de ő gyorsabb volt…;
Egy szempillantás alatt történt az egész.
A főzet habzani kezdett, majd bugyborékolni és szikrákat eregetett, majd fülsüketítő robajjal szétfröcskölt mindenfelé. Ijedten kaptam a szemem elé a kezemet, melyre néhány csepp főzet került.
Egy pillanatra minden nyugodtnak tűnt.
A két férfira meredtem, akik megsemmisülten néztek maguk elé és az üstre. Hirtelen furcsa bizsergés áradt szét a jobb kezemben, majd lassan fájdalom is kezdett társulni mellé.
- Itt meg mi folyik?! – sietett felénk a professzor, hogy jól leteremtse Potteréket, de mikor meglátott megtorpant és elfehéredve meredt rám. – Miss Rees!
- Igen? – kérdeztem megszeppenve, majd az üstöm felé fordultam. – Itt van, már majdnem végeztem!
- Jézusom! Hiszen maga vérzik! Menjen fel a gyengélkedőre! – kiáltotta falfehér arccal, mire értetlenül rámeredtem és a mögötte összeverődött embereken. – Még ma!
Fejcsóválva elindultam a gyógyító asszonyhoz, de még fél füllel hallottam a professzor ordítását a két griffendélessel, majd, hogy őket is felküldi a javasasszonyhoz.
Halk sóhajjal folytattam utamat és felemeltem a kezemet, hogy kisimítsam a szemembe lógó hajszálakat, mikor valami vöröset pillantottam meg azon. Megdermedtem és a kézfejemre fókuszáltam, melyből dőlt a vér és úgy nézett ki, mintha savba nyúltam volna pár másodperc erejéig. Elborzadva meredtem a bőröm helyére, majd mélyeket lélegezve, könnyes szemmel siettem a gyengélkedőre.
Mikor beértem a javasasszony egy másodéves körüli kisfiú körül serénykedett, ám mikor megpillantott abbahagyta a munkáját és egy ágyhoz vezetett, leültetett arra és elsietett. Egy perc sem telt bele és visszatért ujjai között egy pohárral és egy csomag gézzel.
- Magával meg mi történt? – kérdezte és lenyomta a torkomon az undorító ízű lét, mikor betoppant a kórterembe Potter és Black hatalmas hahota közben.
- Bájitaltan – magyaráztam, mire mindent megértett, majd rosszallóan a két hangoskodó felé fordult csípőre tett kézzel.
- És, maguk mit keresnek itt?
- Bájitaltan – mondták egyszerre, mire a javasasszony megcsóválta a fejét és sopánkodva elindult két másik pohár bájitalért.
Miután a két férfi kezébe nyomta a gyógyító főzetet, felém sietett, majd kezébe fogva a jobb kezemet tett rá egy jó vastag kötést, majd ugyanezt megismételte a bal csuklómon és zárásképp az arcom jobb élére is helyezett egy gézlapot.
- Készen is vagyunk! – állt fel mellőlem, majd a két griffendéles felé fordult, akik vigyorogva emelték fel a kezüket, hogy semmi bajuk nincsen. Hogy van az, hogy ők rontották el a főzetet, mégis az én nyakamba pottyant minden?
Irigykedve somfordáltam ki a gyengélkedőről, mikor egy szőke hajzuhatagot pillantottam, mely lebegett a felém rohanó tulajdonosa mögött. Egy pillanatra hatalmasat dobbant a szívem és gyomrom görcsbe rándult, de ahogy elfutott mellettem a szőke ciklon, úgy facsarodott össze egyre jobban a szívem. Nyílt titok volt, hogy a húgom élt halt Sirius Blackért. Biztos most is hozzá rohant.
Lemondóan sóhajtottam fel, majd sétáltam a klubhelyiség felé, mikor szembe velem megpillantottam Regulust.
- Keith mondta, hogy a gyengélkedőn vagy – magyarázta, majd furcsa ábrázattal meredt rám. – Kinyírom a bátyámat! – sziszegte és feltűrte inge ujját a könyökéig és elindult a gyengélkedő felé, mire megragadtam a karját.
- Hova mész?
- Megyek és agyonverem az idióta bátyámat! – morogta sötéten, de hirtelen elmosolyodott, minden bizonnyal azért, mert nagyon furcsán nézhettem rá.
- Hagyd. Baleset volt – mondtam neki, majd folytattam utamat a klubhelyiség felé.
- Keith is jött volna utánam, csak gyorsan le akarta tenni a cuccokat. Mi történt? Mert csak valami kiloccsanó főzetről, meg Siriusról zagyvált.
Felsóhajtottam és belekezdtem a történetbe, ami kevésbé volt olyan érdekfeszítő és eseménydús, mint amilyennek Keith előadta, Reg mégis érdeklődve hallgatta, miközben fújtatva szidta a bátyját és annak felmenőit.
- Ne, de Reg! – szóltam rá, mikor már harmadjára hordta le a saját édesanyját és annak erkölcsösségét kérdőjelezte meg.
- Elegem van belőle, hogy mindig valami bajt okoznak a legjobb barátomnak és az az ő hibájukból minden egyes alkalommal a gyengélkedőn köt ki!
- Ugyan Reg. Nem ezekbe fogok belehalni – céloztam vakmerő vállalkozására, melyben halálfalóként készülődött parádézni. Bent rekedt a levegő a tüdejében és megtorpant, mire aggódva pillantottam rá. – Sajnálom…; - néztem félte. - Neked sem lehet könnyű.
- Felejtsd el! – préselte össze az ajakait indulatosan, majd indult el ökölbe szorított kezekkel, mire elkeseredetten követtem.
- Megbeszélhetnének? – futottam utána és megpróbáltam vele tartani a lépést, de jóval hosszabb volt a lába az enyémnél.
- Mondtam, hogy felejtsd el! – morogta és még mindig nem lassított.
- Reg! – fogtam meg az inge ujját, mire erősen ellökte a kezével az enyémet, hátraborítva engem. Halk puffanással estem a földre, de észre sem vette csak mérgelődve továbbsietett a folyosón.
Mély levegőt véve bámultam utána és fájdalmasat sóhajtva kifújtam a levegőt.
- Nahát! – hallottam meg egy hangot a hátam mögött. – Hogy egyesek egész nap a földön fetrengenek! – a húgom sétált el mellettem Sirius Blackkel összefont ujjakkal. Meglepetten bámultam a párosra, de azok csak kikerültek és folytatták útjukat tovább.
Lehunytam a szememet egy másodpercre és felálltam, majd magányosan róva a folyosókat elindultam felderíteni a kastélyt.
Bntetõmunka by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Nem lett egy hosszú fejezet, bocsánat. Tudom, írtam már jobbat is, de remélem azért tetszik majd.
Unottan sétáltam végig a kihalt folyosón egy citromsárga pólóban és egy szürke farmernadrágban, amit pár perce vettem át a hálókörletünkben, miközben a húgomon gondolkoztam, aki a Black-fiú kezét szorongatta pár órával ezelõtt. Minden bizonnyal nem merõ véletlenbõl, hanem járás céljából. Kissé idegesen haraptam be alsó ajkamat a gondolatra. Mi lesz, ha tönkre teszi? Ha megbántja? Azt sosem bocsájtanám meg neki. Hallottam már néhány ex-Black-barátnõrõl, akik sírva kuporogtak a mosdóban napokon keresztül. Nem akartam, hogy a húgom is így végezze. De, ha szereti…;?
Nagyot sóhajtva értem le az SVK terem elé és kettõt kopogtam az ajtón, mire az nyikorogva kinyílt.
- Késtél! – hallottam meg egy hangot, mire magyarázkodásra nyitottam a számat, ám mikor megpillantottam a velem szemben, karba tett karral álló férfit, becsuktam azt.
- Merre van a professzor úr? – néztem körbe, mivel sehol sem láttam.
- Egy kis beszéde van az igazgató úrral – vont vállat Black és nekidõlt egy asztalnak. – Ezeket kell megtisztítanunk – mutatott pálcájával két doboz kacat felé, mire felsóhajtottam. – Pálca nélkül…;
- Rendben – forgattam meg a szemem, majd a fal mellett árválkodó felmosó vödörbõl elõszedtem egy kisebb szivacsot és varázslattal teletöltöttem a tálat meleg vízzel, aztán az egyik dobozhoz léptem és kiszedtem belõle egy piszkos rozsdaszínû serleget.
Oldalra lestem, de Sirius Black még mindig karba tett kézzel dõlt neki az asztalnak és az ablakon kifele kémlelt. Lemondó sóhajjal elkezdtem tisztogatni a tárgyat, melyrõl eltûnt a piszok, viszont azt a rozsdaszerû valamit nem sikerült leszednem. Szótlanul törölgettem a különféle serlegeket tovább, mit sem törõdve a felettem álldogáló Blackkel, de mikor már csak három kupa maradt a dobozban, ráemeltem a tekintetem.
- Csak egy dobozt csinálok meg – mondtam neki, de nem nézett rám, csak pislogott egyet. – Ami pedig a húgomat illeti…; - kezdtem bele, kezembe véve az utolsó serleget. – Ha bántani mered, vagy kihasználod, olyat teszek, amit késõbb magam is megbánok.
Lassan rám emelte a tekintetét, miközben én az utolsó kupát is eltisztítottam és visszapakoltam a dobozba, majd felálltam.
- Nem akarom kihasználni – mondta és egy pálcaintéssel rendbe rakta a piszkos serlegeket a másik dobozban.
- Ezt örömmel hallom – biccentettem és elindultam a kijárat felé, de megragadta a karomat.
- Regulus? – kérdezte a szemembe nézve, mire kettõt pislogtam és lenéztem a kezemre. Úgy engedett el, mintha elektromos áramot vezetnék. Ez valami mugli dolog, ami nagyon hasznos. Egy bevásárló központban volt ilyen. Tudott világosságot csinálni és egy csomó kütyü attól mûködött.
- Rendben van – mondtam neki és hátráltam egy lépést.
- Nem csinált semmi õrültséget? – kérdezte felemelt szemöldökkel, mire megráztam a fejemet.
- Rendesen eszik, egyre többet van velünk és a kedve is sokkal jobb…; - soroltam, mire felsóhajtott.
- Akkor nem kapta meg…; - motyogta, mire értetlenül rámeredtem, de õ kikerült és elindult az ajtó felé. Immár én ragadtam meg a karját és rántottam vissza. Sajnos nem mozdult meg, de megállt háttal nekem, zsebre tett kezekkel. Gyorsan eleresztettem.
- Mit nem kapott meg? – suttogtam, mire ismét egy apró sóhaj szakadt ki az ajkai közül, majd a zsebébe nyúlva kiszedett néhány papírlapot és felém fordulva átnyújtotta azokat. – Mi…; ez? – kérdeztem, miközben szétnyitottam a papírokat.
- A bagoly bolond – magyarázta, mikor elolvastam a címzett nevét. – Mindig összekever minket.
- Ez…; - suttogtam, ahogyan végigolvastam.
Egy megbízás volt, hogy keressen embereket.
Embereket, akik utálják a mugli származásúakat.
Akik szeretik a hatalmat.
Akik szeretnek uralkodni.
Akik hû hívei lennének egy felfelé törekvõ hatalomnak.
Voldemort Nagyúrnak.
Elsápadva futottam végig a tekintetemmel a sorokat.
- Ne…; - nyögtem magam elé meredve, a lapokat szorongatva. Az idõsebbik Black lemondóan felsóhajtott, majd lefejtette az ujjaimat a papírról és zsebre dugta azokat.
- Ha elmered mondani akárkinek…; - sziszegte lejjebb hajolva kissé a szintemre –, olyat teszek, ami magam is megbánok. És nem fog érdekelni, hogy lány vagy.
Hirtelen elhúzódott és a kilincs után nyúlt.
- Mikor érkezett a levél? – kérdeztem, de nem fordult hátra, csak egy pillanatra megállt.
- Két napja – suttogta és kilépett a terembõl.
Az egyik asztalnak dõltem, majd lehunytam a szemem és felsóhajtottam, aztán fáradtan fordítottam tekintetem a dobozok irányába. Lassan elrugaszkodtam a padtól és összeszedtem a szivacsot és a piszkos vízbe dobtam.
- Már végeztek is? – lépett be a szobába az SVK tanár és végignézett rajtam.
- Igyekeztünk – morogtam és leguggoltam a dobozokhoz, mikor megpillantottam, hogy az enyéimen még ott csillognak a rozsdaszínû akármik. Lehajtottam a fejemet és úgy dõltem, hogy a hajam eltakarja az arcom, a combom és a doboz egy részét, majd az ölembe húztam a pálcám a zsebembõl és elmotyogtam egy varázsigét, minek következtében vakítóan csillogtak a serlegek.
Hirtelen egy árny magasodott fölém, én pedig a zsebembe süllyesztettem a pálcám, majd felálltam és halványan a tanárra mosolyogtam.
- Azt hiszem, készen vagyunk! – jelentettem ki, mire furcsa arckifejezéssel bámult rám, majd a piszkos vízre, de nem szólt semmit, ezért az ajtó felé siettem. – Jó éjszakát!
- Önnek is, Miss Rees! – ám mikor kiléptem az ajtón még hallani véltem, ahogyan ezt dünnyögi: - Ezt pedig azt hittem lehetetlen varázslat nélkül lepucolni…;
Halványan elmosolyodtam, de az arcomra fagyott a vigyor, mikor eszembe jutott a levél, amit Black mutatott. Gyászos arckifejezéssel sétáltam lefelé a klubhelyiségbe, mikor az elõcsarnok folyosójára érve szembe találtam magam a sápadt, karikás szemû Remus Lupinnal és a javasasszonnyal.
- Szia! Jó estét! – köszöntöttem õket, mire a gyógyító kedvesen visszaköszönt. Halványan a férfire mosolyogtam, mire az elfintorodott.
Arcomról ismét lefagyott a kedves mosoly és egy pillanatig fájdalmas tekintettel meredtem Lupinra. Mi a baja velem? Elkedvetlenedve intettem búcsúzásképp rá sem nézve, miközben úgy éreztem, mázsás súly nehezedik a mellkasomra. Hogy is gondolhattam, hogy barátok lehetünk? Hiszen én mardekáros vagyok…;
Hcsata s egy dermesztõ fordulat by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Na, bepótoltam az el?z? fejezetet, ami olyan rövid lett. Végre vége az angol vizsgámnak, ennek örömére írtam ezt a fejezetet, kissé kómásan. Azért remélem tetszeni fog.^^
Mikor visszaértem a klubhelyiségbe, már csak Piton volt ott, egy könyv fölé mélyedve. Halk sóhajjal intettem neki, mire biccentett egyet, de nem foglalkozott velem többet. Fáradtan és kedvtelenül ültem le a vele szemközti fotelbe, melyet fekete bõr borított.
- Forró csokit?
- Inkább kávét – intett, én pedig elõvarázsoltam két bögrét és az egyiket átnyújtottam neki.
- Mi ez? – kérdeztem, de nem erõltettem meg magam, hogy közelebb is húzódjak és elolvassam.
- Bájitaltan – dörmögte, mire bólintottam, õ pedig elõhúzott egy pergament és elkezdett rá írni. Sokáig körmölt, miközben én csendben figyeltem és hallgattam a penna sercegését és a tûz ropogását. Éreztem, hogy a pilláim elnehezülnek, de nem mozdultam. Jó volt úgy összegömbölyödve, felhúzott lábakkal és térdre hajtott fejjel.

- Sss – egy meleg valami siklott végig az arcomon, mire elhúztam az orromat. – Cherry…; - egy újabb simítás az arcomon. Összeráncolt szemöldökkel nyitottam ki a szememet és szembetaláltam magamat a fülig érõ vigyorú Keithszel. Nagyokat pislogtam rá.
- Mi van? – nyögtem rekedten és a fejemet fogva feltornáztam magam ülõ helyzetbe, majd egy hatalmasat ásítottam.
Lusta pillantással végigpásztáztam a helyiséget, miben alig volt pár ember, majd az egyik legjobb barátomról a lábamra emeltem a tekintetem, mikor megakadt a szemem egy fekete anyagon, ami arra volt terítve. Óvatosan felemeltem és kikászálódtam alóla, aztán a kezembe fogtam és zavartan néztem Keithre.
- Köszönöm. Tessék – nyújtottam felé, mire furcsa tekintettel méregetett.
- Mit csináljak vele?
- Hát vidd el. Mosd ki…; Nem tudom, mit szoktál csinálni a szennyessel – magyaráztam, de értetlenül meredt rám.
- Nem az enyém…; - bökte ki végül, mire abbahagytam a beszédet s fürkészõen néztem a szemébe.
- Nem? – kérdeztem mozdulatlanul, mire féloldalasan elmosolyodott.
- Nem.
- Aha. Akkor…; mennyi az idõ? – vontam össze a szemöldökömet, mire gonosz vigyor terült el az arcán.
- Fél tíz – mondta vállat vonva és elvezettel figyelte a reakciómat, miközben egyik vállán az elmaradhatatlan kis könyvecskéjét egyensúlyozta.
Hirtelen elkerekedtek a szemeim, egy percig csak meredten néztem rá, majd a fekete anyagot -, ami utólag kiderült egy talár volt – kiejtve a kezembõl, lerohantam a lépcsõn és a hálótársaim meglepett kiáltásával mit sem törõdve bevetettem magam a zuhany alá. Gyorsan felfrissítettem magam, miközben azon gondolkoztam, mit mondok majd a tanároknak, hogy miért nem voltam órán. Vagy valljam be az igazat? Hogy elaludtam?
Egy szempillantás alatt magamra kaptam egy latexhatású legginget, egy bézs, vádliig érõ, magasított sarkú csizmát és egy hasonló színû garbót, ami a testem vonalát követve egészen a fenekemig ért. Gyorsan magamra rántottam egy fekete övet és kisietve a fürdõbõl, a hajammal nem törõdve, elkezdtem kutatni egy talár után.
Sehol sem találtam, a lányok pedig már rég elmentek, amit meg is tudtam érteni, hiszen már régen becsengettek.
Felsiettem a klubhelyiségbe, miközben a hajamat egy bézs színû gumival egy lófarokba kötöttem, hogy megkeressem azt a gyanúsan fekete anyagot, ami rám volt terítve, miközben én aludtam.
Ám mikor kis híján beestem a helyiségbe meglepetten láttam, hogy Keith még mindig ott tartózkodott és a fotelben ült. Hálásan pillantottam rá, de mikor megláttam a mosolyát lehervadt az arcomról minden boldog és reménykedõ érzelem.
- Hat perc, huszonhat másodperc – mondta, az órájára nézve. – Szép idõ! – dicsért meg vigyorogva.
- Hétvége van, igaz? – suttogtam letörten, mire felnevetett.
- Meddig kerested a talárodat? – kérdezte kárörvendve, mire vállat rántottam és kiléptem a folyosóra.
Minden hét szombatján elviszik az összes talárt a házimanók, hogy kimossák õket. Megszámlálhatatlan bosszúságot okoztak már nekünk, mikor elfelejtettünk ránézni a naptárra és keresgélni kezdtük szombat reggelente az egyenruhánkat, hogy órákra menjünk.
Most is ez történt és Keith még rá is tett egy lapáttal.
Halvány mosollyal az arcomon sétáltam végig a folyosón, hogy a Nagyterembe menjek és megtömhessem korgó gyomromat egy kis reggelivel. Miközben végigsétáltam a fél iskolán kibontottam a hajamat és elkezdtem fonni, majd átvezetve a vállam felett azt, elõre húztam. Néhány tincsem, amelyek csak a fülemig értek rakoncátlanul hullottak ki a fonatból.
Gyorsan begumiztam a hajamat, mely így a derekamig ért, majd beléptem az étkezõbe és leültem a maredekáros asztalhoz, aztán enni kezdtem.
Elõször kentem magamnak egy vajas kenyeret, amit a mellém telepedõ Regulus ki is kapott a kezembõl. Felháborodottan hördültem fel, de mégsem szóltam semmit. Helyette elõvettem egy újabb szelet kenyeret és ismét megkentem vajjal. Élvezettel néztem a reggelimet és lehunytam a szemem, hogy beleharapjak, ám mikor az ízlelõbimbóimnak a finom étel ízét kellett volna érezniük, én csak a levegõt haraptam.
Meglepetten kinyitottam a szemem, miközben halk nyámmogást hallottam magam mellõl. Oldalra pillantottam és szembe találtam magam Keith boldog arcával és a vajas kenyeres kezével. Szúrós szemekkel meredtem a férfire, majd felsóhajtottam és elvettem egy pudingot az asztalról pont abban a pillanatban, mikor az összes étel eltûnt onnan.
Kezemben egy kiskanállal és a csoki pudinggal kisétáltam a terembõl és a hálókörlet felé vettem az irányt.
- Hééé! – hallottam egy hangot, de nem figyeltem rá. Annyi embernek szólhatott. – Cherry!
Megtorpantam és a hang irányába fordultam. Egy magas, barna hajú fiú állt elõttem, fekete szemekkel. Alarm McGreednek hívták, a ház- és évfolyamtársam volt. Pislogtam rá kettõt, de nem szóltam semmit, mire félénken rám mosolygott és zsebre vágta a kezeit, majd belekezdett.
- Hócsatázni megyünk, ki – mutatott a kijárat felé, ahonnan a nyitott ajtón át dõlt be a hideg. – Ezennel meg vagy hívva! – vigyorgott rám és meglóbálta a kezeit, majd elsétált. Meglepetten, a kiskanállal a számban pislogtam utána, félre döntött fejjel, miközben megfogadtam magamban, hogy nincs az az isten, hogy én kimenjek.
Nem volt semmi bajom a hóval, sõt(!), imádtam, csak sajnos elég hideg volt ahhoz, hogy inkább a jó meleg fedett helyiségben legyek, mint odakint a mínuszokban.
Egy meleg tenyeret éreztem meg a hátamon, mire oldalra fordultam. Keith és Reg álltak mellettem és nagyon jó kedvük volt.
- Te is jössz ki? – kérdezte Reg és a kijárat felé bökött a kezével. Elhúztam a szám és tartózkodóan megráztam a fejemet, mire felhúzta a szemöldökét. – Nem? – kérdezte vészjósló hangon, mire kissé összébb húzva magamat ismét megráztam a fejemet. Utáltam, mikor így nézett. Felsóhajtott, majd elfordult. – Hát rendben! – egyezett bele, amin magam is meglepõdtem. Komoly szemekkel fürkészte az arcomat, de mikor látta, hogy nem nevetem el magam, megrázta a fejét, lemondóan legyintett, majd Keithre kacsintott, mire gombóc csúszott a torkomba.
Egy pillanat alatt eltûnt a lábam alól a talaj és már csak arra eszméltem, hogy a két férfi visz a kijárat felé, miközben egyik a lábaimat, másik a kezeimet fogja, én pedig vadul kalimpálok szabadulást remélve.
- Jó-jó! Megyek! – visítottam, mire megálltak. – Csak had öltözzek fel! – kértem õket, mire óvatosan elengedtek és talpra állítottak.
Gyorsan lesiettem a klubhelyiségbe, miközben a két férfi a nyomomban loholt, majd utamat a hálókörlet felé vettem. Ott magamra kaptam egy térdig érõ, elegáns szabású, fehér kabátot, egy ugyanilyen színû, egyszerû sapkát, és egy fekete, hosszú, vastag sálat. Gyorsan levettem a legginget és magamra kaptam egy fekete vastag harisnyát és szintén sötét színû farmernadrágot, aztán felsétáltam a lépcsõn.
A két barátom a falat támasztva várakozott rám, miközben valahogyan magukra varázsoltak egy-egy kabátot és kesztyût.
Rájuk fintorogtam, majd kiléptem a portréajtón és lassan lesétáltam az udvarra, ahol csak úgy repkedtek a hógolyók. Éppen le tudtam guggolni az egyik elõl, de szegény Keith már nem volt ilyen gyors, ezért a kis jéglabda teljes erõbõl az arcának csapódott. Egy pillanatig meglepett képet vágott, majd lehajolt, összegyúrt egy hatalmas nagy hógolyót és arra dobta, amerrõl jött.
A tömegben sikerült felfedeznem Jaredet és néhány másik háztársamat is, akik egy kupacba vergõdve dobálták a hógolyókat egy másik, sokkal nagyobb csapat felé, kikben a másik három ház diákjait ismertem fel.
Gyorsan elõkaptam a fekete kesztyûmet, amit még anyukám vásárolt, az elegancia mintaszobra, és magamra húztam, majd a csatatérre siettem, miközben meggyúrtam egy hógolyót és az ellenséges tábor térfele felé céloztam vele.
- Szia! – köszönt rám egy hang, mire odafordultam és szembe találtam magamat Alarmmal. – Azt hittem, nem fogsz jönni…; - mosolygott rám, majd egy méretes hókupacot küldött a másik csoport felé.
- Keith és Reg tettek róla – dörmögtem sötétem és összehúztam magam, mikor egy kemény hógolyó a nyakamnak csapódott. Összehúzott tekintettel kerestem a tettest és meg is találtam. A húgom állt ott elégedetten mosolyogva, fekete kabátban, mely hasonló volt az enyémhez.
Felsóhajtottam, majd lehajoltam és összegyûrtem egy golyót, de a csoport másik felét céloztam meg vele, ügyelve rá, hogy a hólabda még véletlenül se repüljön a húgom közelébe.
Végül, mikor már láttuk, hogy a harc reménytelen, hiszen túlerõben vannak és elfáradtunk, néhányan csatakiáltással elkezdtek rohanni az ellenséges tábor felé, kezükben egy-egy hatalmas hógolyóval. Megszeppenve figyeltem a jelenetet, és eldöntöttem magamban, hogy nekem ebbõl, itt, most elég is lesz, mikor valami nagy és súlyos csapódott nekem és döntött le a lábamról.
Meglepetten sikkantottam fel, de hangomat elnyelte az üvöltés, ami immár mindkét tábortól származott.
Megpróbáltam felállni, de egy nehéz valami nekem nyomódott és erõsen belemarkolt a hajamban, ezért nem mozdultam, feküdtem tovább a jéghideg földön. A támadómra meredtem és egy meglepett sóhaj szakadt ki az ajkaim közül. A húgom térdelt felettem.
- Most visszakapod! – kiáltotta és teljes erõbõl felém repítette az öklét. Felkiáltani sem volt idõm, máris éreztem a fájdalmat, és hogy az arcomban szétárad a forróság és a zsibbadás.
Könnyezve szorítottam az orromra a kezemet, miközben megpróbáltam lelökni magamról, ami egy hatalmas nagy, erõteljes rúgással sikerült is. Dühösen meredtem rá, de õ máris a térdére pattant és a hasát szorongatva újból felém vetette magát, mire fogtam magam kitértem elõle, majd még jól hátba is rúgtam, hogy megadjam a módját.
Hirtelen egy erõs rántást éreztem meg a vállamon, minek következtében hátra vágódtam, majd egy fekete foltot pillantottam meg a húgom felett, aki a karjaiba vette õt.
- Ha még egyszer bántani mered, nem tudom, mit teszek veled! – állt meg elõttem Sirius Black dühösen és a húgommal a karjai között felsietett a kastélyba.
Az orromra szorított kezekkel feltápászkodtam, mikor egy kéz szorította meg a vállamat, én pedig felszisszentem.
- Nagyon szép rúgás volt! – dicsért meg mosolyogva Alarm, de mikor megpillantotta az arcomat elkomorodott és összeszorította a száját. – Gyere! – ragadta meg a kezemet és elkezdett húzni. – Megyünk a gyengélkedõre!
- Deb! – álltam meg, de õ még erõsebben szorította meg a csuklómat és mindenféle erõfeszítés nélkül húzott maga után tovább. – Alarm! – szóltam rá, de nem állt meg, én pedig alig tudtam lépést tartani vele. – Alarm, kérlek, állj beg!
Hirtelen megtorpant, én pedig belerohantam a széles hátába.
- Na, bégre! – nyögtem pihegve. – Deb akarok a gyengélkedõre benni!
- Én viszont szeretném, ha odamennél! – mondta ingerülten. – Nem játék, ha valakinek ennyire vérzik az orra – mondta megenyhülve, miközben végigsimított az arcomon, mire zavartan félrepillantottam.
- Tudob, de ezt én is el tudob látni a klubhelyiségben, deb kell ehhez Madam Pomfrey – próbáltam rámosolyogni, mire felsóhajtott és intett, hogy menjünk oda.
Perceken belül a maredekár hivatalos szálláshelyén voltunk egy-egy bögre teával a kezünk között. Alarm összeforrasztotta az orromat, én pedig a sebes részt, ami egy hosszabb csíkban futott végig az orrom közepén letapasztottam egy mugli sebtapasszal. Nagyon szerettem ezeket, mert mindenféle alakban és színben, mintában lehetett kapni a boltokban. Minden év elején bevásároltam ezekbõl rendesen, hogy legyen mit ragasztgatni év közben.
Alarm nagyon kedves fiú volt, igaz, ezelõtt nem sokat beszélgettünk. Nagyon figyelmes volt, de mindenekelõtt vicces. Nem mesélt világmegváltó ötletekrõl, de nem is untatott a nyári kalandjaival. Érdeklõdve figyelt, mikor én beszéltem, és elcsodálkozott, mikor közöltem, hogy én is ott voltam Mrs. Black bálján a szünetben.

Másnap reggel elég fáradtan és megviselten ébredtem és még a vállam is sajgott, de nem nagyon foglalkoztam vele, úgy gondoltam, ezt a napot a tanulásnak szentelem, mivel még nem voltam teljesen tökéletes áltváltoztatástanból. Egyszerûen képtelen voltam a hajam színét megváltoztatni. Csak néhány tincs halványodott el vagy jobb esetben öltött extrém színt.
Miután megfürödtem és észrevettem a vállamon egy nagy, kék zúzódást, felvettem magamra egy vastag sötét harisnyát, egy fekete melegítõnadrágot és egy ugyanilyen színû pólót és hosszú ujjút, aztán visszamásztam az ágyba, a tankönyveimmel a kezeim között és elkezdtem magolni, miközben a fenékig érõ, fekete hajamat egy lófarokba kötöttem.
Lassan a lányok is ébredezni kezdtek, és mikor megpillantották, hogy szabad a fürdõ, egymást félrelökve versengtek a megszerzéséért. Végül Laura gyõzött egy rézvörös hajú, fekete szemû lány, aki általában órákat töltött a helyiségben, hogy tökéletes sminket készítsem magának. Szerintem viszont a festék nélkül is tökéletes volt, mind belsõre és mind külsõre. Egyetlen hibája a családja volt, mint itt mindenkinek. Õ megszállottan utálta az aranyvérûzést, és bevallása szerint, ha lett volna benne elég bátorság az elején, már régen a griffendélben vagy a hollóhátban röhögne rajtunk.
A mellettem lévõ ágyon egy rövid, barna hajú lány feküdt, akit Jacquelinenak hívtak. Elég csendes teremtés volt, de a titokzatos bája, ami a lényébõl fakadt egyszerûen vonzotta az embereket. Õ viszont imádta az arisztokráciát és felszínességet. Kihívásnak tekintette, hiszen itt nem tehette azt, amit akar, hanem egy álarcot kellett magára húznia és abban parádézni órákat vagy napokat. Mesélte, hogy egyszer látott az egyik utcán egy mugli boltban egy színes dobozt, amiben emberek járkáltak és bizonyos jeleneteket játszottak el. Azt mondta, nagyon tetszett neki, hogy egy másik ember bõrében léptek abba a dobozba, és hogy õ is ki szeretné próbálni. Ezt kipróbálta. Sajnos abba a dobozba még mindig nem tudta magát belevarázsolni…; Furcsa népek ezek a muglik…;
És természetesen ott volt még Saki. Õ félvér volt. A szülei nem támogatták a mugliellenes mozgalmakat, ezért sokan nem kedvelték a családot az arisztokratikus körökbõl, ám Saki hihetetlen stílusának senki sem tudott ellenállni. Egyszerre volt lázadó és maga a nyugalom. A dús haja és a szeme égkéken pompázott. Mindezt valami különleges fõzetnek köszönhette, amit az édesanyja készített neki. Minden hónapban küldött neki egy újabb adagot bagollyal. Saki nagyon összetett személyiség volt és nagy álma volt a gyógyítói szakma. Imádta az embereket és szeretett segíteni. Sokan félreismerték a külseje miatt és tartottak tõle, de õt ez nem zavarta, ahogyan az sem, hogy a háta mögött miket suttogtak. Nagyon kedveltem õt, hiszen ritka kincs volt.
- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte Jacquelinet bebújva a takaró alá, miközben az a varázspálcáját elõvéve eregette szekrénye tartalmát, miközben szemrevételezte a ruhákat.
- Zack randira hívott – magyarázta álmatagon, mire elvigyorodtam, Saki pedig kiugrott az ágyából és a szekrényéhez rohant. Egy ideig kutatott benne, majd elõhúzott egy gyönyörû, világoskék garbót és Jacqueline kezébe dobta.
- Tessék. Ezt vedd fel! Illik a szemedhez – mondta és visszamászott az ágyába, hogy elrejtse rövidnadrágba bújtatott lábait a hideg elõl.
- Köszönöm – hálálkodott a barna hajú lány és egy csokit dobott Saki és az én ágyamra, majd Lauráéra és elhelyezett egyet, mikor az kilépett a fürdõbõl egy világos farmernadrágban és egy fehér hosszú ujjúban.
- Menj csak Jacky – kacsintott a lányra Saki és fürdõ felé intett a fejével. – Nekem ma nincs programom – ezzel a kijelentéssel az ágyamra ugrott és mellém fészkelte magát a takaró alá. – Mit tanulsz Charry?
- Átváltoztatástan…; - nyöszörögtem, mikor már hatodszorra olvastam át a pálca helyes használatának az útmutatását.
- Jaj, azt én sem tudom! – morogta, én pedig bekaptam egy szelet csokit. - És nem is tudom gyakorolni, mert ha a hajamat más színûre festem, a lötty hatása elmúlik, és újra szõke leszek. Nem akarok szõke lenni!
- Ha szeretnél, az enyémen gyakorolhatsz – ajánlottam teli szájjal, mire megragadta a fejemet és végigcsókolta azt.
- Köszönöm, Char!
Még egyszer végigolvastam a pálcahasználatról szóló részt, majd becsuktam a könyvet és megpróbáltam átvarázsolni a hajam színét, de ismét csak pár szálat sikerült. Ez után Saki próbálkozott, aki szõke tincseket készített nekem, de õ is csak néhányat tudott teljesen átváltoztatni.
Úgy döntöttünk, hogy inkább kihagyjuk a reggelit és gyorsan megtanuljuk a bûbájt, hogy ne menjen rá az egész napunk. Megittunk két liter forró csokit, mire sikerült látható változást elérni. Már csak néhány tincsem vége volt fekete, a többi mind szõkén göndörödött. Elégedetten csaptuk össze a tenyerünket, de mikor elmondtam a varázst, mely visszaváltoztatta volna a hajamat az eredeti színére nem történt semmi. Ez után órákat próbálkoztunk, hogy sikerüljön a varázs, de valamiért csak nem akart visszaváltozni a hajam feketére.
Ebédidõig küszködtünk, de mikor láttuk, hogy nem fog sikerülni és a szemünk is kopogott az éhségtõl feladtuk és megtörten, híján a sikerélménynek, lebaktattunk a nagyterembe. Mikor Keith és Regulus megpillantott az evést is abbahagyták. Laura is meglepetten pislogott ránk, majd megvonta a vállát ás mosolyogva beszélgetett tovább a barátnõivel. A többiekre már rá sem mertem nézni, ezért gyorsan letelepedtük Sakival Reggel és Keithszel szembe, de a fiúk máris folytatták az evést és mellékesen megkérdezték, hogy mi történt a hajammal. Õk remekül mulatva hallgatták végig a történetet, de mikor megkértem Keitht, hogy tegye rendben a kócot a fejemen, nemet intett a fejével, amit azzal magyarázott, hogy egyszer muszáj megtanulnom a varázst és így legalább lesz, mi motiváljon.
Saki hamarabb végzett az ebéddel, ezért elnézést rebegve elsietett a könyvtárba, a két barátom pedig kviddics edzésre és prefektusi teendõkre hivatkozva elmentek. Unottan eszegettem a desszertemet, ami egy hatalmas tál pudingból állt, majd gondoltam egyet és felálltam, hogy visszamenjek a klubhelyiségbe.
Lassan sétáltam végig a kihalt folyosón, melynek csendjét csak a cipõm koppanásai zavarták meg. Elmerengve lépkedtem a félhomályban a helyes pálcahasználatot memorizálva, mikor hirtelen valaki megragadta a karomat és a számra tapasztva a kezét, behúzott egy üres terembe és bezárta az ajtót. Meglepetten felnyögtem és megpróbáltam megfordulni, de az illetõ nem engedte, ezért a számról próbáltam lefejteni a kezét.
- Mondd csak édesem, szabad egy ilyen kislánynak egy ilyen sötét helyen sétálnia? – suttogta a fülembe, mire megdermedtem. A meleg leheletét éreztem a nyakamon, miközben szabad kezével a hasamat cirógatta.
Lassan végigsimította a ruhámon, majd feljebb túrva azt, benyúlt az alá és végigsimította a csupasz bõrömet. Meleg kezei elidõztek a bordáimnál és a melltartóm merevítõjénél, miközben én ledermedve meredtem magam elé. Mi folyik itt?
Hirtelen megfordított, a mellkasához rántott és ajkait az enyémre szorította. Puha nyelve utat tört magának a fogaim között, miközben én nyitott szemekkel meredtem az arcra és az azt szegélyezõ fekete hajtömegre. Még így, a sötétben is felismertem…; Mit akar tõlem?
Egy szempillantás alatt magamhoz tértem és megpróbáltam ellökni magamtól, de erõsen tartott, ezért püfölni kezdtem a mellkasát, de egy egyszerû mozdulattal leszorította a kezeimet, én pedig remegve próbáltam elhúzódni, de nem engedett. Egy határozott mozdulattal beleharaptam a nyelvébe, mire hátrakapta a fejét és ellökött magától.
A lendülettõl a padnak estem és jól bevertem a hátamat, majd a földre zuhantam. Könnyes szemekkel meredtem magam elé, majd gyorsan felpattantam és kikaptam a zsebembõl a pálcámat.
- Jézusom, Élet! Ezzel akarsz távol tartani? – nevetett, majd egy gyors mozdulattal megragadta a pálcát tartó kezem, kicsavarta belõle fegyveremet és magához rántott. – Akarlak! – suttogta rekedten és fenekemet megmarkolva közelebb húzott magához. Meglepetten felsikkantottam, mikor megéreztem a meredezõ vágyát az ölemnél.
Srelmek by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Írtam már jobbat is, hosszabbat is, de egy kis fejfájásos napszúrással ennyi tellett t?lem. Remélem, azért tetszeni fog^^"
- Mondd csak édesem, szabad egy ilyen kislánynak egy ilyen sötét helyen sétálnia? – suttogta a fülembe, mire megdermedtem. A meleg leheletét éreztem a nyakamon, miközben szabad kezével a hasamat cirógatta.
Lassan végigsimította a ruhámon, majd feljebb túrva azt, benyúlt az alá és végigsimította a csupasz bõrömet. Meleg kezei elidõztek a bordáimnál és a melltartóm merevítõjénél, miközben én ledermedve meredtem magam elé. Mi folyik itt?
Hirtelen megfordított, a mellkasához rántott és ajkait az enyémre szorította. Puha nyelve utat tört magának a fogaim között, miközben én nyitott szemekkel meredtem az arcra és az azt szegélyezõ fekete hajtömegre. Még így, a sötétben is felismertem…; Mit akar tõlem?
Egy szempillantás alatt magamhoz tértem és megpróbáltam ellökni magamtól, de erõsen tartott, ezért püfölni kezdtem a mellkasát, de egy egyszerû mozdulattal leszorította a kezeimet, én pedig remegve próbáltam elhúzódni, de nem engedett. Egy határozott mozdulattal beleharaptam a nyelvébe, mire hátrakapta a fejét és ellökött magától.
A lendülettõl a padnak estem és jól bevertem a hátamat, majd a földre zuhantam. Könnyes szemekkel meredtem magam elé, majd gyorsan felpattantam és kikaptam a zsebembõl a pálcámat.
- Jézusom, Élet! Ezzel akarsz távol tartani? – nevetett, majd egy gyors mozdulattal megragadta a pálcát tartó kezem, kicsavarta belõle fegyveremet és magához rántott. – Akarlak! – suttogta rekedten és fenekemet megmarkolva közelebb húzott magához. Meglepetten felsikkantottam, mikor megéreztem a meredezõ vágyát az ölemnél.
Zavaromban elpirultam az ismeretlen érzéstõl és testemet átjárta a félelemmel vegyes düh.
Újból lehajolt, hogy csókot lophasson tõlem, de elfordítottam az arcomat, így csak a fülemnél éreztem meg a leheletét. Kezeimet a mellkasára tettem és megpróbáltam eltolni magamtól. Habár ezzel a kísérlettel semmit nem értem el, mégis megállt egy pillanatra és ujjaival felemelte az államat, miközben tekintetével az enyémet kereste.
Mérgesen szúrtam pillantásomat az övébe, mire elkerekedett a szeme és levegõt sem véve távolodott tõlem pár lépést, majd az egyik székre rogyott. Nagyokat pislogva bámultam rá, majd fogtam magam és sietõs léptekkel elindultam az ajtó felé, de a megtört hangja megállított.
- Miért nem szóltál?
Kezem megállt a kilincsen, majd tanácstalanul fordultam vissza a férfi felé, de az már velem szemben állt, lehajolva a szintemre. Félhosszú, fekete haja belelógott a szemébe, de abban a pillanatban õt ez a legkevésbé sem zavarta.
- Hogy nem szóltam?! – csattantam fel, mikor úgy éreztem, hogy elmúlt a veszély, bár egy lépést hátráltam a kijárat felé. – Amikor beléd haraptam, amikor neked szegeztem a pálcám, amikor ellök…;
Hirtelen felemelte a karját és hatalmas tenyerével befogta a számat. Megszeppenve meredtem rá, mire felsóhajtott és eltûrte a kósza tincseit a szemébõl.
- Sajnálom – suttogta fáradtan az egyetlen szót és lehajtotta a fejét. – Nem tudtam, hogy te vagy az…;
Felszisszentem.
- Jézusom, Perselus! – fejtettem le ujjait a számról. – Hét éve élünk ugyanabban a klubhelyiségben!
- Tudom – motyogta, de nem mert a szemembe nézni. – Sajnálom. Csak a hajad…;
Értetlenül meredtem rá, mire felemelt egy tincset és elmorzsolta az ujjai között. Tátott szájjal pislogtam rá, majd hirtelen megvilágosodtam.
- A barátnõd szõke? – kérdeztem halványan mosolyogva, mire megütközve meredt rám, majd szinte védekezõen rázta meg a fejét.
- Nem a barátnõm!
Megráztam a fejem, hogy tudassam vele, nem értem, mire felsóhajtott és felült az egyik asztalra. Én pedig összeszedtem a pálcámat.
- Õ nem akar velem járni – köpte keserûen, mire közelebb merészkedtem pár lépéssel és együttérzéssel figyeltem, ahogyan könyökét a térdére támasztja és arcát a kezébe temeti. – Egyszerûen nem akar. Neki van jobb nálam.
- Ezért úgy döntöttél berángatod ide és megerõszakolod? – szúrtam közbe fagyosan, mire elkapta tenyerét az arcától és hihetetlenkedve meredt rám.
- Mi van? …; Jézusom, nem! Mi…; - összeráncolt homlokkal kereste a szavakat – hogy is mondjam…; amolyan összejövünk-esténként kapcsolatban vagyunk…; Most akart találkozni velem.
- Szóval veled csalja meg a barátját? – kérdeztem álmélkodva, mire szomorúan bólintott és ismét tenyerébe temette az arcát. - Miért engeded? – kérdeztem hidegen, de nem felelt. – Csak azt lehet megtenni mindenkivel, amit hagy – morogtam a bölcsességet az orrom alatt, majd kiléptem a terembõl.
A folyosón még mindig nem volt egy lélek sem, így elmerengve sétálhattam tovább, mikor hirtelen valakinek nekiütköztem. Kissé hátratántorodtam és a velem szemben lévõ személy felé fordultam, hogy elnézést kérjek, mikor a húgom elkeseredett arcával találtam szembe magamat.
Megbabonázva figyeltem õt, ahogyan a gyönyörû szõke haja loknikban omlott a vállára. Barna szeme ellenségesen villant, miközben kissé zavartam nézett engem, majd gunyorosan elmosolyodott.
- Csak nem utánoz az én édes, drága nõvérkém? – kérdezte gonoszan, majd megcsavargatta a haját az ujjaival. – Hidd el, sose leszel olyan, mint én! – susogta, majd hirtelen elõrántotta a pálcáját és rám szegezte azt. – Mondd, mit akarsz még tõlem elvenni? – kérdezte félelmetesen magas hanggal, mire kerekre nyílt szemmel meredtem rá és a pálcájára.
- Tessék? – suttogtam, mire közelebb lépett.
- Eddig mindent elvettél tõlem, ami nekem fontos volt. Most azt hiszed, ha befesteted olyan színûre a hajadat, amilyen anyáé, megszerezheted tõlem Siriust? A barátaimat? – sziszegte rémisztõen, én pedig kezdtem megijedni. – Nem kapod meg õket! – kiáltotta, majd legyintett egyet a pálcájával, mire a hosszú hajam egy egyenes csíkban elvállt a hajszálaim épp felétõl és lassan a földre hullott.
Megkövülten meredtem a húgomra, de õ csak mosolygott, miközben a szemében valami eddig ismeretlen fény gyúlt.
- Summer…; - suttogtam és felé léptem, mire rám üvöltött és könnyek patakzottak végig az arcán. Lassan felemeltem a kezemet, hogy végigsimítsak vele a haján és magamhoz öleljem, meggyõzzem, nincs semmi baj, senki sem akarja bántani, de ellökte a kezemet és hátrébb csusszant és ismét rám emelte a pálcáját.
- Hagyj…; békén! – tagolta a szavakat.
- Summer! Segíteni szeretnék! – próbáltam közelebb lépni, de nem engedett. – Nem akar senki sem bántani. Mondd el, mi a baj!
- Hogy mi a baj? – suttogta könnyáztatta arccal és undorodva köpte felém a szavakat. – Te! Te vagy a baj! Egész életemben! Apa…; az én apám! Felvett a nevére! Rees lettél, vele együtt az összes elõjoggal! Elszeretted tõlem! A Roxfortba mentél és otthagytál egyedül! Te nem tudod, milyen rossz volt! Aztán, mikor idejöttem, láttam, hogy kikkel barátkozol. Undorodom tõled! Olyan vagy, mint õk! Az az aranyvérû csürhe!
- Summer…; - suttogtam és megpróbáltam megölelni, de a mellkasomnak szegezte a pálcáját.
- Aztán ott volt Tobias…; gondolom, nem emlékszel rá – mosolyodott el keserûen. – Mikor szerelmet vallottam neki, azt mondta, hogy õ nem szeret engem, mert te jobban tetszel neki!
- Summer…; Tobias három éve elment az iskolából – mondtam tárgyilagosan, mire felnevetett.
- Attól még téged akart és nem engem! Ha te nem lennél, õ nem dobott volna! – ordította a képembe és a pálcája végébõl szikrák kezdtek el hullani.
- Summer…; - suttogtam megkövülten, miközben csak a szavai jártak a fejemben. Tényleg ennyire jó lenne, ha nem lennék?
- Minden a te hibád! – ordította, én pedig megsemmisülten bámultam magam elé. – Sirius is biztos miattad dobott! Fogadni merek, hogy már behálóztad, csak azért, hogy elvehesd õt is tõlem!
Hogy mi?
A szavai belevésõdtek az agyamba és egymást követve cikáztak a gondolataimban. A hangja a fülemben csengett.
- Pedig már le is feküdtem vele! – zokogta hisztérikusan, de nem mozdultam. – Odaadtam magam neki! Te pedig elvetted tõlem! – hirtelen kék csóva repült ki a pálcájából és az átok telibe talált. A falnak csapódtam az erejétõl, majd a földre csuklottam.
Zavartan pillantottam fel a fölém magasodó húgomra és a rám szegezett fegyverére, mikor hirtelen kicsapódott az egyik terem ajtaja és Piton sietett ki azon. Hirtelen megtorpant és megütközve meredt ránk, majd összevonta a szemöldökét. Egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, ahogy tekintete végigszaladt a testvéremen, a földön megcsillanó hajamon és rajtam. Egy gyors mozdulattal elõkapta a pálcáját és Summerre szegezte azt.
- Úgyis beszélni akartam veled…; - nézett húgomra, miközben fejével intett nekem, hogy keljek fel a fölrõl. A néma kérésnek, eleget tettem. Sosem érzett izomláz kerített hirtelen hatalmába, és ha nem kapaszkodtam volna meg a falban, összecsuklottam volna. – Nem akarlak többé – mondta Summernek, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Mégis mirõl beszél?
- Dönts! – mondta Perselus és kinyújtotta szabad kezét a húgom felé. – Vagy elfogadsz engem és felvállalsz, dobod Blacket, vagy örökre elfelejtesz…;
- Hogy micsoda?! – kérdezte felbõszülten a testvérem és szempillantás alatt Piton elõtt termett és egy hatalmas pofont kevert le neki. A háztársam feje oldalra esett az ütés következtében, de nem mozdult. Nem kapta a kezét az arcához. Ki sem egyenesedett. Perzselõ tekintettel meredt a húgomra, majd egyenesedett fel és tette a talárja zsebébe a pálcáját.
- Tudod mit Élet? Ezentúl fütyülök rád – suttogta alig hallhatóan, mire Summer szeme kerekre nyílt a csodálkozástól, Perselus pedig karon ragadva engem elsétált a húgom közelébõl.
- Látod! Én megmondtam! – kiáltott utánunk sírós hangon. – Mindent elveszel tõlem! Apát, Anyát, Tobiast, Siriust, Perselust! Utállak!
Az utolsó szóra megtorpantam, de Piton rántott egyet a kezemen és maga után vonszolt. Még messzirõl is hallottam, ahogyan a húgom a földre vetette magát, majd szívszaggatóan zokogni kezdett.
Hol rontottam el?
Zkkenõk by Bettiiyy
Több időt töprengtem a húgom szavain, mint kellett volna és még többet, mint megérdemelte. Mégis ott volt bennem az aggódás és valami más is, amiért önmagamat hibáztattam. Sosem akartam rosszat Summernek, de valahogy mégis megtettem, ha ő így gondolja.
Hosszú rágódás után beláttam, hogy a húgom viselkedése undorító volt, mikor két fiút tartott egyszerre a tűzben, de kettőnk kapcsolatát nem tudtam hova tenni. A szerelmi életében egyértelműen hatalmasat hibázott és még nagyobbat csökkent a szememben, mint nő. De hogy a testvéri kapcsolatot - ha nem is vérszerinti – hol rontottuk el, még mindig nem tudom pontosan.
Végül is arra jutottam, hogy teljesen felesleges minden erőmmel ezen rágódni, egyértelműen a húgom nem óhajtja velem megosztani a valódi okot, ezért kreál magának másikat is, amit viszont jogtalanul, de az orrom alá dörgölhet.
És ezzel el is jutottam oda, hogy nem fogok vele foglalkozni, ha a helyzet meg nem kívánja. Ő nem akar velem beszélni, békülni, én viszont magamtól sose fogok rájönni, mi az oka a kettőnk között elszakadt köteléknek.
Viszont a családi ügyeimnél még hatalmasabb problémával találkoztam egy héttel Perselus és Summer összekapása után.
Mikor éppen új színt próbáltam vinni egyéniségembe a levágott hajamnak köszönhetően, Keith rontott be a klubhelyiségbe. Zihálva lélegzett, miközben egyik kezét a mellkasára tette, a másik karjával pedig az ajtófélfát döntötte.
Zavartan mosolyogva néztem rá, majd visszafordultam az előttem álló tükörhöz és egy pálcaintéssel igazítottam egyet a hajamon, mire Kleopátra-stílusban fénylett tovább a vállamat verve. Kissé összevontam szemöldökömet az összpontosításhoz, mert azok a fránya hullámok benne maradtak a frizurámban – hála Summernek-, aminek szög egyenesnek kellett volna lennie. Feladva kifújtam a levegőt, majd ismét Keith felé fordultam, aki még mindig az ajtót támasztotta.
- Segítenél? – kérdeztem, mire rám nézett, egy ugrással előttem termett és leguggolt elém.
- Cherry…; Reg…; - suttogta szaporán lélegezve, mire felhúztam a szemöldökömet.
- Bájitaltan teremnél láttam legutoljára…; - feleltem a fel nem tett kérdésre, majd visszafordultam a tükörhöz és megráztam a fejemet. Nem jó ez a stílus…;
- Figyelj már rám! – kiáltott rám ingerülten és megragadva vállamat maga felé fordított. Kissé hátrahőkölve meredtem rá, mire lazított a szorításon és mélyen a szemembe nézett, amiben mély aggodalmat véltem felfedezni. – Itt voltak a szülei…; velük ment.
- Jézusom…; - suttogtam és felpattantam, minek következtében Keith hátravágódott, de nem zavartatta magát úgy maradt és felhúzta jobb lábát, majd a térdére könyökölt. – Mit akarnak tőle?
- Nem tudom…; - felelte ökölbe szorított kezekkel -, de nem úgy tűntek, mint akik jó kedvükben vannak.
- Gondolod, hogy…;
- Igen.
Mind a ketten tudtuk, hogy nem vagyunk képesek Regulust megakadályozni abban, hogy ezekkel a halálfalókkal parádézzon és riogassa az ártatlan embereket. Mégis, tisztában voltunk vele, hogy a családja miatt teszi, és hogy ők kényszerítették rá az akaratukat. Ám az, hogy a szülei személyesen jöttek be érte az iskolába…; semmi jót nem jelentett.
- Istenem…; csak baja ne legyen…; - suttogtam és elkeseredetten ereszkedtem vissza a székbe.

Az azt követő egy napban hiába vártuk Regulust, ő nem értekezett meg. Próbáltunk feljutni az igazgatóhoz is, hogy megtudjuk, mi van vele, de sajnos sikertelen kísérlet volt. A házvezető tanárunk bizalmas információnak nevezte az ügyet és mosolyogva kiterelt minket a szobájából.
A nagy idegességben lerágtam az összes körmömet és tűkön ülve vártam barátom visszaérkezését, de az váratott magára. Mindenféle elmélet az eszembe jutott, hogy titkos gyűlésen van, vagy éppen beavatási szertatáson. A legjelentéktelenebb ötletektől a legrosszabbakig minden végigfutott az agyamon, mivel nem tudtam, mi történhet vele, míg én nem vagyok vele. És ez zavart a legjobban. Lehet, hogy éppen most kínozzák, vagy ő kínoz másokat…; Fel alá járkáltam a klubhelyiségben, a szobámban, de hiába vártam, ő nem jött. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira aggódtam, és ezzel Keith sem volt másképp. Láttam rajta, hogy majd meghal csak azért, hogy hallhassa Reg hangját és ő meggyőzzön arról minket, hogy jól van.
Végül a sok járkálásban megtaláltam a megoldást és átkoztam magam, hogy eddig nem jutott eszembe. Hirtelen sarkon fordultam és rohantam keresztül a klubhelyiségen, a folyosókon, fel a lépcsőn – sikeresen felborítva egy másodévest-, majd be a Nagyterembe. Zihálva körülnéztem, de nem találtam a fekete üstököt, amit kerestem. Tovább róttam a folyosókat, mikor a negyedik emeleten szembetalálkoztam a kettővel alattam járó Matthewval. Két mardekáros állta körül, kivont pálcával.
Mikor megláttak a háztársaim odabiccentettek, majd intettek a fejükkel, hogy álljak be közéjük, mire előhúztam a fegyveremet. Az egymagában álló Matthew még jobban megrendült, hogy plusz egy személlyel kell megvívnia a testi épségéért. Remegő kezekkel, a falnak taszítva állt előttünk, de nem eresztette le a pálcáját. Felkészült a harcra.
Társaim hahotára fakadtak, mire a fiú megacélozta tekintetét, kihúzta magát egy mély levegőt vett. A mellettem álló két mardekáros felemelte a pálcáját és szóra nyitotta a száját, mikor hirtelen rájuk szegeztem a sajátomat és non-verbális átkot bocsájtottam rájuk, mire a falnak csapódtak és összerogytak. Ronda pikkelyek kezdtek el nőni az arcukon, mire kimeredt szemekkel meredtem rájuk és elhúztam a számat. Én csak altatóbűbájt küldtem rájuk, ezért kissé oldalra néztem és láttam, ahogy a kis Matthew kivont pálcával áll.
Hirtelen rám nézett, majd gyors hátraarccal futni kezdett, mire felsóhajtottam és ráküldtem egy gáncsrontást. Hasra vágódott a folyosón, én pedig ráérősen felé sétáltam, mire nyöszörögve megpróbált felállni.
- Hé! Nem akarlak bántani! – kezdtem, de rám sem hederített, ezért gyorsan elmormoltam az ellenvarázst. – Kérlek! Ne fuss el! – próbálkoztam ismét, mikor láttam, hogy megpróbál kereket oldani. Megtorpant és visszafordult, majd gyanakvó szemekkel végigmért.
- Mit akarsz? – kérdezte ellenségesen, mire rávigyorogtam.
- Szép rontás! – ismertem el háztársaimra nézve, akiknek az egész arcát benőtte a ronda ezüstös pikkely.
- Nem akarsz miatta…;? – kezdte bátortalanul, mire felemeltem a kezem.
- Nem.
- Akkor mit akarsz? – kérdezte idegesen és látszott rajta, hogy mindenhol szívesebben lenne, mint a közelemben.
- Adok tíz knútot, ha idehívod nekem Sirius Blacket, lehetőleg minél előbb – mondtam, mire eltátotta a száját, majd vállat vont.
- Végül is…; - sarkon fordult és elsietett, mire én a két alélt társam felé fordultam. Elhúztam a számat és körbenéztem, mikor megpillantottam egy szekrényt, amiben valószínűleg tisztítószerek sokasága sorakozott.
Egy ideig a háztársaimmal, majd a szekrénnyel szemeztem, miközben a tekintetem egyikről a másikra járt. Végül kifújtam a benntartott levegőt és elővettem a pálcámat, aztán a két mardekárosra szegeztem. Elmormoltam egy gyors varázsigét és belebegtettem őket a kis tárolóba, majd bűbájjal rájuk zártam a szekrényt. Élvezettel gondoltam rá, mennyi időbe fog kerülni nekik, míg kijutnak és mennyi nehézségbe nekem és Matthewnak, ha ezek ketten rájönnek, mi voltunk.
Öt percig várakoztam, majd elkezdtem járkálni a folyosón, miközben ismét elkezdtem Regulus miatt aggodalmaskodni. Mi van, ha megkínozzák? Ha megölik? Ha arra kényszerítik, hogy öljön vagy bántson valakit? Végül sikerült egy kicsit megnyugtatnom magamat, így lélegzésemre figyelve, hogy minél egyenletesebb legyen a falnak dőltem és becsuktam a szememet.
Percekig álltam ott lehunyt pillákkal, mikor halk lépéseket hallottam a folyosó egyik végéről.
- Mégis mit akarsz? – hallottam meg Black hangját.
- Majd meglátod…; - érkezett rá Matthew válasza.
Pár másodperc múlva feltűntek a fordulóban pár méterre tőlem. Mikor Black meglátott, megtorpant és kissé a fiatalabb fiú elé állt, majd megragadta annak a vállát és csinált egy hátraarcot.
Ellöktem magam a faltól és keresztbe fontam magam körül a karom, majd kissé oldalra dőlve néztem mit művelnek, ugyanis Black hiába tolta a maga előtt Matthewt, a fiú megvetette a lábát. Az ötödikes fiú megfordult és mellkason lökte a háztársát, aki felém tántorodott pár lépést.
- Ez meg…; mi? – vonta kérdőre Black, de Matthew felém szökkent, mire a kezébe nyomtam tíz knútot, ő pedig fürgén távozott.
Black megrökönyödve meredt a fiú után, majd rám pillantott.
- Ez meg mi volt?
- Megkértem, hogy hozzon ide téged.
- Miért?
- Mit tudsz Regről? – léptem hozzá közelebb, mire értetlenül megrázta a fejét és összeszűkítette a szemét.
- Mikor született, mi volt a kedvenc kiskori játéka…; - kezdte sorolni, én pedig mérgesen felhördültem. Meglepetten pillantott rám, szinte védekezően. – Nem is tudod, ilyenkor mennyire hasonlítasz a húgodra…;
- Szóval? – tettem ismét karba a kezem.
- Hogy miért szakítottam vele? – kérdezte Black és megdörzsölte egynapos borostáját. – Nos, tudod, ez egy…;
- Mi van Reggel?! – bődültem el, mire gyanakvóan rám nézett.
- Mi lenne vele?
- Én is ezt kérdezem…;
- Á-á-állj! – emelte fel a kezét. – Hogy érted ezt? Mi történt?
Zavartan meredtem rá tátott szájjal. – Te nem tudod?
- Mit nem tudok? – hajolt hozzám közelebb.
- Hogy a szüleid elvitték Reget!
Pár másodpercig csak tátogott, majd hirtelen megragadta a vállamat és a falnak taszított, de olyan erővel, hogy besajdult a hátam. Egy pillanatra összezavarodtam a kitörésétől. Még sohasem láttam ilyennek.
- Miért nem mondtad előbb?!
- Azt hittem, tudsz róla!
- Mit akarnak tőle? – tette fel a következő kérdést, mire ellöktem a kezét a vállamról.
- Honnan tudjam?!
- Mikor ment el?
- Tegnap.
- Miért nem…;? – tette volna fel a következő kérdését, mire kikerültem és rá se nézve ennyit szóltam:
- Viszlát!
- De…;! – nyúlt utánam, mire előkaptam a pálcámat és rászegeztem.
- Én sem tudok többet nálad. Azért hívtalak ide, hátha tudsz nekem valamit mondani…; - hirtelen fojtott hangú káromkodás, majd dörömbölés hallatszott a szekrény felől. Mind a ketten a hang irányába fordultunk, mire csettintettem egyet a nyelvemmel és a pálcámat a hang irányába lendítettem. – Disaudio!
Nem tűnt meglepettnek, nem is érdekelte ki vagy mi lehet a szekrényben. Ragadozó tekintettel figyelte minden mozdulatomat.
- Rövidebb a hajad…; - jegyezte meg, mire annyira meglepődtem, hogy csak tátogni tudtam.
- Summer tett róla, hogy az legyen – köptem oda, noha tudtam, semmiről sem tehet. Mérgesen hátat fordítottam, majd elsiettem, aztán hirtelen megtorpantam. – Ezt pedig a húgomért, mert betartom az ígéretem. Densaugeo!
Hirtelen Black a szájához nyúlt és elszörnyedve meredt rám, mire én elhúztam a számat és hátat fordítva neki elsiettem a klubhelyiségünk felé.
Tisztában voltam legbelül, a szívem mélyén azzal, hogy nem Black a hibás az öccse eltűnésért és csak aggódik miatta, mégis ez az egy napos feszültség, kihozta a legrosszabb énemet. Szintúgy tudtam azt is, hogy a húgom volt a hibás a párkapcsolatukban, hiszen csalta Blacket, mégis, úgy éreztem, meg kell tennem és rontást kell küldenem a fiúra. Nem voltam elégedett magammal, mert megtettem, sőt, igazából borzalmasan éreztem magam az ártás miatt. Nem érdemelte meg, és én nem voltam büszke magamra, hogy hosszú fogakat varázsoltam az elbűvölő Sirius Black tökéletes fogsorára. Egy nagy senkinek érzetem magam. Egy alávaló senkinek.
jszakai beszlgets by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Elnézést a hosszú szünetért és az újabb, ámde rövid fejezetért. Remélem, azért akik szerették, azoknak tetszeni fog :)
Három napon keresztül várakoztunk Regulusra, de mindhiába. Levelet nem mertünk neki küldeni, hiszen fennállt a veszélye, hogy egy aprócska számonkérõ sorból is baja származik. Senki nem ismerte a halálfalókat pontosan és az elveikhez tartozó természetüket, aki pedig mégis, az már vagy nem beszélhetett róla, vagy esze ágában sem volt kikotyogni akármit is, így nem tudhattuk, mit hozhat barátunkra egy levél, amelyben a kiborulás szélén lévõ hangsúlyt ütöm meg. Sajnos semmit sem hallottunk róla Keithszel.
Se a tanároktól, se a házvezetõnktõl, se az igazgatótól, se egyetlen háztársunktól nem tudtunk elcsípni egyetlen egy elejtett mondatot sem Reggel kapcsolatban. Mi pedig egyre kétségbeesettebbek lettünk. Perselus egyszer rákérdezett, hogy hol van Regulus, de nem foglalkozott vele különösebben. Néhány lány is odajött hozzám és Keithhez a Nagyteremben, hogy érdeklõdjenek, hol van már 'Regu-bubus' -ha szabad Caroline szavaival élnem -, ám szinte mindenki úgy tett, mintha a legjobb barátom soha nem is létezett volna. Ez elviselhetetlen volt.
Az egyetlen, aki Keithen kívül átérezte a félelmeimet az az idõsebb Black volt. Néha összeakadt a tekintetünk a Nagyterembe menet vagy jövet. Ilyenkor odabiccentettünk egymásnak, majd foglalkoztunk a saját dolgunkkal. Ez gyakran feltûnt a körülöttünk ülõknek. A lányok ilyenkor haragosan rám meredtek, akik a másik három házba tartoztak, míg a mardekárosok, dühödten rám fújtak. Gyakran megjegyezték nem túl kedvesen, hogy ne barátozzak sárvérûekkel és vérárulókkal, de én csak megvontam a vállam.
Én nem barátkoztam...
Sirius Black tekintete mégis vonzott maga felé. Láttam rajta, hogy rettenetesen aggódik és ez segített, hiszen ebbõl tudtam, Regnek nem lehet nagyon nagy baja, hiszen nem küldtek fekete borítékot a fiú halálhírével az idõsebb Blacknek. Persze, ez nem jelentett semmit. És ez volt a legrosszabb. Tudatlanul ülni és várni.
Ám mégis jobb volt, mintha kiderült volna a legrosszabb...
Black arca ebben a pár napban nagy változáson ment keresztül, de még így sem vesztette el a csodálóit. Sirius szeme alatt sötét karikák kéklettek, arca nyúzott volt és sápadt, míg haja ezer felé meredezett. Ha rám pillantott látni véltem a férfiúi sértettségen kívül -melyet az ártásom okozott - a színtiszta, hamisítatlan félelmet. Aggódott az öccséért, akármit veszekedtek azelõtt.
Õ is ugyanúgy rettegett, hogy egyik reggel leszáll a pirítósok közé egy bagoly Reg halálhírével vagy egy levéllel, hogy a fiút a Szent Mungóban ápolják. Hiszen a halálfalóknak nevezett banda nem csak szórakozásból fenyegetõzött. Aki az útjukban volt, azt jobbik esetben az istápolyba juttatták, míg az esetek többségében a hullájuk felett egy sötét koponya díszelgett az égen. Ugyanez történt azzal a személlyel is, aki hibázott...
Lehet, hogy embereket ölettek és kínoztattak vele. Lehet, hogy párbajra kényszerítették. Lehet megsebesült vagy mikor rátámadott valakire, azok védekeztek és bántották õt. Ha pedig az áldozatok nem, akkor Voldemort tüntette el láb alól.
Reg még csak gyerek volt. Kiskorú. Nem szadista gyilkos.
Nekem pedig szörnyû elõérzetem volt.
Az egyik délután, mikor szobatársaim sikeresen kiátkoztak a hálóból, a hófedte parkban sétáltam. A fák régen ledobták leveleiket, melyek helyére hófehér hósapkákat fújt a hideg, csípõs szél. A tó jege pedig napról-napra vastagodott. Magasra emelve lábaimat bandukoltam a bokáig érõ hóban, miközben fázósan fontam magam köré a karomat. Hiába volt rajtam a legmelegebb piros szövetkabátom, melynek kapucniját jól a fejemre húztam, majd megfagytam. De nem csak a testem fázott. Belülrõl vacogtam.
Lehajtottam a fejemet és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd lassú mozdulattal kisöpörtem arcomból egy kósza, sötét tincset. Hiába nyisszantotta le pár hete Summer a hajamat, bosszúja céljából, az rohamosa növekedett. Napról-napra egyre hosszabb lett, így pillanatok alatt már a derekamat verdeste.
Furcsa dolog ez a mágia, ami bennünk lakozik...
Lassan bandukoltam a magas, csupasz fák között, miközben Reguluson törtem a fejem. Fogalmam sem volt, mi lett volna a helyes megoldás; ha fogom magam és érte utazok, vagy ha nem teszek semmit, nehogy bajba sodorjam.
Vajon mi lehet vele?
Ekkor egy havas bokor rezzent meg mellettem és kiugrott egy nevetgélõ negyedikes fiú és egy ötödikes lány mögüle. Vigyorogva hátrafordultak abba az irányba, amerrõl jöttek, majd összenéztek és egymásra mosolyogva elrohantak. Rosszallóan néztem utánuk.
Hogyan lehetnek ilyen boldogok, mikor Regulus lehet, hogy élete legnagyobb kihívása elõtt áll?
Mérgesen pillantottam hûlt helyükre, majd a húgom arca villant fel elõttem.
Kibékülünk valaha?
- Cherry? - ugrott ki a bokorból Remus Lupin dideregve, miközben bal lábát még mindig a magasban tartva, szedegette ki nadrágjából a letört faágak maradványait. Egy háromnegyedes ujjú póló volt rajta és egy fekete farmernadrág. Elmosolyodott, mikor észrevette, hogy az öltözékét mustálom.
- Nincs egy kicsit hûvös ehhez? - kérdeztem, mire vállat vonva rám nézett borostyán sárga szemeivel. Nagyon különleges pillantása volt.
- Prefektus vagyok - magyarázott meg ezzel mindent, én pedig bólintottam. Tudok róla. - Fél órája kergetem õket, hogy menjenek be a hálókörletükbe - hirtelen végigmért. - Hát te, mit csinálsz itt egyedül kint a hidegben, Piroska? - kérdezte és láttam rajta, hogy remekül szórakozik, akár egy viccen, amit csak õ ért.
- Viszem a nagymamának a süteményt - feleltem készségesen, mire halványan rám mosolygott, majd zsebre vágta a kezét és sétálni kezdett, vigyázva, hogy lépteimet igazítani tudjam az õ hosszú lábaihoz.
- Sirius is nagyon aggódik Regulus miatt - szólalt meg hirtelen, én pedig felsóhajtva lehunytam a szemem. - Úgy érzi, az õ hibája az egész. Azt hiszi, ha nem szökött volna el, mindez megelõzhetõ lett volna. Állandóan önzõ majomnak nevezi magát, és mit ne mondjak... ez idegesítõ - mosolyodott el. - Ága... James egyszer már meg is átkozta - rám nézett, de én nem reagáltam, mire nyugtatóan megfogta a könyökömet, megállásra késztetve maga felé fordított. - Regulus kiskorú. Nem fogja fel teljesen, hogy mibe keveredett...
- De, felfogja - suttogtam letörtem és menni akartam, de Remus még mindig a könyökömet fogta és kissé szorított a fogásán, mikor megérezte; távozni készülök.
- Persze, hiszen Regulus nem buta - mosolygott rám halványan és lazított a szorításon. - Tudom, hogy õ nem rossz, csak befolyásolható és fél. Õ is tudja biztosan, hogy... valami nincs rendben, de a Black szülõk... - rosszallóan megcsóválta a fejét, én pedig összeszorítottam az ajkaimat. - Borzasztó családba született - emelte fel az ég felé sajnálkozva a tekintetét.
- Õ csak meg akarja védeni a családját - követtem a pillantását és én is a fényes csillagokat kezdtem nézni.
- Tudom. Csak néha magával is törõdhetne - morogta rám sem nézve.
- Csak hallanék róla valamit... - suttogtam vágyakozva, mire rám emelte a tekintetét.
Magam is meglepõdtem az õszinteségemen, hiszen mégiscsak ellenséges házból valók voltunk. Igaz, én és Lupin soha nem szóltunk egy rossz szót sem egymásra -a magam részérõl gondolni se gondoltam -, de nem is voltunk barátok. Ha találkoztunk, köszöntünk egymásnak, néha elcsevegtünk a semmirõl, de soha nem társalogtunk érzelmekrõl és magánügyekrõl. Nem mondhatni, hogy bíztam Lupinban, de nem ez volt az oka, amiért nem beszéltünk. Õ rendes férfi volt. Csak mindig megtartottuk az 'ismerõs' távolságot, hiszen Remus mégiscsak Tekergõ volt. Vagyis nagy barátja volt Sirius Blacknek és James Potternek, akik sose untak belénk kötni, ám Lupin ritkán szólt rájuk, hogy ne tegyék. Persze, az én házamat sem kellett félteni, hiszen megvolt annak is a maga sötét oldala. Nem is kicsit.
Mégis... ettõl függetlenül ott álltunk a sötét, csillagos égbolt alatt és Regulusról beszélgettünk. Minden szavával, ha nem is tudatosan, de reményt adott, hogy talán nincs semmi komolyabb baja és jól van. Nagyon féltem a halálfalóktól, de fõképp attól, hogy valakiben kárt fognak tenni, akit én szeretek. Ezenkívül jól esett, hogy egy kívülálló így vélekedik Regrõl és a maga módján aggódik érte, holott Regulus, akár csak én, egy maredekáros volt.
A háztársaimmal ellentétben én soha nem éreztem dicsõségnek, hogy ebbe a házba osztott hét éve a Teszlek Süveg. Eleinte tetszett, de hamar rádöbbentem, hogyan mûködnek nálunk a dolgok. Ezt egyenesen szégyelltem. Magamat és õket is. Az elveiket. És az egész; gázoljunk keresztül egymáson gondolkozást. Valószínûleg ezért nem volt immár tizenöt éve a miénk a Kviddics Kupa.
Gondolataimból Remus arca zökkentett ki és a tény, hogy nagyon közel volt az orra az enyémhez. Zavartan hátratántorodtam.
- Elgondolkodtam - magyaráztam, de nem szólt semmit. Minden bizonnyal megértette. - Tudod... azt hittem, utálsz - vallottam be hirtelen. Meglepetten rám meredt, én pedig kikerekedett szemekkel rá.
- Hogyan?
- Mindegy. Bocsánat - õ erre felvonta a szemöldökét és borostyánszínû szemeit áthatóan az enyémbe mélyesztette.
- Nem utállak - felelte komolyan, nemes egyszerûséggel hosszú percek után. - Mibõl gondoltad?
Pirulva sütöttem le a szemeimet, majd oldalra lesve a földön lévõ havat kezdtem el bámulni. Az ajkamba haraptam.
- Azt hittem, undorodsz tõlem - vörösödtem el, mire összevonta a szemöldökét. Idegesen babrálni kezdtem a kesztyûmet. - Mikor Madam Pomfreyval sétáltatok egyik este, rád köszöntem, te pedig csak elfintorodtál - suttogtam egyre halkabban és felsandítottam a az arcára. Megnyúlt ábrázattal nézett el a fejem felett a távolba, majd felsóhajtott.
- Hát... - kezdte nagy levegõvel, majd elharapta a folytatást és fürkészõen rajtam felejtette a tekintetét, én pedig nem tudtam elszakadni a borostyán sárga pillantásától.
Jól döntött Dumbledore, mikor õt választotta prefektusnak. Ettõl a nézéstõl az ember azt a csínyt is bevallotta, melyet nem is õ követett el. Akkor miért nem volt képes megfékezni a barátait?
- Mibõl gondoltad, hogy utállak? - hallottam meg a hangját, én pedig vállat vontam.
- Mindegy. Felejtsd el! - vágtam rá gyorsan, de õ csak nézett, továbbra is mindentudóan. - Nem fontos...
- Cherry, soha nem találkoztam nálad jobb szívûbb és rendesebb - mondta kedvesen, majd bizonytalanul hozzátette - mardekárossal.
- Kösz, Remus - nevettem fel, miközben azon tanakodtam, sírjam el magam vagy csak nevessek. Hálásan megszorítottam a jéghideg karját, melyet semmi nem fedett, mire megmerevedett, fájdalmasan felszisszent és hátrébb ugrott tõlem. Rákaptam a tekintetem.
Egy másodperc töredékéig vádlóan meredt rám, de olyan gyorsan eltüntette az arcáról az érzelmeket, hogy úgy éreztem, csak képzeltem az egészet. Szemtelenül rám vigyorgott, majd megjegyezte:
- Megráztál.
Nem feleltem semmit.
- Akkor én most megyek... - azzal se szó, se beszéd, hátat fordított és elviharzott. Bután bámultam távolodó alakja után és még ilyen távolból is éreztem a feszültséget, melyet azóta sugárzott magából, hogy megérintettem.
Elszomorodva a jobb kezemre pillantottam, melyen csupán egy ezüst gyûrû ékeskedett.
Úgy ugrott el, mintha egyenesen tüzes vasat nyomtam volna hozzá. Hát mégiscsak undorodik tõlem... Csak azért, mert mardekáros vagyok?
Nem is sejtettem, mennyire igazam volt.
Egy közös titok Potterrel by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Öt év telt el az utolsó fejezet óta. :D Ó, te jó ég!
Van még valaki itt, aki olvassa? O.o
Remus szavai erőt öntöttek belém, és mire felocsúdhattam volna, Reg vissza is érkezett az iskolánkba.
Éjfél fele járt az idő, mikor egyszer csak kinyílt a titkos ajtaja a klubhelyiségnek, és a fáradt fiú besétált rajta. Annyira meglepődtem a felbukkanásán, hogy tizenöt másodpercig csak megdöbbenve meredtem rá, de Regnek bőven elég volt ennyi idő, hogy átszelje a közünk levő távolságot, és a karjaiba zárjon engem.
Lassan emeltem fel a kezeimet, hogy én is magamhoz szorítsam őt.
Nem hittem el, hogy itt van mellettem. Velem.
Jólesően fúrtam az arcomat a nyaka és a válla hajlatába, ő pedig még szorosabban ölelt magához. Arra se vette a fáradságot, hogy egy másodpercre elengedjen, és rendesen leüljön. Úgy szorított magához, mintha az élete múlna rajta, felettem állva, egyik lábával a kanapéra térdelve hajolt le hozzám.
- Reg? – suttogtam, de nem felelt.
Aztán megéreztem. Reg teste rázkódott a visszafojtott zokogástól.
Nagyot nyeltem, és még szorosabban öleltem magamhoz, miközben a karjaimmal megpróbáltam lehúzni őt a szintemre, hogy még jobban magamhoz szoríthassam őt, de ő nem mozdult, csak elkeseredetten sírt.
Nem tudom, mennyi idő telt el, míg végre kissé lenyugodott, és elengedett, de akkor sem akart nagyon eltávolodni tőlem. Karjaiba zárva húzott a mellkasára, miközben leült mellém a kanapéra, így esélyem sem volt jobban szemügyre venni őt.
Nem szóltam semmit, nem kérdezgettem, hagytam inkább, hogy ő nyíljon meg nekem, ha akar. Nem akartam letámadni, most, hogy végre itt volt mellettem, és tudtam, hogy él.
Hirtelen eszembe jutott Keith és a másik Black fiú, hogy ők is szeretnének találkozni Reggel, de eszem ágában sem volt elereszteni a barátomat, mikor végre itt volt mellettem viszonylag épségben.
Nem tudtam, mi történt vele, amiért ennyire megtörten omlott össze a karjaim között, de egyenlőre elég volt nekem annyi, hogy itt volt mellettem, és élt.
Nem tudom, mennyi idő telt el, míg végre engedett egy kicsit a szorítása, és a keze ernyedten lecsúszott a hátamról. Nagyon lassan mozdultam, hogy a fiú arcába nézzek, de Reg a kanapé háttámlájára döntött fejjel aludt.
Óvatosan feljebb tornáztam magam, és kisimítottam egy kósza tincset a szeméből, de ő meg sem moccant. Egyenletesen szuszogott tovább.
Az ajkamba haraptam, ahogyan végigpillantottam az arcán. A bőre színe kissé megfakult, a szeme alatt a bőr pedig vöröseslilára színeződött, de úgy tűnt fizikailag jól van. Nem volt lefogyva, és nem voltak rajta sérülések. Fürkészve vizslattam végig az előttem alvó fiú, mint bőrfelületét, mikor hirtelen eszembe jutott…
Hallottam a halálfalók beavatási szertartásáról.
Nehezen véve a levegőt pillantottam le Reg bal karjára, miközben remegő kézzel nyúltam a pulóvere felé, ám az ujjam nem mozdultak, mikor feljebb akartam húzni a fiú felsőjének az ujját. Nem mertem. Mi van, ha olyat látok, amit nem akarok?
De mégsem bírtam megállni. Tudnom kellett…
Óvatosan feljebb húztam a fiú karján az anyagot, és megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt az első öt centi után. Nincs rajta…
De aztán a levegő bennem rekedt. Ott volt.
Ott volt Reg karján a sötét jegy.
Megbabonázva meredtem a fekete tetoválásra, melyen a kígyó nyugodtan szunyókált a koponya tetején.
Aztán egy kéz nyúlt Reg pulcsija felé, és egy határozott mozdulattal lehúzta az anyagot a fiú karján, az én szememre pedig egy másik tenyér borult.
- Sss- hallottam meg a fülemnél Keith hangját -, nem kell nézned!
A kezét még mindig a szemem előtt tartva húzott fel a könyökömnél fogva a kanapéról, majd a klubhelyiség kijárata felé tolt engem.
- Hogy érted azt, hogy nem kell látnom?! – perdültem meg rögtön, mikor kiléptünk a folyosóra, és bezáródott mögöttünk a titkos bejárat.
- Úgy, hogy ne aggódj ilyenek miatt – nézett mélyen a szemembe, de láttam rajta, hogy bántja a dolog.
- Ezt meg hogy érted? – támadtam neki, mert kezdtem sejteni, mire akart kilyukadni.
- Úgy, hogy ne áss nagyon mélyre Regulus dolgaiba, csak legyél mellette – felelte halkan -, és akkor nem fogsz annyira sérülni.
Elképedve meredtem Keithre.
- Ezt nem mondod komolyan… - suttogtam elhűlve. Keith szájából bármit vártam volna, de ezt a mondatot nem.
- Komolyan mondom, Cherry! Reguluson nem lehet már segíteni – hajolt le kissé a szintemre, és a szemembe fúrta a tekintetét, miközben megragadta a karomat. – Csak úgy tudod neki könnyebbé tenni ezt az időt, ha mellette maradsz, és törődsz vele, de soha nem ártod bele magad a dolgaiba! Akkor túlélheted – folytatta szomorúan, de elég határozottan ahhoz, hogy elhiggyem, sokat törte a fejét, míg erre a következtetésre jutott.
Ledermedve meredtem rá, de nem feleltem semmit sem, így egy lemondó sóhajjal elengedte a karomat, és visszafordult a klubhelyiségbe.
- Gondolkozz el ezen! – tette még hozzá, majd becsukta maga mögött az átjárót.
Egyedül maradtam a hideg folyosón.
Fél óra is eltelhetett, mire végre abbahagytam a fal meredt bámulását, és a sötét folyosóra meredtem. Teljesen üresnek éreztem magamat, és az összes gondolatom tovaszállt. Egyetlen dolgot érzékeltem, az pedig a mérhetetlen félelem és szomorúság volt.
Fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda, de mire észbe kaptam, már a kastély lépcsőfokait róttam, és a Kövér Dáma képe előtt álltam meg.
- Jelszó? – kérdezte a rózsaszín ruhás nő, de én csak meredtem rá. – Jelszó? – vont kérdőre ismét magas hangon.
- Nem tudom- suttogtam alig hallhatóan, mire rosszallóan végigmért, de végül mégsem szólt semmit.
Mit keresek itt?
Fogalmam sem volt, hogyan kerültem pont ide, és miért, de valami okból kifolyólag mégsem mozdultam meg, hogy elmenjek. Ugyanolyan mérhetetlen ürességgel a szívemben meredtem a Kövér Dáma portréjára. Elképzelni sem tudtam, hogy miért sétáltam pont a Griffendél klubhelyisége felé, és hogyan emlékezhettem ennyi év után egyáltalán az útvonalra, mikor másodikos voltam, amikor utoljára, oda sem figyelve követtem a húgomat ide, hogy tudjak vele beszélni.
De most mégis itt álltam.
Hirtelen kivágódott a portréajtó, és a nevetgélő Tekergők léptek ki rajta, azonban ahogy megpillantottak engem egy pillanat alatt elkomorodtak, de valamiért nem rántottak pálcát. Fürkészve figyeltek engem, de nem szóltak semmit, csak álltak előttem.
Nem tudom, mi lehetett az arcomra írva, de Black egyszer csak előttem termett, és erősen megragadta a vállamat.
- Hol van?! – kérdezte szinte nekem esve, de én csak meredtem rá. Annyira egyformák voltak Reggel, mint két tojás. – Mi van vele?! – rázott meg kissé, mire a szemébe pillantottam.
- Lent – nyögtem ki, mire egy kicsit engedett a szorításán, de nem tágított. – Jól van – mondtam gépiesen a szavakat, miközben pislogás nélkül meredtem Black arcába, de a vonásaiban csak Regulust láttam magam előtt. – Alszik.
Észre sem vettem, mennyire erősen szorított, csak mikor fellélegezve elengedte a karomat, és majdnem elnevette magát a könnyebbüléstől. Én azonban ettől a reakciótól teljesen szétestem. Úgy éreztem, a világ darabokra hullott körülöttem.
- Miért nevetsz? – suttogtam magam elé meredve, majd hirtelen megfordultam, és elindultam lefelé a lépcsőn. Nem akartam látni Blacket, ahogy örül Reg visszatérésének.
Tudtam, hogy szörnyű barát vagyok, de én csak a fiú tetovált alkarját láttam magam előtt. Hiába örültem, hogy él és egészséges, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a legjobb barátomból halálfaló lett.
Elkeseredetten sétáltam végig a folyosókon, de nem mertem lemenni a Mardekár klubhelyiségébe, hogy felmenjek a szobámba aludni. Reg ott aludt a kanapén, és most nem tudtam volna ránézni.
Szerencsére azonban senkivel sem futottam össze hajnalig, mire pedig a kastély kezdett benépesedni, addigra már rég elbújtam az egyik használaton kívüli teremben, és magamra zártam egy egyszerű varázzsal az ajtót.
Teljesen magamba zuhantam, és alig fogtam fel valamit az időből. Csak hátra dőltem a poros tanári asztalon, és a plafont bámultam egész nap. Nem tudtam gondolkodni, csak a fehérséget láttam magam előtt.
Néha megpróbáltam az agyamat cselekvésre bírni, de nem engedelmeskedett. Amikor megpróbáltam Regre gondolni, egyszerűen megszűnt működni, én pedig nem erőltettem. Kényelmes volt, hogy nem mertem szembe nézni Reggel és a problémákkal, így észre sem vettem, hogy eltelt egy egész nap, és én meg sem jelentem az órákon, és semmit sem ettem.
Azonban azt sose gondoltam volna, hogy egy Tekergő fog a keresésemre indulni.
James Potter hatalmas lendülettel lökte be az ajtót a teremben, én azonban rá sem nézve, küldtem a bejárat felé a varázst. Az ajtó újból becsapódott.
- Mit csinálsz itt egész nap? – tette fel a kérdést, de én nem vettem a fáradságot, hogy ránézzek vagy akár válaszoljak neki.
- Hagyjál békén.
- Mi bajod van? – kérdezte, de tudtam, hogy nem miattam aggódik. – Regulus furán viselkedik, a prefektus barátod pedig nem mondd nekünk semmit. Sirius aggódik.
- Nem érdekel.
- De őt igen! – lépett felém, de én nem néztem rá. – Te vagy az egyetlen, aki tudja, mi történt Regulsszal, és hajlandó szóba állni Tapival.
- Nem tudom – suttogtam továbbra is a plafonra meredve.
- Valamennyit biztosan tudsz, különben nem itt bujdostál volna egész nap…
- Hagyj békén, kérlek – leheltem, de Potter nem mozdult. Kitartóan várta a folytatást, mire felsóhajtottam. – Ha annyira érdekli Blacket, menjen oda Reghez, és beszéljen vele.
- Nem áll vele szóba…
- Akkor erőltesse meg magát, és tegye félre a büszkeségét!
- Regulus nem áll vele szóba…
Oldalra fordítottam a fejemet, és a mélybarna pillantásba meredtem. Reg neve hallatán egy másodperc alatt lefelé görbült az ajkam, és könnyek gyűltek a szemembe.
Potter meglepetten nézett rám, én pedig hangosan felszipogtam.
- Miért Reg? – csuklottam fel, és a szememre szorítottam a kézfejemet, hogy Potter ne láthassa a könnyeimet. Tudtam, hogy rögtön vissza fog vele élni. Azonban nem így történt.
Legnagyobb megrökönyödésemre egy kéz ragadta meg a két könyökömet, és húzott fel ülő helyzetbe a padon, majd szorított magához.
Ezt nem akartam.
Nem akartam, hogy valaki kedves legyen velem.
Zokogva temetettem a fejemet Potter vállára, miközben az arcomat a tenyeremmel takartam el. Ő azonban nem szólt semmit, és nem lökött el, csak megnyugtatóan simogatta a hajamat, én pedig végre kezdtem felfogni a valóságot.
Hogy Reg miért is zokogott tegnap a karjaim között…
Hogy mennyire szenvedett, és mennyire nem akarta ezt, amit tettek vele. Hogy nem akart halálfaló lenni. És hogy mégis azzá változtatták…
Csukladozva, hangosan sírva szorítottam meg Potter felsőjét kapaszkodót keresve, ami egyben tart. Azonban a griffendéles fiú nem eresztett. Az ölelésével egyben tartott, míg akkora súllyal nehezedett rám, hogy a legjobb barátom halálfaló lett, hogy azt hittem, darabokra szakadok. Ő azonban nem szólt semmit, és nem is kérdezett.
Én pedig végül a sírástól elgyengülve Potter vállára ejtettem a fejemet, miközben csak meredtem a falra. A fiú azonban még ekkor sem hagyta abba a hajam simogatását csak hogy lecsitítson.
Nem tudom, mennyi idő telt el, míg Potter barátként kölcsönözte nekem a vállát, és állt előttem, míg én az asztalon ülve próbáltam összekaparni magam, de lassan eltoltam magamtól.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen, mire lesütött szemmel egyet bólintottam. – Regulusszal kapcsolatos?
- Igen – suttogtam rekedten, de neki ennyi elég volt.
- Elmondanád Tapinak? – kérdezte, én pedig tartózkodóan néztem rá. Feltételeztem, hogy a Tapi megnevezés a másik Blackre vonatkozott, de én nem voltam biztos benne, hogy a testvérek kapcsolata kibírná ezt az információt.
- Ne kérd tőlem ezt! – néztem fel Potter szemébe, aki elbizonytalanodva ejtett vissza a zsebébe egy kis tükröt.
- Miért ne? – bukott ki belőle, de aztán fáradtan felsóhajtott.
- Mert nem tudom, mi a helyes döntés – feleltem kedveszegetten, mégis meglepően tiszta fejjel. – Őszintén kérlek…- de hirtelen elhallgattam, mert fogalmam sem volt, mire kérhetném őt.
- Mire? – kapta rám a tekintetét, én azonban csak meredtem rá, aztán elkeseredetten megráztam a fejemet.
- Fogalmam sincs.
- Nem hiszem, hogy Regulus bármi olyat tudna tenni azon kívül, hogy beáll halálfalónak, amit Tapi nem tudna neki megbocsájtani... – kezdett bele Potter, de én olyan szánalmasan nézhettem fel rá, hogy rögtön abbahagyta a mondatot, és csak tátogva meredt rám. – Nem – nyögte alig hallhatóan, én pedig elfordítottam a fejemet, és beharaptam a számat, hogy nehogy újra elsírjam magam. Potter beletrafált a közepébe… - Ó, hogy az a…!
Csak a csattanást hallottam, hogy a fiú teljes erőből rávágott a padra. Egy szempillantás alatt felé fordultam.
- Most mégis mit csináljunk?!
Nem válaszoltam neki. Pontosan tudtam, mire gondol. Ő is a szíve mélyén drukkolt a Black testvéreknek, hogy végül kibéküljenek és lépni merjenek egymás felé. Sajnos azonban az élet, és a Black szülők elvei közbeszóltak. Az idősebb Black megtudott lépni azzal, hogy kitagadtatta magát a családjából, de Regulus ott ragadt a szülei aranyvérű halójában.
- Úgyis meg fogja tudni – suttogta maga elé Potter, én pedig a szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. Mégis… úgy éreztem, ha Black megtudja, hogy Reg halálfaló lett, akkor össze fog dőlni a világ.
Nem akartam az az ember lenni, aki ezt előidézi.
És ahogy láttam, Potter is óckodott ettől a szereptől.
- Ugye tudod, hogy el kell mondanunk neki? – nézett rám Potter, én pedig meglepetten kaptam a pillantásomat rá.
- Én nem tartozom semmivel sem Blacknek – böktem ki az első gondolatomat, mire a fiú tekintete megkeményedett.
- Azt lehet – mondta végül a falra bámulva, miközben leült mellém -, azonban mégis Tapihoz szaladtál tegnap este? Miért? – nézett rám, de nem válaszoltam, hiszen magam sem tudtam a választ. – Annyi barátod van. Miért nem hozzájuk futottál, ha úgy érzed nem tartozol semmivel sem Tapinak?
- Nem tartozom neki semmivel – feleltem makacsul.
- Az lehet, hogy neki nem – bólintott egyet Potter, mint aki megért engem-, de Regulusnak tartozol ennyivel.
- Mennyivel?! – kaptam a fiúra a fejemet, és magam is meglepődtem a hevességemen.
- Hogy elmondod a bátyának.
- Ez nem segítség – zártam le a témát.
- Te örülnél, ha eltitkolnánk előled, hogy Summer halálfaló lett?
- A húgom soha nem lenne az! – néztem dühösen a fiúra, de őt nem hatotta meg.
- Hát Tapi is a szíve mélyén mindig ezt mondogatja magának… - állt fel mellőlem Potter, és az ajtó felé indult.
- Most már te is tudod Reg titkát, miért nem te beszélsz Blacknek róla? – kérdeztem ellenségesen, de nem néztem rá.
Potter keze már a kilincsen volt, mikor válaszolt.
- Azért, mert megkértél rá – azzal kinyitotta az ajtót és kilépett rajta.
Csak akkor fogtam fel, hogy a fiú pontosan megértette azt a kérésemet, melyet magam sem tudtam megfogalmazni neki.
Hogy ne mondja el Blacknek, hogy az öccse halálfalóvá vált...
Éjszakai barangolás by Bettiiyy
Még késő estig sem mertem kimerészkedni az üres teremből. Helyre kellett tennem a gondolataimat Reggel kapcsolatban, azonban akárhogyan is gondolkoztam a fiún, be kellett látnom, hogy Potternek igaza van. El kellett mondanom a bátyjának, amit megtudtam Regről.
De először vele kellett beszélnem…
Sóhajtva kászálódtam le az asztalról, miközben korgó gyomromra szorítottam a kezemet. Elhatároztam, hogy rögtön beszélni fogok a barátommal, amint találkozok vele.
Óvatosan sétáltam végig a kihalt folyosón, nehogy összetalálkozzak Hóborccal. Szerencsémre azonban egy lélek sem járt ilyenkor a kastély falai között, így könnyen le tudtam lopakodni a klubhelyiség felé. Ahol egyenesen Frics állt őrt.
Egy szempillantás alatt visszabújtam a fal mögé, de addigra késő volt. Az undok, bolhás Mrs. Norris észrevett, és egy halk morranással elindult felém. Rögtön elkezdtem visszafele futni nem törődve azzal, mekkora hangzavart csapnak a kövön koppanó cipőim. Egy másodperc sem telt el, és meghallottam a gondnok lépteinek a zaját is.
- Megállni! – kiáltott utánam, de eszem ágában sem volt eleget tenni a parancsának.
Egy kevésbé ismert folyosóra fordultam be abban a reményben, hogy itt sikerül majd leráznom, mikor egy nagy tenyér fonódott a felkaromra, majd egy határozott mozdulattal belökött egy falikárpit mögé. Halk nyikkanással estem a falnak, miközben a titkos átjáró bezárult mögöttem.
Aztán meghallottam Mrs. Norris panaszos nyávogását, pontosan a falikárpit előtt, amire egy halk állati morgás volt a válasz.
- Állj meg! – hallottam meg Remus hangját pontosan mellőlem a falszőnyeg túloldaláról – és elismeréssel adóztam az eszének, amiért úgy tett, mintha utánam kiabált volna-, öt másodperccel később pedig Frics lihegése törte meg a csendet.
- Te mit keresel itt? – recsegte két levegővétel között.
- Prefektus vagyok. Járőrözöm – felelte tiszteletteljesen a fiú, mire Frics csak egyet morrantott csalódottsága jeléül, hogy eggyel kevesebb embert tud megbüntetni tilosban járkálás miatt.
- Merre futott? - de Remus nem felelt. Feltételeztem azért, mert csak valamilyen irányba mutatott a rosszindulatú gondnoknak. Ezután már csak a halk morgását hallottam, ahogyan azt ecseteli magában, milyen módokon lehetne megbüntetni a fegyelmezetlen fiatalságot.
Mikor elhallt Frics hangja, a vörösesbarna hajú fiú elhúzta a faliszőnyeget, majd belépett alatta.
- Nem kellene ilyenkor kint járkálnod – szólalt meg halkan.
- Nem is ismertem ezt az átjárót – kotyogtam közbe, és a pálcám fényénél igyekeztem körbenézni. - Köszönöm, hogy segítettél – néztem végre a fiúra, aki elgondolkodva vizslatott engem. – Mi az?
- Nem láttalak ma – fonta össze a karjait maga előtt és a falnak dőlt.
- Nem tudtam, hogy így számon tartod – szemtelenkedtem, holott meglepett, hogy észrevette, hogy eltűntem egy napra.
- Történt valami? – hagyta figyelmen kívül a szavaimat, miközben borostyánbarna pillantását az enyémbe fúrta. Ismét úgy éreztem, hogy ettől a tekintettől bármit képes lennék neki meggyónni.
- Mi történt volna? – vontam meg unottan a vállam, de kerültem a tekintetét.
- Regulus visszajött – felelte, mintha ezzel megmagyarázott volna mindent.
- És?
- Te pedig eltűntél – mosolygott rám halványan.
Felsóhajtottam.
Isten mentsen meg Remus Lupintól! Büntetni kellene az olyan embereket, akik ennyire figyelmesen szemlélik maguk körül a világot.
- Rosszul voltam, úgyhogy a szobámban maradtam – találtam ki egy mentséget, mire Remus felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. De egyáltalán miért is magyarázkodok neki? Nem vagyunk barátok.
Zavartan néztem az előttem álló fiúra. Kitűnően értett hozzá, hogyan is kell egy pillanat alatt valakiből minél több információt kiszedni.
Nem, határozottan nem vagyunk barátok.
- Akkor remélem, hogy jobban vagy – mosolygott rám, de a hangjából hallottam, hogy egy szavamat sem hiszi el. Számat elhúzva bólintottam. – Menjünk! – intett a fejével a folyosó felé, és maga elé terelt engem.
- Egyedül is odatalálok – léptem ki a folyosóra, de a tekintetemmel a szemét kerestem.
- Igen, Lupin, egyedül is odatalál – hallottam meg Keith hangját magam mellől. Egy pillanat alatt megpördültem.
- Hát te meg…? – nyögtem meglepetten, de a két fiú csak állt egymással szemben, és ellenségesen méregették egymást.
- Ezt én is kérdezhetném – intett Remus felé a barátom, mire a griffendéles fiúra kaptam a pillantásomat, aki éppen a falikárpitot tolta el, hogy kiléphessen rajta. Halványan elpirultam.
- Ez kissé félreérthető – ismertem el, de a két fiú mintha észre sem vette volna a jelenlétem. Rezzenéstelenül álltak egymással szemben.
- Örülnék, ha békén hagynád – szólalt meg rövid szünet után Keith, mire felhúztam a szemöldökömet.
- Nem neked szeretnék örömet szerezni – felelte Remus, én pedig eltátottam a számat. Mióta utálják ezek ennyire ennyire egymást?
- Akkor mondom másképp, Lupin – ragadta meg egy mozdulattal Remus nyakánál az inget Keith, és a fal felé lökte a griffendéles prefektust, de az nem moccant. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. – Hagyd békén őt!
- Keith! Remus csak segített nekem meglépni Frics elől – léptem egyet a két fiú felé, és megragadtam a háztársam karját, hogy lefejtsem azt Remusról.
- Jobb lett volna, ha elkap – vetette oda nekem a barátom, majd nagyot taszítva a griffendéles fiún, elengedte annak az ingét, de a szemeit egy pillanatra sem vette le annak az arcáról.
- Fejezd már be! – löktem egyet Keithen, és közéjük álltam.
- Ne ólálkodj körülötte! – sziszegte Remus arcába Keith, mire annak szeme sötéten megvillant. Tátott szájjal meredtem rájuk.
- Neked meg mi bajod van? – meredtem a barátomra értetlenül. Sose voltunk jóban a Tekergőkkel, de azért Remusszal mindig úgy-ahogy kijöttünk. Sőt, velem kifejezetten kedves volt mindig.
- Ne barátkozz a fajtájával! – vette oda nekem Keith, mire Remus borostyánbarna szeme egy pillanatra sárgásan megvillant, majd fájdalom suhant át a tekintetén. Nagyot pislogtam, és meglepetten bámultam mind a két fiúra.
Mióta lett ilyen vérmániás Keith?
Keith azonban nem húzta tovább az időt, megragadta a karomat, és elkezdett húzni maga után.
- Állj már meg! – próbáltam meg kihúzni a karomat a szorításából, de nem eresztett egészen addig, míg a klubhelyiségbe nem értünk. Ott engedett csak el, én pedig kiperdültem a karjai közül. – Neked meg mi bajod van? Szegény Remus csak segíteni akart!
- Remus? Miért nem Lupin, Cherry? – hajolt le a szintemre Keith, én pedig meglepetten pislogtam rá. Nem is tudom, mióta nem gondolok Remusra csak Lupinként…
- Miért vagy ilyen vele? Ő csak segített – folytattam, oda sem figyelve a kérdésére.
- Ne barátkozz vele! Ő nem közénk való – nézett mélyen a szemembe, én pedig felvontam a szemöldökömet.
- Tisztában vagyok vele, hogy griffendéles – vontam vállat. – Amúgy sem barátkozunk – nyomtam meg az utolsó szót, mire Keith összepréselte az ajkát.
- Nem arról beszélek, hogy griffendéles-e – felelte, én pedig meredten néztem rá.
- Nem akarom ezt tőled is hallgatni, Keith – suttogtam csüggedten. – Épp elég aranyvérmániás van körülöttünk.
- Nem értesz – túrt bele a hajába, de én csak néztem rá.
- Remus sose ártott nekünk – vetettem ellen, aztán meggondoltam magam. – Miért foglalkozol vele?
- Mert veszélyes.
- Semmi veszélyest nem látok benne.
- Akkor se barátkozz vele! – zárta le a témát, én pedig nem feleltem. Teljesen felesleges lett volna érveket felhoznom Remusszal kapcsolatban, amikor Keith láthatóan nem mondta el az okát, hogy miért utálta meg hirtelen a fiút ennyire.
Aztán hirtelen megértettem.
Keith szerint az a veszélyes, hogy Remusszal „barátkozom”. Már így is sokak szerint váráruló vagyok, mert szóba álltam az idősebb Blackkel. Csak baj lehet abból, ha együtt látnak minket a félvér Remusszal, hiába csak kisegített a fiú, hogy ne kelljen Friccsel büntetőmunkára mennem. A háztársaim azonban ebből biztosan nem ezt látták volna meg.
Hirtelen elszégyelltem magam, amiért nem értettem meg előbb a barátomat.
- Sajnálom- sóhajtottam fel, és közelebb léptem Keithhez. – Megértem, hogy aggódsz értem. De Remus tényleg csak segített nekem, hogy ne kapjon el Frics.
- Tudom, Cherry – motyogta Keith, és láttam rajta, hogy nem teljesen elégedett a válaszommal. – De te egész napra eltűntél – nézett rám szomorúan. – Azóta nem jöttél vissza, mióta beszéltünk, és vele találtalak meg. Ezt bárki könnyen félreértheti.
- Nem tudtam Reg szemébe nézni – vallottam be leejtett vállal. – Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy halá…
- Láttad? – szólalt meg mögöttem Regulus, én pedig megmerevedtem, majd lassan a fiú felé fordultam. – Szóval láttad – olvasta ki a szememből a választ. Csalódottnak tűnt. Mélyre szívta be a levegőt, miközben a hajába túrt, és idegesen járkálni kezdett. – Sose akartam, hogy megtudd – szólalt meg végül, de nem nézett a szemembe.
- Miért? – ennyit tudtam csak kipréselni magamból.
- Jobb, ha nem tudsz semmiről. Akkor nem kerülsz bajba – mondta meggyőződéssel a hangjában, és én hittem neki. Elhittem neki, hogy ezt a gyenge érvet bemesélte magának, csak azért, hogy ne kelljen nekem színt vallania.
- Kinek jobb ez, Regulus? – kérdeztem halkan, és a fiú sötétkék szemeibe néztem. Fél füllel hallottam, hogy Keith magunkra hagyott minket.
- Mindenkinek – motyogta, de még mindig nem nézett a szemembe.
- Keithnek elmondtad… - feleltem, de nem volt vád a hangomban.
- Keith már azelőtt tudta, hogy halálfalót csinálnak belőlem, mint én – vágta rá elkeseredetten, nekem pedig összefacsarodott a szívem.
Regulusnak igaza volt. Keithnek hihetetlen érzéke volt hozzá, hogy átlásson bizonyos helyzeteket, és szinte pontosan megjósoljon előre következményeket. Talán ez az előrelátása tette annyira felnőttessé és éretté őt. És ennyire veszélyesen jó emberismerővé.
Nem véletlenül került a Mardekárba.
- Nem te mondtad el neki? – kérdeztem meglepetten, mire Reg szomorúan megrázta a fejét.
- Elmondtad volna nekünk valaha is? – leheltem kissé mérgesen, mire a fiú felkapta rám a szemeit.
- Nem.
A szemei most határozottságról árulkodtak.
- Nem kell minket megvédened, Reg – léptem hozzá közelebb megenyhülve, de ő csak nézett rám.
- Nem akarom, hogy aggódjatok miattam…
- Akkor aggódunk, ha nem mondasz semmit! – vágtam a szavába, mire elhallgatott.
- Bár meg se tudtátok volna, Cherry!
- De megtudtuk.
- Meg… - hajtotta le a fejét, majd kinézett az ablakon. – Sose akartam halálfaló lenni, Cherry – suttogta elkeseredetten.
- Tudom.
- De Sirius elment, anyáék pedig kitagadták. Csak én maradtam nekik… A Nagyúr elvárja, hogy minden aranyvérű család csatlakozzon hozzá, vagy különben vérárulónak tekinti őket – folytatta tompa hangon, én pedig nagyot nyeltem. Az én családom sosem csatlakozna a halálfalókhoz… Nem akartam belegondolni, hogy ez ránk nézve mivel járna. – Valakinek meg kellett tennie…
- Reg – léptem mellé, és óvatosan a vállához értem-, a te családod téged tolt maga elé. Nem neked kellett volna ezt megtenned…
- De – nézett egyenesen a szemembe. Furcsa tűz égett a tekintetében. – De azt sose gondoltam volna, hogy most fognak beavatni – nézett el mellettem. – Eszembe se jutott, hogy máris megteszik… hogy ezért kell hazamennem…
Nem szóltam semmit. Reg valamit mondani akart.
Hirtelen rám kapta a pillantását.
- Cherry… Ne ártsd bele magad, kérlek! Csak maradj a barátom! – ragadta meg a vállamat, én pedig nagyot nyeltem.
- Mit láttál, Reg? – suttogtam, mire elkerekedett a szeme, és leejtette a kezét a vállamról. Újra kibámult az ablakon, miközben az ádámcsutkája fel-le mozgott.
- Ezek őrültek – suttogta, de én kihallottam a hangjából a félelmet. – Bárkit képesek megölni. Nem olyanok, akiknek mondják magukat…
Nem szóltam semmit, csak egy nagyot nyeltem.
Ha Reg félt, az azt jelentette, hogy nekem is kellene. Regulus családja úgy, ahogy biztonságban volt, most, hogy a barátom halálfaló lett. De ha ő is fél… Ráadásul csalódott bennük… Bele sem mertem gondolni, ez mit jelenthet.
- Cherry – fordult felém-, maradj mellettem, és ígérd meg, hogy sose keveredsz bele!
Nem értettem pontosan mire gondol.
- Nem értesz – rázta meg a fejét. – Ne állj le velük. Kerüld el az összes halálfalót!
- De te…
- Az lenne a legjobb, ha engem is elkerülnél! – mondta keserű mosollyal az arcán.
- Úgyse foglak.
- Tudom – mosolygott rám. A tekintetében őszinte szeretet villant. – De ne állj szóba olyanokkal, akik támogatják a Nagyurat! Ne add meg nekik az esélyt, hogy beszervezzenek!
- Jó – nyögtem megszeppenve. Reg túlságosan komolyan beszélt.
- Ha mellettem maradsz meg foglak tudni védeni, és nem fognak rád felfigyelni…
Hirtelen rettenetesen összezavarodtam. Regulus túlságosan aggódott. Mitől akarhatott ennyire megvédeni? Mit láthatott, ami ennyire felkavarta?
- Mit tudsz, Reg? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve, de a pillantásában nem láttam mást, csak színtiszta rettegést. És akkor tudtam…
Tudtam, hogy az idősebb Blacknek vallanom kell.
Akkor is, ha ez a Regulusszal való barátságomba kerül.
Galleon by Bettiiyy
Szerző megjegyzései:
Még mindig esküvői lázban égek, na, meg, hogy mennyi minden kell majd a kecóba, ha egyszer végre már összeköltözünk. <3 Sajnos előre mondom, hogy a Segítség, fiú lettem! c. történetemmel elbuktam. Próbálkoztam mostanában írni, de nehezen megy. Egyszerűen nem tetszik a végeredmény, úgyhogy a krimit folytatom, mert nagyon egymásra vagyunk hangolódva a Vérbosszúra éhezve-vel. :)
Remélem, tetszeni fog ez a rész. Sajnos, nem olvastam újra ezt a történetemet, szóval fogalmam sincs, miről írtam ezelőtt. Csak sejtéseim vannak. :D Remélem, azért fel tudtam venni a fonalat, de ha találtok benne valamit, ami nem stimmel, nyugodtan szóljatok miatta! :)
Egy szemhunyásnyit sem aludtam, éppen ezért az is csoda volt, hogy egyáltalán nyitva tudtam tartani a szemeimet, és még gondolkozni is képes voltam. Egész este az ágyamban forgolódtam, és próbáltam megemészteni Regulus szavait. De képtelen voltam rá.
Tisztán éreztem a pánik első jeleit magamon. Úgy éreztem, valami maga alá temetett. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek…
- James – leheltem, mikor megláttam a távolodó fiú hátát a folyosón. Sose szólítottam a keresztnevén a fiút, és olyan halkan ejtettem ki azt, hogy esélytelen volt, hogy meghallja.
Azonban Remus hirtelen megtorpant, majd meglökte a barátja vállát, aki értetlenül felé fordult, majd rám kapta a pillantását.
Más esetben foglalkoztam volna ezzel a különös közjátékkal, de most csak hálásan a fiú felé rohantam, aki elkerekedett szemekkel rám nézett.
- Black… - nyögtem, mikor melléjük értem. A két fiú értetlenül összenézett, majd Potter intett a fejével, hogy kövessem őket. Nagyot nyeltem. Ezért még kapni fogok a háztársaimtól… de hátha nem veszik észre.
Ekkor azonban elkaptam a mardekáros, Evan pillantását, mire megtorpantam. Nem tudhatják meg a többiek… Gyanús lenne nekik, ha Reg érkezése után rögtön a fivéréhez futnék. Megtudnák, hogy tudom Regulus titkát, és akkor rájönnének, hogy a barátom beavatott engem is. Reg tegnap kérte tőlem, hogy kerüljem a feltűnést. De Evannek most feltűntem…
Így hát csak álltam a folyosó közepén, és néztem a két fiú távolodó alakját.
Nem mehettem utánuk. Lehet, hogy Evan is halálfaló. Vagy annak készül… Nem tudhattam biztosan. De ha halálfaló, gyorsan összerakná a képet. És akkor Regulus bajba kerülne miattam.
Így hát hagytam, hogy a griffendéleseket elnyelje a diákok kavalkádja, én pedig a Nagyterembe siettem, hogy együtt egyek a többiekkel. Azonban egy falat sem ment le a torkomon.
Hirtelen lehuppant mellém Reg és Keith is, majd vehemensen nekiálltak falatozni. Nyoma sem volt rajtuk a tegnapi beszélgetésnek. Pedig utólag sikerült összeraknom a képet, hogy Keith miért aggódott, és miért akadt ki, mikor együtt látott Remusszal, és Regulust is sikerült megértenem. Éppen ez tett olyan reményvesztetté.
De ők nem mutatták ezt. Egy szempillantás alatt tüntették el a tényárjuk tartalmát, miközben én megrökönyödve bámultam rájuk.
- Ugye, nem akarjátok halálra zabálni magatokat? – kérdezte megrökönyödve az egyik háztársunk, én pedig a szívem mélyen egyetértettem a kérdésével.
- Tegnap óta nem ettünk – panaszolta két falat között Reg.
- Én sem – sóhajtottam, de nem bírtam rászánni magamat, hogy akár egy morzsát is lenyomjak a torkomon.
- Kölcsön tudnád adni az SVK házid? – lépett Regulus mellé Jared, mire a barátom abbahagyta az evést.
- Volt házi? – kérdezte ijedten.
- Két tekercs! – jajveszékelt az évfolyamtársa, mire Reg se szó, se beszéd felpattant, és kisietett a Nagyteremből.
Csodáltam a színészi képességét. Én nem tudtam eljátszani, hogy minden rendben van, de tudtam, hogy Regulus azért teszi ezt, hogy megvédjen minket és magát.
Sóhajtva álltam fel, és indultam el az órákra. Keith mire kettőt pisloghattam volna lelépett Ninával, de most nem is bántam. Sok volt nekem a tegnapi nap. Nem volt most kedvem Keith-szel lenni.
Hirtelen elkaptam Potter pillantását, de a következő pillanatban már a barátai felé fordult, és nevetgélve beszélgettek tovább. Aztán egyszer csak teljes erőből a vállamnak ment.
Nem értettem, pedig rengeteg hely volt mellettem.
Csörgést hallottam, egy kisebb vagyonnyi pénzérme hullott a földre.
- Hupsz, bocsi – nézett rám Potter mindenféle megbánás nélkül, majd lehajolt a pénzéért. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy segítsek-e neki összeszedni, ezért egy másodpercre megtorpantam, de mire cselekvésre szántam volna el magamat, addigra a Potter és a barátai egy pillanat alatt felkapkodták a leesett knútokat.
Elismeréssel adóztam Potter előtt, hiszen olyan gyorsasággal szedte össze a pénzérméket, hogy semmi kétségem sem volt afelől, miért lett ő a Griffendél fogója. Nagyon gyors…
- Várj! – kiáltottam utána, mikor megláttam egy galleont a földön. – Ezt elhagytad… - ő azonban nem hallhatta.
Vállat vontam, majd elindultam a tanterem felé, de végül mégis megtorpantam, és lehajoltam a pénzérméért. Úgy döntöttem, majd visszaadom neki, így ez egy jó indokot szolgáltatna, hogy tudjak beszélni Blackkel.
Elégedetten süllyesztettem a zsebembe a galleont. Így legalább nem vonhatnak felelősségre a háztársaim, amiért szóba állok egy griffendélessel. Csak a pénzét fogom visszaadni.
Bár abban azért kételkedtem, hogy bármelyik mardekáros visszaadná-e egy oroszlán pénzét, ha az útközben elhagyná…
Zsebemben forgatva a pénzérmét léptem be a tanterembe, majd szórakozottan ültem le a helyemre Keith mellé, aki éppen a barátnőjének írt egy levelet. Láttam, mert rengeteg szívecske volt ott. Elhúztam a számat.
- Miért vagy ilyen rosszkedvű? – kérdezte a barátom rám sem nézve, továbbra is megállás nélkül írva a sorokat.
- Nem vagyok rosszkedvű – morogtam.
- Hát persze… - mosolygott rám, és már folytatta is a következő mondat írását.
- Aggódom…
Keith felsóhajtott, és letette a pennáját, majd felém fordult.
- Megbeszéltük ezt már – suttogta mélyen a szemembe nézve. – Nem tudsz rajta segíteni. Az egyetlen segítség, amit adni tudsz neki, ha csendben maradsz, és úgy teszel, mintha mi sem történt volna.
Azzal elfordult, és írta tovább a levelét. Nagyot nyeltem, hogy a szemembe ne szökjenek bele a makacs könnycseppek, majd a tanár felé fordultam, mikor monton hangon magyarázni kezdte a tananyagot.
Üres tekintettel meredtem magam elé.
Nem tudtam elhinni, hogy nincs segítség. Hogy Regen nem lehet segíteni. Ez túlságosan ijesztő volt…
Reménytelenül meredtem magam elé, mert a szívem mélyén tudtam, hogy Keithnek igaza van. Egyedül annyit tehetek, hogy csendben maradok, és megpróbálok minél több időt kiélvezni Reggel. Mert Reg élete... Éreztem a zsigereimben, hogy ennek rossz vége lesz.
Csak abban reménykedhettem, hogy ez a szörnyű vég várat magára, és minél inkább el tudjuk tolni. Mert tudtam, hogy nincs segítség… Sehonnan.
- Mi a…? – szisszentem fel hirtelen, ugyanis hihetetlen forróság öntötte el a combomat. Megpróbáltam lesöpörni magamról az égető érzést, de semmi sem történt. Aztán hirtelen a zsebemhez kaptam. Az érme…
Forrón simult a tenyerembe, de ez most nem érdekelt.
- Miss Rees! – hallottam meg hirtelen a tanár hangját, mire felkaptam a fejemet, a forró érmét pedig a tenyerembe zártam. – Megtudhatnám, mit csinál?
- Elnézést, tanár úr – szólaltam meg halkan, és igyekeztem bűnbánóan lehajtani a fejemet, de még így is sikerült elcsípnem Keith kíváncsi pillantását. – Itt volt egy pók…
- Kérem, figyeljen az órámra – fordult el tőlem a tanár, én pedig kifújtam a benn tartott levegőt. Rögtön meg akartam nézni a kezemben szorongatott érmét, de hirtelen Keithre kaptam a pillantásomat, aki átható szemekkel engem nézett.
Nagyot nyeltem. Hirtelen szorongás tört rám, és rájöttem, hogy nem akarom a barátom előtt látni, miért égeti a tenyeremet hirtelen a Pottertől lopott érmém. Akármilyen titkot is rejtett a galleon, nem akartam, hogy Keith tudjon róla.
Ezért halványan a barátomra mosolyogtam, aki zavartan összevonta erre a szemöldökét, én pedig előre fordultam, hogy a tanárra figyeljek. Még pár másodpercig éreztem magamon Keith tekintetét, de úgy tettem, mint aki nem foglalkozik vele. Mindenesetre alig bírtam kivárni, hogy az óra véget érjen.
Ahogy megszólalt a tanítás végét jelző csengő, se szó, se beszéd, rögtön felpattantam, és a női mosdóba futottam, nem foglalkozva a megrökönyödött Keith-szel. Magamra csaptam az egyik fülke ajtaját, és elővettem a zsebemből az apró érmét.
Az óra ót már lehűlt, így nem égette a kezemet, mégis halkan felsikkantottam, mikor megláttam a galleont. Meg volt bűvölve…
Egy időpont és egy helyszín állt rajta.

7. emelet
Szükség szobája
21.45
SB


A szívem heves vágtába kezdett. Tudtam, kit takar az SB. James Potter ismét szívességet tett nekem, pedig nem is kértem rá. Találkozót szervezett nekem Sirius Blackkel.
Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, majd gyorsan a zsebembe süllyesztettem a galleont, és kiléptem a mosdóból.
Keith a falnak támaszkodva várt engem. Az arcáról sütött a rosszallás.
- Mondd csak, Cherry – nézett bele egyenesen a szemembe -, miben sántikálsz?
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=7717