Mardekr rksge by Miss Jones
Tartalom: Sokszor elgondolkoztam Voldemort nagyr ismeretlen tz vr?l, ami a fiatalsga is egyben. gy gondoltam, ezt most szavakba ntm. n gy kpzelem. rtam mr rla, s A gonosz fia cm? rsomhoz szorosan kapcsoldik is.
Categories: Általános Szereplők: más varázsló, saját szereplő, Voldemort
Műfajok: kisregény
Figyelmeztetések: Nincs
Challenges:
Sorozat: Nincs
Chapters: 7 Befejezett: Nem Word count: 10709 Olvasták: 853 Published: 2008. 01. 30. Frisstve: 2018. 01. 02.

1. Fejezet 1 by Miss Jones

2. Fejezet 2 by Miss Jones

3. Fejezet 3 by Miss Jones

4. Fejezet 4 by Miss Jones

5. Fejezet 5 by Miss Jones

6. Fejezet 6 by Miss Jones

7. Fejezet 7 by Miss Jones

Fejezet 1 by Miss Jones
- Ki lehet az ilyenkor? – horkant fel álmából Hepzibah Smith. – Hóki nyisd az ajtót és mond meg annak az átkozottnak, hogy éjféltájt már nem illik zavarni egy ilyen öregasszonyt, mint én! Kérd meg, hogy jöjjön vissza holnap napközben! – Parancsolta élesen az öreg boszorkány, majd felült széles selyemágyában, és nyugtalanul kinézett az eső verte sötét ablakon. Kisvártatva a töpörödött házimanó visszatért.
- Denem úrfi van itt, asszonyom. Azt mondja, sürgősen beszélni szeretne önnel. Életbevágó!
- Óh! Mit akarhat ilyenkor Tom? – tűnődött el kissé mosolyogva az asszonyság. – Hát akkor enged be! – vágta rá habozás nélkül Miss Smith, és terebélyes testére terítette, lila virágmintás selyem pongyoláját. Intett pálcájával, mire az egész házat halvány fény töltötte meg. Sebtében felhelyezte vörösesszőke, ódivatú parókáját, némi rúzst és púdert kent pufók arcára, majd belebújt prémes papucsába, és kilibbent a nappalijába, ahol már türelmetlenül várta, csurom vizesen Denem.
- Jó estét Miss Smith! Bocsánatát kérem, hogy ilyen későn zavarom. Azonban higgye el nem ok nélkül – mondta a csinos arcú Tom, majd a megszokott módon csókot lehelt az asszonyság kövér kezére.
- Valóban nem számítottam jöttedre… Ha viszont zavarnál, nem engedtelek volna be. Szóval, Isten hozott! És kérlek, foglalj helyet! – mondta lányos mosollyal az arcán az öreg boszorkány, majd maga is letette hatalmas felekét az egyik karosszékbe. Tom gépiesen engedelmeskedett.
- Nem szeretnék alkalmatlankodni, tehát gyors leszek.
- Ugyan, buta fiú! – sóhajtott Hepzibah - túl van tárgyalva. Viszont te teljesen át vagy ázva. Egy forró teát?
- Köszönöm, de csak ha ön is velem tart, Miss – mondta egy halvány, de annál sármosabb mosoly kíséretében Denem.
- Nem bánom Tom. Hóki készíts egy jó erős Lady Greyt! – parancsolta kedélyesen az öreg hölgy. – Nos, kedveském miért is jött?
- Bajban vagyok Miss – nézett holtsápadtan, nagy fekete szemeivel Denem a kövér asszonyságra. – Mr. Burke-nak mindenáron kell a kobold páncél és megfenyegetett engem, ha nem sikerül megszereznem, kirúg az állásomból – itt, a hatás kedvéjért Denem közelebb hajolt a boszorkányhoz, és szorosan megfogta a kezeit -, Miss, nekem szükségem van arra az állásra…
- Óh Istenem! – suttogta a boszorkány, és hirtelen a szájához kapta hurkás kacsóit. - Megfenyegette, a miatt az ósdi páncél miatt?! - az ifjú varázsló bólintott. – Hát, ha ilyen szorult helyzetben van, akkor vigye el az átkozott főnökének azt a rémséget. Amúgy sem szeretem a kobold holmikat – legyintett az öreg hölgy, miközben a tea aromájának kellemes illata belepte a házat, majd Hóki, az összeaszott házimanó ezüsttálcán, bevitte a forró italt, és letette egy kis kerek asztalra. Tom töltött magának, s mikor Hepzibah nem figyelt oda Denem egy pálcasuhintással a cukrot kicserélte valamilyen ahhoz hasonló ismeretlen anyagra, majd nyugodtam hátradőlt és nagyot kortyolt a forró italból.
- Ha szabad megjegyeznem, mennyei a teája asszonyom.
- Köszönöm kedveském! – mosolygott Miss Smith, aztán töltött magának is, és négy hatalmas púpos kanállal szedett a cukornak hitt porból, majd egy kevés tejszínnel megbolondította teáját.
- Asszonyom, önnek hatalmas szíve van. Megmentett engem. Mivel tartozom?
- Semmiség drágám! – legyintett a boszorka, majd mohón beleszürcsölt a teájába.
Csönd.
A hölgy pupillái kitágultak, arca olyan lila lett, mint selyem pongyolája, majd hirtelen eldobta csészéjét, melynek tartalma az értékes perzsaszőnyegre loccsant, húsos kezeit a torkához kapta, és fuldokolva, lefordult székéről, akár egy jóllakott fóka, egy szikla csúcsáról. Tom Denem eközben nyugodtan kortyolgatta teáját, és rezzenéstelen arccal szemlélte, ahogyan a boszorkány az életéjért küszködik. Közben, rémülten, kiabálva berontott Hóki is, akit Denem egy laza pálcamozdulattal a legközelebbi szögre felakasztotta, és a nyelvét a szájpadlásához tapasztva elnémított.
A terebélyes asszonyság nem szenvedett sokáig. Holtan nyúlt el a padlón, mire Denem felállt, és a manó felé fordult. Levarázsolta a szögről, némító bűbájt feloldotta, aztán így szólt:
- Te pedig most ide adod nekem, Hugrabug kelyhét és Mardekár medálját. Imperio! – sziszegte halkan, mire a manó mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt, és kisvártatva vissza is tért a kért holmikkal. Tom elragadta a dobozba bújtatott ereklyéket, majd óvatosan egy zsákba dugta azokat. A manót durván nyakon ragadta, aszat homlokához helyezte pálcáját, majd egy ravasz varázslattal módosította az emlékezetét, hogy azt higgye, ő volt az, aki cukor helyett véletlenül mérget kever asszonya teájába. Végül Denem a szerencsétlen, alélt Hókit a padlóra hajította, vállára vette a zsákot és hanyag eleganciával kisétált az öreg boszorkány házából.
Kinn továbbra is zuhogott az eső. Tom Denem magára húzta köpenyét, aztán gyors léptekkel elindult. A főútnál - jó messze az öreghölgy házától -, megállt, elővette pálcáját, és az út felé intett vele. Azonnal meg is jelent egy három emeletes busz.
- Londonba, az Abszol útra legyen szíves – szólt udvariasan a mogorva szakállas kalauznak, aki már adta is gépiesen a jegyet. Denem fizetett, majd helyet foglalt a busz legtávolabbi sarkába eső ágyon. Nem feküdt le, csak a busz falához dőlt, behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. „A medál engem illet. A kehely pedig… Mire tudná azt egy ilyen elhájasodott vénkisasszony használni?” Gondolt magában.
- Az Abszol út! – reccsent elképesztő hangerővel a kalauz. Tom felriadt, kissé elbóbiskolt. Nagyot ásított, majd leszállt a buszról.
Átvágott a Foltozott Üstön, majd egyenesen lakása felé vette az irányt. Az út teljesen kihalt volt. Csupán csak egy egeret kergető fekete macska rohant el a sikátorok felé. Tom befordult a Zsebpiszok közbe. Ahol dolgozott, Borgin & Burkes régiség bolttal szemben lévő kopott bérházban lakott. Éppen lenyomni készült a ház hatalmas öntöttvas kilincsét, mikor zajt hallott a boltból kiszűrődni. Megfordult, majd halk léptekkel elindult az üzlet felé. Hirtelen elcsendesedett minden, Denem azonban határozottan látott valami fehéret ellibbenni a boltba. Valaki van oda bent. Talán egy tolvaj?
Némán benyitott, és körbenézett. Nem látott semmi különöset az üzletben, azonban határozottan érezte egy személy jelenlétét, ami különös módón járta át minden egyes porcikáját. Soha sem érzett még azelőtt ilyet, de határozottan kellemes volt számára, és azt kívánta bár, soha sem múlna el. Majd újra látta a fehér valamit elsuhanni a raktár felé, tehát követte. A bolt hátsó részében még sötétebb volt, nem volt értelme látására hagyatkozni, tehát elindult a különleges érzés irányába. A valami, vagy inkább valaki újra elakart menekülni, de Tom észnél volt és elkapta a karját.
- Lumos! – kiáltotta, mire fény töltötte be a helységet. A varázsló egy hófehér köpenybe bújt, törékeny, vékony nő kezét fogta, aki kámzsáját mélyen az arcába húzta, de még így is előbukott hosszú sima fekete haja. A lány köpenyét egy gyönyörű, elképesztően ritka, és annál értékesebb brossal tűzte össze. Tomnak ez azonnal feltűnt. Óvatosan a lányhoz lépett, majd lerántotta róla kámzsáját. Aztán, ami a szeme elé tárult, az a leggyönyörűbb és legfenségesebb teremtés volt, amit valaha látott. Gejzírként törtek elő a fiatal varázslóból a még soha nem tapasztalt érzelmek. A lány kedvesen ránézett, majd magasztosan lágy csilingelő hangon csak ennyit szólt:
- Mia Jones vagyok.
Fejezet 2 by Miss Jones
Szerző megjegyzései:
Tovbb f?ztem az esemnyeket, s az els? fejezet vgbe is belejavtottam. Igazbl csak a lny nevt vltoztattam meg, mert nem tetszett utlag annyira…
Péntekenként Tom szolgálta ki a vevőket a Borgin & Burkesben régiségboltban, mivel ilyenkor a két tulaj a hetente megrendezett árverésen kutatott az értékes antik holmik után. Ekkor azonban ugrásszerűen megnőtt az egy négyzetméterre eső fiatal boszorkák száma az üzletben, akik megpróbáltak a lehető legtöbb időt eltölteni a jóképű eladó közelében. Tom látszólag nem törődött az őt csodáló hölgykoszorúval, legbelül azonban egyáltalán nem bánta a dolgot. Hanyag eleganciával felült a pult mögötti komód tetejére, keresztbe vetette lábait, és a mélyen a Reggeli Prófétába temetkezett. Közben a boltban lebzselő lányok, széles mosollyal tekingettek feléje, hátha észre veszi valamelyiküket. De hiába. Ha nem vásároltak, Tom Denem feleslegesen egyik süldő boszorkányt sem tüntette ki figyelmével. Tehát, akinek nem volt pénze a drága holmikra, az kénytelen volt szomorúan távozni.
Mr. Burke déltájt, az árverés szünetében benézett az üzletbe.
- Hölgyeim, ha nem vásárolnak, kérem, távozzanak! Az utcán beszéljék meg szépségtippjeiket! Az én boltom nem erre való! – bömbölte a magas, kopaszodó, kampósorú, sovány Burke, mire a lánykák megszeppenve távoztak.
- Csitrik – nézett lemondóan a lányok után a tulaj. – Tom! Meg ne lássam még egyszer ezt a tyúkólat a boltomban!
- Számtalanszor rájuk szóltam, de mint ha disaudioval átkozták volna meg őket…
- Tom! Nem vagyok bolond. A két szép szemedért lebzselnek ezek itt naphosszat. Ha nem vesznek semmit, zavard ki őket! – parancsolta Mr. Burke, mire Tom bólintott. Majd újra a Reggeli Prófétába temette magát.
- Hátra mentem a raktárba – szólt az öreg tulaj -, ha van valami, ott leszek.
- Mr. Borgin bejön ma?
- Nem. Én sem maradok sokáig, mert megyek vissza az árverésre. Csupán néhány iratért ugrottam be – Tom ismét bólintott, majd folytatta az olvasást. Töviről hegyére átfutotta a lapot, aztán összehajtva a pultra dobta, és elindult teát főzni.
- Egy teát Mr. Burke? – szólt hátra az idős varázslónak.
- Áh egy csésze jól esne! – horkant fel a tulaj.
Tom mikor elkészült az itallal, hátravitte az öregnek, akit láthatóan bosszantott valami.
- Keres valamit uram? – kérdezte az ifjú varázsló, majd átnyújtotta főnökének a teáját. Burke legyintett, jelezve, hogy nem olyan fontos, és elvette alkalmazottjától a gőzölgő italt.
- Tom, hallottad, hogy meghalt Hepzibah Smith?
- Igen – bólintott rezzenéstelen arccal Denem. - Az előbb olvastam a Reggeli Prófétában.
- Sajnálatos. Így bízzon meg az ember a házimanókban… No, de ez minket annyira nem is érdekel. Inkább arra kérlek, hogy hétfőn menj el az asszonyság rokonaihoz, és faggasd ki… akarom mondani, kérdezd meg őket, hogy az öreg hölgy gyűjteményéből mit szándékoznak értékesíteni.
- Uram, úgy gondolom erre nem lesz szükség – kezdte zsebre dugott kezekkel a falnak dőlve Tom.
- Nocsak? – nézett kérdőn Burke.
- A családja ma közölte a Reggeli Prófétában, azoknak a tárgyaknak a listáját, amit jövő hét pénteken árverésre kívánnak bocsátani.
- Hát ez nagyszerű! – csillant fel mohón az öreg varázsló szeme. – Mutasd azt az újságot! – mondta, majd mikor keze ügyébe került a lap, mohón belelapozott. Hamar meg is találta a listát.
- Pazar! Mire mennék nélküled Tom? – lelkendezett Burke. – Ha ezt Borgin megtudja! De a lánc nincs a listán! – nézett kérdőn, és egyben felháborodottan Tomra, aki rezzenéstelen arccal csak vállat vont.
- Na mindegy. Azt hiszem így is kaszálni fogunk – mondta örömittasan a tulaj, aztán összecsavarva hóna alá gyűrte a lapot, és sebtében távozott. Tom leemelt egy könyvet a hozzá legközelebb eső polcról, aztán újra visszaült a komód tetejére, és olvasni kezdett. Kisvártatva, Horatius Lumpsluck lépett be a boltba. Tom, felnézett az Ősi varázscsaládok kötetből, és megjátszott örömmel üdvözölte rég nem látott házvezető tanárát a Roxfortból.
- Jó napot professzor úr! Mi járatban?
- Oh neked is szép napot Tom! – köszönt zavartan Lumpsluck. Tekintetével körbejárta a boltot, majd sajnálkozóan volt tanítványára nézett. – Tudod, van egy zongorám… - kezdte kertelés nélkül. - Nos, hát valami nincsen rendben vele. Amint hozzáérek, ahelyett, hogy megszólalna, elkezd tüzet okádni.
- Különös – tűnődött el az ifjú varázsló. – Lehetséges, hogy megátkozták, de azt erősen kétlem. Magának nincsenek ellenségei, tanár úr.
- Hát igen – bólintott büszkén Lumpsluck, és kihúzta magát erősen próbára téve bársony mellénye aranygombjait.
- Van valami különleges varázsképessége a hangszernek?
- Igen! Ha gyakoroltam rajta, akkor a zongora vélák kórusát imitálva kísérte a játékomat.
- Hm. Itt lehet a probléma – mutatott rá Tom, miközben csoportosan kezdtek a fiatal lányok visszaszivárogni az üzletbe.
- Hozza be a boltba! Ha megnézem, többet tudok mondani. Így azonban…
- Hát nem bánom – sóhajtott az öreg professzor. – Bár nehezen válok meg tőle.
- Legalább addig sem gyújtja fel a házát – mosolygott kedvesen Denem, mire az őt figyelő lányok kuncogva elpirultak.
- Hétfőn esetleg?
- Ahogy önnek jó professzor úr. Bár akkor nem én, hanem Mr. Borgin lesz benn – erre Lumpsluck látványosan elgondolkodott, majd bólintott. Elköszönt Tomtól, aztán elindult kifelé, az ajtóban azonban visszafordult.
- Tartottál már ebédszünetet Tom?
- Most, hogy mondja, még nem.
- Velem tartanál?
- Végül is, miért ne? – mondta Denem, majd a csacsogó boszorkák felé fordult. – Sajnálom lányok, de a bolt egy kis időre bezár.
A hölgyek csalódottan hagyták el az üzletet, majd Tom öreg tanára kíséretében kitette az ebédszünet táblát, és bezárta az ajtót. Az egyik közeli étterembe ültek be.
- Isteni az őzgerincük! – áradozott Lumpsluck, mikor belekóstolt az ételbe. – Biztos nem próbálod ki Tom?
- Köszönöm professzor úr, de nekem bőven elég lesz ez a leves.
- Tudod, nem értelek téged, hogy ilyen istenadta tehetséggel, miért egy régiségkereskedésben dolgozol. A te varázsképességeddel minden egyes perc elvesztegetett idő, amit ott töltesz.
- Tudja nagyon jól professzor úr, hogy én csak péntekenként vagyok benn az üzletben, egyébként az árubeszerzés a feladatom – felelte rezzenéstelen arccal Tom.
- Igen-igen! – legyintett villájával az öreg varázsló. - De neked a minisztériumban a helyed, nem pedig az ősrégi kacatok között. – Denem erre lesütötte a szemét és nem válaszolt. Horatius Lumpsluck pedig jobbnak látta, hogy ha nem firtatja tovább a témát. Csönd állt be a beszélgetésükbe, és percekig egymásra sem néztek, majd Tom törte meg a hallgatást.
- Uram, ha jól tudom ön jó barátságot ápol a Jones családdal – Lumpsluck nagyot nyelt, és láthatóan meglepte Tom kérdése.
- Ápoltam… Valaha nagy család volt, de mára már csak a két legfiatalabb tagjuk él; Mia és a bátyja Gareth. A szüleik, már több éve, hogy meghaltak, mindketten harmincöt évesen. A két ifjúval sajnos ritkán találkozom.
- Gareth-et ismerem. Évfolyamtársam volt. Kitűnő fogója volt a Hollóhátnak. Meg is nyerték kétszer a kupát. A húgára azonban nem emlékszem…
- Alattad járt négy évvel – vágta rá mosolyogva Lumpsluck. – Talán ezért nem emlékszel rá. A Hollóhát legjobbjai közé tartozott, és egy kis leleményességért sem kellett a szomszédba mennie. Mára a Reggeli Proféta egyik legjobb és legcsinosabb riportere lett! Kár hogy nem az én házamba járt mindkét gyerek… De hát tudod a Jones család tagjai évszázadok óta Hollóhát házában nevelkednek – Tom eltűnődött. Ha a Roxfort legjobbjai voltak a Jones-ok, akkor miért nem látta őket egy Lumpsluck féle összejövetelen sem?
- Egyszer sem találkoztam velük a Lump Klubban… - jegyezte meg végül Tom. Lumpsluck zavartan felkapta tekintetét, majd volt tanítványára nézett.
- A Jones család soha sem tartotta valami sokra az én klubdélutánjaimat. Meg volt a saját, úgymond emelkedett körük, és az én klubom ebbe nem fért bele – Tomot meglepte az öreg varázsló őszintesége.
- Aranyvérűek, ugye? – kérdezte határozottan végül Tom. Lumpsluck elmosolyodott.
- A legtisztább család mindközül, és a legmódosabbak. Hatalmas birtokaik vannak Britannia szerte, és a legtöbb mágikus ereklye tulajdonosai. Ennek ellenére soha sem a fényűzésükről voltak hírese. A Malfoy család szöges ellentéte. Nem egyszer volt már arra példa, hogy egy Jones rangon alul házasodott, és ha igaz a pletyka, még egy véla is volt a családjukban. Azért ilyen gyönyörű sudártermetű, hamvas bőrű leányzó Mia kisasszony… - Tom tekintetében a hallottak után eszelős fény gyúlt. Az öreg varázsló azonban ebből mit sem vett észre.
Miután befejezték az ebédet, elköszöntek és ki-ki ment a saját dolgára.
Fejezet 3 by Miss Jones
Mia Jones fel-alá strázsált a hatalmas nappaliban. Testvérét várta türelmetlenül, aki kisvártatva meg is érkezett. Nem kellett a lánynak sokáig várnia. Gareth feszülten a húgára nézett.
- Megszerezted? – kérdezte szinte suttogva. A lány némán bólintott. – Nehéz volt ellopni? – szólalt meg ismét Gareth.
- Nem. Azonban rajtakaptak.
- Sikerült elmenekülnöd? Mi történt?
- Tom Denem az eladó fiú nyitott rám. Elkapott, megkötözött és hátravitt a bolt raktárába. Majd kifaggatott. Beadott egy adag veritaszérumot, amire én mindent elkotyogtam neki. Nagyon sajnálom Gareth – rogyott zokogva bátyja karjaiba Mia.
- De mégis, hogy sikerült megszerezned, és miért nem adott fel téged?
- Nem tudom. Miután mindent elmondtam neki, eltűnt egy időre. Azt hiszem ki ment a boltból, majd visszajött és odaadta.
- Ezek szerint nem is a boltban, hanem nála volt… Mindig is furcsa volt nekem ez a Denem – tűnődött el testvérét ölelve Gareth. Egy magasak voltak. Gareth-nek ugyan nem volt olyan szép arca, min húgának, de alapvetően jóvágású srác volt. Vékony csontos karakteres arca, és enyhén görbe orra volt az idősebb Jonesnak. Haja húga fényes, egyenes fekete hajától eltérően koszos szőke, és hullámos volt. Azonban mindkettőjüket őszinte zöld írisszel áldott meg a természet.
- Az a lényeg, hogy biztonságban hazaértél, és meg van azaz átkozott Diadém…
- Nem a Diadém az átkozott, hanem mi! És Denem már mindent tud a családunkról!
- Szó nélkül odaadta? – kérdezte Gareth.
- Egy feltétellel, ha feloldottuk az átkot, visszaadjuk neki.
- Ha csak ezt akarja övé lehet! – sóhajtott a fiatal varázsló. - Nekem ugyan nem kell! Annyi keserűséget okozott már. Több száz éve… És mind Hollóháti Heléna miatt. Többé, már senki sem fog harmincöt évesen meghalni a családunkban…
***


- Lestrange, a lehető legrosszabbkor! – csattant fel Denem Lumpsluck zongorájából kikászálódva, és dühödt, kormos képpel hívatlan látogatójára meredt. - Dolgozom, és még ma szeretném megjavítani ezt az átokverte hangszert! – majd feltűrte lecsúszó ingujját, és visszahajolt a zongora belsejébe.
- Nem zavaralak sokáig, csak az esküvőmre szeretnélek meghívni. A legmakulátlanabb aranyvérű családból származó boszorkány veszem el feleségül – mondta fojtott, de annál határozottabb hangon Augustus Lestrange. Tom nem felelt.
- Úgy gondoltam, Mardekár Malazár egyetlen leszármazottját személyesen hívom meg, és megtisztelnél engem és menyasszonyomat, ha eljönnél jövő hét szombaton, a birtokunkon rendezendő szertartásra – Denem ismét kikászálódott a zongorából, aztán kifürkészhetetlen arccal Lestrange-ra nézett.
- Ott leszek, de most húzz el innen villám gyorsan! – Csattant fel idegesen Tom.
- Ha megkérhetlek, ne beszélj így velem! A kisujjamat sem kellene mozdítanom és lőttek a munkahelyednek– mosolygott nyájasan Lestrange.
- Fenyegetsz? – egyenesedett fel Tom dühösen. - Lehet, hogy több galleon lapul a széfedbe, de mit sem érsz vele, amikor az én varázstudásom százszorosa a tiedének. Nem egyszer tapasztalhattad már… Vagy a bőrödön is akarod érezni? Nem hinném, hogy az ara örülne egy felszabdalt képű vőlegénynek – Lestrange rémülten nézett Tom villogó szemeibe. Évek óta ismerte már, ilyennek azonban még soha sem látta. Végül úgy döntött hangnemet vált.
- Tehetek érted valamit?
- Igen! Szólj Nottnak, Rosiernek, Mulcibernek, Dolhovnak és Malfoynak, hogy ma este a Foltozott Üstben találkozunk.
- Ahogy óhajtod – mondta a varázsló, majd dehopponált. Tom pedig egy gyors tisztítóbűbájjal megszabadult a mocsoktól, ami a bőréhez ragadt, majd úgy döntött haza megy pihenni.
A régiségbolt hátsó udvarában dolgozott a lángot okádó hangszer rejtélyének megfejtésén, és habár sikerült elérni, hogy Lumpsluck zongorája ne gyújtson fel minden óvatlan zenekedvelőt, az továbbra is ellen állt, és csilingelő hang helyett kormos füstöt okádott. Tomnak volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a hangszer nemes egyszerűséggel besokallt gazdája játékától, mivel a Horatius Lumpsluck – finoman szólva -, nem tartozott a közkedvelt zongoraművészek közé. Így hát hagyta egy kicsit pihentetni a dolgot, és haza ment.
Elköszönt Mr. Burke-től – aki épp egy értéktelen teás kanalt próbált rásózni egy gyanútlan idős boszorkányra -, majd kisétált az üzletből. Zsebre dugott kézzel, fütyörészve átkelt a szokatlanul napsütötte Zsebpiszok közön, ügyet sem vetve az ügyes-bajos fél illegális dolgaikat intéző varázslókról és boszorkákról. A bérház ajtaja, ahol Denem lakott, most nyitva volt. Mikor Tom belépett a kapun látta, hogy a házmester éppen feleségével veszekszik, de úgy, hogy az egész épület kongott az értelmetlen civakodástól. Tom elsétált a dühöngő házaspár mellet, remélve, hogy az öreg róka nem veszi észre. De sajnos nem így történt.
- Tom! Nem kaptam még meg az e havi lakbérét! – reccsent az idős, görnyedt varázsló. Az ifjú Denem egy nagyot sóhajtott, és így szólt:
- Mindjárt hozom Mr. McCabe.
- Várjon, magával megyek! Nem mintha valaha is elfelejtette volna, de tudja, biztos, ami biztos – döcögött sántán Tomhoz az öreg házmester, aztán együtt elindultak az ifjú varázsló lakása felé.
Denem a második emeleten lakott. Neki semmiség volt a lépcsőket megmászni, de a vén sánta varázslónak, annál nehezebben ment, és mire felértek lihegve támaszkodott a korlátnak. Tom nem tanúsított együttérzést, és nem várt a házmesterre, csupán lakása ajtaját hagyta nyitva, jelezve, hogy ha az öreg kifújta magát jöhet a lakbérért.
- Ez nem lesz elég! – horkant fel Mr. McCabe, mikor megszámolta a pénzt.
- Tizennyolc galleon hajszálpontosan. Ha nem tud számolni, az nem az én bajom – vágott vissza hűvös cinizmussal Denem.
- Igen, azonban e hónaptól húsz galleon a lakbér. Már három hete, hogy kiraktam a hirdetőtáblára – Tom csinos arca állatiasan megfeszült, pálcát ragadt, és vörösen égő szemekkel elindult a vén McCabe felé, aki rémülten kezdet hátrálni. A házmesteren – maga sem tudta miért -, hirtelen halálfélelem fogta el. Annyira retteget az ifjú varázslótól, hogy már azon volt, hogy elengedi a hiányzó összeget, és elfut – már amennyire sánta lábával képes erre. Aztán Denem megállt, pálcáját leeresztette, majd mélyen a zsebébe nyúlt. Előhúzta az erszényét, kivett még két galleont, és durván az öreg kezébe nyomta.
- Tűnjön a szemem elöl! – sziszegte egészen halkan a fiatal varázsló, mire a házmester riadtan kicsoszogott. Tom egy pálcasuhintással becsapta az öreg után az ajtót, majd bement szobájába, hogy lepihenjen.
***


Amint leszállt az este Denem lement a Foltozott Üstbe, ahol már egy kisebb csoport várta. Rendel magának egy italt, majd csatlakozott a társasághoz.
- Ahogy kívántad, értesítettem a többieket… - kezdte Agustus Lestrange, de Tom leintette.
- Elég elszántak vagytok? – kérdezte gonosz és eszelős fénnyel a szemében Denem, mire az asztalnál ülők bólintottak.
Fejezet 4 by Miss Jones
Szerző megjegyzései:
Tovbb bonyoldik Tom Denem lete. Ha kvncsi vagy r, olvasd el! ;)
Nyár volt. A felhők ennek ellenére nem bírták megállni, hogy ne szakadjanak le Anglia felett. Különösen a londoniak nem örültek az esőnek, mivel aznap volt a királynő születésnapja. A öt éves Károly herceg szomorkásan tekintett le a sokaságra anyja öléből. Nem értette, hogy ilyen komor időben, miért verődött össze ekkora tömeg. Ráadásuk igen csak fülledt volt a levegő. A kis hercegre nem figyelt oda senki, így anyjának nem tudta elmondani, hogy valami nincsen rendben. Érezte: veszély közeleg. Így hát egyetlen fegyveréhez nyúlt; amilyen hangosan csak tudott, üvölteni kezdett. Erzsébet királynő azonban gyermeke sírása miatt nem hagyhatja maga mögött az ünnepséget. Kénytelen volt a dadusnak adni Anglia elsőszámú trónörökösét. Ő pedig széles mosollyal üdvözölte népét.
Már nyolc év telt el a háború óta, és a királynő büszkén vette tudomásul, hogy a Briteket, semmi, még a náci Németország bombái sem tudták megtörni. Igen, most már semmi sem állíthatja meg az országot abban, hogy a nyugalom és a béke szigete legyen. Sok boldog tekintetet látott azokét, akik az eső ellenér mind a királynőjüket mentek élteti.
A vidám arcok azonban hamar eltűntek, mert szokatlanul sötét és hideg lett. Az eső megfagyott, hatalmas éles jégdarabok zápora zúdult az összegyűlt tömegre. Nyári zápor, gondolta mindenki elsőre. Azonban valami igazán ijesztő jelent meg a sötétszürkévé komorodott égbolton; a felhők között egy ijesztő koponyát formáló alak fénylett fel. Mi lehet vajon ez? Halálfélelem lett mindenkin úrrá, aki tudott minden erejét összeszedve, sikoltozva rohant amerre csak tudott. Volt viszont, aki dermedten, a hidegtől lilára színeződött kirepedezett szájjal a zöldesen fénylő koponyára, és a körülötte tekerő kígyóra meredt. Aztán egy hatalmas robbanás hallatszott a tömegből. Mindenhol rémült emberek. Gyereksírás. Jajgatás. Mi ez? Merénylet? A királyi családot azonnal bemenekítették a palotába. A rombolás nem tartott sokáig. A sikoltó tömeg néhány perc után, valami zöld villanást követően gombnyomásra elhallgatott. Clement Attlee miniszterelnök félve kinézett a palota ablakán. A látvány, ami a téren fogadta, még a német bombázók pusztítását is felül múlta. Sehol egy csepp vér, azonban mindenhol merev sérülésmentes holttestek. Talán gáztámadás?
***
Reggeli Próféta jelenti: Varázslók öltek a királynő születésnapján! „Több száz mugli halt meg vasárnap délután Erzsébet királynő születésnapi ünnepségén. Egy még ismeretlen varázslókból álló csoport végzett a több száz mágiát nem ismerő brit állampolgárral az Adeva Kedavra tiltott átokkal. A szükséges emlékezetmódosító bűbájokat már elvégezték a Mágiaügy Minisztérium munkatársai az életben maradt szemtanukon. Jelenleg Aurorjaink ismeretlen elkövetők ellen indítottak eljárást.”
Folytatás: 2. oldalon Mia Jones helyszíni tudósítása
***
Dumbledore homlokát ráncolva fel-alá mászkált a dolgozószobájában. Alig egy éve választották meg a Roxfort igazgatójának, így érthető, hogy még kényelmetlenül érezte magát az új irodájában. Jelenleg azonban ez volt a legcsekélyebb problémája. Ami most leginkább aggasztotta, az a hétvégi merénylet volt.
Mia Jones toporogva ült egy keskeny széken. Már rég feladta, hogy tekintetével kövesse a mászkáló igazgatót. Valószínű, hogy beleszédült volna. Végül úgy döntött a lány, hogy megszakítja a kínos csendet.
- Nos, professzor úr. Ön szerint ki állhat mind ennek a hátterében? – Dumbledore megtorpant és a lány szemébe nézett.
- Őszintén kedves Mia? Nem tudom. De gyanítom, hogy előbb vagy utóbb a merénylők felfedik kilétüket.
- Miből gondolja? Engem nem lepne meg, ha életük végéig bujkálnának.
- Az is meg lehet. Minden megtörténhet – mosolygott vidáman a lányra Dumbledore, Mia azonban a szemeiből kiolvasta, hogy ez a mosoly nem őszinte.
- A minisztérium nem hajlandó nyilatkozni. Sőt, mintha el akarná tusolni az ügyet – jegyezte meg Mia némi gúnnyal a hangsúlyában elrejtve.
- A politikusok az igazán fontos ügyektől mindig megijednek, és a cselekvés helyett inkább a könnyebben járható utat választják: elbagatellizálják a történteket. A politika már csak ilyen – mondta Dumbledore, majd nagyot sóhajtott. Megsimogatta főnix madarát, aztán volt tanítványára nézett.
- Kedves Mia! Mit vár tőlem? Ha a megoldást, tudnia kell, hogy rossz helyen keresgél.
- Professzor úr, én csak a véleményére voltam kíváncsi. Tudja nagyon jól, ha fontos ügyekről van szó, mindig maga az első, akit megkérdezek.
- Tudtam ezúttal is segíteni? – mosolygott - immár őszintén –, Dumbledore. A lány némán bólintott, majd felállt. Az igazgatóval nagyjából egy magasak voltak, így Mia mélyen volt tanára szemébe nézett:
- Köszönöm, hogy fogadott igazgató úr.
- Ugyan már! A régi diákjaimat bármikor szívesen látom viszont – Mia rámosolygott Dumbledore-ra, majd elindult a kijárat felé.
- Viszontlátásra Professzor úr!
- Viszlát kedves Mia! Adja át üdvözletemet a bátyjának!
- Átadom – monda komoran a lány, majd távozott.
Mia amint elhagyta a kastély birtokát azonnal Londonba dehopponált. A megérzései pedig azt súgták, hogy az Abszol úton kell folytatnia a tömeggyilkosok utáni nyomozást, azon belül is a Zseb piszok közben. A fiatal boszorka meglepve vette tudomásul, hogy a varázslótársadalom azon rétege, amely a Zseb piszok közben tengeti mindennapjait, nem igen foglalkozik a több száz mugli tömeges halával. Az Abszol úton azért itt-ott lehetett hallani néhány az üggyel kapcsolatos megbotránkozásnak hangot adó felhördülést, a sötét kis sikátorban azonban mintha nem is hallottak volna az esetről. Így Mia mélyen magára húzta vajszínű köpenyének kámzsáját, úgy döntött óvatosan körbekérdezi az embereket. A sok ijesztő alak közül azonban nem tudta kit is szólítson meg először. Végül kiszúrt magának egy félszemű kopasz, homlokán májfoltos öregurat, aki Borgin & Burkes régiségbolt mellet állt egy üveg rosszabb minőségű Ginnel a kezében.
- Elnézést uram! Szabad egy szóra? – kezdte félve Mia. A vén varázsló először úgy tett, mint ha nem hallaná, hogy megszólították, és mozdulatlanul tovább álldogált. Hörpintett a Ginből, és közben az ép, fél szemével Miát mustrálta. A lány félve közeledett, és közben megpróbálta kirekeszteni a felé intézett nem éppen kedves odaszólásokat.
- A te fajtád nem jár erre anyukám! – kiáltotta oda egy kéregető középkorú varázsló, a fiatal boszorka viszont egy újabb már jóval határozottabb lépést tett az „Gines öregúr” felé.
- Uram csak kérdezni szeretnék valamit – a félszemű varázsló már nem tudott úgy tenni mintha nem látná a lányt, hiszen közvetlen előtte állt.
- Mit akarsz kislány? – hördült föl a félszemű, és közben olyan orrfacsaró szesz szagot árasztott, amitől Mia egy kicsit megingott. A boszorka nyelt egy nagyot, és folytatta:
- Csak szeretném tudni, hogy halott-e a muglik ellen elkövetett merényletről – az öreg mágus fél szemével gyanakvóan nézett a lányra.
- Igen – hangzott a velős válasz, majd a félszemű újból meghúzta a Gines üveget -, és ha tudni akarod firkászkám mélyen egyetértek vele. És szinte mérget vehetsz rá, hogy ebben az utcában mindenki így van ezzel.
- Honnan tudja, hogy újságíró vagyok? – döbbent meg Mia.
- Tudod az alsóbb osztályokban is olvasnak híreket az emberek, és nem nehéz nem találkozni az előkelő pofikáddal a Reggeli Prófétában – mondta gúnyosan a vén varázsló, Mia azonban nyelt egyet, és elengedte a füle mellet a szúrós megjegyzést.
- Értem. Köszönöm, hogy válaszolt a kérdésemre – mondta végül elegánsan az ifjú boszorkány, majd hátat fordított a félszeműnek. Ami nagy hiba volt, hiszen az öreg mágus azzal a lendülettel elkapta a lány torkát. A vén varázsló szorosan magához szorította Miát, aki szinte magán érezte az öreg Gines leheletét.
- Idefigyelj Miss Fennhordom Az Orrom Arisztokrata Kisasszony! Két választásod van: vagy feljössz velem a lakásomba és egy kis örömet szerzel öreg csontjaimnak, vagy itt helyben megfolytalak, és elveszem az összes galleonodat, ami a tárcádban lapul.
- Fényes nappal megtenne ilyesmit szeszkazán? – replikázott szúrósan Mia dacolva a veszéllyel, bár maga is rettentően megijedt. A félszemű öreg erre csontig hatoló éles keselyűszerű kacajjal felnevetett, és elkezdte vonszolni a lányt. Mia kámzsája közben lecsúszott, és megcsillant fekete egyenes fényes haja, és a rémülettől könnyező zöld szemei. Meg sem tudott moccanni, mivel a vén varázsló pálcáját szorosan a nyakához szegezte. Szörnyű érzés volt Mia számára, hogy annyi ember közül senki sem siet a segítségére, sőt a jelenlévők még élvezték is a jelenetet, mintha egy ártatlan színdarab lenne csupán.
Borgin & Burkes-ben tevékenykedő Tom Denem eközben éppen kinézett a bolt ablakán. Amint meglátta a rémült lányt, és zaklatóját kirakta a „Zárva” táblát, és kirontott a boltból. Pálcát rántott, és elkiáltotta magát:
- Capitulatus!
Tom mesterien célzott, és sikerült azonnal lefegyvereznie a félszemű zaklatót, aki akkorát repült a varázslattól, hogy a három szemeteskukát is magával sodort. Ezt követően Tom azonnal a lányhoz sietett. Elkapta a karját, és felsietett vele a bolttal szemközti lakásába.
Miután felértek, Mia alig kapott levegőt. Tom a lány derekát átkarolva bevezette a fiatal boszorkát az otthonába. Mia először fel sem fogta, hogy Tom Denem lakásán van. Azonnal lerogyott egy keskeny priccsre, és rémülten maga elé meredt. Tom a lánnyal szemben állt, majd hanyag eleganciával, kissé zihálva a falnak dőlt. Hosszú perceket töltöttek el némán. Mikor azonban egymásra néztek egy furcsa számukra addig teljesen ismeretlen kapocs alakult ki kettőjük között. Szavak nélkül is megértették egymást. Pontosabban tudták mit érez a másik. Tom megijedt ettől, és inkább lesütötte a szemét, míg Mia hálásan nézett megmentőjére.
- Köszönöm – mondta végül a lány. Tom erre felnézett majd biccentett, de nem szólt semmit, aztán újra lesütötte a szemét. Nem értette, miért lüktet a szíve a torkában. A józan esze azt mondta, hogy csak az igalom. A lelke viszont mást súgott. Nagy levegőt vett, és újból a fiatal boszorkára nézett. Tom ijedten vette észre, hogy a Mia nyakából buzog a vér, és vajszínű köpenyét teljesen elszínezte.
- Megsérültél – szólalt meg Tom, majd a boszorka mellé ült. Tom Mia hosszú fekete haját hátratűrte, hogy közelebbről megvizsgálja a sebet. – Úgy látom az öreg félszemű mélyen beléd karmolt. Nem fáj?
- De igen – mondta őszintén Mia. Érezte, hogy Tom belelát a gondolataiba, így úgy érezte nincs értelme büszkeségből hazudni.
- Nem vagyok otthon az ilyesmiben, de megpróbálom meggyógyítani. Előbb azonban ki kell tisztítani a sebet – erre Tom elővarázsolt egy kis üvegcsét, és egy tiszta gézdarabot. Az üvegből jócskán öntött a gézre, majd azzal elkezdte tisztogatni a lány nyakát. Mia enyhe zsibbadást érzett. A forróság, amit Tom közelsége okozott azonban elnyomta a seb körül kialakult bizsergető érzést. A fiatal varázsló azonban hamar begyógyította a lány nyakát, úgy hogy még heg sem maradt. Mia viszont meglepve vette tudomásul, hogy a zsibbadás ugyan elmúlt, a forróság azonban nem.
- Melegem van – jelentette ki végül a fiatal boszorkány.
- Akkor vedd le a köpenyed! – válaszolta Tom. Mia erre lecsatolta vajszínű köpenyét, mire kecses formái láthatóvá váltak. Tom Denem nem tudott magának parancsolni, mivel ezúttal nem a józanész diktált. Végigsimította ujjait a lány vállán, miközben azaz ismeretlen érzés lett úrrá rajta, amit első találkozásukkor lobbant fel a lelke mélyén. Most azonban mindketten engedtek az érzelmek suttogásának…
Fejezet 5 by Miss Jones
Szerző megjegyzései:
Tom Denemnek is volt valamikor lelke, miel?tt Voldemort lett… Lehet, hogy kicsit meredek ilyen fnyben felt?ntetni „azt, akit nem neveznk a nevn”, de fontos rsze az rsomnak.
Fehér kiscica játszadozott egy gazdag kúria télikertjében egy piros fonalgombolyaggal. Selymes szőrén megcsillant az őszi napfény fátyolos sugara. A kovácsoltvas ódon bútorok, buján zöldellő futónövények, és trópusi pálmák némán figyelték, ahogyan a kisállat üldözi zsákmányát; a piros fonalköteget. Az üldözött azonban csak nem akarta megadni magát. Sőt, ravaszságért sem kellet más pamuttárs segítségét kérnie, a piros köteg hamar egy hatalmas, méregzöld kaktusz köré tekeredett. A kiscica félve leült a szúrós növénytől tisztes távolságban. Majd tigriskúszásban osonkodott a ravasz fonal felé. Már közel járt a célhoz, amikor a méregzöld kaktusz kilövellte éles tüskéit, egyenesen a selymes cica orrába és nyakába. „NYÁUAUUU!” Kiáltott fel a kisállat, mire az édes álmát alvó aranykalitkába zárt papagáj is felijedt, és rikácsolni kezdett. Szapora léptek zaja közeledett a házból, nem csak a színes madarat riasztotta fel a kiscica. Az üvegajtó hamar kinyílt, és megjelent egy magas karcsú alak.
- Miss Clanking! A robbanó tűzkaktusz nem játék – mondta sudár hölgy az ajtóból. Majd közelebb lépett. A fényben látszódott a teljes alakja, fekete haja, rózsaszín bőre, zöld szemei és fekete nadrágba bújtatott hosszú kecses lábai. Felemelte a kiscicát, aki elveszett gazdája ölében, mivel a lány fehér pulóvert viselt.
- Csak csipesszel tudom kiszedni ezeket a tüskéket, és az bizony fájni fog kishölgy - a cica előbb gazdájára nézett, majd szomorúan a piros fonal felé tekintett.
- Nocsak, az a „vadállat” kellene? – mosolygott a lány, majd intett pálcájával, és magához varázsolta a pamutköteget. Aztán bevitte a házba a cicát, és leült vele a kandalló mellé. A pamutot pedig egy kerek gesztenyebarna dohányzóasztalra tette. Majd, csipesszel – ahogy megígérte -, egyenként elkezdte kiszedegetni a tüskéket a kis jószágból. Azonban alig hogy leült a lány azonnal csöngettek.
- Persze most nincs itthon Gareth és Siobhan! – bosszankodott a lány, majd kiment cicával, hogy megnézze ki jött.
- De szép ma valaki! – mondta szinte suttogva egy fiatal fekete hajú, sápadt férfi, amikor az ifjú hölgy kinyitotta az ajtót.
- Tom, ha a cicámra célzol, volt már jobb formában is!
- Rólad beszéltem, Mia – válaszolta azonnal és jóval hangosabban Tom Denem. Majd Mia beinvitálta a házba. A lány leült a kandalló elé és folytatta cicája tüskétlenítését. Tom állva maradt, és a kandallópárkányon elhelyezett mozgó fotókat nézegette.
- Szerencsés a bátyád! Három ilyen szép nővel együtt élni! – törte meg a csendet Tom, bár sejtelmes suttogással.
- Suzy, az unokahúgom ugyan még csak kislány, de már most olyan szép, mint az anyja – kapta fel a fejét Mia.
- De a nagynénjére is hasonlít…
- Rendben! Értem a bókot – mosolygott Mia, mire Tom félve elkapta a tekintetét. Aztán helyet foglalt Miával szemben. A lány kérés nélkül két gőzölgő teát varázsolt a barna asztalra. Mire Tom felemelte az egyik csészét, és nagyot kortyolt a meleg italból. Hideg lelkét azonnal átmelegítette a forró tea, és Mia szavak nélküli kedvessége. A fehér kiscica eközben nyugodtan tűrte, hogy gazdája megszabadítja a tüskéktől. Tom eközben egy nagy fotó halomra lett figyelmes, ami dohányzóasztalon volt szétszórva.
- Mik azok? – kérdezte kíváncsian Tom.
- Fotók. Éppen dolgoztam, amikor Miss Clanking megtámadta a télikertben a robbanó tűzkaktuszt. Tudod a királynő születésnapján történt merénylet után életben maradt muglik közül mindannyian arról számoltak be, hogy olyan taláros férfik támadtak, akiknek az alkarján furcsa tetoválás van. Egy koponya, kígyóval. Nos, én az Abszol úton fotózás közben észrevétlenül lekaptam pár ilyen tetovált kart. Próbálom megfejteni kik lehetnek. Sajnos azonban egyik fotón sem látszik az arcuk – válaszolta csevegve Mia, mire Tom torkán megakadt hírtelen a forró tea, és köhögni kezdett.
- Baj van? Jaj nekem, meg ne fulladj! – kiáltott fel Mia, mire Tom intett nincs semmi baja.
- Lehet valami szekta – vágta ki magát krahácsolva Tom Denem, miközben szemében eszelős fény gyúlt. Majd lenyelte a torkán akadt kortyot, és elmúlt a köhögése.
- Lehet… Majd kiderül! Kérsz még egy teát? – mondta csilingelő hangon a lány, mire Tom bólintott.
- Jövő hétre hivatalos vagyok a Balck kúriába – folytatta a beszélgetést Mia -, eskövő lesz. A legidősebb Black fiú nősül meg. Szeretném, ha eljönnél velem. Kellemetlen ilyen helyre pár nélkül menni.
- Szívesen elkísérlek. Egy ilyen szép hölggyel bárhol szívesen mutatkozom. Lassan viszont mennem kell. Délután jön Lumpsluck professzor a zongorájáért – mondta feszülten Tom, ami nem volt igaz, hiszen Horatius Lumpsluck zongoráját még nem sikerült megjavítania.
- Alig voltál itt, és már mennél! El sem mondta, miért jöttél? – kérdezte kedvesen Mia, mire Tom kissé meglágyult.
- Csak látni akartak – mondta, újra suttogó hangon Tom. A lány erre kedvesen rámosolygott.
Annyi keserűség, és harag gyűlt fel Tom Denem lelkében az évek során, az a néhány pillanat, perc, óra amit Miával tudott tölteni azonban feledtette vele minden dühét. Mia Jones volt az egyetlen ember, aki őszintén éreztette vele, hogy fontos neki. Ezért sem bírt Tom ellenállni, és a cicáját ápolgató lányhoz hajolt, majd megcsókolta.
- Már azt hittem elfelejtetted mi történt a múltkor – mosolygott a csók után a Mia. Tom ismét a lányhoz dőlt, de ezúttal a derekát is átkarolta. Egyre szorosabban fogta a fiatal boszorkát, mire Miss Clanking ijedten kiugrott Mia öléből. Tom nem akarta engedni a szorításból, Mia Jones az ővé, senki másé… Majd a lány finoman jelezte, hogy eressze el, hiszen a cica orrából nem szedte ki az összes tüskét. Tom kelletlenül, de engedelmeskedett. Majd Miss Clanking is visszaugrott gazdája ölébe. Tom Denem száján életében először őszinte mondat gördült ki:
- Mia, azt hiszem… fontos vagy nekem.
Fejezet 6 by Miss Jones
Szerző megjegyzései:
Tom Denem ugyan gonosz tetteket hajtott vgre, de mg mindig nem az a Voldemort nagyr, akit megismerhetett a vilg. Azonban j ton halad, hogy azz vljon…
- Nem értem mi a probléma… - nézett kérdőn egy köpcös, rőt varázsló Tom Denemre.
- Csupán az, kedves Dolhov, hogy szerényen bútorozott bagázs vagytok! – válaszolta dühösen Tom az öt körülvevő kisebb társaságnak címezve.
- Tényleg nem értünk – fortyant fel egy sápadt, magas szőke a Dolhov nevű mellett. – Hetekre eltűnsz. Jelet sem adsz magadról, és még neked áll feljebb?!
- Így van! Főleg azok után, amit véghez vittünk – szólt közbe Dolhov. – Malfoy-nak igaza van! Ráadásul ahelyett, hogy a következő akciót terveznénk, te azzal a Jones lánnyal enyel…
- Elég volt! – kiáltott fel Tom úgy, hogy az őt körülvevő varázslók összerezzentek. Majd mondott valamit párszaszóul, amire egy hatalmas kígyó jelent meg a sötét teremben. A kígyó egyenesen Dolhov felé indult, aztán szép lassan, kínzó szorítással feltekeredett a köpcös varázsló nyakáig.
- Egy szavamba kerül, és Nagini végez veled – mondta szinte suttogva Denem, a hangjában azonban ott bujkált valami csontig hatoló hűvösség. – Tehát, csupán csak az a probléma, hogy a Jones lány már most többet tud, mint az egész Auror gárda együtt véve.
- Csak nem? A cikkein nem érződik… - szólalt meg döbbent tekintettel az arcán Augustus Lestrange.
- Többet tud, mint hinnétek. Mert miközben vidáman, fedetlen karokkal rójátok az Abszol utat a kisasszonynak hamar szemet szúrt a tetoválásotok.
- A jel! Én mondtam, hogy korai még felküldeni – replikázott Lestrange.
- Nem. Inkább a felelőtlenségetek miatt buktunk le már majdnem az elején – suttogta alig hallhatóan Tom, majd a kígyó fojtásában vergődő Dolhovhoz lépett. Szólt Nagininek, hogy elengedheti a varázsló, mire az szép lassan letekeredett a köpcös testről. Majd Tom ismét társaihoz fordult:
- Szóval nektek köszönhetően, nem árt, ha féken tartom Miss Jones lelkes nyomozó akcióit. Ezen túl azonban óvatosabbnak kell lennetek…
***

- Én a helyedben tartanék Tom Denemtől – mondta Gareth Jones a húgának. – Emlékezz csak, az első találkozásotokkor nem volt ilyen kedves veled. Sőt…
- Jogosan, hiszen betörtem a boltba, ahol dolgozik! – védekezett Mia, mire bátya idegesen reagált:
- Erőszakosan viselkedett, és te magad mondtad, hogy volt benne valami ijesztő. Nem hinném, hogy ilyen rövid idő alatt megváltozott volna.
- Mondom, hogy az én hibám, hogy ilyen volt... Betörtem a munkahelyére, lopni akartam… Te mit tettél volna a helyében?
- Hát az biztos, hogy nem kötöztelek volna meg, és veritas szérumot se erőszakoltam volna beléd – tárta szét a karját Gareth. – Ráadásul nekem már a Roxfortban nem volt szimpatikus Tom Denem, és a sleppje sem éppen bizalomgerjesztő. Emlékszem az utolsó Roxfortos kviddics meccsem előtt megátkoztak, így nem tudtam játszani. Tom, és a haveri bandája tett róla, hogy ne a Hollóhát nyerje a kupát.
- Az egy gyerekcsíny volt! Félreismerted! Nem olyan, mint hiszed! – jelentette ki nyugalmát megőrizve Mia.
- Akkor miért kérte vissza a Diadémet? Nem hinném, hogy el akarná adni.
- Nem tudom, és nem is érdekel.
- Na és Titkok Kamrája? Tudod, hogy nekem mindig is gyanús volt…
- Ne hülyéskedj! Tom nem lehetett. Félig mugli! Gareth, ne legyél ilyen bizalmatlan! Ha én mondom, elhiheted, hogy Tom nem olyan, mint amilyennek ismered, vagy pontosabban ismerni akarod… Bízz bennem! – mondta még mindig nyugodtan Mia, majd megfogta bátya kezét.
Fejezet 7 by Miss Jones
Szerző megjegyzései:
Tom Denem Tov??bb kutatja Holl??h??ti diad??m t??rt??n??t ??s tal??lkozik az ??t ??ves Lucius Malfoy-al.
Pierre de Gunzburg báró családjával a Norman megszállás alatt érkezett Britaniába A 11-ik század elején. A britonok nehezen fogadták el új norman hûbéreseiket, fõleg a de Gunzburg és a Malfoy családtól írtóztak. Az a hír járta, hogy mind két család boszorkányokat melenget a keblén, azon túl, hogy utálatos franciák. A helyi parasztok felbõszült inkvizítorokkal többször is megtámadták a kastélyaikat. Sir Malfoy és de Gunzburg báró azonban a muglik minden egyes támadását szórakozásnak vélte, és különbözõ átkokat szórva semmisítették meg a helyi földmûvesek, apácák és invizítorok próbálkozásait.

A két család örömét tovább fokozta az a tény, hogy északon négy mágiát gyakorlól személy; Hollóháti Hedvig, Griffendél Godrick, Hugrabug Helga és a Mardekár Malazár megalapította a Roxfort Varázsló képzõ iskolát. Sir Malfoy és de Gunzburg báró gyermekei elsõkét kaptak az iskolába meghívót. Ifjabbik Pierre de Gunzburg - ismertebb nevén a Véres Báró -, és ifjabbik Tiberius Malfoy elsõként léphettek a Roxfort falai közé. Természetessen a Mardekár házba kerültek. Továbbá, Tiberius és Pierre jó barátok lettek, míg Tiberius szeretett azzal hencegni, hogy egyenes ági leszármazottja Marcus Vipsanius Agrippának. Tehát a Malfoy család nem csak nemes norman, hanem nemes római felmenõkkel büszkélkedhet. Pierre habár szerényebb örökséggel büszkélkedhetett, neki sem volt oka a panaszra: hisz maga is egy õsi kelta család sarja volt. Az egyik õsük, egy bizonyos Drustan, egy nagyhatalmú druida volt, aki a római Lutetia melleti erdõkben élt.

A két család közül, a Malfoy-ok büszkélkedhetnek azzal, hogy még most is köztünk járhatnak, amely nagy megtiszteltetés a varázs társadalom számára. Sajnos azonban a de Gunzburgokról ugyan ezt nem mondhatjuk el, hisz a család veszte pont az ifjabbik Pierre lett, akinek viszonzatlan szerelme hozta el a család végzetét. A Roxfortos tanulmányaik hetedik évében Heléna és Pierre a szüleik beleegyezésével eljegyezték egymást. Mivel - mint azt már tudjuk -, Heléna nem volt szerelmes Pierre-be. A lány végsõ bánatában bosszút forralt: ellopta anyja diadémját, elrejtette egy fában, majd megátkozta a nemes ékszert. “Inkább a halál, mint a házasság! Legyen átkozott minden ember ki jogos örököse ennek a diadémnak és pusztuljon harmincöt éves kora elõtt, ha nem talál rá az…” Monda Heléna, aki sanjos nem tudta befejezni átkát, mivel Pierre de Gunzburg félbeszakította. Nem tudjuk pontosan mi történt, csupán annyit, hogy az ifjú báró leszúrta Helénát, aki belehalt sérüléseibe, mire Pierre öngyilkos lett. Szellem formájában visszatértek és ma a Roxforti diákok úgy ismerik õket, mint a Szürke Hölgy és a Véres Báró. Ám az a legenda járja, hogy a félig elmondott átok rászállt a diadémra és ez magyarázatot adhat miért is hallt meg minden Holloháti leszármazott fiatalon.

***


Tom Denem többször is átfutotta A Véres Báró és A Szürke Hölgy történetét, melyet Cuthbert Binns Híres Mardekáros Varázslók és Boszorkák címû tanulmány gyüjteményében talált, Abraxas Malfoy személyes könyvtárában.

Abraxas közeli jó barátja volt Tom Denemnek. Még a Horatius Lumpsluck mutatta be egymásnk a két férfit, és arra kérte Absaxast, hogy vegye a szárnyai alá az ifjú varázslót. A nemes varázsló ugyan nem vett részt semmilyem Tom Denem által tervezett merényletben, segítséget nyújtott neki ott ahol tudott: most például Tom rendelkezésére bocsáltotta becses könyvtárát. Ráadásul Mr Malfoy különösebben nem sejtette miféle szörnyeteg lakozik Denemben. Aranyvérû arisztokrataként úgy gondolta, egy fajta felszabadító hõs Tom Denem, aki véget vet a varázs világ bújkálásának. S majd olyan életet élhet, mint õse Tiberius Malfoy vagy akár a Brutus Malfoy a Szenvedélyes, aki potenciális kérõje volt elsõ Erzsébet angol királynõnek is. Tom “kis merényletét”, az angol királyné, második Erzsébet születésnapján, pedig szükséges rossznak tekíntette. Úgy vélte, ami Gellert Grindelwaldnak nem sikerült, most Tom Denemnek Mardekér Malazár örökösének sikerülhet. Nem sejtette a kínt, a sötétséget és fájdalmat Tom Denem megnyerõ külseje mögött.

- Maradsz vacsorára Tom? - kérdezte Abraxas Malfoy Tomot, aki hanyagul felnézett Cuthbert Binns könyvébõl, majd így felelt:

- Sajnos más kötelezettségeim vannak az estére, de köszönöm a meghívást - mondta, de amint visszatért volna a könyv sorai köze Abraxas újra szóra emelte hangját.

- Két fontos esküvõ is lesz a varázsvilágban: Cygnus Black elveszi Druella Rosiert, és Rabastan Lestrange pedig az unokahúgomat Ursula Flintet. Ha jól tudom, te is mindket esküvõre hivatalos vagy… - Tom könyvébõl fel sem nézve bólíntott, Abraxas pedig habozva folytatta:

- Tom mivel félvér vagy, ezért nem tudom, hogy a vendégek hogyan reagálnénak a jelenlétedre. Fõleg az idõsebb generáció és úgy gondolom… - Tom Denem szemében a düh, a harag és a gyûlölet egyszerre gyújtott félelmetes tüzet. Fogait összeszorította mire nyakizmai megfeszültek. Hát hiába Mardekár Malazár egyetlen leszármazottja? Muglikat is meghazuttoló bigottsággal tiltanák el varázsló társai jogos poziciójából a társadalmukban? Pont Abraxas Malfoy mondja ezt, aki végig támogadta és mindenrõl tudott? Tom Denem felállt és dühében már nyúlt volna a pálcájáért, hogy végezzen Abraxasszal, ám egy hang, egy kedves sejmes hang, akit jól ismert és szeretett azt mondta: Tom ne tedd! Hallgasd meg mit akar! Ez a hang Mia Jonesé volt, s Tom tudta, hogy õ az egyetlen jó dolog az életében, az egyetlen jó legbelül, ami visszatartja most, hogy valami szörnyûséget tegyen.

- Úgy gondolod Abraxas? Félbe szakítottad a mondandódat - mondta Tom végül, s sötét gondolatai elszálltak.

- … h-hogy kéne egy aranyvérû boszorkány neked, partnernek és akkor könnyebb lenne bemutatni téged, mint Mardekár Malazár örökösét.

- Oh - lepõdött meg õszíntén Tom. Ráadásul Abraxas Malfoy még ésszerû is volt, habár nem tudta, hogy már van partnere. - Felesleges az aggodalmad Abraxas. Már van partnerem, Mia Jones személyében. Úgy vélem bõven megfelel a társaságnak; gazdag, elõkelõ, okos és aranyvérû.

- Jones? - vonta fel a szemöldökét Abraxas Malfoy, mire öt éves kis fia, Lucius a könyvtárszobába lépett.

- Édesanya üzeni, hogy a házimanók elkészültek a vacsorával - monta ijedten a csöpp tejfel szõke kisfiú, mire apja idegesen fordult fia felé.

- Lucius, hányszor mondjam, hogy kopogj mielõtt belépsz valahova?

- Bocsánat édesapa. Nem tudtam, hogy vendéged van - a kis Lucius fiatal kora ellenére meglehetõsen okos volt és gazdag szókincsel rendelkezett, és korán jelét adta, alig pár hónaposan, varázsló képességeinek. Inteligenciájából és tehetségébõl felnõtt korában is elõnyt kovácsolt. Ám arra sosem jött rá, hogy akkor találkozott elõször Voldemort nagyúrral, mikor öt éves korában, benyitott a könyvtárba, hogy vacsorához szólítsa apját.

- Igen, Mia Jones. Most pedig mennem kell. Nem kell kikisérned. Ismerem a járást, köszönöm - mondta Tom, majd elegánsan távozott.
Ezt a történetet archiválták http://fanfiction.csodaidok.hu/viewstory.php?sid=3832