Tedd, amit tenned kell by Sophie
Tartalom: Szorult helyzetben sokszor azt kívánjuk, bárcsak megsúgná egy belső hang a megfelelő, helyénvaló szavakat, mozdulatokat, tetteket. Meredith Field kéretlenül is megkapja ezt a hangot elrabolt kishúga, Caitlin időről időre felcsendülő szopránjában. Tedd, amit tenned kell, susogja a kislány nemegyszer, de sosem hajlandó elárulni, mi is az, amit Mednek előbb-utóbb majd meg kell tennie. Ehelyett inkább más dolgokat gondol Meredith-ben; pillanatnyi tanácsokat, gunyoros ellenkezéseket; néha tükröt tart az önmagát is becsapó lány elé. Az éremnek azonban két oldala van. Az ötéves Caitlin szavai néha ijesztő tettekre buzdítják Meredith-t, olyasmikre ébresztgetve őt, amiktől másokat - különösen a számára egyre fontosabbá váló barátot, Regulus Blacket - féltve óv és őriz.
Valóban Caitlin szól hozzá, vagy csak a lelkiismerete űz Meddel gonosz tréfát?
Mi történik, ha olyasvalakibe szeret bele, akinek a Sors egészen más utat jelölt ki? Mit tesz a fiú, hogy ellenszegüljön egy kegyetlenségből épülő társadalom akaratának? Egyáltalán - mennyit ér Regulus Arcturus Blacknek Meredith Field barátsága - netalán szerelme?
Képzelt és álmodni sem mert érzelmek, barátságok, ellenfelek, gyűlölet, halál, rettegés és szeretet egy olyan háborúban, mely gyerekek életével játszik, anélkül, hogy megbecsülné őket.
Minden jog JKR-é.
Categories: ltalnos, Romantikus, Ms-vilg Szereplők: Albus Dumbledore, Hagrid, James Potter, Lily Evans, Perselus Piton, Rabastan Lestrange, Regulus A. Black, Remus Lupin, saját szereplő, Sirius Black, Voldemort
Műfajok: regny
Figyelmeztetések: durva nyelvezet
Challenges:
Sorozat: Flhomly
Chapters: 78 Befejezett: Igen Word count: 574437 Olvasták: 15737 Published: 2007. 09. 11. Frisstve: 2017. 09. 11.

1. Prolgus by Sophie

2. Az igazsg fj by Sophie

3. Az emlkek jnnek. Ha akarod, ha nem... by Sophie

4. Elõtt s utn by Sophie

5. Nem futhatsz el by Sophie

6. Mese a hrom testvrrõl by Sophie

7. Kd by Sophie

8. Ki az a Graham Sullivan? by Sophie

9. Repeds by Sophie

10. Flhomly by Sophie

11. Tudatkszb by Sophie

12. Val-sg by Sophie

13. Bizonysg by Sophie

14. Breithl shona duit! by Sophie

15. Tudom. Bizalomjtk by Sophie

16. Trsvonal by Sophie

17. Az Isten itt llt a htam mgtt... by Sophie

18. Hazm, hzam, vram by Sophie

19. Szembests I. by Sophie

20. Szembests II. by Sophie

21. Pn Pter by Sophie

22. Szembests III. by Sophie

23. Rettegs by Sophie

24. Szrnyetegek by Sophie

25. Csillagfrt by Sophie

26. Pillang-hats by Sophie

27. Tiszavirg I. by Sophie

28. Tiszavirg II. by Sophie

29. Kzjtk by Sophie

30. Az elsõ felvons vge by Sophie

31. Doboz by Sophie

32. Tanulni msok hibibl by Sophie

33. Trtszrny madr by Sophie

34. Nevek s krdõjelek by Sophie

35. Bbmesterek by Sophie

36. Egy oldal a bûvs kockn by Sophie

37. Ami nem n vagyok by Sophie

38. Bartsg by Sophie

39. A mumus by Sophie

40. rted haragszom, nem ellened by Sophie

41. Csukott szemmel by Sophie

42. A fl by Sophie

43. Most mr te is tudod by Sophie

44. Ki jra kopog, annak ajtt nyitnak majd by Sophie

45. A Megszeghetetlen Esk by Sophie

46. Pingvin by Sophie

47. Telefonflke by Sophie

48. Szllel szemben ddolok by Sophie

49. Sz by Sophie

50. Caitlin halla by Sophie

51. rvalnyhaj by Sophie

52. A vg kezdete by Sophie

53. A hallfal menyasszonya by Sophie

54. Flhomly II. by Sophie

55. Nefelejcs by Sophie

56. Az igazi bbmester I. by Sophie

57. Halott menyasszony by Sophie

58. Remnytelenl I. by Sophie

59. Remnytelenl II. by Sophie

60. Remnytelenl III. by Sophie

61. Remnytelenl IV. by Sophie

62. Remnytelenl V. by Sophie

63. Remnytelenl VI. by Sophie

64. Hõsnek lenni s hõsnek maradni by Sophie

65. Hallom az vilgban by Sophie

66. g s fld kztt by Sophie

67. A btym hga by Sophie

68. Egy keresztanya ktelessge by Sophie

69. rnyjtk by Sophie

70. Zsebkendõnyi knny s vr by Sophie

71. Stt hajnal by Sophie

72. Egy maroknyi fld by Sophie

73. Az utols fûcsom by Sophie

74. Feltmads by Sophie

75. Az igazi bábmester II. by Sophie

76. Te meg én by Sophie

77. Tedd, amit tenned kell by Sophie

78. Epilógus by Sophie

Prolgus by Sophie
Prológus


/Vannak rossz döntéseink. Döntések, melyeket néha önkéntelenül hozunk meg. Nem érezzük a súlyukat. Csak a következményeiket./

Becsuktam az ablakomat, és kezemben a roxforti levéllel a bagoly után bámultam. Nem volt se különlegesen szép, sem kivételesen okos vagy barátságos madár, de a lábán a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskola címere díszelgett egy vékony rézkarikán, és ettõl mosolyognom kellett. Nem volt normális dolog augusztus elején az iskolát várni, de mentségemre szolgáljon, hogy ugyanebben a percben valószínûleg több száz mágiával bélelt gyerek érzett ugyanígy.
- Anyu! Megjött a levél a suliból! – ordítottam el magam a szobámból kilépve. Kihajoltam a lépcsõkorláton, hogy jobban halljam a reakciót, de az szokás szerint elég megkésett volt, úgyhogy a lépcsõ közepén kapott el.
- Máris? – csodálkozott anya. Egy halom szennyessel volt tele mindkét karja, és elég ingerültnek tûnt ahhoz, hogy ne lepõdjem meg a következõ szavain. – Egyébként meg hányszor mondjam még, hogyha beszélni akarsz velem, akkor gyere ide, és ne fentrõl üvöltözz!

Mondják, hogy ezen a nehéz idõszakon is túl kell lenni egyszer a szülõknek, hogy jól kezeljék a magamfajta kamaszokat, de anyámon nem sokat segített, hogy már felnevelte a bátyámat…;
- Igen, máris – feleltem a konyhába táncolva.
- És mikor akarsz elmenni az Abszol útra?
- Most. Aztán át is megyek a Nagyiékhoz…; az utolsó napokra visszajövök, ahogy szoktam, de nem akarok itt lenni, amikor Flame megjön. – Anya felmordult a hátam mögött, és várta, hogy majd felé fordulok, hogy jól belém nézhessen azzal a lelkiismeret-furdalás keltõ anyai pillantásával. Nem érdekelt, magasról tettem rá, hogy hisz Flame színjátékainak. Én nem akartam mellékszereplõ lenni bennük, és bár a távolmaradásommal nem sok mindent értem el, úgy gondoltam, hosszú távon majd lerántja a leplet a mocsokról. Hát persze.

Kitartottam konok nemtörõdömségem mellett, így anya egy nagyobb sóhaj után tömött erszényt nyomott a zsebembe. Már nyúltam a kabátom után, amikor a húgom futott le a lépcsõn, olyan sértett arckifejezéssel, mintha legalábbis elfelejtettem volna a születésnapját. Lehetetlen feladat lett volna pont errõl megfeledkezni…;
- Hová mész, Meredith? – kérdezte csilingelõ hangon. Nagyon szerettem a hangját, nagyon szerettem õt magát is, de rosszul idõzített, az elõbbi jelenet után egyedüllétre vágytam.
- Semmi közöd hozzá! – vetettem oda.
- Miért ordibálsz vele? Nem mondott semmi rosszat, csak megkérdezte, hova készülsz! Mi a fenéért nem lehet normálisan válaszolni? – Szóval anya sem volt jó formában, de õ legalább tehetett volna ellene.

Megvontam a vállam. Nem érdekelt a véleménye, és igyekeztem nem foglalkozni a bûntudattal sem, így inkább nem néztem a húgomra, nem is szóltam hozzá. Anya hajolt le hozzá megenyhült arccal, hogy felvilágosítsa:
- Az Abszol útra megy, kicsim, ideje, hogy megvegye a könyveit.
- Juj, de jó, én is mehetek? – Szemei izgatottan csillogtak, arcán nyoma sem volt többé megbántottságnak. Gyerek volt még…;
- Nem! – vágtam rá. Semmilyen bölcs megérzésem nem volt, csak dacolni akartam mindennel és mindenkivel. Milyen igazam volt mégis…;
- Dehogynem! – nézett rám szigorúan Anya.
- De Anya! Te is tudod, hogy akkor nem mehetek Hop-porral, ez a kis hülye folyton selypít…;
- Mentek gyalog. – Ha én válaszolok kurtán, az rendben van, lázadó kamaszként jogom van hozzá, de hogy anyám nézzen levegõnek engem?
- Utálok gyalogolni! – Rövid hezitálás után, minden jóérzésem ellenére még megtoldottam a dolgot egy hazugsággal. - És õt is utálom!

/Rossz döntések. Rossz szavak. Visszavonnánk õket. Visszaforgatnánk az idõt. Annyi mindent máshogy tennénk. De nem lehet. Már nem./

Mert a helyzet a következõ volt: Flame érkezésének a híre igenis felkavart, nem is kicsit, és kellett a séta, jobban, mint a kandalló zöldre festett füstje. Ami pedig a húgomat illeti: imádtam õt.

- Az a te bajod! – sziszegte Anya.
Helyes. Utólag már én is így gondoltam.

Megadóan tereltem a húgomat magam elõtt az ajtó felé, pálcámat a biztonság kedvéért a zsebembe rejtettem; üresen maradt kezemet céltalanul lóbáltam.
Megfogta, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és apró ujjait összefonta az enyémekkel.
Hagytam. Néha helyesen is kell döntenünk.

~o~


Az Abszol úton izgatottan rohangált kirakatról kirakatra, amivel az idegeimre ment, de muszáj volt egyszer-egyszer megállnom, hogy gyönyörködjem benne.

Amikor már tényleg indulnunk kellett haza, szabad kezemmel újra a mancsa után nyúltam; szerencsére nem ellenkezett, a könyvekkel teli szatyorral a balomban nehéz lett volna üldözõbe venni a kis csibészt.

Nem nagyon volt kedvem a mugli Londonon keresztül trappolni. Idefelé megfelelt, de most már a húgom is kifáradt, és még csomagjaim is voltak, úgyhogy a kényelmesebb utat választottam. A Foltozott üst udvarának végébõl nyílik egy sikátor, amit a Varázslók útjának neveznek: aki belép, annak csak látnia kell maga elõtt a – Londonon belüli – célját, miközben végigsétál rajta, és a sikátor vége az úti cél lesz. A húgom mindig nagyon élvezte, ha itt mentünk haza, és ez is volt a legrövidebb út hazafelé. Minden összevágott.

A sikátor mindkét vége felõl varázslók és boszorkányok haladtak el mellettünk, némelyikük barátságosan ránk mosolygott, mások meg is ismertek minket. Úgy közép tájt járhattunk, amikor James Potter jött velünk szemben. Hevesen integetett, mint egy óvodás, de nem állt meg beszélgetni, csak rám kacsintott, mikor mellénk ért. Kíváncsi lettem, hol hagyta Sirius Blacket, hiszen õk ketten mindenhová együtt mentek. Különben is…;

Hirtelen sûrû köd lepte el a sikátort, bekúszott a mellkasom alá, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az agyamat is elborította, nem láttam, nem tudtam gondolkodni, mintha nem is léteztem volna.

Mindez egyetlen perc alatt véget ért.

Akkor egy aprócska kéz szorította meg az enyémet, és rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem lehetek egy merõ rettegés, amikor velem van a testvérem. Közelebb húztam magamhoz, és táskámat a földre ejtve, mindkét kezemmel görcsösen megszorítottam törékeny karját.

Valójában legalább annyira megbénított a félelem, mint amennyire meg akartam õt védeni.

Fekete csuklyás alakokat láttam körbe-körbe suhanni; az egyik közvetlenül mellettünk haladt el, és a húgom rémülten összerándult, mire szorosan magamhoz öleltem.

A csuklyásokról egészen addig azt hittem, dementorok, amíg magam elõtt nem láttam az egyiket. Kéken villant rám a szeme, ismerõsen és kegyetlenül, amilyennek csak egyszer láttam…; Istenem, olyan ismerõs volt, hogy belesajdult a mellkasom. A következõ pillanatban a húgom kicsúszott a kezeim közül.
- Caitlin! – kiáltottam.

Elõreléptem oda, ahol õt sejtettem; a köd eltûnt, s kezeim a semmibe markoltak.

A szívemet átjárta a félelem, a kétségbeesés, a veszteség fájdalmas, õrjítõ tudata, amitõl megszédültem.
- Caitlin!

Térdre buktam.
- Caitlin!

Aztán elõrezuhantam, egyenesen valaki karjaiba, és elsötétült a világ.
Az igazsg fj by Sophie
Az igazság fáj


/Az igazság fáj. Néha mégsem tudod áthelyezni a fájdalom egy részét a másik vállára. Még a legjobb barátodéra sem./

Fehérség. Vakító, szirupszerû fehérség.

Tudatlanság. Édes, boldogító homály az emlékeimen.

Kinyitottam a szemem, és rögtön egy jeges, kék tekintet kapcsolódott az enyémhez, amitõl a bódító eszméletlenség egy csapásra eltûnt, az emlékek elemi erõvel törtek be a tudatomba. Nagyon fájt.

A borzongató hidegséget árasztó szemekbe néztem, hátha…; de rezzenéstelenül bámult vissza rám.

Keresnem kellett egy olyan pontot ezen a helyen, amibe kapaszkodhattam, amitõl nem kellett menekülnöm, és szerencsére nem is volt szükségem túl hosszú idõre, hogy megtaláljam a szüleimet. Az oldalamon ültek egy-egy furcsa formájú széken, és ha nem lettem volna még mindig egy kicsit tompa, felzokogtam volna a látványuktól.

Apám pontosan úgy nézett ki, mint ahogy egy aurornak kell: nem volt betegesen szétszabdalt arca, mint Mordonnak, de vonásai élesen rajzolódtak ki szigorú tekintete körül, a homlokán és az orra mentén sötét átkok húztak mély barázdákat.

Most mosolygott, úgy ahogyan csak õ tudott: beszédesen és vigasztalón. „Legalább te jól vagy, prücsök.” Fél karjával átkarolta anyám derekát, õ pedig a vállgödrébe bújt, onnan nézett rám könnyes szemeivel. Mindig annyira igyekezett egyben tartani a családot, apró termetét végigmérve soha el sem tudtam képzelni, hol fér el benne ennyi kitartó szeretet. Én lehettem neki a legnagyobb csalódás, a hiba a gépezetben: elõször összevesztem a bátyámmal, most meg elveszítettem a húgomat.

Ha eszébe is jutott mindez, nem láttam rajta; behunytam a szemem, és figyeltem a mozdulatot, amivel megsimogatta az arcom.

Arra gondoltam, hogy ha visszautazom az iskolába, talán nem is találkozom többé azokkal, akik egykor voltak, csak ezek a megtört emberek jönnek majd ki elém az állomásra, mert amíg távol leszek, azt érezhetik majd, két lányukat ragadták el tõlük. Azt kívántam, bár velem jöhetnének – vagy akárhová, csak minél messzebb ettõl a szörnyetegtõl az ágyam végénél!
- Annyira örülök, hogy jól vagy, kicsim! – suttogta anya.
- Jó érzés, hogy te már felébredtél. – Flame szólni mer hozzám? Ezt meri mondani? Szánalmas. Azt hiszed, ha tudósítasz az állapotáról, akkor már meg is bocsátok?
- Dögölj meg Flame! – vágtam gyûlölettõl remegõ hangon a szemébe. Egy rezdüléssel sem jelezte, hogy meglepõdött. Tudta, hogy ez lesz, attól a rettenetes pillanattól fogva tudta. Sõt, talán mindig is.
- Ugyan, Meredith, hogy beszélhetsz így Flame-mel? – csattant volna fel anya egy jobb világban. Most csak a kezemre hajtotta a fejét, könnyei a takarómra csorogtak.

Akkora düh volt bennem Flame iránt, amekkora szeretet és fájdalom a szüleimért. Adja az ég, hogy elmenjen ez a rohadék!

Vállat vontam, mintha csak a képzelt szemrehányásra felelne valaki, aki én voltam, és ismét becsuktam a szemem. Nem ért semmit. Az acélkék szempár ott lángolt a szemhéjamon, és újra rá kellett néznem, rázúdítanom mindent, amit csak lehetett…; Mert az sajnos nem volt sok.
- Menj a pokolba, Flame! Vagy felõlem bárhová, csak el innen!

Anya felpattant, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám, kivonszolta azt a rohadékot a szobából. Nem tudtam, haragszik-e, de féltem, hogy igen, mert kifelé menet Flame-re támaszkodott, és annak a szemétnek csak egy szavába került, hogy anya ne vívódjon közöttünk. Lehet, hogy vissza sem jön…; Pedig pont Flame húzta ki a lábunk alól a talajt! Miért, mégis miért ilyen bonyolult és elviselhetetlen ez az egész?

Megfogtam apa kezét, kutattam a tekintetében a biztatás után. Õ is dühös volt rám, de megértette, hogy mit akarok, megértette, hogy miért vagyok ilyen. Vagy legalábbis azt hitte, hogy megérti.

Nem beszéltünk, csak fogódzkodtunk egymásba. Csönd. Percenként változó csönd, ami hol gyógyít, hol tovább tépi a sebeket, mert emlékeztet.
Nem bírtam tovább.
- Apa?
– Tessék, kicsim.
- Mi történt, miután…; - Az agyam annyira sebesen pörgette az emlékeket, hogy elszédültem tõle. -…; vagyis az után?
- Nem találtunk semmi nyomot – válaszolta halkan.
- Vele mi történt? – Alig voltam hangosabb egy sóhajnál, azt hittem, ki sem tudom nyitni a számat, hogy megkérdezzem.
- Eltûnt. – Elcsuklott a hangja. – Valószínûleg elrabolták.
- Más is eltûnt…; rajta kívül? – Legalább nem lenne egyedül…;
- Nem. – Egyetlen szó. Fájt. – A legtöbben elájultak a sokktól, õket itt ápolják. – Ott lebegett köztünk a kérdés: Kit érdekel? De hát az élet mások számára ugyanúgy ment tovább. - A többiek tanúskodtak, de neked is vallomást kell tenned.
- Nem emlékszem semmire – vágtam rá.
- Hazudsz. Legalább nekünk mondd el! – nézett szigorúan a szemembe.
- Majd késõbb.
- Akkor sem lesz jobb!
- Tudom.

Hallgattunk.
- Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy a többiek mit mondtak…; - kezdtem bele félve.
- Ó! – csapott a homlokára Apa. – Róla teljesen elfelejtkeztem, mindjárt behívom!
- Kit?
- James Pottert! Tudod, õ kapott el…; az után.
- Van itt más is? – kérdeztem, de már tudtam is a választ, mert az ajtóban egy magas, sötét alak állt. Persze nem sokáig, amint tehette, berontott az ajtón, és aggódva leült az ágyam mellett üresen maradt székre. Félresöpörtem egy tincset az arcából.
- Szia, Sirius! – motyogtam egy halvány fintor kíséretében.
Komolyan úgy éreztem, soha többé nem tudok majd mosolyogni. A mosoly egy vidám gesztus, Vele pedig eltûnt minden vidámság az életembõl.
- Hello, tündérkém! – A kezem után nyúlt, de elrántottam a hirtelen gondolattól. Tündérke…; Megráztam a fejem.

Rádöbbent szavaira, és ijedten bocsánatot kért, holott nem is csinált semmit, én csak emlékeztem…; Megszorítottam a mancsait. Semmi baj.

Belegondoltam, hogy igazából Flame-nek kellene azt tennie, amit Sirius tesz. Bár, ha Flame nem lenne, nem lennék itt, Õ pedig nem lenne ott. Különben is, ha itt ülne mellettem, és a kezemet fogná, minimum lehánynám.

Késõn vettem észre, hogy apa átadta a helyét James Potternek, és hozzám beszélt.
- Bocsánat, nem figyeltem. Mit mondtál? – kérdeztem a gondolataimmal viaskodva, miközben enyhén elpirultam.
- Itt hagylak titeket, hadd beszélgessetek. Kimegyek anyához és…;
- …; ahhoz a mocsokhoz – fejeztem be tõlem szokatlan, hideg hangon, amely most döbbenetes módon megerõsödött. Nem kellett volna.

Apa erõtlenül megcsóválta a fejét és kiment. Meggörnyedt a tartása, mintha nem is õ lett volna, mintha…; Remélem, látja az a szemétláda, hogy mit tett vele.
- Meredith? - Sirius szemei elképesztõen sötétkékek, majdhogynem feketék; olyannyira sötétek, mint azok a fekete csuklyák, õrjítõ sötétség…; Hirtelen hunytam be a szemem, és olyan szorosan, hogy majdnem fájt.
- Hé, nyugi! – ölelt magához sután.
- Nem tudok sírni, Sirius…; Nem tudok sírni – suttogtam kétségbeesetten.
- Mindenki máshogy reagál az ilyesmire. Ne aggódj miatta, biztos, csak…;

A többit nem hallottam, csak a néma kérdésre felelõ válasz pattogott a fülemben: „Mert még él…; Hiszen él…;”
- Bocs, hogy bunkó voltam, James – törtem meg a csendet. Nem tudom, mióta tartott, a türelmükért azonban annyira hálás voltam, hogy már csak ettõl az érzéstõl bömbölnöm kellett volna. – Még csak nem is köszöntem. Szia, James!
Bizonytalanul elmosolyodott.
- Szia, Meredith!
- Sirius elkísért? – Kicsit összeborzoltam a haját, mint a régi szép idõkben, amikor még élveztem, ha felidegesíthettem.
- Fordítva. Amikor elmeséltem neki, hogy mi történt, rögtön idesietett, én csak rohantam utána.
- Értem – mondtam sietve, mert nyelvem hegyén már ott voltak a kérdések. – Tényleg, te ott voltál. Mit láttál? – Sürgetõen megragadtam a kezét. Futólag eszembe jutott, hogy a fél Roxfort a halálomat kívánná, ha látná, de elhessentettem a gondolatot, annyira hétköznapi és gyerekes volt az adott szituációban.
- Arra gondolom te is emlékszel, hogy összetalálkoztunk a Varázslók útján, aztán hirtelen sûrû köd ereszkedett a sikátorra. Semmit nem láttam, csak az idõnként elsuhanó csuklyás fickókat. Úgy tûnt, járõröznek. Aztán meghallottam a sikolyodat. A pálcámat nem mertem használni, nehogy ártatlanokat találjak el, szóval sarkon fordultam, arra amerre titeket sejtettelek. A köd és a csuklyások addigra eltûntek. Hallottam, hogy folyamatosan a húgod – körmeimet a kezébe mélyesztettem. Van olyan, hogy az ember a belsõ fájdalmát közvetíti a külvilágnak. – nevét kiabálod, és láttam, hogy megszédülsz és térdre esel. Még épp idõben értem oda, hogy elkapjalak, mielõtt orra buksz. – Megvonta a vállát. – Igazából senki nem tudja, mi történt, körülöttem csupa rémült és tanácstalan ember állt. Rögtön idehoztalak, aztán értesítettem a szüleidet. De Cai…; mármint a húgod eltûnését csak tényként tudtam velük közölni. A részleteket tõled várják.

Fáradtan bólintottam, majd visszadõltem a párnámra. Észre sem vettem, hogy az izgalomtól egészen közel hajoltam Jameshez, pedig nem kis erõfeszítésembe kerülhetett, és ijesztõen is festhettem.

Senki sem tudja, mi történt…; Semmit nem tudnak Róla... Tõlem várják a részleteket…; De hát én sem tudok többet…; Ha valaki mindent tud, az Flame…;
Valószínûleg dühös arcot vághattam, mert Sirius csendesen ezt mondta:
- Lassan megbocsáthatnál neki. Én a helyedben…;
- Te mit tennél a helyemben?

Nem válaszolt, õ is hallotta, õ is érezte, hogy a kérdés nem neki szólt, és nem arra a féregre irányult.
Fogalma sincs a helyzetemrõl, nem tudja, amit én tudok, el sem tudja képzelni…; Ez nem igaz, talán õ lenne az egyetlen, aki elhinné, hogy Flame tehet mindenrõl, mégsem tudtam errõl beszélni, mert akkor Õ is szóba került volna, és nem akartam emlékezni a történtekre.

Mit tegyek? – sikoltottam magamban.

A belsõmben mintha visszhang verõdött volna össze-vissza, fel és alá, ide-oda száguldva. Mit tegyek? Mit tegyek? Mit tegyek?

A válasz egy göndör hajú, pisze orrú, mindig mosolygós kislány angyali hangján érkezik. Mindig.
Tedd, amit tenned kell.

Na, jó, de mi az?

Elengedtem a fiúk kezét és összegömbölyödve vártam, hogy valaki visszasüllyesszen a gondolatok nélküli világba.

Sirius csókot nyomott a homlokomra, James pedig halk ’Sziá’-t suttogott. Azt hihették, hogy elaludtam, mert nem várták meg, míg elköszönök. Az is lehet, hogy egyszerûen csak megértettek engem. Nem teljesen, de talán egy picit megértettek…;

Amint kimentek, besietett a nõvér, és belém öntött egy kupa álomitalt.
Végre…;
Az emlkek jnnek. Ha akarod, ha nem... by Sophie
Az emlékek jönnek. Ha akarod, ha nem…;


/Emlékek…; Családi vakációk, ünnepek…; Valakinek ezeket jelentik az emlékek. Hazugság. Senkinek sem pusztán ezeket. Világ legboldogabb embere nincsen. Mert nem születhet. Abban a pillanatban, mikor megfogan egy élet, a Sors, vagy akármi más, már meg is írja a szomorúságot. A kitörölhetetlen szomorúságot. Mert mindenkid meghal egyszer. Ha szerencsés vagy, te leszel az elsõ. De még akkor is megöltél valamit. Bennük. Akik szerettek.
Emlékek…; amiket nem akarunk látni. Boldogok is lehetnek. De, ha Hozzá kötõdnek…; fájdalom születik. Keserédes lesz az emlék. Többé nem akarod látni. Mert Rá emlékeztet. De az emlékek jönnek…; Ha akarod, ha nem./


Az augusztust a mindenképpen nagyszüleimnél töltöttem volna, hiszen évek óta náluk vészeltem át a nyári szünet nagy részét. Nem azért, mert nem szerettem otthon lenni a szüleimmel, csak…; Flame miatt. Hosszú ideje nem volt kedvem huzamosabb ideig egy levegõt szívni vele, és azt hiszem, a történtek után ez soha nem fog megváltozni.

Sajnos ez volt az elsõ alkalom, amikor nem csak miatta jöttem el otthonról, hanem a húgom miatt is. Túl sok volt az emlék, túl sok a vádló tekintet…; még ha anyáékkal minden rendben lett volna, akkor is csak tükörbe kellett volna néznem, abba a tükörbe, amibe nemrég még egy szõke rosszcsonttal vágtam idióta pofákat.

Mialatt a Szent Mungóban tartózkodtam, a napjaimat önmarcangolással töltöttem, néha pusztán unalomûzésként, hátha attól könnyebb lesz. Úgy éreztem, én vagyok a hibás, legalábbis részben én. A másik tettest pedig csupán én voltam hajlandó meglátni; a külvilág számára egyedül voltam.
Szörnyû volt.

Amikor hazamentem, támogatást vártam, de nem tutujgatást vagy azt, hogy állandóan azt mondogassák nekem, hogy semmi baj, nem csináltál semmi rosszat. Nem egy tányért törtem össze, és nem is a ruhámat szakítottam el. Én csak azt vártam, hogy egymást támogassuk.

Valahogy pedig mégis azt igényeltem a lelkem mélyén, hogy könnyítsenek a helyzetemen, hogy egyszer, csak egyszer azt mondják: ’Nem a te hibád. Te nem tehetsz róla.’ Szavakat kértem, amiket úgysem hittem volna el.

Úgy gondoltam, csak hárman maradtunk: anya, apa és én, nincs is más, aki értené a fájdalmunkat.

De rosszabb volt, mert magunkra maradtunk apával. Mi ketten? Inkább csak én.

Apa ugyanazzal a mosollyal fogadott, mikor beléptem a házba Siriusszal, mint amivel a kórházban nézett rám, mintha az arcára fagyott volna az egyetlen elviselhetõ érzelem, a megbocsátás.

Megölelt, és komor tekintetembe kapaszkodva pontosan azt súgta a fülembe, amire szükségem volt:
- Nem hibáztatlak, Prücsök. Hallod? Nem a te hibád. Bárki bármit állít…;

Bólintottam, hogy ne kelljen folytatnia, mert úgy tûnt, a sírás szélén áll. Valamit nagyon el akart még magyarázni, szinte meggörbült az erõlködéstõl, hogy megvédjen tõle, de elzárkózásomat látva végül Siriushoz fordult, és beszélgetni kezdett vele.

Ha tudtam volna, mire akar figyelmeztetni, talán végighallgatom, valószínûleg azonban akkor is ugyanígy döntöttem volna, mert a fájdalmas dolgokról jobb, ha nem beszélünk feleslegesen; az úgysem változtat semmin.

Gondoltam, hogy anya a konyhában lesz, mégsem mertem a megszokott léptekkel odasietni, mert nagyon rossz elõérzetem volt: a jelenet apával, az ijesztõ csend…; amikor elképzeltem a hazatérésemet, valahogy úgy gondoltam, anyuval a fõzésbe menekülünk majd, hiszen úgyis mindig meg akart tanítani…; A fejemben olyan volt az augusztus, mint egy giccses mugli film sok-sok könnyel.

Az asztalnál ketten ültek, Flame éppen cukrot rakott anya kávéjába. Amikor beléptem, úgy húzta maga elé a kedvenc bögrémet, mintha bármelyik pillanatban rávethetném magam, és sietve belekortyolt a kakaónak tûnõ sûrûn folyó italba. A kutyák körbepisilik a visszahódított területet, õ meg megissza a kakaómat. Tündéri.

A kezem ökölbe szorult, és nehezemre esett nem megátkozni.
- Sziasztok – préseltem ki magamból, hogy felhívjam magamra anya figyelmét. Háttal ült nekem, egy szörnyû pillanatig azt hittem, meg sem fordul majd – aztán egy még szörnyûbb pillanatban mégis megtette.
- Á. Szervusz, Meredith, jó, hogy végre itthon vagy. – Hûvös volt, nem becézett, és a nap további részében úgy ítélte, hogy nem kell többet szólnia hozzám. Flame ettõl rettentõen elégedettnek látszott, egészen estig a nyakunkon ült, és folyton anyának duruzsolt.

Nem volt nehéz kitalálni, miket mond neki, mert ha néha erõt vettem magamon, és reménykedve leóvakodtam közéjük, gyakran megütötte a fülemet a nevem. Apa a Minisztériumba ment dolgozni, a legtöbb, amit tehettem az volt, hogy a karosszékébe kuporodva olvasgattam a félbehagyott könyvét. Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténhet, hogy a saját házunkban ellenem uszíthatják az édesanyámat, ráadásul eredményesen. Mi a fene történik velünk?
- Nincs vacsora? – kérdezte apa, mikor végre valahára hazaért. Lesegítettem a kabátját, és már majdnem megkérdeztem, honnan veszi, de aztán eszembe jutott. Annyira szembetûnõ volt az illatok hiánya, mint az, hogy a hetvenöt centis húgom nem szaladgált õrült módjára körbe-körbe a házban. Fulladoztam.
- Flame egész nap itt volt…;
- Vigasztalta anyádat, igazán nem neheztelhetsz rá. – Nem figyelt rám rendesen, szétszórt volt és rémesen fáradt. Nem volt szívem rávilágítani, hogy valójában szó sem volt vigasztalásról…; vagy legalábbis csak annak egy elég vitatható formájáról.

A küszöbön megtorpant, és visszanézett rám.
- Elugrasz meleg ételért vagy fõzzünk mi ketten valami gyorsat?
- Vagy akár el is vihetnél Nagyiékhoz. Mindig több személyre fõz, biztos szívesen küld anyának is…; - Kerültem a tekintetét, szégyelltem, hogy így megfutamodom.
- El akarsz menni? – kérdezte halkan, megbántottan.
- Apa, én nem akartalak itt hagyni ti…; téged, de nem bírom tovább ebben a házban, nekem ez…; - Annyira szabadkoztam, hogy egészen beletörõdõ lett tõle, megint úgy tûnt, messze járnak a gondolatai.
- Persze, persze, én úgyis dolgozom egész nap…; - Hirtelen felkapta a fejét. – Mi lesz édesanyáddal? Prücsök, te is tudod, hogy…;
- Te meg azt tudod, hogy utál engem! – fakadtam ki, és sajnos egyenesen a szemébe néztem, amitõl elillant a határozottságom. – Apa, az önvád és anya gyûlölete már sok a jóból, komolyan. El kell innen mennem. Flame amúgy is…; - Pillantásától torkomra forrt a szó. Egy ideig fürkészve nézett, aztán bólintott.
- Segítsek csomagolni?
- Nem kell, köszönöm…; csak adj pár percet, amíg összedobálom a legfontosabbakat.

A szobám sehogy sem esett útba anyának, valamiért mégis arra eszméltem pakolás közben, hogy az ajtóban áll, és engem figyel. Egy percre megdermedtem, de mikor nem mozdult, a számat összeszorítva tovább hajtogattam a ruháimat a pöttyös bõröndömbe, amit születésnapomra vett nekem egy mugli boltban. Mire végeztem, már nem volt ott. A folyosó végén, a szobájukban égett a lámpa, az ajtót pedig nyitva hagyta, úgyhogy megálltam a lépcsõ tetején, és csak bámultam a fényt. Ha képes lettem volna sírni, most versenyt gurultak volna a könnyeim, de…;

A bõröndöm alig koccant a szõnyegen, ahogy letettem, teljesen hangtalanul lopódzhattam anyához. Az ágyon feküdt a plafonra meredve, kezében a húgom szobakulcsát szorongatta; felismertem a színes mûanyag virágokról, amiket közösen aggattunk rá.
- Anya? – Nem reagált, úgyhogy folytattam. – Figyelj, anya, én nagyon sajnálom, hogy…; Én csak…; Szeretlek, oké? Néha gondolj erre is.

Apa már odalent várt az elõszobában. Nehéz volt magára hagyni azzal a fura nõvel, aki most az anyám volt, de nem tehettem mást, valahogy ez tûnt a legjobb döntésnek, amit értük hozhattam.

A hátsó kertbõl hoppanáltunk Nagyiék cseresznyefája alá, mögöttünk csilingelve zúgott a patak vize.
- Egy kicsit te is maradhatnál. Vagy visszajöhetnél…; néha eljöhetnél hozzám – mondtam a kapu felé sétálva. - Jót tenne a friss levegõ – tettem hozzá szinte mentegetõzve.
- Majd meglátom – vont vállat. Reméltem, hogy tényleg eljön. Mert nála ez már ígéretnek számított. – Prücsök! – Megtorpantam, tenyerem lecsúszott a kilincsrõl. – Mielõtt bemegyünk, még egyszer szeretném elmondani, hogy nem a te hibád. Megtalálom az igazi bûnöst, ne félj…; - Összeszorult a szívem. Bár ne sikerülne! Ne neked sikerülne…;

Gyorsan megöleltem, hogy ne kelljen néznem az arcára kúszó eltökélt bánatot.

~o~



A nagyinál kicsit jobban éreztem magam. Mosolygott, sütiket sütött nekem, és állandóan azt hajtogatta, hogy nem az én hibám, de persze nem hittem neki.

Az én hibám. Mért nem fogtam erõsebben? Miért vittem magammal?

Tedd, amit tenned kell…;

Akkor ezt kellett volna tennem: leguggolni, magamhoz ölelni, megnyugtató szavakat suttogni a fülébe…; és nem engedni el. Soha, soha, soha.

Egy idõ után már csak éjjel marcangoltam magam, mert nappal a nagyi rögtön kiszúrta és vigasztalni kezdett. Róla beszélt, és hiába a nagyi a legkedvesebb ember, akit ismerek, ez kezdett idegesíteni.

Szóval akkor szenvedtem a legjobban, amikor egyedül voltam. Amikor a nagyi vagy nagyapa is ott volt, igyekeztem annyit dolgozni, hogy ne kelljen rá gondolnom – vagy úgy egyáltalán gondolkoznom. Alig aludtam valamit, úgy nézhettem ki, mint egy frissen gyártott zombi a sírjából kikelve; ez persze csak feltételezés, mert tükörnek a közelébe sem mentem.

Az indulás napjáig nem is gondoltam a Roxfortra, aztán nagyi egy hajnalon felrakott egy Londonba tartó vonatra, a dolgok pedig véget értek és elkezdõdtek.
Természetesen mehettem volna mágikus úton is, de ragaszkodtam a vonathoz. Szeretem nézni a zöld mezõket és az elsuhanó dombokat, Skócia pedig mindig különösen megnyugtat, normális esetben fel is frissít.

Ahogy kifelé bámultam az ablakon, láttam, hogy a sínek egy kis patak mellett futnak.

Behunytam a szemem, hogy ne kelljen odafigyelnem, az emlékek azonban nem ismernek akadályt.

- Caitlin, várj! - kiáltottam. Megpróbáltam futni is, de a kezemben tartott súlyos kosártól és a hátizsákomat nyomó pokróctól nem nagyon ment. – Cait! Gyere már vissza! A nagyi megmondta, hogy együtt kell mennünk!
Hátrafordult és felnevetett, arany fürtjei vidáman röpködtek feje körül. Kis angyalka…;
Erre kinyújtotta rám a nyelvét, és tovább szaladt.
- Jól van, hugi! De így nem tudlak megvédeni a farkasoktól!

Megtorpant, ijedten körülnézett, és elindult felém. Alig bírtam elfojtani diadalmas vigyoromat.
De talán mégsem sikerült olyan jól az az elfojtás…;
- Ne mosolyogj! – intett komolyan, majd megfogta a kezem. – Én nem félek a farkasoktól, de téged féltelek tõlük! - Megszorította a kezem. – Hiszen el sem tudsz futni elõlük…;


Éreztem a kibuggyanó könnyeket, amint végigszántották az arcomat. De ez nem az emlékemben történt…;
Engedj el! Hagyd abba!

Nem engedett.

- …; Miért hoztál ennyi cuccot?
- Hé, mintha nem te könyörögtél volna, hogy „Naaa…; Meredith! Légyszi, olyan pikinikes kosárban hozzuk a fincsit! Lécciii!” – feleltem nevetve. – Egyébként sem megyünk messzire.
- Az jó, mert már elfáradtam – Félõsen a körülöttünk lévõ bokrokra pislogott, aztán suttogva hozzátette: - Te már láttad a farkast?
Felkacagtam.
- Nincs is farkas, Caity!
- Nincs? – csodálkozott. Elkezdte rángatni a kezem. – Akkor engedj el! Futkájozni akarok!
- Emlékeim szerint el vagy fáradva. Egyébként is selypítettél. Meg aztán, a kezed jó puha és meleg, szükségem van rá, hogy meg ne fázzak.
- De hiszen süt a nap! Nem fázhatsz! – durcáskodott.
- De igen. Itt belül – mutattam óvatosan a szívemre, miután elengedtem a kezét.
Nem futott el, hanem újra utána kapott.
- Nem hagyhatom, hogy megfagyjon a szíved – mosolygott rám. – Deee…;
- Tudtam, hogy lesz valami…; - sóhajtottam megadóan.
- Akkor fogócskázol velem? – Nem értem, hogy lehet kék szemekkel bocit játszani, de Õ megtette.
- Persze. Azért jöttünk, nem? – kérdeztem huncutul.
- Hááát…; néha azért ehetnénk is.

A patakparthoz értünk, úgyhogy ledobtam az összes cuccomat a selymes fûbe, rekordsebességgel leterítettem a pokrócot, és mire észbekapott, már õt kergettem.

Boldogan sikongatott, mikor elkaptam és diadalmas csatakiáltásokat hallatott, amikor õ ért utol engem.
Egy kis idõ múlva nagyon elfáradtam; leültem a partra és meztelen lábamat a vízbe lógattam.
Szerencsétlenségére pont én voltam a fogó.

Elõször tétlenül nézte, hogy csak üldögélek, majd odajött és kinyújtotta rám a nyelvét. A cérna akkor szakadt el, mikor egy marék füvet ültetett a fejemre. Kezemet a patakba merítettem, és miközben ügyködött, lecsaptam.

Felsikított és a patakba vetette magát, hiszen a csupán víz a hasáig ért.
Ádázul csapkodott, így a végén ’Már úgyis mindegy’-alapon utána ugrottam.
Tengeri csatát játszottunk, úszkáltunk, csapkolódtunk.
Annyira elfáradt, hogy úszás közben elaludt a karjaimban.

Kimásztam vele a partra és a pokrócra dõlve én is elaludtam.


- Hé! Hahó! – Egy ismeretlen hangot hallottam, és éreztem, hogy valaki ráz.
- Höh? Mi van? – Hatalmasat ásítottam, amivel nem igazán tompítottam kérdésem udvariatlan élét.
- Ahogy látom, te is roxfortos vagy. – Bambán néztem rá, aztán eszembe jutott az utazóládám. – Tíz perc múlva Londonban vagyunk, ideje felébredned.

Miután kidörgöltem az álmot a szemembõl, megismertem a lányt, aki már újságot olvasgatott a szemközti ülésen. Egy hugrabugos évfolyamtársam volt, azt hiszem, Emmának hívták…;

Leszedegettem a csomagjaimat, köszönetet mondtam a lánynak, majd kimentem a fülkébõl.

Elsõként léptem a peronra.

~o~



Mire átküzdöttem magam a kilences vágányhoz, az óra fél tizenegyet ütött. Közvetlenül elõttem egy vörös hajú lány feltûnés nélkül nekidõlt a kilences és a tízes vágány közti falnak, majd eltûnt, úgyhogy egy kicsit vártam, aztán nekifutásból belerohantam a falba. A lendület tovább sodort, de szerencsére nem állt elõttem senki.

Csak páran lézengtek a peronon, elvégre korán volt még. Nagy nehezen feltuszkoltam az utazóládámat a vonatra, és én is felszálltam.

Elindultam a vagon vége felé, a szokásos kupénkba. Hiányzott már a kis csapat…;

Váratlanul, minden figyelmeztetetés nélkül rántottak be az egyik kabinba, így elegánsan keresztülestem a támadómon és egyenesen…;
- Üdvözöllek James Potteren, drága hölgyem! – vigyorgott rám James és letolt a mellette lévõ ülésre. – Fájdalom, de szívem már foglalt.
- A kishölgy pedig az enyém, szóval ne tessék itt kisajátítani, patás barátom - mondta a tettes, Sirius. Felemelt az ülésrõl és az ölébe ültetett. – Kedves, hogy beugrottál, Field.
- Inkább beestem, Black – feleltem morcosan. – De az tény, hogy kedves vagyok. Hello, James! – fordultam a másik fiúhoz.
- Szia, Med!
- Mondták már, hogy csontos combjaid vannak? – kérdeztem, miközben a ládámat próbáltam lehalászni a poggyásztartóról - sikertelenül, mert Sirius egy-egy pálcaintéssel visszacsúsztatta.
- Eddig csak a popsimról hallottam, hogy csontos…; - töprengett James, mire Sirius megforgatta a szemét. – Pontosabban, csontosan szexi.
- Aha – motyogtam. – Hagyd már abba, Sirius! – emeltem fel a hangom.
- Hová készülsz, Meredith? - Teljes nyugalommal faggatott, ezzel pedig még inkább felbõszített, mint azzal, hogy nem hagyott szabadon mozogni.
- A barátaimhoz – vágtam rá.
- Mi nem vagyunk azok? – húzta fel a szemöldökét. Nem látszott túlságosan sértettnek, pedig örültem volna, ha ennél egy kicsit jobban megbántom.
- A velem egykorú barátaimhoz - mondtam nyomatékosan.
- Hollóhátasok – vont vállat. – Azért van annyi eszük, hogy tudják, hogy itt vagy.
- Ja, persze.
- Különben sem akarsz velük beszélni. Még nem.
- Tessék!? – Az addig rendben van, hogy tudja, mi folyik körülöttem, ez azonban még nem hatalmazza fel arra, hogy megmondja, mi a jó nekem.
- Kikérdeznének róla, mi viszont nem fogunk. Mindent tudunk.
- Azt csak hiszed – horkantam fel, de visszaültem a helyemre.
- Lehet, de biztos lehetsz benne, hogy nem fogunk kérdezõsködni. – Komolyan nézett a szemembe, kénytelen voltam megbocsátani neki ezt a kéretlen anyáskodást. Végül is, tényleg csak jót akart nekem.
- Õk se tennék – dacoskodtam mégis tovább. Már csak megszokásból is.
- Persze, Shirley biztosan nem. De a többiek…; õk nem ismernek elég jól.
- James se ismer – vágtam rá.
- Hé! – Az említett felháborodva szakította el tekintetét egy vörös lobbonctól.
- Nyugi! – intette le Sirius. – Lehet – fordult újra felém -, de õ meg engem ismer.
- És a többiek? Remus és Peter? – akadékoskodtam.
- Majd beszélek velük.
- Mi van velünk? –Remus lépett be, arcán még friss sebekkel. Nyúzott volt és kimerült – legalább nem voltam ezzel egyedül.
- Emlegetett szamarak - vigyorgott Sirius. – Gyertek, beszélnünk kell.

Õk kimentek, én meg összegömbölyödtem az ablak mellett. Pár perc múlva visszajöttek, és mindhárman rám mosolyogtak. Viszonzást vártak, valamiféle reakciót arra, hogy szerintük minden rendben lesz, de csak egy néma fejrázásra futotta tõlem. Nem ment.
Sirius lehuppant mellém és suttogva megkérdezte:
- Még mindig nem tudsz…;?
- Se sírni, se mosolyogni – csuktam be a szemem.
- Akkor miért volt könnyfoltos az arcod?

Felpattantak a szemeim. Hát persze…; az emlék.
- Azt hiszem…; azt hiszem, álmomban megy. De…; de ébren soha. Már fáj, Sirius…; rettenetesen fáj ez is. Elegem van. – Akadozva suttogtam, és szégyelltem a gyengeségemet.

Addig nézelõdtem az ablakon túlra, míg a tekintetem megakadt két alakon.
- Nézd, Meredith! – fordult felém az addig integetõ Remus. – Õk nem a…;

Pillantásom találkozott Flame pillantásával, úgyhogy gyorsan elfordultam és az arcomat Sirius vállába fúrtam.

A zsigereimben éreztem, ahogy az a szemét az ablak felé siet, és ezt igazolta Sirius szoros ölelése is.

Felesleges volt rejtegetnie, tudtam, hogy felismert.

A vonat végül elindult: akármit is akart Flame, megmenekültem tõle és anyám figyelõ pillantásától.

Aztán megint elaludtam.

~o~


A Nagytermet kerestem, de nem találtam. Már az ebédidõ felénél járhattunk, és nagyon jól tudtam, hogy eltévedtem, mert míg kint elvileg hétágra sütött a nap, én egy fáklyákkal gyéren megvilágított folyosón bolyongtam.

Kicsi voltam, és iszonyúan féltem, alig kaptam levegõt a rám törõ pánikrohamtól.

Határtalanul megkönnyebbültem, amikor hangokat hallottam meg, a megkönnyebbülés azonban rögtön átadta helyét az aggodalomnak. Két fiú veszekedett.

A fal mentén osontam, majd megálltam egy lovagi páncél mögött, amikkel zsúfolásig volt a folyosó. A két fiú is egy-egy, az enyémhez hasonló elõtt állt.
- Ha egyszer elkaplak, Black…; - sziszegte a rövid barna hajú, fekete szemû fiú, aki idõsebbnek tûnt a Blacknek nevezett, félhosszú hajúnál.
- Jaj, ne már, Hell! – gúnyolódott Black. – Azért hívtál ide, hogy ezt elmond? Különben is, mi a megfelelõ hely arra, hogy elkapj, ha nem egy kihalt, sötét folyosó?
- Én a helyedben leszállnék a húgomról – lépett közelebb Hell.
- Fúj! – imitált hányást Black. – Szóval te a helyemben rámásztál volna a saját húgodra? Ennyire vérmániás lennél?

A másik elvörösödött. Hogy a szégyentõl vagy a dühtõl, azt nem tudtam megállapítani: vonásai gonosznak és kiismerhetetlennek tûntek.
- Látod, én ebben is jobb vagyok nálad. – Black elfintorodott. – Sokkal nemesebb a vérem – mondta Hell, visszanyerve eredeti arcszínét.
- Már megbocsáss, de évszázadok óta aranyvérû a családom! – fortyant fel Black, bár arcán inkább undor, mint büszkeség tükrözõdött.
- Mégis mit ér az? – fitymálta Hell. – Én kékvérû is vagyok! Évezredek óta az angol királyi csa…;
Black felkacagott.
- Most komolyan néhány hülye mugli cím miatt vagy ennyire oda? Szánalmas vagy. Mit érsz velük?
- Megtanultam párbajozni. – Diadalmasan vigyorgott, míg Black meghökkent arcot vágott.
- És? Azt itt is megtanulhatsz.
- Félreértettél – mondta vigyorogva Hell és kihúzta a mellette álló lovag kardját. – Ilyen párbajra gondoltam. Állj ki velem a húgom becsületéért!
- Meglepõ vagy…; - dörmögte Black. – De végül is, miért ne? Bár annak a ribancnak kár a nem létezõ becsületéért. – Kihúzta a másik lovagi kardot, és a súlyát próbálgatta, Hell azonban már támadott.
– Most felnyársallak, Black!
Fogalmam sincs, mi ütött belém, de kiugrottam a rejtekhelyemrõl és felkiáltottam.
- Ne!

Egy pillanatra megálltak.
- Most mi legyen? – kérdezte lihegve Black. A kard valószínûleg épp elég nehéz volt ahhoz, hogy már ennyitõl is kifáradjon.
- Egy koszos kis elsõs nem akadály. –Hell ördögi vigyorától egy pillanatra kihagyott a szívem. Hát normális vagyok én, hogy ebbe beleavatkoztam? – Majd utánad küldöm a pokolra…;

A kardok vérfagyasztóan csattogtak. Black is ügyesen csinálta…;

Ennél a gondolatnál a fiú kezébõl kirepült a kard. Ismét kiabáltam, mint egy idióta, ahelyett, hogy elfutottam volna.
- Ne! Ne öld meg!

Valaki más tette. Én biztosan nem.
A döfésre emelkedõ kard és a földön fekvõ Black közé ugrottam, mire borzasztó fájdalom járta át minden porcikámat.

A kard átszúrta a hasam, majd visszavándorolt ugyanazon az úton. Nagyon lassan…;
Összeestem.

Hell egy pillanatig rám meredt, aztán sátáni kacajjal elfutott.
- Ez a te hibád, Black!
A világ elsötétült, de a többi érzékem mûködött. Tompán érzékeltem a hasfalamból ömlõ meleg vért, hogy az ott maradt fiú felemel, és rohan velem.
Aztán minden kikapcsolt.

***


Egy addig ismeretlen helyiségben ébredtem; a sok ágy és az általános fehérség miatt arra tippeltem, a Gyengélkedõn vagyok.

Az ágyam oldalán egy szék állt, a rajta ülõ fiú arccal az ágyamra borulva aludt.
De az oldala hiányzott…;

Elvigyorodtam.
- Hé! – böktem meg. – Ébresztõ!
- Mi van? – egyenesedett fel. – Ja, hogy te…; hát felébredtél? – Úgy tûnt, nagyon megkönnyebbült.
- Úgy néz ki. De talán ki kéne találnod, hogy felveszed, vagy lerakod – intettem a láthatatlanná tévõ köpeny felé.
- Uh…; kösz, hogy szóltál.
- Azok mik? –A szekrényem tetején több tucat édesség és könyv állt, azok felé mutogattam több-kevesebb sikerrel.
- Azt hiszem, a barátaid küldhették…;
- Fél óra alatt megtudták, hogy itt vagyok?
- Fél óra?! Már egy hete kómában vagy miben voltál.
- Egy hete? – motyogtam elhûlve. – És te azóta itt vagy?
- Dehogy! De minden nap bejöttem, amikor tudtam – válaszolt kicsit elpirulva. – Végül is, én tehetek arról, hogy itt vagy.
- Nem – mondtam határozottan. – Az a Hell, vagy ki szúrt le. Te nem tehetsz semmirõl.
- Nem hibáztatsz? – csodálkozott.
- Azt se tudom, kit kéne – nevettem. – Egyébként Meredith Field vagyok.
- Tudom – bólintott. – Én pedig…;
- Sirius Black! – rikácsolta a belépõ fityulás nõ.
Sirius gyorsan elrejtette a köpenyt.
- Már megint mit keresel itt, te, te átkozott kö... – Torkán akadt a szó, mikor meglátta, hogy magamnál vagyok. – Ó, Miss Field, hát felébredt?
- Nem, ez a vadonatúj tetszhalott-állapotom – feleltem huncutul mosolyogva.
- Á, maga is olyan, mint ez az akasztófáravaló – legyintett vidáman. – Halálra aggódta magát maga miatt…;
- Helyes – vigyorogtam. – Mikor mehetek el?
- Ej, de sürgõs! Leghamarabb holnap. Elég csúnya seb volt és rengeteg vért vesztett. Bár…; - itt Siriusra kacsintott -, a fiatalember nagyon sietett veled. Amíg eszméletlen voltál, vérpótlót itattunk veled, most jöhetnek az erõsítõ fõzetek. Na meg ez a sok nyalánkság…;

***


Kiléptem a paraván mögül. A szomszéd ágyon Sirius ült, és az ujjaival dobolt egy hófehér párnán. Türelmetlennek, de elszántnak látszott.
- Díszkíséretet is kapok? – mosolyogtam rá.
- Hát, szépségesnek szépséges vagyok…;
- Fõ a szerénység – nevettem. – Mehetünk, Don Ego?
- Ha ennyire nincs kedved rólam beszélni…;
- Ebédelni szeretnék. - Próbáltam elnyomni a gyomromból feltörõ korgást, de vigyorából ítélve nem sikerült.
- Hallom…;
- Hé, Black! – harsant egy hang az elõcsarnokban.
Odafordultunk: szemben velünk Hell és a haverjai álltak.
- Azt hittem, felfüggesztettek, Hell! – mordult rá Sirius.
- Á, egy hatásos mese az öregnek és maradt fél év bünti Lumpslucknál – vigyorgott kajánul a pokolfajzat.
- Te…; - sziszegte Sirius, felé indulva. Megfogtam a karját és magammal húztam a Nagyterem felé, a nagy erõlködésben azonban nem vettem észre, hogy Hell felém tart, szóval az átka teljesen váratlanul ért. A falhoz csapódtam.

Siriust lefogták kínzóm társai, én pedig újabb átkot kaptam ajándékba, nyomában felszakadt az arcom.
Aztán a lépcsõn egy csapat ötödéves tûnt fel, akikbõl a percenként kapott átkok miatt egyre kevesebbet láttam.
- Na, mit szólsz, Black? Tetszik a kis védenced?
Egy kicsit abbahagyta, úgyhogy kitisztult a kép.
Az ötödévesek griffendélesek és mardekárosok voltak. A griffendélesek közül többen segítségért szaladtak, de…; Mardekárosok…;!

Reménykedve kutattam Flame után, és az állapotomhoz képest elég gyorsan meg is találtam, csak azért, hogy elveszítsem.

A bátyám a többi mardekárossal együtt azon vihogott, hogy engem kínoznak.

Hell ugyanis újrakezdte.

Kétségbeesetten kapcsoltam el-elhomályosuló pillantásom Flame-éhez, hátha tévedek, de hiú ábrándokat kergettem. A bátyám a példaképem, a társam, a legjobb barátom meg sem próbált megvédeni, sõt, élvezte, hogy szenvedek.

Egy világ omlott össze bennem.

Minden elmosódott, csak Flame arca maradt tiszta, és én ismét a lábamon álltam. Jeges tekintetébe meredtem, hallottam kacaját, és éreztem, ahogy egy apró kéz kicsúszik az enyémbõl…;

- Meredith!
- Caitlin…;

- Meredith!
- Ne vidd el…;
- Med!
- Tessék, - riadtam fel.
- Jól vagy? – Sirius aggódva szemlélte könnyáztatta arcomat, mire sietve megtörölgettem.
- Voltam már jobban is. Miért ébresztettél fel?
- Azt hiszem, téged keresnek – mondta duzzogva James.

Az ajtóban álló, ismerõs alak felé pillantottam.
Elõtt s utn by Sophie
Előtt és után


/Egy szörnyű tragédia után van egy időszak, amikor elveszíted, ami vagy. Olyan dolgok, mint egy születésnap, vagy egy dolgozat, semmiséggé válnak, szinte nem is érzékeled őket. Ha megkérdezik, mi mikor történt vagy mikor fog megtörténni, nem ezekhez viszonyítasz; az agyad és a szíved összefognak, és az időszámításod középpontjában Az fog állni.
Az életed két részre oszlik; Az előtt és Az után. Amikor időpontokon gondolkodsz, akaratlanul is előjön Az. Előtt vagy után.
Minden ilyen alkalom darabokra töri a szíved, elmélyíti a fájdalmadat, mégsem tudsz máshogy gondolkodni. Nem engedik. Mert Az mellett minden eltörpül, szentségtörés másra gondolni.
Magadat kínzod. Tönkreteszed a megmaradt életed.
Akik azt mondják, saját maguk kilábalnak ebből, azok hazudnak. Egyedül nem megy. /



Vörös haj, szikrázó zöld szemek…; ismertem, azt azonban nem igazán tudtam, hogy honnan. Talán az álmom intenzitása okozta, talán valami más, de nem jutott eszembe, kicsoda is ő.

Leült velem szemben, laza, feltűnésmentes mozdulattal hátradőlt, és akkor beugrott: ő az a lány, aki előttem lépett be a kilenc- és háromnegyedik vágányra. De nem ez az egyetlen emlék…;

Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, de az egyébként is kóválygott, nem szorult ilyesféle rásegítésre.
Hiszen ez a lány James bálványa, érte rajong már vagy három éve, őt bámulta az ablakból is.
- Szia! – köszönt rám, felriasztva ezzel elmélkedésemből. – Tehát te vagy Meredith Field?
- Így mutattak be, nem? – Enyhe gúny bujkált a hangomban, nem is válaszoltam, inkább kérdeztem, de nem igazán vette magára ezeket.
- Lily Evans vagyok – nyújtotta a kezét. Elfogadtam.

Csendben üldögéltünk. Engem nem zavart, de úgy tűnt, Lilynek kínos; időről időre James felé pillantott.
Úgy gondoltam, James már belefáradt a folyamatos és sikertelen udvarlásba, mert most be sem próbálkozott a lánynál, inkább Remusszal beszélgetett, Lily pedig csalódott volt, amin a legszívesebben vigyorogtam volna, de…; a jelen helyzetben nem ment. Nem is akartam, hogy menjen.
- Olvastam a Prófétában, hogy előléptették a bátyádat – mondta Lily, hogy megtörje a jeget. Nem a legideálisabb témával próbálkozott, és bár nem tehetett róla, nem válaszoltam.
- Flame Field a bátyád, nem?
- Mondhatjuk.
Szemöldök ráncolva figyelt.
- Féltékeny vagy rá? – kérdezte idegesítő, mindentudó mosollyal.
- Sok mindent érzek Flame-mel kapcsolatban, de biztosíthatlak, hogy a féltékenység nincs köztük – feleltem nyugalmat erőltetve hangomra. – A munkája pedig…; bizonyára élvezte az előléptetése körülményeit. – Kavargott a gyomrom, a szemem előtt túlságosan jól rögzült képek kezdtek peregni. Köd…; csuklyások…; egy apró kéz…;
- Ez csak természetes. – Teljesen hülyének nézett, láttam a pillantásán, de nem érdekelt. Egyszerűen nem ugyanarról beszéltünk.
- Képzelem, milyen bőséges munkái lesznek ezután…; - Le kellett volna állítanom magam, nem is a társalgás, hanem inkább a magam kedvéért, mert minél többet beszéltem a bátyám szörnyűségeiről, annál dühösebb és kétségbeesettebb lettem. Nem tett jót.
- Hát igen, a Varázslényfelügyeleti Főosztály helyettes vezetője…; - Elbizonytalanítottam Lily Evanst a hozzáállásommal, valószínűleg azt hihette, hogy a legkellemetlenebb beszélgetőpartner vagyok a világon. - Hasznos munka.
- De még milyen hasznos – válaszoltam fogcsikorgatva.

A varázslényekre gondoltam, megannyi vérben fekvő testre…; Megráztam a fejem.

Siriusra pillantottam, mert egy ideje engem fürkészett; látszott, hogy a válaszaim nyugtalanítják. Ő már sejtett valamit…;

A következő pillanatban mintha a fejembe döftek volna egy kötőtűt, ami csatornát nyit a gondolataimnak.

Villámgyorsan Lily felé fordultam.
- Örülnék, ha nem turkálnál a fejemben – mondtam hűvösen, miközben az árulkodó emlékeket az agyam mélyére rejtettem.

A fiúk döbbenten figyeltek minket, Lily elvörösödött és sután dadogni kezdett. Kegyetlenül félbeszakítottam.
- Ha már olyan nagyon szeretnél legilimentálni valakit, akkor figyelmedbe ajánlom Jamest. – Még jobban elvörösödött. Olyan volt, mintha égne a feje.
Én meg egyre jobban élveztem; legalább volt kin levezetni a feszültséget.
- Garantálom, hogy az ő buksijában csak színtiszta szerelmet találsz. – Talán ki kellene raknia a Robbanásveszély! táblát a hátára. – Egyébként egyrészt nem tudom, mit eszik rajtad, másrészt azt sem értem, a hetedéveseink miért szeretnék, ha te is hollóhátas lennél. Szerintem egy katasztrófa vagy. Ráadásul hideg, kegyetlen és számító. Csak tönkreteszed Jamest, és ha lenne hatásos módszer a szerelem ellen, hidd el, a fiúkkal már rég segítettünk volna rajta. Most pedig, ha megbocsátotok, megkeresem a többi – pillantottam Siriusra – barátomat.

Felálltam, és elindultam, hogy felkutassam a többieket.

***



A szokásos kabinunkban csak egy ember ült. Éppen olvasott, de mikor behúztam az ajtót, vigyorogva felpillantott.
- Szia Med!
Tudtam, hogy nem tudok mosolyogni, és mások jelenlétében nem is ment volna, de valahol, a szívem legmélyén szétáradt az öröm a legjobb barátnőm láttán, lassan betöltötte az űrt – és halvány mosolyt csalt az arcomra.
- Szia Shirley!
Megszólalt a gonosz kis hang a fejemben: „Te mosolyogsz, ő meg ki tudja, él-e még…;”, mire a mosoly az arcomra fagyott. Közömbös arccal ültem le Shirleyvel szemben, de a szívemet ezer darabra törte a lelkiismeret-furdalás. Újra meg újra.
- Úgy érzed, bűn, ha néha mosolyogsz? – kérdezte komolyan.

Nem válaszoltam. Nem is kellett…;
- Ez nem ilyen egyszerű, Meredith! Meg kell végre értened, hogy…; Á, de most hagyjuk ezt – legyintett lemondóan.

Úgyis tudta mi lenne a vége; ha valaki igazán ismer, az többek között Shirley Brooks, az unokatestvérem.
- Hol vannak a többiek? – Mivel az előbb tulajdonképpen engedélyt adott rá, úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
- Nadine prefektus lett, most járőrözik a vagonban.
- Ki lett a társa?
- Andy Allton.
- Ki is szokott még beülni hozzánk? – gondolkodtam el.
- Idén például Hedvig – felelte nevetve.
- Nocsak, megbocsátotta Siriusnak a tavalyi vízibombákat? – csodálkoztam.
- Nagyon úgy fest.
- És…; - Nem folytattam, inkább beharaptam az alsó ajkamat.
- Jeremy is itt ül. Daviddel együtt – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet Shirl. – Ők átmentek Jeremy bátyjához. De nemsokára visszaérnek. – Kevés idegesítő dolog van Shirleyben, de a kacsintgatás egyike ezeknek.
- De akkor én már nem leszek itt – pattantam fel.
Miért lettem zaklatott? Hiszen ez már a múlté. Az előtt persze fontos volt, de vajon most is az? Hiszen minden megváltozott.
- Ej, de sürgős lett hirtelen – szomorodott el Shirley. – Egyébként a Tekergőkkel ülsz?
- Kényszerítettek – mentegetőztem.
- Ja, képzelem – csóválta meg a fejét. – Majd átmegyek, ha a srácok visszaérnek.
- Az jó lesz – bólintottam. – Akkor majd találkozunk.

Amikor kiléptem a kupéból, rögtön jobbra fordítottam a fejem, pedig balra kell indulnom.
Nem igazán értettem. Sokan ezt hívják Sorsnak - nekem mindig inkább vészcsengő volt.

Pár kupéval odébb egy fiú hajolt be az egyik ajtón, mellette egy másik srác állt, háttal nekem, azonban így is felismertem…;

Futólépésben haladtam a kabinunk felé, hogy legyen kifogásom hevesen dobogó szívemre. Már semmit sem értettem.

Alig bírtam lefékezni az elém ugró alak előtt.
- Úgy látom, nem találtál más alanyt a primitív kis játékodhoz – mordultam rá. – Kopj le, Evans!
- Nyugodj már le, Meredith! Nem fogok mentegetőzni, mert úgysem hallgatnál meg.
- Ezt jól látod.
- Nem beszélgetni mentem be hozzátok, Lumpsluck professzor üzenetét vittem. Vár az ebédjére a 105-ösben az első kocsiban – hadarta.
- Á, szóval Lump Klubos legyek? – Bólintott.
- Hát mond meg Lumpinak, hogy amíg nem magamért, hanem egy mocskos szemétládáért hív meg az égő kis partijaira, addig ne is álmodjon róla, hogy ott leszek. - Azzal félretoltam a döbbenettől tátogó Lilyt, és folytattam utamat.
- Lumpi vár a bulijára, Med. – Mikor beléptem, James rögtön letámadott ezzel, pedig egyikünk élete sem múlt rajta.
- Tudom, találkoztam a drága barátnőddel – vetettem oda mérgesen.
- Hidd el, ő…; - kezdte mentegetni James, de leintettem.
- Ezek után nem igazán tudsz erről meggyőzni.
- Engem eddig sem sikerült – jegyezte meg Sirius, miután visszafészkeltem magam a helyemre.
- Meg tudom érteni – sóhajtott James. – Engem is meglepett.
- Hagyjuk is – mondtam. – Inkább meséljetek, milyen volt a nyaratok?

Nekem egyikük sem tette fel ezt a kérdést. Az egyik pillanatban zavart, a másikban hihetetlenül jólesett, de a végeredménye mindkettőnek ugyanaz volt. gondoltam. Arra.

~o~


- Meredith! Gyere, itt vagyunk! – Shirley a hollóhátas asztal ajtó felőli végéről integetett, úgyhogy elbúcsúztam a fiúktól, és leültem mellé.

Gyors ellenőrzést tartottam: velünk szemben Nadine és Hedvig foglaltak elyet, mellettük pedig ötödik szobatársunk, Agatha. Bár négy éven át laktunk egy szobában, igazán mégsem ismertem őt. Félénk és visszahúzódó természet volt, és tanulmányi eredményeket illetően hollóhátas mércével a középmezőnybe tartozott. Az a tipikus szürke kisegér, aki megbújik a tömegben és aztán hirtelen csap le.

Megráztam a fejem.

Sokszor hallottam a húgom hangját a fejemben, amint azt a rejtélyes üzenetet darálja nekem, de csak a legelső tűnt valóságosnak. Az olyan volt, mintha ott állna, közvetlenül mellettem; a többi mind csak ismétlésnek tűnt. Egyre inkább halkult az Ő hangja, helyette egy másik hang felelgetett azokkal a szavakkal, egy hang, mely hasonlított az enyémre, de valahogy mégsem volt ugyanaz…; Valószínűleg csak az érzékeim játszottak velem, semmi több.

Nad, Hedvig és Shirley az elsősök érkezését sürgették, és különféle hasonlatokat találtak ki éhségük szemléltetésére. Normális esetben nevettem volna rajtuk, de mostanában mi volt a normális?

Én Agathát figyeltem, aki az asztalnál ülők egy távolabbi csoportjára meredt. Egyszer csak elpirult, és lesütötte a szemét.

Arrafelé néztem, amerre a pirulás okát sejtettem, szerencsére azonban épp a szomszédjával beszélgetett, így időben kaptam vissza tekintetem.

Ismét Agathára pillantottam. Gonosz hangok tömkelege zúgolódott bennem, melyek az esélyeinket latolgatták.

Nem értettem. Hiszen minden megváltozott, ennek is meg kellett volna. Mi ez az egész?

Hirtelen kivágódott a nagyterem ajtaja, majd McGalagony és a leendő elsősök masíroztak be rajta, de én nem őket néztem, akit én kerestem, az kis idő múlva osont be egy másik ajtón.
Feltűnés nélkül intettem Hagridnak, ő pedig ugyanígy tett. Szeme megtelt együttérzéssel abban a pillanatban, amikor meglátott. Talán ő volt az egyetlen a barátaimon kívül, akitől elfogadtam.

Eszembe jutott a tavalyi nyár, amikor a nagyival eljöttünk a Roxfortba, mert beszélnivalója volt Dumbledore-ral. Addig, amíg a kastélyban volt, a húgom és én Hagridnál időztünk egy egész napig. Hagrid nagyon megkedvelte őt, szinte beteges állatszeretete tökéletesen átragadt rá, és Hagrid mindent szakszerűen elmagyarázott neki. Ő pedig úgy tett, mintha értené. Elbűvölő volt.

Hagrid felemelte, és kivitte az erdő szélére, hogy megmutasson neki egy bólintért. Olyan kicsinek tűnt Hagrid kezében! Olyan picinek…;

Éreztem, hogy valami szúrja a szemem. Nem tudtam sírni, nem éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, csak egy alig észrevehető szúrást a szemem sarkában, ami kicsit kellemetlen volt.
Talán, ha a gát érezne, akkor ilyen lenne, mikor egy pici fadarab beleáll a hatalmas falba.

Dumbledore beszélt. Körül-belül azt mondta el, amit már tavaly is: hogy háború van, hogy egyre több szerettünkkel történik tragédia – Itt felém nézett. Egyenesen hozzám beszélt. –, de itt a Roxfortban mind biztonságban vagyunk.

Ő volt az első, akinek elhittem.

~o~


Másnap kezdetét vette a roxforti élet, mely olyannyira szabályozottnak tűnt az addigi vontatott tengődés és önmarcangolás után, hogy a bioritmusom pár nap alatt gépiessé vált.

Mindent értettem, tanultam, beszélgettem, ettem, fürdöttem…; A szokásos dolgok. De valójában semmit nem értettem. A körülöttem zajló dolgok egyszerűen elsuhantak mellettem.

Mindenhol ott voltam értelmileg is – de igazából sehol sem voltam.

A természet csodája, hogy még ilyen élethelyzetben is megmarad egy szinte élettelen hatodik érzékünk, mely mond nekünk dolgokat. Akkor nem igazán halljuk őket, de végig ott bujkálnak bennünk.

A dolog szépséghibája, hogy a hang nem mindig mond igazat.

Én úgy éreztem, senki sem veszi észre, milyen állapotban vagyok - és mindeközben magam sem tudtam róla.

Botorság ezt hinni. Lehet, hogy a névtelen és arctalan környezet nem érzékeli a változást, de vannak emberek, akik az első pillanattól fogva soron követik az eseményeket, hogy a megfelelő időben közbelépjenek. A barátok.

A statisztika, az élet okoskodói nem ezt mondják, de a lelkünk mélyen mind tudjuk, hogy amikor kell, tökéletesek. Sok idő szükséges ennek a ténynek az elfogadásához, de minden percet megér.

Furcsa. Az ember azt hinné, hogy egy olyan önműködő állapothoz, amelyben akkor én voltam, sok idő kell, pedig félelmetesen kevés.

Nekem az első tanóra elég volt hozzá, hogy beinduljon a folyamat, és a nap végére be is fejeződött. egy emberi gépezet voltam. Így visszatekintve borzalmas volt, de akkor semmit nem éreztem.

A barátaimnak hála azonban alig pár napig tartott az egész.

Kezelésbe vettek; meg akartak nevettetni, kényszerítettek, hogy lógjak óráról, vagy éppen éjszaka kóboroljak a kastélyban. Apró dolgok, melyek akkor az életemet mentették meg, hiszen szép lassan, százszor lassabban, mint ahogy belekerültem, kilábaltam a válságból. Normális lettem, olyan, mint az iskola előtt, de nevetni nem voltam hajlandó. Még mindig úgy éreztem, ha mosolygok vagy nevetek, azzal átlépek egy határt.

Mert az, hogy élek, talán még nem bűn, hiszen tudom, érzem, hogy a húgom is él. De ha nevetek? Ő biztos nem nevet. Szenved, miközben én mindent megkapok…;

- Azonnal gyere velem! – Sirius keményen megfogta a kezem, és elrángatott a könyvtárból. Előttem rengeteg könyv hevert, de már rég nem tanultam, helyette azon gondolkoztam, mi lehet a húgommal.
- Mi a fenét művelsz? – sziszegtem Siriusnak, és mérgesen rángattam a karom.
Madam Cvikker dühös arccal közeledett felénk, ám elrablóm csábos mosolya után csak fáradtan megcsóválta a fejét.
- Most éppen fogom a kezed és a park felé vonszollak.
- Éppen tanultam, te…;
- Kedves, szívdöglesztő, aranyos, édes, jóképű…;
- Egoista – szúrtam közbe.
- …; és csini pasi – fejezte be. Megállt előttem, beletúrt a hajába, csücsörített, és végül rázta a fenekét.
- Bocs, Black, nem bukok a hosszú hajú fiúkra. – Ismét kísérletet tettem a szabadulásra, de keményebb fából faragták, mint engem.
- Engedj már el, te féleszű barom! – nyögtem, miközben ő tovább vonszolt a kijárat felé.
- Neked elment az eszed, Meredith? – kérdezte csevegő hangon. – Ilyenkor is a könyvtárban ücsörögsz, amikor kint tombol a vénasszonyok nyara! Tisztára olyan leszel, mint Evans.
- Az eszem továbbra is a helyén van. Különben tanultam, és…;
- Ja, persze. Mióta vésik az ablakba a tananyagot?
-…; és ne hasonlíts ahhoz a…; - Kezét a számra tapasztotta és a fülembe súgta:
- A jelzőket inkább hagyjuk, Field. Itt a falnak is Ágas-füle van.
- Te csak ne sugdoss a fülembe, te…;
- Látom formában vagy. Ahhoz képest, hogy pár napja még egy élőhalott voltál, most egészen agresszív lettél – vigyorgott rám.
- Haha, nagyon vicces. – Már nem a karomat, hanem a kezemet fogta és sokkal lazábban. Nem ellenkeztem, kezdtem kíváncsi lenni, miért rángat magával a parkba.
- Látod, Field, elszoktál a nevetéstől. Ez valami borzalmas volt.

Ki akartam rántani a kezemet az övéből, de résen volt.
- Már megint ezen mesterkedtek? Nem megyek le csak azért, hogy a fáradt poénjaitokat hallgassam! – Egy egészen hangyányit kikeltem magamból. - Még mindig nem világos számotokra, hogy nem akarok nevetni?
- Nyugodj le végre. Csak Shirley lesz ott rajtam kívül, és beszélgetni fogunk. Nekünk sincs kedvünk a viccelődéshez; hála neked, egy életre meguntuk. – Sirius hangja komolynak tűnt, de az a cseppnyi aggódás nyugtalanított.

Leértünk a parkhoz, de sehol sem láttam Shirleyt.
- Hol van? – kérdeztem Siriust. Megint fogtuk egymás kezét.
- Ott, a tóparton – mutatott a park legtávolabbi pontja felé.
- Remek – morogtam.
Sok ember tartózkodott a szabad ég alatt és majdnem mind megbámult minket, főleg a lányok.
- Sirius, mindenki minket néz.
Megvonta a vállát.
- A tetszhalott korszakodban is ezt tették, amikor elkísértelek egy-egy órádra, vagy csak együtt lógtunk.
- Aha. – Kicsit meglepett a dolog, de nem igazán foglalkoztam vele,
- Na, nézd, kit fújt ide a szél, Field! – kiáltott fel Sirius és vállon veregette Shirleyt.
- Tedd fel a szemüveged, Black! Én nem vagyok fiú – mordult fel barátnőm. Leültem mellé a fűbe és hátamat a tölgyfának támasztottam, aminél találkoztunk.
- Nyögjétek ki, mit akartok tőlem, nem érek rá estig – mondtam határozottan. Zavart, hogy a beálló csendben újra meg újra összenéznek.
Megint csend.
- Ja, ha arról van szó, hogy egymásba szerettetek, akkor áldásom rátok – pattantam föl. Sirius visszahúzott a helyemre.
- Ugyan, kicsim, tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen…; - duruzsolta.
- Hülye – válaszoltam és távolabb húzódtam tőle.
- Térjünk a tárgyra – fordult felém Shirley. – Muszáj végre beszélnünk.
- Miről? – kérdeztem, miközben pontosan tudtam a választ. De nem akartam, nem akartam…;
- Ne tettesd idiótának magad! – csattant fel Shirl.
- Egy hollóhátasnak különben sem áll jól – jegyezte meg Sirius.
- Hagyjatok békén! Nem akarok nevetni és kész! – Ingerülten tépkedtem a füvet. Csak menjenek el…;
- Senki nem akar rá kényszeríteni – nézett a szemembe komoran a fiú. – Persze, mindenkinek hiányzik a régi, nevetős Meredith, de…; csak szeretnénk, ha elgondolkodnál néhány dolgon.
- Épp eleget gondolkozom így is. Engedjetek elmenni.
- Kicsim, ez nem mehet így tovább. – Sirius hangja fáradtságról árulkodott, amit nem akartam észrevenni.
- Nem vagyok a kicsid!
- Nekem így is jó, Field. – A hátára feküdt a fűben, és Shirleyre bízta a többit.
- A fenébe is, Med! – fakadt ki barátnőm. – Miért érzed úgy, hogy bűn, ha nevetsz? Mert tudom, hogy ez a helyzet, ne is tagadd.
- Miért? Miért érzem úgy? A rohadt életbe, azért, mert talán már nem is él, vagy ha él is, kínozzák! Kínozzák az én húgomat…; Az én Caitlinemet…; - A szúrás ott a szemem sarkában erősödött, de csak egy egészen picit.
- Nem is tudod, kik rabolták el – szólalt meg Sirius.

Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy igenis tudom, hogy az egész mögött a bátyám áll, hogy…; De nem kiabáltam ki a titkaimat. Még nem volt itt az ideje.
- Biztos lehetsz benne, hogy nem a Mikulás – válaszoltam gúnyosan.
- Figyelj rám, Meredith! – Shirley két keze közé fogta arcom és maga felé fordította. – Emlékszel még rá, milyen volt a kis Caitlin Field?
Csak ezt ne. Mindent csak ezt ne! Elegem van az emlékezésből.
- Mindig mosolygott. Érted? Mindig. Sosem láttam szomorúnak, sosem volt olyan besavanyodott, mint most te.
- De én nem ő vagyok. – Le akartam horgásztani a fejem, de erősen tartotta.
- Meglepődnél, ha tudnád, mennyi hasonlóság van köztetek. Persze nem is ez a lényeg, hanem…; Emlékszel még rá, mit tett, ha rossz kedved volt?
Szó nélkül felugrottam, és csak futottam a kastély felé. Futottam előlük, az emlékek elől…;

Hogy emlékeztem-e? Mostanában túl sok mindenre emlékeztem.

Előttem állt kicsiny alakja, amint leguggolt hozzám és megkérdezte, mi a baj…;

Összegömbölyödve feküdtem a szőnyegemen és sírtam, órák óta csak sírtam.
Nyílt az ajtó, és apró, meztelen lábak tipegtek be, tulajdonosuk pipiskedve, mégis alig hallhatóan csukta be az ajtót. Leguggolt hozzám, és halkan, szinte suttogva megkérdezte.
- Mi a baj? – Aranyszőke haja csiklandozta az arcomat.
Felemeltem a fejem.
- Flame.
- Bántott? Úgy, mint jégen, még az iskolában?
- Nem. Csinált valamit, valami rosszat, de nem…; nem engem bántott…; - Gombóc volt a torkomban. Pont neki mondom el!
- Elmondod, mit művelt? – Lekuporodott mellém.
- Nem hiszem, hogy megértenéd.
- Nem pjóbálhatnánk ki?
- Jobb, ha nem tesszük. Most talán nem értenéd…; de később nagyon is. Rossz lenne neked. – Ujjam köré csavartam, majd elengedtem egy tincsét.
- De így neked jossz – nézett rám.
- Már nem annyira – vontam vállat.
- Még mindig síjsz. – Simogatni kezdte a fejem, mintha valami macska lenne. – Nem szejetem, ha síjsz. Hagyd abba kérlek!
Elmosolyodtam.
- Így máj mindjájt jobb. – Elégedetten nekidőlt az ágyamnak.
Felkeltem és leültem a fal mellé, oldalamat én is az ágynak döntöttem.

Ujjával különös mintákat rajzolt a szőnyegre, de én már rég nem azt néztem.
„Hogy tehette? Hiszen a bátyám, mégis miért és hogyan? A bátyám…;”
- Ezt se csináld – szólalt meg hirtelen Caitlin.
- Mit? – értetlenkedtem.
Felhúzta a lábait, átkarolta őket, és rá nem jellemző, fájdalmas arckifejezéssel, összeráncolt homlokkal meredt a semmibe, aztán sokatmondóan rám nézett.
- Ezt.
Megdöbbentő volt látni kis alakján tükröződő gondolataimat.
- Így még szomojúbbnak tűnsz, mint amikor síjtál.
- De ha szomorú vagyok, akkor is legyek kívülről vidám? – kérdeztem.
- Nem. Pjóbálj túllépni a szomojúságon. Gondolj vidám dolgokja…;
- Éspedig?
Töprengve nézett rám.
- Tudod, talán a jó oldalát kellene nézned a dolgoknak. Mint ahogy én tettem Cvikk halálakor.
Cvikk…; egy megfojtott macska felismerhetetlenségig szabdalt holtteste…; Rajta gyakorolt.
- Ajja gondoltam – folytatta Cait -, hogy őt elveszítettem, de sokkal josszabb lenne a helyzet, ha ti sem lennétek többé. Hogy milyen jó, hogy ti még itt vagytok. Hiszen titeket is lehet simogatni.
Hihetetlen. Egy négy éves gyerek szembesít az igazsággal.
- Igazad van, Caity. Akkor most arra gondolok, hogy Flame ugyan megbántott, de nekem itt vagy Te, aki sokkal aranyosabb.
- Helyes. Akkoj játszunk? – pattant fel.
- Igen – mosolyodtam el.
- Na, látod, sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz! Sose legyél szomojú, Medy. Mejt akkor én is az leszek és én nem szeretek szomojú lenni. Megígéjed, hogy nem szomojkodsz többet?

- Megígérem, Caity. Megígérem…; - suttogtam.

A folyosó padlóján kuporogtam. Mosolyogtam.
- Minden rendben? – állt meg előttem Evans.
- Igen. – Nem illett a hangulatomhoz, ahogy az egész szituáció sem…; jeges hangon feleltem neki.
- Akkor is ezt mondanád, ha halálodon lennél.
- Neked biztos. – Sarkon fordultam és futólépésben menekültem be egytitkos átjáróba.
Nem Lily elől jöttem ide, a háta mögött valaki egészen más közeledett, és tőle féltem. Vagyis inkább attól, hogy meghazudtol valamit: hogy minden megváltozott.

***



- Nocsak, ki jön itt? Szia, kicsim! – A tölgy alatt a Tekergők üldögéltek. Sirius az utolsó szónál rám vigyorgott és az ölébe rántott, mire nyelvet nyújtottam rá, és úgy helyezkedtem, hogy egy idő után biztos letegyen a földre. – Leharapjam?

Felhorkantam. – Az kéne még csak, hogy az én nyelvem bármilyen körülmények között is a te szádban legyen!
James felé néztem. Mereven bámult valakit.
- Még mindig belé vagy zúgva? – kérdeztem.
- Mi? Ja, ma beszélgettem vele – válaszolta.
- Semmi kiabálás? – vontam fel a szemöldököm. – Legalább megátkozott?
- A szokásos programtól enyhén eltértünk – vigyorgott.
- Mit akart?
- Tanácsot kérni. – Habozott. – Veled kapcsolatban.
- Á, zavarja, hogy a mardekárosokon kívül más is utálja? – Gúnyosan mosolyogtam.
- Hé, srácok! Láttátok? Mosolyogott! – kiáltott fel Sirius.
- Méghozzá milyen kifejezően! – jegyezte meg Peter.
- Akkor szokjunk hozzá ehhez a rendkívül kedves mosolyhoz? – kérdezte savanyú ábrázattal James.
Elnevettem magam. – Nyugi, James, ezt bespájzolom Evansnek!
- Ezzel most megnyugtattál…; - morogta ő is mosolyra görbülő szájjal.
- Shirleynek mutattad már? – érdeklődött Sirius.
- Ezt? – mutattam vigyorgó számra. Bólintott. – Amikor beszólt Amber Stailnek, bemutattam neki.
- Nem azt mondtad, hogy Lilynek tartogatod? – ugratott James.
- Hülye, Shirleyre vigyorogtam!
- Szegény…; Együtt érzek vele – sóhajtott színpadiasan kedvenc fogóm, mire ráuszítottam egy rakás fűcsomót.

~o~



Előző este a fiúkkal kószáltam a kastélyban, úgyhogy nagyon későn, vagy inkább nagyon korán kerültem ágyba. Nem vagyok elalvós típus, az éjszakai tekergés ellenére is időben ébredtem, de ahhoz, hogy friss legyek, minimum természetfeletti erővel kellene rendelkeznem.

Félálomban mosakodtam meg, majd öltöztem fel. Csak miközben a zoknimat próbáltam hajpántként alkalmazni, tűnt fel, hogy az összes szobatársam fülig érő szájjal mered a semmibe.
- Mi ez az érzelmes bambulás? – kérdeztem Shirleyt, aki természeténél fogva egészen normálisan viselkedett a többiekhez képest.
- Ha azt mondom, James, beugrik valami?
Felnyögtem. – Mit művelt már megint?
Válaszul az ablak felé mutatott.

A mi tornyunk és a Griffendél-torony között barbierózsaszín betűk lebegtek.

Szeretlek Lily Evans! Cserébe csak egy randit kérek!
U.i: Meglágyítom neked azt a másik kőszívet is.


- Bocs, lányok, de most rohannom kell! – kaptam fel a táskámat.
- Mi már mióta itt várunk rád, te meg csak így itt hagysz? – mérgelődött Hedvig.
- Legközelebb kicsit értelmesebb képpel tegyétek, és akkor bevárlak titeket. – A kispárna tompán puffant a becsukódó ajtón.

Egészen az előcsarnokig futottam, kifulladva kerestem Siriust az olvadozó lánytömegben. Gyorsan megtaláltam.

Zsebre dugott kézzel, vigyorogva nézett ki az egyik ablakon. Mellé álltam, hogy páholyból kövessem figyelemmel az eseményeket.
- Soha többé ne merészelj ilyesmit csinálni! – rikácsolta Evans, aztán valami nagyot csattant.
- „B” terv? – fordultam Siriushoz.
- Majd kitalál valamit. De én nem segítek neki többet!
- Jobban is jár - vágtam rá.
- Én is szeretlek – közölte tömény iróniával, mégis rengeteg dühös arc fordult felénk.
- Ez kedves, de honnan veszed, hogy én szeretlek? – bokszoltam bele a vállába.
- De aranyos vagy – horkant fel. – Nekem így is jó, legalább nem kell megvernem Ágast.
- Mert megverted volna? – csodálkoztam.
- Kőszívűnek nevezte az én aranyszívű kis tündérkémet…; - Megcsipkedte az arcom, mint valami nagymama.
- Te akarsz valamit. – Sóhajtottam egy nagyot, mert őt ismerve... – De amíg hasonló akciókat indítasz az arcom ellen, úgysem teszem meg.
Sok-sok tátott száj körülöttünk; most már mindenki minket nézett.
- McGalagony imád téged. Kimagyaráznál nála? Mondd, hogy egy szakítás nagyon megviselte…;
-…; a lány lelkét…; - szúrtam közbe.
-…; az én lelkemet, ezért nem írtam leckét. – Hatalmas kutyaszemeivel pislogott rám.
- Ezt már rég nem veszi be. – A homlokomra csaptam. – De jó, hogy mondtad! Fent hagytam valamit, amit átváltoztatástanra akarok vinni. Mondd meg Shirleynek, hogy a nagyterem előtt találkozunk, csak felszaladtam azért a transzformációs könyvért, amiről már meséltem neki.

Már rohantam is. Sietve átvágtam a kék minden árnyalatában pompázó klubhelyiségen, fel a lépcsőn, aztán jobbra, megint fel és az ötödik ajtó. Benyitottam.

A szobában senki nem volt rajtam kívül. Az öt ágyat éjkék függönyök vonták be, melyekre fehér csillagokat hímeztek. Az ágytakarók és a párnák színe az alsóéveseknél még meg volt határozva, mi azonban már magunk választottuk. Az ablakokon nem díszelgett függöny, helyette sötétkék párnák takarták a belső ablakpárkányokat; tavaly varrtuk őket a saját karácsonyi ajándékunkként. Szinte világító világoskékkel szőttünk bele mintákat, amik mind minket jelképeztek. Olyan anyagból készítettük őket, ami örök időkig megmarad eredeti formájában. Talán ezekért a párnákért szerettem az ablakban üldögélni.

Az én ágyam volt az egyik legszélső. Mint minden másik mellett, az enyém mellett is masszív tölgyfa éjjeliszekrény állt, megrakva könyvekkel. Amellett egy ablak – gyakorlatilag az én ablakom, mert én vagyok egyedül ilyen gyakran elmerengős. Az ablaktól nem messze, a sarokban két tölgyfa könyvespolc helyezkedett el, nagyon kevés szabad hellyel; Flitwick professzor szerint lassan könyvtárat nyithatnánk. De minden diákjának ezt mondta. A két polc közt nyílik a mosdó ajtaja. Nem is nevezném fürdőszobának, inkább olyan, mintha minden nap belesétálnánk a tengerbe.

Az ablak alatt álló utazóládámhoz léptem és kutatni kezdtem a könyv után. Még én sem olvastam el, és ha kiraktam volna a polcra, utoljára jutottam volna hozzá - ha az ember egy csapat tudásszomjas lánnyal tölti a mindennapjait, hozzászokik az ilyesmihez.
Már a láda legalján kutakodtam, amikor megtaláltam valamit. Nem a könyvemet, az már rég nem érdekelt.

Egy rajzot tartottam a kezemben. Felegyenesedtem és vizsgálni kezdtem, pedig tudtam, hogy teljesen feleslegesen teszem. Minden négyzetmillimétert ismertem rajta.

Egy ki patakot ábrázolt, melynek két partján két-két ember tartózkodott. Az innensőn két lány csapkodta egymásra mosolyogva a vizet, a túlsón egy nő és egy férfi figyelte őket boldogságtól sugárzó arccal. A lap sarkán egy farkas leselkedett, de egy kéz elhatárolta a családtól csakúgy, mint a másik sarokban álló fiút, aki mintha a farkas tükörképe lett volna.
Megértett engem…; Ezt a rajzot a beszélgetésünk után rajzolta nekem, melyben megígértem, hogy soha többé nem leszek szomorú.

- A kéz, ami a családot védelmezi a fajkastól és Flame-től, a te kezed - magyarázta izgatott arccal. – A két felnőtt ott anyu és apu. A másik kettő te meg én vagyunk. Úgy néz ki, mintha mindkét kezünkkel csapkodnánk, de csak eggyel csináljuk, látod? A másikkal egymás kezét fogjuk. Ha csak így négyen vagyunk, boldog vagy?
- Én már akkor is az lennék, ha egyedül te lennél nekem – válaszoltam könnyes szemmel és magamhoz öleltem.


Sírtam, de nem csak az emlékek miatt, hanem mert a rajz már nem volt ugyanaz: a parton csak a nagyobb lány állt, és sírt. A kisebbet a sarokban álló fiú tartotta, hogy ne fusson el, hogy ne fusson vissza. De már nem a sarokban állt. A védelmező kéz összetörve hevert a füvön. A két alak nagyon közel a családhoz vívta néma párbaját. A család széthullott.

Egész testemet rázta a zokogás így leroskadtam a puha, fehér szőnyegre, és sírtam, mint még soha életemben.
- Á, hát itt vagy! – A hang nagyon messziről jutott el hozzám. A beszélő becsukta az ajtót maga után. – Belógtam egy hetedévessel a köpeny alatt. Shirleyvel aggódtunk érted, mert…; Te jó ég, Meredith, mi történt?

Nem válaszoltam. Sirius mellém ült, én pedig hozzá bújtam, és úgy zokogtam, szinte egész nap. Sirius csak ölelgetett, egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibukjon belőlem ez az egész.

Eleinte nem gondolkoztam, de aztán megint hallottam, tisztán, mint legelőször -Tedd, amit tenned kell. -, és árvízszerűen törtek rám a gondolatok.

Többé nem lesz Előtt és Után. Az már nem az életem közepén fog állni, hanem valaminek a kezdete lesz. Egy háborúnak, amit Caitlinért vívok, akár életem végéig, ha kell.

Azt hitted, összetörsz. Azt hitted, lebénít az elvesztése, tehetetlenül nézem majd, hogy lerombolod az életem.
Tévedtél. Fogalmad sincs, mit indítottál el, Flame.
Nem futhatsz el by Sophie
Nem futhatsz el


/Futás…; Még a régi szép idõkben, mikor elmentem egy mugli gimnázium mellett, hallottam, ahogy a tanár ezt ordítja: „Azért kaptad a lábad, hogy fuss!”
Furcsa. Akkor elsiklottam felette, de mostanában gyakran eszembe jut. Valóban érdemes eszerint élni? Egyáltalán, érdemes élni?
A vicces az, hogy az Élet elõl is csak futni lehet. Fanyar humor.
De nem éri meg futni. Nem is tudnál. Mert van, ami elõl nem futhatsz el. Az Élet is ilyen. Vagy talán ilyen volt egykor. Keress valakit, aki tudja, érti ezt, és akkor te is megérted.
És akár hiszed, akár nem, minden más kérdésedre is megkapod a választ. Mert minden az Élethez kapcsolódik.
Tudod, miért? Mert Elõle semmi sem futhat el./



Kibontakoztam Sirius ölelésébõl és nekiláttam, hogy Caitlin rajzát a fejem fölé, az ágyam mögötti falra rögzítsem.

Mögém állt és nézte, ahogy dolgozom.
- Ne segítsek? – kérdezte.
- Kösz, nem kell, már készen vagyok – válaszoltam, és kifújtam az orrom.
- Jól néz ki – állapította meg Sirius.

Hátrébb léptem. Igaz, ami igaz, tényleg feldobta azt a falat: a folyó színe harmonizált a halványkék fallal…; De volt egy bökkenõ, amire Sirius is rálépett.
- Elég komor hangulatú…; Biztos ez kell ide?
- Most már biztos – bólintottam. Közelebbrõl megszemlélte.
- Ezt…; Õ rajzolta?
- Igen. Caitlin.

Szomorúan bólintott, jelezve, hogy megértette. Nem csak azt, amit mondtam, hanem azt is ami szavaim mögött rejtõzött. Hogy…; túlléptem önmagamon. Ez a legszebb kifejezés rá.
- Várj csak, Meredith! – intett közelebb. – Miért rajzolt volna ilyesmit egy öt éves kislány?
- Eredetileg nem így nézett ki.
- Hogy-hogy…;? Úgy érted…; - A döbbenet kiült arcára, értetlenül huppant le az ágyamra.
- Jóra gondolsz, a rajz a valóságot ábrázolja. – Fel-le járkáltam, hangomba szokatlan határozottság költözött. – Azt hiszem, Cait lenyúlta az üknagyanyánk-féle ceruzákat. Anya gondosan õrzi õket egy szekrényben, viszont…; aznap takarított. Caitlin nagyon ügyes, anyától könnyedén elvehette a dobozból.

Sirius bizonytalanul meredt rám.
- Figyelj, ezek a ceruzák nem átlagosak, a világon alig néhány ember van, akinél fellelhetõ a teljes készlet. Idomulnak a használójukhoz és átmásolják a rajzoló személyiségét a rajzba. Ez általában azt eredményezi, hogy a kép minden pontja mozog, de azt hiszem…; Caitlin még nem tud rendesen rajzolni, talán ez is közrejátszott ebben a különös jelenségben. De biztos nem volt elég…; Ötévesen már megtörténhet az elsõ önkéntelen varázslat, ugye?

Szólásra nyitotta a száját, de én választ sem várva folytattam.
- Igen, persze…; Ez lehet a kulcs. Cait varázsolt. Ezért most…; Te jó ég, Sirius, Flame nem tud errõl! A kezemben van a gyõztes kártya és õ teljesen tudatlan! Ez…;

Felmásztam Sirius mellé az ágyra és a kép elé térdeltem.
- Tisztán emlékszem az eredeti képre. Az elmozdulások koordináták is lehetnek…; De ez csak a mostani helyzetük felderítésére elég... Minden nap figyelnem kell a rajzot és akkor talán…;
- Öhm…; Meredith? – hallottam Sirius bátortalan hangját.

Hihetetlenül tettre kész lettem és talán túlságosan is bepörögtem. Ha Sirius nem állít le, lehet, hogy rögtön nekilátok a keresésnek, és szépen a vesztembe rohanok.

Lekászálódtam az ágyról, majd leültem mellé. Az ölébe húzott.
- Most végre láttam, mitõl hollóhátas egy hollóhátas…; Félelmetes volt, ahogy járt az agyad – dörmögte.
- Elhiszem – mosolyodtam el.
- Ráadásul a felét nem is értettem – folytatta. – Mi köze Flame-nek Caitlin eltûnéséhez? Mostanában túl sok kétértelmû megjegyzést hallok tõled a bátyádra vonatkozóan.
- Mindent idejében meg fogsz tudni, Sirius. De most beszélnem kell Shirleyvel – Felhorkant. – és el kell mennem a könyvtárba.
Felpattantam és az ajtó felé iramodtam, a hangja azonban megállított.
- Med…;
- Igen? – Megfordultam; Sirius arcán olyan zavarodottság ült, amit ritkán lehet látni, és akkor is csak a közelállóknak.
- Szóval…; Azt hiszem ez a nap is egy ok…; vagyis…; - Megköszörülte a torkát. Én pedig nagyon rosszat sejtettem…; - Meredith Field, gondoltál már rám úgy…; - Ismét elbizonytalanodott.
Úgy? A rémület vasmarokkal szorította össze a szívemet. Ha Sirius most szerelmet vall, az mindennek a végét jelentheti. Én nem…; Ha megteszi, kiugrom az ablakon.
- Szóval gondoltál már rám úgy, mint a testvéredre? – nyögte ki végül és igazán félve nézett rám.

Ez meglepett. Annyira rám tört a megkönnyebbülés, hogy mozdulni sem bírtam tõle, Sirius pedig tévesen értelmezte ezt.
- Tudom, hülye voltam, hogy felhoztam, bocs…; Csak már olyan régóta vagyunk barátok, és annyi mindent együtt éltünk át, hogy azt gondoltam, ez már több mint barátság…; De persze én megér…;
Odarohantam hozzá és megöleltem.
- Sirius, én mindig is úgy gondoltam rád, mint az én nagy és okos bátyámra.
- Ó…; komolyan? – Felkapott és megpörgetett. – Egyébként csak azért kérdeztem rá, mert már unom, hogy állandóan három néven kell szólítanom téged. Most itt a negyedik, ami csak az enyém!
- Pontosan mire is gondolsz? – vontam fel a szemöldököm.
- Sietned kell, nem, hugi? – pöckölte meg az orrom, mire elfintorodtam.
- Ez azt jelenti, hogy a ’kicsim’ törölve a listáról? – Nem hittem a csodában, de egy próbát megért.
- Semmit sem ígérek, kicsim – vigyorgott rám, majd egy szempillantás alatt magára kanyarította a láthatatlanná tévõ köpenyt.
- Ó, hogy én hogy utállak ilyenkor, Black!
- Ilyen helyzetben a ’bátyus’ kifejezõbb, kicsim…;
- Argh…;

~o~



Sirius bekopogott Flitwick professzor irodájába; ragaszkodott hozzá, hogy õ indokolja meg egész napos hiányzásomat. Más esetében felmerült volna bennem, hogy csak a saját alibije miatt csinálja, de biztos voltam benne, hogy újdonsült bátyámnak eszébe sem jutott, hogy õ ugyanúgy lógott az óráiról.

Szinte rögtön válaszolt is a professzor cincogó hangja. Megindultam befelé Siriussszal együtt, ám visszatartott.
- Maradj itt.

Elfintorodtam, de azért engedelmesen ácsorogtam kint a folyosón, miközben Sirius hosszadalmasan beszélgetett házvezetõ tanárommal. Rengeteg ismerõs haladt el mellettem, akik idegesítõ megkönnyebbüléssel nyugtázták üdvözlõ mosolyom.

Minderre rátett egy lapáttal, hogy Sirius és Flitwick már vagy fél órája beszélgettek rólam.
Majdnem ott tartottam, hogy rájuk töröm az ajtót, mikor végre-valahára kiléptek rajta.
- Viszlát, professzor! – köszönt el Sirius, és el is indult, nem zavartatta magát.
- Professzor, kérem, ne büntesse meg Siriust, õ csak miattam…;
- Ezt már megbeszéltem Mr. Blackkel – szakított félbe Flitwick. – Most menjen, mert lekési a vacsorát.
Bólintottam és Sirius után indultam.
- Ó, és Miss Field! – cincogta a professzor.
- Igen, tanár úr? – fordultam ismét felé.
- Ha lehetséges, holnap ne késsen az órákról – mosolygott. – Ha már Mr. Black ilyeneket mondott magáról…;
- Igyekszem, professzor. – Mosolyt erõltettem az arcomra, és elhatároztam, hogy megölöm Siriust.

~o~



A következõ nap katasztrófa volt. Azt kívántam, bár beteget jelentettem volna – hiszen így is úgy bántak velem.

Az elsõ óránk bájitaltan volt a mardekárosokkal, és én Caitlinen gondolkoztam, ezért figyelmetlenségbõl egy egész üveg békapetét tartottam az üstöm felé sárkányvér helyett.

A mellettem dolgozó Grint véletlenül meglökte a könyökömet, ekkor végre feleszméltem. és szerencsére reflexbõl lerántottam a földre a fiút. Az immár zöld színû fõzet beterítette a körülöttünk állókat.
- Merlinre, mit tudtak ezen az egyszerû bájitalon elrontani? – ordította magából kikelve Lumpsluck.

Rendbe tette a termet, majd a gyengélkedõre küldte a sebesülteket. Én Grinttel együtt épségben álltam fel a földrõl.
- Tudja valaki, ki okozta ezt a vegyi katasztrófát? – sziszegte a professzor, apró malacszemeit rajtunk jártatva.

Regulus Black sunyi mosollyal emelte fel a kezét.
- Tessék, Black! – reccsent rá Lumpsluck.
- Field és Grint volt az, tanár úr. – Hitetlenkedve meredtem rá. Regulus a barátom…; Hát õ a következõ, aki elfordul tõlem? – Grint meglökte Field kezét, a fõzet ezután robbant fel.
- Húsz pont a Mardekártól, Grint! – mondta a fiúnak a professzor. Az én tekintetemet érthetetlen módon kerülte.
- De professzor! – ellenkeztem. – Én fogtam meg a rossz hozzávalót, ráadásul a teljes kiszerelést! Augus nem tehet semmirõl, csak egy szerencsétlen véletlen volt. Ne a Marde…;
- Field, kísérje fel Blacket a gyengélkedõre – fordult el Lumpsluck.
- De…;
- A fenébe is, a fiúnak vérzik az orra! Siessen már, kisasszony!

Durván karon ragadtam Reget, és kivonszoltam a folyosóra.
- Nem akarsz megállni? - lihegte a fiú.
- Mondd meg nekem, Black, miért fogtad Grintre az egészet?
- Nyugodj már le, Meredith! – A vállamra tette a kezét, és teljes nyugalommal megállított. Nem úgy tûnt, mintha megviselték volna az események, és ezért rettentõen haragudtam rá. – Rühellem azt a férget. Szerintem te se bálványozod az éles eszéért...
Halványan elmosolyodtam; már meg is enyhültem, körül-belül két másodpercig tudtam igazán mérges lenni rá.

- De engem miért nem büntetett meg az a vén marha? – Tényleg értetlenül néztem rá, mire megvonta a vállát.
- Nem hiszem, hogy akarod, hogy kimondjam – dõlt mellém.
Bólintottam.
- Rohadtul idegesít, ha sajnálnak – nyögtem és fejemet a vállába vertem. Nem jajdult fel, volt gyakorlata.
- Ugyan, már…; - legyintett. – Lumpsluck egy szentimentális barom. McGalagony például biztos nem fogja ezt csinálni – vigyorgott rám.
- Hülye! – emeltem fel a fejem. Az arcunk egész közel volt egymáshoz…;
- Hiszen nem is vérzel! – kiáltottam fel.
- Lehet, hogy a hollóhátas fejednek nem tûnt fel, de Lumpsluck csak keresett valakit, aki eltávolít a terembõl, hogy ne kelljen megbüntetnie. Peched volt, Field. Thorntonnal is nagyon szemezett…;
Hasba ütöttem, de csak még szélesebben vigyorgott.
- Néha pont olyan vagy, mint a bátyád – sóhajtottam.

Egybõl leolvadt a mosolya.
- Na, ja, csak ezt õ nem veszi észre – motyogta.
- Sajnálom, Reg. Nem kellett volna…;
- Ki, ha nem te? Talán csak mi ketten tudjuk, milyen, ha az embert cserbenhagyja a bátyja. – Fájdalmas tekintete az enyémbe fúródott, barna szeme elsötétült, mikor a hátam mögé pillantott. – Már jön is az emlegetett szamarunk. Kerüld a robbantós helyzeteket, Field.

Sarkon fordult és egy szempillantás alatt eltûnt a folyosó végén.

- Fogalmam sincs, mit eszel rajta – morogta mögém lépve Sirius.
- Nem eszek rajta semmit, ódzkodom a kannibalizmustól. – Felhorkant. – Barátok vagyunk. Ennyi.
- Ez is bõven elég – dühöngött. – Az lenne a legszebb, ha össze is jönnétek…;
- Regulus nagyon is jól néz ki. – Döbbenten meredt rám. – De már harmadik óta bele van zúgva Shannon Morganbe.
- Középtermetû, fekete haj, fekete szem és griffendéles?
- Pontosan – lepõdtem meg. – Honnan tudod?
- Tudod, a határtalan memória…; De ha csak rajtad múlna, akkor? –Ismét komolyabb hangot ütött meg, az önelégült mosoly lekopott az arcáról.
- Nem – feleltem tartózkodóan.
- Ja persze – karolta át a vállam. – Az a szõke gyerek van a képben, ugye?
- Világosbarna – javítottam ki. – Sose szõkézz le egy hollóhátast.
- Oké, oké, de mi van kö…;
- Neked is szemet szúrt az a sok gyilkos pillantás, amit a rajongóid felénk küldenek mostanság? – váltottam gyorsan témát.
- Ne foglalkozz velük. – Lazának akart tûnni, de nem tudott átverni, a szemében árulkodón megcsillant az aggodalom. – Milyen órád lesz?
- Gyógynövénytan.
- Remek, akkor mehetünk együtt, nekem LLG-m lesz.

Elindultunk a kijárat felé.
- És a többiek? – kérdeztem.
- Remus számmisztikás, Peter mugliismeretes.
- James? – Elõre tudtam a választ. Kedvenc rúnamániás barátnõm…;
- Kettõt találhatsz – csóválta meg a fejét.
Felnyögtem.
- Teljesen megbolondult.
- Biztos fejére ejtették kiskorában – vigyorgott rám Sirius.

~o~



Gyógynövénytanon Bimba professzor szinte minden mozdulatomat pluszponttal jutalmazta, és mivel dupla óra volt, a Hollóhát homokórája jelentõsen gyarapodott. Ennek örültem, de a féltékeny pillantások egyre jobban zavartak.

Ebéd után felvettem Vector professzor zsebkendõjét, amit tíz ponttal hálált meg, a következõ számmisztika órán pedig játszottunk. Mindenki azt hiszi, hogy ez segít?

A napot átváltoztatástannal zártuk, itt telt be a pohár is.

McGalagony mellettem elhaladva megveregette a vállam, mire elképedt pillantást váltottam Shirleyvel.

Öt perccel az órakezdés után egy lány rontott be a terembe.
- Elnézést a késésért, tanárnõ! – zihálta Shannon.
- Tizenöt pont a Griffendéltõl, Miss Morgan! – csattant McGalagony hangja. – Üljön le!
Shannon a mi asztalunkhoz lépett.
- Leülhetek? – suttogta.
- Persze – feleltük kórusban Shirleyvel.

Elegem volt a kitüntetett figyelembõl. Ha már egy késésért is mínusz tizenöt pont jár, vajon mit kapok én, ha felrobbantom a professzor íróasztalát?

Megtettem.

McGalagony döbbenten meredt rám, majd egy intéssel rendbe hozta az asztalt.
- Az órámnak szentelje a figyelmét, Miss Field! – Ennyi, semmi levonás, még csak egy szokásosnál szigorúbb szemöldökráncolás sem. – Akkor ismételjük át az állati transzformációkról tanultakat…;

Felpattantam.
- Ne csináld, Meredith! – suttogta rémülten Shirley.
- Igen, Miss Field? – fordult felém ismét a tanárnõ.
- Kérem, professzor – kezdtem dühtõl remegõ hangon. – Órák után hívja össze a bûbájtan-terembe azokat a tanárokat, akik tanítanak engem!
- Mégis miért tenném? – értetlenkedett.
- Beszélnem kell magukkal! – feleltem szikrázó szemekkel. Nem túl szokványos kérés volt, a stílus, amiben pedig elõterjesztettem, nem volt a legudvariasabb, úgyhogy nem csoda, ha a diákok tátott szájal figyelték a jelenetet.
- Majd meglátom – dadogta.

Felkaptam a táskám, McGalagony hangja az ajtónál ért utol.
- Nem mehet el! Hiszen már tegnap is…;
- Küldjön büntetõmunkára – vetettem oda, és kiviharzottam a terembõl.

Pár sarokkal odébb megálltam, és a homlokomat a hûvös falnak nyomtam. Hatalmas hülyeséget csináltam, de úgy éreztem, ez az egyetlen megoldás. Ez így nem mehet tovább.

Lépteket hallottam. Mikor megpillantottam a fiút, beugrottam egy közeli falikárpit mögött rejtõzõ járatba és reménykedtem, hogy nem látott meg, azonban vészesen közeledett; a faliszõnyegen már átütött alakja.

Tétován felemelte a kezét, de lehanyatlott. Hatalmasat sóhajtott, beleremegett a szívem is. Végül megfordult, és valószínûleg visszament átváltoztatástanra.

Leroskadtam a fal tövébe, arcomat a kezembe temettem. Ez se volt jó így. Végre tisztába kell jönnöm az érzéseimmel.

~o~



Egy pad tetején üldögéltem, mikor beözönlöttek a tanárok.
- Nem kértem az egész tanári kart – fordultam hûvösen McGalagony felé.
- Jobbnak láttam így – válaszolta hasonlóan kimérten.
- Meg ugyebár hátha ajándékosztás lesz – dörzsölte össze kezeit Lumpsluck. Elfintorodtam. Hülye, naiv marha.
- Na de kérem! – cincogta vigyorogva Flitwick.
Fújtattam egyet. Utálom, ha a fejemben turkálnak.
- Mirõl lenne szó, Meredith? – érdeklõdött kedvesen Bimba professzor.
- Pont errõl! – Leugrottam a padról, és õrült járkálásba kezdtem, amivel csak erõsítettem az egész szituáció irrealitását. – Ez a túlzott kedvesség, a kitüntetett figyelem, hogy elsiklanak a hibáim felett, még akkor is ha szándékosak…; elegem van! – A végét az arcukba ordítottam, ami persze nem volt a legszerencsésebb, de mégis elnézték nekem.
- De Meredith – kezdte Flitwick. -, mi csak se…;
- Nincs szükségem a segítségükre, hiszen ezzel nem is segítenek, sokkal inkább…;
- Á, Miss Field, már rég nem hallottam ilyen pompás hangerõvel kommunikálni! – hunyorgott rám derûsen a belépõ Dumbledore. Már csak õ hiányozott ahhoz, hogy úgy istenigazából robbanjak. Szóval nem zavartattam magam, ahhoz túl dühös és zsúfolt voltam.
- Azzal, hogy így bánnak velem, nem csak ellenségeket szereznek nekem, de hátráltatják ezt az egészet, ami most végbemegy bennem…; Nem értik…;
- Sajnos mi itt egytõl egyig tudjuk, mit élsz most át – komorodott el az igazgató.
- Nem tudnak maguk semmit! – kiáltottam, és az ajtó felé futottam. Mindig a legrosszabbkor tör rám a sírás. – Még épp hogy csak elfogadtam ezt az új helyzetet! Alig voltam képes ebbõl a…; hiányos kirakóból a lehetõ legjobb képet kirakni…; Nem hagyom, hogy tönkretegyék az eltúlzott jóindulatukkal ennek az idõszaknak a munkáját, nem hagyom, hogy visszaküldjenek az alagút végére…; Mert minden jutalom, minden érdemtelenül kapott figyelmesség arra emlékeztet, hogy miért is kapom és ez…; csak hagyjanak békén! Kérem…; – bukott ki belõlem a zokogó jólneveltség, majd kirohantam a terembõl.

Végig a kihalt, sötét folyosókon, bele az ismeretlenbe…; A könnyektõl semmit sem láttam, csak futottam…;
Teljes erõbõl neki valakinek, aki még csak meg sem tántorodott. Átöleltem a derekát, arcomat a vállába fúrtam, és a sós permetet nyelve magamba szívtam az illatát.

Felismertem, de nem menekültem. Eljött a pillanat, amikor szembe kellett néznem a ténnyel, hogy valami nem változott. Egyszerûen vannak dolgok, amik elõl nem futhatsz el.

Ahogy szorosan magamhoz szorítottam, rájöttem, hogy mi hiányzott ebbõl az apránként felépített várból. Az esõ. A barátaim. David Thornton.

Mert a ruhájának esõ illata volt, mint mindig. Nem olyan, mint a londoni esõnek, aminek a szmog miatt minden cseppje tüzes vasként égeti az ember bõrét, nem. Olyan volt, mint az igazi vidéki esõ, ami a réteken hullik alá. Az esõ a mindenem.

Akik szeretik, azok általában az ablakból nézve, egy bögre teával a kezükben teszik, én azonban leveszem a cipõmet, és fel-alá rohangálok a dús fûben. Mezítláb*. Mert így vagyok szabad, így vagyok egész, engem ez tölt fel, ez segít túlélni. **

Néha már az illata is segít, mint most.
- Kerestelek – motyogta a hajamba David.
- Miért? – dörmögtem a vállába.
- Rebesgették, hogy az igazgatói székre pályázol, és összehívtad a tanári kart egy kis kampányolásra. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- A végén Dumbledore is befutott, és önként kölcsönadta a székét. – Még mindig nem engedtem el.
- Remek. Figyelj, Meredith, beszélnünk kéne…;
- Essünk neki. – Nagyot sóhajtottam és kibontakoztam az ölelésbõl.
- Nem megyünk le a parkba? – Belenéztem azokba a különleges szemekbe: sötétkék alapon apró zöld pöttyök, mint a csillagok az égen, együtt fogják össze a jövõ fonalát. Egyetlen nagy hálót alkotnak és mindenki kiolvashatja belõlük a sorsát. Én évek óta keresem azt a hálót David szemében, de eddig nem jártam sikerrel. Talán egyszer csak az enyém lesz az a miniatûr égbolt és akkor…;
- Ahhoz nincs túl sötét? – húzódtam távolabb.
- Azért van félhomály, mert esik az esõ – mosolyodott el és mindentudóan megfogta a kezem. Sietve indultunk a bejárati csarnok felé.

A park füvére lépve lerúgtuk a cipõnket, úgy sétáltunk a terebélyes fûzfa lombja alá, ahol hátunkat a törzsének támasztottuk.
- Év eleje óta kerülsz – kezdte csendesen David.
- Nézd, én…; Caitlin eltûnése óta sok minden változott. Azt hittem a régi csapat is széthullik, mert ennyire más lettem…;
- Ez még nem ok arra, hogy állandóan kitérj elõlem! – csattant fel.

Az arca elé araszoltam, hogy érintésekkel is nyomatékot adhassak a szavaimnak.
- David te voltál az egyik legjobb barátom, de…; tavaly óta túl sok minden történt.
- Ahogy az iskolakezdés óta is. Mindent, amit régen személyesen mondtál el nekem, Shirleytõl kellett megtudnom. El tudod képzelni azt az érzést, hogy látom, milyen állapotban vagy, de nem tudok segíteni, mert nem engeded? Fontos vagy nekem Med, és nem bírom tovább ezt az egészet.
- A mi kapcsolatunk túl szoros ahhoz, hogy titkolózzunk, márpedig nekem vannak titkaim, olyanok, amiket eddig csak Shirleynek mondtam el. Következményekkel járnak. Nem akarlak titeket is belerángatni…; Veszélyes.
- A barátok arra valók, hogy önként beleugorjanak az ilyesmibe – fogta meg a kezem. – Hallgatlak.






*Bocs mindenkitõl, de nem bírtam ki XD Ezt muszáj volt, még ha kicsit olyan is, mintha megloptam volna magam…; Remélem annyira azért nem zavaró.

**Na igen, ez meg a másik. Itt teljes egészében lehet engem azonosítani Meredith-szel. Mostantól lehet flúgos libának tartani, aki mezítláb rohangál otthon az esõben, de az a helyzet, hogy nem zavar, mert ez az igazság. Na de ez a kis bekezdés jó kis plusz volt azoknak, akik próbálnak megismerni ;)
Mese a hrom testvrrõl by Sophie
Szerző megjegyzései:
Mese a három testvérrõl


/Hol volt, hol nem volt…; Halványan emlékszem rá, hogy így kezdõdnek a mesék. Ha ennek a mondatnak az igazságtartalmát kellene vizsgálnom, azt mondanám, egyedül a ’nem volt’ igaz. Mert nekünk sosem volt. Se mesénk, se lehetõségünk…; /

Csak ültünk a fa alatt, és én meséltem. Patakokban folyt rólunk a víz, az esõ még a fa védelmezõ ágain keresztül is zuhogott ránk, de nem bántuk, sõt, én még örültem is neki. Kimosott belõlem mindent.

Egy ideig azonban még hallgattam; hátravágtam magam a fûben, és elrendeztem a gondolataimat.

Egyszer csak David hajolt fölém, azt hittem, meg akar csókolni, de végül persze nem tette. Ez csak az én álmom volt. Viszont kiolvastam a szemébõl a biztatást, amire szükségem volt.

- Az egész akkor kezdõdött, amikor Caitlin megszületett – kezdtem. Ahogy kibuggyantak belõlem a szavak, úgy törtek rám az emlékek is. Behunytam a szemem. – Már tudod, hogy ugyanazon a napon születtünk, de kiderítettem még valamit. Valamit, amit még Shirleynek sem mondtam el, valamit, aminek igazán semmi jelentõsége sincs, mégis szorongással tölt el, valahányszor rá gondolok…; Caitlin és én nem csak egy napon, hanem egy órában és percben születtünk…; 10 év különbséggel, persze.
- Különös…; - dörmögte elgondolkodva, majd mellém feküdt. – Honnan tudod?
- Egyszer, mikor veszekedtem vele, anyu büntetésbõl rendbe rakatta velem az iratszekrényt. Akkor találtam meg a Szent Mungós jelentést.

- Mi ez, Medy? – huppant le mellém Caitlin. Dühösen fújtattam egyet.
- Téged nem lehet lerázni?
- Azon az én nevem van, ugye? – Kérdésemet tudatosan kikerülte.
Egy fehér mappára mutatott; és valóban, azon szálkás fekete betûkkel ez állt Caitlin Giniver Field.
- Szóval apu még mindig olvasni tanít? – csóváltam immár megenyhülve a fejem. Nem sokáig tudok rá haragudni. – Pedig anyu megtiltotta…;
- Ez olyan, mint amikoj a barackéjt csejébe nem ájultam el, hogy kikos…; kikosájaztad Avejyt. Apu szejint szövetszégeszek vagyunk. – Büszkén kihúzta magát, és angyali mosollyal a kezembe nyomta a mappát. – Olvasd fel nekem. Kéééjlek!


- De ez nem is számít, csak egyszerûen muszáj volt megemlítenem. – Hálát adtam az Égnek, amiért az esõ jótékonyan leplezte a szemembõl pergõ könnyeket. – Mielõtt megszületett, Flame meg én szinte össze voltunk ragasztva, úgyhogy nagyon megviselt, mikor roxfortos lett, és hónapokon át nélkülöznöm kellett. Akkor úgy tûnt, õ is szenved, de így visszagondolva…; Benne már akkor elkezdõdhetett a változás.
- Amikor Caity a világra jött, Flame-mel repkedtünk a boldogságtól. Szó szerint – mosolyodtam el. – Elloptuk anya meg apa seprûit, és az õrületbe kergettük a Vérmániás Hölgyet. – Így hívtam anyai nagyanyámat. Mi tagadás, nem kedveltem, ahogy anya családját úgy általában…; Bár legalább némi magyarázatot adtak Flame jellemére.

Flame-mel kapcsolatban egyébként csak az ilyen emlékek késztettek valódi mosolyra, semmi más.

David is vigyorgott. – Megnéztem volna Mrs. Noble arcát…;
- Flame lefényképezte – jegyeztem meg csendesen. A mosoly az arcomra fagyott.
- És, hol van az a fénykép?
- Elégettem. Azt hiszem, el is érkeztünk a lényeghez. Most ne szakíts félbe, kérlek.
Flame-ben már akkor elromlott valami, mikor ide került a Roxfortba, és a Süveg a Mardekárba osztotta be. Amikor tizenegy lettem és hollóhátas, a távolság nõtt közöttünk, de nem volt vészes, ha lehetõségünk volt rá, továbbra is együtt lógtunk.
De aztán jött az az…; incidens Hellel és minden romba dõlt. Utána volt is Flame-mel egy csúnya vitám.

- Miért nem avatkoztál közbe? Mondd, miért? – hangom elcsuklott, szemeimet sós könnyek lepték el.
- Választhattam; megmentelek, és ezzel elveszítem a méltóságom a társaim körében, vagy hagyom, hogy más kelljen a védelmedre – felelte a földet bámulva Flame.
- És te igazi mardekáros módjára viselkedtél…; Gratulálok! Mi sem jobb annál, mint nevetni azon, hogy kínozzák a húgodat, akit állítólag szeretsz.
- Mardekárosként viselkedtem, mert az vagyok. Különben is, azt vártad, hogy majd szembeszállok Jason Hellel, a legbefolyásosabb háztársammal? – Próbált észérvekkel hatni rám, de rosszul választott.
- Én megtettem volna érted. – Ha akartam, se tudtam volna sírni. Már nem.
- Az eszemre hallgattam a szívem helyett, és mindketten jól jártunk. – Teljes meggyõzõdéssel beszélt, ami fájt, de már nem tudott úgy igazán fájni.
- Ó tényleg, én pokolian jól éreztem magam…;
- Te hollóhátas vagy, meg kell értened! – Hangjában egy cseppnyi könyörgés csendült, mire meglepetten kaptam fel a fejem. – Ez a közös a házainkban, az ész diktál a szív helyett!
- Á, szóval a Griffendél meg a Hugrabug a két idióta, akit a szíve vezet, mi meg az ügyesek, akiket az Ész. –Hhitetlenkedve meredtem rá, azt vártam, hogy megcáfol, hogy kijavítja saját magát.
- Pontosan – bólintott mégis. Szemmel láthatólag örült, hogy megértettem.
- Hogy te milyen sablonosan gondolkodsz! – kiáltottam fel. – A vége az lesz, hogy halálfaló leszel.
- Noble nagymama támogatja az ötletet – fordult el.
- Micsoda!? – Felhördültem, és megragadtam a karját.
- Tudod, hogy a nyáron sokat idõztem náluk – nézett rám ismét, immár felbátorodva megrökönyödésemen. – Szóba került a dolog. Azt válaszoltam, még fiatal vagyok, de már gondolkodtam rajta.
- Te nem vagy normális…; Apa A-U-R-O-R! Ki vagy te, Flame Field? – Tisztán érezhetõ undor áradt belõlem, ami láthatólag iszonyúan feldühítette.
- A bátyád – válaszolta hidegen. – De ha nem vagyok megfelelõ neked, akkor felejts el. Bár…; - Szája különös, szinte kegyetlen mosolyra húzódott. – Azt hiszem, te nem vagy méltó arra, hogy a húgom légy.
- Gyûlöllek…; - suttogtam. Elõször mondtam a szemébe, és elõször gondoltam komolyan.


- De ez csak gyerekes utálat volt ahhoz képest, amit késõbb éreztem, és egyszerû harag, összehasonlítva a mostani érzelmeimmel. – Tényleg, mit is érzek Flame-mel kapcsolatban? Nehéz csak így elgondolkodni rajta. Azt hiszem, akkor éget, mar a gyûlölet, ha magam elõtt látom Caitlin arcát. Olyankor ölni tudnék.
- Anyáék persze rögtön észrevették, hogy valami nincs rendben. Kinek ne tûnt volna fel az az émelyítõ közöny, amivel a szakadékot letakartuk? Mindent el kellett mondanom. A szüleim megdöbbentek, de…; Egy hét szobafogságot kapott, érted? Egy hét szobafogságot…; Anyának mindig is õ volt a kedvence, nem igazán hitte el ezt a szörnyûséget róla, pedig mennyi minden bizonyította! Apa meg…; Õ sosem volt részrehajló, de mégiscsak Flame az elsõ és egyetlen fia.
Amikor gyûlölködve szólok a bátyámhoz – ebben az egy szóban benne volt minden csalódásom, keserûségem és undorom -, apu azt hiszi, még mindig emiatt teszem. Csak azért, mert nem védett meg…; Mennyire nem értenek semmit!
- Mit tett, hogy ennyire gyûlölöd? Mi az, ami számodra a helles esetnél is rosszabb? – David szavai valamilyen különös kábulatból riasztottak fel. Hozzá szóltam, neki meséltem, de közben teljesen elfelejtettem, hogy itt van mellettem, csak beszéltem és beszéltem. Minden szó egy-egy kavicsot taszított le a szívemrõl, pici, kerekded kavicsokat. Az önmarcangolás pengéi simára csiszolták õket.
- Úgy két évvel ezelõtt rányitottam Flame-re, mikor tusolt. Nem láttam semmi intimszférát zavaró dolgot, a tusoló fala körül-belül a nyakáig ért. Viszont…; A bal kezével fogta a tusolórózsát. És mi virított az alkarján? – David ujjai összefonódtak az enyémekkel. Ez a kapcsolat, mindössze tíz ujj szövetsége elég volt ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeim. – Mindketten ledermedtünk. Lassan, végtelenül lassan a tetoválására pillantott, majd megint rám. Az arca döbbent, talán megbánó fintorba torzult, és ezt suttogta: „Én megmondtam.”
Egészen addig csak álltam ott, megkövülve a csalódástól, és az dobolt a fejemben, hogy az nem lehet, hogy pont õ…; Mintha erre válaszolt volna. „Én megmondtam.” Kirohantam, be a szobámba, és csak sírtam, órákon keresztül csak sírtam…; És akkor bejött Caitlin. Úgy beszélt velem, mint egy felnõtt, pedig csak négy éves volt! Megvigasztalt, mint soha senki az elõtt és az óta, és megígértette velem, hogy sosem leszek szomorú. Annyira hiányzik…; - Az oldalamra fordultam, arcomat David vállába fúrtam.
- Megértem, kicsim…; Megértem…; - Kicsim…; Ami Sirius szájából zavart, az Davidébõl kimondhatatlanul jól esett. Mégis, hazudott nekem. Kegyes, általános hazugság volt, de hazugság…; „Megértem.” Ó, dehogy érted meg! Mekkora szerencséd van, hogy nem érted! De bár, bár…;
Egy percre azt kívántam, bár õ is átélné mindezt, hogy megoszthassam valakivel…; Kegyetlen kívánság volt. Be is beszéltem magamnak, hogy nem gondoltam komolyan, pedig ez is hazugság volt. Igenis, abban a múló pillanatban nagyon komolyan gondoltam.
Undorodtam magamtól.

- Caitlin sokkal inkább az én húgom, mint Flame-é – folytattam. – Elmondtam neki, mi történt Jason Hellel, elmeséltem neki mindent, mert elõle ritkán voltam képes bármit is eltitkolni. Nem ragadt át rá a gyûlöletem, de attól kezdve hidegebben bánt a bátyánkkal. Mert én és Caity…; összetartozunk. Flame-et dühítette, hogy Cait az én oldalamon áll, ez mindig is szálka volt a szemében…; Nem vagyok benne biztos, de az volt az elõléptetéséhez szükséges feladat, hogy elrabolja a húgomat.
- Száz százalék, hogy Flame rabolta el? – fordult felém David. Szinte összeért az orrunk.
- Biztos, hogy csak elrabolták, és az is, hogy Flame volt az. Felismertem azon a…; azon a napon. – Az egész testemet rázta a zokogás. David magához húzott és megölelt.
Pedig nem voltam kétségbeesve, nem voltam az átlagosnál szomorúbb. Megkönnyebbült sírás tört elõ belõlem, mert megint könnyíthettem a lelkemen.

De ez is csak egy pillanat volt, egy idilli perc, amikor nem volt más, csak David és én. Csak mi ketten.

Zavartan szétváltunk, majd ismét ülõ helyzetbe tornáztuk magunkat.

Csend telepedett közénk, ami akár kínos is lehetett volna, de inkább tetszett megnyugtatónak. Egy kicsit talán átgondolta helyettünk a dolgokat. Én a magam részérõl végre elfogadtam, hogy igen, még mindig szerelmes vagyok Davidbe; ez az egy dolog ismét gyarapítja azoknak a listáját, amik nem változtak meg. Jó érzés hogy egyre több ilyen van, érdemes kutatni az életem további képkockái után.
- Siriusnak mondtad már? – kérdezte David, miközben a kastély felé sétáltunk. Csurom vizesen. Nem számított.

A kezeink maguktól fonódtak össze.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Õk lesznek a következõk. De szeretném, ha Jeremynek te mesélnéd el, most még nem viselném könnyen, ha belém kötne.
- Persze, szívesen.

A kapunál felkaptuk a cipõinket, és buzgón imádkoztunk, hogy ne találkozzunk senkivel.
Valószínûleg leszállt az éj, mert a folyosók néptelenek voltak, csakúgy, mint a klubhelyiségünk.

Együtt mentünk fel a lépcsõn. Ahol kettéágazott lány- és fiú szekcióra, felé fordultam és egy puszit nyomtam az arcára, aztán könnyedén felléptem a lépcsõnkre, de kezemnél fogva visszarántott és megölelt.
- Hiányoztál.
- Azt meghiszem – dörmögtem vigyorogva a vállába.
Éreztem, hogy õ is mosolyog. Felkapott és letett a lépcsõre.
- Kisasszony – hajolt meg.
- Uram - pukedliztem nevetve, majd felrohantam a szobámba.
Kd by Sophie
Köd


/A köd a föld felszíne fölött parányi vízcseppekből keletkező, a páránál sűrűbb képződmény. Ezt írják a könyvek. Parányi vízcseppekből…; Imádom a vizet. Mindig az a kis patak jut róla eszembe, és hogy milyen boldogok és önfeledtek voltunk mi ketten. Caity és én.
A köd…; Ezek szerint a köd olyan a víznek, mint a fénynek a sötétség, a mindennek a semmi, az Életnek a Halál…; A köd a víz, az Élet gonosz, visszataszító fele. A köd maga a Halál./


A fürdő ajtaja nyitva állt, hálóingem szélét időről időre meglebbentette egy apró szellő. A kezem tétován a színes műanyagbögre felé indult. „Átdörzsöljem még a fogaimat?”
A bögrébe dobtam a fogkefét. Halkan, keserűen felnevettem. Hihetetlen, hogy képes vagyok ezen filózni. Hihetetlen, hogy képes vagyok rajta nevetni.

A fáklya egy intésemre kialudt, a fürdőre teljes sötétség borult. Nesztelenül kiosontam az ajtón, egyenesen a párkányom felé. Az ablak résnyire nyitva volt, a résen tejfehér köd gomolygott be. A szívemet jeges rémület szorította össze.

A párkányra kuporodtam, és kitártam az ablakot; innen jól láttam a Griffendél-tornyot, és tudtam, ha valaki figyelne, észrevenne.

Engedtem a kísértésnek, és kilógattam a lábamat. Hátborzongató mélység tátongott alattam, de boldoggá tett. Talán most pont annyi választ el a haláltól, mint Caitlint - gondoltam.

„Ígérd meg nekem, hogy sosem fogsz szomorkodni.”

A halálra gondolni vajon már szomorúság? Vagy maga a Halál az? Vagy talán pont az Élet?

Lepillantottam. Az előbb még láttam a lábam, sőt a mélység végét is, de most már semmi, csak a csontig hatoló, bénító köd. Most lenne a legegyszerűbb leugrani. Hiszen olyan, mintha csak vattacukorba ugranék. Nem is ugranék.

Szomorúan elmosolyodtam. Behúztam a lábam, és bezártam az ablakot. Ez nem ilyen egyszerű. Ki kell tartanom. Nem magamért. Caitlinért.

Csak ültem összekuporodva az ablakpárkányon, homlokomat a hideg ablaküvegnek döntve. Arra a napra gondoltam és tudtam, hogy ez már mindig így lesz. A Kísértés jön, nekem le kell győznöm. Köd mindig lesz, és nekem Caitre kell gondolnom. Egyszerű és kegyetlen. Mi ez? Az Élet, vagy a Halál?

Megráztam a fejem. Most nem ezeken kell gondolkodnom. Caitlin…;

- Rosszul vagy, Med? – Shirley fehér alakja fáradtan ült le az ágyamra. Megszakította az emlékezést. A lehető legjobb helyen, de megszakította. Dühös voltam rá, de ha Caitlin velem van, sosem tudok igazán haragudni. Márpedig a húgom fogta a kezem…;
- Köd van – feleltem színtelen hangon. Már gyászoltam a múló pillanatot, mikor a kezemben tartottam az apró kezet. Mert folytatódott. Jöttek a csuklyások, és tudtam, hogy mit kell tennem, de az Idő az utamba állt.
Mit nem adnék érte, ha mindent meg tudnék változtatni!
- Az nem ok arra, hogy megfagyj – morogta Shirley. – Feküdj vissza!
- Hát nem érted, Shirley? Köd van…; - Felé fordultam, mire hátrahőkölt és elsápadt. Egy pillanatig meredten bámult rám, szemében a felismerés szikrájával.

Visszafordultam a Köd felé. Megint kezdődött elölről.
Nem vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy barátnőm kioson a szobából, a visszatérését sem észleltem.
- Meredith…; Gyere velem – suttogta. Nem igazán voltam magamnál, kábán követtem.

Felvezetett a fiúk hálókörletébe vezető lépcsőn. Ugyanaz a folyosó, mint a lányrészlegben. A legvégén csigalépcsőn lehet feljutni az iskola első és nagyobb létszám esetén a hetedévesek szobájába.
- Shirley, te komolyan be akarsz törni az iskola elsőhöz?
Elnevette magát.
- Az idén nincs hollóhátas.
- Ja persze…; Hiszen az egyik James, a másik meg…; Evans. Blöeh.
- Ez a kedves hang melyik névhez csatolható? – nézett fel vigyorogva a szőnyegen hasaló David, amikor beléptünk.

Az iskola elsőnek kandalló is járt, most vidáman pattogott benne a tűz. A megcsapó meleg juttatta eszembe, hogy én tulajdonképpen fáztam a szobánkban, és hogy milyen állapotban is voltam.
- Kettőt találhatsz – huppantam le mellé. – James még rendben van, de Evans…;! A végzős hollóhátasaink tiszta bénák. Eddig minden évben a mi házunk adta legalább az egyik iskola elsőt.
- Ilyen az élet. De majd mi megmutatjuk - lépett be a szobába Jeremy. Pálcájával maga előtt lebegtetett egy rakás ágyneműt. – A hetedéveseknek szánt szobákból hoztam – válaszolt kérdő tekintetemre. – Az idén sokan nem jöttek vissza, és az elsősök száma is rémisztően kevés. Nem volt szükség a fenti szobákra.
- Még egy bizonyíték, hogy odakint elkeserítő a helyzet – mondta David.
- Ja. – Jeremy az ablakpárkánynak dőlt. Nagyjából takarta a kint gomolygó ködöt, de nem eléggé. Tudtam, hogy direkt csinálja.

Shirley az íróasztalon ülve lóbálta a lábát és mosolyogva figyelte a tüzet.
- Ez mind szép és jó, de miért is vagyunk itt? – fordultam hozzá.
Elkomorult.
- Borzalmasan néztél ki, ahogy ott ültél az ablakban. Biztos csak a kísérteties fény miatt volt, de.. olyan voltál, mint egy zombi.
- Ez kedves…; - vigyorodtam el kényszeredetten.
- Csak ne vigyorogj! – csattant fel. – Ijesztő volt. Úgy gondoltam, szükséged van ránk. Meg aztán, éppen időszerű volt egy ilyen beszélgetős este.
- Való igaz – szólalt meg Jeremy. A szemembe nézett. – David mesélte, mikre jöttél rá. Tehát azt akarod, hogy a húgod keresésére induljunk?

Jeremyt sokan félelmetesnek tartották. Átható kék szeme, világos bőre és sötét haja különös kontrasztot alkotott, de aki jól ismerte, az tudta, hogy nála megértőbb és kedvesebb ember kevés van a világon. Ezt jelezte a folyton szája sarkában bujkáló mosoly és a különös kékség által sugárzott meleg tekintet.

- Jeremy, azt hiszem ez nem a legmegfelelőbb alkalom erre – lépett közbe David és átkarolt.
- Szerintem pedig pontosan ez az – felelte nyugodtan a másik fiú. Tekintetét még mindig az enyémbe fúrta.
- A terv az, hogy mindezt egyedül viszem véghez – mondtam.
Jeremy szeme összeszűkült.
- Értem. De a lelked mélyén gondolom igényt tartasz a segítségünkre.
- Sok mindent gondoltál már életedben Jeremy Carter, de az esetek nagy százalékában tévedtél.
- Elismerem. De most biztos vagyok benne, hogy szükséged van ránk a kis…; küldetésedben – jelentette ki hűvösen.
- Kis küldetés, mi? – kiáltottam fel izzó tekintettel, de hangom ijesztően nyugodt maradt. – Ez nem valami dicsőségszerző hadjárat, ez Caitlinről szól! Szükségem-van-a-húgomra.
- Persze.
- A rohadt életbe, Jeremy! Már azt is bánom, hogy elmondtam nektek, mert már ez is veszélybe sodorhat titeket. Soha, érted, soha nem vártam el, hogy segítsetek, mert fogalmatok sincs, milyen veszélyes. Sőt, nem akarom, hogy részt vegyetek benne. Ez egyébként sem a ti asztalotok – fejeztem be kissé lenyugodva.

Az utolsó mondatnál mindhárman felhorkantak.
- Meredith, te teljesen hülyének nézel minket? – lökte el magát döbbenten a párkánytól Jeremy. – Az ilyen bátor tettek csak a griffendéleseknek valók, ugye? Eddig te ellenezted legjobban ezt az általánosítást, most meg…; Mi van veled? Természetes, hogy segítünk, hiszen a barátunk vagy! Nem hagyjuk, hogy egyedül csináld végig, azt meg végképp nem, hogy a Tekergőkkel!
- Így is-úgy is beavatom őket – közöltem csendesen, miközben magamban boldogan mosolyogtam. – Nem tudod pont őket visszatartani.
- Épp ezért ott leszünk erősítésnek, nehogy a harci kedvük legyen a buktató tényező.
- Ahhoz képest, hogy a vége egy ’Mindenben veled vagyunk’ lett, szép kis bevezetőt kanyarítottál hozzá…; - vigyorogtam vissza rá.
Tudtam, hogy ez lesz. Döntött, már akkor mikor beszélt Daviddel. A dolog szépsége az, hogy tudta, hogy tudom, mégis ki tudott hozni a sodromból, le tudta velem vezettetni a köd miatt felgyülemlett feszültséget. Ezért szeretem Jeremyt.
- Hisz’ ismersz…;
- Ja. Sajnos – morogtam, mire hozzám lépett, felsegített és megölelt.
- Hiányoztál, Med.
- Ezt mostanában sokan mondták. – Vigyorogva ültem vissza David mellé. – Tarthatnánk egy ’Hiányoztál, Field’ bulit.
- Miért is ’Field’? – kérdezte somolyogva Shirley.
- Könyörgöm, ha Malfoyékat is meghívjuk, nem lehetek olyan közvetlen, hogy ’Meredith’-t rakok a feliratra! – fortyantam fel.

A töménytelen takaróból, amit Jeremy hozott, kényelmes kis ágyakat fabrikáltunk. Kettőt szorosan egymás mellé, a másik kettőt a két oldalára rézsútosan. Velünk szemben lobogott a tűz, de mi olyan távolságba helyeztük az „ágyakat”, hogy megfelelő mennyiséget kapjuk a melegből.
A nagy munka után mind a négyen ledőltünk az egyetlen hivatásos ágyra.
- Hát, srácok, azt hiszem megint nagyot alkottunk – jelentette ki vidáman Shirley.
- Kétségtelen – vágtuk rá.
- Mi vagyunk az aranycsapat – sóhajtotta David.
Felnyögtem. – Hanyagoljuk a focit, ha lehet.
- Ja tényleg, nagyapátok annak a makar vagy milyen focicsapatnak szurkol…; - állapította meg Jeremy.
- Magyar – javítottam ki. – De tény, hogy hű "angolként" a legnagyobb ellenség a kedvence. Bár már ebben sem vagyok biztos. Amikor nagyapa a fociról magyaráz…; Olyan, mint sok-sok mágiatöri óra egyben.
- Dettó – szólalt meg Shirley. – De hát ismerjük Papát, amilyen aranyos, olyan bogaras is.
- Mi nem szidjuk nagyapátokat, ugye, David? – Jeremy tartózkodóan emelte fel kezét.
- Pontosan. Adózzunk egy perc féktelen nevetéssel idősb Mr. Fieldnek, aki bevezetett minket a mugli világ rejtelmeibe.
Mikor egy percnél jóval hosszabb ideig tartó nevetésünk elhalt, hangomban teljes bizonysággal megszólaltam:
- Ideje lenne lefeküdni. Az elosztás gondolom világos.
Shirley és Jeremy, nem sok jót sejtető vigyorral az arcukon, felpattantak.
- Mint a vakablak! – És elfoglalták a két szélső „ágyat”.
Daviddel egyszerre ültünk fel.
- Nem horkolok - fordultam felé -, viszont előszeretettel trappolok végig a tíz centinél közelebb alvó emberek hátán.
- Majd határvonalat húzunk.
Nevetve a takarónkra dőltünk, miközben nekem David furcsa somolygása járt a fejemben.

A plafont bámulva jól hallhatóan odasúgtam neki:
- Te is látod az összeesküvés kibogozatlan szálait?
- Sajnos elfelejtettem szemüveget csináltatni a nyáron.
- Szemüveges leszel? – Felültem és döbbenten meredtem rá, de ő csak azzal a pajkos mosollyal nézett vissza rám, ami talán mindent elindított.
- Baj?
- Nem, úgyis nagyon édes leszel – vetettem oda és visszahanyatlottam a párnára.
- Szóval édes vagyok? – Éreztem a hangján, hogy vigyorog.
- Nem. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd; a hazudozás a legfőbb erényem – válaszoltam jól oldalba bökve a könyökömmel.
Shirley kuncogva nekem vágott egy párnát.
- Valaki aludni is szeretne!
- Tényleg? Azt hittem ez egy egész éjszakás pizsamaparti…;
- Azon is szoktak aludni, Apróság!
- A magasságomról több szó ne essék, ha kérhetem – hördültem fel. – Nem akartok beszélgetni?
- Miért is ne?

Hosszan tartó, vidáman vibráló csend.
- Látjátok, ez velünk a baj – sóhajtottam. – Ha beszélgetni akarunk, sosem jön össze.

***


A tűz szinte teljesen kialudt. A szobában csend honolt, de tudtam, hogy mind ébren vannak, ésgyanarra gondolunk.
- Legutóbb Graham miatt voltunk itt – mondtam halkan. Shirley összerándult. Átnyúltam és megfogtam a kezét. – Most miattam. Vajon mind sorra kerülünk?
- Azért ez nem ugyanaz a helyzet – felelte David.
- Gondolod? Én viszont úgy érzem, az utóbbi hónapokban én is meghaltam egy kicsit.
- Nem hiszem, hogy a halál ilyen egyszerű lenne – szólt közbe Jeremy. – Nem tudjuk, mi az, és amíg így van, nem nevezethetjük a hullámvölgyeket halálnak.
- Caitlin elrablása nem egy hullámvölgy, Jeremy. Kitéptek belőlem egy darabot.
- Ha mindezt nem fogadnánk el, most nem lennénk itt.
- Emberek, tizenöt évesek vagyunk! Hagyjuk az élet nagy kérdéseit…; Tiszta gáz, hogy itt elmélkedünk ezekről, miközben…; - kezdte David, de közbe vágtam.
- Miközben nap mint nap szembesülünk vele? Ne kezdj felnőtt módjára gondolkodni, kérlek! Mert ők, a nagy és okos felnőttek azt hiszik, ez csak egy iskola, mi pedig gyerekek vagyunk még, és nem látjuk a pusztulást, a romlást, az emberek mocskos kis játékait…; Becsületért, hatalomért, dicsőségért, szerelemért…; Mindez itt is jelen van!
- Tudom. Bocsánat. Csak feszélyezett a téma és valahogy el akartam ütni a dolgot.
- Legközelebb legyél őszinte. Mint ahogy mindig az voltál eddig is.
- De ez egészen más téma, mint a többi. Graham…; még nem emésztettük meg a dolgot és…; - Az ajkára tettem a mutatóujjam.
- Én se dolgoztam még fel. Pont ezért hoztam fel. – Mély levegőt vettem. – Még nem búcsúztunk el tőle. A temetésen se voltunk ott, de az nem is lett volna a mi búcsúnk.
- Most akarod? – hajolt felém Jeremy.
- Nem. Kell egy zongora.
- Rendben.

Shirleyt az egész beszélgetés alatt rázta a néma zokogás. A fiúkkal felültettük és egy apró félkört alkotva néztük a hamvadó tüzet. Egy éve még egy élet lángja is így pislákolt…; és mi tehetetlenek voltunk.
Magamhoz öleltem Shirleyt. Nem hiszem, hogy neki a legnehezebb. Egyikünknek sem az. Mind ugyanannyira szerettük Grahamet, csak mind másként. De bárki bármit mond, a halállal még a Szeretet sem képes felvenni a harcot. Más sem képes rá, pedig sokan megpróbálták. Senki sem járt sikerrel. De jobb is így, hogy nem ismerjük a Halált. Mert pontosan ezért félünk tőle, az Ismeretlentől. Ki tudja mi lenne, ha ismernénk?
Ki az a Graham Sullivan? by Sophie
Szerző megjegyzései:
Kiderül, hogy ki is az a Graham, lesz egy jóó hosszú emlékez?s rész, amib?l megint csak kiderül majd pár dolog és felcsendül egy dal, nevezetesen Vanessa Carlton - White Houses c. száma, amit meg lehet hallgatni az odapasszoló résznél, de a fejezet alaphangulatához nem illik.
Jó olvasást!
Ki az a Graham Sullivan?


/Rendszerint, ha feltesszük az ominózus kérdést, hogy Az ki a fene?, a szokásos választ várjuk. Ennek meg ennek a rokona, barátja/barátnője, tudod, láttuk múltkor a suliban…; Mert erről rögtön beugrik az illető néhány ismertetőjegye és már nem is akarunk többet megtudni róla.
A gond akkor kezdődik, mikor kénytelen vagy olyasvalakiről feltenni ezt a kérdést, akit jól ismersz. Akiről azt hitted, a barátod. Mert akkor már nem arra vagy kíváncsi, kihez tartozik, hiszen mindeddig abban a hitben éltél, hogy egy icipicit hozzád. Sokkal inkább érdekel, hogy hová sodorta a Sors, miért van az a hely olyan távol tőled és legfőképpen…; Miért pont most vette fel, vagy vette le az álarcot?
És ott a búcsú. Hogyan búcsúzhatnál el végleg valakitől, akiről az sem tudod, valójában kicsoda?/


A következő reggel David karjaiban mosolygott le rám. Ébredés után csak azért se nyitottam ki rögtön a szemem. Elmosolyodtam és még közelebb bújtam hozzá. Talán ez az utolsó alkalom…;
Egy félreismerhetetlen nesz azonban kényszerített, hogy újból megszemléljem a külvilágot.
Fogtam feleslegessé vált kispárnám és a kuncogó Jeremy képébe vágtam. A mozgásra viszont David is ébredezni kezdett. Gyorsan felültem, hogy enyhítsem a helyzet zavarát, de egyik karját makacsul a derekamra fonta. Szerettem volna hinni, hogy a tudatalattija művelteti ezt vele, de elméletileg régen kiábrándultam az efféle kínos reményekből.
Száméra komikusan merengő arcomat látva Jeremy felnevetett. David riadtan ült fel. Reflexből közelebb húzott magához, de egy pillanat múlva úgy engedett el, mintha a bőröm tüzes vas volna. Jeremy már szabályosan fetrengett a röhögéstől. Íme, a félelmetesen komor Jeremy Carter…;

- Te meg min nevetsz így? – kérdezte David, kérdését egy jól irányzott párnával megtoldva. Szemei még le-le ragadtak az éppen elszállt álomtól. Haja kócosan meredt az égnek – nehezen álltam meg, hogy beletúrjak. Sóvárogtam még sok-sok ilyen együtt ébredős reggelért (Jeremy Carter nélkül), de nem voltam telhetetlen. A bizonytalan jövő árnyaitól kísértve jó mélyen elraktároztam ezt a pár percet, hogy ha az Élet úgy hozza, mindig emlékezhessek rá.

- Kár volt felébrednetek, srácok – nyögte, nehezen visszafojtva még mindig kitörni készülő nevetését. Jeremy. – Olyan éédesek voltatok így együtt! Összebújva, békességben…;
- Fogd be! – dörrentem rá elvörösödve és segélykérő pillantással fordultam Shirleyhez. De ő is csak nézett minket mosolyogva, a könyökére támaszkodva.
- Áh, elegem van belőletek! – szakítottam félbe fújtatva Jeremy „Hiányzott a plüssmacid, David?” felkiáltását. – David csak kiküszöbölte a kis éjszakai problémámat.
Elvigyorodtak, mire a kezembe temettem az arcom.
- Olyan hülyék tudtok lenni! Arra gondoltam, hogy ebben a testhelyzetben tuti nem trappoltam végig a hátán.
- Aha persze…; - dünnyögte Jeremy.
- Jogos – hagyta rám Shirley, de az idegesítő vigyor ott maradt az arcán. David csak enyhén elpirult.

Szemforgatva hátravágtam magam és fejemre húztam a takarót. David felkelt mellőlem és Jeremyvel kezdett pusmogni. Helyére bezuhant Shirley.
- Pasik – mondta elkínzottan, mire felpattantam.
- Hol?
A fiúk sértődött pillantásokat lövelltek felém. És még ajándék párnákat is kaptam.

***


Barátnőm döbbenten nézte a velünk szemben ülő fiúkat.
- Úgy esztek, mintha az életetek múlna rajta…;

A nagyteremben ültünk. A legtöbb diáknak korán volt még, de így is szép számmal reggeliztünk ebben az időpontban.

- Mond, Shirl, hallottál már az éhhalálról? – kérdezte Jeremy.
- Akartam is javasolni neked.
- Khm…; - „Véletlenül” meglöktem Shirley kezét, Jeremyre pedig egy kis töklevet löttyintettem. Az évődés abbamaradt. – Jó kis beszélgetős este volt, nem gondoljátok?
- De – helyeselt Jeremy, látszólag ügyet sem vetve a narancssárga foltra a pólóján. – Meg kéne ismételnünk.
- Én benne vagyok – mosolygott rám David, mire torkomon akadt a pirítós.
- Perverz…; - hörögtem heves köhögés közepette.
- Nem, csak…; - A mondat félbeszakadt. David finoman sípcsonton rúgott az asztal alatt.

A rám törő reményektől még kicsit kába voltam, de az évek során szerzett tudás segítségével beazonosítottam a jelzést. Kérdőn néztem rá. A bal lábamba rúgott. Tovább ettem, de közben őt figyeltem. Amikor lehajtotta a fejét, bal kezemmel hátra csaptam a levegőbe. Vagyis oda, ahol normális esetben a levegő lett volna, de most Sirius hasa parkolt.
- Gyilkos – nyögött fel, majd lehuppant mellém. A tányérokkal nem törődve az asztalra dőlt. Kezét a gyomrára szorította és halálhörgést hallatott.
- Majd szólj, ha hullát is látsz, különben nem hiszek neked – közöltem a lehető legközönyösebben.
- Minden rendben? – lépett mellém James. Mintha ez lett volna a Jel; Sirius, Remus, Peter, David és Jeremy egyszerre függesztették rám aggódó tekintetüket. Előbbiek immáron körém ülve.
- Hé srácok, ennyire szép azért nem vagyok! – vigyorodtam el. James erre kényszerített, hogy felé forduljak. A szemembe nézett, úgy ismételte a kérdést némán. – Minden a legnagyobb rendben. Végre beszélgettünk egy jót a fiúkkal meg Shirleyvel. Csak…; Tudod, el kell végre búcsúznunk.

Feszült csend, néma beletörődés, hangtalan megértés. Barátok.

- Na…; Mesélj Sirius, mit mondott McGalagony, mikor legutóbb eléálltál összetört szíveddel? – kérdeztem vidáman, előre élvezve a kiváló, Tekergő-féle McGalagony-imitálást. Nem csalódtam.

Miközben a fiúk nevetőgörccsel küszködve előadták a „találkát”, fénysebességgel lapátoltam magamba az ételt. Hiszen nekem még dolgom van…; De még mennyi!

A hang váratlanul, idegesítően csapott le rám. Ingerülten legyintettem a kezemmel – sikeresen fejbe vágva Petert.
- Jaj, te jó ég…; bocsi Pete, esküszöm, hogy nem akartam, én csak…;
- Hoztad a szokásos formádat – vigyorgott rám szemtelenül, mire kapott még egyet. Köztudottan szereti a repetát.

- Hm, akkor én most megyek is – álltam fel. – Sirius, ti menjetek vissza az asztalotokhoz, mert Evans már így is kísérletezik a gúnyos mosoly- gyilkos pillantás kombinációval, ami ugyebár az én tulajdonom. Shirley, srácok, mi majd a teremben találkozunk.
- Várj, Med! – kiáltott utánam barátnőm.
- Igen?
- Mi dolgod van? – Már készült is utánam, de leintettem.
- Maradj! Még beszélnem kell Mcgalagonnyal átváltoztatástan előtt. Legyetek…;
- Rosszak leszünk! – zengte a Tekergő kórus.

Sebes léptekkel, mosolyogva indultam McGalagony után, aki pár perccel ezelőtt távozott a nagyteremből.
- Professzor, várjon kérem! – kiáltottam, mielőtt belépett a szobájába.
- Igen, Field? – Hangja olyannyira jeges lett, mikor meglátott, hogy beleremegtem. Mióta megkértem a tanári kart, hogy fogják vissza szeretetkitöréseiket, a tanárnő átesett a ló másik oldalára. Végre kiderült, milyen is az, ha igazán, tartósan haragszik egy diákra.
Engem lepett meg a legjobban, mennyire közömbös számomra, hogy egy tanár kedvel-e vagy sem. De voltak ehhez hasonló pillanatok, amikor meginogtam.
- Én…; Egy varázsige érdekelne. Nem kell tartósnak lennie, de egy bizonyos ideig tartson ki, mert…;
- Kinyögi végre, mit akar? – emelte meg bosszúsan a hangját.
- Miből és hogyan tudok zongorát készíteni?

Szavaimat hideg csend követte. McGalagony felhúzta egyik szemöldökét.
- Grahamért…; - suttogtam.
Olyan hirtelen lepték el szemét a könnyek, hogy elfordulni sem volt ideje. Zavartan, hüppögve osztotta meg velem a varázsigét.
Egyetlen pillantást vetettem még rá, majd sarkon fordultam.

***


Lépteket hallottam. Könnyű lépteket, melyeknek tulajdonosai nem tudták, hová tartanak. Ha hirtelen fáj, talán egyszerűbb minden.
- Hihetetlen, hogy McGalagony lerövidítette Lestrange büntetőmunkáját. Amikor csak úgy odalépett hozzá, azt hittem megint cirkuszolni fog…;
- Nyugi Dave, mind azt hittük. Bevallom én még örültem is volna neki…;
- Legszebb öröm a káröröm.
- Uh, David te komolyan hangoztatsz egy mardekáros mondást? Ha Med megtudja, kitekeri a nyakad.
- Mert te persze egy ártatlan bárányka vagy Shirley Brooks…;

- Basszus – nyögte Jeremy, aki elsőként lépett a birtokba vett iskolaelsői szobába. – Mi a fenét forgatsz a fejedben, Med?
- Miért most? Én ezt nem…; - Shirley láthatóan a sírás szélén állt.
- A helyetekre. Ne hisztizzetek. Tegyük könnyebbé. – David csendes, határozott hangjára megtaláltam azt a biztonságot, amire még szükségem volt, hogy valóban el tudjak búcsúzni. Együtt. Örökre.
- Muszáj most? – kérdezte halkan Jeremy, miközben felfészkelte magát az ablakpárkányra.

Egy szomorú mosoly és mindenki értett mindent. Szükségünk van a búcsúra. Hogy ebből a másik kirakóból is a legjobbat tudjuk kirakni.

Emlékeznünk kell. Már megint. Ebben a lassan széteső világban talán csak emlékezni lehet.

Ahogy végigpillantottam rajtuk, akaratlanul is elmosolyodtam. Ugyanúgy helyezkedtünk el, mint aznap, mikor elveszett az első kis képkocka. Csak egyvalami hiányzott…;
Nagy levegőt vettem, ujjaimat a zongora billentyűire csúsztattam s elkezdtem játszani. Ugyanazt.

- Nagyapátok üzeni, hogy énekeljünk valamit, különben kirugdossa az aranyló seggünket a nappalijából – vigyorgott ránk a belépő Graham, majd lehuppant mögém a szőnyegre.
- És hol van őnagysága? – kérdezte Shirley a kandalló előtt hasalva, tökéletesen játszva a bosszús nagyvilági hölgyet.
- A kertben dolgozik – vont vállat Graham. Rám kacsintott és beleharapott az almába. – Elkapott, mikor ezt a kis aranyost lenyúltam a fáról…;
- Jellemző – dörmögtem mialatt összekócoltam gesztenyebarna haját. – Akkor gondolom szellőztetnünk kéne, hogy hallja is a dalocskánkat.
- Azt mondta, ki ne merjük nyitni az ablakot – vigyorgott körbe a fiú. Előkapott egy másik almát a zsebéből és az ablakban ülő Jeremy felé hajította. – Hé, vámpírkám, tudom, hogy nem vér, de pirosnak piros…;
- Áh, örök hála kedves barátom – fintorgott Jeremy. Az alma már a markában volt.
- Semmiség, Darren…; De Joseph bácsi elég türelmetlennek tűnt. Mire várunk még?
- Davidre – vetettem pajkos pillantást a kanapén alvó alak felé.
- Semmi gond, majd a Jó reggelt lesz az első számunk.
- Jól van na, nem nektek kellett fél Angliát átutaznotok, hogy ide gyertek – hördült fel az említett. Haja kócosan állt fel, de szeme élénken csillogott.
- Tényleg szörnyű találmány a Hop-por…; - gúnyolódott Shirley.
David kinyújtotta rá a nyelvét, én pedig megfordultam a zongoraszéken és a billentyűk közé csaptam.


„Crashed on the floor when I moved in
This little bunk alone with some strange new friends
Stay up too late, and I'm too thin
We promise each other it's til the end
Now we're spinning empty bottles
It's the five of us…;”

Csak énekeltünk, mintha nem lenne más ebben az elcseszett világban, mint mi öten, az a kis szoba a zongorával és az ablak előtt kapáló nagyapa, aki elragadtatottan hallgatja a mi dalunkat. Túl szép, hogy igaz legyen.

„So I go, and I will not be back here again
I'm gone as the day is fading on white houses
I lie, put my injuries all in the dust
In my heart is the five of us
In white houses
And you, maybe you'll remember me
What I gave is yours to keep…;”

Tekintetemet mereven a zongorára szegeztem. Nem mertem felnézni. Valami nagyon nem stimmelt. Nagyon nem…;

Az utolsó sorokat mindig én énekeltem. Ez valahogy így alakult ki.
Nem a dühtől remegett a kezem. Istenem, bár csak ennyi lett volna! Lehettem volna egyszerűen mérges, mert lenyúlták a kedvenc részem a kedvenc dalomból. De ami megülte a szobát, az sokkal rosszabb volt az elfojtott dühnél.
Bátortalan szopránom helyett Graham megnyugtató baritonja töltötte meg a helyiséget, s még a zongoraszó elhalta után is ott remegtek lelkünkben a dal utolsó sorai.

Valami nagyon nem volt rendben.

- Mi a fene volt ez? – fordultam Graham felé. A szememet kis híján ellepték azok az átkozott könnyek.
Hirtelen emelte fel a fejét, de akkor sem rám, hanem valahová a távolba meredt.
- Meg fogok halni – suttogta. A szobába néhány perccel ezelőtt még beszűrődött nagyapa vidám dúdolása, és a madárcsiripelés, de most természetellenes csend és félhomály telepedett a tárgyakra.
Shirley kezére hajtotta a fejét. David karja a magasba lendült, majd lehanyatlott. Én idegőrlő lassúsággal visszafordultam a kottához és halkan becsuktam. Jeremy tovább olvasta a térdén heverő újságot.
Egyvalamit tudtam csak. Mindannyiunk keze remeg. Mint még soha életünkben.

- Mikor? – kérdezte végül Jeremy. Lapozott egyet.
- Ezt az évet még kihúzom. De jövőre nem megyek vissza a Roxfortba.

A gyomrom folyamatosan liftezett. Nem néztem se jobbra, se balra, csak kirohantam a kertbe és belehánytam a frissen ásott virágágyásba. Odabent újra megcsörrent a papír. Sokára, rémisztően sokára hangzott fel Shirley zokogása és a fiúk artikulálatlan üvöltése.
- ILYEN NINCS!

Ó, dehogynem. Nagyon is van.

~o~


Ugyanabban a nappaliban ültünk. Már csak négyen voltunk. A Nagyi teát főzött nekünk és sütit nyomott a kezünkbe. Aztán hozzám lépett, megemelte az állam, majd nagyon halkan ezt mondta:
- Anyád idejön. Lefogadom, hogy azt a hárpiát is magával hozza.

Mintha csak erre várt volna, a kandalló tüze zölden megvillant, s kilépett belőle anyu és a másik nagymamám.

A Vérmániás Hölgy felhúzott orral nézett végig a szikrázó szemű nagyin. Régen állítólag barátnők voltak. De amint Nagyi hozzáment mugli származású nagyapámhoz, Mrs. Noble kilökte szívéből Miriam Glant.

- A fülembe jutott, hogy ön, Meredith Maeve Field botrányos, az én unokámhoz nem méltó módon távozott a Roxfortból jó hírű családból származó barátaival együtt a vizsgák kellős közepén – lépett elém, de felpattantam és anyuhoz ugrottam.
- Anyu, Graham eltűnt…; Nem jött be vizsgázni, a holmijainak nyoma veszett…; Nem volt jobb ötletünk, kérlek ne haragudj…;
- Csss, kicsim, semmi baj. Majd én lerendezem ezt a kis ügyet, de előbb…; Nézd, tudom, hogy Graham nincs a Roxfortban. Ezt a levelet az imént kaptam az édesanyjától.
- De hát azt mondta csak nyáron…; Megígérte, hogy végigjárja ezt az évet, hogy még énekelünk, rendesen elbúcsúzunk…; - nyöszörögtem.
- Tudom, Meredith. Tudom…; - ölelt át anya.
- De ÉN nem – toppantott Noble nagymama. – Ki a fene az a Graham?
- Graham Sullivan. Meredith-ék barátja – válaszolt hűvösen a Nagyi.
- Sullivan? – vonta fel a szemöldökét Noble. – Nem rémlik a név. Gondolom a fiú egy…;
- Igen, ha tudni akarja, mugli származású volt, de mit számít az? – ordítottam a képébe, majd megragadtam a többiek karját és visszaráncigáltam őket az iskolába.

A kandallóból kilépve, nem törődve Dumbledore fürkésző pillantásával, egyenesen a parkba rohantam.

Fejemben visszhangzott a kérdés: Ki az a Graham Sullivan?

Egy fiú, akiről azt hittem…; hittük, hogy a barátunk. Megígértük mind az öten, még aznap, mikor magunk közé fogadtuk. Megígértük, hogy őszinték leszünk, bármi történjék, erre a szemünkbe hazudott…;
Dühösen tépkedtem a füvet. Valami nincs rendben, e mögött valami más áll. Ilyen nem létezik, Graham nem változhatott meg ennyire…;

Volt régen egy kisfiú. A szülei muglik voltak, ő maga semmit sem tudott a varázsvilágról. Felszállt a Roxfort Expressre és a mi kis csapatunk egyszer, s mindenkorra magába szippantotta. Roxforti pályafutása alatt egyszer sem volt egyedül, és cserébe csak a barátságát, az őszinteségét kértük.
Megtagadta.

Egy kósza pillanatban minden idegszálam azért esengett, hogy Graham Sullivant elérje a Végzet, sietve kopogtasson hozzá a Halál Angyala. És akkor rádöbbentem, hogy elkéstem. Az egyik legjobb barátom halott.
És még csak nem is miattam.

- A rohadt életbe! – Kiáltásom átszakította a park kéjsóvár csendjét. Milliónyi láthatatlan tekintet fordult felém a kastélyból, s fülemben máris ott zengett a Vérmániás Hölgy szemrehányása; Meredith Maeve Filed, te aranyvérűhöz nem méltó módon megzavartam vizsgázni vágyó társaid nyugalmát!

Felnevettem. Keserűen, dühösen, fájdalmasan…; Sokszínűbben mint valaha.
De ez csak a kezdet volt. Hihetetlen mennyiségű ismeretlen energia tombolt bennem.
Iszonyúan dühös voltam.

Ordítottam, káromkodtam, őrjöngtem…; Vissza akartam kapni Grahamet, csak egy kicsit, míg felpofozom és a képébe vágom haragom pőre csokrát.

És akkor beugrott, hogy nem tud visszajönni, és erről biztosan nem ő tehet. Valaki más. Itt, az iskolában…;

***


- Maga tudott róla, ugye? – Becsaptam magam mögött az igazgatói iroda ajtaját, majd az ablakhoz sétáltam, s körmömet a párkányba vájtam.
- Szép jó napot, Miss Field. – Éreztem a hangján, hogy megint olyan barátságosan, idegesítően hunyorog.
- Maga ne oktasson engem jó modorra, mikor hagyta, hogy egy szó nélkül elmenjen! Kötelessége lett volna megakadályozni…;!
- Ebben téved.
- Rendben. De ez nem változtat a tényen, hogy Graham meghalt, és nekem…; nekünk esélyünk sem volt elbúcsúzni. És ezért maga a felelős, ne is tagadja.
- Ő döntött így.
- És maga szerint ez engem vigasztal!? – A körmöm fájdalmasan megcsikordult, hosszú, mély csíkot hagyva a tükörfényes falapon.
- Egy szóval sem állítottam, hogy így gondolom. Tisztában vagyok vele, hogy téged a jelen helyzetben semmi sem vigasztal, Meredith.
- nem szeretem, ha habókos vén szőrmókok csak úgy csuklóból letegeznek, miután előtte vagy negyed óráig próbáltak lenyugtatni – fordultam meg. Elakadt a lélegzetem.
Dumledore közvetlenül mögöttem állt, és nevetett.
- Nézd, Miss Field. Graham Sullivan egyedül döntött úgy, hogy búcsú nélkül hagy itt titeket. Még tegnap éjjel, amikor megkezdődött az utolsó stádium. Nem akarta, hogy lássák. Neki könnyebb volt így elmenni, még ha nektek ezerszer nehezebbé is tette a dolog megemésztését. – Megragadta a vállam, és kényszerített, hogy émelyítően kék szemeibe nézzek. – Te nem rám haragszol, hanem rá.
- De egyedül maga van kéznél…; Ő…; Esélyem sincs behúzni neki egyet! Ez annyira…; De akármit is mond, maga is hibás, maga…;
- Á, kíváncsian várom, miket vágsz még a fejemhez. Rég beszélgettem már ilyen kellemesen valakivel…;
- Azt lesheti, hogy én dobom fel! Az kéne még csak…;
- Megkapó az őszinteséged, de én így is vidám vagyok.
- Áh…; - Nagyon lassan, hogy felkészüljek a dühkitörésre, az ajtóhoz sétáltam. Már a kilincsen volt a kezem. Meg akartam neki mondani a magamét, összetörni ezt a fenenagy nyugalmát, de csak ennyit mondtam:
- Szép jó napot, Mr. Dumbledore.
Repeds by Sophie
Repedés


/A falon. A jégen. A szívedben. A bilincs láncán. Egy embereket elválasztó falon.
Repedés, ami fáj, amitõl rossz kedved lesz, amibe beleõrülsz. Repedés, ami szabadságot, reményt, hitet, barátokat, örömet hoz.
Annyiféle repedés van és mi bele sem gondolunk. Mitõl repedt meg? Csak úgy hirtelen, egy váratlan, erõteljes ütés hatására, vagy már régóta adogatták egymásnak az üzenetet a finom kis hajszálrepedések, hogy összeolvasva majd legyenek valaki. Együtt valami nagy és meghatározó.
Valami hátborzongató és sorsszerû. Valami kegyetlen. Mint amikor állsz, nem messze egy szakadéktól és egyszer csak arra eszmélsz, hogy alattad fut egy egyre növekvõ rés, ami a szakadékba ránt. Majd. Egyszer. Ha észreveszed, akkor sem tehetsz ellene semmit.
Ha pedig nem veszed észre…; Attól sem lesz jobb./


A több száz éves fém szelíden megcsikordult, mikor lenyomtam a fiú-háló ajtajának kilincsét. A masszív, tömör faajtó azonban tökéletes csendben tárult ki, s a puha, sötétkék szõnyeg is jótékonyan tompította lépteim zaját.

A szobában a roxforti hajnalok álmos félhomálya uralkodott, de nekem nem kellett megerõltetnem a szemem, hogy megtaláljam késõ õszi hóbortom mit sem sejtõ áldozatát.
Az öt ágy ugyanolyan elrendezésben állt, mint a mi szobánkban, ám sokkal viharvertebb állapotban, mint nõnemû társaik. A sarok felé elhelyezkedõ ágyakat nem láttam, de nem zavart, hiszen az én két jómadaram a könyvespolcok felõl húzta a lóbõrt. A távolabbihoz osontam, és elõre mosolyogva vontam félre a nehéz bársonyfüggönyt.

Jeremy kartó nyelve, mozdulatlanul feküdt, csak feje volt zilált – haja a leglehetetlenebb mintákat alkotva terítette be arcát.
Kuncogva visszaengedtem függönyét. Megfordultam, széthúztam szomszédja bársonyát, s David mellé gördültem.
- ’reggelt – szuszogtam a fülébe.
- Afrancba Med, már reménykedtem, hogy elfelejtetted vagy elaludtál, vagy tudomisén, talán megjött a józan eszed – suttogta elkínzottan, majd hátat fordított nekem.
Hangtalanul lemásztam az ágyáról és annak másik oldalára osonva a fiú elé térdeltem.
- Ugyan, David, te is szereted ezeket a sétákat.
- De nem hajnali ötkor – ásította egy sanda, órájára vetett pillantást után.
- Egy hónapban egyszer túléled.
- Egyelõre. De mi lesz ötven év múlva?
- A világ másik felére költözöm, és még csak levelet sem írok majd. – A sarkamra ültem és durcás tekintettel vizsgáltam az éjjeliszekrényén sorakozó képeket.

Egy családi kép; a szüleivel, a nõvérével és az öccsével integet rajta – nyáron készülhetett, mikor kiutaztak a nõvéréhez, Georgiana-hoz Norvégiába.
Ez mellett a két éve, Skóciában készült fotó. Mind az öten szerepelünk rajta – ez volt az utolsó együtt töltött vakáció, amit Nagyiéknál mulattunk végig.
Végül pedig egy kép kettõnkrõl. Egészen fiatalok vagyunk rajta, talán három vagy négy évesek, és kacagva kergetõzünk Davidék cambourn-i házának kertjében. Fogalmam sincs, honnan szerezte.

- Nem hiszem, hogy meglennél nélkülem.
Vigyorogva elfordultam. – Öltözz fel jó melegen. Lent várlak.

***


November táján a reggelek minden szempontból a télnek akarnak imponálni. Bár csupán a hónap közepén jártunk, magamban már rég ennek a napnak ígértem a Tél hírnöke címet.

Finom mosollyal résnyire nyitottam a tölgyfa ajtót, s hagytam, hogy a csípõs õszi-téli szellõ elfújja az emlékeket egy önfeledt pillanatra. Aztán piros kezemmel nagyot löktem a kapun, s a zsebembe nyúltam, a kesztyûmet keresve. Mivel korai, esztelen buzgóságomban fent felejtettem a szobámban, ökölbe szorítva a zsebemben hagytam a kezem.

A park elvesztette minden tetszetõs õszi vonását. Kopársága ellenére vigyorogva tártam szét a karom. Lábujjhegyre emelkedtem, s csukott szemmel szívtam tele tüdõmet az életszagú levegõvel.
David csaknem a földre lökött a nyíló ajtóval, de én eszelõs, régóta várt boldog mosollyal forogtam, száguldoztam a haldokló füvön. Szentségtörõ módon úgy éreztem, a halálukból facsarom ki ezt az öntudatlanujjongást.
Megragadtam David kezét. Azt vártam, majd megteszi, amire magamtól nem vagyok képes – leállít. Ehelyett még félelmetesebb tempóban futkároztunk fel-alá. Az õrülteké a világ. Végül mégiscsak õ elégelte meg elõbb.
- Hé…; hé…; Mere…; Meredith…;
Megtorpant. Még mindig fogtam a kezét, így karjainkat köré tekerve rácsavarodtam. Felnevettem – mindketten a földön kötöttünk ki, holott rég kiszabadítottuk már végtagjainkat.

- Á, kösz David, így legalább puhára estem – kuncogtam.
Mindenért felelõs bal kezem a hasán hevert. Arcomat a feje mellett a kemény földre nyomtam.
- Mondtam én, hogy nem lennél meg nélkülem.
- Tényleg, én meg elfelejtettem megkérdezni, honnan veszed. – Megemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Hát most is engem hívtál „sétálni”, nem Shirleyt vagy Jeremyt…;
- Persze, mert Shirley kiátkozott volna a szobából, ahogy évekkel ezelõtt, Jeremyt meg ágyúval sem lehetne felébreszteni ilyenkor. Te vagy csak ilyen fitt…; Egyébként pedig nincs szükségem társaságra, mindenképpen kijönnék, akár egyedül is, mert…;
- Tudom, tudom, mert minden tizenötödikén hajnalban ki kell menned a levegõre, akárhol vagy, csak kint legyél, hogy érezd a Kezdetet – darálta beletörõdõ vigyorral.
- Ez csak a sablonszöveg. Igazából azért, mert minden õrültnek van valami érthetetlen szokása.
- De érdekelne, hogy miért pont tizenötödikén? – kérdezte fejcsóválva miközben felsegített.
- Ne viccelj már, minden akkor van! – horkantam fel.
- Ja, a szülinapod…;
- Az nem elég?

Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor undorító placcsanás hallatszott a közeli bokor mögül. Elindultam felé, de David megragadta a vállam.
- Ne menj oda, lehet, hogy…;
- Hogy mi? David, valaki az elõbb hányta le a bokrot. És az a valaki rosszul van, tehát segítenünk kéne. – Kirántottam keze közül kellemesen bizsergõ vállam, és a bokor mögé sétáltam. Követett.
- Neee hagy…; hagyjátok abba…; tök... édes…; édesek voltatok…; - vihogta a titokzatos alak, és ismét hányt.
- James? Mi történt? – A földön kuporgott, térdeit átkulcsolva, egyik kezében egy Lángnyelv Whiskys üveggel.
Komolyan megrémültem a látványtól, bár láttam már berúgva az összes Tekergõt. Tavaly, egy-egy közeli hozzátartozójuk halála után. De tudtommal akkor történt meg elõször, mindig mértékkel ittak. És nem hajnalban…;
- James? Ó, hát már…; nem…; Po-po…; popóóó…; Potter? Mégis szeeretsz? – Hol énekelt, hol vihorászott, de a mondat végén elkomorult, majd rám emelte tekintetét. – Te nem Lily vagy.
- Nem, nem Lily vagyok. Gyere, James, bekísérlek a kastélyba és elmeséled, mit mûvelt az a…; Lily. Rendben?
- Niincs rend…; ben. Te Fifi vagy, õ meg az a…; a Tonton…; Tonton gyerek. Nem akartam…; sajnálom…; menjetek nyugodtan…;
- Fogd be, James! David, segíts bevinni!
- Annyira súlyos a helyzet? – lépett közelebb.
- Elsõs korom óta nem szólított Fifinek. Valami gáz van.
Visszafordultam Jameshez, elõvettem a pálcámat, és az arcára irányítottam a jéghideg vízsugarat.
- Hé…; hééé Med…; ne már…; na…; állíts magadon Meredith Field, mert ezért sokkal jössz! Elég…; Jól vagyok, kösz.
- Remek – tettem el a pálcát. – Akkor most felmegyünk és megkeressük Siriust.
- Muszáj? Aludni akarok. – Be akarta vetni híres bociszemeit, de a meleg, barna szempár helyett két reménytelen, fakó tányér nézett rám.
- Muszáj. – Belékaroltam és a másik oldalára rendeltem Davidet.

Szótlanul lépdeltünk a kastély felé. James tekintete folyamatosan tisztult, egyre sûrûbben vetett aggódó pillantásokat felém. Csakúgy, mint én felé. Mikor egyszer-egyszer találkozott a két vizslató szempár, halványan elmosolyodtunk.

Magabiztosan fordultam a Griffendél klubhelyiségéhez vezetõ folyosóra, amit David szemöldök ráncolva fogadott – épp úgy, mint az oroszlánbarlang bejáratának közeledését.
Nem kedvelte igazán a piros-arany gyülekezet tagjait. Bizonyos mértékben meg is értettem ennek fõ okát – a griffendélesek valóban kivételezettek voltak. Évszázadokon keresztül a bátorság volt a legfõbb erény és õk pontosan ezt képviselték. Ott volt ráadásként a viszályuk a Mardekárral. Valahol mélyen mindenki a kígyófészekben kereste a probléma okát; azonban a mára egybefonódó szólak két részre bonthatók. Egy-egy elvékonyodó fonál mindkét háznak.

A folyosó közepén behúztam Jamest egy nagydarab boszorkányt megformáló szobor mögé. David meglepetten követett minket.
- Meg bírsz állni a lábadon? – Aggódva vizsgáltam falfehér arcát.
- Persze. James Potterrel beszélsz, kislány, errõl ne feledkezz meg. – Sármos mosolyt vetett rám, de fájdalmasan megrándult a szája. Ekkor vettem észre, hogy a szegletében egy apró seb húzódik.
- Nagyszerû, majd észben tartom. Várj itt egy picit, beszélnem kell Daviddel. Maximum öt perc.

Intettem a másik fiúnak és távolabb húzódtunk.
- Köszönöm a segítséget, de most már egyedül is boldogulok…;
- Lekoptatsz? – Megéreztem a dühöt a hangjában.
- Ha akarod., nevezd így, de nem…; Mindegy. Tényleg nagyon hálás vagyok, de innentõl csak a Tekergõkre tartozik az ügy. Nehogy nekem megsértõdj! – próbáltam viccelõdni, de a válasz csak egy keserû fintor volt.
- Te nem vagy „Tekergõ”. – Az utolsó szót a tõle telhetõ legnagyobb gúnnyal ejtette ki. Fájt.
- Ez tény. Viszont egy szóval se mondtam, hogy miután leadtam ezt a jómadarat, velük maradok.
- Úgyis ott tartanak.
- Valószínûleg igen.
- Nem szeretem. Hogy velük barátkozol…;
- Úristen David, mintha a nagyanyámat hallanám! Jameséknek soha egy rossz szavuk sincs rád, te meg állandóan szapulod õket, pedig alig párszor beszéltél velük ez alatt a négy év alatt! – fakadtam ki.
- Rossz hatással vannak rád. Most is…; Nézz már rá Potterre, megint leitta magát a…;
- Nincs megint. De ez…; A fenébe is, kérlek menj most vissza a mi tornyunkba! Nem akarok összeveszni veled. Hagyd, hogy magam döntsek arról, hogy mit, mikor, hol és kivel teszek.
- Elõbb-utóbb mind meg akarnak majd kapni téged, Med! – Már szinte kiabált.
Leesett az állam. Ezt az a David mondta, akivel együtt nõttem fel?
- Õk a barátaim…; Ennyi erõvel te meg Jeremy is…; Légy szíves menj el. Kérd meg Shirleyt, hogy vigye le a cuccaimat a terembe, ha esetleg elkésnék.
- Na ugye.
- David, kérlek! – Dühödten elcsukló hangomban cseppnyi könyörgés csendült.
- Meglátod, hogy igazam lesz. Rossz hatással vannak rád.
- Ezt már mondtad. De elõbb járok Jamesszel, minthogy elismerjem. A sétát köszönöm, a többit meg majd megbeszéljük. Késõbb.
- Ccc…;

Sarkon fordult és végre elindult a Hollóhát-toronyba. Mielõtt visszaléptem Jameshez, még láttam, hogy öklét dühösen a falba vágja.

A gyomrom remegett, és a kezemet is meg kellett fognom, hogy ott maradt barátom ne kezdje meg szokásos, eltúlzott aggódását. De a külsõ jelek alatt, a bõrömben, a szívemben, a lelkemben megannyi új kérdés kelt életre, s lelkesen küldték agyamba a fájdalmas információkat. Máskor is veszekedtünk már, de ilyesmin, ilyen hangnemben és ennyire…;
- Csak féltékeny. – James az államnál fogva felemelte a fejem, mikor visszamentem hozzá.
- Nincs rá oka.
- Tudom. És hidd el, õ is tudja, csak…;
- csak mi? Három éves korom óta a legjobb barátom, úgy ismer, mint a tenyerét, tudhatná, hogy…; Most meg jön ezzel a baromsággal, hogy ti majd mind rám mozdultok. Hogy jutott egyáltalán az eszébe?
- Nyugi…; Minden rendezõdni fog, hidd el.
- Te is tudod nagyon jól, hogy e nélkül is van elég bajom. David is tekintettel lehetne erre!
- Jaj, Meredith…; Nem is értelek, örülnöd kéne ennek a kirohanásnak – sóhajtott fel, majd megpróbált a padlóra ereszkedni.
- Ne ülj le! Minek örüljek ezen? – kérdeztem döbbenten.
- Félti a pozícióját, mert nincs elég önbizalma; fél, hogy én, Sirius, vagy akár Remus megkaparintunk, észrevesszük a soha vissza nem térõ alkalmat és többi nem is engedünk el. Ami, lássuk be, a külsõ szemlélõ szerint nagyon is lehetséges, mivelhogy nem nézünk ki olyan rosszul…;
- Elég az öntömjénezésbõl, most inkább a problémáddal foglalkozzunk. Amúgy szimplán arra féltékeny, hogy rajta kívül is vannak igazi barátaim.
- E mögött több is van…; Mert ugye Regulusra nem is mérges, pedig mardekáros. Jó-jó-jó – emelte fel védekezõn a kezét arcomat látva. – Igazad volt, mennünk kéne, rosszul vagyok.
- Itt van a köpeny?
- Igen.
Benyúlt a talárja belsõ zsebébe és kirángatta az ezüstösen fénylõ anyagot. Körülnéztem a folyosón, és mikor megláttam a portrélyuk felõl közeledõ pár fõs csapatot, kikaptam a kezébõl és magunkra rántottam.

- Lily, valami gond van? Érintette meg a vörös hajú lány vállát a számomra ismeretlen, hetedéves lány. A mellettük haladó Shannon Morgan is megtorpant.

Evans körül-belül két méterre tõlünk állt meg, szemét rejtekhelyünkre szegezve.
Éreztem, hogy James megrázkódik; ahogy óvatosan felpillantottam rá, szinte visszahõköltem az arcán tükrözõdõ érzelemgombóctól. Harag, reménytelenség, önutálat, fájdalom és…; egy pici elégtétel?

- Semmi. Azt hiszem, káprázik a szemem. – Evans enyhe orrhangon beszélt, mintha meg volna fázva.
- Nem csodálom, majd’ egy órán át sí…;
- Menjünk, éhes vagyok – szakította félbe élesen a másik lányt Evans, és határozott léptekkel elindult elõre.

- Hogy egy bölcs barátomtól idézzek: nyugi. Minden rendezõdni fog – szorítottam meg James elfehéredõ mancsát. – gyere, még van idõnk, hogy megbeszéljük ezt az egészet. Ahogy látom, van mit. Mi a jelszó?

Kelletlenül elmotyogta a Kövér Dáma legújabb mestermûvét. Ezúttal azonban õ indult meg elsõként a bejárat felé.

***


- Sirius? – Finoman bekopogtam a hírhedt négyes hírhedt szobáját rejtõ ajtón. Gyanítom mégsem a kopogásra lett rögtön figyelmes önjelölt bátyám, sokkal inkább bátortalan hangomra, bármilyen furcsán hangzik is ez.

Bizonytalan léptek zaja hallatszott ki a szobából, majd az ajtó résnyire kinyílt és a nyílásban megjelent Sirius kócos, álmos feje.
- Te vagy az, Meredith? – Magabiztosan kérdezte, elõre tudva, kitõl érkezik majd a válasz, de mikor az mégsem hangzott el, megrázta a fejé és a hajnali idõpontot szidva hátrébb húzódott, hogy becsukja az ajtót.

Közvetlenül a kérdés után akartam válaszolni, de James szó szerint keresztbe tett nekem. Elõzõleg már a lépcsõn is alig bírtam felvonszolni le-lecsukódó szemei miatt. A sorsdöntõ pillanatban, ott, Sirius elõtt pedig teljes súlyával rám nehezedett. Hirtelen levegõt sem kaptam – a beszéd naiv reménynek bizonyult.

Gyorsan megtámasztottam Jamest és picit oldalba is böktem, hogy felébredjen.
- Igen, én, meg az ingatag haverod – nyöszörögtem. – Roger?
- Már lement a nagyterembe – fordult vissza meglepetten. – Csak Remus, Peter és én vagyunk itt. James…;
- Õt a hónom alatt keresd. De elõbb nyisd ki azt az átkozott falapot, mert nem férünk be.

Félreugrott és kitárta az ajtót. Ha kíváncsi is volt, rendkívül jól leplezte. Olyan siriusosan.

Az ágyáig vonszoltam ideiglenes oldalbordámat. Ott egy kíméletlen mozdulattal elengedtem és hagytam, hogy arccal a rendezetlen ágynemû-kupacba zuhanjon.
- Szeretlek, Meredith Field…; - Sértõdött pillantást vetett rám, majd bosszús képpel kibogozta a takaróját és alá bújt.
- Én is foglak, ha fogyózol egy kicsit – dörzsöltem meg sajgó karom.
- Ezek után ne is álmodj róla.
- Rendben, azzal is megelégszem, ha nem rúgsz be többet. Akkor nem kell ennyit fáradnod se neked, se nekem…; A viszont látásra. – Felkaptam a földrõl a láthatatlanná tévõ köpenyt, és kifelé indultam vele.
- Várj, Med, nem úgy gondoltam, sajnálom! – kiáltotta James.
- Berúgva? Igaza van Ágasnak, nem mész sehova, hugi.
Fáradt fejcsóválással nemet intettem, de Sirius egyszerûen felkapott és az ágyára ültetett.

Remus és Peter, az események eddig néma szemlélõi most bekapcsolódtak a beszélgetésbe.
Sirius mellém telepedett, Peter James lábára (amit elégtétellel nyugtáztam), Remus pedig Sirius ágyának oszlopához támaszkodott.

- Le fogjuk késni az órákat. Én így is többet hiányzok a kelleténél, McGalagonnyal pedig különben sem vagyunk jóban, ki lenne akadva rendesen, ha csak egy perccel is késõbb mennék be, Daviddel is összevesztem úgy, mint még soha, nincs most kedvem „okos vagyok, tökéletes és sérthetetlen” James Potter szuperproblémájával foglalkozni, bármennyire világos is, hogy mennyire súlyos és bármennyire érdekel, de ehhez egy nyugodt, egész Meredith Field kell, nem pedig egy szétesdett liba, aki öt perce egyetlen mondatban beszél – hadartam.
- Nyugalom, Med. Csak szép lassan. Vegyél egy mély levegõt és kezd a legelejérõl – csitított Remus. Homlokára barázdákat vésett a kíváncsiság és az aggódás idegtépõ kettõse.
- Nem ismerem a történet elejét. Azt Jamestõl kérdezzétek.

A fiú erre kibújt takarója alól; üveges tekintettel meredt valahová a messzeségbe.
- Nem akarok beszélni róla. Elõletek még sohasem akartam semmit ennyire elhallgatni és most sem teszem, mert megérdemlitek, hogy õszinte leegyek. Mert egytõl egyig a barátaim vagytok. Meg úgysem hagynátok békén…; Burkoltan jönnétek a „ha beszélsz róla, könnyebb lesz” dumával, ami a legkiábrándítóbb pszichofranctudjamitikus léleknyomorító rizsa a világon. Ez tuti nem lesz könnyebb. Elkövettem életem legnagyobb hibáját, aztán pedig rá kellett döbbennem, hogy a roxfortos éveimet betöltötték az ennél alig kisebb hibák. Elszúrtam a legszebb emberi idõszakomat. Ezért piáltam, de ígérem többet nem fogok. Semmi értelme. Megpróbálom tiszta fejjel újrakezdeni.

Sokáig, nagyon sokáig csend volt. James gondolatai mégis körbezümmögték a szobát. Sirius mert elõször megszólalni.
- Ágas, mi történt? – Csodálom a testvéri kapcsolatot, ami köztük feszül. Igen, feszül, pattog, vibrál…; Ettõl hihetetlenül teljes az életük. Ettõl olyan elképesztõen optimisták.

A kérdés valahol mélyen inkább így szólt: Hová lettél James Potter?

- Rajtatok kívül senki nem tudta, hogy minden nap, hajnali négykor kiosonok a kviddicspályára repülni egy negyed órát. Hát Chealse Nett kinyomozta.
- Az a rámenõs ribanc a hatodévrõl? – húzta el a száját Sirius.
- Szimplán szeretethiányos. Valahol õt is meg lehet érteni, rengeteg oka lehet, hogy ilyen – jegyeztem meg csendesen.
- Persze – bólintott Remus. – De arra is sok esély van, hogy egyszerûen élvezi, hogy ilyen lehet, Feltûnési viszketegség.
- Rohadtul nem érdekel, hogy mi oka van a suli fõkurvájának lenni – folytatta rekedten James. – Amikor visszaértem a klubhelyiségbe, ma reggel, repülés után, Chelase szó szerint letepert. Be volt lõve. Én meg felhúztam magam a pályán talált összetépett rózsán, amirõl azt gondoltam, megegyezik a tegnap Lilynek küldöttel. Szóval…; Megdöntöttem a kis ribancot.

A három másik fiú döbbenten kapkodta pillantását egymás és kettõnk között. James dacosan az enyémbe mélyesztette tekintetét. Felálltam és hozzá léptem.
- Ásd el magad jó mélyre, James.
- Med, talán nem kéne…; - érintette meg a kezem Peter.
- Pont, hogy most kell, Peter! Ez nem te vagy Potter, te is tudod. James Potter…; James Potter, az a James Potter, akit én ismerek, ezt soha az életben nem ejtette volna ki a száján. Mindig, MINDIG panaszkodsz, hogy Evans félreismer. Éppen most alacsonyodtál le annak a bunkó, érzéketlen nõcsábásznak a szintjére, akinek Lily Evans hisz. Ezek után mit vársz tõle? Mit vársz magadtól?
- TÕLE MÁR NEM VÁROK SEMMIT! – ordította. – Elszúrtam! De ha neked úgyis jobban tetszik, akkor ELBASZTAM!
- Ez az Potter, ez az út vezet oda, hogy Piton-klón legyél! A kicseszett nagy pesszimizmus és a mocskos száj már meg is van…;
- Menj a fenébe…; - morogta lecsillapodva.
- Csak utánad. – Nagy levegõt vettem ás visszaültem a helyemre. Sirius és Remus szinte elismerõen nézett rám. – Mi történt ezután? Mert gondolom nem a betervezetlen szex miatt akadtál ki ennyire.
- Lily rajtakapott minket.
- A klubhelyiségben csináltátok?! James, neked elment az…;
- Mondtam már, hogy letepert. Bocs, hogy pasiból vagyok…;
- Ccc…;
- És ezután? – lépett közbe Remus.
- Tudod vicces a dolog, Holdsáp…; Más körülmények között örültem volna annak, hogy Lily lejött hajnalok hajnalán a klubhelyiségbe. Õ is kiderítette, hogy mikor talál teljesen egyedül, zavaró tényezõk nélkül. Bármelyik nap tökéletes lett volna, de õ persze pont ma…; A rohadt életbe, álmaim nõje azért jött le, hogy beszéljen velem kettõnkrõl…; Erre ott talál, hála Merlinnek már felöltözve egy félpucér kurvával, egy félreérthetetlen helyzetben. Chelase-nek behúzott egyet, és úgy ahogy volt, kiparancsolta a szobából. Halál nyugodtan. Aztán hozzám fordult. Elõször csak nézett, olyan tekintettel, hogy majd’ beleõrültem a fájdalomba, aztán szép csendesen elmondott mindennek. Nem mondom, megérdemeltem, de a végére nagyon belelendült és olyasmiket vágott a fejemhez, amik a többinél is rosszabbul estek. Ráadásul csupa igazságtalanságot volt. Végig suttogva veszekedtünk, de az ordibálásnál ezerszer szörnyûbb volt. Végül hozzám lépett, adott egy puszit az arcomra, ha még mindig egy szerelmes idióta lennék, azt mondanám, beszívta az illatomat és azt mondta, dögöljek meg.
- Aztán bõgve elrohant…; - suttogtam.
- És a jelek szerint órákon keresztül nem is csinált mást – fejezte be James színtelenül.
- Ezt ti honnan tudjátok? – kérdezte döbbenten Sirius. Meg sem próbálta palástolni az esettel kapcsolatos érzéseit.
- Idefelé találkoztunk vele, meg pár barátnõjével. Elég egyértelmû volt – feleltem.
- Értem.

Átsétáltam Jameshez, leültem mellé, és összekócoltam ernyedten lógó tincseit.
Kerülte a tekintetemet. Az utolsó, amire vágyott, a velem való kommunikálás volt, és mivel ez mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, könnyûszerrel blokkolta a beszélgetést.
Aztán hirtelen nagy levegõt vett.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam, Field.
- Nem, nem sajnálod. Látom, hogy jól esett, mert levezetted rajtam a feszültség egy részét. Hidd el, nekem is örömet jelentett, hogy beolvashattam neked. Ez így természetes.

Meghökkenve nézett el valahol a vállam felett.
- De…;
- Fogd be, Potter.

Hihetetlen, hogy két barátságtalan megszólítás képes visszaállítani a bizalmas légkört. Lehet, hogy máshol ez csak fokozza a nézetkülönbséget, de akármelyik barátommal léptük meg ezt a lépést, minden visszabillent a helyes kerékvágásba.

Rámosolyogtam Jamesre, majd végignéztem a többieken. Sirius azóta megkerülte James ágyát és fél lábbal az ablakpárkányon ült. Remus elgondolkodva feküdt az ágyára, elfedve a takarón hagyott két mélyedést, mely jelezte, hogy néhány perce még én és bátyám is ott ücsörögtünk. Peter az egyik íróasztalhoz vonult, és matatni kezdett; láthatóan ki akarta vonni magát az egészbõl.

- Tudod, Ágas – szólalt meg váratlanul Sirius -, talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, ez volt a jel, hogy hagynod kéne a fenébe ezt a csajt.
James nem válaszolt. Kezével a lepedõn araszolva megkereste az enyémet, és támogatást várva összekulcsolta ujjainkat.
Egyetértettem Siriusszal, de ahogy Jamesre néztem, meginogtam. Itt van ez a srác, mit srác, kész férfi, aki évek óta futkos Lily Evans után. És szinte biztos, hogy eleinte csak hobbiszinten érdekelte az egész ügy, de mostanra beleszeretett a lányba. Nehéz lehet elfogadnia, hogy minden elveszett. Látszott rajta a fájdalom. Kiült a szemére, a testtartására…; még a hajára is.
Milyen ember akarja, hogy a barátjának fájjon?

A két oldal ádáz csatát vívott bennem. Még nem döntöttem; reálisabb énem megakadályozta, hogy Jamesre pillantsak. Inkább nem szólaltam meg. Vártam a megfelelõ pillanatot.

Sirius is látta James vergõdését, ezért folytatta úgy, ahogy.
- Hé pajtás, igazán nem érdemli meg, hogy ennyire letörj miatta! Hiszen gondolj bele.. Évekig szívatott, kereste az alkalmat, hogy keresztbe tegyen a Tekergõknek, szimatolt utánunk, Pipogyival barátkozott, turkált a mi egyetlen Meredith-ünk fejében…; Arról nem is beszélve, hogy nem tudta a nevét, pedig rengeteget volt velünk már az elõzõ években is! – Poénosan akarta befejezni és sikerrel is járt volna, ha Remus nem szól közbe.
- Ez mind jól hangzik így felsorolva, de nem ezekbõl áll össze Lily Evans! Rengeteg jó tulajdonsága van, csupán a balszerencsének köszönhetõ, hogy te, Sirius, tanúja voltál az összes baklövésének. Beszéltél már vele valaha?
Sirius elfintorodott.
- Igen, beszéltem…; Jó, elkaptuk pár normális pillanatát, de az igazán nem volt sok!
- Na ez az. Pár normális pillanatát. Honnan veszed, hogy nem volt több? Mert képzeld, volt.
- És te, Holdsáp, honnan veszed, hogy csak annyi rossz dolgot tett, amennyit felsoroltam? – vágott vissza Sirius.
- Tudom és kész.
- Na peeersze…;
- Remusnak igaza van, Sirius – mondta csendesen, de annál határozottabban Peter. – Segít a háziban. – Sirius gúnyosan horkantott. – És emlékszel, mikor megtetszett az egyik barátnõje, még ötödikben, akkor is összehozott nekem egy randit.
- Azzal a lánnyal nem jutottál semeddig se, Féregfark.
- Arról már nem Evans tehet, hanem én – fordult el vörösen Peter.

Sirius segélykérõen nézett körbe, de mind leszegtük a tekintetünket.
- Prefektus…;! – nyögött fel kétségbeesetten.
- Én is az vagyok – jegyezte meg vigyorogva Remus. Egyértelmû volt, hogy õ nyert.
- Látszik is rajtad…; - dörmögte Sirius. – Viszont – élénkült meg újra-, attól, hogy Evans egy angyalka, a helyzet nem változik.
- Tudom – bólintott Remsu. – Csak tisztázni akartam, hogy Jamesnek nem azért nincs esélye, mert Lily egy elvetemült fúria („Pedig így van…;” morogta Sirius.), hanem mert barátocskánk kimagyarázhatatlan helyzetbe keveredett.
- Ez nem igaz – szólaltam meg.
- Tessék!?
- Mármint az nem igaz, hogy Jamesnek nincs esélye.
- Meredith, Ágasnak így is nehéz lesz megemészteni, ne adj újabb okot a reménykedésre…; - ült fel elszántan Remus.
- De ha létezik ez az ok? – James megszorította a kezem. – Remus, ha egyszer van esély rá, hogy Lily és James…; Ha mindez lehetséges, akkor miért hagynánk, hogy James rengeteg ideje kárba vesszen, vagy ahogy õ mondta, elszúrja élete legszebb idõszakát? Együtt képesek vagyunk rá! Az életben egyetlen igazi szerelem van, miért kockáztatnánk, hogy a barátunk elveszítse azt az egyet? Meg kell próbálnunk…; Jamesért. – Éreztem, hogy az arcom kipirult és magamon éreztem a fiúk álmélkodó pillantását is. Visszaszorítottam James kezét, a másikat pedig a takarója fölé tettem.

Elsõként Remus kelt fel az ágyról, s rakta az enyémre tenyerét.
- Jamesért.
Egy másodperc múlva már Sirius mancsa is ott volt.
- Jamesért.
Peter habozott, de minden bizonnyal veszélytelennek érezte a dolgot, és talán James állapota õt is megrendítette.
- Jamesért.
- Ha én is odaraknám a kezem, az nagyon egoista húzás lenne? – kérdezte megjátszott félelemmel James.
- Tõled? Ugyan már…;
Az ötödik tenyér is landolt, mire rájuk mosolyogtam és fellendítettem az enyémet.
- Háromra. Egy-kettõ-három…;
- Jamesért! – Nem is kétséges, ki volt a leghangosabb…;

Sirius szomorú kiskutyaszemekkel bámulta a kéz-kupac helyét.
- Csip-csip csókázhattunk volna…;
- Sirius…; - nyögtünk fel egy emberként.
- Na, megyünk órákra? – indult meg Peter.
- Nem hiszem, hogy ezzel a hangzatos ígérettel sokra megyünk – vontam fel a szemöldököm.
- Kellene egy terv – bólintott Remus.
- Nem fogunk elkésni? – toporzékolt türelmetlenül Féregfark.
- Van még idõnk, nyugi. – Sirius visszaült az ablakpárkányra, majd rám nézett. – Tudom, hogy van valami ötleted, kis boszorkány, szóval ki vele!

Tûnõdve felálltam és lassan Sirius mellé sétáltam a terjedelmes ablakhoz. Igen, gyönyörû kirohanás volt, de nem érek el vele sokat, ha semmivel nem tudom alátámasztani az érveimet. Nem csak nekik kell bizonyítanom, hanem magamnak is…;

Szemközt a Hollóhát-torony egy bizonyos szobájában mintha élénk mozgást véltam volna felfedezni, de valószínûleg csak képzelõdtem.
- Nincs igazad, Sirius…; - kezdtem, alaposan megrágva minden kimondott szót. - Semmiféle ötletem nincs…; Vagyis…;- megélénkültem és izgatottan fordultam újból feléjük. – Tervem nincs. De tudom, honnan induljunk el és mi öten biztosan kitalálunk valami jót.
James kissé türelmetlenül bólintott.
- Hallgatunk.
- Szóval James, azt mondtad, Lily azért ment le ma reggel a klubhelyiségbe, hogy veled találkozzon; négyszemközt, zavaró tényezõk nélkül beszélgethessetek.
- Magyarul érdekled a csajt – vonta le a következtetést Sirius.
- Érdekeltem, egészen addig, amíg…;
- Várj, várj, várj! Azt is említetted, hogy kettõtökrõl akart beszélni – folytattam. Teljesen felpörögtem, végre tudtam valamit kezdeni a Caitlin rajzának megtalálása óta bennem tomboló energiával. – Ezt õ mondta?
- Igen.
- Vagyis nem csak érdekli õt James – pillantottam bátyámra. – Komolyan akar tõle valamit. Szere…;
- Ez nem bizonyítja, hogy szeret! – csattant fel James.
- De igen, csak, mint már mondtad, pasiból vagy, és nem veszed észre. De jól van. Azt mesélted, iszonyú fájdalmasan nézett rád, higgadtságot erõltetett magára, úgy veszekedett veled, beszívta az illatodat…;
- Ezeket beleképzelhettem a helyzetbe, Med, csak egy idióta ösztönlény vagyok…;
- Azt mondtad, áradt belõle, hogy fáj neki – néztem rá.
- Simán félreérthettem.
- Te felismered az ilyesmit. Bíznod kellene magadban.
- Nem megy. Már túl sokat bíztam, túl sokszor reméltem, egyszerûen…; fáj. Nem megy. – A párnájába fúrta a fejét. Kedvem lett volna megsimogatni, magamhoz ölelni, mint egy rémült kisfiút, de csak rontottam volna az állapotán. Életben kellett tartanom a hitét.
- Megpuszilt. Történt már ilyen? – folytattam higgadtan.
- Párszor, gyengébb pillanataiban – emelte fel a fejét, nosztalgikus mosollyal fájdalomtól eltorzult gyermekarcán.
- Chealse-t felpofozta és elküldte.
- Igen. – A mosoly eltorzult, szemében mélységes önvád csillant.
- James, Lily majd’ beleõrült abba, hogy ilyen helyzetben talált azzal a ribanccal. Azért viselkedett úgy, ahogy – mondtam gyengéden.
- Honnan veszed?
- Én is ezt tettem volna. – Szinte suttogtam a szavakat, hogy leplezzem zavaromat. Valamiben hasonlítok Evansre?
Hitetlen vigyorral néztek rám. Mind a négyen.
- Pont te?
- Jól van, le lehet rólam szállni…; - morogtam rosszkedvûen, és inkább tovább szõttem tervünk alapjait. Legfõképpen Jamesért. Másodsorban, hogy eltereljem a figyelmet vöröslõ arcomról. – Evans féltékeny volt, illetve még most is az, és az is lesz, ha rajtunk múlik.
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni – szólalt meg Remus.
- Jó hírem van, James – kacsintottam rá barátomra. – Lily Evans nem tart már szexmániás baromnak téged.

Eltátotta a száját.
- Ezt a következtetést mégis honnan vontad le?
- Nem hiszi el, hogy tényleg lefeküdtél Chealse-vel.
- Már hogyne hinné? Félreérthetetlen helyzet volt!
- Jaj, ne legyél már ilyen! Ha komolyan elhitte volna, szerinted vesztegette volna az idõt pofonokra, osztásra és puszikra? Abban a pillanatban visszament volna a szobájába, kisírta volna a két szép méregzöld szemét és nyalogatta volna a sebeit.
- De hát így is sírt!
- De nem azért, mert „megcsaltad”. Szimplán ráébredt, hogy nem maradsz életed végéig agglegény, nem fogod évekig õt siratni. Ha egyelõre nem is fekszel le senkivel, ott a lehetõség. Ez mind világossá vált számára, rájött, hogy mindent elszúrt, és ez kiborította.
- És amikor halkan leordította Ágas fejét? – tette fel a kérdést Sirius.
- Saját magára volt dühös. James épp kéznél volt.
- Én ezt akkor sem értem – jelentette ki Peter. A többiek helyeslõen bólogattak.
- Én sosem tudtam kiigazodni a lányokon és most már le is mondtam róla, hogy sikerül. – Sirius gondterhelten sóhajtott, majd rám kacsintott. – Viszont Meredith lány, következésképp érti a többi lány gondolkodását. Részemrõl hiszek neki.
- Nekünk sincs ellene kifogásunk – nézett a másik kettõre Remus. Peter azonnal rábólintotta, de James még egy ideig engem fürkészett.
- Oké. De mi a terv?
- Ebédszünetben odamész hozzá – válaszoltam. – Elmondod neki, hogy lefeküdtél Chealse Nettel…;
- Miért? – kérdezte Peter.
- Tényleg, miért? – csatlakozott Sirius is.
- Hogy-hogy miért? – értetlenkedtem.
- Az elõbb fejtetted ki, hogy Lily nem hiszi, hogy megtörtént – felelte Sirius. – Akkor mért tálalna ki?
- Kezdjék hazugsággal? – mutattam rá.
- Igaza van – intette le õket James. – Folytasd. – Tekintete megélénkült, és most elõször remény csillant benne. Egy pici, apró szikra…;
- Ekkor ott akar majd hagyni, de állítsd meg – magyaráztam egyenesen neki. – Mondd el, hogy végleg feladod a vele kapcsolatos dolgokat. Már ami a szerelmet illeti. Viszont tudod, hogy értékes ember, és ha lehet, igényt tartasz a barátságára. Bociszemek elõ, rábeszélõ, nem túl rámenõs szöveg bekapcs…; Neked ez menni fog. – Elvigyorodott.
- Nem ártana elnézést kérnie a ma történtekért – jegyezte meg Remus.
- Igen, ez is fontos.
- És utána mi lesz? – sürgetett James.
- El fogja fogadni, mert a közeledben akar maradni.
- Biztos?
- Biztos.
- És akkor…; szép lassan egymásba gabalyodunk majd? – ült fel izgatottan csillogó szemekkel. Öröm volt nézni.
- Igen, és ez itt a bökkenõ. – Szemöldöke az egekbe szaladt. – Félre ne érts, nem az, hogy összejöttök, hiszen az a cél – láthatóan megnyugodott -, hanem, hogy lassan…; Ezzel a barátkozós módszerrel évekig is eltarthat.
- Oh – bukott ki belõle a csalódott sóhaj.
- Tehát felgyorsítjuk a dolgot.
- Hogyan? – kérdezte Sirius.
- Féltékennyé tesszük Evanst.
- Azt akarod mondani, hogy kihasználunk egy vadidegen lányt? – Sirius hangja élesen hasította át a beálló csendet. Rámosolyogtam.
Sirius Blackrõl elterjedt a nézet, miszerint egy gátlástalan szoknyavadász, aki csak kihasználja a lányokat. Ha õk most látnák…;

Már nyitottam a szám, de Remus határozott válasza megelõzött. – Nem. Egy ismerõs kell. Valaki, aki baráti, netán testvéri érzelmeket táplál James iránt, és vállalja, hogy a szükséges ideig eljátssza a barátnõjét.
- Rám ne nézzetek, én semmi pénzért nem smárolnék Ágassal! – fordult el Sirius.
- Ugyan, Tapmancs, senki se gondolt rád – szólt rá szokatlan erélyességgel James.

Rosszat sejtve fordítottam felé a fejem.
- Nos. Járnál velem, Meredith Field?
Flhomly by Sophie
Szerző megjegyzései:
A **os rész miatt béta nénimnek, Avinénak ajánlom a fejezetet, ? tudja, miért :) Jó olvasást!
Félhomály


/Volt egy idõszak az életemben, amikor azt gondoltam, a reggeli és az esti félhomály között óriási különbség van.
Reggel a felkelõ Nap reményt keltõ sugarai szakítják át a szürkületet, aranyló színükkel leigázva azt. Este azonban a homály nyomasztóan üli meg az ismerõs tárgyakat, az ismerõs embereket. A Nap haldokló fényét kiszorítja a világból a hataloméhes Sötétség, az utolsó, vérvörös sugarak mintha a halott remények igézõen csordogáló vérfolyamai volnának.
…;/



A pillanat megdermedt. Csak néztem James könyörgõ, reménnyel telt szemeit; tekintetem továbbvándorolt a felderült arcú Remusra, az idegesen órájára pillantgató Peterre és az engem homlokráncolva figyelõ Siriusra. Nem tehettem róla - elnevettem magam.
- Mármint…; Te meg én? Hogy mi? James Potter és Meredith Field? A kviddics-sztár és a jelentéktelen hollóhátas kislány, aki mindössze egy napig volt közismert, amíg az iskola testületileg sajnálta az eltûnt kishúga miatt, aztán csendesen visszasüllyedt a homályba? Mi ketten…; Együtt? – A meghökkenést felváltotta az érzés, hogy mindez csak egy vicc. Hát alkalmazkodtam. – Ó, Jamie, nem is tudod, mióta várok erre…; - A szívemhez kaptam, és a felröhögõ Siriusra ájultam, akinek ismét csak jól jöttek kifinomult reflexei.

James azonban nem csatlakozott jókedvû kettõsünkhöz; tettvágytól csillogott lénye, feledve az alkohol utóhatását, kipattant az ágyából, hozzám lépett, és megfogta a karomat.
- Nem vicceltem, Meredith. Kellesz nekem.
- Kellek? – Visszafojtottam a nevetésem, komolyságot erõltettem magamra, majd felvontam a szemöldököm.
- Pontosabban a segítséged kell.
- Most összetörted a szívem…;
- Én komolyan beszélek, Med! – csattant fel.
- Te? Olyan nincs a világon…;
- Úristen, mint egy gyerek…; - nyögött fel James, és ingerülten járkálni kezdett. Mivel még mindig mancsa közt volt a karom, engem is magával rántott. – Hát nem érted? Te vagy a megfelelõ lány, neked kell segítened, hogy végre együtt lehessek Lilyvel! Igazam van, Remus? – Torz volt a hangja; egyszerre könyörgõ, segélykérõ és fenyegetõ. Félelmetes.

Remus szándékosan figyelmen kívül hagyta ezt a körülményt. Megveregette az elõtte tornyosuló James vállát, majd biztató mosollyal hozzám fordult.
- Én is pontosan erre a következtetésre jutottam.
James most két kézzel ragadott meg, és maga felé fordított.
- Segítesz nekem? – Jellemzõ. Amikor szüksége van valamire, szeme barnasága elmélyül, hangja bársonyossága megduplázódik…; Lily Evans talán mégsem reménytelen eset, ha ellen tudott állni ezeknek.
- De miért pont én? Nem én vagyok az egyetlen nõnemû barátotok!
- Mondj valaki mást! – nézett kihívóan a szemem közé Remus.
- Például…; - Elakadtam. Ahogy kezdtem ráébredni a helyzet komolyságára, egyre kevésbé tudtam racionálisan gondolkozni. – Mit tudom én, nem követem nyomon a társasági életeteket!
- Vicces, pedig te állsz hozzánk a legközelebb…; - A dumbledore-os hunyorgástól elszakadt bennem a cérna.
- Tévedés, én maximum Siriushoz állok a legközelebb, ti csak…;
- Ezt most hagyd abba, Meredith! – Sirius halk, mégis erélyes mondata pofonként csattant.
- Semmi baj, Tapmancs, igaza van. – James végre elengedett. Elfordult, és távolabb sétált tõlem – a jelen helyzetben azonban jobban örültem volna még annak is, ha vasmarokkal szorítja a kezem. – Te olyan vagy Mednek, mintha a testvére lennél, mi meg…;
- Ti a barátaim vagytok – vágtam közbe, és lehuppantam az ágyra. – Nem holmi haverok, hanem igazi barátok. Számítok rátok és bízok bennetek. Egyszerûen csak nem vagytok a testvéreim, mint Sirius. Még. Nem tudom. Talán soha nem is lesztek. De szeretném, ha mindig a barátaimnak tudhatnálak titeket. Nagyon szeretném.

A fiúk arca felderült, Sirius is mosolyogva bámult ki az ablakon.
- Ezzel, azt hiszem, mi is így vagyunk – ült le mellém James. Finoman átkarolta a vállam, mintha máris összetaroznánk. Ismét feltette a kérdést, amitõl összerándult a gyomrom. – Szóval leszel a barátnõm?

A tiszavirág életû nyugalom elszállt – idegesen elhúzódtam Jamestõl.
- Miért én? – kétségbeesetten csuklott el a hangom, mire a fiúk közül hárman riadtan kapták felém a fejüket. Az eddig a sarokban gubbasztó Peter azonban elõbújt kényelem- és eseménytelenségszeretetének bástyája mögül. Értetlenkedve meredt rám, szinte megvetõen. Szokatlanul fényes, egyébként színtelen tekintetébõl örömöt olvastam ki. Végre volt valaki, akit önmaga helyett vádolhatott saját gyávaságáért.
- Te találtad ki, egyértelmû, hogy te vagy a legjobb erre a szerepre! Világosan láttuk mindannyian, mennyire átlátod Lily gondolatait; tökéletesen el tudod játszani James barátnõjét, pont úgy, ahogy kell! És ne hivatkozz arra, hogy utálod Lilyt, ésatöbbi…; ha te, pont te gyáván meghátrálsz a segítségnyújtás elõl, te, aki annyit papolt nekem a bátorságról és az önzetlen barátságról, te, te kis liba…;
- Féregfark, azonnal fogd be a szád! – Sirius dühösen ugrott a lángoló arcú Peter elé.

Nocsak, sosem hittem volna, hogy Peter ennyire utál. Nem volt a barátom, de nem is volt közömbös személy az életemben. Azt hittem, kedvel. De úgy látszik, ebben is csak a csordaszellem vezette.

Döbbenetemet felváltotta a düh és a dac. Nem hagyom, hogy ez az álszent majom a barátaim elõtt alázzon meg!

Féltem, az igaz, de nem úgy, és nem attól, amire õ célzott.

- Tudod, mitõl félek én, Peter? Hogy elrontom. Hogy lebukunk Evans elõtt, csakis miattam, és ezzel én leszek a bûnös, én fogom elcseszni James életét. Ez nem a Pettigrew-féle lustaságról szól.

Ha Sirius nem áll elõtte, nekem esik. Így azonban meghunyászkodó pillantással kioldalazott a szobából, mondván, õ már éhes.

Szinte tapintani lehetett az utána maradt aprócska ûrben a jelentéktelenségét.
- Ez kicsit erõs volt, nem? – Remus csendesen becsukta Peter után az ajtót.
- Meredith csak megvédte magát! – Sirius ilyen. Dühös lesz, miattam, nincs kin kitöltenie ezt az energiát, hát keres valakit. Olyan testvériesen csinálja, hogy betölti Flame üresen maradt helyét, ott az elõcsarnokban, az elsõ roxforti évemben - ha csak egy pillanatra is.
- Tudom, Tapmancs. Elragadtatták magukat. Az õ dolguk, aligha tartozik ránk. Felejtsük el, foglalkozzunk inkább Ágassal, hogy még beérjünk órára – mosolygott rá csitítóan, s egyszersmind megértõen Remus. Átvette Sirius helyét az ablakpárkányon, bátyám leült a másik oldalamra, James ágyára.
- Csak ez a baj, Med? Attól félsz, hogy hibázol, és megutálunk? – kérdezte James. Eltûnt belõle a mohóság és az a cseppnyi önzés. Higgadt volt, mint még soha.
- Olyan nagy dolog, hogy szeretlek titeket? – mosolyogtam rá félõsen.
- Igen, az – felelték kórusban.
Ismertek már, nem hagyták, hogy kisiskolás módjára meghatódjak. Belül persze tomboltam – rég voltam ilyen boldog.
- De mi is szeretünk téged – folytatta hát gyorsan James. – Én legalábbis biztosan – kacsintott rám. – Bízom benned. Úgyse rontod el, sosem rontasz el semmit.

Emlékeztettem volna arra a délutánra a Varázslók útján. De nem volt jogom belepiszkítani a gyászommal a reménykedésébe. Csak rámosolyogtam.
- Biztos, hogy rám van szükséged? – Utánakapok a leghalványabb reménysugárnak is. Mindig.
- Biztos.
- Oké – sóhajtottam. – Tudod, hogy meggyõzhetõ vagyok. Okokat kérek.
- Hajrá, srácok! – vigyorgott körbe James. – Kezdem én. Hááát…; Te vagy az egyetlen barátunk, Siriuson kívül, de õ ugye nem vállalja, aki ilyen gyönyörû.
- Na neee, James! – nyögtem fel.
- Te vagy a mi napsugarunk! – tódította Sirius.
- Én mentem – álltam fel kiábrándult képpel. Visszarántottak.
- Jó-jó! Megértettük. Komolyak leszünk.
- Ez esetben én kezdem – nevetett fel Remus. – Te vagy az egyetlen, akirõl elhinnék, hogy csak úgy hipp-hopp összejött Jamesszel. Sokat vagy a társaságunkban, de senki nem tekint egyenlõnek velünk.

„Te nem vagy Tekergõ!” Igyekeztem elnyomni David gonosz kis hangját, és befedni a friss sebeket.
Jamesért!
Bólintottam.

- Ahogy Féregfark is mondta, te találtad ki a tervet. Csak te érted az egészet. Mi pasik vagyunk, nem az erõsségünk a nõi logika. És tényleg átlátod Evans gondolkodásmódját, ne is tagadd!
Elfintorodtam, mire Sirius bocsánatkérõen rám vigyorgott.
- Tényleg szép vagy. Sokan mondják, hogy megfelelõ párom lennél, ezt nem mi találtuk ki – mondta James.
- Ha már itt tartunk, észrevehetted, hogy velem is összehoztak már a pletykák – komolyodott el Sirius.
- Igen, észrevettem. Gyenge szöveggel próbáltad elaltatni a gyanúm…;
- Meglepõ, de még én sem vagyok tökéletes…; Visszatérve az elõbbire, ha járni kezdesz Jamesszel, elejét vesszük ezeknek a pletykáknak.
- Persze. Én leszek a Tekergõk kurvája. Elõször Sirius Black, aztán James Potter, vagy lehet, hogy egyszerre mindkettõ…; Ez nem jó érv – ráztam meg a fejem. Nem mintha nagyon érdekelne mások véleménye, de mégsem annyira mindegy.
- Befolyásos vagyok – folytatta makacsul a bátyám. – Amint összejöttök, elkezdek áradozni, milyen régen munkálkodok már azon, hogy az én kis hugicám és a legjobb barátom egymásba szeressen. Most pedig, hogy megtörtént, milyen boldog is vagyok. Hinni fognak nekem. – Mélyen a szemembe nézett; magabiztossága elûzte minden kétségemet.
- Szóval tiszta haszon lenne ez az érdekkapcsolat? – kérdeztem megadóan. Megkönnyebbülten felkacagtak.
- Hát persze!
- Csak belém ne szeress! – cukkolt James, és homlokon csókolt.
Játékosan elfintorodtam.
- Azt hiszem, nem újdonság számodra, hogy jól nézel ki, és kedves is vagy, de elõbb ugranék ki a toronyból, minthogy beléd szeressek. – Kinyújtotta rám a nyelvét, mire én nyomtam puszit az õ homlokára. Ehhez persze fel kellett emelkednem…; Közben eszembe jutott, hogy nem is olyan régen milyen közel jártam ahhoz, hogy leugorjak. De az elmúlt. Dacos vagyok.

A fiúk kapkodva összeszedték a cuccaikat. Én hanyatt dõltem az ágyon, s jó szokásom szerint végigpörgettem magamban ezt a beszélgetést, melynek végén rábólintottam egy kapcsolatra James Potterrel. Furcsa, kissé szédítõ érzés volt, bele sem mertem gondolni a rám váró – remélhetõleg rövid – idõszakba.

„Elõbb járok Jamesszel, minthogy ezt beismerjem.”
Sápadtan ültem fel, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Sirius félbehagyta pennája keresését, és aggódva fürkészte az arcom.
- Valami baj van?
- David. Elfelejtettem…; - nyöszörögtem. Hisztis libának éreztem magam, de semmit sem tehettem a levegõért.
- Mi van a Thornton fiúval? – ráncolta homlokát Sirius.
Miután nem válaszoltam, kérdõen fordult James felé. Õ már engem figyelt, megingathatatlan biztonsággal tekintetében.
- Meg fogja érteni.
- Te is hallottad, miket vágott a fejemhez, és hogy én miket válaszoltam rájuk. Esélyem se lesz vele beszélni…;
- Dehogynem. Elkapod, még mielõtt kipattanna, hogy járunk.
- Mirõl is van szó? – kérdezte értetlenül Sirius.
Nem törõdtem vele.
- És mi változik, ha beavatom a tervbe? James, iszonyúan ki fog akadni! Azon meg fõleg, hogy érted csinálom!
- Már mióta barátok vagytok, muszáj lesz belenyugodnia…;
- Hát nem érted, hogy nekem õ nem csak egy barát? Mi van, ha pont veled vágom ketté a lehetõséget? – Kiabáltam.
- Ide figyelj, Med – térdelt le elém. Kezét a lábamra tette, hogy megnyugtasson. – Minden rendben lesz, nem hagyom, hogy az én szerelmi életem tönkretegye a tiédet. Hallod? Ha kell, megverem ezt a Davidet. De nem fogod õt is elveszíteni.

Elfordítottam a fejem.
- Mehetünk végre? – álltam fel, kikerülve Jamest. Még mielõtt felterítettem volna magamra a láthatatlanná tévõ köpenyt, visszafordultam hozzá. – A jobb oldalamon gyere majd, az még látatlanban is úgy illik. És csak délután mutatkozzunk elõször együtt. Elõbb beszélj Evansszel.
Halványan elmosolyodott, és egy ’majd elmondom’ pillantással intett Siriusnak és Remusnak, hogy induljanak.

~o~


Reggelizni már nem volt idõnk, sõt, félõ volt, hogy elkésünk az elsõ óráról. Az elõcsarnokban leszakadtam a fiúkról; õk a bûbájtan terem felé vették az irányt, míg én fejvesztve rohantam az átváltoztatástan teremhez. Ha csak egy kicsivel is késõbb érkezem, McGalagony leharapja a fejem…;

Hátra volt még egy egész folyosó a teremig, mikor becsöngettek. Lassítottam, majd megálltam, hogy kifújjam magam. Most már édes mindegy, mennyit kések, minimum egy hét büntetõmunkát megnyertem magamnak.
Meglepetésemre azonban a sarkon befordulva szembetaláltam magam a teljes osztállyal; a tanterem ajtaja zárva, az arcok értetlenül fordulnak felém, azzal a rettegéssel vegyes tisztelettel, amivel a professzorra szoktak nézni. Ez utóbbi arckifejezés rögtön eltûnt, mihelyt rájöttek, hogy csak én vagyok az, de az értetlenség megmaradt. Zavartan intettem nekik, és pillantásommal keresni kezdtem egy nagyon dús, nagyon fekete hajkoronát. Épp megtaláltam, mikor tulajdonosa felém fordult. Shirley megkönnyebbülten elmosolyodott, szólásra nyitotta száját, de a nehézkes, tompán kopogó léptek zaja beléfojtotta mondanivalóját. Körülöttem hol felragyogtak, hol csalódott motyogásba kezdtek az emberek. Megpördültem a sarkamon, hogy megnézzem az ellentétes érzelmeket kiváltó személyt, és alig másfél méterrõl Lumpsluck professzor ideges mosolya villant rám.
Gyorsan betolattam sutyorgó évfolyamtársaim közé – a hetek múlásával egyre inkább feszélyezett ez a pocakos, becsvágyó cukros bácsi.

- Nono, Miss Field, rossz irányba indult, a bájitalterem nem arra van! – kacagott fel mesterkélten Lumpsluck. – Hölgyeim és uraim, ezen a héten átváltoztatástan helyett bájitaltan óráik lesznek, melyeket természetesen én tartok!
- Mi van McGalagony professzorral? – kérdezte valaki. Késõn kaptam oda a fejem, már nem láttam a lehanyatló kéz tulajdonosát.
- A tanárnõ gyengélkedik, pihenésre van szüksége, egy kis kikapcsolódásra. Elutazott egy rövid idõre. – A férfi homlokán megsokasodtak az izzadságcseppek, gyorsan témát váltott. – Utánam, fiatalság, használjuk ki a maradék idõt!
- A következõ óránk is bájitaltan lesz…; - nyögött fel Andy Allton, a hollóhátas prefektus. A griffendélesek együtt érzõen morogtak; azon az órán ugyanis nem velük, hanem a mardekárosokkal voltunk. A professzor meghallotta Andyt, láthatólag fellelkesítette a hír, testalkatához képest ruganyosabban menetelt elõttünk a pincehelyiségek felé.
- Annál jobb, Mr. Allton, év végén így több idõnk lesz játszani!

Összenéztünk Shirleyvel, és elnevettük magunkat.
- Úgy van hölgyek, fõ a vidámság! – kurjantotta Lumpsluck, mire szinte az egész csoport csatlakozott kacagásunkhoz.
Kivéve Nadine-t.

A bájitaltan teremben egybõl feltûnt David hiánya, hiszen Jeremy mellém ült le, Regulus helyére, másik oldalamra pedig Shirley telepedett. A következõ órán sajnos át kell adniuk a helyüket két mardekáros társamnak. Bár rég beszéltem Regulusszal, kezdett hiányozni.

Jeremyhez hajoltam, hogy megtudjam David távolmaradásának okát – és észrevettem felrepedt szemöldökét.
- Mi történt veled?
- Majd mesélek - mondta rosszkedvûen.
- Oké. De hol van David?
- Mondtam, hogy majd mesélek, jó? – csattant fel. Hangjára többen felénk fordultak, Shirley is közelebb húzódott hozzánk. Lumpsluck szerencsére már felírta a táblára a feladatot; most cukrozott ananászt majszolt, miközben a Reggeli Prófétába mélyedt.
- Nem tudtam, hogy a két dolog összefügg, sajnálom.
- Semmi gond, te ne haragudj rám, nem kellett volna így visszaszólnom – sandított rám bûnbánóan.
- Most, hogy ezt megbeszéltük, és te nem vagy hajlandó mesélni, majd megteszem én. Fontos dolgokról van szó, Davidnek is hallania kéne, de…;
- Õt most hagyjuk.
- Legyen…; Szóval az a helyzet, hogy James Potter és én…;

Körös-körül javában pufogtak az üstök, nem kellett attól tartanunk, hogy kihallgatnak minket. Shirley és Jeremy jól fogadta a dolgot, nekik sosem voltak fenntartásaik a Tekergõkkel szemben.

Kicsöngettek.

A griffendélesek elindultak gyógynövénytanra, két barátom átvándorolt eredeti helyére, én pedig hátramentem egy hozzávalóért a szekrényekhez. Útközben véletlenül lelöktem Nadine tankönyvét; mikor visszaadtam neki, észrevettem, hogy szokatlanul gondterhelt.
- Valami baj van? – Mindketten leguggoltunk a földre szóródott jegyzeteiért.
- McGalagony – nézett fel.
- Nem beteg, ugye? – olvastam ki tekintetébõl.
- Meghalt a nõvére – válaszolt alig hallhatóan. – Az óvodában, ahol dolgozott, tegnap õrjöngeni kezdett az egyik új lány. Kilenc éves volt. Az…; eset után nyoma veszett, azt se tudják, hogy hívták.
- Ezt honnan…;? – meredtem rá döbbenten.
- Apa elküldte nekem reggel a Fekete Gólyát. Tudod, az az új napilap, amiben szinte csak halálesetekrõl írnak.
- Igen, hallottam róla.
- A Prófétában benne se volt a hír, pedig tuti, hogy Tudodki állt a dolog mögött, de a Minisztérium megtiltotta, hogy megírják. A Fekete Gólyát persze képtelenek cenzúrázni. De figyelj, Med…; Ne add tovább senkinek, jó? Még Hedvignek se. Csak halálra rémülne.
- Az biztos. Ígérem, nem mondom el senkinek. De ne rágd ezen magad, Nadine. Ez még nem a mi életünk. – Végigsimítottam a vállát, hogy megnyugtassam. Tisztára, mint azok a nagyon okos felnõttek, akiktõl kiráz a hideg. Mi van velem?
- A húgom is abba az oviba jár. – A mozdulat megszakadt, úgy kaptam el róla a kezem, mintha égetne a bõre. – Most túlélte, de mi lesz legközelebb?
- Megyek, hozok sáncfüvet a bájitalomhoz – indultam meg újra a hozzávalók felé.
- Med! – lépett utánam.
- Igen?
- Hedvig pókerpartit akar lefekvés elõtt. Ráérsz?
- Szerintem késõ estig tanulok, de majd meglátom. – Nem engedett a szemkontaktusból, egyre csak nézett. Aztán végre megszólalt.
- Sajnálom.

Tudtam, hogy Caitlinre gondol, de én nem akartam. Túl közel jött megint az a nyári nap.
- Nem te tehetsz róla.
De nem is te, Medy.

Kinyitottam a tárolószekrény ajtaját, majd lopva letöröltem arcomról a kósza könnycseppet.

~o~


Regulus egybõl meglátta rajtam, hogy történt valami, de egész órán hiába próbált felvidítani. Nem kérdezõsködött, ahhoz túl jól ismert.
Igyekeztem minél kevesebbet nézni Nadine felé, a többi problémámon rágódni; Jeremyn, Daviden, Jamesen, a Tekergõkön…; Még véletlenül sem Caitlinen, de szobatársam mágnesként vonzotta tekintetem. Amikor végre befejezõdött a bájitaltan, Reg karon fogott és a lehetõ leghosszabb úton kísért el a számmisztika terembe. Gyors puszit nyomott a homlokomra, majd sebes léptekkel, elegánsan távozni készült, de utána kiáltottam.
- Reg!
- Mondd, bogaram.
- Köszönöm ezt a „túrát”. Kicsit jobban érzem magam.
- Ez az én feladatom, hogy ne hagyjalak elsorvadni – kacsintott rám.
- Reg! – szóltam ismét, mire vigyorogva visszafordult.
- El kell, hogy engedj…; - énekelte. A plafonra emeltem pillantásom, és elnevettem magam, mire büszkén felcsillant a szeme. – Med, meg kell tanulnod nélkülem élni! – mélyítette el hangját drámaian.
- Lehet, de nem most – vigyorogtam rá. – Neked is itt van órád!

~o~


A nagyterem dugig volt, mikor Regulusszal odaértünk – a vidám ugrabugrálástól kipirulva, zihálva -, de Jeremyt nem láttam, Shirleyt is csak nagy nehezen találtam meg az asztalunk közepe táján.
- Látom ott a kis csapatod, úgyhogy nyomás enni! – szólalt meg Regulus. – Engem is várnak, ahogy nézem…;
Követtem a pillantását; a Mardekár asztalánál Rabastan Lestrange integetett felénk, mellette pedig…;
- Malfoy? Mi a francot keres Lucius Malfoy egy csapat ötödéves között?
- Te mióta nem bírod Malfoyt? – hökkent meg Reg.
- Ébresztõ, ki szereti a VIP-csapatán és a Roxfort ribancállományán kívül?
- Na jó, de tennie kellett valamit, ha így reagálsz a puszta látványára!
- Ha arra gondolsz, nem vesztem vele össze, sõt, ha belegondolok még életemben nem beszéltünk. Csak furcsállom, hogy beült…; lássuk csak, Augus Grint mellé…; Amióta ide járok, Malfoy mindent a kis különítményével csinál: eszik, alszik, szexel, csúnyán néz Siriusra, néha beszól Evansnek, párbajozik Jamesszel, bájosan vigyorog…;
- Kicsit elkalandoztál, Med – vigyorodott el Regulus. – Nem vagy te véletlenül belezúgva Luciusba?

A lehetõ legnõietlenebbül felröhögtem.
- Isten ments! Egyszer voltam hozzá két méternél közelebb, mikor Noble nagyanyám imádott teadélutánján táncolnom kellett vele, és akkor sem szólt hozzám egy árva szót sem, csak magabiztosan mosolygott. Ennyi egy életre elég volt belõle. Különben is, a mondanivalóm lényege az volt, hogy meglepõ egy hetedévestõl, különösen Malfoytól, hogy nála fiatalabbakkal ebédeljen.
- Rabastan lehet az oka, mostanában nagyon nyalizni akar neki.
- Na, hát ha valakivel bajom van a Mardekárból, az Lestrange. Hülye barom…; - morogtam.
- A legjobb haverom.
- Tudom, és abba is hagytam a nyavalygást, de egy hónapban ennyi kijár nekem, ha már a közömbös Hollóhát-Mardekár viszony miatt nem átkozhatom meg. Egyébként nézd csak, úgy látom Narcissa Malfoy a következõ áldozata, nagyon nyomul rá a srác – mutattam a nekünk háttal ülõ páros felé.
- Basszus, mintha testvérek lennének – nyögött fel Reg, majd visszafordult hozzám a két hajszálpontosan (szó szerint) megegyezõ hajkoronától. – Á, ezt hagyjuk, jelenleg kedvelem Narcissát, kezdi kinõni a hisztis liba szerepét. De ezt majd…;
- Majd megbeszéljük, valamikor a héten – bólintottam. – Úgyis van pár dolog, amirõl mesélnem kéne.
- Remek, akkor majd egyeztetünk – mosolygott rám. – Most pedig uzsgyi, mert Shirley mérges…;
- Lestrange-nek meg elfárad a keze…;

Vidáman Shirleyhez baktattam, aki arrébb csusszant, hogy helyet szorítson nekem.
- Na végre, azt hittem, már sosem szakadtok el egymástól – zsörtölõdött barátnõm.
- Rég találkoztunk – mentegetõztem.
Shirley az ég felé emelte tekintetét, aztán tovább döfködte villájával a sült krumplikat. Egy ideig néztem, majd megelégeltem, és a velünk szemben ülõ Hedvig és Nadine felé fordultam. Utóbbinak már szintén egész jó kedve volt, bár lehet, hogy csak Hedvig miatt csinálta.
- Ami azt illeti, az se most volt, hogy utoljára veletek ebédeltem – jegyeztem meg, miközben szedtem a raguból.
- Egészen pontosan a múlt héten – kuncogott Hedvig.
- És most se véletlenül…; Meredith, ez a HSZKE, a heti szobatársi közös ebéd! – rúgott bokán Nad.
- A – mi? – értetlenkedtem. – Átneveztétek a Hé, lányok, nem eszünk ma együtt?-öt, és engem meg se kérdeztetek?!
- Sajnálatos módon ez történt – sóhajtottak színpadiasan.
- Persze, ha részt vettél volna a reggelin…;
- Áh, javíthatatlanok vagytok – legyintettem nevetve. – Viszont…; hol van Agatha? Neki is itt kéne lennie a HSZ-micsodán.
- Reggel óta nem láttuk. Órákon sem volt.

Különösképpen nem rázott meg a dolog. Észre se vettem.
- Jut eszembe, Davidrõl van valami hír? – A hirtelen mozdulattal majdnem levertem a tányéromat.
- Semmi – rázta meg a fejét Shirley. – Sõt, most Jeremy is eltûnt, és még mindig nem volt hajlandó beszélni.
- A következõ óránk gyógynövénytan, azt soha nem hagyná ki. Majd kifaggatjuk.

Igazából közel sem voltam ennyire bizakodó, a jókedvem elszállt, ahogy David eszembe jutott. Vajon a veszekedésünk miatt bújt el, vagy van valaki, aki fontosabb…; Leállítottam magam. Ha lenne valakije, arról tudnék.
- Te jóban vagy James Potterrel, nem? – kérdezte Hedvig. Félrenyeltem a sütõtöklevet, rögtön arra gondoltam, tudja, hogy járunk. Aztán rájöttem, hogy lehetetlen, úgyhogy miután kiköhögtem magam, nyugodtan válaszoltam.
- Igen, miért?
- Elindult Lily Evans felé.

Olyan gyorsan fordultam hátra, hogy beleroppant a derekam.
James épp akkor állt meg Evans mögött. A szájmozgásából ítélve köszönt neki, mire a lány összerándult. James intett a fejével, hogy menjen ki vele beszélgetni, de Evans megrázta a fejét. A fiú megkeresett a szemével; bátorítóan bólintottam neki, akkor végre leült Evans mellé. Így is megfelelt, a Griffendél asztala szinte teljesen kiürült, körülöttük nem ült senki.
James lesütött szemmel mondott valamit a lánynak, aki egyszer csak felpattant, arca csalódottan sugárzott, kezdett elvörösödni. James félig felemelkedett a padról, megragadta a karját, lassan, bizonytalanul kezdett beszélni hozzá, és egy idõ múlva Evans visszaereszkedett mellé. Eleinte látszott rajta, mennyire elzárkózik James mondanivalója elõl, de a fiú kitartóan, komoly arccal magyarázott neki.

A francba Evans, gondoltam, a francba, nem érdemled meg, hogy ennyire szeressenek…;

Nem érdemled meg, hogy ennyire szeressenek…;
Máshol voltam, más voltam, féltem, remegtem, dühös voltam, csalódott, untam a sötétséget, a férfi lusta sziszegését; a függönyön egy csíkban áthatolt a fény, megcsillant egy papírlapon…;

Evans már nem volt a teremben, James felém mosolygott, azzal a boldog, kisfiús mosolyával, úgy tátogta: „Gondolkozik rajta!”. Min? Hát persze, hogy legyenek-e barátok. Med, hol jár az eszed?
- Van valakinek egy Reggeli Prófétája? – érdeklõdtem kábán.
Már csak Shirley ült ott, Nad és Hedvig elmentek, fogalmam sem volt, mikor. Az idõ furcsán összefolyt.
- Nekem itt van, várj, odaadom – nyúlt a táskájáért barátnõm. – Amúgy még én sem olvastam el, jóslástanon akartam, de Futi ma formában volt és…; Olyan sápadt vagy, minden rendben?
- Persze, jól vagyok. – Átvettem tõle az újságot.

Amint megláttam a címlapot, helyreállt minden; a nagyteremben voltam, én voltam, zavartan, dühösen, görcsbe rándult gyomorral, reménykedve, aggódva, Meredith-ként…;
A vezetéknevem hatalmasra szedett betûkkel ott kiabált a Próféta legelsõ oldalán.


A mágiaügyi miniszter jóváhagyta az ügyosztályok együttmûködését a Field-ügyben

Tegnap írta alá Milicent Bagnold mágiaügyi miniszter az Auror Parancsnokság által benyújtott határozatot, mely fokozott együttmûködést kért az egyes minisztériumi osztályok között a pár hónapja hatalmas felháborodást kiváltó Field-ügy elõrevitele érdekében.
A határozat szerint ezentúl az Auror Parancsnokság, a Varázsbûn-üldözési fõosztály, a Mágikus Közlekedési Fõosztály, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Fõosztálya és a Varázslény-felügyeleti fõosztály számos dolgozója hagyja félbe eddigi munkáját, hogy ezentúl egy csapatot alkotva csak és kizárólag a július végén eltûnt Caitlin Field ügyében nyomozhassanak.
A gyermekrablás körülményei ugyanis továbbra is tisztázatlanok. A négy éves kislány elrablói sohasem jelentkeztek váltságdíjért, így mindeddig homály fedte kilétüket.
Pár nappal ezelõtt azonban olyan nyomra bukkantak az aurorok, melyek alátámasztják két iskoláskorú tanú állítását, miszerint Caitlin Fieldet Tudjukki csatlósai, ismertebb nevükön a halálfalók rabolták el.
Ez valóban riasztó körülmény, s minden szülõ szíve összeszorul a gondolatra, mindazonáltal nem feltétlenül jogosítja fel a minisztériumot arra, hogy az említett ügyosztályok elismert varázslóit egytõl egyig bevonja a nyomozásba.
Sokak szerint egyedül annak köszönhetõ a határozat megszületése, hogy az eltûnt kislány édesapja, a köztiszteletben álló Geoffry Field az aurorok egyik vezetõje, s fia, a kis Caitlin bátyja, Flame Field a Varázslény-felügyeleti Fõosztály nemrég megválasztott helyettes vezetõje.
A varázslótársadalom együtt érez a Field családdal, de vajon megéri-e kockáztatni államunk mûködését egy kislány megmentéséért, aki talán már hónapok óta halott?

Interjúnk Flame Fielddel az 5. oldalon olvasható

A Field-ügyrõl szóló, augusztusi cikkünket a 15. oldalon találják




Beszélek apával – ez volt az elsõ gondolatom. Elmondom neki, hogy Flame halálfaló, õ rabolta el Caitlint; talán a rajzot is átadom, hátha többre mennek vele…;
Nem hinne nekem. Se õ, se mások. Már akkor sem hitték el egyetlen szavamat se.

Kikergettem az agresszív, követelõzõ gondolatokat a fejembõl. Tudtam, csak a szeretet hajtja õket, de a végén beleõrülök ebbe a szeretetbe. Hideg fejjel többet tehetek Caitlinért.

Összehajtottam az újságot, tehetetlenségemben görcsösen gyûrtem egyre kisebb és kisebb darabba. Valamit csinálnom kellett, hirtelen túl sok mindenre emlékeztem megint, túl sok reménytelen energia szállta meg a testem, és most, hogy a gondolataim közül kiûztem õket, helyükön racionális, szenvedélymentes terveket akartam látni. De nem ment. Még az is eszembe jutott, hogy elolvasom Flame interjúját – azonban nem bolondultam meg, a váratlan hányinger gyomorszájon vágott.

Flame, Flame, Flame…;
Nem vehet részt a kutatásban, hiszen minden eszközzel hátráltatná, csak még könnyebben tüntetné el a nyomokat.

Írok apának.
Felpattantam – a lábaim elõbb mozdultak, mint az elhatározás.
Megírom neki, hogy ne engedje a bátyámat a hajsza közelébe. Nem indokolok meg semmit, apa mindig is azt hitte, ért engem, talán okok, észérvek nélkül is megteszi, amit kérek. Ha minden jól megy. Ha minden – jól - megy…;

- Meredith! Meeed! Hová mé...
Shirley hangját végleg kizárta a becsapódó nagyajtó, az utolsó, kesze-kusza képem róla, hogy a mosolygó Agathával beszélget.
Kívülrõl láttam magam: táskám groteszk módon himbálózott a kezemben, ahogy a bagolyház felé futottam, másik markomban elveszett az összehajtogatott Próféta.
Egy – kettõ – három – négy…; A lépcsõfokok szédítõ iramban maradtak el mögöttem, elragadva egy-egy mázsás, érzelmes súlyt a lelkemrõl. A levél szövege tisztán, érthetõen fogalmazódott meg bennem, az elgyengülés, a percekkel ezelõtti belsõ hisztéria legkisebb jele nélkül.

Kifulladva érkeztem a bagolyházba, épp csak elkerülve az esést az ürülékkel borított kõpadlón. Kiszámított, pontos mozdulatokkal vettem elõ a tollat és a pergament, majd az ablakpárkányra telepedve írni kezdtem. Kicsit kapkodva dolgoztam, már képtelen voltam maximálisan parancsolni magamnak, a levegõvel együtt visszatért belém az a megmagyarázhatatlan, félelemhez hasonlatos érzés is.

Át sem olvastam, úgy kötöttem Úlla*, a baglyom lábára a levelet. A madárnak suttogott, siettetõ szavak elérték hatásukat, Úlla sebesen szárnyalt, lassanként el is nyelte az égbolt, de én csak akkor lettem volna elégedett, ha máris apám kezében lett volna a kérésem.

Naiv vagy, Med, telhetetlen és…;
- Mi volt az, amit ilyen sürgõsen meg kellett írnod valakinek?
Mivel a párkányon túlhajolva néztem a baglyom után, a kérdésre majdnem kizuhantam az ablakon. Az ismerõs kéz azonban jótékonyan visszahúzott, majd leültetett maga mellé, vissza a párkány belsõ szélére.
Szaggatottan lélegeztem, Jeremy komoly arccal fürkészett.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni. Elõbb szóltam volna, hogy itt vagyok, de megszállottként viselkedtél, nem mertem rád köszönni. Szóval mit, és kinek körmöltél?
- Apának – nyögtem ki nagy nehezen, és végre felfogtam az elmúlt negyed órát. – És…; - Nem fejeztem be, inkább kihalásztam a zsebembõl az újságot, kisimítottam, és az orra alá dugtam.
- Opsz…; - Jeremy szemöldöke a homloka közepéig szaladt, mohó érdeklõdéssel olvasta a Reggeli Prófétát. Végzett a cikkel, láttam, hogy Flame interjújához akar lapozni, ezért megállítottam.
- Hagyd most azt.
Némán bólintott, és eltette a lapot.
- Remélhetõleg ez az intézkedés majd felgyorsítja az ügyet – szólalt meg rövid, kínos csend után.
- Feltéve, ha Flame nem dolgozik együtt a kutatócsoporttal.
- Ezért írtál apádnak?
- Igen.
- Ugye tudod, hogy iszonyúan kicsi esélyed van így, levélen keresztül a hús-vér Flame ellen? – Jeremy. Ha kéred, ha nem, az arcodba vágja az igazságot.

Nem feleltem, sértõdött hallgatásba burkolózva ücsörögtem mellette, hanyagul lóbálva a lábam. Maga felé fordított.
- Ugye tudod, Med?!
- Tudom, persze, hogy tudom – csattantam fel. – De legalább megpróbáltam! Ettõl most egy percre olyan volt, mintha léptem volna egyet Cait felé, te meg visszarántottál vagy öt lépéssel…;!
Felálltam, és önkéntelenül járkálni kezdtem, hogy levezessem a feszültséget.
- A fenébe, hogy soha semmiért nem kérsz bocsánatot – morogtam dühösen.
- Nekem van igazam, te is tudod.
- Sokra megyek vele, attól már ugyanolyan sza…;
- Rossz.
- Mikor lettél erkölcscsõsz?
- Most. Egyre mocskosabb a szád. – Mérgesen léptem elé, de amint megláttam, hogy vigyorog, elnevettem magam.
- Kösz, ezentúl odafigyelek rá, hogy a jelenlétedben ne káromkodjak – ültem le ismét.
- Ez megtisztelõ – biccentett megjátszott szenteskedéssel. – Egyébként…; és bocs, hogy most megint elrontom a hangulatot, de…; Azt biztosan tudjuk, hogy valószínûleg zsákutca ez a minisztériumi nyomozás.

Kelletlenül bólintottam.
- Viszont itt vagyunk mi…; - folytatta. – Pontosabban te. Mi van azzal a rajzzal, amirõl meséltél? Akkor olyan izgatott voltál, részemrõl azt hittem, pár nap, és csapot-papot itt hagyva megyünk megmenteni a húgodat. De ez már két hónapja is volt.
- Nem tudok vele mit kezdeni. Caitlin túl gyorsan mozog a rajzon, képtelenség összefüggést találni a lépései között, így pedig koordinátákat sem lehet megállapítani. Néha el is tûnik a képrõl, és az arca is percrõl percre változik: van, mikor beszél valakihez, aki nincs lerajzolva, mosolyog rá, dühös, fél…;

Ahogy soroltam mindezt, Caitlin mimikájában a saját, idegen, nem sokkal ezelõtt érzett érzéseimre gondoltam. Már nem csak a hangját hallom, hanem érzem, amit érez? Sõt, jutott eszembe, látom, amit lát?
Ez hülyeség, Medy, ennyi erõvel mondd ki, hogy megõrültél.
De most is beszélsz hozzám!
Csend.
Ez nem Cait, már rég nem az õ hangja szólal meg néha bennem. Biztos van valami belsõ hangom. **

- Med, hallottad, amit kérdeztem? – kérdezte Jeremy.
- Mi? Ja, nem, elgondolkoztam, sajnálom.
- Jó lenne, ha figyelnél rám. Az érdekelt, és érdekelne most is, hogy mi lenne, ha rárajzolnád az illetõt, akivel Caitlin beszélget?
- Nem rossz ötlet, de ahhoz…; ahhoz sajnos tudnunk kéne, ki is az, hogy néz ki, szükségünk lenne a ceruzákra…; És még így se sikerülne, mert hiányozna Caity varázslata.
- Francba. – Jeremy arcán csalódott fintor futott át.
- Vigyázz a szádra! – böktem oldalba.
- Jogos…; Figyelj, Meredith, kitalálunk valamit. Nekünk sikerülni fog. – Megfogta, és megszorította a kezem.
- Persze, én is hiszek benne, de attól félek, egyre jobban félek, hogy az idõ múlásával az esély is csökken, hogy valaha rátalálunk Caitre. Négy hónap, Jeremy, négy hónap! – fúlt el a hangom. – Talán már nem is él.
Nemgondolszbele, Meredith Field, nem – gondolsz – bele…;

- Akkor ezt kell majd elõször kiderítenünk – tápászkodott fel Jeremy. – Elkésünk óráról. Sõt – pillantott az órájára -, már el is késtünk.
- Akkor meg nem mindegy? – dörzsöltem meg a szemem.
- Hááát…;
- Inkább maradj, és mondd el, mit kerestél itt.
- Nem mit, hanem kit. Davidet – válaszolt vonakodva.
- Õ mosott be neked egyet? – mutattam felrepedt szemöldökére, mire elborult az arca.
- Úgyse hagysz békén, amíg nem mondok el mindent, ugye?
- Ezt jól látod.
- Akkor jobb túlesni rajta. – Jeremy zsebre vágta a kezét, és a falnak támaszkodott.- Reggel arra ébredtem, hogy David nagyban gyilkolja a párnáját a kedvenc tollával. Tudod, milyen vagyok hajnalban; most is éber voltam, de nem valami együtt érzõ. Kérdeztem, mi baja, mire mordult egyet, aztán vett egy nagy levegõt, és azt mondta, veled volt sétálni. Mondtam, hogy örülök, biztosan jól éreztétek magatokat…; Erre kibukott belõle az egész, õrjöngött, még jó, hogy Andy és Norman már nem voltak bent. A részeg Jamesszel kezdte, szaftos káromkodásokkal tûzdelve a dolgot, majd rátért a veszekedésetekre.
- Képzelem, miket mondott…; - A kezembe temettem az arcom.
- Gyanítom helyesek az elképzeléseid. Nagyon durva volt, elegem is lett belõle, megmondtam neki, hogy hülye, és ahelyett, hogy itt hisztizik, vallja be neked, hogy szeret, aztán gyertek szépen össze.
- Jeremy, hiszen mi csak…;
- A vak is látja, mennyire odavagytok egymásért, pont én ne venném észre? – vágott szigorúan a szavamba. – De nyugi, õ is kiakadt.
- Gondoltam. Az egy dolog, hogy én…;, de õ biztosan nem…;
- Egy fenét – legyintett Jeremy. – Na, a lényeg, hogy David rendesen ledöbbent, azt suttogta: „Ez ennyire látszik.” Azt válaszoltam: ja. – Olyan jeremysen. – Megint ordítani kezdett, hogy ne cseszegessem már, így is borzasztó, hogy nem tud rád barátként gondolni, meg különben is, csak tönkrevágná a csapatot…; Blabla.
- Igaza van – mondtam csendesen.
Dühösen elém ugrott.
- Térj már észhez, Med, ti halálotokig barátok maradtok, nem számít, hányszor csókoljátok meg egymást, és hány gyereketek lesz!
- Ne szaladj olyan elõre – tértem ki elõle, és felálltam.
- Áh, annyira gyávák vagytok, nem is értem…;
- Folytasd inkább.
- Oké, fõnök – emelte fel megadóan a kezét. – Ez nem a dolog szép része, kicsit bepipultam én is, és hát…; Szóval kerek-perec a képébe vágtam, hogy ezzel a balhéval úgyis elszúrta nálad az esélyeit, mert egyrészt bunkó vadállatként viselkedett, másrészt nem is volt igaza Blackékkel kapcsolatban. Itt esett nekem, enyhén összeverekedtünk, aztán kotyogva bocsánatot kért, és elment. Azóta se láttam. – Testével is jelezte, hogy befejezte, látszólag érdeklõdve hajolt ki az ablakon.

Túl rég ismertem már, együtt nõttünk fel, engem nem tudott becsapni.
- Utoljára hatévesen verekedtetek a játék cikeszemért – léptem mellé.
- És lásd, egyikünket se vették be a kviddicscsapatba.
- Nem ezért hoztam fel.
- Tudom. – Elindult az ajtó felé, de a küszöbön megállt.
- Akkor?
- Nézd, azt is David kezdte, gyakorlatilag az is miattad történt, és azóta se bocsátottam meg neki, hogy eltörte az orrom.
- Ezzel a mostani történettel mi a helyzet? – kérdeztem kis csend után.
- Ezt se felejtem el neki.
- Hazudsz – sétáltam mellé, és egész közel hajoltam az arcához. Vakító kék szemei immár nevetõsen csillogtak. – A legjobb barátod. Képtelen vagy huzamosabb ideig haragudni rá. – Pipiskedve puszit nyomtam a homlokára, majd otthagytam.

Kis idõ múlva felhangzottak mögöttem sietõs léptei. Mikor utolért, egy ideig baktatott mellettem némán, csak aztán szólalt meg.
- Figyelj csak, Med…;
- Hm?
- Ezt neki nem kell ám tudnia…;
Felnevettem, és futva nekiiramodtam, hogy legalább az utolsó órámon részt vehessek. A sarokról visszapillantva láttam, hogy aggódva néz utánam; tudta õ is, sírni lenne kedvem, nem kacagni, a torkomat is az elnyelt könnyek íze miatt köszörülöm. Tudta, ahogy azzal is tisztában volt, egyhamar semmit sem mondok el Davidnek. Éreztük mindketten. A kastély csalóka félhomálya szinte a fülünkbe kiáltotta a jövõt.

~o~


A parkban üldögéltem a Tekergõkkel (ami a tél közeledtére való tekintettel elég meredek ötlet volt), tankönyvekkel körbebarikádozva magam a tölgyfa alatti haldokló fûben. Shirley és Jeremy a könyvtárban tanultak, de ezúttal nemcsak, hogy nem volt kedvem velük lenni (elsõsorban a hiányos csapat miatt), de nem is lehettem: kötelességem volt James mellett tartózkodni, hiszen valahogy hivatalossá kellett tennünk a „kapcsolatunkat”. Azonban ez volt a legnehezebb: megadni a kezdõlökést, elindítani a hírt. James és én ugyanis igencsak testvéries érzelmekkel viseltettünk a másik iránt, így nem állt szándékunkban egymásnak esni.
A hangulat zavart volt, a Tekergõkre nem jellemzõ csend honolt köztünk, de ennek nem kizárólag az volt az oka, hogy Jamesszel fogalmunk sem volt, hogy érjünk egymáshoz, hogy úgy tûnjön, mintha, de igazából ne, az is rátett egy lapáttal, hogy Peter és én kölcsönösen keresztül néztünk egymáson. Nem mintha neki lett volna oka megsértõdni, mégis durcásabbnak látszott, mint amilyennek én éreztem magam – persze, vele ellentétben, én ezt sem mutattam ki.

Hamar beleuntam mind a bájitaltan esszébe, mind a helyzetbe. Hirtelen ötlettõl vezérelve James ölébe másztam, amit elõször meglepetten fogadott, majd átölelt és a fülembe suttogta:
- Jó ötlet volt.
- Kösz – súgtam vissza.
Valóban, ötletnek jó volt, de ilyen is történt már a világtörténelemben, a mellettünk elhaladók csak bosszúsan ráncolták a homlokukat, fel sem merült bennük, hogy ez valami komolyabb, csupán annyit láttak, hogy Sirius Black (ellágyulás az egyébként semmitmondó ábrázatokon) fogadott húga, valószínûleg szeretõje túl közel van James Potterhez (mosolyhullám). A fiúkon is láttam, hogy észrevették ezt, de egyikünk sem szólt, szorgosan írtuk tovább a leckéinket.

A jeget végül Evans felbukkanása törte meg. Vidáman közeledett felénk; erõs késztetést éreztem mosolya kegyetlen letörlésére, hát oldalba böktem Jamest. Felpillantott, majd olyan váratlanul kapott le, hogy felkészülni sem volt idõm.
Mi tagadás, James nagyon jól csókol, valahogy mégis kellemetlen volt, mintha Evansön, a fiúkon, és a fél Roxforton kívül más is figyelne minket, ráadásul ezerszer jobban esett, mikor barátom a hajamat illette szépen formált ajkaival.
- Khm…; - Evans finom köhintésére gyorsan téptem el magam Jamestõl, még láttam a lány arcán átsuhanó csalódottságot. Ezután azonban rögtön mosolyt erõltetett magára, James már csak ebben gyönyörködhetett. – Látom, igent mondott. – Jameshez intézte szavait.
- Bizony – csókolt bele a fiú a nyakamba.
- Te megbeszélted vele ezt az egészet? – háborodtam fel.
- Hááát, tudod…;
- Igen, megbeszélte – sietett a segítségére Lily. – Pontosabban tanácsot kért. Én már akkor is…; örültem az ötletnek, és jó látni, hogy…; hogy együtt vagytok. – Nehezen mondta ki, ez jó jel volt. – Remélem megjavítod Po…; Jamest. Neked sikerülhet.
- Ne nyalizz – sziszegtem.
- Ugyan, Med, ne legyél ilyen Lilyvel! – James közelebb húzott magához, és ringatni kezdett.
- Öhm…; hát, akkor én most…; én…;
- Mész – bólintottam. – Jól teszed. – Gúnyosan intettem Evansnek, majd megcsókoltam Jamest.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy elsápad, köszön a srácoknak, és ellépked, lassan, mint akinek nehezére esik a járás. Követtem a szememmel, és akkor megpillantottam valaki mást is, akit végig a közelben éreztem, de csak most kapott nevet…;
- David! – Kiugrottam James karjából, de õ megragadta a kezem. Kiáltásomra nem csak az elsietõ David, hanem Lily is visszafordult.
- Ezen nem bukhatunk el! – suttogta elszántan James; magához vont, és megcsókolt. Evans még lassabban indult tovább, David viszont észvesztõ gyorsasággal. Olyankor húzta ki ilyen eltúlzottan magát, ha szenvedett. Engem akkor már nem érdekelt se Evans, se James, se a terv, se semmi más, csak hogy utolérjem Davidet. Siriusék együttes ereje sem volt képes megfékezni, rohantam David után, mint egy õrült.

Késõbb, gyenge pillanataimban sokszor kívántam emlékezés közben, bár nyúlna meg David lába, bár szaporázná meg még jobban lépteit, bár lennék kövér és csúnya, bár ne érnék soha a nyomába…; Minél többet gondolkoztam rajta, annál biztosabb voltam benne, hogy ez az egyetlen beszélgetés befolyásolta az egész jövõt; minden apró, nem várt részlete mögött ott bujkált.

A kastély falánál értem utol, ahol a nagyra nõtt platánok árnyéka még késõ õszi mértékkel is korai félhomályt teremtett.
- David, várj!
Nagyot sóhajtva megtorpant, majd megfordult.
Fájdalmasan ziháltam, a gyomrom összeszorult az idegességtõl és a rettegéstõl, alig mertem közelebb lépni hozzá.
- Siess, már várnak a barátaid – mondta, tõle meglepõ hidegséggel a hangjában.
Nem néztem hátra, anélkül is láttam, hogy messze tõlünk James utánam sietne, de Sirius sajátosan csillogó, mélykék szemeivel nemet int neki, és lefogja, Remus csendes szavai nyomán pedig James is lecsillapodik végre; mindhárman fázósan vonják össze maguk körül a kabátot, aggódva szuggerálva sötétségbe olvadó kettõsünket. Belül figyelemmel kísértem mindezt, bár ténylegesen semmit sem észleltem David konok, dühös-szomorú arcán kívül.
- Beszélnünk kell – kezdtem bele kínosan, nevetségesen elvékonyult hanggal. Nem törõdtem vele, csak el akartam mesélni végre az egészet. – Amit az elõbb láttál, Jamesszel, az…;
- Azt mondtad, soha nem járnál vele. – A falnak dõlt, tekintetével a fák kopasz ágait kutatta. Ölni tudtam volna, csak hogy rám nézzen.
- Én nem is, ez…;
- Felfogtam, jó? Nem kell mentegetõznöd, sokan nyáladzanak Potter után.
- David, hadd magyarázzam meg, félreérted…; - kezdtem igazán kétségbeesni.
- Igyekezz a magyarázkodással, mert randim van Agathával.
- Rövidre fogom, ne aggódj, de ezt mindenképpen el kell mesélnem, és tudom, hogy dühös leszel…; Hogy mi? Randid…;? – A lábaim nem akartak megtartani, megkapaszkodtam a falban.
- Agathával. Igen. – Távolabb húzódott, másodpercenként az órájára pillantgatva.

Agathával? Randi? Agathával?
Meg se tudtam szólalni.

- Elmondod még ma? – ciccegett türelmetlenül David.
- Én…;
- Figyelj, majd máskor beavatsz a románcotok részleteibe. Mennem kell, Agatha csodás lány, nem akarom megvárakoztatni. – Érzéketlenül, üresen odabólintott, és elindult, be a kastélyba.

Képtelen voltam megállítani, minden erõmet lefoglalta a talpon maradás. David minden lépésével a szívembe szúrt, a tudatom apránként esett szét. Összeszedni sem tudtam volna a darabkákat, a szürkület túl sok részletet takart el a szemem elõl.

Végül magától állt meg, bizonyára érezte, hogy van még bennem gyilkolnivaló. Patakokban ömlött bennem a vér, neki ez sem volt elég. Teste körvonalait takarták a bokrok és a fák, hûvös hangját mégis tisztán sodorta felém a szél.
- Gondolom, ma egyikünk sem alszik a toronyban, szóval majd órákon találkozunk. További szép estét, Meredith.
Felébredtem, kíméletlenül felrázott életem egyik legmeghatározóbb ereje: a Dac. Ujjaim már indultak volna a pálcám felé, de félúton megdermedtek. David gyakorlatilag lekurvázott. Bárki mást miszlikbe átkoznék a mai eseményekért, és most elõször legszívesebben õt is…; Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Ketté akartam szakadni, de millió darabban feküdtem így is a nedves földön, s romjaimat megülte a kegyetlen, számító félhomály.








*Úlla = birsalma (ír^^)
Tudatkszb by Sophie
Szerző megjegyzései:
Azoknak, akik még nem olvasták A Hölgy cím? novellámat, kéretik még eme fejezet elolvasása el?tt megtenni, mert szerintem nagyon jó kis hátteret ad bizonyos dolgoknak. Akik pedig már olvasták... Még egyszer neki lehet ám esni ^^
Egyébként Regulus Black minden mértékben. Valaki még az elején említette, hogy furcsállja, hogy Mednek ennyi barátja van, például Reg hogy kerül a képbe?? Nahát most kiderül.
Jó olvasást!
Tudatküszöb


/A tudatküszöb egy lélektani kifejezés, a tudatos és a tudattalan, illetve tudat alatti lelki jelenségek közötti határt megnevezése.
Én akkor, ott, a félhomályban Daviddel hihetetlen gyorsasággal lendültem erre a vékony küszöbre, és ahogy riadtan hánykolódtam a dac és a kétségbeesés között, a tudatos érzések, gondolatok összemosódtak, vagy inkább túl gyorsan váltakoztak bennem, lassítva a feleszmélést.
Veszélyes állapot ez, az illékony lélek ilyenkor magával rántja az egész valódat, segítség nélkül ebből sincs menekvés.

Sosem voltam, és sosem leszek egyedül. /


A léptek egyre közeledtek, már a Tekergők jellegzetes suttogását is hallottam a hátam mögött, de, bár a lelkem viszolygott az emberekkel való érintkezéstől, csak James ingerült „Majd én!” felkiáltása volt elég érzékeim újratoborzásához.
Pánikszerűen pattantam fel a kőkemény, hideg földről, s botladozva rohantam be a kastélyba. Miközben lassan ébredező tudatom egésze a menekülésre koncentrált, tisztán hallottam a fiúk puhán csattogó üldözését.

Ha akkor van elég erőm, hogy tényleg belegondoljak a helyzetbe, hogy átlássam, milyen őrült ötlet is, elbújni a Tekergők elől a Roxfortban, minden bizonnyal megtorpanok, aztán hagyom, hogy Siriusék felcipeljenek gyengélkedőre. De nem gondolkoztam, csak kézen fogva futottam az ösztöneimmel, s végül az utolsó zaj is elhalt mögöttem, én magam is nesztelenül menekültem. Céltalanul, a legkevésbé sem tudatosan, mégis kutatva valami, valaki után.

Míg az előbb halálra rémített a gondolat, hogy bárki is a közelemben legyen, most szükségem volt egy barátra, aki nem beszél, nem kérdez, csak ott van, átölel, a puszta létezésével megvigasztal. Majd’ beleőrültem abba, hogy nem tudom, ki legyen ez az ember, kihez fussak. Shirley és Jeremy egyre csak Davidet juttatták volna az eszembe, és ő az, akire most semmiképp sem akartam gondolni, főleg mert eddig minden komolyabb traumámnál ott volt ő is, és vigasztalt. Sirius, James és Remus…; abban a percben gyűlöltem őket, hiszen ők rángattak bele ebbe az egészbe, miattuk történt minden. Éreztem, hogy nem bírnám elviselni a szeretetüket, ahogy azt is éreztem, hogy meghalok, ha nem ölel meg valaki. Tovább pörgettem magamban a neveket.
Graham, Graham halott, talán már Caity is, az én kicsi Caitym, aki csak hozzámért, és a fájdalom egy része máris elszállt…;
Flame sem létezik már, a szüleim eltávolodtak, Nagyi és Nagyapa messze vannak, kiben bízhatok hát, ki maradt nekem, miért hagyott el mindenki?

Caitlin felcsattanó, kétségbeesett hangja ébresztett rá, mennyire egyedül vagyok, hirtelen teljes súlyával rám szakadt a magány.
A lábaim sebesen, maguktól vittek előre.

*


Már az alagsorban jártam. Ijedten tettem fel magamnak a kérdést: Mit keresek a mardekárosok szentélyéhez vezető folyosón?
Akkor hallottam meg újra Siriusék sietős lépteit, bátyám aggódó, szólongató hangját.
- Med, állj már meg!
Újult erővel szaladtam, nem törődve a nevemet kiáltó fiúval. A szívverésem felgyorsult, ahogy rádöbbentem, milyen hamar utol fog érni.
Igazából meg sem lepődtem, mikor hátulról átölelt és megállított, de ahogy felismertem, elsírtam magam a megkönnyebbüléstől.
- Mért van az, hogy sosem hallgatsz rám?

Zokogva bújtam Regulushoz, úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, végre itt volt velem. Tudat alatt végig őt kerestem, ő volt az egyetlen, akit elviseltem, akire őszintén vágytam.
Döbbenten szorított magához, pajkos mosolyát lemosta az aggodalom.
- Csss, semmi baj, Med, minden rendben lesz…;
Ha tudta volna, mennyire hasonlít Siriusra, hogy milyen könnyen összekevertem őket, s hogy milyen más most mégis, most, amikor épp annyira taszít a bátyja jelenléte, mint amennyire szükségem van az övére…;
- Semmi nem lesz…; rendben…; Regulus…; mindenki tönkretette…;. elszúrták…; elszúrtuk…; ez…; mért bántanak? David…; Sirius…; James…; Evans…; Flame…; Cait…; Caitlin, kicsi Caitlin…; mindenki…;. Miért mi? Miért…; engem?
- Én nem bántalak, veled vagyok…; Ne sírj, Med, ne sírj…;
- David…; megölt…; szándékosan meggyilkolt…; pedig szeretem…; és Sirius…; meg James…; ők tehetnek az egészről…; meg Remus…;
- Csss, ezt ne itt, bogaram.
- De el kell…; mondanom…; muszáj, hát nem érted? Én…;
- Ide figyelj, Meredith. – Felemelte a fejem, homlokát az enyémnek támasztotta, úgy súgta: - El fogod mondani az egészet, és én meghallgatom. De nézz körül: tudod, hol vagyunk? Itt nem beszélhetsz semmiről. Veszélyes. Gyere, fogd meg a kezem. Bízz bennem, elviszlek egy biztonságos helyre, ahol beszélgethetünk. Jó lesz így?

Csak néztem Regulus arcát, miközben megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Sötét szeme volt, pont, mint Siriusnak, de ez a barnaság, ez a sosem látott, mélyen csillogó barna szempár most sokkal inkább megnyugtatott, mint Sirius sötétkék csodája tette volna.

Nem türelmetlenkedett, kivárta, míg eltávolodom tőle, és kezemet a tenyerébe csúsztatom.

Amióta Voldemort megjelent a varázsvilág színpadán, nem látogattak idegen professzorok a Roxfortba, szüleim elbeszéléseiből azonban tudom, hogy régen a kastély minden hónapban vendégül látott egy-egy szaktekintélyt, aki az érdeklődő diákoknak előadásokat tartott kutatásairól. Ezeknek az előadásoknak tartották fent azt a néhány hatalmas, csak a különösen népszerű szakkörök által használt termet, s mint kiderült, a teremből nyílt a vendégek szobája.
Nyilván a sötétebb érdeklődésű professzoroknak készült az alagsora előadóterem; ennek vendégszobájába vezetett be Regulus. Gyengéden lenyomott az ágyra, még egyszer kikémlelt az ajtón, majd bezárta a szobát.

Ha jobban körülnézek, bizonyára érdekesnek találom a helyet, de az egész szobából csak Reget érzékeltem. Lábaimat magam elé húzva előre-hátra hintáztam az ágyon, a mondanivalóm fojtogatott, legszívesebben ordítottam volna, de Reg még elvégzett pár bűbájt, s csak ezután ült le mellém.
- Mi történt? – Átölelte a vállam, és hozzám hajolt; haja csiklandozta a nyakam.
Megint kibukott belőlem minden, tudván, hogy biztos kezek vigyáznak rám; Daviddel és Jamesszel kezdtem, arcomon hitetlen, fájdalmas fintorral, de ahogy a tiszta, kicsit dühös beszéd átcsapott zokogásba, már Caitlinről meséltem: az eltűnéséről, Flame-ről, a rajzról, a szüleimről, mindenről. Mikor először ejtettem ki a számon a húgom nevét, Regulus összerándult, hiába suttogta elkínzottan, hogy „Ne nekem, kérlek, ezt ne nekem, ne velem…;” Hallottam, de az értelme nem jutott el hozzám, csak beszéltem tovább, a reális és az irreális dolgok összemosódtak, és amikor a kettő közti küszöbön ácsorogva kiadtam magamból a valóságot, eljött a képzelet ideje: álomba sírtam magam.

Az impozáns szalon egyik sarkában kuporogtam, kínlódva rángatva magamon a Noble nagymama által előírt fodros dísztalárt. A felnőtt hölgyek épp Mrs. Black kertjét csodáltál, nyomukban korombeli lányaikkal.
Anyám persze rögtön észrevette, hogy nem vagyok velük. Mindig csodáltam a Társasághoz való kettős hozzáállását, hogy minden lépésére tetszetős kifogást tud előtárni a sok vérmániás nőszemélynek. Most is kimentette magát valahogy; arra eszméltem, hogy felém hajol, és kiemel rejtekhelyemről. Megszeppenve tűrtem, hogy eligazgassa rajtam a ruhát, majd kétségbeesetten bújtam oda hozzá. Szelíden, de határozottan megsimogatta gusztustalan csigákba rendezett hajam.
- Tudod, mennyire fontosak ezek a teadélutánok nagyanyádnak, Meredith. Csak egy picit bírd még ki. Beszélgess a lányokkal! Narcissa Black például kifejezetten aranyos, nem is hasonlít a nővérére. Emlékszel Bellatrixra, igaz?
Kelletlenül bólintottam; Bella nem egyszer hozott kellemetlen helyzetbe az ilyen társadalmi összejöveteleken.

Noble nagymama ragaszkodott ahhoz, hogy néhány havonta részt vegyünk anyával egye-egy találkozón, de eddig a napig mindet nála tartották. A Noble házban pedig, ha nem is éreztem otthon magam, de jóval biztosabban mozogtam; egy-egy szemmeresztgetés és fáradt pislogás után legálisan a könyvtárba menekülhettem.

Ezúttal azonban Mrs. Black adott otthont a teadélutánnak. Már magát a nőt sem kedveltem vizsgáztató tekintete és váratlan kérdései miatt, a háza pedig feltette a pontot az i-re. Undok, sötét hangulata volt, bármelyik hét éves kislány megborzongott volna tőle. Így is történt, Narcissa kivételével mind megijedtünk, ő is csak a nagybátyja házában való nyilvánvaló jártassága miatt maradt nyugodt.
- Na nézd csak, most nem ő kísérte el a kishúgát, hanem a legnagyobb Black-lány, Andromeda – folytatta anya. – Szelíd teremtés, Flame évfolyamtársa, ő is idén volt elsős a Roxfortban.
- Mardekáros? – kérdeztem érdeklődve.
- Igen.
- Nincs is kedvem beszélgetni velük…; Fáj a hasam. Nem feküdhetnék le?
Anya rosszallóan csóválta a fejét, de a szeme mosolygott. Pontosan tudta, hogy míg őt félig-meddig visszahúzza a szíve Noble nagymamához, aki csak érte rajong az egész világon, én ízig-vérig apa lánya vagyok, idegenként mozgok az „előkelőségek” között. Kis gondolkodás után kézen fogott és a visszatérő asszonyok közé vezetett.
- Walburga, drágám, tudom, hogy otromba kérés, de Meredith nem érzi jól magát…; Lepihenhetne valahol?
- Ne viccelj, Erlina, már miért ne lehetne? Természetes, hogy megengedjük a kis drágának. – Rám kacsintott, majd hideg pillantását rajtam hagyva újra megszólalt: - Beteges kislány, nem?
- Ó, dehogyis! Szerintem mindössze annyi a gond, hogy fáradt. Az édesapja ma is bevitte magával a Minisztériumba.
- Nahát, tényleg! – csapta össze a kezét Mrs. Black, természeténél fogva belesétálva anya csapdájába. – Hiszen előléptették! Erről mesélned kell, Erlina…; Sipor! – Pukkanás hallatszott, és mellettem termett a legrondább házimanó, akit valaha láttam. – Kísérd a kisasszonyt a könyvtárba, hogy pihenhessen és teljesítsd a kívánságait, hogy jól érezze magát itt nálunk!
- Igenis, úrnőm. – Sipor orra a földet súrolta.

Tisztelettudóan terelgetett kifelé a szobából, miközben a boszorkányok hangos csevegésbe kezdtek. Menet közben elkaptam Narcissa irigy, és nagyanyám dühös tekintetét – utóbbit mindaddig álltam, míg ki nem léptem egy sötétzöld kárpittal borított, nyomasztó folyosóra. A folyosó közepe táján Sipor megállt, és bekopogtatott egy hatalmas, kétszárnyú ajtón. Egy flegma fiúhang „tessék”-et kiáltott, mire a manó (az előzőnél egy jóval kisebb) meghajlás kíséretében megkért, hogy várjak egy percet, majd belépett a szobába. Az ajtó résnyire nyitva maradt mögötte, így hallhattam, ahogy az előbbi fiúhang méltatlankodva kifakad.
- Akkor én itt sem vagyok! Nem fogok egy nyávogós libával osztozkodni a saját könyvtáramon, így is kész rémálom ez az egész pletykaparti! Felháborító, hogy csak a lányokat tudják magukkal hozni, mikor olyan jó fej fiaik vannak! Tekintettel lehetnének ránk is…; Most is, ahelyett, hogy idióta könyveket bújunk, párbajozhatnék Luciusszal, Rodolphusszal vagy azzal a Jamesszel…;
- Én meg varázslósakkozhatnék Rabastannal! – szólt közbe egy másik, vékonyabb hang.
- Hát persze – hagyta rá az első. – Szóval akkor jössz, Reg?
- Ami azt illeti…; Én nem futamodom meg egy lánytól. Különben is…; Fieldet mondtál, ugye, Sipor?
- Igen, Regulus gazdám.
- Helyes. Flame Field múltkor azt mondta, tuti a Mardekárba kerülök. A húga se lehet rossz.
- Pff…; Számomra nem kétséges a Mardekár, nem hasalok el egy ilyen megjegyzéstől, öcsi. De jól van, maradj csak. Ez akkor is egy AGYRÉM! – Csapódó ajtó zaja.
- Jöjjön kisasszony, helyezze kényelembe magát – hajolt ki a folyosóra Sipor.

Bátortalanul néztem körül a szobában; szinte rögtön megakadt a szemem egy sápadt, sötét hajú, helyes kisfiún, aki az ablak előtt olvasott egy öblös karosszékben.
- Öhm…; szia! – cincogtam megilletődve.
A fiú fel sem nézett a könyvből, csupán kurtán, jegesen biccentett – nem is felém, csak úgy, a levegőbe.
Egy pillanat alatt elszállt minden félelmem, dühösen huppantam le a díványra, melyet Sipor javasolt. Az ódon bútordarab puha párnái egy hangot sem hallattak, mire még elszántabban végignyúltam rajta. A fejem fájdalmas koppanással jelezte a karfával való találkozást. A fiú erre már túlságosan is felfigyelt; felvont szemöldökkel, megvetően szemlélte alakom könnybe lábadt szemeimtől kezdve a bokámon át, egészen a hajamat simogató házimanóig. Sütött belőle fensőbbségének biztos tudata, ami leginkább azért zavart, mert pont olyan idősnek tűnt, mint én. Ebben a korban nekem senki se játssza a kiskirályt! Mindenki más a helyében már javában barátkozott volna.

Csak azért, mert lány vagyok - hasított belém, mikor egy gúnyos fintor kíséretében visszafordult olvasmányához. Iszonyú mérges voltam, megalázottnak éreztem magam, a barátaim, Shirley, David és Jeremy mellett egészen más hangulathoz szoktam, megsebzett a fiú hideg viselkedése. Annyira közönyös volt, az aranyvérűek tökéletes munkája.

Még csak be sem mutatkozott.

Meredith Fielddel ilyet nem lehet csinálni – benne is ott folyik az aranyvérűek büszkesége, és az a mértéktelen dac, mely a családja nagy részére jellemző!

Ezúttal nem mutattam ki az érzelmeimet, nyugodtan tűrtem, hogy Sipor lenyomjon a díszpárnákra. A szemem sarkából láttam, hogy a gondoskodó neszekre a fiú meg-megrándul, épp ezért nem küldtem el a manót, annak ellenére, hogy engem is idegesített. Végül, mikor már mindketten pattanásig feszültünk a sürgölődéstől, hangtalanul magamhoz intettem Siport.
- Köszönök mindent, Sipor, most már rendben leszek, szeretném, ha elmennél, de…; ne szólj a gazdádnak – böktem fejemmel a fiú felé -, nagyon belemélyedt abba a könyvbe, nem kellene zavarnunk. Ezért is suttogok. És…; - folytattam a manó ijedt, óvatos meghajlása után – Tudom, hogy nekem nem tartozol engedelmességgel, de…;
- Úrnőm azt parancsolta Sipornak, hogy szolgálja ki a kisasszonyt, teljesítse kívánságait.
- Ó, hát köszönöm…; Szóval szeretném, ha hoppanálnál, és nem az ajtón mennél vissza Walburga néniékhez.
Sipor hosszú, értetlenkedő pillantása után türelmetlen, meglepett magyarázkodásba kezdtem.
- Tudod, a hoppanálás az, mikor…;
- Sipor hangtalanul hoppanáljon?
- Nem, épp ellenkezőleg! – siettem leszögezni. – Nyugodtan hoppanálj hangosan, miattam ne fáradj.
- Sipor azzal nem zavarja meg Regulus gazdám nyugalmát?
A fenébe az okos házimanókkal…;
- Sipor. A gazdád, Regulus, ugye? Szóval, ő régóta itt él veled, hozzászokott a pukkanásaidhoz, észre sem fogja venni.
- Biztos? – Egyre bizalmatlanabbul méregetett.
- Hát persze.
PUKK!
A hatalmas falak a jelentős bútorzat ellenére is visszhangot vertek, s a megsokszorozódó hangtól Regulus elejtette a könyvét. Pontosabban csak az egyiket, és amit a fiú az alibinek szolgáló kötet mögött rejtegetett…; az a torkomra forrasztotta a kárörvendő kacagást.
A kviddics évszázadai döngve ért földet. Regulus automatikusan le akart hajolni érte, de a mozdulat groteszk pózban félbe maradt, és a fiú döbbenten meredt rám. Ahogy észrevette A legfeketébb mágiá*-ra függesztett tekintetem, a váratlan eseménytől amúgy is sápadt arca még egy árnyalatot vesztett.

Sok ideig egyikünk sem szólalt meg, csak néztük egymást. Két hét éves gyerek talán csak másodpercekig tartó szemkontaktusába milliónyi dolog belefért; többek között a néma szövetségkötés.
- Ezt elzárva kell tartani. 1945 óta jogszabály írja elő. – Átlépkedtem a szobán, majd leültem a fiú széke mellé húzott puffra.
- Apám legutóbb elfelejtette visszarakni a védőbűbájokat a ládára, amiben őrizzük – mondta Regulus, miközben remegő kezével becsukta a rászáradt vértől mocskos, ősi könyvet.
Szememmel a „ládát” kerestem; valami nagy, tekintélyes szekrényre számítottam, de a fiú a főfal plafonig érő könyvespolcai közé ékelt fülkére mutatott, ahová tényleg egy, a szoba katedrálisi méreteihez mérve aprócska, díszesen faragott ládát helyeztek.

Szörnyülködve fordultam Regulus felé.
- Te képes voltál felmászni oda ezért?
- És ha igen, akkor mi van? – fonta össze dacosan mellkasa előtt karjait.
- De…; de hiszen ez a világ legszörnyűbb könyve! – hápogtam. – Csak azok olvassák, akik velejéig romlottak, vagy akiknek ez feltétlenül szükséges az ellenség, a gonosz legyőzéséhez!
- Nem vagyok se romlott, se fényharcos! – csattant fel a fiú. – Csak…;
- Csak egy taknyos kölyök, aki nagy tudású felnőttek dolgaiba ártja magát!
- Hány éves is vagy?
- Hét – húztam ki magam.
- Neved?
- Meredith Maeve Field.
- Üdv, én Regulus Arcturus Balck vagyok, szintén hét éves. Érdekelne, te honnan ismered a könyvet, ha ennyire veszélyes.
- Az apukám magasan képzett auror – vágtam rá büszkén. – Ez a mocsok – pillantottam viszolyogva a könyvre – pedig családunk örökségének része, még Glann ükapám hagyta a nagymamámra. Apu egyszer megmutatta és, és azt mondta, hogy…; - töprengve ráncoltam össze a homlokom, hogy szó szerint tudjam idézni édesapámat -, normális ember a közelébe se megy! És mi a ház legeldugottabb, legsötétebb részén tartjuk, tizenöt különböző védőbűbájjal ellátva! A költözéskor láttam először – és utoljára!
- Bár én is elmondhatnám ezt magamról – sóhajtott fel meglepetésemre Regulus, és borzadva nézte a kötet hátoldalát. – Iszonyú legendák keringenek erről a könyvről, és a tartalma is…; - Jól láttam, hogy kirázta a hideg. – Egy ideje már csak tettettem, hogy olvasom, nem bírtam odafigyelni rá…; Magamtól nem mertem volna lenyúlni a ládából, de Sirius, a bátyám is megtette már, és azt mondta, ez olyan dolog, amin minden valamire való Blacknek át kell esnie. Azt is említette, hogy így biztosan a Mardekárba kerülök.
- Nagyi is mardekáros volt – jegyeztem meg mosolyogva. – Anyu viszont hollóhátas, apu pedig griffendéles.
- Hugrabugos nem volt a családban? – kérdezte vigyorogva Regulus.
- De – nevettem fel. – Nagyapa. Nagyi és Nagyapa apu szülei – magyaráztam.
- A másik nagyszüleid hova jártak?
- Noble nagyiék? – fintorogtam. – Mindketten a Mardekárba.
- Nekem az egész családom oda került. Ezért is félek attól, hogy én máshova…;
- Ne hülyéskedj, akkor biztos mardekáros leszel! Ha valakinél, hát nálam kétséges, hogy hova kerülök…;
- Hát igen, nehéz eset vagy – vigyorgott. – Amúgy a bátyád is biztatott, hogy mardekáros leszek. Ugyanolyan rendes vagy, mint ő.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy Flame említésére nem ficánkol büszkén a szívem. Nagyon megváltozott, mióta roxfortos lett…;
- …;jó lenne, ha te is a Mardekárba – csíptem el Regulus monológjának végét. Csodálkozva néztem fel rá, mire elpirult.
- Nekem úgy tűnt, hogy nem igazán kedvelsz.
- Black vagyok – vonta meg mintegy bocsánatkérésként a vállát. Mintha ez mindent megmagyarázna.
Így visszagondolva tényleg. Talán túl jó magyarázat is…;

Kínos csend állt be közénk.
- Ööö…; figyelj, Meredith…;
- Szólíts Mednek. Az rövidebb.
- Értem. Akkor Med. Én most visszateszem ezt a helyére.
- Oké.
- Megtennéd, hogy…;hogy…; - idegesen babrált makulátlan talárja ujjával, nem mert a szemembe nézni.
- Tartsam a szám? – hajoltam előre, hogy megtaláljam a tekintetét.
- Megtennéd? – kérdezte reménykedve.
- Persze, ez természetes – kacsintottam rá.
- Nem is tudod, milyen hálás vagyok, én…;
- Szóval szerinted a Mardekár a legjobb ház? – tudakoltam, félbeszakítva szeretetkitörését. Már akkor sem szerettem a túlzott hálálkodást.


A másik oldalamra fordultam, de ez a testhelyzet már kényelmetlen volt, alig pár emlékképnek jutott idő az ébredésig.
Belemosolyogtam Reg tenyerébe.

Álmos képpel, fejemet a kezemmel kitámasztva majszoltam a reggeli pirítóst, mikor megszólalt a csengő. Anya kapkodva levakarta kezéről a pogácsatésztát, majd a tál felé intett a pálcájával: a tésztát láthatatlan kezek gyúrták tovább. Kifelé menet megsimogatta a fejem, de én már hiába nyúltam szertartásosan gömbölyödő pocakja után, túlságosan sietett ajtót nyitni. Ezért külön dühös voltam nyugalmunk megbontójára. Amint azonban meghallottam az előszobában felhangzó tiszta hangot, minden haragom elszállt. Felpattantam.
- Kézcsókom, Mrs. Field! Meredith itthon van?
- Persze, egy pillanat és szólok ne…;
- Regulus! – kiáltottam boldogan, félbeszakítva anyát. Egy pillanatig még az is megfordult a fejemben, hogy a régen látott kedves ismerős nyakába ugrom, de idejében eszembe jutott, hogy az ilyesmi már igazán nem illik egy kilenc éves nagylányhoz.
- Már itt is van – mosolygott Regulusra anya. – Gyere beljebb, éppen pogácsát sütök…;
- Nem – mondta határozottan Reg. – Köszönöm, Mrs. Field, de sietek, úgyhogy inkább…; itt beszélnék Meddel.
- Ahogy akarod. De nehogy nekem elfelejts köszönni! – fenyegette meg játékosan a fiút, azután végre magunkra hagyott minket.
- Mivel jöttél? Máskor mindig a Hop-hálózatot használod…;
Regulus láthatólag nem akart válaszolni, érdeklődve szemlélte az előszoba vidám, sárga falait, melyek annyira elütöttek a Black-ház fekete tapétáitól.
- Reg…;! – léptem hozzá közelebb, és meglengettem arca előtt nyitott tenyeremet.
- A Kóbor Grimbusszal – felelte kelletlenül. – De esküszöm, soha többet nem szá…;
- De hát a Grimmauld tér csak pár utcányira van innen! – nevettem fel. – Miért nem sétáltál?
- Egyrészt nem találnék ide – pirult el -, másrészt az a mugliknak való, anyám meg is ölne ha megtudná!
- Azt hittem, a Grimbuszt is alantas dolognak tartja, és sosem engedne felülni rá. Mi történt?
- Szerintem észre se vette, hogy eljöttem otthonról…; Nagyon ki van akadva, apával együtt. A bátyám…; ő…; a Griffendélbe került. – Szemei elkerekedtek a félelemtől, kétségbeesetten fordult hozzám. – Med, mi lesz, ha engem se a Mardekárba osztanak be?

…;

- Black, Regulus!
Bátorítóan rámosolyogtam, miközben az én gyomrom is görcsbe rándult az idegességtől. Ha véletlenül nem mardekáros lesz…; Aggodalmunk szerencsére alaptalannak bizonyult, a Süvegnek csupán pár másodpercig tartott a döntés: Mardekár!
Regulus arcára volt írva a megkönnyebbülés, úgy mosolygott rám, olyan felszabadultan, mint még soha. Ugyanabban a pillanatban a Griffendél asztalánál egy ugyanolyan száj lemondó, fájdalmas sóhajt formált.

Brooks, Shirley…; Hollóhát! …;Carter, Jeremy…; Hollóhát! …; Kettő-egy…; Szétszakadok…; Mardekár vagy Hollóhát? A barátaim…; a barátom…;
- Field, Meredith!
Behunyom a szemem, hogy senkinek ne kelljen a szemébe néznem, mikor elhangzik a döntés. Felesleges, a Süveg úgyis elnyeli a fejem…;
- Hollóhát!
Két felcsattanó örömkiáltás, majd tapsvihar, egy láthatatlan, csalódottságtól eltorzult arc…;
Gyűlölöm, mikor igazzá válik a mese a királyról. Most is…; Az egyik szeme sír, a másik nevet…; Túl sok ez egy tizenegy éves lánynak…;
Sullivan, Graham…;Hollóhát! …; Thornton, David…; David…; Hollóhát! …;
Fénylopó mosoly, boldogan zakatoló szív…; Regulus arca elúszik a ködben…; a félhomályban…; Melyik a rosszabb? …; Csak David arca maradt, David Thornton…; További szép estét, Meredith! …;

- NEM! – rémülten, gyötrődve ültem fel az ágyban. Regulus már nem volt mellettem, szemben ült egy karosszékben, és elgondolkozva nézett engem. Kiáltásomra felugrott, és lehuppant mellém.
- Jól vagy?
- Persze, csak rosszat álmodtam.
- Egy csomószor mondtad a nevem – vonta fel sértődötten a szemöldökét. Muszáj volt nevetnem.
- Mert veled álmodtam. Tudod, amikor először találkoztunk, amikor megtudtad, hogy Sirius griffendéles lett, és legutoljára a mi beosztási ceremóniánk…; Ezek mind aranyos emlékek, de ez az utolsó nem kellett volna, eszembe jutatta Davidet. Szóval nyugi, nem te vagy a visszatérő rémálmom – paskoltam meg a vállát.
- Hát még jó…;
Sokáig üldögéltünk ott csendben, mire észrevettem, hogy még mindig a vállán tartom a kezem. Gyorsan elkaptam, éreztem, hogy elpirulok. Értetlenül fordult felém.
- Valami baj van?
Nem néztem rá, zavartan babráltam a takaróval. Idő kellett, hogy összeszedjem magam, de Regulus most is türelmes volt. Végre nagy levegőt vettem, és belekezdtem – továbbra is a takaró mintáját bámulva.
- Mi most ugye együtt aludtunk?
- Bizony…; Ez valóban olyan tragikus esemény, amitől letargiába kell zuhannod…; - A gúnyos élre felkaptam a fejem; Reg összeráncolt homlokkal, kérdőn vizslatott.
- Persze, hogy nem az, de…; ebből egyikünknek sem szabad téves következtetéseket levonnia…;
- Azt hittem, ez egyértelmű. Barátok vagyunk. Kétségbe voltál esve, szükséged volt rám, aztán elaludtál, és nem akartalak itt hagyni. Ennyi. Vagy te…;?
- Nem, dehogyis! – tiltakoztam megkönnyebbülten. – Hiszen te Shannont szereted, én meg…; Én meg Davidet.
- Ami Shannont illeti…; A bátyám jó kis tanácsainak köszönhetően összejött Roger Belsonnal. – Próbált érdektelen hangon beszélni, de átláttam rajta.
- Siriusék szobatársával? De hát…;
- Lényegtelen, hagyjuk – intett le keserűen. – Tegnap reggel ment bele, addig Roger is csak kerülgette. Én délután kértem tőle randit, akkor tudtam meg Shannontól. „Kedvesen” elküldött a fenébe.
- Shannon nem szokott goromba lenni.
- Nem…;? – mordult fel. – Azt mondta, mardekáros vagyok, ő pedig nem kezd halálfaló-embriókkal. Meg hogy egyébként is az idősebb pasikra bukik, blabla…; Azt is mondta, hogy valakinek biztos bejön ez a „darkos” stílus. Aztán ott hagyott.
- Nem is ismer! – háborodtam fel. – Az iskolai talárja meg mindenkinek fekete…;
- Szerintem a bátyám és Roger telebeszélte minden hülyeséggel a fejét velem kapcsolatban.
- Sirius nem olyan! – csattantam fel.
- Dehogynem. Ha rólam van szó, Sirius Black nagyon is olyan – vágta rá szomorúan.

Rátámaszkodtam a hátára, s fejemet a vállára hajtottam.
- Ez a tegnap nem a mi napunk volt.
- Hát nem. De legalább jól aludtam. Annyira puha a kezed, hogy észre sem vettem, hogy nincs itt a plüssmacim…;
- Ez hízelgő – nevettem fel. – Reg, ugye nem mondod tovább senkinek, amiket tegnap este hallottál?
- Tartom a szám, ígérem – válaszolt rögtön, hangjától mégis összeszorult a gyomrom.
- Oké, akkor ideje visszatérnünk a való életbe…;
- Hány éves is vagy?
- Tizenöt. Még simán hihetnék a tündérmesékben.
- Neved?
- Meredith Field.
- Családi állapot?
Elfintorodtam.
- James Potter barátnője vagyok.
- Egyéb kapcsolatok?
- A barátaim ugyanazok, mint eddig, kivételt képez David Thornton, akit Agatha Greymore-ral együtt intenzíven utálok.
- Álmodik a nyomor…;
- És ezt a Nyomort Mednek hívják.
- Üdv Meredith Nyomor Field, én Regulus Black vagyok, szintén tizenöt éves. Érdekelne, hogy elkísérhetlek-e a nagyterembe, hogy ott szívfájdító távolságban egymástól elfogyasszuk a reggelit?
- Muszáj, igaz?
Kelletlenül bólintott.
- Egyszer úgyis szembe kell néznünk ezekkel a helyzetekkel.
- Most legalább együtt lépünk a szomorú valóságba – jegyeztem meg csendesen.
- Pontosan. Akkor készen állsz?
- Készen – feleltem, majd megragadtam a felém nyújtott segítő kezet.




* Bizony, ez AZ a könyv.
Val-sg by Sophie
Való-ság


/~Létezés. Olyasmi, amire mindannyian keressük a magyarázatot. Okokat kérünk, követelünk egy felsõbb hatalomtól, akinek nevet is adtak helyettünk az évszázadok, és talán válaszol is nekünk, de azt mi itt már nem fogjuk tudni, hiszen a tudatunk megújul, lehet, hogy meg is szûnik létezni. Talán Ott, ahol a válaszok rejtõznek, nem kell tudnunk semmit, talán Minden a részünkké válik.
A valóság az, ami létezik. Számunkra korántsem mindegy, hogyan, még ha a miértjét el is fáradunk kutatni.
A létezés fárasztó, néha jár egy falatnyi álom a valóságban. De utána talpra kell állni, ásítás nélkül, tudatosan lépni vissza a mindennapoknak csúfolt örök feladatba. Mert élni kell. Mert a valóságban kell valóságnak lenni./


Amikor feltûntek az elsõ szállingózó diákok a folyosón, elengedtem Regulus kezét, mert bár haragudtam a Tekergõkre, nem akartam már az elején elszúrni a „James-projectet”. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha a saját gyerekes, ideiglenes sértõdésemet egy pillanatra is a barátom boldogsága elé helyezem. Nyilván azonnal elfelejtem majd, hogy õk rángattak bele ebbe a helyzetbe, hiszen nem is õk okoztak fájdalmat, hanem…; Lényegtelen, egyelõre õket hibáztatom, még nincs erõm elrendezni magamban Davidet, csak a felszín alá szorítva küszködhet a gyûlölet, a düh, és a megaláztatás.

Az elõcsarnokba érve Reg közölte, hogy õ bizony éhes, én viszont mégis úgy döntöttem, bárkivel is találkozom út közben, felmegyek a Hollóhát-toronyba.
A Hír terjedésének szempontjából ez tökéletes döntés volt. Sirius, Remus és James a toronyba vezetõ csigalépcsõ elõtt ácsorogtak; pontosabban az utóbbi kettõ idegbetegként járkált fel-alá - a felém szûrõdõ szitkokból ítélve mélységes önvádba merülve -, míg Sirius halálos nyugalommal, hátát lazán a falnak vetve dobálta a pálcáját. Mégis õ rohant oda hozzám elõször, mikor észrevettek.
- Hála az égnek! – ölelt át szorosan. – Fogalmad sincs, mennyire ránk ijesztettél; látszott rajtad, mennyire ki vagy, aztán mintha köddé váltál volna, a térkép meg nem volt nálunk…; Hihetetlen, hogy megléptél elõlünk!
- Az, hihetetlen – hagytam rá, majd eltoltam magamtól. – Menj innen, most Jamesnek kéne ölelgetnie.
- Ja, persze. Valami baj van?
Meg sem számolom, hányszor hallottam elcsattanni ezt a kérdést, értelmetlenül, nyilvánvaló helyzetekben.
- Csak az van – feleltem Jamesbe csimpaszkodva.
- Mi történt tegnap? – kérdezte Remus; õ volt az egyetlen, akit nem nyugtatott meg, hogy elõkerültem, nagyon is tisztában volt a valódi helyzettel.
- David lekurvázott, hatttalmas elkeseredésében egy osztálytársunkra ugrott; valamint a porba tiport, hogy még ezen is élvezkedjen egy sort. Dióhéjban ennyi.
Remus elsápadt.
- Sajnálom, nem kellett volna belerángatnunk. Túl sokat kockáztattunk, és te…; te mindent…;
- Azt ne mondd, hogy mindent elvesztettem, mert a pesszimizmusért mínusz pont jár, ti pedig így is rosszul álltok – morogtam.
Sirius összevont szemöldökkel meredt rám.
- Megölöm – jelentette ki elszántan, majd megindult a csigalépcsõ felé.
- Megfosztanál ettõl a nemes feladattól? – szóltam utána keserûen.
Megtorpant, majd visszasétált mellénk; közben bizonytalanul rám mosolygott. Nem mosolyogtam vissza.

Most James jött a sajnálkozók sorában; ahogy felé fordultam, láttam, hogy tépelõdve rágja a szája szélét. Végül félénken magához húzott, és szívbõl jövõ bocsánatkérésbe kezdett – volna, de ekkor David lépett le a lépcsõ legalsó fokáról, s én bosszúszomjasan csaptam le James ajkaira. Végre felszínre tört a bennem lappangó mérhetetlen düh, és csalódottság, igaz, elég vitatható formában.

Hirtelen olyan könnyû volt utálni Davidet…;
Igazuk van azoknak, akik szerint a szerelmet és a gyûlöletet csak egy hajszál választja el egymástól.
De mi van a barátsággal? – hasított belém. Daviddel együtt nõttünk fel, ez nem olyasfajta kötõdés, amit csak úgy félre lehet dobni.

Eltéptem magam Jamestõl, és kétségbeesetten, vívódva kutattam David után. A jelek szerint azonban már rég eltûnt valamelyik közeli folyosón.
- Már nem azért, de erre cserélt le?
- Sirius, nem cserélt le.
- Oké, bocs, de... Na mindegy. Elég féltékenynek látszott; mikor megpillantott titeket, kapásból fogdosni kezdte a csaj hátsóját. Na nem mintha lett volna rajta mit fogni…; Szerintem ezzel a lányka is tisztában van, mert eléggé meglepõdött a dolgon. Persze ahogy meglátott titeket, egybõl leesett neki, hogy mi is a szitu, kicsit fancsali képet vágott. Megjegyzem nagyon profin faltátok egymást, lehet, hogy csak irigykedett. - Megforgattam a szemem. - És tudom, hogy fárasztó vagyok, de ez a csaj Meredith ellen?! Én gondolkodás nélkül téged választanálak, kicsim.
- Mert rajtam van mit fogni? - sandítottam rá bujkáló mosollyal.
Sirius ledermedt.
- Úristen, neked muszáj folyton ilyen kellemetlen kérdéseket feltenni? Diplomatikusan kikerülöm a választ - nyújtotta ki a nyelvét. - Nos, visszatérve az eredeti kérdésre: Holdsáp, te kit választanál?
- Öh…; - Remus zavartan köhintett egyet. - Háááát, Med szebb és okosabb és…;
- Hagyjuk. Javíthatatlan vagy…;
Remus erre bemutatott egy nemzetközileg ismert és elismert kézjelet drága bátyámnak.
- Hiába mutogatsz…; Lássuk, patás barátunk melyik lány mellett foglal állást. James?
Semmi válasz.
- Ágas?!
- Basszus, Med, ha még egyszer ilyen erõvel kapsz le, kénytelenek leszünk elintézni, hogy Lily valami komolyabb közben kapjon rajta minket - fakadt ki James.
- James! – horkantunk fel kórusban.
- Merlin, nektek is korán ment nyaralni a humorérzéketek – fintorodott el. – Na gyere, virágszálam, menjünk reggelizni – fogta meg a kezem egy percnyi néma méltatlankodás után. – Maradj végig mellettem, mert lassan a fél suli tudja, hogy járunk, és…; hát legalább ennyien szeretnének téged megölni.
- Mindig is vágytam a mûkörmök általi halálra – rebegtettem meg a szempilláimat. – De várj csak…; várj... várjatok meg itt. Beszélnem kell Jeremyvel.

Az említett nem vett észre minket vagy – a viselkedésébõl ítélve – nem is akart tudomást venni rólunk.
- Jeremy! – kiáltottam gyorsan távolodó alakja után. Nagyot sóhajtva megállt, és zsebre dugott kézzel hátrafordult. Szokatlanul morcos képet vágott, rögtön tudtam, hogy történt valami. – Kösz, hogy bevártál. Shirleyt hol hagytad?
- Még fent van. Összebalhéztunk.
- Hogy…; mi? De hát…; miért?
- Miért?! Miattatok! Azért mert te…; te nem tehetsz semmirõl, David meg egy hülye, bunkó barom, aki történetesen a legjobb barátom!
- Mi…;
- Észrevette, mindhárman észrevettük, hogy nem a helyeden töltötted az éjszakát. David nagyon kiakadt…; megint. Elmesélte, mi volt tegnap este, hogy megbánta, mert olyanokat is mondott, amiket nem kellett volna, túl kemény volt veled, de lám, igaza lett…;
- Azért õ is megtalálta a megfelelõ szórakozást - jegyeztem meg mérgesen.
- Igen, mondta, mit vágott végül a fejedhez, de csak a szája járt, eszében sem volt lefeküdni Agathával!
- De Agataha benne lett volna
- Fenét! Agatha egy szûzkurva - fakadt ki türelmét vesztve Jeremy. - Tegnap a maga szende módján egész álló nap nyomult Davidre. Csak ezért hívta el randira, semmi másért - nézett a szemembe. - Szeret téged.
- Áhá, szóval azért találkozott vele, és azért fogdossa, mert engem szeret. Világos - bólogattam gúnyosan.
- Med - nyögött fel. - Veszekedtetek. Zaklatott volt, nem uralta a helyzetet, Agatha kihasználta ezt és kész. Ennyi.
- Zaklatott volt - ismételtem affektálva. - Eszem a pici lelkét…; Érthetõ, hogy ezek után ribancnak nevezte a lányt, akit elvileg szeret - és aki mellesleg az egyik legjobb barátja. Egyébként - folytattam, megtörve Jeremy konok hallgatását - nem lett igaza, nem Jameszel voltam.
- Hanem? - kapta fel a fejét.
- Regulusszal.
- Mi?! Most már õt is hülyíted?
- Mi az, hogy hülyítem? Meg hogy õt is? - csattantam fel. - Képzeld én is "zaklatott" voltam, Regulus pedig a barátom, minden szexuális rásegítés nélkül sikerült megvigasztalnia. Bocsánat, hogy abban a kiegyensúlyozott lelki állapotban csak õt viseltem el, és hogy errõl titeket elfelejtettelek értesíteni az éjszaka közepén, de érthetõ okokból nem szándékoztam a Hollóhát-torony közelébe menni!
- Tudom. Sajnálom - ismerte el Jeremy. - Egyszerûen csak kicsit lelombozott a tudat, hogy csak azért esett szét mégis a csapat, mert nem vagytok képesek bevallani egymásnak, hogy mit éreztek.
- Éreztünk.
- Azt ne mondd, hogy már nem szereted - mordult fel.
- Min is vesztél össze Shirleyvel?
Csak egy szúrós pillantással jelezte, hogy nincs ínyére a gyors témaváltás. Míg összeszedte magát a számára láthatólag bosszantó eseményrõl való beszámolásra, kikémleltem a kis fülkébõl, ahová a szóváltás közepette húzódtunk.

A Tekergõk hûségesen vártak rám, nem messze a lépcsõtõl, a hollóhátasok pedig továbbra is egymás után másztak le a toronyból - meglehetõsen álmos ábrázattal.
- Szóval? - sürgettem.
- Shirley iszonyúan dühös volt Davidre - kezdte komoran Jeremy. - Még soha egyikünkkel sem ordítozott így. Sõt, ha jobban belegondolok, senkivel sem kiabált még ennyire. Miután David lejött Agathával, és elvonultak mellettünk, próbáltam Shirley lelkére beszélni, mentegettem Davidet; erre kijelentette, hogy az õ pártján állok, és én sem vagyok jobb nála
Azt válaszoltam, hogy senkinek a pártján nem állok, engem csak az érdekel, hogy megmaradjon a barátságunk. Közölte velem, hogy ez már rég nem a csapatról szól, hanem arról, hogy mekkora szemétláda lett Davidbõl - itt hagytam faképnél. Azóta valószínûleg már lement reggelizni a nagyterembe.
- Majd beszélek vele…; Nem hagyom, hogy emiatt összedõljön minden, amire eddig építettünk. Graham elvesztését is túléltük, ez…;
- Ez annál sokkal komolyabb - mondta csendesen., majd az ablakhoz sétált. Utána léptem, és hitetlenkedve megráztam a fejem.
- A halálnál semmi sem komolyabb.
- Dehogynem - fordult felém. - Az élet. - A sápadtan ragyogó nap fénye még halványabbá tette Jeremy arcát, vakító kék szemei komolyan csillogtak a bennük megtörõ sugaraktól. Valami nagy titkot mondott ki, nem csak õ, hanem a természet is, s ekkor robbant belém a külvilág minden csodálatos kis zaja, melyet - döbbentem rá - a félhomály óta félig tudatosan, félig a tudatalattim által irányítva zártam ki: a fáradt õszi madárcsicsergés; az avarban botladozó diákok talárjának csörgõ-surrogó hangja; a reggelizni igyekvõk csoszogó érintkezése a kõpadlóval; a Tekergõk hangos, valódi mosolya és a fénysugarak gyenge, mégis boldog tánca a kastély minden zegzugában.
Megérintettem a mélázó Jeremy vállát, és fejemmel a Tekergõk felé intettem.
- Csatlakozz hozzánk, és páholyból nézheted végig, amint a Roxfort másik fele is komolyan megfontolja a likvidálásomat

~o~


Drága kislányom!
Tudod, hogy sosem szóltam bele a bátyáddal való viszályodba, de azt hiszem, ezúttal túl messzire mentél. Ideje lenne, hogy túl tedd magad azon a napon, hiszen már csaknem négy éve történt! Elismerem, hogy amit Flame tett, az rettentõen rosszul eshetett, viszont mégiscsak a testvéred! Ugyanaz a vér folyik az ereitekben!
Kicsim, Flame akkor kegyetlenül viselkedett - ha valóban felismert Jason Hell válogatott kínzásai közt, és te abban a gyenge állapotban tényleg nevetni láttad õt.
Édesanyáddal sokat rágódtunk ezen, és minden egyes alkalommal arra jutottunk, hogy összekeverted valakivel, a sok szörnyûségtõl káprázott a szemed, vagy ha mégis Flame volt ott a tömegben, mindent megtett, hogy megvédjen téged, de a háztársai bizonyára lefogták. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy kinevetett volna egy bántalmazott kislányt, fõleg ha az a saját húga volt.
Eddig nem mondtam el neked a véleményem, mindezt, amit itt leírtam, hiszen anyáddal sem álltál szóba napokig, ha hasonlót vetett fel.
Sajnálom.
Épp ezért, ami a kérésedet illeti: lehetetlen, hogy a bátyádat kivonjam a kutatásból. Aggódik Caitlinért, belebetegszik a hiányába, mint bármelyikünk. Azon kívül õ kezdeményezte az egészet, elképzelhetetlen…;


- Még jó, hogy õ kezdeményezte - horkant fel Shirley, rám emelve szikrázó szemeit. - Logikus, hogy el akarja tüntetni a nyomokat az a szemét. - Jeremy bõszen bólogatott, kezeit ökölbe szorítva pihentette az asztalon. Shirleyvel nem szóltak egymáshoz, Jeremy le se akart hozzá ülni, mikor a Tekergõktõl való búcsú után rátaláltunk a Hollóhát asztalánál, de amit elkezdtem felolvasni apám levelét, valamelyest enyhült a hangulat.

…; elképzelhetetlen, hogy ezzel az indokkal félreállítsam. És nem is akarom. Flame kitûnõ varázsló, hatalmas segítség mindannyiunk számára. Ne haragudj, prücsök, de nem tehetek érted semmit.
Hiányzol.
Vigyázz magadra, tanulj jól, és írj nekünk, amint tudsz!

Szeretettel ölel: Apu


Elkeseredetten letéptem a levél utolsó két sorát, a többit pedig egy pálcaintéssel felgyújtottam. Beteges örömöm telt a papírlap haldoklásában, mégsem néztem végig; karomra hajtott fejemben tovább dübörögtek a hamvadó mondatok.
- Miss Field, ne tüzeskedjen az asztalnál! - cincogta Flitwick professzor.
Shirley határozott magyarázatba kezdett helyettem, miközben Jeremy bizonytalanul megsimogatta a könyökömet.
- Tudtuk, hogy ez lesz.
- Nem - néztem fel rá. - Azt tudtuk, hogy az a görény továbbra is benne lesz a kutatócsoportban. Arról szó sem volt, hogy apa éveken keresztül hazudott nekem. Pont olyan naiv, mint az anyám.

Tanácstalanul, minden harag nélkül összenéztek, majd Shirley megfogta a kezem, Jeremy tovább simogatta a könyökömet, David pedig…;
David nem volt ott.
"Ne haragudj, prücsök, de nem tehetek érted semmit.
Hiányzol."

David hiányzott.

- Ebbõl elég - álltam fel. Ijedten kapták el rólam a kezüket.
- Mi csak…;
- Nem, nem, szeretlek titeket, fogalmam sincs mi lenne velem nélkületek. A sajnálkozásból elég, meg ebbõl a tehetetlen fájdalomból és abból, hogy egy hülye félreértés miatt mindenki veszekszik mindenkivel. Mi nem ilyenek vagyunk! Tanítás után beszélünk Daviddel. - Shirley elhúzta a száját. - Mert érthetõ, amit tett, bár ettõl még nem kevésbé szánalmas, és…; Az a lényeg, hogy most kell elcsípnünk, amikor még nem állandósult nála a bunkóság.

Bólintottak. Shirley eddig értem kardoskodott, de most, hogy pont én kezdeményeztem a békülést, õ is újra úgy gondolt Davidre, mint a fiúra, akit gyerekkorunk óta ismerünk és szeretünk. Jeremy pedig szokatlanul élénk volt a reggeli alatt, mintha az a pár mondat feloldott volna benne egy nagy adag szorongást. Újra hitte, hogy a csapat a régi lesz, ez sütött róla.
Irigyeltem érte.

Amikor elindultunk az elsõ óránkra, még utoljára Regulus után kutattam a szememmel. Tudtam, hogy nem ment még ki a nagyterembõl; azt biztosan láttam volna a helyemrõl.
Lehet, hogy hülyeség, lehet, hogy én vagyok az egyetlen ember a világon, aki így van vele, de számomra bizonyos embereknek már a tekintete is biztonságot ad. Regulus ilyen ember.

A háza asztalánál ült, ismét Malfoy és társai mellett - vidáman beszélgetve velük.
Rabastan nem volt közöttük.

~o~


Dupla bûbájtan; gyógynövénytan; ebéd a Tekergõkkel (pontosabban Jamesszel); dupla sötét varázslatok kivédése és végül átváltoztatástan.
David tüntetõen került minket – nyilvánvalóan miattam, mert egyébként látszott rajta, hogy jól esne neki Jeremy, sõt még Shirley társasága is. Azonban a jelenlétem, és a szemmel látható tény, hogy mi hárman nagyon jól megvagyunk, Agatha mellé kényszerítette. Persze ezt õ cseppet sem bánta. Az ugróegérbõl átváltoztatott talpas poharam annál inkább…; De Davidnek ez fel sem tûnt a turbékolás közepette, és kizárólag McGalagony jelenléte miatt nem kezdte el falni Agathát. Ennek ellenére a professzor elég indokot talált ahhoz, hogy büntetõmunkára küldje a fiút. Többek között „a pad alatti, az órai munkájánál jóval eredményesebb tevékenységét” díjazta egy heti folyosói munkával. Shirley undorodó arccal fordult a párocska felé, majd hitetlenül rám nézett, és a pad mellé hajolva hányást mímelt.
Jeremy óra után megpróbálkozott egy védõbeszéddel, de idegesen leintettem; csak még jobban felhúzott volna, és akkor már semmi pénzért nem kezdeményeztem volna a békülést Casanovával.

Tudtam jól, mitõl indult be úgy David; James szünetrõl szünetre elhalmozott minden kedvességével, és mivel meglepõ (de sok reménnyel kecsegtetõ) módon a Tekergõkön kívül ilyenkor majdnem mindig vele volt Evans és annak egy barátnõje is, ráadásul „szerelmünknek” még több tucat diák is tanúja volt, nem lehettem tekintettel Davidre.

Érhetõ, hogy zokon vette ezeket a nagyjeleneteket. De sokkal jobban örültem volna, ha õ is poharakat gyilkol Agatha kényeztetése helyett…;

*


Már több, mint egy órája tanultunk a klubhelyiségben, mire rászántam magam, hogy magunkhoz intsem Davidet, aki a kandalló elõtt hallgatta Agatha csicsergését – nagy megelégedésemre kissé unott ábrázattal.
Elõször észre sem vette, hogy integetek neki, Agathának kellett megböknie, hogy végre felénk pillantson. A lány gyanakodva méregetett, de figyelemre se méltattam, helyette görcsösen jártattam a szemem a hidegen engem vizslató David, és a feszülten várakozó Shirley és Jeremy között.
Végül David engedett kis csapatunk néma, de semmiképp sem alázatos könyörgésének. Ebben a játszmában mind egyenlõk voltunk.

Odasúgott valamit Agathának, majd tekintetét rám függesztve hozzánk sétált, és leült az alacsony asztal körül hagyott egyetlen üres párnára.
Sokáig csend volt.
- Járunk Agathával – szólalt meg rekedt hangon David. Enyhe pír jelent meg az arcán, a pillantásomat kereste, de feldühített, hogy pont ezzel kezdte.
- Észrevettük – feleltem élesen. Shirley a bokámba csípett. – De nem errõl akarunk veled beszélni. – Itt követtem el az elsõ hibámat.
- Hanem?
- Rólunk. Arról, hogy ha így folytatjuk, széthullik tizenöt év minden öröme és bánata. Szerintem ezt egyikünk sem akarja.
- Tényleg nem – bólintott David. – De nem miattam indult el ez az egész.
- Tudom – siettem a válasszal, habár nem volt igaza, de gyorsan túl akartam lenni ezen a részen. – Magyarázattal tartozom a Jameses dolog miatt…;
- Észrevettem, hogy jártok – ismételte gúnyosan az elõbbi hangsúlyomat. Nagyot villant a szeme, dühösen meredt rám. – De nem akarok errõl hallani, jó?
- De hát innen indult el minden…;
- Nem érdekel. – Felpattant. – Ha arra akarod felhasználni ezt a „hozzuk össze a bandát” dolgot, hogy kimagyarázd, annyi tagadás után miért jöttél össze Potterrel, akkor itt sem vagyok. Lehet, hogy õket – bökött Shirley és Jeremy felé – rá tudtad venni erre, de engem felejts el.
- Na most állítsd le magad David Thornton! – csattant fel Shirley.
- Miért, nincs igazam? – vágott vissza a fiú. Már mindketten álltak.
Megragadtam a kezüket, és kíméletlenül lerántottam õket.
- Hagyjátok abba – szóltam rájuk, bár nehéz volt levennem a szemem David karjáról, mely érintésemre libabõrös lett. Ahogy kihúzta kezét az enyémbõl (nem sietett vele), a bensõm tiltakozásként gyerekesen sikított. Újra utána kaptam volna, de James Potter barátnõjeként nem foghattam nyilvánosan egy másik fiú kezét…; A gyomrom összerándult a tehetetlen dühtõl. – Nem azért gyûltünk itt ma össze, hogy még jobban összevesszünk. Irányítsuk hát bensõ szemünket a békülés rezgéseire.
Jeremy szája széle gyanúsan nevetésre rándult, pedig erõltetett volt minden szavam.
- Egy szót sem ejtek többet Jamesrõl, David – folytattam komolyabban. – Ha nem érdekel, hol kezdõdött ez az egész hülyeség, csak a következményekkel foglalkozunk.
- Kösz.
- Az úgy mindenkinek megfelel – pislogtam körbe, a kurta választól némileg megzavarodva -, ha elfelejtünk mindent, amit hirtelen felindulásból, meggondolatlanul mondtunk egymásnak? Kezdjünk békében, tiszta lappal.
- Nekem tökéletesen megfelel – vigyorodott el Shirley. – Hiszen mindannyian hibázhatunk. Kivéve persze engem, aki csak azért nem tökéletes, mert hiányoznak belõle a hibák…;
Felnevettünk.
- Ezt Graham mondta mindig – merengett fejét az öklére támasztva Jeremy.
- Bizony, az ötös fogat mókamestere – mosolyogtam.
- Lehetnénk megint öten – kiáltott fel lelkesen David, ránk fordítva a klubhelyiség figyelmét. – Idehozom Agathát! Vele együtt fantasztikus csapat leszünk!
- Már így is az vagyunk – szólt utána Shirley, de az elviharzó David már nem hallotta.

- Tévedtünk, srácok – tápászkodtam fel megtörten. – Semmi sem lesz már a régi. Én nem maradok itt, hogy asszisztáljak a nyali-falijukhoz. Sajnálom.
Nem válaszoltak, lehajtott fejjel hallgattak. Shirley hirtelen megrázta magát, pillantását az enyémbe fúrva, aggódva figyelte minden rezdülésem.
- Rendben leszel? – kérdezte.
- Ilyen õsökkel majdcsak túlélem valahogy. – Vicsorrá torzult mosoly.
- Már mész is, Med? – nézett rá, csodálkozva az érkezõ páros fiú tagja.
- Igen, bocsánat, de megígértem Regnek, hogy segítek a számmisztika háziban. – Felkaptam a pennám és a könyveimet. – Sziasztok! – Agatha elégedetten mosolygott. Legszívesebben belerúgtam volna.

Megkönnyebbülten csuktam be magam után a sasfejes ajtót. Shirley és Jeremy nem tûnt túl lelkesnek Agatha társaságától, és David is szinte könyörögve nézett utánam.
Ez feldühített. Mégiscsak õ választotta azt a…; azt a…; Megakadtam. Sajnos nincs jogom bántó jelzõt mondani rá, mert Agatha Greymore nem tett semmi rosszat. Még nem – súgta Caitlin kaján hangocskája.
Bizonysg by Sophie
Szerző megjegyzései:
Nagyon rövid fejezet lett, de érzelmileg teljesen különállónak érzem ezt a jelenetet, és nem akartam hozzácsapni semmihez. Engesztelésül annyit mondok, hogy ha minden jól megy, a következ? fejezetet két héten belül megkapjátok :) Pontosabban szeptember 11-én. Kíváncsi vagyok, ki jön rá, hogy mért éppen akkor.
Egyébként Avine-nak. Reggel ^^
Jó olvasást!
Bizonyság


/Hallod? Biztosan. Igazából azt hiszem, bárhová elhallatszik a patak ütemes zubogása, de ha mégsem jut el hozzád, menj közelebb a forráshoz, ahol kitör sziklabörtönébõl. Talán még emlékszel, közvetlenül ezután átalakul a part, a hatalmas köveket puha fû váltja fel, és a két világ közti szintkülönbség miatt már évszázadokkal ezelõtt kialakult az a vízesés, a simára csiszolt sötétkék kavicsaival.
Hallgatózz! Figyeld, ahogy kecsesen zúdul alá az éltetõ víz, és a vízcseppek összevesznek a köveken, melyek odalent várják õket. Ezer meg ezer jut egyetlen kék csodára, és minden csepp kopogva követeli magának az egyetlen egyet, egyszer az életében. Dübörögve, mint a szíveden koppanó fontos szavak.
Ott, a vízesésnél találhatsz rá a világ egyetlen olyan vitájára, ami az idegenek számára szinte zeneként hat.
Bevallom, sokszor hitegettem magam azzal, hogy nem vagyok többé idegen. De a vízcseppek senkit sem fogadnak be maguk közé.
Szeretném, ha te lennél a kivétel. Hogy megérinthesselek./



„A képébe kellett volna vágnom, hogy Jamesszel randizom, és azzal gonoszul boldogító események tömegét indítottam volna el.
David arca dühösen megrándult volna, testében aljasul megállt volna az a féltékeny (?) görcs; Agatha persze rögtön észrevette volna, talán még most is sírna fent a szobájában; Shirley és Jeremy…; na nem, már miattuk se érte volna meg ez a békebontó hazugság. A „számmisztika házit írok Reggel” tökéletes, ártatlan alibi volt, Davidet maximum a hiányom zavarja, féltékeny nem lehet, sosem volt baja Regulusszal. Jó volt ez így, túl labilis még a csapat nyugalma az ilyen kicsinyes, semminek tûnõ bosszúkhoz.

David különben is jól megvan Agathával, bár az a lány egyáltalán nem illik hozzá, túl szürke, túl közömbös, túl hétköznapi. De bizonyos tekintetben sajnos bájos, és valamivel nyilván megfogta Davidet.
Nekem hónapok, sõt, évek álltak a rendelkezésemre, és ha hihetek Jeremynek, mindössze a kezemet kellett volna kinyújtanom David felé. Talán ki sem kellett volna mondanunk, hogy együtt vagyunk, a dolgok maguktól, a legnagyobb természetességgel alakultak volna ki köztünk.”

Megtorpantam az ablak elõtt. Odakint már sötétedett, s az utolsó napsugarak fényében egy bátor kis szellõ sárga falevelekkel játszadozott egy tölgyfa alatt. A kastélyban menetrendszerûen kigyulladtak a fáklyák; lángjuk meg-megcsillant az ablaküvegen.

„Kár azon gondolkozni, mi lett volna, ha…; Ideje elismerni, amit napok óta fojtogatok magamban: David Agatháé. Vesztettem.”

Vesztettem…;
A szó a nyelvemen pihent, mégsem éreztem az ízét.


Lépteket hallottam, s ez felébresztett kábult töprengésembõl. Furcsa, hogy céltudatosnak ismerem magam, mégis, két napon belül másodjára bolyongok céltalanul a folyosókon: lényegében üresen, döntésképtelenül.
És ez a látszólag vég nélküli út ismét Regulus Blackhez vezetett.
- Med! De jó, hogy találkoztunk! Mit keresel itt? – Az ablakpárkányon ültem; Reg kíváncsian a falhoz dõlve köszöntött.
Az imbolygó fényben úgy tûnt, mintha az árnyékából bontakozna ki az a sok ember, akiket otthagyott, mikor engem észrevett. Most õk is körém gyûltek: Rabastan Lestrange, Perselus Piton, Avery, Nott, és Lucius Malfoy.

- Díszes társaság – suttogtam, hogy csak Reg hallja. Erre olyat tett, amit pedig csupán én láthattam, aki a legközelebb állt hozzá: elpirult.
Végigjártattam a szemem a fiúkon. Nem féltem, Regulus úgysem hagyta volna, hogy bántsanak, és a mardekárosok amúgy sem viseltetnek ellenséges érzelmekkel a hollóhátasok iránt. A lelkük legmélyén remélik (bár sosem neveznék reménynek ezt a halkan sóvárgó érzést), hogy még sincsenek egyedül, kapcsolatuk van Hollóháti Hedvig házával. Ugyanazt vallják, mint Flame: a Mardekárt és a Hollóhátat az ész vezérli, míg a Griffendélt és a Hugrabugot a szív. Úgy érzik, ez egy láthatatlan szövetség házaink közt. Épp ezért, ha nem is barátságosak, de elõzékenyek a hollóhátasokkal szemben. Ettõl kicsit nyugodtabb az életünk, de más hasznunk nem származik a helyzetbõl. A többségünk ugyanúgy utálja õket.

- Field – biccentett Rabastan.
- Lestrange – köszöntem vissza tartózkodóan.
Malfoy jót mulatott a jeleneten. Végül elegánsnak szánt mozdulattal meghajolt felém, udvarias köszöntése csak úgy pattogott a levegõben hideg hangjától.
- Örülök, hogy ismét láthatlak, Meredith.
- Ez hízelgõ – mosolyogtam halványan, a belém nevelt dogmák által kényszerítve. – Én is örülök neked, Lucius – préseltem még ki magamból.
Piton félbeszakította Avery és Nott dörmögését.
- Most, hogy üdvözöltük a kis Fieldet, tovább mehetnénk?
- Bunkó vagy, Piton – sziszegte Regulus.
- Te meg elfogult. Mind tudjuk, hogy el vagy ájulva tõle – bökött felém -, de remélhetõleg tisztában vagy vele, hogy Lupin, Potter, meg a bátyád is.
- Tisztában van vele, és elfogadja! – csattantam fel. – Ha attól félsz, hogy veled is barátkozni készülök, megnyugtatlak: eszemben sincs ilyesmire vetemedni.
Piton a megszokott, cinikus visszavágásra készült, de Malfoy, aki elégedett mosollyal figyelte a kis vitát, megakadályozta.
- Ugyan, Perselus, egyszer az életben fogd vissza a gorombaságod egy hölggyel szemben. Azért jöttünk ide, hogy a hogyléte felé érdeklõdjünk, nem támadni akartuk. Látod, így is rossz kedve van, itt üldögélt magányosan. Apropó magányosság. - Úgy tett, mintha most jutott volna eszébe valami fontos, amit mindenképp közölnie kell, de kegyetlen pillantásából láttam, hogy végig erre várt. – Hallottam, mit történt a húgoddal. Szomorú eset…; Az a gyönyörû kislány! Elbûvölõ, én mondom, és milyen okos! Csak hát olyan egyedül van szegény. Mindenki magára hagyta azok közül, akiket szeretett. Micsoda kínokat áll ki az a szerencsétlen…;. Hoppá! – Dühösen felpattantam, mire Regulus megragadta a karom. – Fájó pontra tapintottam? – Malfoy rám villantotta jeges mosolyát. – Örültem a szerencsének, Meredith! – búcsúzott önelégült, gonosz grimasszal. – Most már mehetünk, Perselus! – Lassú, nyugodt léptekkel elindultak.

Visszaroskadtam a párkányra, Regulus aggódva hajolt le hozzám. Szólásra nyitotta a száját, de meglepetésemre egy másik hang csattant mögötte: Pitoné.
- Menj már, Black! Ne most szúrd el…;
Piton közelebb lépett hozzám, csapzott alakját halvány derengésbe fonta egy közeli fáklya.
- Lucius egy hülye barom, ne foglalkozz vele. A húgod jól van.

Csak ennyit mondott, aztán suhogó talárjával eltûnt a folyosó végén.

Nem számított, hogy õ és Malfoy halálfalók, nem érdekelt az sem, hogy Regulus mekkora veszélyben van mellettük. Egyetlen dolog dübörgött a szívemen:
Caitlin él!
Breithl shona duit! by Sophie
Szerző megjegyzései:
Nos hát akkor: miért is szeptember 11.? A válasz egyszer?. nem is mondom ki, csak "utalok rá" egy aprócska mondattal :D Boldog szülinapot TATK! ^^
És a véletlen úgy hozta, hogy most egy igazi születésnapi fejezettel szolgálhatok nektek; remélem, ti is legalább annyira örültök neki, mint én :D Az én pici gyermekem 1 éves lett... :DD
Bettynek, aki els?ként olvasta, és Avinénak mert csak. Hogy is mondtam egyszer régen? ?k az én önbizalom-fenntartóim :)
Jó olvasást!
Breithlá shona duit!*



/A mi családunkban egész kis szertartás kísérte a születésnapokat. Sok-sok apró, szívmelengetõ mozzanat fényesítette ezeket az alkalmakat, de a fõ esemény mégis csak a torta volt, ahogy azt illik. Mi, gyerekek már a készítésénél ott sürgölõdtünk anyu körül, ámulva figyeltük az egyszerû csodát, amit puszta kézzel varázsolt elénk. Az ünnepelt kiváltsága volt a krémek elõkóstolása, más rajta kívül még a kisujját sem dughatta bele az edényekbe. Ez íratlan szabály volt, de mint minden szabálynak, ennek is volt kiskapuja: a születésnapos rendszeresen kiküszöbölte a problémát, és a testvéri szeretet bizonyítékaként suttyomban etette a többi „kicsit”.
Mondják, hogy amikor születésnapot ünnepelnek az emberek, megfeledkeznek a nap hõsérõl: az anyáról. Nálunk ez sosem fordult elõ, apuval mindig elõre elterveztük, mit is kap majd anyu, miután leszedtük az ünnepi asztalt. Pici, egy kívülálló számára lényegtelen dolgok voltak, de olyankor nem szûnt a jólesõ suttogás: egy család vagyunk.
Megszületni, meghalni…; csak a kezdet és a vég. Az számít, ami a kettõ közt történik. Mert élni jó./



A napok lassan teltek a kastély falain belül, a hatalmas tölgyfaajtón kívül azonban szédítõ sebességgel vette birtokába a tájat a csendes léptû tél. November utolsó hetében lehullott az elsõ igazi hó, véget nem érõ csatákat szabadítva el a végtelen parkban, mely a sûrûsödõ hógolyózáporban egyre kisebbnek tûnt.
Annak ellenére (vagy a fiúkat ismerve pont azért), hogy ez az év mind a Tekergõk, mind az én számomra nagy jelentõséggel bírt a vizsgák miatt, nem egyszer kaptam azon magam, hogy odakint játszom velük, oldalamon nem mással, mint a mindig tanuló Lily Evansszel, és barátnõjével, Alice Hammonddal.
Nagyi szerint vannak helyzetek, amikben az ember akaratlanul is megkedveli a másikat – és ebben is, mint oly sok minden másban, igaza van. Nagy bánatomra kénytelen voltam összebarátkozni Lilyvel, aki rengeteg idõt töltött a szerinte megújult Jamesszel és a ’nemisannyirahülye’ Siriusszal, Remusszal és Peterrel (aki igenis annyira hülye).

Shirleyvel, Jeremyvel és Daviddel egyetlen egész délutánt sem töltöttem együtt, mert Agatha társasága kis csapatunkban állandóvá vált. Voltak ugyan lopott órák, amikor nem volt velünk, de ilyenkor legtöbbször Davidet is nélkülöznünk kellett.
A tanórákon sem hagyott minket békén ez a probléma, bár eleinte úgy tûnt, ott legalább semmi sem változik. Az elsõ néhány alkalommal, mikor elõfordult, hogy David mellett ültem, Agatha odasétált, és angyali mosollyal megkért, hogy cseréljek vele helyet, mert szeretne még többet lenni Daviddel. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy így is elég idõt tölt vele, de David helyettem döntött. Az órák kilencven százalékánál úgy intézte a mi kis Agathánk, hogy minimum két baráttól számûzve hallgassam a professzorok tanítását. Ha direkt csinálja, akkor se jár nagyobb sikerrel.
Agatha Greymore-nak köszönhetõen ugyanis lassacskán átrendezõdtek a mindennapjaim. A gyerekkori barátokkal való együttlétek elsietetté, nyomasztóvá váltak, s egyre inkább máshová ûztek: a Tekergõkhöz és Regulushoz.
Persze, így sem jártam rosszul, de a dolgok közt eddig megvolt az egészséges egyensúly, és ez most váratlanul felborult. Természetszerû volt ezután az is, hogy késõbb más helyzetek is gyökeres fordulatot vettek.
Mindez a tipikus szürke kisegér miatt, aki megbújt a tömegben, és aztán valóban hirtelen csapott le**, ahogy Caitlintõl hallottam a tanév elsõ estéjén.

Caitlin.
Az öröm, amit akkor éreztem, mikor végre biztossá vált, hogy életben van, lassan összezsugorodott. Nem adott támpontot, nem tudtam meg, hol tartják fogva, csak ott volt a szívemben, és mosolyogva rakta a tüzet, táplálva a remény lángját.
Piton azt mondta, a húgom jól van, s ezért, a köztünk lévõ leheletnyi, a Siriusékkal ápolt kapcsolatomból fakadó feszültség ellenére, a magam módján rendkívül hálás voltam neki, de el sem tudtam képzelni, hogy Caitlin jól van, ott, a dögkeselyûk fészkében. Fizikailag tehát nem bántalmazzák, vagy nem olyan mértékben, hogy ezt megsínylené – könyörgöm, csak öt éves! -, de mi van a lelkével? A pszichés terror, a megtévesztés, a rettegésben tartás nyilván jobb módszer egy ilyen pici lány kínzására. A halálfalók pedig ahhoz is értenek, azt is élvezik, a legtöbbjükben annyi szánalom sincs, mint Pitonban, pont olyan kegyetlenek, mint Malfoy.
Regulus pedig épp velük barátkozott, Piton, Avery, Nott és Malfoy társaságát kereste – ha nem is õ, a legjobb barátja biztosan. Aggódtam érte.

Minden ember szeretne hõs lenni, legalább egyszer az életében. Én sosem a világot akartam megmenteni. Csak Regulust és Caitlint. A körülmények és a lehetõségek miatt ebben a sorrendben.

Néha azért nehéz volt Reggel, sokszor veszekedtünk. Egyikünk sem tudta elfogadni a másik elveit, „azt a másik társaságot”, így egy idõ után jobbnak láttuk félretenni az ezekkel kapcsolatos vitákat. Még sosem voltunk ennyit együtt, és a dolgok ilyesfajta alakulása alkalmazkodásra kényszerített minket, akik olyan sok mindenben különböztünk, és mégis olyan jól megértettük egymást. Kötött az elsõ találkozásunkkor kialakult szövetség, a mostanra barátsággá fejlõdött cinkosság. Egyáltalán nem bántuk.

Ebben a leszûkült, és mégis kitágult világban jött el december tizenötödike – a születésnapom.

~o~


Nyikorgó hangra ébredtem, majd arcomat megcsapta az ismerõs, csípõs téli szél, de jó szokásomhoz híven nem nyitottam ki a szemem. Könnyebb visszabújni az illanó álom karjaiba, mint szembenézni a hétköznapok monotonitásába burkolt valósággal.
Ezúttal azonban két ponton is sántított ez az általános, Meredith Field-féle szabály: egyrészt az álom eltûnt mire újra utána kaptam volna, a hideg levegõ tökéletesen éberré tett; másrészt hétvége volt, és nem is akármilyen hétvége…;
- Születééésnaaap! – ugrott rám Shirley. A matrac további két nyögése jelezte Hedvig és Nadine érkezését is. Morogva a párnámba fúrtam az arcom, mintha még mindig nem fognám fel ennek a napnak a jelentõségét.
- Ébresztõ, álomszuszék! Nem minden nap lesz tizenhat éves az ember!
Erre már igazán kipattantak a szemeim; egy hatalmas vigyorral kirántottam Shirley alól a takarót, és hármukra borítottam, majd kiugrottam az ágyból, és eszelõs ujjongásba kezdtem.
- Tizenhat vagyok! Shiiirleyyy, el sem hiszem, te jó ég, megkapom a zongorát nagyapától, azt mondta, a tizenhatodik születésnapomra befejezi ésésés…; - Összerogytam a hirtelen rám törõ nevetõgörcstõl, a könnyem is kicsordult, úgy kacagtam.
Shirley kíváncsian dugta ki a fejét a rá csavarodott paplanból – Hedvig és Nad némán kuncogtak rajta a saját ágyán. Végül megsajnálták, és kimentették szörnyû börtönébõl, ahonnan egybõl hozzám lépett.
- Na mi van, te õrült tizenhat éves? Látom nehezebb a korodhoz híven viselkedni, mint gondoltuk…;
Komolyságot erõltettem magamra, ültömben haptákba vágtam magam ( ekkora fizikai ellenmondást már megengedhettem magamnak), és minden erõmmel próbáltam elûzni a ’Med és a vattacukor’ feliratú metaforát illusztráló képet.
- Jelentem, hadnagy, mindössze annyi történt, hogy koromnál fogva immár elsõ bálozó is lehetek, és eszembe ötlött, hogyan is fest majd ez az esemény – vagy éppen milyen képet vág mélyen tisztelt nagyanyám, ha megtagadom a részvételt.
Shirley arca több ízben is megrándult, de nem esett ki az általam rá kényszerített szerepbõl.
- Értem, közlegény – rántott fel álló helyzetbe. – Jelentés elfogadva és – vigyorodott el – a reakció maximálisan megértve.
- Közlegény? – vontam fel a szemöldököm.
- Ja bocs, most már te is hadnagy vagy…; - Azzal irdatlan visításba kezdtünk.

Amikor már táncoltunk is a nagy örömködés közepette, a döbbent Hedvig és Nadine is csatlakozott hozzánk, és egyikünk sem viselkedett úgy, mint egy majdnem felnõtt ifjú hölgy…;
Agatha idõközben kisurrant a szobából, felettébb megvetõ, agathásan lényegtelen pillantások közepette. Tudtam, hogy Davidhez megy, de reméltem, hogy most a fiú is velem foglalkozik majd. Ha pedig mégsem…; nem hagyom, hogy bármi a kedvemet szegje, hiszen ez az én napom!

Elsodort kuglibábukként feküdtünk a szõnyegen.
- Hát mi…; nem…; vagyunk…; normálisak…; - szuszogta Hedvig.
- Az õrülteké a világ – nevettem fel, mire három felõl böktek oldalba. Boldog szülinapot, Med…;

~o~


- Ne nyisd ki a szemed!
- Sirius, bekötöttétek egy kendõvel! – Kezembe temettem az arcom, mire összeborzolta a hajam.

Ebédszünet volt (ahogy azt korgó gyomrom is tanúsította), de mielõtt a nagyterembe értem volna, hogy elfogyasszam jogos szülinapi ebédem, a Tekergõk fülig érõ vigyorral berángattak egy üres terembe. A szívbajt hozták rám, mikor csak úgy felbukkantak elõttem valamelyik titkos járatból kibújva, de a világért sem törtem volna le sugárzó kedélyüket panaszkodással, hiszen tudjuk, mekkora traumát okoz a fiúknak, ha megijesztenek valakit…;
A Nagyitól kapott sál a nyakamban volt (gyógynövénytanról érkeztem), a kesztyût nemrég hámoztam le magamról, és az ezekkel megegyezõ anyagú, szintén kötött sapkát James kapta le rólam egy puszi kíséretében.

A gesztust most újabb követte; ezúttal Sirius ölelt meg, s nyomott cuppanós csókot a homlokomra.
- Ennyi? – kérdeztem megjátszott elégedetlenséggel.
- Mióta kitagadtak az otthoniak, megromlottak az anyagi körülményeim – nevetett fel.
- Persze, Alphard bácsikádtól is csak a végtelen érzelgõsséget örökölted…; Ja meg egy házat, meg…;
- Jól van na, elég legyen – dörmögte játékos meghunyászkodással vigyorgós, tipikusan siriusos hangján, és a kezembe nyomott egy szögletes csomagot.
- Levehetem a kendõt?
- Elõbb találd ki, mi van benne! – intett Remus.
- Egy doboz.
- …; és a dobozban? - Esküdni mertem volna rá, hogy Sirius kezd tõlem kikészülni. Elvigyorodtam.
- Még egy doboz?
- Na jó, ezt hagyjuk, jön a következõ ajándék: Remusé!
- Várj, várj! Erõt veszek magamon. Megpróbálok úgy viselkedni, mint ahogy az a koromhoz illik.
- Az eddig se ment…;
- Bagoly mondja verébnek, James Potter.
- Szóóóval? Még van egy utolsó tipped, kicsim – vágott közbe Sirius.
- Oké – bólintottam. – Tehát szerintem…; a doboz tele van dedikált Sirius-fényképekkel. Mi van? – forogtam körbe értetlenül indokolatlanul nagy nevetésüket hallva, aminek az lett a következménye, hogy nekimentem egy asztalnak.
- Hé, vigyázz, kis szülinapos – fogott meg még mindig nevetve Sirius, és egy mozdulattal lerántotta szememrõl…; a griffendéles nyakkendõjét.
- Ezt is megkapom? – vettem ki a kezébõl.
- De akkor muszáj hordanod is!
- Szeretnének a háztársaim…; Milyen nõszemélytõl kaptad, hogy ennyire meg akarsz tõle szabadulni?
- Hát elhiheted, hogy nem az anyámtól – bukott ki belõle újult erõvel a nevetés.
- Nem is, hanem az enyémtõl – veregette hátba James. – Úgyhogy sajnálom, Med, de mivel Tapmancs szerelmes anyába…; meg kell tartania eme ruhadarabot.
- Ki vagyok én, hogy a nemes érzelmek útjába álljak? – Azzal egy kacsintással Sirius nyakába akasztottam a nyakkendõt.
- Hazudsz, Ágas – erõltetett magára komolyságot a fiú. – Meredith az én egyetlen igaz szerelmem.
- Az enyém is – vágta rá Remus.
- Háhááá, nekem emellett még a barátnõm is – rikkantotta James.
- Aha…; Hol van a többi ajándékom?
- Íme az érzõ szívû Meredith Field – fintorodott el Remus.
- Bezony, szívünk jeges királynõje…; - tódította Sirius.
- Melyikünket választod, ó, boszorkányok leghûvösebbike?
- Petert – vigyorogtam rájuk. – Tényleg, hol van?
- Nem akart neked örömet okozni. – A három fiú sötét pillantást váltott.
- Biztos csajozik – biggyesztettem le a szám.
- Ne szomorkodj, kicsim…;
- Van valami, amivel fel tudunk vidítani?
- Esetleg…; ajándékok? – vetette fel gonosz mosollyal Remus.
- Máris jobb kedvem van – közöltem vidáman, mire nevetve elém raktak egy gyönyörûen beburkolt kupacot.
- A csomagolásban Alice segített. – James zavartan beletúrt a hajába.
- Ne félj, én tudom, hogy egyedül is képesek lettetek volna rá - simítottam le a kócos tincseket. Erre álmorcos pillantással arrébb húzódott.
Egy perccel késõbb már ott nyüstölt az asztal másik oldalán, Sirius és Remus mellett; gyerekes izgatottsággal figyelték a reakcióimat.

Sirius ajándékával kezdtem: egy hógömb volt, de nem olyan csupa mû muglijáték, amit a varázstalan gyerekek percenként rázogattak. Gyönyörûen faragott, vastag fatalpon nyugodott az üveggömb, melyben a Roxfort állt, igazian, szinte életre kelve, s a parkban egy érintésre hullani kezdett a hó, miközben három lány vadul hógolyózott, és kergetõzött négy fiúval, néha-néha elsüllyedve a frissen hullott, puha szõnyegben. A fa talapzatra girbe-gurba betûkkel ezt vésték:
Sok szeretettel kicsimnek 16. születésnapjára

Sirius


- Ez varázslatos, Sirius…; - suttogtam. – Köszönöm. – Szinte tátogtam a szót, és sietve egy másik csomag után nyúltam, hogy legyûrjem könnyeimet.

Felnevettem a papír alól elõbukkanó doboz láttán; de amint kinyitottam, belém szakadt a hang. A kék-ezüst dobozban képek lapultak, rengeteg kép, egészen elsõéves koromtól kezdve megörökítve a tekergõket és engem; a parkban, a folyosón, a nagyteremben…; A legtöbbrõl nem is tudtam, mikor és hogyan készülhetett.
Könnyes, kérdõ tekintettel néztem Remusra, de somolyogva megrázta a fejét.
- Tekergõ-titok.
- Gyerünk, bontsd ki az enyémet is! – sürgetett James. – Igaz, hogy ez még csak a kezdet, tõlem kapsz még egy különleges meglepetést is…; Na de rajta, nyisd már ki!

Talán mondanom sem kell, mi rejtette a merített papírból készült fényképalbumot…; James biztató pillantására széthajtottam: minden fénykép helye alatt ott virított Lily Evans csodaszép betûivel egy-egy cím és dátum, amiket a Remustól kapott képekhez társíthatok majd, így nem csak emlékeket ajándékoztak nekem, hanem csodálatos, emlékezõs órákat. Elõre tudtam, hogy imádni fogom ezt a kis játékot.

A fiúk kíváncsian figyelték minden mozdulatomat. Óvatosan becsuktam az albumot, majd felnéztem rájuk, és villámgyorsan megkerülve az asztalt, megöleltem õket.
Magukhoz szorítottak, ez az ölelés többet jelentett nekik ezer köszönömnél is. Ekkor eszméltem rá, hogy ez az utolsó roxforti évünk így együtt.

~o~


Türelmetlenül toporogtam a kihalt folyosón, de ha bárki is erre téved, csupán az ütemes dobogást hallotta volna, ahogy a cipõm talpa a márványpadlónak ütközött. Ugyanis James egy órával ezelõtt a kezembe nyomta láthatatlanná tévõ köpenyét.
- Fél hatkor legyél Habókos Hugó mellszobra elõtt. Tudod, hol van?
- Harmadik emelet, bal oldali szakasz, nem messze a számmisztika teremtõl.
- Úgy van, Miss Field, Kiválóra felelt, menjen a helyére!
- És ezzel mit csináljak? – forgattam meg ujjaim közt a köpeny lágy anyagát.
- Vedd majd fel – emelte égnek a tekintetét. – Születésnapi meglepetés!
- Mi, hogy felvehetem ezt? – kiáltottam utána.
Látványosan a falnak ütközött, majd puszit dobott nekem.
Kuncogó lánycsapat haladt el mellettem, akik az elmúlt hetekben tökélyre fejlesztették az irigy pillantás – álmodozó sóhaj kombinációt. Gyorsan a táskámba süllyesztettem a köpenyt.


Beszélgetésfoszlányok szûrõdtek felém, és a folyosó másik végén végre feltûnt James alakja. Bosszankodva tápászkodtam fel; épp az elõbb tornáztam magam ülõ helyzetbe.
Megkapaszkodtam Hugó szobrában – aztán kis híján fel is löktem a meglepetéstõl. James oldalán a kipirult, vidám Lily Evans baktatott, kiselõadást tartva valami létfontosságú dologról. Annyira beleélte magát, hogy nem vette észre a megingó kõalakot; James viszont elvigyorodott.
- Te kinevetsz engem? – Lily tökéletes helyen torpant meg, pont az orrom elõtt. Játékosan csípõre tette a kezét, és csúnyán nézett Jamesre.
- Én? Téged?
- Igen, te! – lépett közelebb harciasan a lány. – Látsz itt valaki mást is rajtunk kívül?
James oda sandított, ahol engem sejtett, és megrázta a fejét.
- Nem, nem látok. – Nem bírta tovább: kirobbant belõle a nevetés.

Lilyvel egyszerre temettük arcunkat a kezünkbe, de a jelek szerint egyikünk sem lepõdött meg. Egy Tekergõnél sosem lehet tudni, mikor és miért nevet fel…; Én kivételesen tudtam, de Lily nem, így hát várt türelmesen, csillogó szemeit a kacagó Jamesre függesztve.
- Ne nézz így rám – szuszogta felegyenesedve a fiú.
- Mert?
- Mert mint mondtad, csak ketten vagyunk ezen a folyosón, és a végén még olyat teszek, amit megbánunk.
Lily elvörösödött.
- Például? – suttogta. Félve Jamesre nézett, aki percek, sõt évek óta erre a pillantásra várt.

Egy szóval sem állítom, hogy nem volt jó rájuk nézni, szépek voltak együtt, de egy egészen picit csalódott voltam, ahogy csókolózó kettõsüket szemléltem. Ha már egyszer James nagyjelenetet szánt nekem születésnapomra, lehetett volna az akár David és Agatha szakítása is…;
Leintettem magam. James „csak” egy Tekergõ, azt a párocskát pedig még a Jóisten se tudná szétválasztani.
Ünneprontó vagyok, de ennél a gondolatnál megszólaltam.
- Akkor ezennel facér lettem?

Lily elsápadva vált le James ajkairól, döbbenten meredt rám, ahogy lassan lehámoztam magamról a köpenyt.
- Merlinre, az egy láthatatlanná tévõ…; - kezdte, aztán a szája elé kapta a kezét, és minden addiginál jobban elvörösödött.
Felvont szemöldökkel, vigyorogva támaszkodtam a falnak.
- Med, ez nem…; ez nem az, aminek látszik…; úgy értem én nem akartam…; sajnálom…;
- Levegõt is vegyél! – szóltam rá. – Nem azért dolgoztunk ennyit, hogy a nagy pillanatban megfulladj.

Most már kielégítõen szimmetrikus volt az arca: szemét-száját maximális méretûre nyitotta.
- Úgy érte…; - Elhûlve bámult hol rám, hol a láthatóan ideges Jamesre. – Ti ezt az egészet megrendeztétek?
- Én nem így fogalmaznék – löktem el magam a faltól. – Röviden annyi történt, hogy a vak is látta, mennyire szereted Jamest, de az is nyilvánvaló volt, hogy nem bízol benne, és nem hiszed, hogy képes komoly kapcsolatra; hát vállaltam az ál-barátnõ szerepét, és ezzel bebizonyítottuk, hogy James elvileg igenis képes valami komolyabbra, közben pedig még össze is barátkoztatok. Merõ véletlenségbõl – tettem hozzá bujkáló mosollyal.
- Haragszol? – kérdezte halkan James.
- Én…; Nem, dehogy haragszom…; Azt akarjátok mondani, hogy ti sosem…; szóval, hogy ti sosem…; jártatok igazából?
- Nem bizony – feleltem.
- Akkor viszont már csak azt nem értem, hogy miért nem a Mardekárba kerültetek.
Összenéztünk Jamesszel, és elfintorodtunk.
- Ne sértegess minket, mert a végén még mi haragszunk meg.
- Örüljetek neki, hogy ennyivel megúsztátok! – nevetett fel. – Simán meg is utálhattalak volna titeket ezért.
- Engem nem mertél volna – közöltem szemtelenül. - Túl sokat dolgoztál azért, hogy kedveljelek.
- Engem meg nem akarsz, most, hogy tudod, milyen jól csókolok – tódította felbátorodva James.
- Na persze – grimaszolt Lily. – Amúgy már el is felejtettem, milyen volt – fordult felé huncutul.
- Micsoda? Öt perc alatt? Az én csókomat?
- Na jól van, gyerekek, turbékoljatok! – fordultam el. – Én diszkréten visszavonulok…; Elindultam a folyosóvégi lépcsõhöz, de James hangja megállított.
- Med! – Szorosan magához ölelt, majd régen várt baráti csókot nyomott a fejem búbjára. – Köszönöm.
Visszanéztem a boldogságtól sugárzó Lilyre; szemei ugyanezt súgták.

Lily Evans akkor lett végérvényesen a barátom.


~o~


- Nézzétek!
- Na ne már…;
- Ti is látjátok?
- Ki az a vörös?
- Hol a kis hollóhátas barátnõje?

Egy perc alatt lázba jött az egész nagyterem, amint James Potter belépett az ajtón – kézen fogva Lily Evanst.
Döbbent pillantások kereszttüzében vonultak a Griffendél asztalához, meglepetésemre azonban nem sokáig maradtak a figyelem középpontjában; ahogy a tömeg felocsúdott, egymást taposva keresték összetört, zokogó alakomat.
Csalódniuk kellett…; Shirley és Jeremy alig bírták visszafojtani kacagásukat, én pedig két dologra összpontosítottam: hogy elkerüljem David kérdõ tekintetét, és minél nagyobb mosollyal integessek vissza Jamesnek. Egy elvakult pillanatomban még csókot is dobtam a rendületlen bámészkodók felé; Shirley az asztalra borult nevettében, a diákok értetlenül ültek vissza helyükre. A vacsorát végigkísérte a sutyorgás, melybõl rendszeresen kivált a nevem, tisztán és érthetõen.
Ezen nem igazán lepõdtem meg, egy hónap alatt úgy-ahogy hozzászoktam a Jamesszel járó kellemetlen, indokolatlanul nagy ismertséghez. Reméltem, hogy Lily a tomboló szerelem rózsaszín felhõje miatt könnyebben átvészeli a próbaidõt, mint én, aki egyébként is irtózom a központban lenni. Ezúttal kifejezetten szerencsésnek mondhatja mugli származását; családfájának részletes felkutatása így semmiképp sem válik általános, sõt divatos tevékenységgé a kastély nõnemû lakói közt – mondanom sem kell, én ezt nem úsztam meg.

*


Shirleyékkel általában addig ültünk a nagyteremben, míg nagyjából mindenki aludni tért rajtunk kívül, mert imádtuk a padokon elterülve bámulni az elvarázsolt mennyezetet, s közben néhány érdektelen iskolatárs elõtt megvitatni az élet nagy dolgait. Ilyenkor már nem számított, ki hall meg minket, furcsán összetartoztunk mind.

Ezúttal minden mellénk szegõdött, hiszen Agatha látható féltékenysége ellenére egyedül ment lefeküdni (…;). Kicsit menekülésszagú volt a dolog, de tulajdonképpen megértettem, miért teszi; David azóta ostromolt szemével, mióta az újdonsült, még nem hivatalos álompár besétált a kétszárnyú ajtón. Néha, csak a folyton ugráló gyomrom kedvéért visszanéztem rá, felvont szemöldökkel, makacs elzárkózással. Kitartása menetrendszerûen megemelte a pulzusszámom, és a legújabb, mélyvörös árnyalat is állandósulni látszott az arcomon. Agatha látta ezeket, riadtan verdesett a kalitka rácsán, ám csak kívülrõl tudta csapkodni õket, belül nem volt más, csak David és én. Csak mi ketten. A kisveréb pedig elrepült, vissza a fészekbe, tudván, hogy a párja talán már nem tér vissza hozzá.
Ha így gondoltam a lányra, rettegõ kismadárként, volt, hogy elfogott a szégyen, mert olyan sokszor vártam elemei erõvel a szenvedését. A rémálmai megegyeztek a legszebb reményeimmel. Ijesztõ ez a rendfenntartó ellentmondás.
Hiába mondom, hogy reménykedtem David „visszatérésében”, abban, hogy belõlünk még lesz valami; egyre halványabban pislákolt az a bizonyos láng, és a gyakran pokolba kívánt bizakodás aznap este lobbant fel utoljára ugyanakkora hévvel.

Amikor hanyatt vágtam magam a padon, láttam a kiürült griffendéles asztalt, és halkan felneszelt egy névtelen hiányérzet, ami rögtön el is múlt, ahogy James feje megjelent a látókörömben.
- Szia! – vigyorogtam rá.
- Á, hello apróság, milyen szépen elterültél itt – nyomta meg az orrom. – Most épp nem hozzád jöttem, de azért örülnék, ha felülnél, és nem néznél rám ilyen furán. Köszönöm – mondta, mikor teljesítettem a kérését, majd a vállamra tette a kezét.
- Nem ülsz le? – kérdezte Shirley.
- Nem, köszi, sietek a toronyba Lilyhez…; Úgyhogy gyors leszek. Az a helyzet, hogy veled akarok beszélni, Thornton. Amint látom, nincs itt a kis barátnõd, szóval nyugodtan elmondhatom, amit szeretnék.
David szeme dühösen villant James meleg kezére, majd kifürkészhetetlen arccal bólintott.
- Nem hiszem, hogy van mirõl beszélnünk, de hallgatlak.
- Helyes – biccentett James. – Tehát: Meredith sosem volt igazából a barátnõm, az egész egy jól kitervelt trükk volt, hogy végre elnyerjem Lilyt. Ez dióhéjban a jelenlegi helyzet. Azért mondom el most mindezt, mert tudom, hogy Med már réges-rég feladta, hogy megbeszélje veled. Viszont ahhoz, hogy minden helyreálljon köztetek, meg úgy amblokk a ti kis csapatotokban, tudnod kéne a dolgokat. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, aztán folytatta. Megremegtem a hálától; így visszagondolva egész nap erre az apró, kétes ajándékra vártam. – Hetekig néztem, ahogy egyre szomorúbbá teszed Meredith-t, csak mert nem vagy hajlandó meghallgatni pár mondatot. Várj, ne szólj közbe! Med határozottan kijelentette, hogy nem akar velem járni, te pedig, amikor erre utaló jeleket láttál, mégis hittél a szemednek – inkább, mint az õ tekintetének, a kétségbeesésének és könyörgésének. Ne mondd, hogy nem vetted észre ezeket! Közben többször is próbáltál megátkozni engem valamelyik folyosón, és mikor nem jött össze, még egyet rúgtál Medbe. Neked ez a barátság? –Még sosem hallottam ilyen dühösnek Jamest. – Hogy mered, merted magad valaha is a barátjának nevezni? Gondolkodj el azon, mit is vállalt értem Med, aztán értékeld át a nyamvadt kis életed. – Megszorította a vállam. – És tedd össze a két kezed, hogy ez a lány még egyáltalán szóba áll veled.

Miután szinte rohanva, indulatosan kiment a terembõl, csak a csend maradt utána. Shirley arcán valami elégedettségféle játszadozott: ha nem féltette volna az ezekben az idõkben kincset érõ barátságokat, már napokkal, hetekkel ezelõtt megtette volna ugyanezt. Néha türelmetlen pillantást váltott Jeremyvel, a pattanásig feszült légkörben alig várták, hogy valamelyikünk megszólaljon.

- Mekkora tahó ez a Potter – kezdte nehézkesen David. Hitetlenül kaptam fel a fejem. – Egyszerûen idesétál, és nekiáll leosztani, holott nem is…;
- Igaza volt – szóltam közbe. – Neked nincs jogod ítélkezni felette, semmit se tudsz, mert a hatalmas egód miatt képtelen vagy meghallgatni az állítólagos legjobb barátodat!
- Ha igaz, amiket mondott, durván kihasznált téged!
- Fogd be! Ha csak egyszer engedted volna, hogy elmagyarázzam, most nem itt tartanánk! – kiáltottam magamból kikelve, és felpattantam. – Jamesnek a kisujja is többet ér nálad! Ez alatt az egy hónap alatt többet törõdött velem, mint te, akivel együtt nõttem fel…; Úgy látszik, jobban is ismer, mint te, Thornton. Ásd el magad.
Még vetettem egy utolsó pillantást a fiúra, aki vörösödõ fejjel, meghökkenten meredt rám, majd kiszaladtam, épp úgy, ahogy néhány perce James.

Dühös voltam, csalódott, megvetettem magam a naivságomért, sõt, valahol mélyen szégyelltem is, hogy ennyire nekiestem Davidnek, hiszen mi már többek voltunk barátoknál, és ha több az érzés, kevesebb a türelem és a józan ész.
Te ugyanezt tetted volna a helyében? – kérdezte Caitlin.
Nem.

A válasz csak még jobban összezavart, nem értettem semmit magam körül, nem vágytam másra, csak egy hatalmas paplanra, ami alá elbújhatok. Így hát futottam, futottam…;

~o~


…;csak úgy csattogott az új, bolyhos mamuszom talpa a kövön. Eszembe jutott Jeremy fültõl-fülig mosolya (amit kizárólag a bennfentesek láthatnak), ahogy átadta a lábbelit, s felnevettem. Elborzadva kaptam szám elé a kezem, a nevetés bántón pattogott az érdes falakon, egyre gyorsabban vert a szívem. Féltem. A folyosó csiszolt padlóját most kisebb-nagyobb kitüremkedések borították, az egyik fel is sértette a sarkam. Hiába keményebb ott a bõr, az apró sebbõl ömlött a vér. Futás közben felelõtlenül visszapillantottam a fáklyafényben nyomjelzõként csillogó vércseppekre. Elestem; hason csúszva érkeztem a bagolyházhoz vezetõ lépcsõ elé. A fejem csodával határos módon elkerülte a tükörsima fokokat, de ennek ára volt: Nagyi gyapjúsapkáját elnyelte a futóhomokszerû folt a fal mellett. Kicsit szédelegve álltam fel, dühömben mélyen bekarmolva egy festmény fémkeretét, majd felsiettem, kezemben az agyonszorongatott levéllel.
A bagolyház kristálytiszta volt, elhagyott ligetek virágillata lengte körül, s a sarokban egy bokor levendula virított, szinte ájulásig kábítva a fulladozó baglyokat. Csak egy madár ült a helyén méltóságteljesen, rendíthetetlenül: az én Úllám. Egyetlen rezdülésemre a karomra szállt, és ahogy lábára kötöztem a vékonyka tekercset, biztató huhogással kísérte elsuttogott utasításomat.
- Keresd meg Caityt…;
Szárnyainak suhogása késõbb sem halt el, mikor már messze járt, a hang egybeolvadt a Rengeteg fáinak zümmögésével. Az ablakhoz lépte viharos szél csapta meg az arcom, az életre kelt Remény angyalszárnya újra meg újra végigsimított csukott szemhéjamon.

Aztán egyszer csak elhallgatott minden, a síri csöndben ordítva kalapált a szívem. Jeges rémület fojtotta belém a lélegzetet, véres nyomaim ugyanis a kastély belsõ udvarára vezettek, egyenesen a holtan fekvõ Úllához, aki Rabastan Lestrange lábainál hevert. A fiú vigyorogva nézett fel rám, pálcájával sakkban tartva a vele szemben álló, tehetetlen Regulust. A kincset érõ levelet ugyanaz a bal kéz lobogtatta arcom elõtt, mely körmével zsibbadt vágást ejtett a nyakamon, ahogy utána kapott, s tulajdonosa jobbjával gyilkos szorítással fonta át derekam. Leheletének bûze ezernyi halott ember gyomorszorító szagát idézte, elnyomva a levendula fullasztó élet-illatát.
- Kedves kicsi Caitlin – kezdte Lucius Malfoy hangján a hosszú, sápadt ujjak gazdája, ám a hideg kacaj nem a mardekáros fiúé volt. – Tarts ki, amíg lehet, mindent megteszünk érted, nincs olyan perc, hogy ne gondolnánk rád. Ne légy szomorú! Szeretlek. Boldog szülinapot, te hat éves nagylány! Medy

Szaggatott, éles kacagás. Az undor aprócska szörnyei futkostak a hátamon, életemben elõször minden sejtem gyilkolni akart.
- Komolyan azt hitted, hagyom, hogy felébreszd benne a jót? Kicsi Caitlin csalódott benned, dühös rád. – Élvezettel csettintett nyelvével. – Gyûlöl téged, Meredith.
Gyûlöl, gyûlöl, gyûlöl…;


Levegõért kapkodva ültem fel az ágyamban. A telihold vastag csíkokban megvilágította a szobát. Odakint Remus vonyított elkeseredetten, és nekem is üvölteni volt kedvem, kihányni a keserû fájdalmat, mely elszorította a torkom, ahogy tekintetem végigsiklott a sok-sok születésnapi ajándékon magam körül.

Te mit kaptál, Caity? – sikoltott fel bennem egy ismeretlen hang. Sokkal inkább az enyém volt, mint a sajátom, és éreztem, hónapok óta ezt keresem.

Nem, nem felejtettem el, hogy neked is ma van a születésnapod.









* Boldog születésnapot! ^.^ [ír] (a TATK-nak is…; :))
**3. fejezet (Az emlékek jönnek. Ha akarod, ha nem…;)
Tudom. Bizalomjtk by Sophie
Tudom. Bizalomjáték

[I]

/A bizalomjáték kockázatos dolog. Hiszen már a neve is felér egy mélyebb értelmû ellentmondással, szinte felelõtlenség így hívni, mert a bizalom nem olyasmi, amivel érdemes játszani.
A név tulajdonképpen ennyit takar: állj mögém, és kapj el – én bízom benned, nem lesek!
Ha a társad elkap, semmi probléma, tényleg jó móka próbára tenni az egymásba vetett hitet; de ha
elesel, elejtenek, akkor végleg tönkremegy valami, ott belül. Talán kedves maradsz az illetõhöz, talán még a barátodnak nevezed, de semmiképp nem lesz ugyanaz. Szépen lassan úgyis kiütköznek majd a jelek: elharapott mondatok, fintorrá torzult, kapkodva elrejtett mosolyok, titkolózások és árulások, amiket nem követ lelkiismeret-furdalás.
Te nagyon jól tudtad ezt. Ezért volt a bizalomjáték az egyetlen, amin sohasem nevettél.
Még csak el sem mosolyodtál./


A terem ablakán még csukott táblákon át is beáramlott a dermesztõ hideg, s mi idõrõl idõre összébb húztuk magunkon a kabátot. Igyekeztünk a lehetõ legkisebb üres termembe bevackolni magunkat, hátha hosszas ott-tartózkodás után elviselhetõ lesz a hõmérséklete, de a rúnatan szakkör számára fenntartott helyiség nem igazán váltotta be a hozzá fûzõdõ reményeket. Így hát maradt az asztalokra halmozott néhány hordozható tüzecske és a világításra meggyújtott fáklyák (szép is lett volna…;) külsõ, és a karácsony közeledtével már túlságosan is ünnepi hangulatba került elsõsök iránt érzett düh belsõ fûtésként. A múlt század(ok)ból itt maradt, nehéz bársonyfüggönyöket is behúztuk; a helyzet leginkább a hosszú téli esték nyugodt, teaiszogatós hangulatát idézte – volna, azonban délután volt, és vibrált köztünk a feszültség.
Valami csoda folytán csak négyen voltunk, Agatha talán az influenzájára hivatkozva maradt távol kényszerû tanulókörünkbõl; õszintén szólva egyáltalán nem érdekelt. Az, hogy nem volt velünk, nem javított a dolgokon, maximum nem feszítette tovább a húrt.

- Dévi, iteatnát az átváltoztatástan könyvetet?
- Hm?
Shirley továbbra sem nézett fel a jegyzeteibõl, de lusta mozdulattal kivette szájából a pennát, úgy ismételte meg a kérdést.
- Davey, ideadnád az átváltoztatástan könyvedet?
- Csak anyám szólít így – fintorodott el David.
- Akkor vedd úgy, hogy ezentúl kényszeresen használni fogom minden mondatom végén a ’fiam’ szót – morogta vissza alig figyelve Shirley.
- Te most kigúnyolod az anyámat? – fortyant fel a fiú. Eddig is remegett a ki tudja miféle indulattól, most robbanni készült. Értelmetlenül – mondtuk egymásnak egy gyors pillantásban Jeremyvel.
Shirley értetlenül, szinte lesajnálóan emelte rá a tekintetét.
- Már miért gúnyolnám ki? Egyszerûen csak rávilágítottam a fiús anyák egyik berögzült szokására. – Megrázta a fejét, és újra írni kezdett.
- Fiús anyák? – ütötte tovább a vasat David.
Barátnõm nagyot sóhajtva fordult ismét felé, miután hitetlen grimaszt vágott felém.
- Tudod, olyan nõk, akiknek csak fiuk van, így lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatják minden egyes gyereküknek, hogy fiam. Ideadod a könyvet? – A nyomaték kedvéért kinyújtotta a kezét, mire David engedelmesen oda is adta.
- Mi lenne, ha visszatérnél a ’David’ megszólításra? – ugrasztott megint. A napnál is világosabb volt, hogy nagyon össze akar veszni valakivel.
- Világvége – felelte elmélyülten lapozgatva Shirley.
- Ja, kitörne a harmadik világháború – raktam arrébb a befejezett bájitaltan házimat.
- A mi? – Támadt rám David. Nem túlzok, támadás volt.

Válasz helyett kikaptam a táskámból az almát, amit Sirius csent nekem a konyhából, és azt rágcsálva hintáztam a székkel, miközben a függöny egy résén keresztül bámultam a hûvös, vakítóan visszatetszõ téli napsütést. Ritka volt mostanában, hogy elõbújt a felhõk mögül, folyamatosan esett az esõ, elõre látszott, hogy mocskos, sáros karácsonyunk lesz. Bár…;
- Szerinted van értelme, hogy nem szól hozzám?

Jeremy alig hallhatóan elnyomott egy káromkodást, majd folytatta a varázsigék motyogását. Ez eddig bevált taktika volt, sõt Jeremy többszörösen jól járt vele: kimaradt a mi kis magánháborúnkból (már amennyire megtehette ezt, mint mindkettõnk barátja), és egyre több magas szintû bûbájt sajátított el. (Amikor gyakorlatban is alkalmazta õket, vagy Davidet vagy engem hívott segítségül, sosem Shirleyt, és ezzel bölcsen hárította el a komolyabb összezördüléseket.) De David most kötözködõsebb volt, mint bármikor ezekben a hosszúra nyúlt napokban. Eddig sem volt könnyû vele, az pedig csak nehezítette másik két barátunk helyzetét, hogy az esõzések miatt gyakorlatilag össze voltunk zárva. Persze kerültem Davidet, mert fogalmam sem volt, mit kellene tennem a történtek után, azonban a kastély is véges, és a fiú is elszántan kutatott utánam, hogy – Jeremyt idézve –„jól összevesszünk, és egy nagy csókcsata után pontot tegyünk a bonyodalmak végére”. David minden áron kivitelezni akarta ezt az akciót, legalábbis erre következtettem Jeremy tartózkodó morgásából, és abból, hogy mindig mindenhol Davidbe botlottam. Mivel a tekergõk sem lehettek állandóan velem, hogy kihúzzanak a csávából, és Regulus sem állhatott õrt mellettem huszonnégy órában, rövid idõ után úgy döntöttem, minden mindegy alapon hagyom, hogy David körülöttem lebzseljen, provokáljon, sértegessen – egyetlen szó nélkül tûrtem, bármit csinált.

Eddig.

Mert nem egészen természetes, ha az ember nem áll szóba a legjobb barátjával, még ha van is rá oka.
Most döbbentem rá, hogy amit eddig jól megfontolt, jogos haditervnek neveztem magamban, valójában menekülés volt; és mert általában nem vagyok gyáva, vagy ilyesmi, ez a felismerés majdhogynem fájt. De nem jobban, mint Shirley és Jeremy szenvedõ arca, mely szintén csak most nyert jelentõséget. Te jó ég, milyen érzés lehet, ha a barátaid lassacskán lerombolják az egész gyerekkorukat, ami a tiéd is egyben, és mindeközben nem õk kapják a legnagyobb pofonokat, hanem te, mert el kell viselned õket…; Nekem ez a csapat a második családom, mégis ebbe a helyzetbe kényszerítettem õket.

- Igenis van, ha nincs mit mondanom neked – billentem vissza a székemmel.
- És nincs? – halkult el David hangja. Ez vagy arra utalt, hogy nem számított válaszra, vagy tényleg sûrûn alkalmazott mostanában színpadi eszközöket, hogy fokozza a „drámai feszültséget”. Bármelyik is volt a tettes, még ingerültebbé tett.
- De igen. Most már – tettem hozzá Shirleyre pillantva, de õt is és Jeremyt is túlságosan lefoglalta, hogy úgy tegyen, mintha nem érdekelné a dolog, így egyikük sem értette meg a néma üzenetet.
- Nocsak, a jégkirálynõ hajlandó érintkezni a pórnéppel? – dõlt elõre gúnyos félmosollyal.
- Olyannyira, hogy képes lenne arra pazarolni becses erejét, hogy hozzád vágjon egy könyvet – toltam arrébb néhány terjedelmes kötetet az asztalon. Nem volt valami eredeti húzás, de nem is vártam tõle eget rengetõ hatást, hiszen Daviddel egyformán erõs jellemek vagyunk, épp csak vissza kellett vágnom valahogyan.
- Hûha…; És esetleg magyarázatot is ad a viselkedésére?
- Én? – szisszentem fel. – Én magyarázkodjam? Azok után, amiket mûveltél velem?
- Beletapostam pici Potter lelkébe? Tényleg halálos bûn…; - Arca egy csíkban kipirult, szeme a hátam mögött álló polcokat pásztázta.
- A „nem hiszem, hogy van mirõl beszélnünk, de hallgatlak” nem hangzott olyan hatásosan egy pisis ötödéves szájából, hogy maradandó nyomokat hagyott volna Jamesben. Kevés vagy ahhoz, hogy bárkit egykönnyen megbánts.
- Akkor nem értem, neked mi bajod van.
- Nem bárki vagyok, és nekem nem egy vagy a sok hülye roxfortos közül! Ez a bajom, ha tudni akarod. – Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd felpattantam. A fapadló deszkái meg-megreccsentek lábam alatt, az öreg vaskarikák fáradtan csikorogtak, ahogy elhúztam a függönyt.
Odakint egy vészjóslóan sötétlõ viharfelhõ eltakarta a napot, valahol a távolban lustán felmorajlott a látóhatár. Mindenütt véget ért a vihar elõtti csend.
- Szóval nem vagy akárki. Mióta Potterékkel lógsz, egyre egoistább vagy. – Felkészületlenül érte odavillanó pillantásom, megkésve kapta el a fejét.
- Sajnálom, nem gondoltam, hogy magadtól már nem sorolsz a barátaid közé. Bocs, hogy élek…; Azért látom, hatásos volt az Agatha-féle agymosás. Egyre tehetségesebben lapátolod a homokot a múltadra…;
- Féltékeny vagy? – nevetett fel durván. A kegyetlen hangban groteszk madárként vergõdött a remény.
- Rád? – Elgondolkozva támaszkodtam egy szék háttámlájára. Tekintetem végigkalandozott makulátlan talárján, gondosan lefésült haján…; hiányzott a megszokott gyûröttség és kócosság…; Végül a szemén álltam meg. – Egyre kevésbé.

A pöttyös íriszek elkerekedtek a döbbenettõl, a fiú arcán átsuhant még egy hitetlen mosoly, aztán kétségbeesetten rántotta vissza pillantásával távozni készülõ barátját.
- Mi most megkeressük Flitwicket, és panaszkodunk egy kicsit az elsõsökre. Ti csak…; beszélgessetek – mondta Jeremy, maga elõtt terelve a szoba hûvösétõl remegõ Shirleyt. Tétován intett David felé, mintha azt mondaná: „Ugye, hogy igazam volt.”, és nem törõdött egyszerre felcsattanó kiáltásunkkal.
- Ne!

Az ajtó döngve becsapódott, a szekrényekben csilingelni kezdtek az üvegtáblák.

David képtelen volt beszélni hozzám, talán amiatt, amit mondtam, talán mert tudta, hogy nem érdemelte meg ezt a nyers õszinteséget. Ez a régi idõk kiváltsága volt.
A tehetetlen csöndben én sem tudtam mit kezdeni magammal; óvatos léptekkel végigjártam az üveges szekrényeket, hogy elcsendesítsem vibráló hangjukat, de a sápadt, átlátszó tükrök átvették ujjaim remegését, tovább sírtak. Kapkodva fülem mögé húztam egy arcomba lógó hajtincset, s zajosan magam alá húztam egy széket, hogy elnyomjam csendes lármájukat.

David ijedten fordult felém. Zavarba ejtõen sokáig fürkészett, míg elhagyta a száját az elsõ rekedtes, bizonytalan szó.
- Mégis…; mégis mit vártál tõlem? Figyelj, tudod, hogy engem egy kicsit mindig…; zavart, ha Potterrel meg Blackkel lógtál, de ez régebben alig fordult elõ, és akkor is leginkább Black volt veled; kicsent éjszaka a szobádból, délutánonként kviddicsezni tanított a pályán, elkísért a könyvtárba, mert nélküle még nem jutottál be a zárolt részlegbe, valahogy levitt Roxmortsba idióta mugli lányregényeket venni, és…; és ha bajban voltál, rögtön ott termett melletted, mintha lenne valami titkos kis riasztórendszeretek. Lehet, hogy sose gondoltál bele, de ez szörnyen idegesítõ volt, mert évekig csak mi voltunk neked Shirleyékkel, meg Black öccse, aztán hirtelen lett egy külön kis életed, amibe még annyira sem láttunk bele, mint a Regulusszal való barátságodba. Rajtam kívül ezt mindenki természetesnek vette, hamarabb kezdtek el felnõni, vagy tudom is én, és…; Med, annak ellenére, hogy utáltam az egészet, soha egy szót sem szóltam - egészen a múltkori veszekedésünkig. – Lassan összegyûrt egy tintafoltos papírfecnit. A megkezdett Hollóháti-címer egyre csak zsugorodott, majd végleg eltûnt a gyûrõdések között. – Idén…; idén rengeteget voltál velük. A Tekergõkkel. – Látszott rajta, hogy szívesen kifejtené a névrõl alkotott véleményét, de visszafogta magát – elõször a mai nap folyamán. – Nekik engedted, hogy kihúzzanak a depresszióból, velük tanultál a parkban, bejárkáltál a Griffendél-toronyba…;. Nem bírtam tovább, muszáj volt mondanom valamit, úgy éreztem…; úgy éreztem meghalok, ha nem teszek semmit ellene.

Az asztal lábát rugdosva várta, hogy közbeszóljak, de nem akartam, hiszen eddig semmi olyat nem mondott, amit ne tudtam vagy sejtettem volna.
Keserû mosollyal rám pillantott, majd folytatta:
- Aztán teljes meggyõzõdéssel a képembe vágtad, hogy soha nem járnál Potterrel, pár órával késõbb pedig már vadul smároltál vele az udvaron…; Ti voltatok az újdonsült álompár, mindenki rólatok beszélt, még ha eleinte csak titokban is…; Én…;
- Te tudhattad volna, hogy nem ok nélkül szegtem meg a szavam. – Az ujjbegyeimen táncoló dühödt kis szikrák magukra vonták a figyelmét, ahogy egy könyvkupacra tenyerelve fölé magasodtam.
- Az utóbbi idõben annyira megváltoztál…; Nem tudtam…;
Nem akart rám nézni, és ez ellen nem tehettem semmit, pedig most mindent a szemébe akartam ordítani, bele abba a lelket rabló színes szempárba. Ökölbe szorított kezemmel az asztalra csaptam.
- Aztán meg csak úgy összejöttél Agatha Greymore-ral. – Csöpögött a hangom a gúnytól.
Erre már David is kirúgta maga alól a széket, bár nem érte el vele a kívánt hatást; hiába volt fél fejjel magasabb nálam, ez mit sem változtatott az erõviszonyokon.
- Ne akard bemesélni magadnak, hogy engem mindenben csak a halálos szerelem vezetett – kiáltotta. – Agatha mindig is tetszett nekem.
- Peeersze – nevettem fel szinte hisztérikusan. – Tavaly még a nevét se tudtad rendesen! Te ne akard bemesélni nekem, hogy mindenrõl én tehetek, amikor az igazság az, hogy a hülye féltékenységed tette tönkre az egészet!
Kezével a hajába túrt, és egy lépéssel elõttem termett.
- Ne hidd azt, hogy a fél világ szerelmes beléd, csak mert szép vagy, okos és kedves.
Fejemet rázva elhátráltam elõle.
- Nincs igazad, David. Én csak abban hittem, hogy mi ketten együtt…; jó kis csapat lennénk, javíthatnánk valamit a világunk felborult egyensúlyán. – Rövid, szomorkás nevetésemet az üvegek nem szûnõ csilingelése kísérte. – De tévedtem. El sem hiszem, hogy ekkorát tévedtem.

Nem nyúlt utánam, mikor karját súrolva kisétáltam az ajtón. A folyosón megcsapott a huzat, de meg is szûnt, mikor a terem bezárult mögöttem. Lépteim zörejét elnyomta egy ablaktábla ütemes dobogása, és az éles villanásokat követõ fel-felcsattanó mennydörgés.
A folyosó végén az esõcseppek kellemesen lehûtötték kipirult arcomat; becsuktam az ablakot, s a bejutásért végtelen csatát folytató cseppek dübörgéséhez nyomva homlokomat meglepõdve konstatáltam, hogy önként lemondtam a titkon várt „csókos” békülésrõl, és megint csak az fáj, hogy nem sikerült visszaszereznem egy barátságot.

*



- Hihetetlen, hogy még mindig tart a vihar. – Regulus lehelete bepárásította az ablaküveget, ahogy finom, pajkos mosollyal az enyém mellényomta fejét.
Arcommal csodálkozva fordultam felé.
- Csak az elõbb kezdõdött el.
- Pontosan másfél órája. – A csuklójára vetett pillantás után zsebre vágta a kezét, és vállával a falnak dõlt. – Jól vagy?
Undok, cuppanós hanggal váltam le az ablakról, s még ugyanabban a másodpercben minden porcikámba belenyilallt a bizsergõ fájdalom.
- Persze…; nem. – Fél fenékkel feltornáztam magam a párkányra, minden apró kis mozdulatra felszisszenve. – Ha igazat mondtál, már majdnem két órája szobroztam itt teljesen mozdulatlanul.
- Megint összevesztél Thorntonnal?
- Hûha, te vagy az új telepatám? – Mosolyba rándult fintor. – Azt hittem, már senkit se küldenek…;
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, eszemben sincs legilimentálni téged. – Szórakozottan rángatni kezdte a talárom sarkát. – Segítség kéne a számmisztika házi dolgozathoz, úgyhogy elindultam megkeresni téged, összeakadtam a barátnõddel, és õ mondta, hogy errefelé talállak. Sõt, felhívta a figyelmemet, hogy a nagy szerelmeddel beszélgetsz, szóval ha lehet, lassan sétáljak. Most pedig itt vagy, egyedül, zaklatottan…; Összeraktam a dolgokat.
- Mindig is tudtam, hogy okos gyerek vagy – csaptam rá a kezére.
- Akkor már ketten vagyunk – nézett fel vigyorogva, majd csakazértis mozdulattal újra ujja köré csavarta a taláromat.
Elkomolyodva reakcióm hiányától megkérdezte:
- Nem akarod elmesélni?
Vállat vontam.
- Semmi extra, csak a szokásos.
- Engem nem versz át, bogaram, képtelen vagy egyforma veszekedéseket produkálni.
- Ezt most bóknak vegyem?

Megforgatta a szemét.
- Nincs kedved a plüssmackós, VIP pinceszobánkban folytatni az elüldözésemet? Hideg van ezen az elhagyatott folyosón, és a világítás sem valami meghitt.
- Nem érzed romantikusnak a fény teljes hiányát? – pislogtam rá komolykodva.

Nevetve megcsóválta a fejét, és ölbe kapott.
- Elõször a rúnatanos terembe vigyél, ott hagytam a cuccom – kopogtattam meg a mellkasát.
- Minek az neked? – Nyögve dobott egyet rajtam, mintha nehéznek érezne.
- A számmisztika mond neked valamit?
- Stréber...
- Te meg gyáva vagy – nyújtottam ki a nyelvem diadalmasan. – Valld be, hogy azért akarsz behúzódni egy biztonságos, meleg szobába, mert félsz a vihartól.
- Lebuktam – dörmögte furcsa pillantással, és kifújt egy kósza hajszálat az arcomból.

Aztán villámgyorsan letett a földre, könnyes szemekkel odakapott puha bõrcipõbe bújtatott lábához, s halkan a „küszöb” szót tátogta felém, néhány szaftos káromkodással megfûszerezve. A bûnös fadarab felett nyitva állt a teremajtó. Odabent hideg volt, jóval hidegebb, mint mikor itt tanultunk, és a hõmérséklet a nevetés utolsó szikráját is eloltotta bennem. Mondanom sem kell, hogy David már nem tartózkodott itt, de ugyanúgy hiányoztak az asztalokról a hordozható tüzeket óvó befõttesüvegek; sorsukra néhány gazdátlan üvegcserép utalt csak az egyik sarokba rúgva, s útjukat csillogó üvegszemcsék jelezték a földön. Más oda nem illõ dolog nem volt a szobában, mégis valami kétségbeesett rendetlenség ordított a bútorokról.
Végigsétáltam a visszarendezett padsorok között, minden padfiókban széttépett füzetek után kutatva, de a cuccaimat a tanári asztalon találtam meg, gyerekes tökéletességbe kényszerítve.

Könnyedén összeillesztettem a jeleket: David elõször tombolt, majd pakolt, végül hirtelen jött nyugalmát, mint mindig, beteges, krízishelyzetekben elõbukkanó rendmániájával vezette le. Kínlódva belerúgtam az asztal lábába, mire az tiltakozva reccsent egyet.
- Ne erõltesd, jön az magától is – szólalt meg mellettem Regulus.
Dacos mozdulatokkal összekevertem a jegyzeteimet, majdhogynem felnevetve a frissen odabiggyesztett oldalszámozáson.

Úgy tûnik, Regulus nem is várt választ, türelmes pillantását rajtam tartva végignyúlt egy pad tetején.
Az ilyen hétköznapinak is mondható szituációkban mindig õ volt a nyugodtabb kettõnk közül, de talán csak azért láttam így, mert legtöbbször nem õ volt a szenvedõ alany. Ha vele történt valami…; nos, körülötte ritkán akadtak átlagos problémák. Tulajdonképpen nem meglepõ, hogy szükségünk volt egymásra, hiszen már a megismerkedésünknél kölcsönös védelmet nyújtottunk a másiknak, és ez az évek során semmit sem változott. Azt hiszem, ez a barátságnak az a fajtája, amit senki sem tehet tönkre, ami valahogy a kezdetektõl örök szövetség a Fentiek szemében.
Naná, hogy ezért kell a legtöbbet szenvedni.

Daviddel vagy azért van ennyi gondunk, mert még csak a kezdeti stádiumban vagyunk – az együtt töltött gyerekkor ellenére -, vagy talán…; sosem volt örökkévaló a barátságunk, bármennyire egyértelmûnek tûnt is ez.
Ebbe bele sem akarok gondolni.

Öntudatlan fejrázás után a fütyörészõ Reg felé fordultam.
- Mire értetted, hogy jön az magától is?
- Tudod, mikor a lábad találkozik valami keménnyel, az fájdalmas dolog, és hát…; azt hiszem teljesen feleslegesen rugdostad azt a szerencsétlen asztalt. – Elvigyorodott. – Érzem, hogy a következõ küszöb téged fog megtámadni, bogaram.

*


- Nem mondod komolyan, hogy tényleg behoztál ide egy plüssmackót – kiáltottam fel, miután becsukódott mögöttünk az ominózus pinceszoba ajtaja, és megláttam az ágy végén trónoló hatalmas állatot.
- Az úgy volt, hogy párbajoztam picit Averyvel, és ez lett belõle. – Lehuppant az ágyra, és megpöckölte a mackó orrát.
- Aha, fõleg, hogy ötödévesként még hallomásból is alig ismerheted az emberi transzformációkat – fontam össze mellkasom elõtt a karom.
- Elfelejted, hogy a Black-házban nõttem fel.
Felhorkantam.
- Nem, Reg, azt sosem felejtem el. – Megunva a gyerekes játszadozást, leereszkedtem mellé.

Egy ideig szótlanul, nosztalgikus pillantással figyelte a hajamon a cikázó villámok fényét, a fekete, sötét könyvre és egy bizonyos teadélutánra gondolva, majd a mennydörgéssel együtt fájdalmasan megrándult az arca.

Furcsa pillanat volt. Szépvonású arca önámító, szinte hazug mosolyba torzult, aztán percekig nem mert rám nézni.
Mellbevágott a levegõtlenségben kavargó kimondatlan dolgok félelmetes mennyisége, az itt-ott érezhetõ, elõre megírt történetek incselkedõ, másodpercnyi felcsillanása, és életemben elõször nem követeltem magyarázatot, õszinteséget; helyette, a körülmények ellenére egészen ügyesen, igyekeztem oldani a feszültséget.
- Szóval nehezedre esik beismerni, hogy a kedvemért egy plüssmaci beszerzésére vetemedtél.
Hálás nevetéssel nyomta az arcomba a mackót.
- Nincs mit bevallanom, Med…; Jó, elismerem, lódítottam egy picit, de semmi közöd ehhez a szõrös állathoz.
- Vagyis…;?
- Rabastan egyre többször horkol éjszakánként, úgyhogy mostanában sûrûn alszom itt. – Gondterhelten felsóhajtott. – De tényleg párbajoztam Averyvel! A múlt héten, a negyedik emeleti kisfolyosón, azért, mert…;
- Nem érzed kínosnak, hogy egy állatkával alszol, mikor kiüldöznek a saját ágyadból? – böktem oldalba, félbeszakítva a szóáradatot.
- Nem alhatsz mindig velem, szóval…;
Elvörösödtem.
- Ez most nagyon-nagyon gonosz húzás volt, Regulus Arcturus Black!
- Csak a jó híremet védem – pislogott ártatlanul. – Tényleg, tudod, hogy azóta is Med-illatú a párna?
- Ne tereld a témát!
- Én nem terelem – mentegetõzött túljátszott ijedtséggel. – Csak más irányba…;
- …; tereled. Eeennyi. – Elégedetten dõltem hátra.
- Ravasz egy boszorkány vagy, Meredith Field.
- Te, ez egyre jobb lesz – vigyorogtam rá. – De azért ne udvarolj ennyire feltûnõen. A mardekárosok állítólag körmönfontak.
- Azt hittem, az a legjobb gyógymód a szerelmi bánatra, ha az ujjam köré csavarlak, és elveszlek feleségül.
- Hol látsz itt szerelmi bánatot? – komolyodtam el.
Közelebb csúszott, és mellém könyökölt.
- Úgy rémlik, bele vagy zúgva Thorntonba.
Fintorogva megdörzsöltem öklömmel a homlokom. Halványpiros folt jelezte a bõrömön, hogy néhány órával korábban ugyanezzel a kezemmel vágtam rá az asztalra. Ahogy felidéztem David arcát, hirtelen sokféle érzelem kezdett bennem kavarogni, de…;
- Össze vagyok zavarodva – csuklott el a hangom. Mellkasába fúrtam a fejem, és fulladozva kapaszkodtam meggyûrõdõ pulcsijába. – Ejtsük ezt a témát, jó?
- Igenis, kapitány – húzott fel maga mellé, miközben dörmögve megjegyezte, hogy havi rendszerességgel áztatom el a talárját.

Meglepõen gyorsan elapadtak a könnyeim; Regulus hitetlenkedve kukkantott be kigombolt talárja alá, és szemrehányón közölte, hogy nem lett vizes a pólója.
Felálltam az ágyon, szándékosan trombitálva fújtam ki az orrom, s közben véletlenül a kisujjára lépve sétáltam végig a recsegõ bútordarabon.

Váratlanul elaludt a fáklya - épp mikor könnyedén a földre ugrottam. Nem láttam összefüggést a két esemény között, ezért arra fordultam, amerre a „megcsonkított” Reget sejtettem, hogy megkérdezzem, szerinte mi is történhetett, ám egy tenyér csúszott puhán a számra, mielõtt akár egyetlen hang is kijöhetett volna a torkomon, s tulajdonosa hangtalanul a sarok irányába vonszolt. Apró, súrlódó zaj jelezte, hogy a falnak dõltünk. A szívem egyre hevesebben kalapált a jól ismert fagyos rettegéstõl és egy ismeretlen, megnevezhetetlen érzéstõl. Ha nincs befogva a szám, Regulusért kiáltottam volna, percekig, órákig ebben a fájdalmasan ismerõs, természetellenes vaksötétben, mert minden a már megtörténtet súgta körülöttem, és az ujjbegyeimben lüktetõ vér egy pici kéz után kutatott.

Ekkor végre felismertem a derekamra fonódó kart, és a finom, édeskés Regulus-illatot. A testem eddig egy merõ görcs volt, de most felengedett; ezt Reg is megérezhette, hiszen levette ajkaimról a tenyerét, és ujjait a Caitlint keresõ kezembe kulcsolta.

Elszállt a déja vu. A lelkemet elengedte a veszteség kegyetlen marka, de közel sem könnyebbültem meg. A pillanatnak éltem minden porcikámmal, hallottam, hogy a szívem együtt ver Reguluséval, de ez a közös rettegés más volt, mint az összes eddigi félelmem, épp azért, mert megosztottam valakivel. Groteszk, vigasztaló halálfélelem volt.

Odakint várt-váratlan elektromos fény törte át a sötétséget, hidegen pásztázva az udvart, mint egy tudatos, óriás gömbvillám-hadsereg.
Néma volt az esõ, némák voltak a fák, hangtalanul sikoltoztak mellettünk a tárgyak. Kegyetlenül vibráló csönd uralta a világunkat.

Aztán ahogy jött, el is ment a gyilkos, vakító fény; meggyulladtak a fáklyák, ismét süvíteni kezdett a szél, és folytatódott az, ami elõtte is felfordította a környéket. Zuhogott az esõ, ordítva követelt valami érthetetlent a mennydörgés, és idõrõl idõre ránk vicsorogtak a villámok.

Összefont kezünkben engedett a szorítás, és bennem ébredezni kezdett a fájdalmas, emlékezõ düh.
- Mi a fene volt ez? – Az ablakhoz rohantam, s lábujjhegyen állva kémleltem az udvart a rácsokon át. Megtévesztõ mozdulatok voltak ezek, mert közben szokatlanul dühösen támadtam Regulusra.
- Fogalmam sincs. – Tekintetét az enyémbe fúrta, miközben alig-alig mozdulva a karosszékbe süppedt.
Volt némi õszinte felhang a válaszában, ami felkészületlenül ért – akkor még nem tudtam, hogy mire vonatkozik, mihez kapcsolódik.
Hogy idõt nyerjek, újra kinéztem az ablakon.
- Regulus, az a vihar odakint nem természetes. – Nyugodtan zsebre vágtam ernyedt kezeimet. – Te is tudod, hogy mágikus eredetû, és biztos vagyok benne, hogy már akkor is tudtad, mikor elkezdõdött. Mi folyik itt?
- Nem akarlak bajba sodorni – válaszolt halkan, de keményen.
- Tudtál róla, igaz? Tudtál a kémvillámról.
- Igen, de nem vettem részt benne. Nem voltam benne, értsd meg. Csak ezt értsd meg, Med.
- De tudtál róla.
Felpattant, és megragadta a karom.
- Hagyd ezt abba.
- Ez valami akció volt. Elõre megtervezték azok a mocskok, ugye? Most kit raboltak el? – Kezdett hisztérikussá válni a hangom.
- Med…;
- Tudtál róla, de nem voltál benne? Nocsak, akkor biztos figyelmeztetett valaki. Egy gyenge láncszem a csuklyások között? Kellemetlen…;
- Emberéletekkel játszol, Med – rántott dühösen magához.
- Te is erre készülsz, vagy ezt nem mondták el? – sziszegtem.
- Nem vagyok halálfaló.
A képébe vágtam volna, hogy lenyelte a ’még’ szócskát, de akkor úgy éreztem, belehalnék ebbe az egy mondatba.
- Én voltam a célpont, igaz?
- Nagyon kérlek, hagyd abba. Vannak dolgok, amikrõl nem kell, amikrõl nem szabad tudnod. – Elengedett, és hátat fordított nekem.

Megfogtam a vállát. Nem mozdult; lehanyatlott a kezem.
- Tudod, hogy mit mûveltek a családommal. – Nehezemre esett a beszéd.
- Igen.
- Azt is, hogy ezért gyûlölöm a bátyámat?
Nem felelt.
- Reg!
- Te ezt nem érted.
- Tényleg nem.

Kisétáltam a szobából. Már a hozzá tartozó elõadóterem kilincsén volt a kezem, mikor utolért Regulus hangja.
- Bízol bennem, Med?
Visszafordultam. Tenyerem a jeges fémhez tapadt, a bizonytalan válasz félúton megrekedt.
- Mert én jobban bízom benned, mint bárkiben ezen az elcseszett világon. – Már csak pár lépésre volt tõlem. – Emlékezz csak a hátunk mögött hagyott évekre. Te vagy a legjobb barátom, Meredith Maeve Field, akár tetszik, akár nem.
- Mi van Lestrange-dzsel?
- Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd.
- Nehéz napom volt – vontam meg a vállam.
- Tudom, veled voltam.
Megnyaltam a szám szélét, és bizonytalanul tettem felé egy lépést.
- Nem vagyok biztos abban, hogy megbízom benned.
- Ellenõrizzük – bólintott.

Lehajtott fejjel megfordultam. Hallottam, hogy felveszi a megfelelõ távolságot, de nekem még idõre volt szükségem.

Az elmúlt percek, órák, napok, hónapok, évek õrjöngve kavarogtak bennem.
El fog kapni.

Képek, illatok, arcok, érintések összevisszaságukkal végigégették az érzékeimet.
El fog kapni.

Gondolatok, szavak, mondatok, beszédek, sírások, nevetések, csendek.
El fog kapni.

Eddig is küzdöttünk ezért a barátságért, ezután sem adhatjuk fel. Nem adhatom fel. Dacos vagyok.

A sarkamra helyeztem a súlypontomat, és hanyatt dõltem.

Semmi más, csak bizalomjáték.

Elkapott.
- Nem vagyok halálfaló – állított talpra.
- Ha rajtam múlik, nem is leszel az.
- Tudom.
Csak az a baj, hogy nem rajtad múlik, Medy.
Trsvonal by Sophie
Szerző megjegyzései:
Tessék elolvasni A Hölgy cím? novellámat, nem véletlenül mondogatom, nagyon hasznos és információ-dús. Higgyétek el, én írtam :P
Jó olvasást!
Törésvonal



/Egyszer megkérdezted, mik azok a törésvonalak. Emlékszem, nem akartalak megijeszteni, de féltem félrevezetni is csillapíthatatlan tudásszomjadat, így nagy vonalakban próbáltam elmagyarázni neked, hogy amikor mozog a föld... Nem értetted, csalódottan futottál a nagy, végzős Flame-hez, aki szörnyű példákkal illusztrálta a fogalomhoz tartozó jelenségeket, és szándékosan halálra rémisztett téged. Ekkortájt utazott a Szent András-törésvonal környékére Shirley a szüleivel, és Te egy hároméves minden dühével követelted, hogy hívjuk őket haza, mert meg fognak halni.
Azt mondtam, követelted? Sajnálom. Hiszen kérted, mérgesen ugyan, de úgy, ahogyan azt a Könyvek Könyvében megírták: hittel, bizalommal, állhatatosan és kitartóan, ahogy a víz a partot mossa; kivájja a sziklákat is, pedig azok erősebbek a vízcseppnél, s mégis a vízcsepp győz.
Ők hazatértek – te örökre elmentél./


Regulus ragaszkodott hozzá, hogy vele maradjak, amíg véget nem ér a vihar. A fejemnek és a szívemnek szüksége lett volna egy kiadós szellőztetésre, de be kellett látnom, hogy ilyen időjárási körülmények között nem túl jó gondolat egy séta a szabadban. Arról nem is beszélve, milyen sápadt lett az arca, mikor Caitlin hangját hallva rögtön távozni akartam. Keményen, szinte parancsolva kérte, hogy egy tapodtat se mozduljak mellőle, míg azt nem mondja; a lehető legjobb indok volt, hogy éppen ő marasztalt, azt sugallta: odakint veszélyes. De nem közölte, miért, én pedig nem kérdeztem. Túl sok volt a bizonytalanság, a láthatatlan határ, túl nyomott a tüdőmbe szorult levegő. Nem ellenkeztem, mikor gyengéden visszatuszkolt a szobába.

Mindent megtett, hogy felvidítson, és kinek sikerült volna ez a lehetetlennek tűnő küldetés, ha nem neki, Sirius Black öccsének? Az első mosolytól kezdve már nyert ügye volt, semmi nem állt egy kellemes beszélgetés útjába, hiszen azokat a témákat hónapok óta elővigyázatosan kerültük. Volt gyakorlatunk benne.

Aztán elhalt az utolsó mennydörgés hangja is, és mi egyszerre ültünk fel, pihegve a rögtönzött párnacsatától. Még egy utolsót csaptam a fejére a plüssmackóval, amiről továbbra sem bizonyosodott be, hogy nekem szánta a Reg becenevű Sors, majd fogtam a cuccaimat, és elegánsan keresztülestem a küszöbön.

Szerencsére Regulus mögöttem állt, sőt, a nagy nevetés közepette még el is kapott.
- Én megmondtam, bogaram – kócolta össze a hajam.
- Nem vennék rá mérget, hogy a te kezed nincs benne a dologban – morogtam a frizurám maradék becsületének megőrzése érdekében távolabb húzódva tőle.
- El tudod rólam képzelni, hogy kockáztatom a lemásolandó házi feladatok épségét? - fakadt ki felháborodottan.
- Neeem, dehogyis... Most burkoltan arra céloztál, hogy ne vigyem sehova a számmisztika jegyzeteimet?
- Leköteleznél – bólintott meg-megránduló ajkakkal.

Kihalásztam a gyerekes kis rajzainkkal díszített papírlapokat, majd gondosan összehajtva a talárja zsebébe süllyesztettem őket.
- Vigyázz rájuk – dünnyögtem nagyot nyelve. Valahol a talpam mellett egy foltban kiégett a szőnyeg...
Finoman megemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen.
- Ki vele, mit akartál igazából mondani?
- Nem lényeges, ezzel csak elhitetném veled, hogy gyáva vagyok...
- Maeve...!
- Uhh. Nyertél, Arcturus. - Nagy levegőt vettem, és kicsit távolabb húzódva megkérdeztem: - Ülhetek veled a vacsoránál? Úgy értem, a ti asztalotoknál... Tudom, hogy furcsa lenne, és utána hetekig hallgathatnád Lestrange nyavalygását, de nem akarok David közelébe kerülni, megint olyan bonyolult ez az egész...
- És inkább eszel egy asztalnál a „sötét oldal söpredékeivel”? - idézte szkeptikusan egy hetekkel ezelőtti kirohanásomat.
- Majd világítasz nekem a glóriáddal... - nevettem fel idegesen.
- Miért, mi van a tiéddel?
- Kiégett benne az égő...

Kezébe temette az arcát, úgy morogta ujjai közül:
- Istenem, Med, te meg a mugli baromságaid... Az őrületbe kergetsz.
- Legalább osztozol velem a világon. Szóval?

Összeráncolt homlokkal emelte tarkójához a jobb kezét.
- Nézd, a jelen körülmények közt ez nem valami jó ötlet.
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Akkor odaülsz hozzám…;?
- Med, az előbb a jelen körülményeken volt a hangsúly. Most tényleg jobb lesz, ha... öhm... Lupinékhoz társulsz.

Láttam rajta, hogy először Sirius neve suhant át a fején – a gondolat apró barázdát vésett a szája sarkába.

- Ma még úgysem beszélgettem velük.
- Pontosan – mosolygott rám halványan. Átkarolta a vállam, és elindult velem az ajtó felé. - Nemrég sétát emlegettél. Elkísérjelek?
- Szeretnék egy kicsit egyedül lenni, ha nem haragszol. Az előcsarnokig viszont igényt tartok rád – böktem oldalba, mikor megpillantottam savanyú arckifejezését. - Felugrom a toronyba a kabátomért, mielőtt kidugnám az orrom az udvarra. - A huzatos folyosóra kilépve megborzongtam. Képzelem, milyen lehet a hőmérséklet odakint...
- Nem félsz, hogy találkozol Thorntonnal? - Ösztönösen közelebb húzott magához.
- A klubhelyiségben egy csapat alsós randalírozik, David pedig ma még nem látta Agathát, úgyhogy biztos vele van valahol; a fiúk hálójában, a könyvtárban... Ne aggódj, majdcsak eljutok valahogy a hálókörletemig. Előszedem a kabátom, aztán irány az ablak....
- Sziporkázó ma a humorod, bogaram.

*


Futva tettem meg az utat a Hollóhát-toronyba, lépést tartva száguldozó gondolataimmal.

Vajon Dumbledore rájött a vihar eredetére? Megsérült valaki? Tehetek valamit a sok szörnyűség ellen, ami velünk történik? Ha beszélek az igazgatóval, azzal bajba sodrom Regulust? Nincs már így is veszélyben miattam? Malfoy fel van rá hatalmazva, hogy legilimentálja? Végigpörgettem magamban a beszélgetésünket, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Hány ember fog bűnhődni a kérdéseim miatt? Megérdemlik? Reg közöttük lesz? Ha igen, mindenről tudott, de akkor miért válaszolta, hogy fogalma sincs az egészről? Olyan őszintének tűnt, talán nincs még veszve minden... Megmenthetem attól, hogy halálfaló legyen? Egyáltalán, megmenthetem valamitől? Nem felelőtlenség már az is, hogy barátok vagyunk? Hiszen neki ott van Lestrange, meg az a sok...halálfaló... - Önkéntelenül ökölbe szorult a kezem. - Szüksége van rám? Fájna neki, ha elveszítene? Azt mondta, bennem bízik a legjobban, de én? Én kiben bízom? Benne? Bízom benne, vagy csak nem félek az eséstől, nem félek, hogy egyszer majd nem kap el...?

De igen, félek. És ha neki nincs is rám szüksége, nekem kell Regulus, kell, hogy ott legyen mellettem, mint Caity, Shirley, Jeremy, Sirius és... és David? Őt szeretem? Úgy szeretem? Voltam már szerelmes? Van-e valaki, akibe bele tudnék szeretni? Szerethet egyszerre két fiút egy lány? Miért jutott ez eszembe? Valósak a problémáim, vagy csak én kreálom őket? Tényleg belém szorult a sírás, vagy csak képzelem, hogy attól nem kapok levegőt? Létezik fiú-lány barátság, vagy a hormonok mindent elrontanak? Miért vezet ennyi lépcső a toronyba? Mitől vizes a padló? Miért sírok? Miért tudok lélegezni hirtelen, miért nem fulladok meg? Jobb lenne? Van értelme a halálnak? Olyan hideg lesz a bőröm, ha meghalok, mint ez a kopogtató? Van Isten? Hogy néz ki? Csendes? Olyan szótlan, mint a klubhelyiség? Tiszta, jóságos tekintetű, hófehér haja aggódva keretezi félhold alakú szemüvegét? És az angyalok? Kicsik, és ők is szemüvegesek? Miért hasonlítanak Flitwick...

Hirtelen álltam meg, szinte visszapattantam az előttem termő mágikus falról. Dumbledore hamiskás félmosollyal rendreutasító pillantást vetett a kacagó Flitwick professzorra, aki tehetetlenül megrázta a fejét, és az 'angyal' szót tátogta.

Bosszúsan elhúztam a szám, mire arcomon megfeszültek a rászáradt könnycseppek. Meglepődve nyúltam oda, majd kitöröltem néhány frissen pergő példányt a szememből. …; Miért sírok? …;
- Isten hozott, Meredith – nézett rám Dumbledore. Az évszázad poénja.

Felvontam a szemöldököm. Lábfejemmel óvatosan a levegőbe rúgtam; a puha fal még mindig előttem tornyosult, így ügyet sem vetve a fütyörésző igazgatóra összefontam mellkasom előtt a karom, és tanulmányozni kezdtem a minden kétséget kizáróan csendes klubhelyiséget. Pár órával ezelőtt mindenfelé kibelezett párnák hevertek, a levegő szállingózó tollpihékkel volt tele, és a hófehér terítőkön kitépett tankönyvlapok pihentek. A nem mindennapi képet néhány hevesen gesztikuláló prefektus, és a nyelvüket nyújtogató fekete taláros elsősök színezték tovább, a rendbontás középpontjában pedig egy kócos hajú ördögfióka, a méltán Potter-származék Jonathan King ugrándozott. Mikor Shirleyékkel együtt kimenekültem a háborús övezetből, meg is állapítottam magamban, hogy James feleslegesen aggódik az utánpótlás miatt. Ha a másod-unokatestvére ilyen buzgómócsing, bele sem merek gondolni, hogy későn született húgocskája, a tíz éves Jillian mivel toldja majd meg jövőre a Roxfort történelmét...

Most csaknem felnevettem, ahogy észrevettem a kandalló előtt térdelő, tintafoltos orrú Jonathant. Ő a jelek szerint már elvégezte a takarítás rá eső részét, de a többség még javában szedegette a madártollakat, bűnbánó fintorgás közben irigykedve tekintgetve Jonathanhez hasonlóan házit író társaikra.

Gyors fejszámolás után rájöttem, hogy szinte az összes alsóéves itt tartózkodik; ebből arra következtettem, hogy amíg nem voltam a torony közelében, csöppet eldurvulhatott a helyzet. És ha az utolsó emlékképemen megjelenő rendetlenséget megszorzom a takarító-tanuló gyerkőcök számával... Hűha.
- Elismerésem, tanár úr – fordultam Flitwick professzor felé. Illúzióromboló módon az öreg még mindig élénk jókedvet sugárzott, bár egy köszönetszerű biccentésre futotta az erejéből. - Ön is segített neki, Mr. Dumbledore? - Tüntetőleg az utamban álló akadálynak dőltem, hátha Dumbledore észbe kap, és elárulja, miért nem enged utamra.
- Végszóra értem ide, de azt azért elmondhatom, hogy pompás szórakozásról maradtál le, Miss Field – hunyorgott rám. - Ha jól sejtem, a barátaid csak nemrég untak rá, az imént még láttam őket a korlátnál néhány ijesztően griffendéles végzős társaságában. - Siriusék. Csodás. - Apropó, a világért sem akarok indiszkrét lenni, de...
- De az lesz – szúrtam közbe mogorván. Észrevehetné végre, hogy kivel beszél. Tőlem lehet a világ legnagyobb mágusa, de akkor viselkedjen is úgy, ne színészkedjen itt nekem...!
- Valóban. Bevallom, kedvemre szolgál a ripacs szerepe, mindazonáltal látom, hogy te nem támogatod művészi ambícióimat, úgyhogy...
- Megtudhatom a kiselőadása lényegét, igazgató úr?
- Elárulnád, miért nem tartottál Miss Brooksszal és a többi barátoddal?
- Egy megnyugtatóan mardekáros külsejű fiúval voltam.
- Á, az ifjabb Mr. Black - mosolyodott el szemében komoly csillogással.
- Megfigyelés alatt állok? - szisszentem fel.
- Korántsem, bár minden bizonnyal érdekes lenne. - A süvegére tűzött, rikítóan sárga csillag vele együtt rázkódott, ahogy nevetett. Nem tehettem mást, vártam. Legszívesebben a hidegre fittyet hányva lerohantam volna a hatalmas parkba, ami mellett a klubhelyiség egy mugli bevásárlóközpontnak hatott a karácsonyi nagy bevásárlások idején.
A karácsony volt a jelszó – nem fázhattam meg az ünnepek előtt.

Újabb gondolatok tódultak a fejembe, mire a halántékomon lüktetni kezdett egy ér, és hirtelen minden vágyam egy merengő volt. Egy merengő, valahol kint. Bárhol, csak nem egy emberekkel teli szobában.

Dumbledore elgondolkodva fürkészett röntgenszemein át. Nem emlékeztem, mikor hagyta abba a kacarászást; nem mintha számított volna.
- Ami azt illeti, a mostani lelki állapotodban az arcodra van írva minden gondolatod. Mondhatni szükségtelen legilimentálnom téged, vagy legalábbis elképesztően könnyű dolgom van. - Homlokán megsűrűsödtek a ráncok. - Ezt nem engedheted meg magadnak.
- Kicsit feszült vagyok – vontam vállat.
- Zokogva rontottál be ide, a halálról, Istenről és Regulus Blackről motyogva. Azt hiszem, enyhe kifejezés, hogy feszült vagy.
- Ritkán fordul elő velem ilyesmi. - Nem bírtam tovább állni átható tekintetét, megszégyenülten a padlóra meredtem.
- Nyilván az időjárás játszott közre. Nekem is megfájdult a fejem a mai vihartól.

Csak meredtem rá meggondolatlanul, árulkodóan dobogó szívvel, aztán kiböktem az igazat.
- Igen. Biztosan a vihartól van.
- Nincs szükséged néhány speciális fiolára, amiben az emlékeidet tárolhatod? - Nem róttam fel neki, hogy a gondolataimra válaszol, hiszen én voltam a hibás, a feje tetejére állt érzelmi világommal és a nyitott könyvként ásítozó agyammal.
- Tizenhat évesen? Nem, köszönöm, megbirkózom vele.
- Akkor talán kerülnöd kellene a maihoz hasonló eseményeket. - Lélegzetvételnyi szünet után folytatta, véletlenül sem kerülve szikrázó tekintetemet: - A húgodat képzett varázslók keresik, nem kell beépített embert játszanod. Tudom, hogy hiányzik neked Cai...

Nem, nem tudod milyen minden éjjel könnyektől fuldokolva felriadni, miközben görcsösen szorongatsz egy szakadt játékmackót.

Dühösen hátráltam egy lépést.
- Regulus a barátom. Nem akarok közéjük beépülni, a gondolattól is hányingerem van; különben is... Regulus nincs köztük!
- Remélem, hordasz magaddal zacskót. - Vakítóan kék tekintete az enyémbe fúródott, mert most már erőlködnie kellett, hogy legilimentálni tudjon. Segítettem neki.
- A barát szónak melyik részét nem értette?

A képébe vágtam az összes Regulusszal töltött percet, kivéve a mai délutánt, és a napot, amikor megismerkedtünk.
Megenyhültek arcvonásai.
- Bocsáss meg. Öltözz fel melegen, nagyon hideg van odakint. - Intett egyet a pálcájával; eltűnt a fal, és megértettem, miért volt olyan csöndes a helyiség. Dumbledore nem akarta, hogy Flitwick professzoron kívül más is hallja ezt a kis közjátékot.

A szorgoskodó alsóévesek halkan cseverésztek, és fel nem tudtam fogni, hogyhogy nem tűnt fel ennek a pici zajnak a hiánya. Tulajdonképpen ezt is foghattam a történtekre. Jelenleg más problémám is akadt: valami nem stimmelt az egész helyzettel.

Dumbledore csak aggódik értem – győzködtem magam.

Ez eddig rendben is van, na de ennyire?

Azt mondta, nem kémkedik utánam, márpedig akkor honnan tud arról, hogy milyen sokat vagyok Regulusszal? Őket figyelteti? Ha igen, akkor sem volt oka azt hinni, hogy közéjük akarok állni. Alig ismer, nem érdekelheti túlzottan, hogy mi van velem; rengeteg hozzám hasonló diákja van, aki elveszített valakit, és tenni akar azért, hogy visszaszerezze. Nem vagyok sem különleges, sem egyedülálló eset. Dumbledore nem tudhatja, meddig mennék el a húgomért.

Ez nem az ő fejéből pattant ki.

Sarkon fordultam, és az igazgató után eredtem. Reménykedtem, hogy még nem jár messze, kimerültnek éreztem magam. Szerencsére a lépcső aljánál állva beszélgetett Flitwickkel és a jövő év esélyes iskolaelsőjével.

Lihegve fékeztem le Dumbledore előtt.
- Igen, Meredith? - kérdezte meglepetten.
- Csak egy percre tartanám fel, igazgató úr.

Bólintott, majd hallótávolságon kívül sétált velem.
- Nos?
- Szeretném tudni, hogy ki kérte fel önt erre az egészre. Ki aggódik értem ennyire? Apára jellemzőek az ilyen húzások, tudja, az aurori munka, de mostanában... nem a régi.
- Hm. Tényleg nem édesapád volt az. Lényeges az illető kiléte? Nem tudom, elárulhatom-e; az is elég kínos, hogy magadtól rájöttél, nem én voltam a dolog értelmi szerzője, bár számíthattam volna rá egy hollóhátastól.
- Ha nem lenne most ennyire zavaros a családi helyzetem, kideríteném azt is, hogy ki volt – mondtam türelmetlenül. - De jelenleg igenis fontos, ki gondol még rám. Mondja el, kérem.
- A nagyanyja.

Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Úgy tudtam, megsértődött önre egy kis megjegyzés miatt, és egy hónapja nem szól magához.
- Ó igen, az elragadó Miriam esetében ez így is van, de ezúttal nem ő volt a tettes, hanem Mrs. Noble.

*


Ideje volt rendszereznem a dolgokat, lehetőleg az idegösszeomlásom előtt. A csípős szél és a talpam alatt ropogó jeges hó monoton hangja jót tett, noha érdekes irányba terelte elmélkedésemet; hirtelen mindennél jobban szerettem volna levenni a kesztyűmet. Leegyszerűsítve mindez nem hangzik olyan furcsának, de valójában őszintén kíváncsi voltam rá, hogy vajon a törékeny jégtáblához hasonló hóréteg mennyire sebezné meg a kezem – mert abban biztos voltam, hogy felsértené -, valamint hogy hogyan mutatna a vérem ezen a vakító fehérségen. Ez a szinte beteges kíváncsiság megijesztett, mert érezhetően súrolta a valós őrület határát. Így hát zsebre vágtam a kezem, s a parkban bolyongva érkezési sorrendbe állítottam a mai napon felmerülő problémákat.

Azon kívül, hogy az események átgondolása lenyugtatott valamelyest, semmi értelme nem volt a rendszerezésemnek. A kérdéseim nagy részéről magam sem tudtam, honnan is jutottak eszembe, következésképp inkább hallgattam a megérzésemre, és nem foglalkoztam velük. A maradék gondom közül jó néhány túl fájdalmas volt, túl kétséges, féltem, hogy ha komolyan elidőzöm felettük, megint elpattan valami a fejemben.

Végül csak a dumbledore-os incidens körüli rejtély, és pár apróbb gondolat – mint például Sirius és barátai jelenléte a Hollóhát-toronyban – maradt, amik eltörpültek nagyanyám váratlan érdeklődése mellett.

Szóval a Vérmániás Hölgy aggódik értem. Ez szinte lehetetlennek tűnt, mindig is Flame volt a szíve csücske - anyám szerint velem sincs semmi baja, de gyerekként elijesztettem azzal, hogy furcsán, majdhogynem szemrehányón meredtem rá hatalmas szemeimmel. Apám erre csak legyintett, mondván: „Ennivaló voltál, ahogy bámultál mindenkire, normális emberek rögtön beléd szerettek!”.

Ha kicsit jobban magamba néztem, be kellett vallanom, hogy kevés választ el attól, hogy utáljam a saját nagymamám. Sőt, nem egyszer fordult át megvetésből gyűlöletbe ez a semmiképpen sem pozitív érzés, mikor megjegyzést tett a barátaimra, vagy akár csak összefutott Nagyival**. Noble nagymama pedig épp olyan okos volt, mint amilyen elkötelezett az átkozott elvei mellett, tehát biztosan látta rajtam mindezt. Az undorral csókra tartott arcom, a gúnyos pukedlim, az első bálom pimasz visszautasítása... Beszédes jelek voltak ezek. Igen, nyilvánvalóan én tehetek róla, hogy nemcsak nem szeretett, még csak nem is kedvelt.

Mindezek fényében az aggódás nem a legmegfelelőbb szó a dolgok magyarázatára. Inkább félt, hogy történik velem valami.

És akkor beugrott. Élve akarnak.

Nem voltam biztos abban, hogy magamtól jutottam erre a következtetésre, de arra sem mertem volna megesküdni, hogy Caitlin hangját hallottam.

Élve? Miért?

Már megint miért... A halántékomon fáradtan lüktetni kezdett az a bizonyos ér.

Más megközelítés kellett.

Élve akarnak. Kik azok az 'ők'?

Ez egy jóval könnyebb kérdés volt. Egyetlen embert ismertem, akivel a nagyanyámat egy lapon lehet említeni, anélkül, hogy azzal megsértenénk az öregasszonyt. Egyetlen személyt, aki megtehette, amire még anyám sem volt képes: befolyásolni Mrs. Noble-t. Ez esetben felém fordítani becses figyelmét.

Flame.

Ahogy a név kapcsolatba került a helyzettel, újabb kérdések vetődtek fel bennem.
Vajon miért zavarná Flame-et, ha csatlakoznék Voldemorthoz? Visszakapná a kishúgát. Talán hiú ábránd, talán csak önámítás, talán csak jelzi, hogy sosem heverem ki a csalódást, amit okozott, mégis reméltem, hogy valahol mélyen hiányzunk egymásnak. Szép lett volna. Drámai.

Megcsóváltam a fejem. Kevesebb romantikust kellene olvasnom.

Az van, ami, nehéz lenne ilyen mélyen gyökerező dolgokon változtatni. A bátyám és én, mint két közömbös jéghegy, melyek néhanapján összeütköznek. Eltekintve attól a ténytől, hogy nem éppen a szívem csücske. Elzárkózott tőlem, majd elvette tőlem a húgomat is, a szüleimet pedig ellenem fordította. Árvává tett, megölt bennem valamit.
Biztos, hogy nem engem akart megvédeni a kérdezősködéssel. Helyettem most mást szeret, más testvérei vannak. Minden tettével a halálfalókat védi.
Eszembe jutott a rémálom a születésnapom éjszakáján; nyilván távol akarnak tartani Caitytől. „Felébresztenéd benne a jót...” Bár tudnám, mi a céljuk a fogva tartásával!
De lehet, hogy nem szabadna hagynom, hogy Caitlin körül forogjon az életem, lehet, hogy van egy lényegesen egyszerűbb magyarázat is.

Például Regulus. Talán ő kérte meg Flame-et, hogy...
Elakadt a lélegzetem a gondolatra, hogy Reg és... és Flame ilyen bizalmas viszonyban lehetnek. Nem szabad. A bátyám viselkedése mindig, mindig Caitlinnel hozható összefüggésbe, a húgunk az egyetlen kapocs; féltékenység, egy nagyobb terv, ami a testvérek felett áll... akármi. De Regulust nem adom.
- Nem, Regulust nem – mondtam ki hangosan is, hogy megerősítsem magam.
Azt hittem, kihalt a park, s rajtam kívül mindenki szívesebben gubbaszt odabent a kandalló mellett. Tévedtem.
- Látod, ebben az egyben egyetértünk - lépett elém Rabastan Lestrange.

Messze jártunk a kastélytól, a tónál, átellenben a kedvenc fűzfámmal. A hideg szél befújt a kabátom alá, ahogy a meglepetéstől hirtelen mozdulatot tettem, és majdnem megbotlottam a saját lábamban.

Rabastan volt az utolsó ember, aki előtt ebben a pillanatban gyengének akartam mutatkozni. Annak ellenére, hogy kisfiús vonásaival nem volt egy félelmetes jelenség, megrémültem tőle. A tekintete bosszúszomjas volt, míg az enyém minden bizonnyal hűen tükrözte szívem riadt ugrálását, és egyedül voltunk a hatalmas parkban, ahol senki sem láthatott minket.

Meg akar ölni – suttogta ijedten Caitlin. Egy percre az arcát is láttam, kék szemei hatalmasra tágultak az aggodalomtól. Régi emlék a kép, szívbemarkolóan friss a hang.
Ezzel most nem segítesz – súgtam vissza, bár az sem volt jobb, hogy a megmagyarázhatatlan belső hangommal vitatkoztam.

- Neked is szép napot, Lestrange.

Ez az, Medy, húzd fel még jobban a hülye illemtan-leckéiddel...
Ó, fogd be, legalább nem remeg a hangom!


Amíg feleseltem, nem is tűnt fel a zajok hiánya. Pedig sem a természet téli zörejeit, sem Rabastan válaszát nem hallottam. Csak állt ott, és nézett rám némán, mintha a puszta tekintetével akarna lemészárolni.
- Nos, öröm volt veled találkozni, de most mennem kell. - Magam sem hittem, hogy összejön, de egy próbát megért. - Ne aggódj, épp elégszer fogunk még összefutni a szünetig. - Ahogy azt vártam, nem engedett elsétálni, megragadta a karom.
Felszisszentem.
- Lestrange, tudom, hogy bunkó vagy, nem kell bizonygatnod!
- Maradj még, beszélgessünk! - A színtelen morgást hallva az Imperius-átok ugrott be, ám az egész kisugárzása mást sugallt. A saját dühe volt. Mi ütött belé?
- Mégis miről akarsz te beszélgetni? - szabadultam ki végre szorításából. A biztonság kedvéért hátráltam egy lépést. Futni akartam, de biztos voltam benne, hogy úgysem hagyná.
- Kettőt találhatsz – vont vállat.
- Nézd, Lestrange, most nincs kedvem veled játszani. - Hitetlenül pillantottam rá, annyira nem volt rá jellemző ez a viselkedés, de – a francba is – ijedten kaptam el róla a pillantásom.

Próbáld átvenni az irányítást. Légy magabiztos!
Naná, mert az olyan könnyű...
Medy!


- Tudod mit? Csináljuk azt, hogy én kérdezek, te válaszolsz, aztán te szépen visszasétálsz a kastélyba, én pedig tovább bóklászom. - Pontosabban megkeresem a legközelebbi titkos ajtót, és a barátaimhoz menekülök, nehogy a tündéri haverjaid berántsanak egy fa mögé, és elássanak. - Lesz egy szép közös emlékünk, amit majd felidézhetsz a halálos ágyadon.

Sssz... Idióta.

Nem kellett Caity hisztérikus sziszegése, anélkül is tudtam, mekkora hibát követtem el. A halál-témát felhozni a lehető legszerencsétlenebb dolog volt, ha rajtam múlik, sikítva rohantam volna a prefektusi fürdő medencéjébe, hogy a víz aljára kucorodva a csempébe verjem a fejem.

Felkacagott. Sötétedett. Én pedig jó szokásomhoz híven lórúgásokkal lökdöstem magam valami szörnyűség felé.

Nyugi, Medy. Csak tedd, amit tenned kell.
És ezúttal mi lenne az, Miss Mindentudó?
Például ne csettintgess. Idegesíti.


Ökölbe szorítottam a kezem, a körmöm a húsomba vágott.
- Szerinted melyikünk hal meg előbb, Field? - Mellém lépdelt, de csak a befagyott tavat szemlélte halálos nyugalommal. Remegni kezdett a lábam.

Tedd, amit tenned kell...
Öljem meg!?
Előbb-utóbb úgyis meghal. Itt és most tálcán kínálja neked a lehetőséget. Gondolj Regulusra. Gondolj rám...
Tűnj el a fejemből, te véreskezű angyal...!


Elment. Egyedül maradtam, én, a nyúlszívű Meredith, aki képtelen megölni a mellette álló fiút, a Gonosz áhítatos szolgáját, hiába súgta azt az ösztöne az eltűnt húga hangján.
- Kérdeztem valamit...! - Lestrange még mindig nem fordult felém, csak hangja font körül láthatatlan béklyóként.
- Bocs, elkalandoztam. - Mindegy volt már, őszinte vagyok-e vele. - Egyébként a nők bizonyítottan tovább élnek.
- Az átlag – vigyorodott el.
- Úgy van.
- Tudod, Field, te egész okos vagy. Persze nem elég okos ahhoz, hogy kövesd a bátyád, de talán elég…; megfontolt, hogy távol tartsd magad Regulustól. - Nem számítottam arra, hogy megfordul; pillantása tüzes vasként vágott elkerekedett szemeimbe. A lábaim lázadoztak, megtántorodtam.

Csupasz ujjai csuklómra fonódtak. Égették a bőröm.

Elkezdődött.

- Átlátok rajtad, te kis ribanc. Ügyes terv volt, de előttem már évekkel ezelőtt lebuktál.
- Nem tudom, miről beszélsz – suttogtam. Elégedetten közelebb húzott.
- Magadhoz édesgetted Reget, elérted, hogy szüksége legyen a barátságodra – máig sem tudom, hogyan sikerült, de hidd el, ki fogom deríteni.
- Még mindig nem...
- „Jó vele lenni, Rabastan. Olyan tiszta... - Többet kellene fürdenem? - Dehogyis, nem... ő... olyan ártatlan. Amit veled kigúnyolok és semmibe veszek, azt vele teljesen elfelejtem, mintha a barátsága buborékot építene körém, ami mindentől megvéd...”
- Ha ez vigasztal, szerintem fürödhetnél többet. Áú – kiáltottam fel önkéntelenül, mikor egy magától értetődő mozdulattal kicsavarta a karom. Forró volt a lehelete, fájt, ahogy az arcomhoz ért.
- Ezzel kezdted – folytatta szinte testet öltő dühvel. - Barátság. Azt hiszed, nem tudom, mi ennek a folytatása? Szerelem, nincs igazam?
- Ebben most nagyon tévedsz, Lestrange, a kettőt nem szabad...
- Azt akarod, hogy beléd szeressen! Nekem ne játszd meg magad; Reg elég hülye ahhoz, hogy bevegye, de engem nem versz át. Magadhoz akarod láncolni, hogy körülötted forogjon az élete, hogy ne szolgálhassa a Sötét Nagyurat! Meg akarod védeni a végzetétől!
- Meg akarom védeni, mert szeretem! - fakadtam ki.
- Bevallottad! - A szemem előtt színes foltok táncoltak, minden jel arra utalt, hogy eltörte a kezem.
- A francba, Rabastan, Regulus csak a barátom, akként is szeretem, sosem gondoltam arra, hogy ez több lenne! Csak aggódom érte, mert fontos nekem, nézd…; Lestrange, mi mind a ketten jót akarunk neki, be...
- NEM! - Ellökött magától: a hátam nagyot csattant valami keményen, és az ütés erejétől percekig semmit sem érzékeltem a fájdalmon kívül. Aztán megpróbáltam felülni, mire a talaj megreccsent alattam.

A jégen feküdtem, úgy egy méterre a parttól, Lestrange pedig mellettem térdelt, alkarját a mellkasomra szorítva.

Halkan sikítva kaptam levegő után.

- Te nem akarhatsz neki jót, te csak belerángatnád valami rangon... érdemen aluliba... Nem érdemled meg Regulust, sosem tudnád úgy szeretni, mint…;

A hisztérikus kacagás köhögéssé torzult a tüdőmben.
- Mint te, Rabastan? Hát erről van szó? Azt hittem, a drága nagyuratok küldött rám, erre csak ennyi az egész…; - Erőt vett rajtam a különös, kifordított megkönnyebbülés, holott a szemem sarkában gyűlő könnyek érezték, hogy távolról sincs vége a délutánnak.
- Csak? Szállj le Regről, te hülye kurva, mert ő az enyém. Nos igen, csak az enyém.
- A társadalmunk elítéli a homoszexuális kapcsolatot, Lestrange. - Hirtelen rám szakadt a szituáció minden elviselhetetlensége és irrealitása.
- Új társadalmat építünk, Field – közölte vicsorogva, hogy leplezze megránduló vonásait.

Szemlátomást nem állt szándékában a tudomásomra hozni másságát, de nem volt visszaút számára sem.
- Aha…; Csakhogy bármit gondolsz is, Regulus nem egy kicseszett genetikai selejt, mint te.
- Ne aggódj, amint te hátat fordítasz neki, rájön, melyik oldal hozza el neki a boldogságot…;

Felállt, majd egy rúgással a hasamra fordított. Nem törődtem a fájdalommal, igyekeztem arra koncentrálni, hogy újra kapok levegőt.

A cipője sarkával betörte mellettem a jeget.

Megfagyott bennem a vér.
- Lestrange...

Egy furcsa füttyentés után a vízbe nyomta a fejem.

A nadrágom felcsúszott a lábszáramon, így megéreztem, hogy esik a hó. Ez volt az utolsó tudatos gondolat, mielőtt a jeges víz szilánkokra törte az arcom.

Nyálkás ujjak ragadták meg a nyakam, felhasítva a bőröm, de semmit sem éreztem, mintha altatásban műtöttek volna mugli orvosok.

Aztán újra kint voltam.
- Ő a barátom, Praklark. Prak, ő itt a finom kis Meredith Field.

Mielőtt visszakaptam volna, újra elvette tőlem minden vonásom, a sellő ujjai erőszakosan felfeszítették a szemhéjam. Kapálóztam, ahogy csak tudtam, miközben a víz végigégette sikolyra tárt torkom.

- Egyezzünk meg, Field – rántott fel Rabastan. A kivirult, ördögi Lestrange. - Ha megelégedsz a kedves Sirius Blackkel, és békén hagyod Regulust, többé nem látod Praklarkot. Miért kellene neked mindkét Black-fiú? Szerintem ez egy jutányos ajánlat. Sőt, azt is megígérem, hogy Sirius mindaddig életben marad, amíg te élsz. Na?
- Dögölj meg.
- Rossz válasz.

Régi ismerősként fogadtam az arctalansággal társuló tompa ürességet, a nyakamon matató ujjakat, Lestrange térdét a hátamon...
- Nos, Field?
- Úgysem mersz megölni.
- Lassult a gondolkodásod…; De tulajdonképpen igazad van. Ez esetben viszont közöld a haverommal, hogy hamarosan találkoztok. Főleg, ha eljár a szád a mi kis kalandunkról.

Utoljára a víz alá nyomott, majd mintegy rongybabát hajított a lék mellé.

Önelégült vigyora betöltötte leszűkült látóteremet; azután csak a szél volt, a fájdalom és a nyakamon csordogáló meleg vér.

Újra volt arcom. Újra volt szívem.

Fájt.

~o~


- Sirius?
- Mondd, kicsim... - morogta ki sem nyitva a szemét.
- Teljesen elzsibbadt a lábam, ébresztő!
- Ja persze, bocsi…; szólok Madam Pomfreynak, hogy felébredtél. - Nyújtózkodott egyet, és a megszokott mozdulattal megsimogatta az arcom. Nem mosolygott.
- Legutóbb, mikor itt virrasztottál velem, egy fokkal lelkesebbnek tűntél – nyúltam a keze után, hogy marasztaljam.
- Legutóbb ezerszer jobban néztél ki, mint tegnap este! - Türelmetlenül félrelökött egy szemébe lógó tincset, hogy zavartalanul szuggerálhassa a javasasszony ajtaját.
- Ühüm, végül is csak egy kard állt ki a hasfalamból…; - Túlságosan kimerült voltam, hogy fellázadjak különös viselkedése ellen, csak ennyire futotta az erőmből.
- Hidd el nekem, hogy az is jobb volt ennél, jó?
- Sirius, mi a baj?

Nem felelt, helyette felpattant, és összefüggéstelenül motyogva járkálni kezdett az ágyam előtt. Nagyot sóhajtva megforgattam a szemem, majd jobb híján felmértem a helyzetet.

Egyedül feküdtem a gyengélkedőn; mellettem egy mozgatható gyógyszeres asztalon kapkodva lepakolt fiolák hevertek, néhány vérrel pöttyözött kendő társaságában. A gyanúsan sötétlő paravánt a fejem mögé húzták be, csak a sarkát láttam kilógni az éjjeliszekrényem lábánál.

Megparancsoltam az agyamnak, hogy ne gondolkozzon, csak fogadja el, hogy kisebb vészhelyzet volt körülöttem.

- Sirius!
- Az a baj, hogy folyton ilyesmik történnek veled, hogy hét éves korod óta feltűnően sok a halálközeli élményed…;
- Előtte is volt épp elég – csitítottam.
- Eh…; Nem szabadna az öcsémmel barátkoznod! - fakadt ki.
- Már te is ezzel jössz? - A szívembe markoló jeges félelemtől elállt a lélegzetem, a túl ismerős érzéstől pedig majdnem bepánikoltam. Vége van – emlékeztettem magam, holott pontosan tudtam, hogy épp hogy csak elkezdődött, akármi is volt ez az egész.
- Ő tehet arról, hogy most itt vagy! Vele voltál a vihar előtt, nem?

Igen, Regulus... tehet róla? Hiszen ő csak tudatlan motiváció, képtelen lennék hibáztatni mindazért,
ami történt. Siriusnak persze könnyű, az élet kiismerhetetlen fintora tette őt Regulus testvérévé, én viszont... Én tudatosan lettem Reg barátja, még magamat sem okolhatom azért, mert egy pszichopata nem ért egyet ezzel a döntésemmel. A Halál köztünk jár, megesik az ilyen, mással is előfordult már, hogy ölni bírt volna a féltékenységtől, talán velem is történik majd ilyen, talán...

Hagyd ezt abba... - súgta gyengéden Caity.

Remegő ajkaimra szorítottam a kezem, és erőnek erejével visszatartottam a sírást.
- Jól vagy, Med? - Sirius sápadtan ugrott hozzám, hűvös tenyerét a homlokomra simítva.
- Igen, biztos csak…; biztos kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. Sokat kaptam, ugye?
- Láthatóan szenvedtél, a Madam rengeteget öntött beléd, mire megnyugodtál. - Most már lehiggadva ült vissza mellém, és hál' Istennek megfogta a kezem.
- A vihar előtt tényleg Regulusszal voltam, de utána egyedül mentem sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem. Én…; - Lehunytam a szemem, hogy ne kelljen ránéznem. A hazugság mintegy hívásra jött. - Kedvem támadt korcsolyázni, vagy legalább csak úgy csúszkálni a jégen, hiszen olyan szép tükörsimára fagyott a tavon az eső…; tudod, milyen bolond vagyok néha. Naná, hogy elestem…; Egy helyen beszakadt a jég, valamiért ott vékonyabb volt…; Lefejeltem a léket, aztán valahogy kikecmeregtem a vízből, de ennyi, semmi másra nem emlékszem. Az előbb felébredtem, és innentől van újra kép.
- Tényleg csak ennyi? - Maradt benne egy kis kétely, de ez is több volt, mint amit vártam, csapnivaló hazudozóként jó okom volt azt feltételezni, hogy Sirius azonnal átlát rajtam.
- Ez is elég, nem? Elkeserítő, hogy ilyen béna vagyok…;- Ijesztő mértékben kezdtem belejönni; már nem csak a közérzetemből fakadóan volt hányingerem.
- Gondolj arra, hogy egy rakás nálad sokkal szerencsétlenebb ember járkál odakint – vigyorodott el. - Vegyük például Petert…;
- Ne bántsd a szerelmemet! - horkantam fel, bár nem volt kedvem játszani.
- Ó, el is felejtettem, sajnálom. - Kényszeredetten viszonoztam vidám, siriusos mosolyát. Természetesen észrevette, hogy valami nincs rendben, nem is ő lett volna, ha nem jön rá egy pillantásból. Ezért sem mertem a szemébe nézni, miközben…;jóhiszeműen becsaptam.

Kínos csend telepedett közénk.

- Öhm…; mondd csak, ki talált rám odakint? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Sejtettem, hogy ki lehetett az illető, de voltak kétségeim, féltem, hogy megakadályozták, feltartották, félrevezették…;
- Én, ki más?
- Te? - Nem kellett volna megdöbbennem; annyira egyértelmű volt a helyzet, Sirius maradt mellettem, nem pedig…; Mégis, összerándultam a hirtelen elfojtott zokogástól.
- Ha zavar, elmehetek – mímelt sértődöttséget.
- Nem, dehogyis, ne hülyéskedj…; Én csak azt hittem…; Tudod Reguluson, Dumbledore-on meg Flitwicken kívül senki sem tudta, hol vagyok, úgyhogy…; szóval…; Mindegy, azt hittem, Reg hozott fel ide. - Megráztam a fejem. Idegesített, hogy nem tudtam kibökni egy értelmes mondatot, hogy a gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben (amit mellesleg most már tényleg fejfájás szaggatott), megfékezhetetlenül, akadályozva a koncentrálásban.
- Dumbledore? - vonta fel a szemöldökét Sirius.
- Mi? Ja, igen, ő, hosszú sztori. Jonathan túl lelkesen várta a karácsonyt.
- De te nem is voltál ott…;
- Az öreg tovább gyönyörködött a rendben, mint ti - vontam vállat. - Jut eszembe, erről még beszámolót kell tartanod.
- Mármint? - kapta el a tekintetét.
- Sirius, kettőnk közül nem neked van agyrázkódásod…; Mit kerestél a Hollóhát-toronyban?
Elfintorodott.
- Többek között az történt, hogy szőke David barátod rajtam próbálta tesztelni, képes-e gyilkolni a tekintetével. Aztán persze rögtön rácuppant arra az Amandára vagy kire, mikor nem jött össze neki. Eredetileg téged kerestelek, el akartalak rabolni konyhát fosztogatni, de Shirley mondta, hogy valószínűleg a drágalátos öcsémmel vagy, úgyhogy őt és bánatos képű Jeremyt vittem le a manókhoz. Előtte persze belenéztünk az elsőseitek műsorába. James büszke lesz Jonathanre...
- Vagy inkább irigy – nevettem fel. - Egyébként mióta lógsz te a barátaimmal?
- A következő áll fenn: Ágas Evansszel romantikázik valamerre a nap tizenhat órájában, Remus napok óta vizsgatervet ír – érted, karácsony előtt -, Peter meg…; furcsa mostanság. Legutóbb egy üres teremben futottam össze vele; épp hagyta, hogy Malfoy szétátkozza.
- Mert régebben megvédte magát?
- Nem – ismerte be elnéző félmosollyal -, de legalább szólt nekünk, és mi elintéztük.
- Talán nem volt alkalma segítséget kérni.
- Lehet – bólintott. – Amúgy…; Jobban örülnél, ha most Regulus ülne itt?

Odakint ebédre csöngettek – ezek szerint minimum fél napot aludtam, ha nem többet.
- Annak örülnék a legjobban, ha mind a ketten itt lennétek, anélkül, hogy gyűlölködésbe torkollana a dolog.
- Tudod, hogy ez lehetetlen – fordította el a fejét.
- Nem rajta múlik.
- Viccelsz!? Látni sem akar, mióta bekavartam a Morgan-lányos ügybe.
- Az tényleg mocskos húzás volt, ne lepődj meg, ha csúnyán néz rád. Én is csalódtam benned.
- Megérdemelt egy kis leckét anyuci kedvence! - csattant fel, de hangjában szégyenérzet és leheletnyi megbánás csendült. Nyelt egyet, hogy eltüntesse az árulkodó hangszínt. - Meg kell tanulnia, hogy nem körülötte forog a világ, hogy…;
- Ez nem ok arra, hogy úgy viselkedj, mint Flame! - Azon kaptam magam, hogy én is kiabálok; másodpercek kérdése volt Madam Pomfrey megjelenése.
- Ne hasonlíts hozzá!
- Ha a szemed láttára bántanák Regulust, odaugranál, hogy megvédd?

Szikrázó szemekkel felpattant. Egy pillanatig azt hittem, lendülete felborítja a széket, amin ült, de egy határozott mozdulattal elkapta a vészesen kilengő háttámlát.
- Nem tudom. - Nem nézett rám, nem is vártam, keze falfehéren, remegve szorította a széket.
- Itt kezdődik a probléma, nem ott, hogy beleszólsz a szerelmi életébe. - Összeszorítottam a fogam, és a fájdalommal nem törődve magzatpózba gömbölyödtem az ágyon.
- Tudod te, kikkel barátkozik? - váltott taktikát.
- Velem, például.
- Az csak a te bolondságod – legyintett ingerülten.
- Ülj le, görcsbe áll a nyakam, ha még sokáig fel kell rád néznem.

Sokatmondó fintort vágott, de eleget tett kérésemnek.
- A fenébe, Med, Malfoyék!
- Tudom.
- Aggódom érte.
- Tényleg? - kaptam fel a fejem.

Fanyarul elmosolyodott.
- Nem, igazából érted aggódom.
- Sirius…;- Annyira erőt vett rajtam a csalódottság, hogy az még engem is meglepett.
- Nézd, kicsim, tudom, hogy jó lenne, jobban tudom, mint bárki más, de ez már évekkel ezelőtt elromlott, nem lehet csak úgy rendbe hozni.
- Hosszú az élet. - Csak suttogni mertem, gyenge, nagyon gyenge próbálkozás volt. Megsimogatta a fejem, mintha még mindig kislány lennék, pedig mindketten tudtuk, hogy már nem vagyok az. Jólesett egy érintés erejéig mégis annak érezni magam. - Mikor beszéltél vele utoljára? Szóltál hozzá egyáltalán az utóbbi egy-két évben?
- Tegnap. Vacsora után kaptam el, mert úgy tűnt, csak ő tudja, merre vagy. - Tenyerével zavartan megdörzsölte a homlokát. - Visszagondolni is kínos rá. Riasztóan normális volt, hogy az otthoni helyzetről meg a pályaválasztásról kérdeztem…; mint valami múltbéli jelenet. Még jó, hogy vállon nem veregettem.
- Biztosan örült neki. Mármint annak, hogy odamentél hozzá – mosolyogtam rá biztatóan. Előre vártam, Regulus hogyan meséli majd el ugyanezt a történetet.

Nagy levegőt vett, és a térdére csapott.
- Hát, ezt már sosem tudjuk meg…; Lestrange elrángatta onnan, mielőtt válaszolhatott volna, csak annyit mondott, hogy…; Med!

Épp, mikor kimondta Rabastan nevét, jutott eszembe, hogy Regnek talán nem lesz alkalma mesélni, mert a történtek után lehet, hogy nem szabad, hogy mi már nem…; hogy soha többé…;

Az alsó ajkam kivérzett, ahogy ráharaptam, hogy visszafojtsam a sikolyokat. A könnyeknek már nem volt erőm megálljt parancsolni, elemi erővel törtek elő belőlem.

Madam Pomfrey nem jött Sirius kiabálására – végül a folyosóról került elő, nyomában Lilyvel. Egy szempillantás alatt reagáltak: a javasasszony bájitalokat kevert a kis asztalkán, Lily pedig Siriust félrelökve megragadta a kezem, és az arcomat törölgetve próbált megnyugtatni.

A gyógyszerek hatására ellazultak az izmaim, és csendes fásultság vett erőt a testemen, de a sírás, a lelkemből előtörő nyomorúság megállíthatatlannak bizonyult.

*


- Köszönd meg, hogy bejuttattalak a Hollóhát-toronyba – másztam be fürgén az ágyamba. Nem szenvedtem maradandó testi sérüléseket, így Madam Pomfrey pár óra alatt kikúrált, majd ügyes kis segédje felügyeletével utamra engedett, a lelkemre kötve, hogy a hétvégét pihenéssel töltöm, szigorúan a kastély falain belül. Tréfásan hozzátette azt is, hogy csomagolnom se szabad, úgyhogy ezt a nemes feladatot is sózzam rá az egyik szobatársamra. Látszik, hogy nem sok dolga volt még velük…;
- Már voltam itt egy párszor – takart be anyáskodóan Lily.
- Na, ne, annyira okos még te sem vagy, hogy ennyi mindent kitalálj…;Mármint ott a lépcsős trükk, a kopogtató, a kérdés, Hollóháti szobra...
- Két házadbeli sráccal jártam James előtt.
- Persze, és te, a szűzies Lily Evans hagytad magad felcipelni. - Kétkedve vontam fel a szemöldököm.
- Szerinted miért jártam velük? - húzta el kuncogva a függönyt.
- Te jó ég, ugye…; Nem hiszem el pont rólad, hogy csak azért, hogy... hát tudod, hogy meg... hogy ágyba dugjanak.
- De egyértelműen – ült le mellém szkeptikus arckifejezéssel. - Nos, Miss Field, az elalvás előtti mese következik. Részlet a Lily Evans élete című bestsellerből…;
-…; avagy a mintadiák korai szexuális élete.
- Jaj, Meredith! Na, ide figyelj. Amikor Elezarral összejöttem, tizenkét éves voltam. Elvakultan érdeklődtem a tanulás, valamint a kastély után. Ennyi volt az érdeklődési köröm. A fiúkat csupán eszköznek tekintettem…;
- Helyben is vagyunk – szúrtam közbe vigyorogva.
- A nagy francot vagyunk. - Egy egyszerű mozdulattal orron pöckölt, mintha egy lennék a jövőbeli kviddicscsapatnyi gyereke közül. - Komolyan mondom, Jamesék teljesen megrontottak!
- Csak el – köhintettem diszkréten.
- Látod, pontosan erről beszélek. De mindegy is, rajtad már úgysem segíthetek. Szóval…; a fiúk nekem csak arra kellettek, hogy minél több helyre eljussak az iskolában. Például a klubhelyiségekbe.
- Mardekárossal is kavartál?

Elpirult.
- Csak egyszer. De nem érte meg, mert ráment egy barátságom – Piton? -, az a pince pedig amúgy is szörnyű hely. Te biztos tudod; az a sok zöld…;
- Nem, Regulus sosem vitt még be, ha erre gondolsz. Nem is kértem.

Regulus, Regulus, Regulus…;„Nem érdemled meg Regulust, úgysem tudnád szeretni...” Rabas...
NEM.

- Khm. És mi van a másik hollóhátassal? - kérdeztem gyorsan, mielőtt észrevehette volna ökölbe szorult kezem.
- Henry? Hm. Az igazat megvallva ő tényleg tetszett, imponált a tájékozottsága, a megjelenése…; de az is közrejátszott, hogy Elezar nem mutatott meg mindent idefent. Kidobott, mikor rájött, hogy kizárólag azért engedtem, hogy megcsókolja a nyakam, mert közben gond nélkül tanulmányozhattam a mennyezetet. Életem egyik legkínosabb élménye volt...

Amikor találkozott a tekintetünk, egyszerre nevettünk fel.
- Mikor jártál Henryvel? Nem emlékszem rá.
- Tavaly – komolyodott el. - Sajnáltam szegényt, mert kedveltem, de nekem akkor már régóta csak James körül forogtak a gondolataim. Pár hét után szakítottam vele.
- Ő volt tavaly az iskolaelső, igaz? - Ha helyesen raktam össze a dolgokat, akkor tényleg egy álompasit eresztett el…; Nem mintha bántam volna.
- Igen, ő az.
- Szerencséd, hogy már elballagott.
- Neki jobb így. Azóta sem beszéltem vele. Úgy hallottam, a minisztériumban kapott állást, mindig erre vágyott.

A felerősödött csöndben lassan elvesztettem az irányítást a gondolataim felett, de nem hagyhattam, elkeseredetten kapaszkodtam az elmúlt percek beszélgetésfoszlányaiba.
- Mióta is tetszik neked James? - Amint kimondtam a szavakat, fellélegezhettem.
- Ami azt illeti…;

Valami koccant az ablaküvegen, és Lily szemmel látható megkönnyebbüléssel ugrott fel, hogy megnézze. Némi hümmögés után kinyitotta az ablakot, aztán rögtön be is csukta, nehogy a jeges szellő megártson nekem. A rövid idő alatt, míg semmi nem választott el a külvilágtól, a családi baglyunk röppent be a szobába, széles mosolyt varázsolva arcomra.
- Nézd csak, Emily, hát megismersz még? - simogattam meg rozsdabarna fejét, miután kinyújtott karomra szállt. - Fogytál, méltóságos asszony…; - Önérzetesen rám huhogott. - Persze lehet, hogy csak én lettem izmosabb, igen. Mutasd, mit hoztál nekem? - Letettem a takaróra, hogy leoldhassam lábáról a levelet.
- Otthonról kaptad? - lépett mellém Lily.
- Apa írása – bólintottam.
- Akkor magadra hagylak. Ha elolvastad, aludj egyet, jót fog tenni. Majd felküldöm hozzád…;
- Várj, ne menj el! - ragadtam meg gyorsan a karját. Hitetlenül faltam a sorokat, szememet régi ismerősként öntötték el a könnyek. - Engedd ki a madarat, kérlek.
- Minden rendben?
- Kérlek, Lily, csak gondoskodj a bagolyról!

Úgy tűnt, még el sem jutott az ablakig, már újra ott volt az ágyam mellett.
- Tehetek valamit?

Az jutott eszembe, hogy ha már úgyis sírok, miért ne eshetnék túl az élménybeszámolón is?

Amióta Caitlin eltűnt, ilyen volt az életem: sírás, talpra állás, megint sírás, újra meg újra, és mindig fájdalom, hol testi, hol lelki, hol a kettő szaggató együttese; mind-mind egy-egy repedés a világomon, a vékonyka burkon, ami körülvett. Ezek a repedések most végre összeálltak, egyetlen törésvonalba futottak össze, ami letépte rólam lassan véget érő gyerekkorom alapkövét: a családomat.

- Te vagy az egyetlen, akiben most megbízhatok – suttogtam. - A fiúk, sőt még Shirley is képes lenne azonnal Rabastan Lestrange torkának ugrani, ki tudja, talán még meg is ölnék őt, ha így, ilyen hamar zúdítanám rájuk az egészet, de te nem ismersz olyan régen, józanabb is vagy náluk, te vagy az egyetlen…;
- Mi történt, Med? - térdelt le sápadtan.
- Ha elmondom, segítesz? Ha tudnám, mit kellene tennem, nem terhelnélek ezzel, de…; Jaj, Lily, miért mindig én?
Az Isten itt llt a htam mgtt... by Sophie
Szerző megjegyzései:
Az Isten itt állt a hátam mögött


Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erõ, lábra állni, bennem.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hûség van jelen
az üres ûrben tántorgó világon.


(József Attila)





/Van, hogy néha elveszítjük Istent – de nem szabad elfelejtenünk, hogy õ sosem hagy el minket. Türelmesen várja, hogy ráleljünk; ha kell, az út végéig.
Sok varázslónak Isten egy mugli valami, amivel varázstalan társaink a mágiát magyarázzák. Na igen... és mi mivel indokoljuk az igazi csodákat?/



Kedves Meredith!
Flame nálunk tölti a karácsonyt, így a jelenlegi helyzetet figyelembe véve úgy döntöttünk édesanyáddal, hogy a családi béke érdekében jobb lesz, ha idén Roxfortban töltöd az ünnepeket.
Tudom, hogy késõn szólunk, de mindeddig azon õrlõdtünk Erlinával, hogy mi lehetne a legjobb megoldás. Mert igenis hiányzol nekünk, és megszakad a szívünk, hogy iskolai magányra ítélünk téged, azonban te is beláthatod, mennyire nehéz lesz most mindannyiunknak ez a karácsony (biztosan olvastad a Prófétában, hogy le kellett zárnunk a nyomozást...), és édesanyád nem bírná ki, ha te meg a bátyád az ünnepi asztal felett vitatkoznátok. Márpedig ez lenne a vége, ha titeket egy helyiségbe engednénk, mert mind tudjuk, hogy te még nem állsz készen elengedni Caitlint(igen, beszéltem Dumbledore-ral), míg mi többiek már megtettük ezt a fájdalmas lépést. Nem, egy pillanatig se hidd, hogy túl vagyunk rajta, egyszerûen csak...
Hogy kellemesebb témára térjek: Flame-nek komoly kapcsolata van, és huszonnegyedikén áthozza a barátnõjét és annak húgát vacsorára. Már csak ezért sem szabad...


Ingerülten félresöpörtem a levelet, majd az ágyam alá rúgtam. A felkelõ nap fényében
elbotorkáltam a fürdõszobáig, hogy csillapítsam a szomjúságot, ami hajnalok hajnalán felvert álmomból.
A szobatársaim persze egytõl egyig reggelizni voltak; a Roxfort Express korán elindul majd velük, hogy elvigye õket a családjukhoz, hogy a szeretet ünnepét azokkal tölthessék, akiket igazán szeretnek. Tulajdonképpen én sem vagyok kivétel, a házimanók nyilvánvalóan rajonganak értem.

A tükörbe pillantva felhorkantottam, majd keserû szájízzel, tökéletesen éberen visszamásztam az ágyamba. Átfutott az agyamon, hogy talán még a vonat indulása elõtt szólnom kellene Flitwicknek, hogy mégis maradok, de nem érdekelt az egész, nem számított, hány szabályt szedek meg a hallgatásommal.

Váratlanul nyílt az ajtó, és Shirley titokzatos eredetû új parfümjének illata töltötte be a szobát. Egyenletesen szuszogva gyorsan alvást színleltem, de gyermeteg elképzelés volt, hogy pont õt át tudom verni.
- Oscar-díjas alakítás, Med, de jobban szeretném, ha most szépen artikulálva elõadnád, miért vagy még mindig ágyban. - Választ sem várt, kegyetlenül lerántotta rólam a takarót.
- Barbár – morogtam. - Valahol a földön találsz egy levelet, majd az magyarázkodik helyettem.
- Apád levelére gondolsz? - vetette oda az utazóládámat taszigálva.
- Igen, arra. Figyelj, feleslegesen szenvedsz azzal a szarral, nem utazom el...
- Szarral!? Azt akartad mondani, hogy szutyokkal, ugye? - Mi van ilyenkor a trükkös lépcsõvel, ami megkímél minket a hímnemû betolakodóktól?
- Jeremy, hálóingben vagyok! - rántottam magamra a lepedõt felháborodottan.
- Na és? Mondd, Shirl, hogy mit segítsek.
- Például menj ki a szobából, te ide be sem jöhetnél! - fakadtam ki. - És különben is, mi ez az egész, és honnan tudsz a levélrõl, Shirley, és...
- Arról mindenki tud. - Jeremy felvont szemöldökkel emelte magasba az egyik melltartómat.
- Pontosabban az egész család, plusz Jeremy – vetett szúrós pillantást a fiúra Shirley, majd kikapta a kezébõl intim ruhadarabom. - Inkább a könyveket, meg a képeket pakold össze...
- De ha tudtok róla, mi a fa... fenét mûveltek!?
Shirley tekintetét az égnek emelve a talárzsebébe nyúlt, és az ölembe dobott egy pergamentekercset.
- Olvasd! Persze, ha lefáradtál volna reggelizni, hamarabb megkaptad volna, és most nem kéne így kapkodnunk...

Friss kíváncsisággal bontottam ki a papírt, amin mindössze ennyi állt: Csomagolj, kincsem, a szeles Skóciában egy zongora, és életed legnagyobb karácsonyfája vár!

Nagyi és Nagyapa



Megkönnyebbülten nevettem fel. A felismerés kiszakította belõlem a világvége-hangulatot, a kezdeti depresszióval járó rengeteg mocskot. Fejemet a párnámba fúrva kacagtam, s egy-egy kósza pillanatban már olyan érzésem volt, hogy levegõért is hiába kapkodom; mit nekem levegõ, hiszen van családom! Itt van Shirley, itt vannak az õ szülei, és a nagyszüleim, ezek az áldott, sokat megélt emberek, akik szeretnek, és akiknek még mindig kellek én is...
Most már azon nevettem, milyen csöpögésbe hajló gondolataim támadtak hirtelen.

Shirley összeráncolt homlokkal görnyedt a ládám felett, tekintetével majdhogynem aggódva fürkészte a párna alól kilátszó részeimet. Biztosan félt, hogy miután tegnap elõtt bevertem a fejem, most az elmebaj korai tüneteit produkálom...

Tegnap elõtt – a kísérteties varázsszó sem lombozott le. Pedig hiába szemléltem lelkesen Jeremy szorgoskodását, a pillanatképek mögött, a fejemben ott cikáztak Rabastan Lestrange vonásai, és mégsem tehettek semmit. Jeremy ugyanis éppen ráakadt a fehérnemûs fiókomra, és az ilyesféle ruhadarabok tömeges megjelenése erõteljesen sokkolta szegény barátomat. Az arckifejezését látva pukkadozva felvihogtam, mire Shirely rosszalló ciccegéssel bevágta a fiókot, és kiebrudalta a fiút, mondván, hogy csak akadályozza a munkáját.
- Az események tükrében bátran kijelenthetem, hogy képtelen vagy felismerni a könyvespolcot, Jeremy Carter.
- Hé, én csak segíteni akartam... Különben is, már pucéran is láttalak mindkettõtöket, semmivel sem tudom megsérteni az intim szférátokat.
- Te jó ég, remélem kellõen fontos volt ezt bejelentened, mert nem hiszem, hogy a következõ ötven évben hallótávolságon belül engedlek. Hihetetlen, hogy több ezer éves eseményekre hivatkozva túrod fel Med bugyis fiókját!
- Véletlen volt... - motyogta Jeremy, zavart pillantást vetve felém.
- Naná, véletlen... De tudod mit, Med majd önként is megmutatja neked a gyûjteményét... Ha beszámítható állapotban lesz – tette hozzá Shirley, mikor tehetetlenül felnyerítettem a háttérben. - Legalább már tudja, mit kapsz jövõ karácsonyra.
- Neked sem ártana egy-két kezelés, Brooks. Ha eddig nem tûnt volna fel, barátok vagyunk.
- És neked eddig nem tûnt fel, hogy a humorérzékednek nyoma veszett? - bokszolta hasba. Jeremyt. Hasba.

Nevetõgörcs a köbön, Meredith Maeve Field módjára.

Shirley centinként hajtotta be az ajtót, majd suttogva beszélt tovább a fiúhoz. Az öklömet a számba tuszkolva elhallgattattam magam, mire barátnõm egy szemforgatás erejéig hátrafordult hozzám, aztán normál hangerõvel folytatta Jeremy gyõzködését.
- Jeremy, én csak négyszemközt akarok beszélni ezzel az õrülttel.
- Oké, világos, csak túl hihetõen játszottad a szerepet...
- Bocs, közben már rajta jártattam az agyam... Valami nincs rendben vele.
Jeremy értetlenül kukucskált be a résnyire nyitott ajtón, és kis híján lefejelte Shirleyt.
- Szerintem csak boldog – vonta le a következtetést. Szabad kezemmel feltartottam a hüvelykujjam.
- Inkább olyan, mintha bedrogozott volna.
- Varázsgombaaa – visítottam.
- Naná, meg cserepes növénynek álcázott vadkender. Az a hibiszkusz a sarokban mindig is gyanús volt nekem... - Jeremy egy mozdulattal belökte az ajtót, és lehuppant mellém. - Meg se próbálj elküldeni, Shirl, mert egyenrangú csapattagok vagyunk. Egyébként is, ha jelentkeznek a fû mellékhatásai, valaki kell ide segítségnek...
- Ú, le is hányhatlak? - pislogtam rá elbûvölten.
- Inkább meséld el, hogy mitõl dobódtál fel ennyire, te kis bolondgomba. - Shirley halvány, érdeklõdõ mosollyal az arcán kecsesen végignyúlt a szõnyegen. Akkor ki is fog becsomagolni?
- Én csak... - Egy pillanat alatt abbahagytam a kényszeres nevetést. Tûnõdve az alsó ajkamba haraptam, miközben szinte ijedten jártattam köztük ide-oda a tekintetem, s az abszurd helyzet tetõzéseként tétován kitöröltem a szemembõl egy bátor kis könnycseppet.

Mintha az elõzõ percek csupán érthetetlen, talán kicsit rémisztõ részei lettek volna egy hatalmas közjátéknak, a valódi felismerés most ebbe az egy, lelassult másodpercbe tömörült.

A levél okozta zsibbadt, tulajdonképpen elvárt fájdalom kristálytisztán eltörpült a biztonságérzet mellett. Az, hogy a szûkebb értelemben vett családom, a kör középpontja kiszakadt a körbõl (csonkán és gyengén, négy bástya helyett csak kettõvel a várán), nem lökött ki egyenesen a végtelenbe: a köríven számtalan rokon és barát sorakozott. Ezentúl rájuk kell támaszkodnom, ismét feltétel nélkül; anélkül, hogy önkéntelenül vádat keresnék a szemükben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szüleim valaha betöltött központi szerepe Caitlin eltûnése óta nyomasztott, hanem... Ez az egész egy szünet, hogy az idõ rendezkedjen helyettünk, egy vakáció, ami alatt én a lehetõ legjobb kezekben leszek. Ha pedig végre vége lesz a nyárnak, a hosszú útról hazatérve visszakapom az embereket, akiknek az életemet köszönhetem.

Körbepislogtam a szobában; a tárgyak biztatóan bólogattak, csakúgy, mint Shirley, aki alig gyõzte kivárni az elsõ értelmesnek induló mondatom végét.

Rákacsintottam, majd nagy levegõt vettem, és szélesen elmosolyodtam.
- Én csak örülök, hogy vagytok nekem.

~o~


- Itt a büfés boszorkány, nem veszel semmit, Med? - kérdezte David. Agatha elõtt úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna, de kerülte a tekintetem, és a viselkedése alapján könnyûszerrel mintázhatták volna róla a Sértõdöttség szobrát.

A kabinban egyébként is változó hangulat uralkodott; Jeremyvel és Shirleyvel néha egy emberként pukkadoztunk Agatha elborult szónoki pillanatain, majd két társam haragos szempárbajba kezdett, mert a veszekedésemrõl Daviddel különbözõ forrásokból értesültek, az egyeztetés pedig a párocska megjelenése után lehetetlenné vált. Jeremy szerint tehát én szúrtam el, míg Shirley szusszantásai egyértelmûen David ellen érveltek.
Ezeket a tevékenységeket többször félbeszakította Agatha furcsa cuppogása David nyelvével a szájában. Ilyenkor a többiekkel tüntetõen a könyveinkbe temetkeztünk, vagy esetleg hangosan vitáztunk érdektelen dolgokról, hogy legyûrjük nevethetnékünket, illetve – az én esetemben – ne próbáljunk rájönni, hogy egy ilyen helyzetben mit is kellene éreznünk.

Mert bevallom, irritált ez a tüntetõ fizikai kontaktus, dühített, hogy Agatha annyira hangsúlyozni akarja a birtoklás tényét, de nem tudtam, hogy ez az undorral vegyes harag a féltékenység torzszülöttje-e, vagy csak a védelmezni akaró barát tör elõ túl erõsen bennem.

Figyelemelterelésképpen azt a könyvet olvastam, amit Regulus adott kölcsön pár hete. Láthattam, hogy jó elõre eldöntötte, hogy ideadja, mert az oldalakat mindenfelé megjegyzések és rajzok tarkították. Sokszor annyira elgondolkoztatott egy-egy jegyzete, hogy nehezen zökkentem vissza a valóságba; most is idõbe telt, mire felfogtam David kérdését.
- Köszönöm, most nem.
- Még csak nem is reggeliztél, enned kell valamit – közölte Shirley egy konyhafõnök stílusában, ellentmondást nem tûrõen.
- Shirley, szerinted mit jelent az, hogy a szüleim már a karácsonyt sem akarják együtt tölteni velem? - Angyali mosollyal néztem fel rá, miután kellõképpen megforgattam a szemem.
- Hogy az unokabátyám kitûnõen tud manipulálni jóhiszemû, kedves embereket?
- Nem. Azt jelenti, hogy két hónapja nem kaptam zsebpénzt. De most, hogy mondod... nyilvánvaló, hogy errõl is Flame tehet. Azt hiszem, gyûlölnöm kéne – morfondíroztam eltúlzott színpadiassággal.
David menetrendszerû horkantására mindannyiunkból egyszerre robbant ki a nevetés. Agatha természetesen nem érthette az én gyenge poénomat, így elsötétedõ arca gyorsan kínos csendet varázsolt közénk.

Ebben a pillanatban kukkantott be az ajtó üvegén Lily, és bár tudtam, hogy mirõl akar velem beszélni, a megmentõnek járó mosollyal fogadtam. Elvégre is egy kellemetlen szituációból ragad ki, és hála neki, nem kell idióta, átlátszó hazugságokkal megindokolnom Agathá-nak az elõbbi általános jókedvet. Az igazsághoz semmi köze se neki, se másnak, aki a körön kívül áll.
- Bocsássatok meg, kedves barátim, el kell vonulnom ezzel a kedves hölggyel – pattantam fel, mielõtt rajtam kívül bárki észrevehette volna Lilyt. Így a pillanatnyi értetlenségben könnyedén kijutottam a kupéból. Szívem szerint a legújabb Ezüst Nyíl sebességével repültem volna a vonat végére, de eszembe jutott valami, ami a plusz elégtételen kívül más finomságokat is hozott. Kikaptam egy galleont a zsebembõl, és Shirley ölébe dobtam. - Addig vegyél nekem valamit a nénitõl, Nagymama. De nehogy zsírszegény legyen!
- Úgy rémlik, hogy le vagy égve a családi válság miatt...
- Kiraboltam Davidet! - kiáltottam vissza az elõre kitervelt csattanót; a büfés boszorkányt megkerülve még hallottam, ahogy Agatha Davidre ront:
- Meglopott...!?

Kuncogva csapódtam Lilyhez.
- De jó kedve van ma valakinek.
- Reggel óta egyfolytában – feleltem vidoran. - Talán tiltja valamelyik szabály, prefektus kisasszony?
Félreértelmezhetetlen grimaszt vágott.
- Nem azért mondom, örülök neki, csak tegnap óta gyökeres fordulatot vett a hangulatod, és ez meglepett, kiváltságos jogokat nélkülözõ diáktársam.
- Hoppá, egy null oda. - Egy kupé ajtajához lapultam, hogy egy csapat rohangáló elsõs elférjen mellettem. Odabentrõl füttyentgetés szûrõdött ki; amikor megfordultam, és a kifejezõbb felemet mutattam nekik, lelkesen integettek. Andy Allton és más hímnemû osztálytársaim ültek ott Hedviggel és Nadine-nal, de gyanítom, nem utóbbi kettõnek tulajdonítható a fütty...
Visszaintettem nekik, majd ismét Lilynek szenteltem a figyelmem. - Egyébként... elhiheted, hogy ha állandóan a parkban történtekre gondolnék, nem lennék ilyen könnyed. De nem akarom egy merõ görcsként tölteni az ünnepeket, a párnám alatt rettegve. - Suttogóra fogtam a hangom. - Rabastannak egy ideig semmi oka nem lesz bántani engem. A történtek nem fognak kiszivárogni, Regulusszal pedig két hétig nem találkozom. Nem mellékesen Lestrange-dzsel sem.
- Gondolkodtam ezen, Med, és még mindig nem értem, hogy miért nem mondod el Regulusnak...
- Azzal már elkéstem. Biztosnak lehetünk benne, hogy Rabastan bombabiztos alibit állított magának, és talán már el is kezdte ellenem hangolni Reget. Ha két nap után elé állnék ezzel a történettel, örökre elveszteném a bizalmát.
- Lehet, hogy neked hinne. Hiszen fontos vagy neki, ad a véleményedre... - Lily beharapta a szája szélét. Elgondolkodva lökte ki az utolsó kocsi elõterébe vezetõ ajtót. Nagyon igyekezett segíteni nekem, de...
- Mennyi esély van rá, hogy tényleg nekem hinne? Szerintem akkor sem lettem volna jobb helyzetben, ha rögtön a... dolog után hozzá rohanok, mert Lestrange tudta, mire készül, egy lépéssel elõttem járt.
A kis helyiségben csak a kerekek tompa zakatolása hallatszott, az apró ablakon kitekintve pedig az alattunk elsuhanó síneket láttam.
- Mi van Dumbledore-ral? - vetette fel a lehetõséget újra. Aznap is ez volt az elsõ mentsvára, mikor zokogva elmeséltem neki a történteket.
- Kirúgnák Rabastant. És? Rám küldené az iskolában maradt haverjait. Õt egyedül talán még kordában tudom tartani valamennyire, de ha a többi csuklyanövendék is beszáll a játékba... Képzeld csak el, jönne például Piton, és keverne nekem egy jó kis mérget...
- Perselus nem... - Pirulva nyelte le a mondat végét.
Elnyomtam egy mosolyt. Ezt a mesét még elregéled nekem egyszer, Lily Evans...
- Igazából nem is ettõl félek. Hanem... Tudod, azt rémiszt meg, hogy ez az egész túlnyúlik az iskolán, túl Dumbledore-on. Ez már részben... ha nagyon kis részben is, de Voldemortról szól.
- A húgod miatt mondod ki a nevét?
- Igen, miatta. - Dacosan álltam szigorú pillantását. - Látod, õ a nagyobb rész. Ha így folytatom... ha még több ember ad nekem a sötétségbõl, lassan nyakig benne leszek ebben a társadalmat megrendítõ háborúsdiban.
- Ugyan már, csak tizenhat vagy. Ez nem így mûködik. Különben sincs még háború.
- Vagy csak nem tudunk róla.
- Á, Malfoy nélkül nem kezdik el. Biztos megvárják, amíg leteszi a tizenötezer RAVASZ-át – vigyorgott be hozzánk Sirius. - Ezt Shirley küldi. - Hozzám vágott egy csokibékét, amit sikeresen elejtettem, mert a kezem még mindig remegett a váratlan ijedtségtõl.
- Sirius, nem ronthatsz csak így ránk! Beszélgettünk... - dorgálta meg Lily. Csak dorgálta, mert szemlátomást õt is megrémisztette Sirius hirtelen felbukkanása. Ezért nem ordibált vele. Legalábbis nem rögtön.
- Azt velünk is lehet – vont vállat a fiú. - Kicsim, a cuccod a méltó helyén van, nálunk. Shirley kicsit mérgelõdött ugyan, de meggyõztem.

- Nem férünk el ennyien – ugrott be már út közben. A fiúk természetesen a vonat másik felében vertek tanyát, nekem mégsem volt elég az idõ, hogy ellenkezhessek az áttelepítés ellen.
- Peter megint megsértõdött valamin – mondta Lily a csokibékámat bontogatva. - Mostanában folyton ezt csinálja.
- Nem ül veletek? - Az utóbbi öt évben, mióta ismertem a Tekergõket, még egyszer sem fordult elõ ilyesmi. Õszintén meglepõdtem.
- Franc tudja, kihez könyörögte be magát – morogta Sirius. - Engem nem is érdekel, kezd elegem lenni belõle.
- Értem...
Aznap másodszor menekültem meg Lily jóvoltából: amikor Regulus feltûnt a folyosón, határozott mozdulattal belökött a kupéba, ahol James faltól falig mosolya próbálta kiszorítani a fejembõl Reg töprengõ fintorát.

~o~


- Nem kellene lemennem segíteni? - Caitlin nyugtalanul lóbálta a lábát, össze-vissza gyûrve ezzel a fotelomra borított pokrócot. Gyors pillantással nyugtáztam a rongálást, majd lapoztam egyet a könyvben, amit mindeddig feszült figyelemmel olvastam, és csak hosszas hallgatás után kérdeztem vissza, mikor már az egész szoba vibrált a húgom esetlenül elfojtott feszültségétõl.
- Miben akarsz segíteni? - Felesleges lett volna türelmetlenül sóhajtoznom; Caity ebben a lelkiállapotban akkor sem fogta volna fel, hogy megzavart egy számomra fontos tevékenységben, ha a fülébe ordítom.
- Feldíszíteni a fát, berakni alá az ajándékokat... tudod, ilyesmikben. - Nem bírta tovább, felkucorodott mellém az ágyra. Feladva az eleve halálra ítélt küzdelmet becsuktam J.M. Barrie klasszikus Pán Péterjét, és a hátamra fordultam, hogy lássam Caitlin izgalomtól kipirult arcocskáját.
- A Jézuskának akarsz segíteni? - Mert azokba a házakba, ahol ilyen kicsi lányok élnek, még mindenképpen a Jézuska hoz mindent.
- Medy... - Vékony kis hangja suttogássá halkult, ahogy a fülemhez hajolva folytatta: - Tudom, hogy nem lett volna szabad hallgatóznom, de a múltkor, amikor Tara néni és Sebastian bácsi meglátogatták anyut... nem bírtam ki. - Bûntudatosan lehajtotta a fejét; épp idõben, már féltem, hogy észreveszi mosolyra húzódó számat. - Arról beszéltek, hogy miért beteg anyu... és akkor Seby bácsi azt mondta, hogy már nem csak anyu beteg, hanem mindenki, mert itt az influ... influn... - Az erõlködéstõl, hogy ráakadjon az emlékei között a különös, idegen szóra, egészen felnõttes kifejezésbe torzult az arca, kis kezeivel pedig a levegõt markolászta, hátha úgy gyorsabban elkapja a kis piszok grabancát. -, szóval az influmenza-járvány, ami még a varázslókat sem kíméli.
- És?
- És azt hiszem, hogy akkor az angyalok is betegek... és ki segít akkor a Jézuskának? - fejezte be kétségbeesetten.
- Szerintem egyedül is boldogul – simogattam meg a haját.
- De neked mostanában sosincsen igazad! Azt is mondtad, hogy Flame hazajön, még sincs még itthon!
- Mert apu az elõbb ment el érte a King's Cross-ra. Késett a vonata. - Kis szerencsével ki is siklott volna – tettem hozzá magamban. Megint az lesz a vége annak, hogy hazajön, hogy az ünnepi vacsora marakodásba torkollik, én pedig a szobámba zárkózva tépdesem majd az ajándékaim csomagolását.

Bosszús mélázásomat Caitlin boldog sikolya vágta ketté, odalent vidáman csilingelt a csengõ.
- Ne visítozz már, csak apáék jöttek meg – ugrottam utána, mielõtt még kiszökött volna a szobámból. Szokás szerint az volt a feladatom, hogy távol tartsam a nappalitól, ahol anya a karácsonyfát díszítette.
- De lehet, hogy a Jézuska is velük jött! - ficánkolt elszántan, hogy kiszabaduljon ölelésembõl.
- Ne bolondozz már, hiszen...


-... hiszen három óra sincs, hogy-hogy alszol? - Tara nénikém egy pillanat alatt kezelésbe vette a szobát, mialatt én álmos pislogások közepette próbáltam kikanalazni az arcomból a hajam. Csak úgy szikrázott a kezében a varázspálca, s ténykedése nyomán sorban megtisztultak a poros bútorok, amik közül én érkezésemkor kizárólag az ágyra pazaroltam a figyelmemet.
Utoljára a függönyöket húzta szét a hatalmas, földig érõ ablakok elõtt, amiken át az erkélyemre juthattunk volna ki, ha odakint nem süllyedt volna fagypont alá a hõmérséklet, és amelyrõl néhány veszélyesnek tûnõ mozdulattal rendszeresen le tudtam mászni a házat körülvevõ verandára. Az erkélyt nyáron bambuszcsövek és zöldellõ növények színesítették; olyankor egy kényelmes fonott székben ücsörögve töltöttem az estéimet, és hûvös limonádét iszogatva szemléltem a nagyszüleim – és nyaranta az én – otthonomat körülölelõ természetet.

Most azonban csak a hóról visszaverõdõ fényt érzékeltem odakintrõl, majd kisvártatva a hideg is megcsapott.
- Tara...! - szisszentem fel, összébb húzva magamon a takarót.
- Nyár óta nem volt senki ebben a szobában - akkor is te -, csodálom, hogy nem ájultál el a levegõjétõl. - Végül olyan sokáig néztem rá csúnyán, hogy némi zsörtölõdés után becsukta az ablakot.
- Feleslegesen fáradtál, Nagyi tuti kiszellõztetett – ásítottam.
- Eszébe sem jutott. Amióta megtudta tõlem, hogy mi a nagy ünnepi helyzet, egyfolytában süt és fõz, mert azt hiszi, ha ájulásig töm a sütijeivel, elfelejted apádék otrombaságát.
- Nyáron is ezt csinálta.
- Na látod, anyám már csak ilyen. - Egy ártatlan kis kacsintás után lerántotta rólam a takarót – pont mint pár órával ezelõtt egyszülött lánya, az én drága jó Shirleym. Végül is, családban marad a kíméletlenség... - Igazából van benne valami, tudod, a csoki meg az endorfin, de ahogy elnézem, rád most jobb hatással lenne egy alapos fürdés, mint egy tálca meggyes pite. Szörnyen nyúzott vagy. Ennyire kifárasztott az utazás? Mikor értél ide?
- Csak egy órája – indultam meg illedelmesen a folyosó végi fürdõszoba felé. - Volt egy kis hótorlasz az úton. A masiniszta meg nagy eséllyel kvibli, mert az akadály majdnem kifogott rajta, bár tényleg elég váratlanul jött a havazás. Még jó, hogy Nagyapa eljött értem, máskülönben ide is vonatozhattam volna.
A kilincsen volt a kezem, amikor visszafordultam buzgón ágyazó nagynénémhez.
- Nagyi tényleg meggyest süt?
- De csak azért, mert úgy gondolja, a szokásos farkasétvágyaddal esel neki – válaszolta a párnámat püfölve. - Találkoztál már vele egyáltalán?
- Elugrott a boltba, mielõtt hazaértünk, úgyhogy elkerültük egymást, aztán meg rögtön kidõltem – pirultam el szégyenkezve.
Fejcsóválva hozzám lépett és megölelt.
- A te szerencséd, törpe, mert leginkább egy beteg csirkére hasonlítasz. Ha így látna meg, biztosan szívrohamot kapna.
- Jól van, most már abba lehet hagyni a szekálást – dörmögtem a vállába (mert nem volt sokkal magasabb nálam, de a megszólítás úgy tûnik, képtelen volt elsunnyogni a listájáról). Tara néni mindig azzá vált, amire éppen szükségem volt: nõvérré, baráttá, pótanyává. - Alig aludtam az éjjel. A levél is bántott... öhm... Daviddel is összevesztem. - Kicsúszott a számon, miközben a jégen haldoklós történet kipattanását próbáltam elkerülni.

Valójában nem is bántam; amikor már kimondtam, rájöttem, hogy egy ideje igenis errõl is akartam végre beszélgetni valakivel.
- David? - Tara néni érdeklõdve eltartott magától. - Fadíszítés közben megbeszéljük, jó? Addig fürödj meg, és öltözz át, mert ilyen állapotban tényleg nem kerülhetsz nagyanyád szeme elé. Túlságosan hajazol a nyári, depressziós önmagadra.
- Hm... - Megint megtorpantam a küszöbön. - Ti is itt lesztek este?
- Nem, mi csak holnap jövünk, ahogy szoktunk. A szüleid nem lesznek itt, Nagyapád nagyon összekülönbözött velük tegnap a levél miatt – nyugtatott meg gyorsan, mihelyt megcsillant a szememben a riadt kérdés. Engem is meglepett, hogy mennyire megijesztett a lehetõség, hogy a szüleim ide jönnek, a tulajdonképpeni búvóhelyemre. - Csak azért ugrottam át egy órácskára, mert mint mondtam, anya beköltözött a konyhába, és valakinek mégiscsak be kellett vonszolnia a fát.
- Nagyapa próbál halat fogni a vacsihoz? - vigyorogtam. Hagyományos jéghorgászat.
- Szokás szerint – nevetett fel. - Na de nyomás fürdeni, mert nagyanyád már alig várja, hogy viszontlásson!

*


Egy forró fürdõvel, egy ruhacserével, és három meggyes pitével késõbb, egy bögre teával a kezemben a konyhában ücsörögve Tara nénit figyeltem, ahogy megpróbálta a lehetõ legtökéletesebb pozícióba állítani a kerekded kis ezüstfenyõt. A fa illatát legnagyobb bánatomra elnyomta a Nagyapa magyar-mániájának köszönhetõ, mára hagyománnyá vált bejgli esszenciája, de vigasztalt a tudat, hogy este, a lassan elsötétedõ, jólesõen meleg helyiségben már nem rotyog zajongva semmiféle étel, és az egész házat betöltõ karácsony-illat végre ide is belopózik majd. Vagyis... reméltem, hogy mindez nem csak az ünnep második napján van így. Még sosem töltöttem a nagyszüleimnél a Szentestét.

- Kisült a diós, nem akarod megkóstolni, kincsem? - Nagyi az egész napos sürgés-forgás után is makulátlanul festett; laza kontyából egyetlen kósza tincs sem szabadult el, kötényét pedig mintha most kapta volna le a vasalódeszkáról. Kék szemei drágakõként csillogtak rám, akárha eltökélt céljuk lenne a Napot helyettesítve bevilágítani életem elfelhõsödött egét.
Elvigyorodtam önnön költõiségemen.

Nagyi önmagát látta benne, - nem csupán a fényképek tanúsága miatt, a külsõ hasonlóság édeskevés két ember között -, bár sokszor úgy tûnt, belülrõl ég és föld vagyunk, meg-megcsillant köztünk valami megfoghatatlan egyformaság, aminek eredetére egyedül õ tudott volna választ adni. De egyszer sem kérdeztem, õ pedig sosem beszélt errõl.

- Hm, tudod, hogy a mákosra pályázom... Különben is, annyit ettem ez alatt az öt perc alatt, mióta a kezed közé kaparintottál, hogy csoda, ha vacsorára helyet tudok szorítani a többi finomságnak – ragyogtam rá. Mikor velük voltam, vagy akár csak beléptem ebbe a házba, többé nem volt szüksége a saját fényemre. Elég volt elcsennem egy picit az itt élõk mosolyából.
- Az iskolában teljesen elrontják az étvágyatokat. - Fejcsóválva kavargatta az ígéretes állagú húslevest. - Megmondtam Albusnak, hogy vegyen fel egy normális szakácsot, ajánlottam is neki egy kitûnõ francia séfet, de nem hajlandó lecserélni azokat a semmirekellõ házimanókat!
- Ezen vesztetek össze? - Futólag összenevettem Tarával.
- Dehogyis, tudod, hogy ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amikkel megpróbálom kihozni a sodrából. - És már szelte is a frissen sült diós bejglit. Közben nagyot sóhajtva elõtárta jogosnak ítélt haragja okát. - A szégyentelen nem akar eljönni az osztálytalálkozónkra.
- Nem mondoood – tátottuk el egyhangúlag a szánkat nagynénémmel. Az õ kezében néhány karácsonyfadísz, az enyémben pedig a kiskanál csilingelt az elfojtott kuncogástól.
Nagyi csípõre tett kézzel, sértõdötten tornyosult fölénk, ami tipikus nagymama-teljesítmény volt, tekintve, hogy a konyha két legtávolabbi sarkában tartózkodtunk Tara nénivel.
- Ez egyáltalán nem vicces! Ha õ nem jelenik meg, akkor mások sem, ugyanis a többség csak azért tolná oda a képét, hogy jól benyalhasson a hõs Dumbledore-nak...
- Hû – zengtük kórusban. - Nagyi, nem is tudtam, hogy ismersz ilyen szavakat... ijesztõen lépést tartasz a korral – közöltem vele vigyorogva.
- Inkább segíts fát díszíteni a mamlasz lányomnak, te csibész – búbolt meg kedvesen, majd önmûködõre állította az összes konyhai eszközt a fakanáltól kezdve a turmixgépig (nem egy tipikus varázsló-háztartásban járunk), és kivonult a helyiségbõl; saját bevallása szerint azért, hogy ajándékokat csomagoljon, de szerintem inkább arról volt szó, hogy mégiscsak sok volt neki a munka, és nem viselte túl jól a hülyeségünket.
- Na ez az, törpe, gyere asszisztálni. Közben pedig mesélj nekem a mi Davidünkrõl.
Fintorogva a mosogatóba tettem a a bögrémet.


-Nem éjtem, miéjt kell kézzel mosogatnia. - Caitlin alig ért fel a pult széléig, de kis kezeivel elszántan kapaszkodott belé, hogy jobban lássa ügyködésemet.
Anya a jól végzett munka örömével szemlélte a megterített ünnepi asztalt, s közben fél szemével gyakorlott mozdulataimat kémlelte.
- Meg kell tanulnia tisztelni a varázslatot – felelte kicsit megkésve, amit Caity bosszúsan összevont szemöldökkel fogadott.
- De ma kajácsony vaaan – nyavalygott helyettem.
- Nem számít.
Húgom a könyökömhöz dörzsölte orrát, és anya elé trappolt, hogy szokás szerint meggyõzze az igazáról.
Karjait határozottan összefonta mellkasa elõtt, vonásait pedig a mugli filmekbõl ellesett vészjósló arckifejezésbe rendezte. A háttérben prüszkölve öblögettem a tányérokat.
-Segíteni akajok Medynek – bökte ki végül.
- Még túl kicsi vagy hozzá, cicám – simogatta meg szõke buksiját anya. Caitlin elkerekedett szemekkel, fogacskáit édesen kivillantva nézett fel rá, és bevetette az adu ászt:
- De ha fognám a pálcádat, mikor tisztája vajázsolod a dolgokat...


- Meredith, hahó, minden rendben? - Tara néni egy aranyozott, elsõ ránézésre meghökkentõen csicsás angyalkát lengetett az orrom elõtt, hogy visszatérjek a valóságba.
- Igen... igen, persze, csak eszembe jutott valami. - Megdörzsöltem a homlokom. - Te figyelj, ezt az izét ugye nem akarod felrakni a fára?
- Igazság szerint feltett szándékom volt kidobni szegényt, de egyrészt elállod a szemeteshez vezetõ rögös utat, másrészt ezt nyilván azért teszed, mert kirohanásodhoz híven rajongsz ezért az angyalkaszerûségért, úgyhogy...
Készségesen kinyitottam a mosogató alatti szekrényt, ahol a maga zöld és tökéletes valójában ott állt A Kuka.
- Eressz rá egy tarolóbûbájt is a kedvemért.
- A legnagyobb örömmel. De õrködj, nehogy anyám rajtakapjon, biztosan valamelyik kedves falubeli nénitõl kapta.
- Remélem, csak egy ilyet adott neki az a hölgy, mert... olyannyira megemelné az ünnep színvonalát, hogy mi, halandó emberek kénytelenek lennénk odakint tölteni az estét, hogy ne homályosítsuk el fényét. - Rövid, de annál fellengzõsebb pamfletem után az étkezõasztalt megkerülve a díszeket rejtõ dobozhoz mentem, hogy mellé térdelve ellenõrizhessem a további szörnyûségek remélhetõ hiányát.

Egészen más dolgokra akadtam; a dobozon és a dobozban egyaránt elfeledett emlékek ordibáltak eltökélten, hogy eszembe juttassák a legnyilvánvalóbb dolgot a világon:
- Ez az elsõ karácsonyunk Caitlin nélkül. - Idegen eredetû gombóc kezdett növekedni a torkomban, ahogy egy darab zsírpapírból a tenyerembe ejtettem Caity papírcsillagait.

- Nagyi megöl, ha meglátja, hogy ollót adtam a kezedbe. - Árgus szemekkel lestem, hogyan vágja ki a csillagokat, amiket szelíd erõszakkal velem rajzoltatott meg.
- Majd én megvédelek – szûrte fogai közt. Csodálkoztam, hogy képes hangokat kiadni, hiszen a koncentráció segítésére félig kidugott nyelve elállta a kijáratot.
- Én vagyok az idõsebb, úgyhogy az az én feladatom. Ide az ollóval, ennyi papírdísz elég lesz, a többit majd megcsinálom.
- El fogod jontani – tottyant le a földre, miután kelletlenül a kanapéra tette az éles szerszámot.
- Gondolod?
- A síveid is azéjt olyan nomik, mejt mindig kimész a vonalból...


Felnevettem, mikor megtaláltam alaktalan szívecskéimet egy rakás üveggömb alatt. Elszántan a mélyen hallgató Tara néni kezébe nyomtam õket a csillagokkal együtt, könnyes szemeimet harcra készen emeltem nagynénémre.
- Hm. Te tudod, most te vagy a fõnök.
- Helyes – bólintottam elégedetten. Míg õ a díszek felaggatásával bajlódott, én a doboz oldalán pompázó rajzokat nézegettem a szõnyegre hasalva. Flame sárkányai birokra keltek az én unikornisaimmal, a sarokban pedig a késõn született Caity sértõdött C betûje nyomorogott egy bólintér társaságában. Halványan rémlett, hogy a rajzok afféle mozdulatlan képregények, s a történetet a fejünkben lovagok és királykisasszonyok bonyolították tovább; erre összpontosítottam minden figyelmemet, mert reméltem, hogy csupán félreértelmeztem Tara néni hangsúlyát, és nem készül világmegváltó beszédre.

Csalódnom kellett.

- Meredith, mindennek oka van, és minden valami nagyobbnak a része, így a végén minden és mindenki a helyére kerül. - Hogy nyomatékot adjon szavai vigasztaló felhangjának, mellém guggolt, és megpróbálta megsimogatni a fejem. Elrántottam.
- Nem hiszek ebben.
- Régen hittél – állt fel, félig feladva a csatát.
- Régen nem Isten állt a második helyen azoknak a listáján, akiket a rossz dolgokért okoltam.
- Ezt ne mondd el apámnak, mert majd' kibújt a bõrébõl, mikor rájött, hogy nem kell egyedül mennie az éjféli misére.
- Nem tudom, mibõl gondolta, hogy nyár óta találtam jobb bûnbakot Flame-nél és Istennél. - Akaratlanul is gúnyos volt a hangom, holott még látatlanban sem akartam megbántani Nagyapát.
- Figyelj, én csak annyit kérek, hogy igyekezz jó képet vágni a dologhoz. Úgyis rájön, hogy mi a helyzet, ne akard, hogy a csalódás mellett még kínosan is érezze magát. Egyébként nem Isten tehet a rossz dolgokról, azokat mi idézzük elõ a döntéseinkkel... és... Õ meg nem nyúl le, hogy helyrehozza helyettünk a hibáinkat, mert akkor semmit sem tanulnánk, és nem lenne értelme az egésznek. De tudd, hogy ha nem is javítja ki a múltunkat, megadja hozzá az erõt és a lehetõséget, hogy mi megtegyük. És ahogy azt már említettem, mindig minden a helyére kerül a végén: az eltûnt kislányoktól kezdve a giccses angyalkán át egészen a... hím nemû barátokig. Szóval mi van Daviddel meg veled?
- Én... mindjárt jövök, csak elmegyek pisilni. Túl sok teát ittam. - Gyáván, szinte futva menekültem ki a fürdõszobába.

Kézmosás közben rádöbbentem, milyen meleg az arcom; kétségbeesve nyitottam meg a hideg vizes csapot, és alaposan átdörzsöltem felhevült bõröm, hátha a jegesen tiszta víz a gondolataimról is eloszlatja a fülledt párát.
A tükörbõl egy elbizonytalanodott lány nézett vissza rám.

Isten és én Caitlin eltûnése elõtt nagyon jóban voltunk. London az általánosan elterjedt anglikán hit ellenére is bõvelkedett eldugott katolikus kápolnákban, és kevésbé elrejtett, takaros templomokban. Vasárnaponként (sõt, néha akár hétköznap is) kedvemre barangoltam a városban utánuk kutatva, és valahogy minden alkalommal úgy találtam rá a megfelelõre, hogy csendesen belopakodhattam a misekezdésre. Egy idõ után már voltak kedvenc helyeim, állandó padtársaim (leginkább idõs nénik, akiknek általában éppen velem egykorú unokájuk volt, akirõl véletlenül képük is volt. Grahamet is így láttam elõször, tíz évesen, a nagymamája igazolványában.), és nyaranta, amikor egy hónapot itt töltöttem Skóciában a nagyszüleimnél, lelkesen énekeltem a helyi gyerekkórusban.

De a dolgok természetellenesen nagy fordulatot vettek azzal az augusztusi nappal. Isten többé nem mentette fel Flame-et a bûnei alól, és a dolog fordítva sem mûködött; a bátyám gonoszságai nem feledtették velem, hogy Isten tehet mindenrõl a világon.

Elfeledkeztem viszont arról az aprócska tényrõl, hogy Istennek nincsenek bûnei, és nem követ el ocsmányságokat. Azokról, mint ahogy azt Tara néni is megmondta, az emberek tehetnek...

- Már azt hittem, rád támadt a vécémanó – mosolygott rám kávéja felett, amikor végre valahára visszatértem a konyhába. A fa feldíszítve állt; csálé szívecskéim egy külsõ szemlélõnek talán érdemtelenül központi helyet foglaltak el.
- Nem bírt velem – huppantam le vele szemben.
- Büszke vagyok rád. Na de nézzük, hogy a fiúkkal is ilyen ügyesen elbánsz-e.
Örültem, hogy ilyen gyorsan a tárgyra tért, nem akartam tovább rabolni az idejét a hülyeségeimmel. Belõlem is ilyen célratörõen robbantak ki a szavak.
- Igazából... attól félek, hogy sohasem voltam szerelmes Davidbe, hogy csak elhitettem magammal, bebeszéltem a beteg, rózsaszínfelhõs lelkemnek, és... Tudod, annyira adott volt a helyzet! Én... tizenhárom évesen rádöbbentem, hogy a tökéletes életem talán mégsem olyan hibátlan, hogy az, amit James érez Lily iránt, ami miatt egyre csak udvarol neki, és nem adja föl, az... még annál is jobb lehet, mint amilyennek a regényekben leírják. Vágyni kezdtem rá, hogy nekem is legyen valakim, aki megfogja a kezem... de igazán, olyan összekulcsolósan, és... ó, a fenébe is, én sorra vettem a lehetséges jelölteket. - Szégyenkezve a kezembe temettem az arcom. Az emlékek most nyertek értelmet, mikor végre elszántam magam, hogy egymás mellé rakjam õket. Joggal féltem ettõl a pillanattól; borzasztóan megalázó és kiábrándító volt önmagam elõtt, az elmúlt évek pedig egyszerre hazug színekben pompáztak, és egyenesen idõpocsékolásnak, felesleges önámításnak tûntek. - Aznap este, az Emmával a kezemben gyorslistát írtam azokról a fiúkról, akik közelebb álltak hozzám az átlagnál. Még Jeremy is megfordult a fejemben, de nem találtam elég helyesnek... - Az önutálat a tetõfokára hágott, hányni bírtam volna magamtól. - Ha belegondolok, talán csak Sirius és Regulus nem jutott eszembe potenciális áldozatként.
- Davidre esett a választásod.
- Igen - néztem fel rá meglepetten. Teljesen elfelejtettem, hogy velem van, inkább csak magamnak beszéltem. - Olyan egyértelmû volt, hiszen kiskorunkban is õ volt a férjem a játékoknál, jóképû volt és már így is-úgy is szerettem, mit nekem egy kis felturbózás... Ez gusztustalan, nem?
- Dehogyis, ne beszélj butaságokat. Ez így természetes. A kamaszkor a felnõtté válás szerves része, mindenkinek át kell esnie ezeken a szakaszokon. - Kedves mosollyal megfogta a kezem.
- Shirley mégsem hülyült meg így és... na jó, Nadine és Hedvig akkortájt zúgtak bele valami felsõsbe, de...
- Na látod! Gondolj csak az aranyvérû fruskákra; annyi idõsen izgatottan faggatják a szüleiket, hogy kit jelöltek ki hites urukul, ész nélkül beléjük szeretnek, mikor fény derül a kilétüket; aztán persze már nem rajonganak ennyire értük... A lányoknál alapvetõ, hogy eljön az idõ, amikor többre vágynak; megérzik, hogy kezdetét vette a nõvé válás, és siettetni akarják, erre pedig a fiúkat látják a legjobb... eszköznek, jobb híján ezt a szót használom. Minden tizenéves lánynak van egy titkos szerelme... Egyébként errõl nem a személyiséged, hanem a hormonjaid tehetnek. Átveszik az irányítást, és bármit elhitetnek veled.
- De akkor is... szemétség egy bizonyos szinten túl. Én lassan három éve játszom ezt, és Davidet is belerángattam, holott... - Félelmetes igazság kezdett testet ölteni a gondolatok mögött. - Pont úgy szeretem, mint öt évesen. Bemocskoltam a barátságunkat. Elõre megfontoltan... én kinéztem õt magamnak.... direkt máshogy néztem rá... az ujjam körél csavartam, aztán a barátság-dumával kínoztam mindkettõnket, pedig az kezdettõl fogva nem számított; sõt, szempont volt...!
- Azt elsõ szárnypróbálgatások - vont vállat megértõen.
- Akkor is ezt mondanád, ha én lennék a szenvedõ alany? És... ez akkor is disznóság! Belém szeretett, én meg csak játszottam vele... a legjobb barátommal!
- De most rádöbbentél erre. Bánt téged, utálod érte magad, tanultál belõle. Fejlõdtél, mind a szívedben, mind a fejedben. Tudod, milyen ha majdnem szerelmes vagy, és így nem fog felkészületlenül érni, ha becsap a villám. Ez az egész lényege.
- Szándékosan fájdalmat okoztam neki - erõsködtem, csak hogy tovább ostorozhassam magam. Tényleg kutyául voltam, alig kaptam levegõt az összeomlott légvárak kavargó porában. De úgy éreztem, megérdemlem, úgy éreztem, még...
- Jajj, akadj már le errõl! - csapott a kezemre türelmetlenül. - Az ember a pofonoktól lesz erõsebb. Különben is, ha jól tudom, Davidnek van barátnõje, szóval annyira nem fájhat neki.
- Ami azt illeti...

Gyûlöltem Agathát, és ezzel megismertem a gyötrõ érzés egyik új, ismeretlen színét. Mert most a létezéséért gyûlöltem, de úgy, mint még soha; nem a szerelmemet vette el tõlem, hanem az önkínzás lehetõségét, lehetetlenné tette, hogy a jelenleginél sokkal súlyosabb dolgokért vádoljam magam, olyasmikért, amik kellõ szégyenérzetet keltettek volna bennem csalárdságom jogos megtorlásaként. Ha ugyanis õ nem lenne, ha nem járna Daviddel, nekem végig kellene néznem, ahogy a fiú szenved miattam, és ez, a lehetõ legnagyobb erkölcsi elégtétel háborgó lelkiismeretem száméra talán levenné a vállamról bûneim terhét.
Annyira bonyolult volt az egész. A legszörnyûbb pedig mindenképpen az volt, hogy miattam gabalyodott össze ennyire.

Agatha könnyített a helyzetemen – neki hála David jól volt, sokkal jobban, mintha belement volna egy hazug kapcsolatba a velejéig romlott Meredith Fielddel.

- Ne õrlõdj ezen túl sokat, törpe, csak fogadd el, hogy ez együtt jár a nagybetûs Élettel. - Tara néni készülõdött; azt hiszem, akaratomon kívül többet raboltam az idejébõl, mint amennyit eredetileg szánt volna rám, de úgy tûnt, ez kicsit sem bántja.
- Kösz, hogy beszélhettem errõl neked – pattantam fel, mielõtt elhagyta a szobát. Gyors puszit nyomtam az arcára, és megöleltem.
- Bármikor... De remélem, tudod, hogy... - Bizonytalanul kutatott a megfelelõ szavak után, sõt, talán még azon is elgondolkozott, hogy folytassa-e a megkezdett mondatot. - Szóval... Nézd, amióta az eszemet tudom, anyukád legjobb barátnõje vagyok, úgyhogy elhiheted nekem: amikor Erlina megtudta, hogy lánya lesz, másról sem beszélt, minthogy mennyire várja, hogy ezekrõl a fiú-dolgokról csacsoghasson veled. Úgy gondolom, és neked is ebben kell hinned, hogy... szörnyen hiányozhatsz neki, akármit is mond... és biztosan bántja, hogy lemarad az ilyen beszélgetésekrõl. Õ is tudja, hogy soha nem jönnek vissza ezek a pillanatok. Hûha, elég kusza védõbeszédre sikeredett ez, de remélem, hogy...
- Köszönöm. Tényleg. Shirleyt pedig üdvözlöm, legkésõbb holnap délben a karmaim közé kaparintom!
Nagyot sóhajtva bólintott. Tisztában volt vele, hogy nem vagyok vevõ az anyám ügyes-bajos dolgaira – akkor sem, ha ebben a percben jobban hiányzott, mint bármikor, mióta augusztusban elváltunk -, de megnyugtatta, hogy elmondta mindezt; láttam rajta, hogy ettõl már kevésbé emészti az aggodalom a családom miatt, és ennyit nekem is megért az egész.
- Átadom neki. Na, jó legyél, boldog karácsonyt! Én még elköszönök nagyanyádtól.
- Szia...

A konyhaajtóból pont ráláttam az elõszobai tükörre – igen, láttam, és néztem. A gonosz, tizenhat éves lányt, akinek egyre hevesebb hányingere volt önmagától.
Mert visszás módon nem kis önbizalmat adott, hogy egy fiú belém tudott szeretni, annak ellenére, hogy a különleges színû szemeimen kívül minden átlagos volt rajtam.
Hazm, hzam, vram by Sophie
Szerző megjegyzései:
Avinénak és Lexinek; el?bbinek azért, mert okos :D, utóbbinak ezúttal azért, mert el?került :))Jó olvasást!


Hazám, házam, váram


Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hõsi vezér, õsi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az õsz, néma falak.

Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom
(Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.
Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt' a selyem csókra terül.
Õrzi merev isteni nõ, friss mosolya is merevül.

Nesztelenûl dús, puha, lágy szõnyegek is fekszenek ott,
Mint a mezõn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.

József Attila: Várakozás


/A középkorban, amikor a boszorkányok szörnyülködve figyelték, hogyan válnak botrányosan öltözött varázslók a mugli fõurak bizalmasává, s hogyan emelkednek egy megvetett nép hierarchiájának csúcsára a hatalmat hajszolva, a varázstalan emberek várakat emeltek, hogy megvédjék magukat. A gazdagabb területeken büszke kõvárakat építettek, míg a szûkölködõ falvakban legfeljebb földvárakra telt az agyonhajszolt jobbágyok bõrébõl.
Vannak rátarti aranyvérûek, akik gyáván takaróznak a régi mugli társadalom rendszerével, mondván, a mágiát nélkülözõ férgek eltaposták a velük azonos képességû, de hátrányos helyzetû társaikat, õk pedig ezt, és ennek a mi világunkra gyakorolt következményeit akarják megbosszulni, amikor muglikat gyilkolnak.
Ha a világ kifordulna sarkaiból, akkor sem jönnének rá, hogy elsõsorban nem a képességeink, az odafentrõl kapott adományaink határoznak meg minket, hanem emberi mivoltunk, és hogy indokaik éppen olyanok, mint a valaha biztonságot szolgáló, késõbb fennhéjázó, vagyont hirdetõ, tékozló kastélyokká lett várak, melyek mesés pompával rejtik el a rothadó valóságot.
Mindannyiunk életét a döntéseink határozzák meg, és végül is ez az, ami igazán számít./



Sötét volt odakint, a szobában is csak a karácsonyi fények égtek. Túl voltunk Nagyi isteni vacsoráján, és csodával határos módon mosolyogtam; talán az ünnep intenzív hangulata, talán az a képességem tehetett errõl, hogy profi módon tudom a szõnyeg alá söpörni azokat a dolgokat, amikkel hirtelenjében nem tudok mit kezdeni.

A fényviszonyok meglehetõsen megtévesztõek voltak, hiszen alig múlt el hét óra, és ehhez mérten Nagyi nem volt hajlandó elkezdeni az ajándékosztást. Egy egész órát adott, hogy kipihenjük a nap fáradalmait, na meg hogy kényelmesen megemészthessük a gyomrunkba vándorolt ételeket. Õ és Nagyapa diszkréten visszavonultak a nappaliba, ami számomra a várva várt pillanatig tiltott helyiségnek számított, én pedig úgy döntöttem, túlesek a kicsomagolás szörnyûségein, és halálmegvetõ bátorsággal kissé rendbe is hozom a szobámat. Esetleg elvégzem az utolsó simításokat az ajándékokon is.

A szoba azonban – minden bizonnyal Nagyinak köszönhetõen – otthonosan, melegen üdvözölt, és miután becsuktam magam mögött az ajtót, a semmittevés baljós ígérete teljes súlyában rám szakasztotta a magányt.

A padlóra csúszva engedtem át magam a kettõs élménynek; az ismerõs bútorok barátságosan cirógattak, a plafon sokszor elemzett repedései cinkosan kacsintgattak felém, de miközben a dolgok a megszokott helyükön voltak, és az egész életem rendes kerékvágásban tört utat magának a világban, nem hagyott nyugodni egy gondolat.

Ez nem az én váram.

Nincsenek átkozott fahéjillatú füstölõk, a falakon nem lüktet London belvárosának szeretett szívverése, a folyosón nem táncol karácsonyi dalokat dúdolgatva a kishúgom, a szomszéd szobából nem kopog át incselkedve a bátyám, és ha lemegyek a konyhába, nem rajzol indián jeleket az arcomra az anyukám a sütihez való liszttel, apu pedig véletlenül sem ugrik majd elõ évezredes tolldísszel a fején a kanapé mögül. És a párnák! Hol vannak a párnák, melyek majd' minden könnyemet magukban õrzik?

Soha életemben nem kínzott még így a honvágy, mint most, hogy nem mehettem haza.

A következõ percben már az erkély korlátján lógva manõvereztem, zsebemben egy régi családi fotóval, amit sebtében téptem ki egy kint felejtett albumból. Idõm sem volt megérezni a metszõ hideget, hiszen rég bent jártam már a házban, tolvajként suhanva el a résnyire nyitott nappaliajtó elõtt.

Egy szökkenés volt a konyha, néhány kandallóban elsuttogott szó az otthonom.

Az emésztõ zöld lángok közt pörögve tovább tompultak a gondolataim, az ösztönös mozdulatok vették kezükbe a gyeplõt.

Hogy mire számítottam? Nem tudom, és akkor sem tudtam, mikor a meggondolatlanság fojtó izgalmától zihálva kiléptem a könyvtárunk szõnyegére.
Talán azt vártam, hogy megtört, rólam ábrándozó szüleim másodperceken belül a nyakamon csüngnek majd; ehelyett csupán a kínzó csönd nehezedett rám. Pillanatok alatt észhez tértem.

Elesettnek éreztem magam, és csak súlyosbította a helyzetet, hogy egyszeriben tökéletes õrültségnek tûnt az, hogy ide jöttem, olyan emberekhez, akik nem kértek belõlem a szeretet ünnepén. Ráadásul pár órája még én magam is megrémültem a találkozás gondolatától... Miért kellett ezt mûvelnem, mi vette át a józan eszem felett az irányítást?

A válasz olyan természetes és magától értetõdõ volt, hogy be kellett látnom, hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat.

Valamiképpen emlékezteti akartam Aput és Anyut a létezésemre, arra, hogy szeretnek, és szükségem van rájuk; de nem jutott eszembe semmi. Át kellett gondolnom, hogyan tudnék észrevétlenül nyomot hagyni magam után, így lehuppantam egy puffra.

Ennyi idõ után már nem emlékeztem rá, hogy ez az új darab mennyire nyikorog.

A szomszéd szobában, melynek zajait eddig kizárta az izgatottság, most evõeszközök csendültek riadtan, és egy ismeretlen kislányhang hátborzongató kimértséggel tette fel a kérdést.
- Mi volt ez? Flame?
Cseszd meg, Medy, hogy lehettél ekkora idióta? Pont akkor toppansz be, amikor ezek az ebédlõben vacsorázgatnak!? Pedig az Istenért, tudtál róla, hogy ez lesz, megírták neked!

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a ház, amelyben felnõttem, egy auror háza volt; az egyik könyvespolcról a megfelelõ kötetek elmozdításával láthatatlanul bekukkanthattam közéjük.
Az étkezõ elegáns, visszafogott bútorai könnyed ünnepi díszben pompáztak, s a terített asztalon a desszert maradékai hevertek, így semmi kétségem nem volt afelõl, hogy megjelenésemmel már csak a vacsora végét szakítottam félbe. Nem is kicsit – míg a jelenlévõk többségének arcán vidám mosoly emléke derengett, a kislány, akinek hangját elõször hallottam meg, szoborrá merevedve szuggerálta a nekem háttal ülõ, idegen nõt, a szemébõl kipattanó jeges szikrák hótorlaszként zárták el az utat a társalgás folytatása elõtt.

Apám ült az asztalfõn, jobbján anyám helyezkedett el. Ellenálltam a kísértésnek, hogy hosszabban elidõzzem alakjukon, mert Flame, aki az imént még egészen biztosan az ismeretlen nõ (minden bizonnyal a barátnõje) mellett ült, már csak a hiányával tûnt ki a többiek közül. Egy mély levegõ után már azt is tudtam, hol van. Évek óta ugyanazt a jellegzetes illatú férfi parfümöt használta, a régi szép idõkben cukkoltam is miatta eleget. Az erõteljes illat egy pillanat alatt betöltötte a szobát.

Hagtalanul visszatoltam a könyveket – kicsit talán gondatlanul is, mert minden erõmmel azon voltam, hogy ne legyek bûntudatos, ha semmi okom nincs rá -, majd szembefordultam vele.

Közelebb állt, mint hittem, mellkasa fenyegetõen tornyosult az arcom fölé.
- Disaudio! - suttogta, pálcájával a szomszéd szoba felé mutatva.

Az én pálcám több száz kilométerre hevert egy ágyon Skóciában, a nagyszüleim házában. Melegem lett a gondolatra.

Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül megragadta a vállam, és erõteljesen megrázott.
- Mi az istennyilát csinálsz itt?
Szégyenkezve néztem fel rá, ebben az irreális pillanatban nem éreztem mást, csak megalázottságot.
Nem feleltem neki, ajkaimat összeszorítva durcás hallgatásba merültem. Végül is, mi jogon kér számon rajtam bármit is? Évek óta nem lakik már itt, nekem viszont még mindig az otthonom ez a hely. Az ittlétemmel nem szegek meg semmiféle törvényt, csak fittyet hányok a szüleink kérésére, hogy maradjak távol a családi fészektõl. Na és aztán. Ezt Flame is megtette már számtalanszor... Nesze neked lázadó korszak.

Nagyot fújtatva elengedett, majd kifürkészhetetlen pillantást vetett az ajtóra.

Mindent összevetve aggódott értem – ezen a héten már másodjára. Elõször kiderült róla, hogy fél attól, hogy halálfaló leszek (beteg egy ötlet, fémjelezi tartalmas kapcsolatunkat), most meg ez a furcsa viselkedés... Arra számítottam, hogy fennhangon kiparancsol a házból és/vagy eljátssza a nagyjelenetet anyuéknak, hogy õ nem akar balhét karácsonykor, tüntessenek el, mert ez az egész már így is rossz fényt vet rá a barátnõje elõtt, és a többi.
Ehhez képest elég abszurd helyzet állt elõ: az én konok némaságom az õ féltõ reakcióival szemben, gyermekkorunk helyszínén. Emlékeim szerint akkor mûvelt ilyesmit utoljára, amikor öt éves voltam.
- Ennél nagyobb hülyeséget el sem követhettél volna, te szerencsétlen – kezdte fojtott, feszült hangon. - Fogalmad sincs, mekkora veszélybe sodortál mindannyiunkat.
- Szükségem van valamire itthonról. - Hûvös voltam és határozott, pedig belül mindennél jobban elbizonytalanítottak a szavai. Mi folyik itt? - Csak felmegyek érte a szobámba, és megyek is vissza Nagyiékhoz. Anyáéknak nem kell róla tudniuk, ha nem akarod felzaklatni õket, akkor...
- Mindenképpen el kellene menned az étkezõ elõtt, hogy feljuss, az pedig elég komplikált lenne. Kivették az ajtókat, most csak egy boltív van...
- Van másik lehetõség is, nem kell...
- Azt mondtam nekik, hogy bénán tettem vissza egy könyvet, biztosan az esett le, de anya és apa nyilvánvalóan érzik, hogy te vagy itt – gondolkozott tovább hangosan, ügyet sem vetve rám. - Az a lényeg, hogy Daphnéék ne sejtsék meg.
- Daphne a barátnõd? - Automatikusan a földre raktam egy vaskosabb kötetet, ami elég nagy zajt csaphatott volna. A testvéri reflexek valahogy sohasem rozsdásodnak be – nyomasztó volt ezt felismerni.
- Nem, a húga, de semmi közöd ehhez. Azonnal el kell tûnnöd.
- Mondtam már, hogy még van egy kis dolgom.
- Nem számít. Így is lehet, hogy ez a kis húzásod az életembe kerül. - Hát persze, hogy nem értem aggódott. Hálátlan, önzõ gyilkos; mégis mit gondoltam már megint?
A csalódottság haraggá változott a szívemben, ökölbe szorítottam a kezem, készen akár arra is, hogy megüssem a velem szemben álló, két lábon járó Hazugságot.
- De te természetesen nem bánnád, ha meghalnék.
Elképedten kaptam levegõ után.
- Nem igazán tudom hova tenni ezt a keserû felhangot, bátyus. Te kezdted azzal, hogy magasról tettél a testi épségemre, aztán elraboltad a húgunkat, és Tudodki kezére adtad... soroljam még? És mindezek után neked áll feljebb? - Dühösen közeledtem hozzá, mire felkapta a fejét; mégsem rám nézett, ugrásra készen meredt a semmibe.
- Az elõbb említetted, hogy van más módja is, hogy a szobádba juss. Mire gondoltál? - hadarta szinte ijedten.
- Mi? - A döbbenet megállj parancsolt. - Odadobtam a kesztyût, te meg semmibe veszed? Meg sem próbálsz mentegetõzni? Istenem, ez rosszabb, mintha a szemembe mondanád, hogy „igen, Med, egy aljas szemétláda vagyok, minden okod megvan rá, hogy gyûlölj...”
- Meredith! - sziszegte.
Értetlenkedve az egyik könyvespolc felé böktem. Attól a perctõl kezdve, hogy Flame belépett ebbe a szobába, minden a fonákját mutatta nekem, semminek sem találtam a helyét, a hatalmas rendetlenségben nem maradt erõm ellenkezni, én sem voltam már önmagam.
- A titkos lépcsõ, amit a Tolkien...
- Nyomás!
- Tessék?
Felpattant, és A Gyûrûk ura felé lökött.
- Befelé! Most!
Tehetetlenül oda léptem, és a zsebembe nyúltam, de...
- Nincs nálam a pálcám...! - A hangom érthetetlen módon pánikba fulladt, egy iszonyú pillanatig mintha vizet pumpáltak volna a tüdõmbe.

Összezavarodtam, annyi mozdulatot sûrített egyetlen sorsdöntõ másodpercbe. Mire felocsúdtam, már hangtalanul szuszogtam egy keskeny, poros lépcsõ alján.

A könyvespolc túloldalán, a könyvtárban valaki puha léptekkel körbesétálta a szobát; rejtekhelyem elõtt ijesztõen sokat téblábolt.
- Mi tart ennyi ideig, Flame? - Számon kérõ hangsúlya szinte utasított, nem is kérdezett, és egyáltalán, rendkívül különös volt, egy... fõnök hangja egy gyermekébe rejtve.
- Csak elgondolkodtam, Daphne – válaszolt nyugodtan a bátyám, majd kissé önelégülten hozzátette: - Tudod, a színjáték része. Elmélkedem a húgomról, hisz' ez az elsõ karácsonyom nélküle, és a hiánya mindenhonnan felém kiabál ebben a házban...

Az igazság felért egy ökölcsapással az õ szájából. Kétlem, hogy neki bármit is ordítana az otthonunk, de szavakba sem lehet önteni, mit éreztem én, ott, az emlékek sötét kamrájában kuporogva. Hányszor játszottunk itt Caitlinnel... egyszer hajnalban felkeltünk, csak hogy...

Térdemet a mellkasomhoz préselve összegömbölyödtem, fogaimat pedig összeszorítottam, hogy ne törjön elõ a torkomból valami vadállatias, szörnyû morgás.

Odaát mindketten nevettek.

Iszonyú önfegyelemre volt szükségem, hogy ne fedjem fel magam, és ne ugorjak valamelyikük torkának.
Egy vadidegen lány a családom nyomorúságán kacag? Ki õ, a halál apró, véreskezû angyala?

Tulajdonképpen nem kellett volna meglepõdnöm. A bátyám barátnõjének biztos van köze a halálfalókhoz, talán õ maga is az, ha Flame-mel jár, ez a tizenkét-tizenhárom év körüli kislány pedig kettejükkel jött, adott a környezet, ami rossz hatással lehet rá.

Ez volt a logikus magyarázat.
Nem voltam vele megelégedve. Volt az egészben valami hátborzongatóan ismerõs, a fortyogó gyûlölet mellé kúszó érzés szinte a déjá vu-t súrolta, de amint utána nyúltam, beleolvadt a gyomromban gyöngyözõ félelembe.

Milyen mélyre süllyedtem.
A gondolat jött és ment, nem tudtam elhelyezni a többi, háborgó és fájdalomtól vonagló elmélkedés között. Azt sem értettem, miért követem a szememmel Daphne lépteinek zaját.
- Mi van azzal a könyvvel, ami leesett?
- Opsz. - Flame a homlokára csapott. - Arról egészen megfeledkeztem. Ott van valahol a földön.
Semmi mozgás.
- Egészen véletlenül – Megborzongtam a szavak fenyegetõ élétõl. - nem a mi drága Medi... - Fülsértõ csikorgás. - Meder... Meti...
- Meredith? - segítette ki Flame.
- Igen, õ. - Kis szünet. - Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla.
Micsoda? Kezdett irritálni, hogy nem látom õket, az arcukat, a mozdulataikat, a tekintetüket... Ennek tulajdonítottam az egyes mondatok érthetetlenségét.
- Lehet, hogy nem is kell.
- Mindegy. Szóval nem Meredith járt itt?
- Nem. Szerencsére.
- Ki tudja – töprengett Daphne. - Talán jobban jártunk... jártam volna, ha...
- Fiatal vagy még.
- Állandóan ezt hajtogatjátok... - Ezúttal végre igazán kamaszos képet festett a lány hangja, minden passzolt: a mondanivaló, a hanglejtés, a hangerõ, valószínûleg a mimika is. Nem láttam.

Ennél a megnyugtató pillanatnál döntöttem úgy, hogy nem hallgatom tovább õket. A gúnyos nevetésük okozta friss seb még sajgott, s hogy eltereljem róla a figyelmem, emlékeztettem magam, hogy még valóban van egy-két elintéznivalóm. Most már pontosan tudtam azt is, hogy mi az.

Az imént – évezredekkel ezelõtt -, mikor a pálcámat kerestem, egészen másra akadtam a zsebemben; a fényképre, amit kapkodva téptem ki egy albumból Nagyiéknál.

Óvatosan végigkanyarogtam a lépcsõn, melyben iránya miatt több vízszintes szakasz volt, mint emelkedõ, és pár perc múlva apuék ruhásszekrényébõl bújtam elõ. Szüleim ágyára roskadva hálaimát rebegtem, amiért az évek során belém vésõdött, melyik lépcsõ és padlódeszka ereszkedett meg, így nem jártam úgy, mint a könyvtárbeli puffal.

Tudtam, hogy nincs túl sok idõm, de muszáj volt egy kicsit nézegetnem a képet, mielõtt visszaosontam a kandallóhoz.
Caitlin születése elõtt készült, azokban a boldog idõkben, amikor még rajongtam Flame-ért. Õ csinálta a képet is, és éppen ezért volt ez a legmegfelelõbb; csak anyu, apu és én voltunk rajta.

Sietnem kellett. Anyu fésülködõasztalának tükréhez támasztottam a fényképet, anélkül, hogy belepillantottam volna – ebben a szobában újra öt éves voltam, nem akartam látni azt a kíméletlen ringyót, akivé váltam. A szívem minden második dobbanása a képembe vágta David arcát. A furcsa az volt, hogy minden elsõ Regulus nevét kántálta...

Hátra sem pillantva lopakodtam ki a szobából.

A kis folyosón volt még a vendégszoba és néhány kisebb gardrób, de a másik irányban egy tágasabb térbe jutottam, ami egyúttal a könyvtár galériája volt; a korláton áthajolva lekukkanthattam volna, hogy Daphne és Flame ott vannak-e még, de féltem, hogy meglátnak, úgyhogy a falhoz lapulva surrantam a szobám felé, mely egy volt a galériát körülvevõ három helyiség – a három gyerekszoba – közül, és a hallásomra hagyatkozva próbáltam fényt deríteni a dologra.
Semmi nem utalt arra, hogy ott lennének, úgy látszott, szabad a terep.

A szobámba lépve kis híján elsírtam magam. Legszívesebben örökre itt maradtam volna, itt, ahol tökéletesen biztonságosnak tûnt minden a sarkaiból kifordult gömbölyû világban, de nem tehettem.

Megragadtam a kispárnát az ágyamon, a virágosat, amit anyám varrt nekem, majd könnyeimmel küszködve, az étkezõben zajló vidám társalgás hangjaival a fülemben visszatértem a nagyszüleim házába.

Szembests I. by Sophie
Vesztőhely télen


Kit fölvezetnek? Nem tudom.
Kik fölvezetik? Nem tudom.
Vágóhíd vagy vesztőhely? Nem tudom.
Ki és kit öl? Ember öl állatot
vagy állat embert? Nem tudom.
S a zuhanás, a félreérthetetlen,
s a csönd utána? Nem tudom.
S a hó, a téli hó? Talán
száműzött tenger, Isten hallgatása.

Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.

(Pilinszky János: Vesztőhely télen)



/Ha elkövetsz valami szörnyűséget egy embertársad ellen – legyen az bármilyen gonosz, romlott és eltévelyedett -, előbb-utóbb bűnhődnöd kell érte, hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor rosszra rosszal felelsz. Tudom, hogy senki nem volt melletted azokban az években, mikor ezt meg kellett volna tanulnod, de őszintén…; mentség ez? A megbocsátást nem lehet tanulni, veled születik, és akármilyen mocsokban, akármilyen gyorsan is nősz fel, ott kell szunnyadnia legalább a lelked mélyén egész életedben, hogy a megfelelő pillanatban felbukkanhasson.
A mugli igazságszolgáltatásnak része a szembesítés – ez egy helyzet, egy illanó másodperc, összevillanó tekintetek kusza kapcsolata csupán, mégis, a legtöbb esetben alkalmazzák, hogy a valóság birtokába juthassanak. Szembesítéskor azt az embert tuszkolják eléd, akivel rosszat tettél, vagy aki veled tett rosszat, hogy egyetlen utolsó találkozásban a felszínre küszködhesd a benned felgyülemlett mocskot.
Persze nem csak ijesztő, hivatalos eljárás lehet, egész egyszerűen azt is jelentheti: késő, eljött a perc, amikor szembe kell nézned a dolgokkal, mert azok már az ajtóban állnak, roggyanó térdeiden kopogtatnak.

Amikor kimondják a kimondhatatlant.
Amikor megérinted azt, akit bántottál.
Amikor megérint az, akivel fájdalmat okoztatok egymásnak, mert képtelenek voltatok felismerni a szerelmet.
Amikor muszáj elfogadnod, tudnod, akarnod, érezned, látnod, hallanod, ízlelned, tenned – tenned, amit tenned kell./




A csillagtalan téli égen sötét felhők úsztak át, fenyegető homályba vonva a dagadó Holdat. Nagyapa pálcájának fénye meg-megcsillant a havon, s bevilágította az ősi szekérutat, melyen jobbára csak az haladt végig manapság, aki az idős Field-házaspárt szerette volna meglátogatni.
Az elszántan kerülgető álom ellenére is észrevettem, hogy Nagyapa fokozott figyelemmel kémleli a sötétséget, pedig tudtommal semmilyen konkrét veszély nem leselkedett ránk; Voldemort hosszú hónapok óta nem mutatkozott, nyilván a színfalak mögött növelte tovább erejét. Tulajdonképpen az utóbbi fél évben egyetlen látványos húzása volt – elraboltatta Caitlint, az aurorok helyettes vezetőjének lányát; egyébként néhány, hozzá képest kisstílű, de a muglik számára annál borzalmasabb bűntényen kívül semmi más nem történt.

Nekem ennyi is elég volt.

A Prófétában a nyomozás lezárta után egyre-másra jelentek meg különböző kis cikkek, amik félve célozgattak „háborgó lelkemre”, és a „megrázó események” rám gyakorolt hatására, vagyis kétségbe vonták a vallomásom, és szinte megkönnyebbülten mentették fel a Sötét Nagyurat a vádak alól, mondván, biztosan más, valaki jelentéktelen tette, hiszen Mr Field pozíciója éppen elég ellenséget vonz...

Nem nagyon érdekelt a közélet, de megijesztett, hogy a társadalom egyre nyugodtabban tesped a vihar előtti csendben és, bár a Minisztérium csupán tehetetlen volt, de minden további nélkül hitt nekem, úgy éreztem, én fogom fel egyedül az eltelt idő baljós ígéretét. Hát senki más nem kíváncsi rá, mi oka van Voldemortnak magánál tartani egy hat éves kislányt? Miért nem kér végre valamit, cserébe Caitlin életéért? Senki sem aggódik? Milyen világban élünk, hogy senki sem teszi fel ezeket a kérdéseket?

Fázósan összébb húztam magamon a kabátomat. Hajnali fél kettő körül járhatott az idő; az éjféli miséről baktattunk haza nagyapámmal.

Le-leragadó szemhéjakkal gépiesen kapkodtam a lábam. Gyorsan kibújtattam a kezemet a puha irhakesztyűből, és nem törődve a metsző hideggel, megdörzsöltem a szemem, mert beszélni akartam Nagyapával ezekről a dolgokról, amíg ketten vagyunk, és nincs velünk Nagyi, aki kétségbeesetten próbál óvni engem a fájdalmas emlékektől. Már csak azért is ez az alkalmas pillanat, mert ma este már említettem Caitlint, Nagyapát nem lepné meg, ha róla kezdenénk beszélgetni.

Elpirultam, ahogy akaratlanul is felidéztem azt a néhány kínos percet a templomban.

Jóleső melegséggel töltött el, hogy valaki ennyi hittel beszél Istenről. Szerettem volna odafigyelni Aodhfin* atyára, de az agyam kényszeresen újrapörgette a szüleimnél történteket, talán vigaszt keresve, miközben a valódi vigasz épp hogy csak súrolta a fülemet.
- …; mint Sámuelt, úgy szólít minket. „Sámuel! Sámuel! - Itt vagyok – felelte” és nekünk is így kell tennünk...
- Néha hallom Caitlin hangját. A fejemben – mondtam halkan Nagyapához hajolva. - Van, mikor majdhogynem önállóak a gondolatai...
Döbbenten fordult felém, kissé megzavarodva a váratlan sokktól, amit a megszólalásom okozott.
Nem ő volt az egyetlen; Aodhfin atya kővé dermedve meredt rám a szószék mögül, szájával szabályos „ó” betűt formálva.
A gyomrom haragosan szúrt a szégyentől, villámgyorsan lesütöttem a tekintetem. Csak megkétszerezte a bűntudatomat, hogy már azelőtt is sokszor nézett felénk prédikáció közben, mintha egyenesen hozzánk, esetleg hozzám intézné szavait, erre én nem csak, hogy nem figyeltem, még félhangosan hangoztattam az őrültségemet is.
A mise folytatódott, én pedig erőnek erejével a jelenbe rángattam a gondolataimat, és onnantól kezdve bűnbánóan csüngtem a pap minden egyes szaván.


Megráztam a fejem, hátha ezzel ki tudom verni a fejemből az emlékképeket is. Fiatalság, bolondság... Gyerekes elképzelések a fizika törvényeiről, a lélek és az elme megfoghatatlanságáról. Az erőlködéstől tágra nyílt szemeim elém vetítve vajúdták a tudatomba a nevet: Caitlin. Róla akarok diskurálni, nem irracionális, félálomszerű állapotban bolyongani az mellett, aki sok mindent segíthet megérteni.

Kinyújtózkodtam, majd kihúztam a vállam; az új testhelyzet egyaránt volt támadó pozíció és élénkítő esemény az ébenfa színű éjszakában.

Nagy sajnálatomra azonban elkéstem mindezzel, Nagyapa – kétségkívül kevesebb gyötrődés után – szintén most döntött úgy, hogy társalgást kezdeményez, s a szándékaimmal merőben ellentétes témát vetett fel, amit nem csak, hogy halaszthatónak véltem, de felért egy friss sérülésre mért ökölcsapással is.
- Szóval átlógtál apádékhoz. – Nem repült az ég felé a hangsúly, rekedtes szavai egyértelműen kijelentéssé álltak össze.

Nem lepődtem meg. Londonból való visszatérésem után az este visszás mondókaként folyt tovább: tudtam, hogy tudják, ahogy ők is tudták, hogy én tudom, hogy tudják, mégis úgy tettünk, mintha árulóként potyogó könnyeim nem változtatnák sótól száraz tényekké a sejtésüket.

Persze nem ők lennének, ha ennyiben hagynák.

Nem reagáltam, igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy a jéggé fagyott vékony hóréteg túl nagy kihívást jelent a fáradtságtól esetlen lábaimnak.
- Beszéltél velük? – tapogatózott tovább.
Ráharaptam az alsó ajkamra. Kitartó biztatással nézett engem, úgyhogy egy mély, szaggatott sóhaj után muszáj volt felelnem neki.
- Flame-mel.
- Azt hallottam, ott lesz a barátnője is. Nagyanyád szerint az eddigi leghosszabb kapcsolata, mégsem mutatja be nekünk. Ethelberta meg már réges-rég ismeri…; Miriam sértve érzi magát – kacsintott rám.
- Semmi oka rá, anyuéknak is csak most…; Különben sem…;
- Láttad? Milyen? – Ilyen mohósággal csak Nagyi felesketett kémje csaphatott le, semmiképp sem az én pletykáktól elhatárolódott nagyapám.
- Csak a hátát láttam – csóváltam hitetlen mosollyal a fejem. – Viszont ott volt a húga is; ellenszenves kis fruska, ha a nővére is ilyen, vagy csak hasonló, nem sok jóra számíthatunk.
- Miből vontad le ezt a következtetést? – Pálcáját egy bokorra szegezte, mire az megremegett. Már elhagytuk a növényt, de én még visszapillantottam a vállam felett. Mi történhetett? Nagyapa magát Voldemortot sejtette a csenevész ágak mögött?
- Meredith!
- Ja…; Hmm. El kellett bújnom. Hallottam Flame-mel beszélgetni, ennyi. Mi volt ez z előbb a bokorral?
- Semmi – vágta rá gyanúsan gyorsan. – Miért kellett elrejtőznöd?
Elfintorodtam. Úgysem ússza meg ennyivel, teljesen felesleges ez az időhúzás.
- Flame nem akarta, hogy találkozzam anyáékkal. De az is lehet, hogy a puccos vendégeit féltette tőlem, vagy csak tényleg nem akart balhét…; Nem tudom. Valószínűleg nem is érdekes. – De még mennyire, hogy az! Minél többet agyaltam rajta, annál háborzongatóbb volt az egész. – Na de kanyarodjunk vissza az előbbi dologhoz. Mit jelentsen ez a fokozott figyelem? Azt hitted, annyira kómás vagyok, hogy nem veszem észre, milyen feszült vagy?
- Könnyebb lenne veled, ha az lennél…; - dörmögte. – És nem csak most, hanem úgy általában is. Túl éles az eszed.
- Hollóhát, tisztelettel – hajoltam meg vigyorogva. – Szóval?
- Koromsötét van, mi pedig itt lófrálunk a pusztaságban, egy nyugdíjas varázsló és egy koránál fogva korlátozott boszorkány, egyedül – felelte tartózkodva, és akaratlanul is gyorsított a tempóján. Még hogy nyugdíjas…; alig tudtam lépést tartani vele. – Megjegyzem, sosem értettem, Miriam miért ragaszkodott hozzá annak idején, hogy megépítsük ezt a házat a semmi közepén. Azóta persze az otthonunk lett, nincs is okom a panaszra, csak hát…;
- Nagyapa…;!
- Vedd úgy, hogy szükséges óvintézkedés, Meredith. Érd most be ennyivel, nem szeretnék foltot ejteni a karácsonyodon.
- Oké, bízom benned – bólintottam. Úgy értelmeztem a dolgot, hogy később majd mindent a tudomásomra hoznak, ahogyan az is nyilvánvaló volt, hogy a híreknek nem fogok örülni. Így hát hagytam, hogy a nagy és okos felnőttek, akiket rajongva szeretek, vezetgessenek. Lubickoltam a gyerekkorban.
- Azt viszont még mindig nem értem, mire kellenénk Tudodkinek, ha most ránk támadna. – A baljóslatú éjszakában természetesnek tűnt, hogy nem mondom ki a Nevet.
- Miért, a húgod mire kell neki?

Elállt a lélegzetem.
- Sajnálom, kincsem, nem akartalak megbántani. – Nagyapa egy, az arcomra vetett pillantás után riadtan visszakozott.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyunk…; kis emberek?
- Fogalmazzunk úgy, hogy a családunk a toplistán van. Ezen nem szabadna meglepődnöd. Az apád auror, potenciális céltábla vagy. Mindazonáltal…; ott van az a másik dolog is. A tiszta véredre gondolok, amin csak én ejtek csorbát. – Keserűen felnevetett. – Az egyik nagyanyád egy Lestrange-lány, a másik egy ősi ír máguscsalád sarja…; ez erősíti a társadalmi rangod, s egyúttal nemzetközi csomóponttá is tesz téged. Nem véletlen, hogy a csuklyások annyira körülrajongják Flame-et: a Minisztériumban dolgozik és a családja fele külföldi.
- Te tudod, hogy ő…;? – Elképedten torpantam meg.
- Shirley elárulta. Nem mintha magamtól nem sejtettem volna már előbb is…; Nekem és nagyanyádnak megvannak a kapcsolataink.
- De hát akkor…; - Abszurd módon a düh kezdte fojtogatni a torkom, a világ egyszeriben kifordult önmagából. Miért nem tesznek semmit? Ha tudták, miért nem álltak mellém, miért hagyták, hogy az utóbbi években egyes-egyedül hirdessem Flame gonoszságát?

Nagyapa megragadta a vállam, és szembefordított magával. Kővé dermedt marionett-bábuként hagytam, hogy irányítson, a döbbenet és a csalódottság megbénított.
- Nézz rám, Meredith!
Kelletlenül feljebb emeltem a tekintetem. Szarukeretes szemüvegén át apám szeme villogott rám.
- Nagyon fontos, hogy ezt most megértsd! Emiatt nem szabad megtagadnod a bátyád…;! Minket is bánt, hogy ezzé lett, de ettől még nem szeretjük kevésbé, és neked sem lenne szabad gyűlölnöd őt, mert benne még mindig ott szunnyad az a kisfiú, aki kiállt érted, és megvédett, amikor kicsi voltál, aki eltörte a karját, mikor felmászott a fára, hogy sárgabarackot szedjen neked, és leesett. Meredith, Flame előbb volt a te bátyád, mint a halálfalók testvére, és a vére ellen semmit sem tehet, őket viszont megtagadhatja!

Észre sem vettem, hogy sírok, csak mikor már Nagyapa keze is remegett a testemet rázó zokogástól.
- Ő rabolta el Caityt! – üvöltöttem az arcába.
- Ha nem teszi, meghalt volna, és talán Caitlin is. De amit ma érted tett, a szüleid házában…; Gondold végig, az Istenért! Miért bújtatott volna el, ha csak nem akarta, hogy apádék elé kerülj? Hagytad volna magad? A bátyád ugyanúgy megvédett, mint régen; hisz’ te magad mondtad, hogy a barátnője is halálfaló lehet! Csak gondolj bele: Tudodkinél ott van Caitlin, Flame az ő szolgája, és ha a testvéred ma nem küldött volna időben vissza, már a harmadik Field-gyerek is a kezében lenne, hála Flame vendégeinek! El sem tudod képzelni, hogy ez mekkora politikai adu lenne a kezében, azon kívül az egész családodat a markában tartaná. A rokonságunkat nézve ez befolyásos, jóhiszemű családok sora! Hát még mindig nem érted, mekkora veszélyben vagy?

Ha más nem is, a térdeim már felfogták; ha Nagyapa nem fogta volna a vállam, összecsuklottak volna az információtenger súlya alatt.
- Imperius-átok – suttogtam kiszáradt szájjal.
- Pontosan. A hátteretek miatt mindenki bízik bennetek, senki sem gyanakodna rá, hogy te vagy Flame ilyesmit használtok. A saját példádon tapasztalhattad, hogy a Minisztérium minden szavadat elhiszi…; Egyébként is megnyerő személyiségetek van, az emberek szeretnek titeket. Tökéletes eszközök vagytok. Olyanok, mint mondjuk Narcissa Black, csakhogy az ő nővére gyakran megbotránkoztatja a közvéleményt.
- Regulus…; - Szinte önkívületben bukott ki belőlem a neve. Ugyanabban a csónakban evezünk mindketten, amitől eddig csak őt féltettem.
- Hm, vele is van egy kis probléma.
- Ja, igen, Sirius. De…; a Blackek, meg ezek a családok már mind Mellette állnak.
- Igen.
- A mi családunk viszont…;
Meglepő dolgot tett: elmosolyodott.
- Ha figyelembe vesszük, hogy Miriam Dumbledore barátja…; Ettől persze csak még hasznosabbak lennénk. Addig pedig kihívások vagyunk.
Vettem pár mély levegőt, hogy újra ura lehessek az izmaimnak, aztán engedtem, hogy Nagyapa tovább vezessen hazafelé.
- Halálfalót akarnak belőlünk csinálni.
- Igazából Albus, én és még néhány elszánt ember úgy gondoljuk, hogy elsősorban te vagy a célpont – mondta ki a rémisztő igazságot. – A többi, ahogy már említettem, jönne magától. Egy esetleges hatalomátvételnél jó fogást találnának az aurorokon, aztán valószínűleg afféle minisztériumi reklámfigura lennél, hogy lenyugtasd a kételkedőket, és ne kelljen feleslegesen varázslóvért ontani. Tudodki csak muglikat és mugliivadékokat akar ölni – tette hozzá komoran.
- Várjunk csak…; De hát…; - Lepergett előttem egy beszélgetés Dumbledore-ral, ami most váratlanul értelmet nyert. – Flame nem akarja, hogy halálfaló legyek, mást akar, mint a Nagyúr.
- Örülök, hogy végre felfogtad, ahogy ezek után már nyilván azt is, hogy Noble nagyanyád sem. Dumbledore-tól tudom – válaszolt kérdő pillantásomra.
- Pedig ő nem is szeret. – Bárhogyan igyekeztem, egy csipetnyi szomorúság keveredett a hangomba, holott ezzel a ténnyel már réges-rég megbirkóztam.
- Na igen, nem is ez az oka. Vannak olyan emberek az aranyvérűek közt, közéjük tartozik Ethelberta is, akik szerint Tudodki, legyen akármilyen jó mágus, mégis csupán egy félvér, és nem érdemli meg, hogy a varázsvilág élére álljon. Flame-nek hála Mrs Noble is beláthatta, mekkora jelentősége lenne, ha Tudodki megszerezne téged magának.

Az út végén kirajzolódott a ház sziluettje. Megkönnyebbüléssel gondoltam a bögre forró teára, és a puha ágyra, ami odabent majd biztos pontot nyújt a fejemben dúló zűrzavarban. Semmi másra nem volt szükségem, csak arra, hogy kapjak pár nyugodt órát, ami alatt átrághatom magam mindezen.

De volt még egy fontos kérdésem.
- Nagyapa, szerinted is helytelen, hogy Regulus Blackkel barátkozom?
- Én…;
Ekkora kinyílt a bejárati ajtó, s Nagyi robbant ki rajta suhogó talárban, márvány fehér ujjaival egy vörösen izzó főnixtollat markolva.
- Meredith, Joseph, csak hogy megjöttetek! – zihálta. – Ez az előbb hullott a konyhaasztalra, be kell jönnötök, mielőtt megérkezik a patrónusa!

Nagyapa pánikszerűen rohant be mellette az előszobába, én engedelmesen tűrtem, hogy Nagyi behúzzon utána.
Alighogy becsukódott mögöttem az ajtó, egy ezüstös főnix jelent meg a szőnyegen, és kisvártatva Dumbledore hangja töltötte be a szobát.

- Thorntonék halottak. A gyerekek jól vannak, pár perc múlva átküldöm őket hozzátok. Biztosítsátok a házat.

~o~


A pár percből hosszú, aggodalommal és gyásszal teli órák lettek. Nagyi kényszeresen főzőcskézni kezdett, pedig az előző napi maradékból is jóllakott volna egy elefántcsorda.
Azt hihette, hogy elaludtam, mert egy idő után már meg sem próbált kommunikálni velem. Igazság szerint egy kicsit rá is játszottam a dologra a testtartásommal és a hosszú, vontatott lélegzetvételekkel, amik kívülről talán nyugodtnak tűntek, de valójában csak egyetlen céljuk volt: emlékeztettek rá, hogy élek. Hogy ez az egész nem egy álom, hanem a valóság.
Kábán, félig nyitott szemmel feküdtem az asztalra dőlve, karomat lehetetlen szögben a fejem alá hajtogattam.

Annyi mindenen kellett volna gondolkoznom…; Egy fal azonban elzárta mindazt, amit évmilliókkal ezelőtt tudtam meg Nagyapától. Néha olybá tűnt, mintha egy láthatatlan kéz fel is címkézte volna őket: „Majd, ha túl vagyunk ezen. Majd holnap.”
A fal innenső oldalán fájdalmasan dübörögtek szavak és emlékek. Vincent és Florence Thornton, David szülei, akik világ életükben kedvesek voltak hozzám, akikről soha, semmilyen körülmények között nem lehetett volna rosszat mondani – meghaltak. David pedig valószínűleg végignézte a halálukat, ahogy az öccse, Ben, és a nővére, Georgiana is. Finnországba indultak, hogy Georgie vőlegényének családjával ünnepelhessék a karácsonyt, a küszöbön álló esküvő tiszteletére.

Nem lesz esküvő, temetés lesz.

Elképzeltem, milyen lenne, ha én vesztettem volna el a szüleimet, és felzokogtam. Egy üres fantazmagória is olyan erővel mart a szívembe, hogy be kellett hunynom a szemem; mit élhet át David, akinek mindez a jelen és a jövő?

A könnyek csöndesen simogatták az arcom. Tudtam, csak addig sírhatok, amíg David ide nem ér, hiszen onnantól kezdve támasz leszek, és nem lehetek gyenge; nem fogok kudarcot vallani.
Nem jöhetne jobb helyre. Persze, természetesen senki és semmi nem gyógyíthatja be a sebet a szívén, de mindent megteszünk, hogy legalább egy picit enyhítsünk a terhén. Mi. Mert Shirley mindenképpen idejön, ez már hagyomány, és talán Jeremyt is elengedik karácsony után. Muszáj.

Nagyi könyékig lisztes kézzel lépett mellém, majd megsimogatta a hajam.
- Könnyebb lesz, ha megérted, miért – szólt halkan. Intett egyet a pálcájával, mire az előző napi Reggeli Próféta csattant előttem az asztalon.
- Mi köze ennek Davidékhez? Ez tegnapi, Thorntonék pedig…;
Nagyi a címlapra bökött; nekem a torkomra forrt a mondat vége.

Öngyilkosság a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában

December 22-én, Skócia valaha volt legnagyobb vihara alatt önkezével vetett véget életének egy roxforti diáklány.
A 15 éves Cecily Parker feltehetőleg délután kettő és három óra között akasztotta fel magát az iskola világhírű parkjában található különleges fák egyikére, holttestét maga az igazgató, Albus Dumbledore fedezte fel egészségügyi sétáján, este hat órakor.
A Minisztérium elmondása szerint…;


- Cecily? – suttogtam holtra váltan. Kezdett betelni a pohár, úgy éreztem, nem bírok el több szörnyűséget ezen a pokoli hajnalon, karácsony napján.
- Ismerted? – Nagyi hangja valahonnan messziről jutott el hozzám, és rángatott vissza a konyhába, melyet aranysárgára festett a felkelő nap fénye.
- Évfolyamtársam…; volt. Hugrabugos. Egyszer…;. egyszer kölcsönadta a pennáját. Átváltoztatástanon. – A szavak szaggatottan buktak elő belőlem, mintha páncélajtó mögül kellett volna előhalásznom őket, holott az apró emlékek képei csikorogva száguldoztak fagyott gondolataim között. – Azt hiszem, nem volt túl sok barátja…; Néha láttam Agathával beszélgetni, és…; nem, nem, volt valaki, akivel nagyon jóban volt, de nem sok órára jártak együtt, mert Shannon…; Igen, Shannon Morgan volt az, egy griffendéles, egyszer panaszkodott nekem, hogy milyen keveset tud találkozni Cevilyvel…; Shannon…;

Nevek koppantak a nyelvemen.

Shannon Regulus szívszerelme.

Regulus barátai egytől egyig halálfalók…; vagy annak szánják őket.

Elkerekedett szemmel bámultam sápadt nagymamámra, kezemben szinte gombóccá gyűrődött az újság, ami megint hazudott és rágalmazott.
- Nem öngyilkos lett. – Nem kérdeztem, megingathatatlan tényként közöltem a borzalmat.
- Nem, nem lett az – bólintott Nagyi.
- Azt írják, a vihar alatt…; Úgy két óra körül cirkált a parkban egy kémvillám. – Betolakodott az agyamba Regulus meleg keze, ahogy az enyémre fonódik, miközben a sarokba bújva rettegünk a sötét pincehelyiségben, és az egyetlen fényforrás a gonosz, számító villám odakint…; - Manipulatív volt, ugye? Imperius-átokkal töltötték fel?
- Ezt a következtetést vontuk le mi is.
- Ti…; Te, Nagyapa, Dumbledore és…;?
- A…; a Főnix Rendje. – Félve ejtette ki a nevet, mintha nem lenne benne biztos, hogy nem tudnom kell erről. Pedig kellett. Nagyon is. – Ez egy szervezet, amit azok a varázslók és boszorkányok alkotnak, akik Voldemort ellen akarnak harcolni. Dumbledore alapította. Még nem vagyunk túl sokan, de…; mindent megteszünk, hogy minél többen csatlakozzanak hozzánk.
- Azon dolgoztok, hogy ne történjenek ilyesmik?
- Próbálunk, de…; - Elfúlt a hangja, arcát a kezébe temette. Hitetlenül meredtem rá, mert Nagyi talán még nálam is jobban ki volt borulva. Felismertem ezt a testtartást: tehetetlennek érezte magát. – Erről is a Minisztérium tehet. Azért csak tegnap jelent meg a cikk, mert igyekeztek eltussolni, ahogy most végül ezzel az öngyilkosság-szöveggel is, hogy Dumbledore-nak lett igaza. Albus hónapok óta könyörög neki, hogy erősítsék meg az iskola mágikus védelmét – magyarázta összeszedve magát. Erőt merített az értetlenségemből. -, de nem voltak rá hajlandóak, arra hivatkozva, hogy Voldemortnak se híre se hamva. – Keserűen felnevetett. – Ez lett a vége.

Nem akartam arra gondolni, hogy milyen felelőtlen a kormányunk, vagy, hogy Dumbledore vajon bírna-e úgy tombolni dühében, mint most én, ha…;

Ha nem ugrott volna be valami, amitől úgy elkezdtek remegni a kezeim, hogy el kellett engednem a Prófétát, hogy az asztal alá tudjam rejteni.
- Cecily középmagas volt – kezdtem rekedten. – Hosszú, barna haja volt, és…; volt egy ugyanolyan cipője, mint nekem. Azért kellett meghalnia, mert…;
- NEM. – Nagyi az asztalra csapott. – Azért ölték meg, mert mugli származású volt. Még mindig nem érted, mire megy ki a játék!?

Hogyne értettem volna.

Elillant az önző halálfélelem, reszketve fújtam ki a bennrekedt levegőt. Emlékeztettem magam, hogy engem egyelőre élve akarnak. Ők. A halálfalók.
- Olyanokat keresünk a Rendbe, akiknek meg kell védeniük valakit, mint nekem Nagyapádat. – Halkan és lassan beszélt, a robbanó feszültséget akarta elsimítani.
- Nem kell őt félteni – mosolyogtam rá halványan, pedig mindketten tudtuk, mekkora hazugság is ez.
Nagyapa, mint minden sárvérű, célpont volt. A szülei miatt, akiket imádott, akik mindarra megtanították, amit most továbbadhatott nekünk. A múltja miatt, amire büszke volt. Ami miatt Nagyapa egyszerűen képtelen volt félni.

Az ránk, nőkre maradt.

Halogatni szerettem volna a csöndbe belopódzó valóságot, ezért nem néztem Nagyira, inkább újra a cikket kezdtem olvasni, gyűrődésről gyűrődésre bontogatva az újságot.

A holttestet tehát Dumbledore találta meg, amikor egészségügyi sétáját rótta. A vihar napja, este hat óra…;
Ó, már hogy a fenébe lett volna egészségügyi séta?
Utánam jött.
És ha nem bukkant volna Cecilyre, ott talált volna engem Rabastan Lestrange-dzsel a tóparton, és akkor most minden más lenne.

Csak fél órát kértem Dumbledore életéből, csak azt, hogy bár egy másik úton ment volna le a parkba…; Cecilynek már úgyis mindegy lett volna – tolakodott be az agyamba az undok gondolat.

Ismét elsírtam magam.

Hogy perceket vagy csak másodperceket borítottak el a néma könnyek, nem emlékszem. Csak arra, hogy abban az időtlen sötétségben iszonyúan sajnáltam magam; olyannyira, hogy a fekélyes, emésztő önsajnálat minden mást háttérbe szorított: gyászt, félelmet, tanácstalanságot.

Amikor feleszméltem ebből az áldott-áldatlan öntudatlan állapotból, erősebb voltam, elég erős ahhoz, hogy ne roskadjak össze az élet súlya alatt. A gyermekkor végleg véget ért, az arcomon az első felnőtt pofonok nyomai égtek.

A szememmel megkerestem Nagyit. Az ablaknál állt, és aggódva kémlelt kifelé, Nagyapát várva, aki egy újabb patrónus megjelenése után magyarázat nélkül viharzott el valahová.
Tetőtől talpig végigmértem sudár alakját, és tudtam, ha egy kicsit is hasonlítok rá, akkor is megőrzöm majd a józan eszem, ha az egész világ vérben áll körülöttem, és nekem már csak az emlékek maradnak társul.

Megtörtem a csendet, hogy valamelyikünk kimondhassa mindazt, amit ki kell mondani.
- Ez volt az első lépés, igaz?
Rezignáltan bólintott, úgy tűnt, egy ideig éppúgy nem érzékelte a jelenlétem, mint én az övét.
- Ez a roxforti gyilkosság pofátlan, gyűlöletes hadüzenet volt az ellenállás vezetőjének. – Nyugodt hangon jelentette ki, hiszen napok óta ezzel kellett megbirkóznia.
- Akkor David szülei nem az elsők voltak, akik meghaltak.
- És sajnos nem is az utolsók. Kitört a háború, Meredith. Innen nincs visszaút.





*Aodhfin = fehér tűz (ír)
Szembests II. by Sophie
Szerző megjegyzései:
A fejezetr?l: Shirley helyreteszi a dolgokat; Caitlin hangja utalást tesz egy titokzatos valakire; David, David és David. A /.../-részben azért szerepel az el?z? /.../ is, mert, mint a cím is mutatja, összefüggnek a dolgok :)
Jó olvasást!
David


„Megértem. - Ó, dehogy érted meg! Mekkora szerencséd van, hogy nem érted! De bár, bár…;
Egy percre azt kívántam, bár õ is átélné mindezt, hogy megoszthassam valakivel…; Kegyetlen kívánság. Bebeszéltem magamnak, hogy nem gondoltam komolyan, pedig ez is hazugság volt. Igenis, abban a múló pillanatban nagyon is komolyan gondoltam.”

6. fejezet – Mese a három testvérrõl



/Ha elkövetsz valami szörnyûséget egy embertársad ellen – legyen az bármilyen gonosz, romlott és eltévelyedett -, elõbb-utóbb bûnhõdnöd kell érte, hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor rosszra rosszal felelsz. Tudom, hogy senki nem volt melletted azokban az években, mikor ezt meg kellett volna tanulnod, de õszintén…; mentség ez? A megbocsátást nem lehet tanulni, veled születik, és akármilyen mocsokban, akármilyen gyorsan is nõsz fel, ott kell szunnyadnia legalább a lelked mélyén egész életedben, hogy a megfelelõ pillanatban felbukkanhasson.
A mugli igazságszolgáltatásnak része a szembesítés – ez egy helyzet, egy illanó másodperc, összevillanó tekintetek kusza kapcsolata csupán, mégis, a legtöbb esetben alkalmazzák, hogy a valóság birtokába juthassanak. Szembesítéskor azt az embert tuszkolják eléd, akivel rosszat tettél, vagy aki veled tett rosszat, hogy egyetlen utolsó találkozásban a felszínre küszködhesd a benned felgyülemlett mocskot.
Persze nem csak ijesztõ, hivatalos eljárás lehet, egész egyszerûen azt is jelentheti: késõ, eljött a perc, amikor szembe kell nézned a dolgokkal, mert azok már az ajtóban állnak, roggyanó térdeiden kopogtatnak.
…;Amikor megérinted azt, akit bántottál. …;
Annyiféleképpen megbánthatunk valakit…; Szándékosan, véletlenül, jóhiszemûségbõl, csak azért, mert a javát akarjuk – kismillió lehetõségünk van arra, hogy fájdalmat okozzunk, éppen azért, mert nem vagyunk tökéletesek. Milliárdnyi fegyver van az emberek méltatlan kezében, mégsem ez a szomorú, hanem az, hogy a többség úgy gondolja, ennek csupán töredéke azon dolgok összessége, amivel boldogságot hozunk mások életébe, amivel mosolyt csalunk az arcukra - egyszóval azok a tettek, amikért szeretünk, és amikért szeretnek minket.
Töredéke? Mégis mennyi? A fele, negyede, harmada? Miért?
Nincs igazuk. Fény nélkül nincs sötétség; ahány gonoszság van a világon, annyi szeretet surran megannyi szívbe.
Mindig van mit megbocsátani, de mindig meg lehet, és meg is kell. Mindannyiunknak kijár egy esély, hogy jóvátehessük a hibáinkat, még akkor is, ha azok úgy sikoltanak messzirõl, mint a kõbe vésett örökkévalóság.
Olyan könnyû ezt kimondani…; Cselekedni százszor, ezerszer nehezebb, mégis megbocsátottam neked. Mert vannak helyzetek, amikor…;
…; Amikor muszáj elfogadnod, tudnod, akarnod, érezned, látnod, hallanod, ízlelned, tenned – tenned, amit tenned kell.
Hát ezért. Érted./


- Vegye le rólam a kezét!
- Sajnálom, én csak azt hittem…;
- Köszönöm, attól még, hogy sírok, át tudok lépni egy két centis küszöböt, Mr Doge!

Semmi sem volt a helyén ezen a rémálomszerû reggelen. Georgiana hangja a dühtõl legalább egy oktávot emelkedett, sivítva döfte át a gyász és az elmélkedés puha csendjét, pedig ha valakinek, hát neki nem így kellett volna siratnia a szüleit. Egyáltalán, a békés Thornton házaspárt egyenesen bûnnek tûnt ilyen hisztérikusan gyászolni, még akkor is, ha a saját lányuk tette

Amint beviharzott a konyhába, már azt is megértettem, miért viselkedik a rá nem jellemzõ módon ilyen nyersen, elég volt egy óvatos pillantást vetnem eltorzult arcára. Georgianában akkora harag szabadult el, ami százak halálát okozhatta volna, ha pálcát tart a kezében.

Egy másodpercre megfagyott a levegõ; Nagyi arca fájdalmas fintorba rándult, hiszen megérezte a lányban tomboló vihart, én pedig amellett, hogy túlcsordult bennem a részvét, iszonyú kínban voltam, hogy mit mondjak neki, amivel minden tolakodás nélkül tudomására hozhatom ezt.
Aztán egyik pillanatról a másikra már nem volt min gondolkodnom. Georgiana nagy zajjal lehuppant egy üres székre, helyére David sétált be, üres maszkkal az arca helyén, és belõlem felszínre tört az elmúlt órák lappangó rettegése. A bûntudat vörösre festett, de nem gyötrõdtem tovább, hogy mit tegyek, mi lenne a helyes, nevetségesnek találtam a lehetõséget is, hogy a hûvös barát bõrébe bújva távolságot tartsak Davidtõl, amikor láthatóan szüksége van egy szeretetteljes érintésre. Nem arra, hogy szerelmet valljak neki – mondtam magamnak, miközben ösztönösen felpattantam, hogy átöleljem -, csak arra, hogy úgy viselkedjem, mint egy barát. Mert az vagyok, a barátja, és ezt soha semmi sem változtatja meg.

Ekkor Agatha suhant be az ajtón, és egy szó nélkül magához vonta Davidet, aki olyan szorosan ölelte vissza, mintha az élete múlt volna rajta. Döbbenten meredtem az Elphias Doge nyomában utolsóként belépõ Nagyapára, félig lehanyatló kezembe Benjamin, David öccse csomagolta be rohamos hirtelenséggel magát. „David üzent, hogy hozzam el a barátnõjét.” – tátogta Nagyapa.
Az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a sértettség könnyeit. Használt, régi plüssmackó voltam, akit félredobtak egy csillogó kisautó miatt. Agatha, csillogó?– Caitlin, ha lehet, még megbántottabb volt.

Benjy a nyakamba bújva zokogott engesztelhetetlenül, a fájdalmában sehol sem találtam a felvágós, vagány tizenhárom éves griffendélest, aki pár napja még küldetésének tekintette, hogy a Roxfort összes csinos lányának bókoljon egy kicsit. Csak egy kisfiú volt, akinek ez volt az elsõ napja az oviban, és nem tudta, mihez kezdjen az anyukája nélkül.

Ha Davidnek Agatha kell, ha õ az egyetlen, aki segíthet neki átvészelni mindezt, akkor így a legjobb – gondoltam Benjyt ringatva. – Éveken át szinte kisajátítottam a szeretetét, hadd döntsön róla most már õ maga. Semmi jogom, hogy még a gyászára is rátegyem a mocskos kezem.
Tisztában voltam vele, hogy mindkettõnknek jobb ez így, de ettõl függetlenül vérzett a szívem, hogy nem tehetek érte semmit. Még bûnösebbnek éreztem tõle magam.

Elphias zavart motyogás után elsietett a bánattól és dühtõl súlyos levegõbõl, tompa pukkanás jelezte, hogy a kertbe érve dehoppanált. A fojtott hangra Georgiana felkapta a fejét; elszabadult az õ egyszemélyes pokla.
- Dumbledore nem tolja ide a pofáját? – sziszegte nagyszüleim közt pattogtatva jeges, sírástól piros tekintetét.
- Moderáld magad Georgie, a történtek nem jogosítanak fel arra, hogy tiszteletlenül beszélj. – Nem voltam benne biztos, hogy Nagyi a megfelelõ hangot ütötte meg a lánnyal szemben, hiszen ránézésre csak olajat öntött a tûzre.
- Akkor mire jogosít fel? – süvöltötte Georgiana. – Csendes mélázásra egy vadidegen házban?
- Számtalanszor jártál már itt, és minket is jól ismersz, nem kell kellemetlenül érezned magad amiatt, hogy jelenleg itt a legbiztonságosabb nektek.
- Amint lehet, hazamegyünk – elõzte meg nõvére válaszát David. Rekedt volt, és rémisztõen halkan beszélt, muszáj volt felé néznem, hogy lássam, még nem adta fel a lelke. Nem figyelt rám, mereven a padlóra meredt, könnyeit felitta Agatha kócos, egérszürke haja.
- Hová mennétek? Nem ringathatjátok magatokat naiv ábrándokba! – Nagyapa elszántan csapott a pultra az öklével; éppen olyan elhivatott volt, mint amikor elõzõ este – hihetetlenül távolról jött az emlék – engem gyõzködött a veszélyrõl. – Számotokra a mai naptól csak házak vannak szerte Európában, amik a tulajdonotokban vannak ugyan, de csupán újabb rejtekhelyek a rohadék halálfalók számára, akik mindennél jobban örülnének, ha a karjaikba sétálnátok. Csapdák, nem otthonok, ezt jól jegyezzétek meg.

Benjy egy rövid idõre abbahagyta a sírást, annyira ledöbbent. A hallottakkal nem számolt, most ébredt csak rá, hogy az égvilágon mindenét elvesztette a testvérein kívül, és õket is csak a vakszerencsének köszönheti.
David leforrázva hallgatott, nõvére viszont erõt nyert az általános szótlanságból.
- Na és miért is történt velünk mindez? Mert beléptünk Dumbledore idióta Rendjébe! Merje ez után bármelyikük azt mondani nekem, hogy ez nem az õ hibája!0
- Meséld el, min mentetek keresztül, és ha igazad van, nem fogok mentegetõzni. Azt sem engedem majd, hogy a jelenlevõk közül bárki a védelmébe vegyen.

Dumbledore az ajtókeretnek támaszkodva állt, félhold alakú szemüvege mögül szokatlanul komor pillantással fürkészte Georgianát, akinek hirtelen mindenben igazat adtam. Megérkezett a bábmester, hogy nevetséges, oda nem illõ külseje, és a bennem fellobbanó gyûlölet betetõzze a varázsvilág e kis szegletének groteszk karácsonyát.
~o~


A történteket talán éppen olyan borzasztó volt végighallgatni, mint átélni; akkor és ott, Georgianáék szájából biztosan.

A kezem elzsibbadt Benjy monoton simogatásától, mégis elég erõt éreztem magamba ahhoz, hogy orrba vágjam a sziklaszilárd tekintélyû Dumbeldore-t. Egyesével kifaggatta mindhárom Thornton-gyereket; a jelenlétünkben, még csak nem is diszkrét magányban. Dühös tekintetemre halkan azt felelte, jobb, ha túlesnek rajta, de nem értettem, és tehetetlenül vergõdtem, mialatt Davidék majd’ belehaltak abba, hogy újra meg újra vissza kellett emlékezniük a szüleik halálára. Addigi életem legszörnyûbb órái voltak azok; sokszor le kellett hunynom a szemem, hogy ne lássam gyötrelemtõl eltorzult arcukat a verõfényes konyhában. Szinte széttépett, hogy nem tehetek semmit a kíméletlen kérdezõsködés ellen.
Mire az igazgató úgy ítélte, elegendõ mennyiségû információt gyûjtött, összeállt a kép, és egészen estig egyetlen könnycseppet sem tudtunk ejteni, hiszen egyikünknek sem maradt. Kivétel nélkül mindannyiunkban felgyülemlett az alaktalan, névtelen üresség, ami minden mást kiszorított a fejünkbõl, én pedig rettentõ nehezen ismertem el, de muszáj volt: Dumbledore helyesen döntött, mikor várakozás nélkül kihallgatta õket. Vonakodva bár, de azt is beláttam, hogy méltán tartják bölcs embernek, okosabbnak talán mindenki másnál.

Ettõl persze még nem kedveltem.
Már majdnem dél volt, amikor Dumbledore végre elhagyta a házat, lobogó úti köpenye nyomán újabb védõbûbájok parázslottak fel. Nagyi még zsibbadt hangulata ellenére is marasztalta régi tanárát, de én hálát adtam, hogy nem kellemetlenkedik tovább a jelenlétével. Az a rengeteg feldolgozandó dolog így is mintha röntgenszemének sugarába taszított volna minket.

David szülei véletlenek abszurd egymásutánjai miatt vesztették el az életüket, és ezt hallva legszívesebben a falat kaparva ordítottam volna.
Voldemort egyelõre csupán sejti, hogy létezik a Fõnix Rendje, így csak a sötétben tapogatózva lövöldözi átkait a lehetséges tagokra. Vincent Thornton túl kirívó lehetõség volt, mert egyrészt Dumbledore lelkes minisztériumi támogatója, másrészt a lánya kiterjedt finnországi kapcsolatokkal bír, és ezt, mivel az aranyvérû elit teljes jogú tagja, nem is rejtheti véka alá. A Sötét Nagyúr kereste az alkalmat, amikor a finnekkel élõ Georgianát a szüleivel együtt találja, és a karácsony, a Minisztériumban beharangozott utazás sötét mosollyal kínálta fel magát a varázslónak.
Davidék véletlenül lekésték a zsupszkulcsukat, és mire az édesapja újat készíthetett volna, már körbevették õket a halálfalók, akik véletlenül pont a megfelelõ utazási csomópontba* hoppanáltak (aznap három is elérhetõvé tette Finnországot).
Természetesen feltették a rettegett kérdést, de Georgiana támadása egyértelmû nemleges válasz volt, így nem könyörögtek tovább. A gyerekek csak édesanyjuk lélekjelenlétének, és a Rend gyors reagálásának köszönhették, hogy megmenekültek a fizikai haláltól. Lelkileg mind a padlóra kerültek.
Az igazgató távozása után sokáig semmi sem történt, csak a sírástól kapkodóvá gyorsult lélegzetünk törte meg a csendet. Valamelyest javult ez a pokoli helyzet, ahogy Shirleyék befutottak a szokásos ünnepi ebédre – amire természetesen már senki sem gondolt, még õk sem. Jeges rémülettel töltött el, hogy Tara és Sebastian aktív Rend-tagok, azonban különös megnyugvással fogadtam, hogy ez pont annyira meglepi és letaglózza Shirleyt is, mint ahogyan engem.
A háború végleg levetette hangzatos álcáját, s olyan közel jött a családunkhoz, hogy kézzel fogható jeleit megérinthettük volna, ha Agatha nem képzett volna élõ akadályt, hogy megvédje tõlünk.
Davidre rájár a rúd – Szomorú mosollyal intettem barátnõmnek. -, valaki mindig zsarnokoskodik felette.
- Túl sokan vagyunk, megmutatom a szobátokat, mielõtt ennénk valamit. – Tara néni furcsamód egyszerre tûnt józan kívülállónak, és velünk szenvedõ bennfentesnek. – Anyám kviddicscsapatnyi gyerekre tervezte a házat, úgyhogy szinte mindenkinek jut egy külön zug, Gyertek.
Átkarolta Georgiana vállát, és kivezette a zsúfolt konyhából. Agatha hûen követte, maga után vonva Davidet is, én pedig akaratom ellenére velük mentem, mert Benjy nem volt hajlandó elengedni a kezem.
*

Az ágyamon hasaltam, és élveztem, hogy a napsütötte magányban lehullik rólam a gyászos kábulat. Csak a szabad, önfeledt levegõvételre koncentráltam még akkor is, amikor Shirley belépett a szobámba.
- Agatha ragaszkodott hozzá, hogy Daviddel osztozzon az egyik vendégszobán – közölte fújtatva, miközben magzatpózba gömbölyödött mellettem. – Úgyhogy Benjy alszik Georgianával, én meg átcuccolok hozzád, ahogy szoktam.
- Jó.
- Annyira szörnyû ez az egész…; Úgy érzem, megfulladok attól, hogy Agatha miatt még csak rá sem pillanthatok Davidre, nem hogy segítsek neki! Nem szabadna itt lennie, semmi szükség rá.
- David akarta, hogy jöjjön - vetettem ellen csendesen.
- Nem, nem akarta. Amikor megkérte Dumbledore-t, hogy üzenjen Nagyapának, azt mondta „Kicsimet…; hozza ide Kicsimet…;”, az öreg pedig ezt adta tovább Nagyapának, hozzátéve, hogy nyilván Greymore-ra céloz. De szerintem teljesen félreértették, biztos vagyok benne, hogy rád értette, te vagy az egyetlen, akit valaha is így szólított. Agatha a „drágája”, mert minden, csak nem kicsi. De hát annál nagyobb kihívás lenne vízbe fojtani – tette hozzá sötéten.
- Most már örül neki, nem? Agathának…; - Túl összezavarodott és döbbent voltam ahhoz, hogy ellenkezzek.
- Med, David még most sincs egészen magánál – csóválta meg a fejét aggódva. – De hidd el, amint túl lesz az elsõ sokkon, keresni fog téged.
Az alsó ajkamba haraptam, úgy álltam határozott pillantását. Szükségem volt a tanácsaira, tudnia kellett, mennyire félek az önzõségem következményeitõl, mennyire megijeszt, hogy én jutottam elsõként David eszébe, mikor szüksége volt valakire.
Magamhoz öleltem az otthonról elhozott díszpárnát, majd ülõ helyzetbe tornáztam magam; Shirley ugyanígy tett.
- Bökd ki, mi bánt – nógatott kedvesen.
- Shirley, én nem vagyok szerelmes Davidbe. – Mindenféle mellékzönge nélkül közöltem vele, de a bûntudat és az önutálat belém mart, arcom vörös lett a szégyentõl.
- Tudom.
- Tarától? – Pletykás népség.
- Nem, dehogyis…; Hé, neki mondtad el elõször? – ocsúdott fel érdektelen töprengésébõl. Bejelentésem, úgy tûnik, nem volt számára hírértékû, és a mai események sosem alvó érdeklõdésére is rányomták a bélyegüket, most viszont kissé megbántottnak tûnt. – Nem hittem, hogy egyszer még féltékenynek kell lennem a saját anyámra.
- De hát…; ha nem tõle…; akkor honnan a csudából tudhatnád?
- Jaj, Med, egyszerûen csak tudom, hogy másba vagy belezúgva, de fülig. – Halványan rám mosolygott.
- Mégis kibe? – Képtelen voltam elhelyezni a dolgot, semmit sem értettem. Még csak nem is gondoltam úgy másik fiúra, mióta kipécéztem magamnak Davidet.
Kivéve persze azt a kis botlást tavaly - kuncogott kajánul Caity hangja.
Kezdeti vörösségem pirulássá szelídült.
Neki a nevét sem tudom – tromfoltam le, és elhessegettem a fejembe toluló képeket.
- Nem mondom meg, az ilyesmire magadnak kell rájönnöd.
- Shirley…;! Ötletem sincs, hogy kire…;
- Majd lesz, ha eljön az ideje – zárta le a témát.
- Hát jó. – Kelletlenül ennyiben hagytam a rejtélyt. Shirley megingathatatlan jellem. – De ha tudtad, hogy nem szeretem Davidet, akkor miért nem állítottál le? Miért nem szembesítettél mindezzel, amikor még nem volt késõ? – Ismét úgy éreztem, cserbenhagytak, éppúgy, mint amikor Nagyapa elárulta, hogy tud Flame halálfalóságáról.
- Azért, mert boldog voltál tõle – válaszolta ösztönösen csitítva. – Olyan apró kis dolgoknak örültél hihetetlen módon, például ha csak rád mosolygott…;! Nem mondom, hogy kiegyensúlyozott voltál, mert ha David búskomor volt, te is az lettél minden átmenet nélkül, de az idõ nagy részében szertelenül vidám voltál. Egy rakás ember akkortájt kedvelt meg téged úgy igazán; James, Remus, a hollóhátas banda…; Azelõtt is jóban voltak veled, de amikor ilyen kis bolondosan komollyá váltál, már kifejezetten a barátaid akartak lenni. Népszerû lettél a házadon belül, mindenkihez volt egy-két kedves szavad, és vica versa. Bevallom, mindaddig még szórakoztató is volt a David iránti vélt rajongásod, amíg el nem kezdett durvulni a helyzet, gondolok itt a veszekedésekre. Attól fogva már nem babra ment a játék, de közbeavatkozni is késõ volt.
- Értem…;
- Várj, még nem fejeztem be – fészkelõdött izgatottan. – Van ezzel az egésszel kapcsolatban egy elméletem is…;. de…; most csak annyit kötök az orrodra, hogy ez a ballépés sorsszerû volt, és idõt nyertél vele. Ha majd megtalálod, akit kell, beavatlak a többibe is, cserkészbecsszó.
- Szavadon foglak, te állandóan tudsz újat mutatni. – A kezembe temettem az arcom. Ez a sok „lehetett volna” valahogy mindig beférkõzik az életembe. Dumbledore megakadályozhatta volna, hogy Rabastan bántson, Shirley pedig azt, hogy én okozzak fájdalmat Davidnek…;
- Hé, álljon meg a menet…; neked…; neked lelkiismeret-furdalásod van? – Shirley letépte a szememrõl a tenyeremet, egészen közel hajolt hozzám. – Ébresztõ, hiszen nem te tehetsz róla!
- Szép is lenne, ha nem én lennék a hibás – motyogtam a takarómat bámulva.
- Ne csináld már ezt a cirkuszt, David kezdte az egészet!
- Mi? – kaptam fel a fejem.
Elképedten meredt rám.
- Udvarolt neked, Med! Nem te kezdtél kacérkodni vele, õ próbált kitartóan behálózni téged. Neked pedig természetesen nem volt ellenedre, a fene tudja, miért nem, és elhitetted magaddal, hogy erre vágysz.
- De hát én…; - Görcsösen próbáltam felidézni azt az idõszakot, a harmadik roxforti évünket. – Számba vettem az összes lehetséges jelöltet, undorító módon listát írtam a fejemben…;
- Azt el is hiszem! Pontosan tudtad, hogy nem kell beleszeretni az elsõ kissrácba, aki érezteti veled, hogy lány vagy, nem emlékszel? Jártál is próbaképpen azzal a hugrabugos sráccal…; Ernie-nek hívják? De persze mégis csak David dugdosott virágokat a táskádba, egyértelmû, hogy õt találtad megfelelõnek.
- Tényleg…; - vigyorodtam el. – Hogy is felejthettem el? Valahogy úgy rémlett, hogy ez csak az után volt, hogy kiszúrtam õt magamnak.
- Dehogy is! Pont azért választottad õt, mert ilyesmiket mûvelt. Addig eszünkbe sem jutott pasizni.
Felnevettem, majd megöleltem.
- Kicsit szenilis vagy, drága kuzin – mosolygott bele a hajamba. – Ez alig két éve történt.
- Jól van, na…; Én komolyan azt hittem, hogy az én hibám ez a huzavona, teljesen belelovaltam magam az önvádba. – Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem; hirtelen annyira világos volt az egész, minden részlet a helyére került.
- Hajlamos vagy rá – dõlt hátra dolga végezetten. – De jegyezd meg, hogy ezt a játékot mindig ketten játsszák.
- Igenis, fõnök – tisztelegtem. – Most már csak el kell mondanom neki, hogy vége a játéknak…;

Egy pillanat alatt kidurrant a buborék, mert a jelennel együtt visszakanyarodtunk a tényekhez is: háború, halál, szenvedés, és mindez körülöttünk, a napsárga falakon túl.
Épp idõben komorodtunk el, az ajtón ugyanis David lépett be, Agatha nélkül, s attól fogva, hogy meglátott, nem eresztett a tekintete.

Mindeddig nem hittem, hogy a kimondott szónak hatalma van, de ez a pár másodperc alig az elhatározás után túl gyanús volt ahhoz, hogy véletlenszerû legyen. Jelzésértékû volt; arra ösztökélt, hogy nagyon-nagyon záros határidõn belül tálaljak ki ennek a fiúnak, holott én nem akartam még ezzel is súlyosbítani az állapotát.
- Magatokra hagylak titeket – kászálódott fel Shirley. – Megnézem, kell-e segíteni az ebédnél, teríteni vagy ilyesmi.
- Nem kell! – vágtam rá, készen a megfutamodásra.
- Ami azt illeti, jó lenne, Shirl – mondta David.
- Akkor menj – cincogtam ijedten. Megköszörültem a torkom.
- A történtek miatt ne legyél ilyen alázatos velem, Meredith, ha nem akarsz, nem kell beszélgetnünk – vont vállat a fiú. Túl van az elsõ fájdalmán, súgta Shirley hangtalanul.
- Nem, tényleg beszélnünk kellene.
- Akkor én mentem is. – Shirley kifelé menet megszorította David karját, és egy másodpercre a vállának támasztotta a homlokát. – Sajnálom – suttogta.
Sokkal lazábban, fesztelenebbül, természetesebben kezelte a részvétnyilvánítást, mint én. Irigyeltem érte.
Az ajtó egy bátortalan nyikorgás után bezárult mögötte, én pedig hallottam magam, amint hellyel kínálom Davidet. Befészkelte magát a Shirley után maradt mélyedésbe, ami túl közel volt hozzám, és túl nagy elõnyt jelentett neki, ha tartani akarta a fennálló szemkontaktust. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, fõleg, hogy õ láthatóan nem szándékozott megszólalni, megelégedett azzal, hogy kitartóan fürkészett engem.
- Hol hagytad Agathát? – kérdeztem elvékonyodott hangon.
Azonosíthatatlan fintort vágott.
- Csak megmondtam neki, hogy egy picit hagyjon magamra, hadd vegyek levegõt. Most majd’ szétrobban a féltékenységtõl, mert tisztában van vele, hogy itt vagyok nálad, de egy szóval sem reklamált, azt hiszi, azért vagyok bunkó, mert megvisel mindaz, ami…; ami történt. – Összeszorította a száját, a tüdeje sípolva követelte az újabb adag oxigént. Az ágyon ökölbe szorult a keze, mely szintén rémületesen kis távolságra volt az enyémtõl; elfehéredett bütykei súrolták a tenyeremet, mégis képtelen voltam elhúzódni.
- És nem így van? – érdeklõdtem óvatosan, miközben öntudatlanul két kezem közé zártam az öklét.
- Csak vele viselkedem így, pedig tényleg szeretem szegényt, de most nagyon a terhemre van. Ami meg a szüleim…; szóval…; Ez az élet rendje, nem igaz? Megszületünk és meg…; - Nem hagytam, hogy befejezze, már öleltem is; a sírás vigasztalan hörgéssel tört ki belõle, ahogy karjaival átfonta a derekam, s arcát puhán a vállamba fúrta.

Mire tudatosult bennem, hogy mennyire intim a testhelyzetünk – csípõje köré kulcsolt lábaim, nyakát cirógató ujjaim -, a testem már egyetlen pulzáló szívveréssé vált a hormonjaim buzdítására, és hiába tudtam minden kétséget kizáróan, hogy nem vagyok szerelmes ebbe a fiúba, a dobbanásai hazug módon vitatkoztak velem.
- Annyira jó, hogy itt vagy – dörmögte David alig hangosabban a suttogásnál; ijedten vettem tudomásul, hogy a mellkasom dörömbölése túlharsogja szavait. – El fogom küldeni Agathát, nekem csak te, Shirley meg Jeremy kelletek, hogy túléljem ezt a túlélhetetlen borzalmat. Eddig is csak azért engedtem, hogy itt legyen, mert azt hittem, te vagy az…; Tudom, hogy furcsán hangzik, de az agyam szürke semmitmondássá sûrítette a valóságot, a világ úgy rohant el mellettem, mint egy másik, idegen dimenzió…; Amikor felismertem, nagyon undorítóan bántam vele, évekig engesztelhetem majd érte, ha lesz erõm. – Keserûen felnevetett. A szívem tiltakozva, fájdalmasan rándult egyet a hangra, még szorosabban öleltem Davidet. – Pedig…; tényleg nagyon szeretne segíteni, össze-vissza csókolgatott, mert azt hitte, attól jobb lesz, és a kis naiv még tovább is ment volna, hogy felengedjek, holott iszonyúan fél attól, de…; de õ nem érzi ezt az ürességet a mellkasomban, te viszont igen.
- Az segítene, ha én csókolnálak meg? – csúszott ki a számon. Pánikszerûen húzódtam el tõle, gondosan kerülve a tekintetét.
- Igen. – Bizonytalanul megemelte az állam.
- Akkor is, ha…; - Most vagy soha, Meredith Maeve Field. -…; ha nem szeretlek? – Bûntudattal, de határozottan néztem a szemébe.
Elfordította a fejét.
- Amióta Agatha elõször mondta nekem, hogy szeret, erre vártam. Hogy mikor jössz rá, hogy te nem. - Egy reszelõs kis sóhaj után viszonozta a tekintetem. – De igen, akkor is jót tenne, ha megcsókolhatnálak.
- Akkor tessék. Ennyi jár neked.

Nagyon óvatosan visszahúzott az ölébe, és ajkait az enyémhez érintette. Megadóan zöld utat adtam neki, bár reméltem, nem érzi a vonakodásomat, miközben birtokba veszi elnyíló számat.
A testemnek, ennek az árulónak kimondhatatlanul jól esett minden érintése – a lelkem azonban közömbösen, egyetlen rezdülés nélkül szemlélte a kellemes, gyengéd folyamatot.
Úgy tûnt, órákig ültünk ott összefonódva, míg végül elengedett. Sokáig csak nézett rám zihálva, szemében újabb könnycseppekkel, majd csipetnyi reménykedéssel a hangjában megkérdezte:
- Még most sem?
- Sajnálom – Apró puszit nyomtam a homlokára. – Mindent annyira sajnálok.
Kibontakoztam az ölelésébõl, és rövid hezitálás után letelepedtem a szõnyegre.
- Ha kilépünk innen, úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt volna – szólalt meg hosszú, beszédes csend után. – Maradjon ez a mi titkunk. Nem akarok fájdalmat okozni Agathának, és nem hiszem, hogy megértené, mekkora szükségem volt erre a pár percre veled.
- Rendben. – Átkaroltam felhúzott térdeimet, úgy pillantottam fel rá. – De ez ugye nem változtat a barátságunkon?
- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tõlem – vigyorgott rám. Aztán egy pillanatra elfelhõsödött a tekintete, és a szájához kapott. Szorongva figyeltem, vajon õ is bûnösnek érzi-e majd magát a világ legtermészetesebb gesztusától, de csak ennyit mondott: - Mindig azt szajkózták, hogy apám mosolyát örököltem. Rendes dolog ez az élettõl, nem?



*Ha valaki külföldre akar utazni, annak az átlagosnál jóval erõsebb varázslatokra van szüksége, az ehhez szükséges mágiát pedig bizonyos helyeken összpontosítják.
Pn Pter by Sophie
Pán Péter

„She also said she would give him a kiss if he liked, but Peter did not know what she meant, and he held out his hand expectantly.
- Surely you know what kiss is? – she asked, aghast.
- I shall know when you give it to me.”

„Tink was not all bad: or, rather, she was not all bad just now, but, on the other hand, sometimes she was all good. Fairies have to be one thing or the other, because being so small they unfortunately have room for one feeling only at a time.”

„- See – he said -, the arrow struck against this. It is the kiss I gave her. It has saved her life.”

J.M.Barrie – Peter Pan




/Voltak idõk, amikor azt kívántam, bár akkora lennék, mint egy tündér, hogy egyszerre csak egyvalamit érezhessek.
Az emlékeimben úgy élsz, mint az a csöppség, akinek ez hihetetlenül hosszú ideig sikerült is, mert legtöbbször annyira túlcsordult benned a szeretet a világ iránt, hogy abba a gondolatnyi kis szívedbe nem is fért több érzelem. Aztán egyre több embert szerettél meg, és ez éppúgy szétszakított téged is, mint mindenki mást. Mert az élet néha ugyanazzal a mozdulattal simogat meg téged, mint amivel megpofozott valaki mást, aki fontos volt neked.
Én azért mégis szerettem volna tündér lenni, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy mi mindent érzek egyszerre az iránt, aki egy csapásra a legfontosabb lett az életemben. Nem értheted, mert azt hiszem, sohasem voltál szerelmes, de azok közül az érzések közül egytõl sem váltam volna meg könnyek nélkül: még a gyûlölettõl sem./





Életem addigi legborzalmasabb karácsonya azzal a fagyos hirtelenséggel múlt el, amivel kegyetlenül belerondított az életünkbe. Nem egy ajándékunk felbontatlanul hevert a ház egy eldugottabb sarkában, türelmesen várva, hogy ki-ki összegyûjtse a megpillantásához szükséges erõt.
Agatha csendes szomorúsággal bájosan hétköznapi arcán hazautazott, helyébe pedig – mindannyiunk nagy örömére – Jeremy érkezett.

Mi, gyerekek az idõ nagy részét egyedül töltöttük a hatalmas, otthonos házban, mivel a felnõttek, felelõsségteljes Rend-tagok lévén szinte huszonnégy órában küldetéseket teljesítettek. Leginkább azzal foglalkoztak, hogy kiûzzék a halálfalókat egy-egy Thornton-házból, és lakhatóvá tegyenek legalább egyet Davidéknek, Dumbledore ugyanis úgy vélte, csak egy-két hónapig lesznek érdekesek Voldemort számára, amíg a diadalmámor tettre késszé teszi; azután a megfelelõ védõbûbájok mellett nyugodtan élhetnek ott, ahol szeretnének. David meggyõzte Georgianát, hogy tartson a többiekkel, amikor ezen dolgoznak, és ezzel végre kiszakította nõvérét a depresszióból.
- Én büszke vagyok anyáékra, amiért felvették a harcot az ellen a szörnyeteg ellen – mondta David -, és nem hiszem, hogy neked máshogy kellene érezned, csak mert ugyanez tetted, és túlélted.

Mind megkönnyebbültünk, mikor a lány belevetette magát a munkába, mert világos volt, hogy mindaddig emésztette õt az önvád, amiért szülei halálakor õ lõtte ki az elsõ átkot. A helyzet akkor stabilizálódott végleg, amikor végre kapcsolatba tudott lépni finn võlegényével, s a fiú úgy döntött, Angliába költözik, hogy Georgie segítségére lehessen.

Napközben így hát magunkra maradtunk. Igyekeztünk mindig valami hasznosat és érdekeset csinálni, hiszen elég volt egyetlen üres negyedóra, máris ránk telepedtek az emlékek, és a jeges szorongás a távollevõkért.

Rengeteget énekeltünk. A zenével kézenfogva még a halál árnyékát is könnyebb volt elûzni a fejünk fölül; ilyenkor körém gyûltek – az éneklést eleinte mereven elutasító Benjy is -, én pedig boldogan foglaltam helyet a faragott zongoraszékemen, hogy a születésnapomra kapott gyönyörû zongorán kísérjem magunkat, melyet Nagyapa készített nekem tíz hosszú éven át.

Az idõ fennmaradó részében sok mindent mûveltünk, leginkább olyasmiket, amik gyógyító nevetésre fakasztottak minket. Példának okáért ötéveseknek való játékokat játszottunk, fõzõcskéztünk, vagy éjszakába nyúlóan néztük a családi videókat, mert az éjjel vált a legnagyobb ellenségünkké kiszámíthatatlan álomképeivel.

A nagyszüleim házának egyik legszórakoztatóbb tulajdonsága kétségkívül az volt, hogy Nagyapa származásának köszönhetõen kellemesen ötvözte a mágia és a mugli technika legjavát.*Alig vártuk, hogy sötétedéskor bekapcsolhassuk a televíziót, és egy pálcaintéssel elindíthassuk az aznapra kiharcolt videót.

*


- Ezen csak annyi áll: James Matthew Barrie – dörmögte Shirley nyakig elmerülve egy poros kartondobozban, ami a kazettákat rejtette. December harmincadika volt, lassan közeledett a szünet vége, ami újabb megoldandó problémák elé állított engem.
A tetõ egyik elhúzott cserepe után maradt résen át könnyedén kiláthattunk a lemenõ Napra. Közeledett a sötétség; Jeremy türelmetlenül megbökdöste Shirley égnek álló bokáját.
- Jeremy Carter, még egy ilyen, és belezuhanok ebbe a póklakba! – sikoltott fel barátnõm. – A fenébe, csak ezt érem el, másszon be ide valaki, aki magasabb.
- Eszünkben sincs – szögezte le Benjy a haját simogatva. – Elég, ha csak a te fejed lesz poros. Med, van ötleted, mire utalhat Joseph bácsi újabb rejtélyes címkézése?
- Hmm? – David kihasználta, hogy öccse elterelte a figyelmemet, és egy ügyes mozdulattal megnyerte a pirospacsit.
- Búcsúzz el a bajnoki címedtõl, Field – bokszolt a levegõbe diadalmasan.
- Ezer köszönet, Benjamin…; – morogtam. – Remélem, legalább jó okod volt rá, hogy így hátba támadj!
- Azt kérdezte – szólt Shirley fensõbbségesen tûrve az elõbújó frizurája láttán felcsattanó röhögést -, hogy szerinted mit jelenthet ez itt. – Azzal az orrom elé nyomta a kazettát, majd megsemmisítõ pillantást vetett a fiúkra.
- J. M. Barrie…; Õ írta a Pán Pétert! – Gyõzedelmes közlésemtõl elszontyolodtak.
- Akkor ez valami színdarab? – fintorgott Benjy.
- Igen, az, de…; Hát nem emlékeztek? – Jeremyhez fordultam. – Mi játszottuk el! Te voltál Nana, én meg…; én meg Wendy, és…;
- Jól értem, Jer? Egy kutyát játszottál? – Benjy újult erõvel nevetett fel. – Ide vele, ezt látnom kell. – Se szó, se beszéd kikapta a kezembõl a videót, és már rohant is le a lépcsõn.
- Ez égés lesz – foglalta össze fejcsóválva David.
- Az biztos – helyeselt Shirley. – Voltunk vagy nyolc évesek…; Jut eszembe, Jeremy, ugye azóta már megszabadultál a bolháidtól?
Jeremy válaszát elnyelte a távolság, barátaim már elhagyták a padlást.
Elszorult szívvel fejeztem be a megkezdett mondatot:
-…; és Regulus volt Pán Péter.

*


Végül feleslegesnek bizonyultak az aggodalmaink. Rengeteget nevettünk amatõr elõadásunk gyermeteg hiányosságain, és vitatható színészi tehetségünkön, ami Jeremy szerint még mindig elszántan lappang bennünk. Volt ugyan egy kínos pillanat, amikor Benjy megkérdezte, miért volt velünk Regulus is, de ez szemmel láthatóan csak nekem volt kellemetlen, Shirley vigyorogva indokolta meg helyettem.
- Regulus azon a nyáron rengeteget lógott Meddel, szinte lehetetlen volt úgy meglátogatni a mi kis barátnõnket, hogy ne találjuk õt is vele.
A felvétel ugyanis a szüleim házában, londoni otthonunkban készült, anya, apa és Flame hathatós közremûködésével. Telibe találtak a kedves emlékek.

Körül-belül a film felénél jártunk, amikor csörgött a telefon. Ütött-kopott készülék volt, jó nagy hanggal, úgyhogy rögtön felpattantam, és a konyhába szaladtam, hogy felvegyem. A többiek egy hálás, szívmelengetõ pillantás után visszafordultak a tévéhez, és ezzel elszállt a barátság békés, tökéletes másodperce.
- Halló, itt Wendy – mosolyogtam bele a kagylóba. Biztosra vettem, hogy valamelyik falubeli mugli néni az, aki úgysem emlékszik Miriam Field unokájának nevére, mert más nem tudta a nagyszüleim számát. Kivéve egyvalakit.
- Uhm…; Itt meg Pán Péter.

Igaz, hogy a telefon eltorzítja az emberek hangját, de az övét bárhol, bármikor felismertem volna, ha én nem is, hát a bolond szívem biztosan; most is elfelejtett dobogni egy félelmetes ezredmásodpercre.
- Regulus?
- Igen. Szia, Med.
Amint kimondta ezt a három aprócska szót, már tudtam, hogy Rabastan Lestrange bemesélt neki valamit. Regulus soha nem beszélne velem ilyen közömbös lenézéssel.
- Te jó ég, ezer éve, hogy utoljára hívtál, nem hittem, hogy még emlékszel, hogyan kell! – Befogtam a telefont, és egy mélyet lélegeztem. Minden rendben lesz, csak úgy kell viselkednem, mintha semmi sem történt volna.
- Semmi gond a memóriámmal. Egyedül az okozott gondot, hogy elõkerítsem a mugli pénzeket, amiket még régen kaptam tõled karácsonyra, meg a papírt, amire felírtam a számot. Jut eszembe, köszönöm a cikeszt, és azt az évezredes képet, amin azt a borzalmas ruhát viseljük a nagyanyád teadélutánján, a hajunk pedig…; mármint a te bodros frizurád, mert az én fejemen az a lenyalt izé minden csak nem haj…; - Rövid, örömtelen nevetés a túloldalról.
- Találtam egy csoportképet is, Luciusszal, Bellatrixszal, meg a többi drágasággal, de Noble nagyi már így is majdnem rajtakapott, mikor kitéptem azt, ami elküldtem.
- Jaj, bogaram, ha nem lennél, ki kellene téged találni…; - Hálaimát rebegtem a hangjába surranó melegségét. – Komolyan elloptad?
- Bizony – vágtam rá büszkén. – Amúgy én is köszönöm a nyakláncot, elképesztõen gyönyörû az a medál.
- Azt hiszem, megy a szemed színéhez. – Egészen lágyan mondta ezt, úgy éreztem, elvonult a sötét felleg.
- Igen, tökéletesen passzol.
Csend.
- Felvehetnéd holnap.
- Regulus, karácsony óta egyfolytában rajtam van! – Mutatóujjammal végigsimítottam a medálon.
- Örülök neki, de ez igazából egy burkolt meghívás akart lenni, okoskám. – Végre úgy igazán, regulusosan felnevetett.
- Hová hívsz meg? – vigyorodtam el izgatottan.
- Rosier szilveszteri bulijára.
- Ó. – Csalódottan a falnak dõltem, a mosoly lefagyott az arcomról.
- Mi az?
- Reg, tavaly azon a bulin majdnem lefeküdtem egy vadidegennel, akirõl ma sem tudok még semmit. – Elõvigyázatosan lehalkítottam a hangom; ezt a titkomat még senkivel sem osztottam meg Reguluson és Shirleyn kívül.
- De most velem leszel!
- Akkor is te vittél el, aztán szépen magamra hagytál! – Nem akartam, de szemrehányón csengett a fojtott kiáltás.
- Sirius megígérte, hogy vigyáz rád, amíg visszaérek…;
- Egyikõtökrõl sem tudtam, hogy milyen maszkot visel, úgyhogy nehéz lett volna megtalálnom.
Hallgatott. Fogadni mertem volna, hogy tisztes távolságban a kagylótól halkan szitkozódik – ez örökös vitatéma volt köztünk, míg meg nem egyeztünk, hogy nem ér ennyit a dolog. Végül is, jól éreztem magam…;
- Ez nem álarcos buli lesz – törte meg végül a csöndet.
- Nézd, Regulus, én…;
- Már tudom, mirõl van szó, ne szólj egy szót sem. – Megint hidegen csengett a hangja. Beleborzongtam, bántott, hogy nem árulhatom el neki, hogy a legjobb barátja miatt nem találkozhatunk. Furcsamód ez fájt a legjobban ezekben a nehéz napokban.
- Micsoda?
- Boldog újévet.
- Reg…;!

Üres sípolás volt a válasz, semmi több. Letette.

Elengedtem a kagylót, hagytam, hadd rugózzon, miközben a fal tövébe csúsztam. Felhúzott térdeimre hajtottam a homlokom, és karjaimat magam köré csavarva amennyire csak tudtam, begubóztam.

Gondolkodtam. Azokról a dolgokról, amikrõl azt hittem, ráérek foglalkozni velük, ha visszatértem az iskolába, és amikrõl most világosan kiderült, tovább már nem halogathatom õket.

Azok után, amit ebbõl a telefonbeszélgetésbõl leszûrtem, nem szabad hagynom, hogy Rabastan megfélemlítsen. Pechére mindkettõnkben folyik Lestrange-vér, szóval emberére akadt ebben az élet-halál játékban.

Vagyis el kell mennem arra a partira.

Lendületesen kászálódtam fel, amikor hirtelen megszédültem; ha odamegyek, talán felismerem azt, akivel…;

Rosszul lettem a lehetõségtõl.

Hosszú percekig térdeltem a vécékagyló elõtt, oldalamat a hûvös csempének támasztva, mire elmúlt a hányingerem.

Gyáva voltam, és a jó híremet mentettem a barátságom helyett.

Pótcselekvésekre volt szükségem, úgyhogy nekiálltam elmosogatni a hegyként tornyosuló mosatlant. Minden erõmmel azon voltam, hogy ne gondoljak arra a napra, vagy Regulusra, de az agyam akkor áruló módon csak ezt a kettõ ismerte.

Így hát Regulusra gondoltam: a szemére, az arcára, a kezeire, és egy szünidõre alig pár évvel ezelõtt, amikor…;
…; két erõs kar simult viharos hirtelenséggel a derekamra, tulajdonosuk pedig kíméletlenül a fülembe kiabált.
- Bú!
Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy rejtélyes támadómba döföm a kezemben tartott kést, de az végül apró, ám annál hatásosabb placcsanással landolt a habzó mosogatólében, beterítve vele hímzett köténykémet.
Regulus csukladozva kacagott a hátam mögött. A konyhapult szélébe kapaszkodtam, és nagyokat kortyoltam a konyha meleg levegõjébõl, hogy ne vágjam õt orrba. Az ijedtségtõl még mindig riadtan kalapált a szívem, ráadásul a lábam is remegett, úgyhogy a verbális támadásnál nem kínálkozott jobb fegyver, amivel megõrizhettem a méltóságom.
- Ki engedett be téged éjnek évadján? – kérdeztem csevegõnek szánt hangon, továbbra is a mosogatóba meredve.
- Anyukád. Épp most fekteti le a húgodat. – Hallottam, ahogy az asztalra rak valamit, majd kihúz egy széket, és leül. – Kár, hogy ilyen korán elaludt, mindig olyan lelkes, ha láthat. Nem úgy, mint te. Hm. Hé, felcsaptál konyhatündérnek? Csinos ez a ruha.
Fújtatva megfordultam, hogy egy szúrós pillantás kíséretében belévájjam mind a tíz körmömet. Haragban váltunk el, erre most csak úgy idejön bájcsevegni…;

A torkomra forrt a dühös sziszegés, ahogy megláttam az arcát. Szaporán pergõ könnyek hullottak az ölébe, azok fátylán át vigyorgott rám.
- Jó, hogy végre rám emelted a gyönyörû szemeidet, bogaram.
- Regulus, mi történt? – A már jócskán vizes köténybe töröltem a kezem, és elé térdeltem.
- Meghalt az apám – mondta ki tényszerûen. Követhetetlen sebességgel fonta össze az ujjainkat, most azokat nézte dermedten. – Anyám szörnyen kiborult, el tudod hinni? Soha még csak eszembe sem jutott, hogy szerethették egymást, apám túl öreg és túl elvont volt hozzá, de mégis…;
- És te hogy érzed magad?
Gyengéden átfogta a csuklómat, majd a tenyeremmel letörölte a könnyeit. Az ajkamat beharapva fürkésztem vonásait; amikor ezt észrevette, elmosolyodott, és leereszkedett mellém.
- Azt mondod, kényelmes itt lent? – hümmögte. Egy másodpercre sem engedte el a kezem, úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Végül hosszú, feszült csend után a szemembe nézett, úgy felelt. – Egyedül maradtam anyámmal. Egyedül azzal az emberrel, aki elüldözte az õrületbe hajló szeretetével a bátyámat, egyedül azzal, aki mindeddig semmi jelét nem mutatta, hogy képes normális érzelmeket produkálni. De talán most, hogy már nincs értelme titkolnia…; hiszen láttam, ahogy zokogott a ravatalnál…; talán most majd jobb lesz minden…;
Homlokát az enyémhez támasztotta, összekulcsolt kezeinkkel apró köröket írt le a levegõben.
- Mondd, Med, miért ilyen pokoli nehéz elveszíteni valakit?


Elfogyott minden edény, tisztán hevertek a csöpögtetõn. Az asztalhoz sétáltam, és leültem a lába mellé a földre, hogy elgondolkozhassam mindazon, amiket az elmúlt években a halállal kapcsolatban átéltem.

Lehetetlen volt nem észrevennem az ordító különbséget David és Regulus gyásza között.
David kizárt minket a szomorúságából, engem is beleértve; hiába kérte, hogy vigasztaljam meg, hiába csókolt meg teljes szívével, a teste eufóriáját csak felhasználta, és nem fogadta be. Azért volt szüksége olyan intenzív fizikai kontaktusra, hogy ne nyíljon ki, hogy senkit se engedjen be az õ elszigetelt gyötrelemvilágába.

Regulus ezzel szemben nemes egyszerûséggel, pusztán összefonódott ujjaink segítségével beleolvasztott a fájdalmába. Neki tényleg rám volt szüksége, a lelkemre, nem pedig a testemre. Tudtam, hogy ha õ kerülne ismét hasonló helyzetbe, nem lenne gondom a részvétnyilvánítással. Túl sok minden kapcsolt össze minket.

Mégsem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek egy nyavalyás bulira, és rendbe hozzam ezt a kincset érõ barátságot.

~o~


A hatalmas teraszon ültem, hátamat a kecses, kovácsoltvas korlátnak döntöttem. Azon elmélkedtem, hogy ha az ég felé fordítom a fejem, vajon miért látom még mindig a padlót és a térdemnél heverõ martinis üveget…;?
Vontatott, megkésett hangok másztak a fülembe, és ezúttal egy fölém tornyosuló árny akadályozta meg, hogy a csillagokat bámuljam.
- Hé, nem látom az Andromedát! – méltatlankodtam. – Vagyis…; tudod furcsa, mert igazából azt akartam kérdezni, hogy…; véletlenül nem láttad, milyen álarcot visel Andromeda Black?
- Nem. Gyere, nagyon hideg van idekint, nehogy megfázz. – A kezét nyújtotta. Ismerõs volt a rejtélyes fiú hangja, a tudatom szélére még egy arc körvonalai is betáncoltak, de sehogy sem tudtam õt beazonosítani.
- Nem fázom – vigyorogtam rá.
- Persze, mert túl sokat ittál. – Lábával arrébb lökte az üres üveget, kezét még közelebb nyújtotta. – Na, gyere már.
- Jó, de ha segítesz felkelnem innen, meg kell keresnünk Androt. Õ itt az egyetlen normális ember…; Amúgy Regulusszal jöttem, de az a barom Lestrange elhívta valahová, aztán éjfélkor fel kellett raknunk ezeket az átkozott álarcokat, és nem találom. – Birizgálni kezdtem a tenyerét. – De haragszom rá, nem is érdekel, milyen a maszkja. Siriusnak kéne rám vigyáznia, de neki meg muszáj volt rástartolnia arra a csajra, aki meg akarja dugatni magát Jamesszel, mert James totál belezúgott Evansbe, és…; - Nagyokat pislogtam rá. – Fogadok, hogy egy szót sem értesz mindebbõl.
Megelégelhette, hogy szórakozásképpen kegyetlenül karmolászom a mancsát, mert megragadta a karom, és felrántott maga elé.
- Elég ebbõl, te nem ilyen vagy. Most szépen bekísérlek, és lepihensz valahová. Rád fér egy kiadós alvás vagy valami. – Egy hihetetlenül sötét, lángoló szempár fürkészett a zöld lángnyelvekkel tarkított ezüstös álarc mögül. Tekintete éppúgy végigperzselte az arcom, mint ahogy karomat simogató ujjai, amikor kiengedett szorításukból.
A végtagjaim önállósították magukat: keze után kaptam, majd a derekamra csúsztattam, közelebb léptem hozzá, és a helyzet betetõzéseként másik karommal körbefontam a nyakát.
Egy világból kiszakadt pillanatig egymásra meredtünk; leheletünk szinte megkristályosodott a levegõben, de én majd’ meggyulladtam az ismeretlen ismerõs közelségétõl.
Úgy tûnt, évezredek teltek el, mire megcsókolt. Azelõtt volt már barátom, de talán pont azért nem engedélyeztem neki még szájrapuszit sem, mert a most érzett vonzalomnak a szikráját sem éreztem a társaságában.

Arra eszméltem, hogy belöktük az egyik vendégszobába nyíló teraszajtót. Anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek, a pálcám után kaptam, és motyogva bezártam minden ajtót.
Amikor kattantak a zárak, a fiú türelmetlenül csapott le újra az ajkaimra.

Már réges-rég izmos hasát cirógattam a pólója alatt, de akkor mintha ördög bújt volna belém, nem elégedtem meg csupán az érintésével, látni akartam. Titkon, az agyam egy rejtett zugában abban reménykedtem, hogy a fekete pamutszövet lerántja róla a maszkot, ha kibújik belõle; az enyém már az ágy végében hevert, pontosan tudta tehát, hogy ki vagyok.
Csalódnom kellett, bár úgysem láthattam volna az arcát, hiszen a fiú minden csók nélkül eltöltött másodpercet idõfecsérlésnek ítélt.

A következõ képkockán az ágyon feküdtünk, rám nehezedõ testsúlya a frissen illatozó paplanhoz szegezett. Nem mintha a fiú megnyugtatóan ismerõs illatán kívül bármit is érzékelt volna az orrom.

Végre kigombolta rajtam az inget, de ekkor elhúzódtam tõle, hogy kibújhassak belõle, és ahogy magam mellé dobtam a könnyû ruhadarabot, hosszú idõ után újra találkozott a tekintetünk…;

Õ az ágy egyik, én a másik végébe húzódtam.

Zihálva kapkodtunk a levegõ után, hogy bepótoljuk az elmúlt percek elszalasztott oxigénmennyiségét.
- Hû – nevettem el magam. – Túlfûtött kis elsõ csók lett, nem gondolod?
Nyomát sem éreztem már az alkoholmámornak, a fejem egyetlen adatot kivéve mindent tiszta pontossággal ismételt nekem: még mindig homály fedte lovagom kilétét.
- Az biztos. – Hosszan kifújta a levegõt, majd a fakeretes ágy támlájának támaszkodva törökülésbe helyezkedett. A mosolyától kihagyott a szívem. Mintha nem lett volna elég, hogy a beszûrõdõ holdfény megvilágította fedetlen mellkasát, és már amúgy is úgy éreztem, bármikor rávethetem magam…;
Sóhajtva kihalásztam magam mögül a csípõm alá gyûrõdött pólóját, hogy kedveskedve hozzá vágjam, de eszembe jutott valami.
- Megengeded, hogy én adjam rád vissza? Önuralom-teszt – feleltem kérdõ pillantására lámpalázasan. Egy közömbös bólintás után felpattant, és megállt az ágy mellett.
Fülig pirultam, mert minden mozdulatomat éber figyelemmel kísérte, de végül nagyobb baleset nélkül sikerült odajutnom hozzá.
- Igazság szerint még mindig idõzített bombának érzem magam, úgyhogy állíts le, ha újra rád másznék – torpantam meg tõle tisztes távolságban.
Idegesen felnevetett.
- Szerinted én kevésbé vagyok rád kattanva, mint fordítva?
- Bízom benne, hogy jóval kevesebbet ittál, mint én. – Kíméletlenül a fejébe húztam a pólót.

El-elakadt a lélegzetünk, ahogy néha óvatlanul hozzáértem a bõréhez, a szívem pedig úgy püfölte a bordáimat, mintha ki akart volna ugrani a helyérõl. Nem mertem a fiú szemébe nézni.

Egy lépést hátráltam, hogy elégedettségnek álcázott éhséggel megszemlélhessem a végeredményt.
- Valld be, hogy enélkül jobban tetszettem – sandított rám.
- Pimasz – nyújtottam ki a nyelvem. – Nem láttad a felsõmet?
- Hagyd csak, majd én.
Felvontam a szemöldököm.
- Belehalnék a szégyenbe, ha egy lányban több önkontroll lenne, mint bennem – magyarázta vigyorogva, majd lassan belebújtatta karjaimat az ingujjakba.
Persze ott voltak még a gombok.
- Örülj, ez a mai a szerencsenapod – morogtam. – Élvezed, hogy ilyen sokáig tart felöltöztetni, igaz?
- De én legalább nem tagadom – kacsintott rám pajkosan.
Aztán nagyon, nagyon merész dolgot tett: belecsókolt a nyakamba.
Felnyögtem; ökölbe szorított kezeimet a mellkasom elõtt kereszteztem, hogy ne öleljem meg.
- Bocsi, nem bírtam megállni – simított végig az oldalamon.
- Te meg akarsz engem ölni. – Szinte lehetetlennek tûnt ellépni tõle, mégis sikerült. – De legalább én nyertem ezt az önuralomdolgot.
Vidáman vállat vont, majd zsebre vágta a kezét.
- Mennem kell – törtem meg a vibráló csendet.
- Várj! – kapta le rólam beszédes tekintetét. Kicsit piszmogott a sötétben, mialatt én az ajkamba harapva latolgattam, meddig bírom még.

Kezében az álarcommal jelent meg; egy gyors és pontos mozdulattal az arcomra igazította.
- Szörnyen vonzódom hozzád – bukott ki belõlem, miközben megadóan a karjaiba bújtam.
Nagyon lágyan és visszafogottan megcsókolt.
- Mondjak valamit, ami még ennél is kínosabb? Szeretlek.
Szembests III. by Sophie
Szerző megjegyzései:
Bettynek
Fölriadva

Meszesgödör a ház az éjszakában,
préselt levél a kert, s a bútorok
egymásbaérő villanyakadályok.

De most, hogy fölriadtunk, hirtelen
kockagödörré alakúl a ház,
drótsövénnyé a bútorok,
s a lámpafényben a poklokig látunk.

Pilinszky János – Fölriadva



/Ha elkövetsz valami szörnyűséget egy embertársad ellen – legyen az bármilyen gonosz, romlott és eltévelyedett -, előbb-utóbb bűnhődnöd kell érte, hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor rosszra rosszal felelsz. Tudom, hogy senki nem volt melletted azokban az években, mikor ezt meg kellett volna tanulnod, de őszintén…; mentség ez? A megbocsátást nem lehet tanulni, veled születik, és akármilyen mocsokban, akármilyen gyorsan is nősz fel, ott kell szunnyadnia legalább a lelked mélyén egész életedben, hogy a megfelelő pillanatban felbukkanhasson.
A mugli igazságszolgáltatásnak része a szembesítés – ez egy helyzet, egy illanó másodperc, összevillanó tekintetek kusza kapcsolata csupán, mégis, a legtöbb esetben alkalmazzák, hogy a valóság birtokába juthassanak. Szembesítéskor azt az embert tuszkolják eléd, akivel rosszat tettél, vagy aki veled tett rosszat, hogy egyetlen utolsó találkozásban a felszínre küszködhesd a benned felgyülemlett mocskot.
Persze nem csak ijesztő, hivatalos eljárás lehet, egész egyszerűen azt is jelentheti: késő, eljött a perc, amikor szembe kell nézned a dolgokkal, mert azok már az ajtóban állnak, roggyanó térdeiden kopogtatnak.
…; Amikor megérint az, akivel fájdalmat okoztatok egymásnak, mert képtelenek voltatok felismerni a szerelmet…;
Sokszor napokig, hetekig gondolkodom azon, mi is az a szerelem, máskor pedig eszembe sem jut szavakba önteni, úgy körülölel ez az érzés – éppúgy, mint valaha a hiánya. Néha azonban akaratlanul is eltűnődöm rajta.
Olyasmi ez, amire csupán ráébred az ember, vagy inkább valami, ami villámcsapásként tör ránk, és eszében sincs arra várni, hogy feleszméljünk, maga veszi a kezébe az irányítást? Sőt, ha már itt tartunk; van a szerelemnek sebessége? Vannak szabályai? Létezik egy út, amin végig kell mennie? Lehet-e olyan, mint a novemberben bimbózó karácsonyi kaktusz? Vagy az már nem is szerelem?
Talán az velem a baj, hogy egész életemben egyszer voltam szerelmes... úgy igazán. Azzal a simogató érzéssel, amit én szerelemnek nevezek még akkor is, ha nem tudom nem hogy mondatokká, de még hangokká formálni sem.
Voltak kisebb dolgok is az életemben, olyanok, mint a körkörös hullámok a víz felszínén, ha a lábujjaddal megérinted a vizet. Fizikai vonzalom, vágy, hogy szerethess – hogy valaki mást szerethess…; -, esztelen vergődés, hogy szeressenek – hogy valaki más szeressen…; A világ nagy, és mindenféle megtörténik benne. De azt hiszem, mégis az a helyzet, hogy abból, ami igazi, soha sincs egynél több dolog az életünkben. Egy családunk van, ami határok nélkül bővülhet testvérekkel, férjekkel, feleségekkel, gyerekekkel, sógorokkal, sógornőkkel, keresztanyákkal, keresztapákkal és keresztgyerekekkel, nagynénikkel, nagybácsikkal, akár még elveszettnek hitt nagypapákkal is. Ehhez egyetlen életünk van. Egyetlen szívünk. És igen, egyetlen egy szerelmünk is.
Mit értek az alatt, hogy valódi? Csak gondolj arra, hogy mi történik a vízzel, ha a tóba dobsz egy marék kerekded kavicsot. Gondolj arra a temérdek, tajtékzó hullámra, ami zabolátlanul szeli át itt is-ott is a felszínt, hogy aztán egyesével éppen olyan kis körökké csendesüljenek, mint ha sok ezer lábujjat dugtál volna bele, hogy megnézd, milyen hideg.
Ez a bátorság is, nem? Csak beleugrani. Hagyni, hogy valaki beledobjon.
Nem hiszem, hogy a szerelem törvényszerűen lassan érlelődik, de az enyém biztosan ilyen volt, és ennek oka volt. Oka van. Mint a tavaszi szélnek, ami odasimul az arcodhoz, és mosolyra húzza a szádat.
Igen, a szerelemnek van sebessége, de az nem az egységnyi idő alatt megtett utat jelöli, és még csak nem is jelzi előre a vele járó fájdalmat. Fájdalom? Az árnyék bizonyítja, hogy süt a nap.*Nevezhetjük fájdalomnak, mert ha megértjük a jelentését, felfogjuk azt is, mi az a boldogság.
Hogy mi az? Amikor muszáj elfogadnod, tudnod, akarnod, érezned, látnod, hallanod, ízlelned, tenned – tenned, amit tenned kell.
Annyira sajnálom, hogy te ezt nem értheted. Hiányzol. Hiányoztok./




- Mesélj már, mi volt azon a puccos bulin?
Hosszú percek teltek el, mire a fejemet szaggató dübörgésen keresztül felismertem Shirley izgatott hangját.
- ’Agyjál – morogtam. Kínosan ügyeltem rá, hogy a lehető legkevesebbet mozogjak, mert már az is lehetetlenül nagy fájdalmat okozott, hogy egy rövid időre kinyitottam a szemem.
A világ hahotázva fordult egyet, ahogy Shirley leugrott az ágyamról, majd elhúzta a függönyt, bebizonyítva ezzel, hogy a szemem a szokásosnál érzékenyebb a fényre.

Pokolian másnapos voltam.

- Ne hülyéskedj már, majdnem dél van, nem aludhatsz tovább – süvöltötte túl a frissen bekapcsolt rádiót.
Imádom Celestinát, imádlak téged is, Shirley Brooks, de ha lesz elég erőm felkelni innen, belefojtalak egy kiskanál vízbe…;! – gondoltam fogcsikorgatva.
Kuncogva kísérte figyelemmel hörgő hangokkal és érthetetlen káromkodásokkal tarkított szenvedésem – világos volt, hogy ez a bosszúja, amiért nem vittem magammal a szívünk csücske aranyvérű ifjak szilveszteri bulijára. Vagy csak túl vidám volt…; Shirley veszélyes jókedvűen.

Nyilván nem nyújtottam valami építő jellegű látványt, mert gyorsan rám unt, és végre valahára előhúzott a zsebéből egy üvegcsét.
- Nagyi azt üzeni, hogy nem árul be téged a szüleidnek, ha feltakarítod James hányásait a kertből…;
- James? – nyögtem fel. Vajon miért esett ki az éjszaka (hajnal?) végső stádiuma, ha bizonyos részletekre szégyenletesen jól emlékszem, és utánuk már egyetlen kortyot sem ittam?
- …; viszont szándékában áll elbeszélgetni Noble nagyanyáddal, mert véleménye szerint nem tesz jót az erkölcsi fejlődésednek, ha kötelezővé téteti számodra ezeket a társadalmi tombolásokat, és egy címeres ökör, ha beveszi a „szalonzene” és a „semmi alkohol”-dumát egy rakás tizenévestől. Dettó a hülye barátnői, akik még segítenek is megszervezni a dolgot a gyerekeiknek. Szó szerint így mondta – tette hozzá büszkén. – Ja, igen. Sirius szerint lekéstétek a Kóbor Grimbusz különjáratát, mert Regulus lelépett, de nem szólt, és mivel elméletileg Sirius volt a legkevésbé berúgva, hazahozott téged, meg Pottert.
- És James telehányta a virágágyást? – Sírósan bújtam a takaró alá. Annyira, de annyira szánalmas voltam…;
- Bezony – vigyorgott barátnőm. – De legalább nem lesz tétlen az újéved. Jó hír viszont, hogy Nagyi küldött fel neked valami löttyöt macskajaj ellen. – Meglóbálta az orrom előtt a bájitalt.
- Ide vele – kaptam utána kínosan lassan.
Felnevetett.
- Csak akkor, ha takarítás előtt mindent elmesélsz. Mindent. Mert mázlid van, hogy Nagyi nem látta meg a félregombolt ingedet a vodkától bűzlő talárod alatt…;

…;

- Komolyan nem tudod, hogy ki volt az?
Kakaót szürcsölgetve hasaltunk a szőnyegemen, ami még mindig labilis reflexeimet tekintve nem volt egy veszélytelen vállalkozás. Túl voltam az ominózus nyomok eltüntetésén, ami jobbára földlapátolásból állt, és amiben az órák óta lelkesen faggatózó Shirley is segítségemre sietett nagy buzgóságában. Ugyancsak át kellett esnem egy fejmosáson Nagyiék színe előtt, de arra az időre legalább megszabadultam minden lében kanál unokanővéremtől.

Most azonban újra élvezhettem mohó kíváncsisággal fémjelzett társaságát…;
- Már mondtam – ráztam meg fáradtan a fejem. – Biztos vagyok benne, hogy ismerem, de akárhányszor megpróbálom összerakni a képkockákat, olyan érzésem támad, mintha felejtés-átkot szórtak volna rám…; elcsúsznak a részletek, és az egész túl nyomasztó, túl ködös lesz ahhoz, hogy megfejthessem. Egyszerűen képtelenség ez az egész.
- Hé, ez új – ült fel csillogó szemekkel. A bögréjében vészesen lötyögni kezdett a barna ital, így egy pillanatra mindketten a szőnyegre meredtünk, fülünkben Nagyi baljóslataival. – Khm. Úgy értem, nem lehet, hogy tényleg megátkozott?
- Ő biztosan nem. – Ebben az egyben megingathatatlan voltam, pedig az én fejemben is megfordult már, de teljesen nevetséges volt már a gondolat is.
- Jó, akkor valaki más? – Igyekezett elrejteni szkeptikus reakcióját, felpillantva azonban pont elkaptam, ahogy az égnek emeli tekintetét.
- Arra emlékeznék.
- Annyi pia után? – horkant fel cseppet sem nőiesen.
- Na ide figyelj, Shirley! Valaki a kezembe nyomott egy félig üres martinis üveget, amiben, utólag már belátom, valami jóval erősebb volt, és bármilyen hülyén hangzik is, szomjas voltam, végül meg ez lett belőle. Tanultam a dologból. Azt sem állítom, hogy megbántam, csak…; - Felegyensúlyoztam az asztalra a maradék kakaót, s elrévedve bámultam az ágy alatti porcicákat.
- Csak…;? – nógatott Shirley.
- Csak rém kellemetlen, hogy míg én ha belepusztulok sem tudom meg, kivel voltam, az illető nagyon is tisztában van az én kilétemmel, és akár vissza is élhetne vele.
- De persze nem fog – gúnyolódott ezúttal nyíltan.
- Nem, de akkor is feszélyez, hogy ez a titok számomra életem végéig titok marad, ő meg majd távolról csodál.
- Ha igazat mondott, mikor szerelmet vallott neked, előbb-utóbb meg fog keresni. Bár, ha tényleg Monstro volt, ahogy gondolom, akkor…;
- Shirley!
- Ne szabadkozz, még akár Piton is lehetett! Az lenne csak a főnyeremény!


Öklömmel kerek foltot dörzsöltem a párás ablakon, és láttam, hogy a tükörképem a sötét semmibe vetülve mosolyog. Bár végül gyáva módon elszalasztottam Regulus meghívását, és a többiekkel együtt Jeremyéknél szilvesztereztem, hajnaltájt, leroskadva az egyik félreeső fotelba elnyomott az álom. Annak a régi bulinak az emléke, s a képek azóta is idegőrlő intenzitással pörögtek a fejemben, bár az iskola közeledte, és az ezzel járó tennivalók, na meg a problémák néha tompították, kiszorították mindezt a fejemből, mígnem eljött a megnyugtató, végső szakasz: a Roxfort Expresszen ülve feldúltságom szórakozott merengéssé csendesült. Hiszen égetőbb gondjaim is akadtak egy továbbra is homályba vesző arcú ismeretlennél, mint például a küszöbön álló találkozás Regulus Blackkel; nem ragadhattam le a múlt kínos percei mellett, szemérmetlenül kellemes emlékek ide vagy oda.

Úgyhogy mélyeket lélegezve élveztem a kupéban bolondozó barátaim jelenlétét, Agatha néma megbocsátásának eufóriáját David körül, a lány lassan meghunyászkodó, bár még mindig féltékeny tekintetének hiányát a hátamon, mindaddig, amíg a kinti sötétséget megbontva fel nem tűnt az ezernyi aranyszínű ablaktól szikrázó kastély sziluettje.
- Megérkeztünk – közöltem Jeremy hasába könyökölve a csókolózó David/Agatha párost szemlélő Shirleyvel. Arcén fénysebességgel váltotta fel az undort az öröm, mégsem az ő reakciója volt a legkitörőbb; a hozzánk szegődött Benjy kurjongatva ugrálta körbe a kabint.
- A gyomrom hálásan köszöni, hogy mindezt ilyen kíméletesen hoztad tudomására – sziszegte elkínzottan Jeremy, hol rám, hol a nagy ujjongásban a lábára taposó Benjyre vetve gyilkos pillantást.

Válaszolni már nem volt időm, mert ifjú griffendéles útitársunk társalogni kívánt velem – a maga módján.
- Alig várom, hogy beszámolhassak Siriusnak a legújabb hódításomról – kacsintott rám.
- Drága Benjy – vigyorogtam angyalian -, bátran említsd meg neki, hogy hogyan vélekedsz rólam. Garantálom, hogy gazdagabb leszel pár kék-zöld folttal, Siriusban ugyanis túlbuzognak a testvéri érzelmek irántam, és legszívesebben minden pasit agyonütne a közelemben.
- Tényleg? – dermedt meg döbbenten.
- Nem, de meggyőzöm, hogy tegyen veled kivételt – nevettem fel.

*


Miközben magamra öltöttem hollóhátas taláromat, az agyam egy hirtelen fordulattal újra azon elmélkedett, mi is volt az az egész tavaly december harmincegyedikén. Pontosabban már január elsején – javítottam ki magam, mintha ez befolyásolta volna a tényeket.

A tényeket, melyeket egy év távlatából immár világosan láttam: akkor és ott gyakorlatilag pár másodperc alatt beleszerettem egy idegenbe. Persze ez a váratlan fellángolás ki is aludt bennem a szürke étköznapok sodrásában, főleg, hogy a szégyenérzet önkényesen elnyomta bennem az emlékezés szikráit.
A vonatról leszállva már azt is tudtam, hogy ez mindig így lesz ezentúl. Év végén felerősödnek a legbelül szunnyadó képek, hogy aztán újra eltűnjenek, s minden eltelt évvel egyre gyengébbé váljanak, míg egyetlen könnyed vállrándításba nem sűrűsödnek.

Ahogy azt egy sötétben tapogatózó, naiv kislány elképzeli.

- Kicsiiim!
A roxmortsi pályaudvaron hömpölygő embertömegből Sirius vált ki visítva, majd szélsebesen felkapott, és megpörgetett, mielőtt akár csak integethettem volna neki.
- Hű, te is hiányoztál nekem – mosolyogtam rá szédelegve.
- Na ide nézz, liliomszálam, a normális lányok alig állnak a lábukon a gyönyörűségtől, ha találkozhatnak velem - fordult a nyomában érkező Lilyhez, akinek erre keskeny csíkká szűkült a szeme, és még köszönni is elfelejtett nekem. Minden bizonnyal alaposan ki is osztotta volna önjelölt bátyámat, ha a semmiből előbukkanó James a szájára nem tapasztja hatalmas tenyerét.
- Könyvmolypartival ünnepeltük az újévet Lilyéknél, és Sirius ráhajtott a húgára – magyarázta vigyorogva. A válla mögül Remus biccentett fáradt mosollyal, nyúzott arcán a legutóbbi holdtölte nyomait viselte, és…; Csodálkozva felvontam a szemöldököm a közénk döcögő Peter Pettigrew láttán. Sirius követte a tekintetem, de magyarázkodás helyett csak vállat vont, és inkább azon igyekezett, hogy minél élethűbben leírja nekem Lily jégkirálynő húgát.
Vörös hajú barátnőnk nem bírta tovább; megharapta James ujját, és olyan hangerővel fakadt ki, hogy több tucatnyi diákfej fordult felénk.
- Vőlegénye van, te szoknyapecér farok!
- Ú â€“ zúgtuk kórusban Siriusszal. Peter idiótán vihogott, Remus lemondó mosollyal csóválta a fejét, James pedig…; hát ő jobban tette volna, ha beéri a szemrehányó pillantásokkal, és a szájában tartja sérült ujját.
- Akkor sem kéne úgy viselkednie, mintha karót nyelt volna.
Lily Evans talán hajszínének köszönhetően – igen robbanékony jellemnek bizonyult az évek során. Kellemetlen, hogy ezt pont James volt hajlamos elfelejteni.
De ha már egyszer én voltam a kis kócos hivatalos megmentője, nem hagytam cserben.
- Nem tudjátok, hova tűntek Shirleyék? – kérdeztem a kelleténél hangosabban, jelentőségteljes jeleket küldve a rémültnek látszó James felé. Szerencsére vette az adást: amíg Lily rám kapta a tekintetét, James őt kapta le.
Felkuncogtam.
- Ó, a találékony ifjúság…;
- Kis barátaid már réges-régen nincsenek veled, kicsim. – Sirius szemforgatva fordult el a harmonikus párostól. – Már messziről láttuk, hogy egyedül bénázol itt.
- Biztos lemaradtam…;
- Hol járt az eszed, minden hollóhátasok legokosabbika? – vigyorgott sokatmondóan.
Néha kifejezetten szörnyű tinédzser fiúkkal kommunikálni, bármennyire szeretem is az illetőket.

- Semmi közöd hozzá, Mr Farok. – Karba tett kézzel játszottam a durcást, hogy leplezzem pirulásom.
- Eeevans, ezért lógsz nekem eggyel, teljesen elrontottad az én kis angyalomat!
Lily sóhajtva levált James ajkairól. Egy pillanatig mind lélegzetvisszafojtva vártuk, milyen frekvencián zúdulnak Sirius fejére a szidalmak, még Peter is abbahagyta az idétlen vihorászást. Lily végül azonban csak ennyit mondott: - Egyezzünk meg egy döntetlenben, Bolhás.
Egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de már csak egy fiáker van, és a mardekáros bagázs is feni rá a fogát – szólalt meg Remus.

Sirius átkarolta a vállam, hogy a ló nélküli fiákerekhez sprintelhessünk, és nekem mindaddig eszembe sem jutott, kiket takar a „mardekáros bagázs”, míg meg nem pillantottam őket a kocsi mellett.

Lépteink zajára egyikük, akinek már a kilincsen volt a keze, felénk fordult.

Regulus Black mélyen az enyémbe fúrta tekintetét, mintha egészen a lelkemig akart volna lenézni, és hiába torpant meg Sirius, a lendülettől kis híján a karjaiba repültem. Valahol a fekete taláros fiúk közül kiragyogott Lestrange győztes vicsora, de alig láttam őt. Regulus fekete íriszeitől viszont megfagyott bennem a vér, a szívem őrült vágtába kezdett a mellkasomban.
Nem vesztünk össze – emlékeztettem magam. – Akár barátságos is lehetnék vele, Lestrange semmit sem tehet ennyi ember előtt.
Egy alig észrevehető fejcsóválás után Regulus döntött a folytatásról.

Kinyitott egy ajtót, és becsukott egy másikat.

- Hölgyeké az elsőbbség – intett gúnyos mosollyal a fiáker belsejébe, majd a karját nyújtotta, hogy felsegítsen.
Végignéztem a kocsi árnyékába vesző alakokon. Malfoy, Avery, Rosier, Nott, Crak, Monstro, Lestrange, Piton…; A lehetőség, a rémisztő esély, hogy a kósza, iszonyú gondolat valóságos lehet, egyszerre több, egyenként is veszélyes érzelmet lobbantott fel bennem: haragot, gyűlöletet, fájdalmat, kínt, sze…;

Dühösen markoltam felkínált bal alkarjába, miközben felléptem a lépcsőre. A jeges maszk egy illanó másodpercre reménnyé? olvadt az arcán, csak hogy egy pillantás alatt újra megdermedjen. Kíméletlenül magához húzott, és úgy suttogott, hogy csak én halljam szavait. Mindig árulkodó szemét eltakarta előrehulló hajam, ahogy a fülemhez hajolt.
- Feleslegesen aggódsz, bogaram.
Azzal sarkon fordult, és a kastély felé sétáló társai közé vegyült. Néha hozott felénk egy-egy sértést, vagy kárörvendő nevetést a szél, mielőtt beszálltunk a fiákerbe, de nem értettem őket. Nem értettem semmit.

Közéjük vegyült…;
Feleslegesen aggódsz, bogaram.


- Mi a fene volt ez, Med? – esett nekem Sirius.
Még összébb húztam magam a bőrülésen, testem a zötykölődés ritmusára ringatózott jobbra-balra.

Nem Lily, az egyetlen beavatott hurrogta le, hanem James.
- Fogd be, Tapmancs.
Egész úton csend volt, bár összegabalyodott félelmeim olyan hangosan dübörögtek a fejemben, hogy komolyan tartottam attól, hogy meghallják.

Feleslegesen aggódsz, bogaram.

Azért, mert nem akar halálfaló lenni, vagy azért, mert…; hallani sem akar rólam? Már nincs jogom aggódni érte? Ennyi volt ez a tíz év? Mi a csudát mondott neki Rabastan?

Bogaramnak szólított – ásította Caitlin.
Az nem számít, minden a hangsúlyon múlik…; De nem emlékszem, csak a hidegre és a rettegésre a saját lelkemben…;

Egy valamit kegyetlenül tisztán láttam a kétségbeesés hálójában: ha nem emelkedem felül magamon, a gyávaságomon, ha nem tudom legyőzni a Rabastan okozta félelmet, akkor tényleg elveszítem Regulust, akár kellek még neki, akár nem. Túl közel van Voldemorthoz, túl közel a sötétséghez.

A barátság nem olyan dolog, amit egy ajtó mögé lehet zárni, Regulus Black.
Nem leszek olyan gyenge, hogy azzal a Sötét Nagyúr karjaiba lökjelek.
Rabastan talán, mint az összes többi sablon szerint ítélő ember, arra épített, hogy nem vagyok griffendéles.
Ki mondja, hogy csak ők lehetnek bátrak?


*Ajánlott szám: Switchfoot – The shadow proves the sunshine
Rettegs by Sophie
Szerző megjegyzései:
Annak örömére, hogy életre kelt a mi szeretett Lumosunk :)
Jó olvasást!
Rettegés



/Az emberek olyan sokszor félnek az életük során – ezt látom, ha körülnézek a világban, ezt súgják az emlékeim, ha rájuk pillantok. Azt hiszem, ez leginkább azért van így, mert a félelemnek szörnyen sok fajtája létezik. Ha valaki megkérdezné, hányat ismerek közülük, azt felelném, nem tudom, mert ha visszatekintek a múltamra, csak azt látom, hogy mindig máshogy féltem. Éreztem már kellemesen bizsergõ félelmet, amikor nevetséges, szívmelengetõ dolgoktól szorult össze a gyomrom, de legtöbbször fájdalmas, borzasztó eseményektõl gömbölyödtem labdává, és ha ez jut eszembe, nem félelemrõl beszélek, hanem rettegésrõl. Nem véletlenül emlegettük úgy Voldemortot, mint rettegett fekete mágust, és a haláltól sem elpirulni szoktunk. A rettegés a félelem alattomos, sötét bugyra, valami, ami ellen néha képtelenek vagyunk küzdeni, mert a lelkünkig rágja magát ocsmány fogaival.
De le lehet gyõzni õt is, hát persze. Nekem sikerült, mert mindig volt mellettem valaki, aki tudta, hogyan kell bátorságot meríteni egy kézfogásból, de te…; te sohasem voltál rá képes, hiszen ki tanított volna meg rá?
Nekem kellett volna. Akartam is. Szeretném azt hinni, hogy nem az én hibám, de nehéz. Neked vajon az volt?/




Hát persze, Meredith Field, egy meleg, biztonságos fiákerben gyönyörû, vakmerõ gondolataid vannak, de nagyon úgy tûnik, hogy egy diákokkal telezsúfolt iskolafolyosón nem vagy több egy gyáva kukacnál, aki képtelen logikusan mérlegelni! Ma már harmadjára fordulsz sarkon, ha akár csak a feje búbját is meglátod a te Regulusodnak, akit annyira meg akarsz védeni! Csak azért, mert vele van az a buzi Lestrange!? Nézz már magadra, te szerencsétlen!

Fintorogva a falnak vetettem a hátam. A vállam fájdalmasan roppant egyet, de nem érdekelt, sõt, morbid módon még örültem is neki, mert bántani akartam a testem minden adandó alkalommal, mióta mozgó börtönként viselkedett.

Napok óta ez ment. A lelkemben dacos elhatározássá érett a fogadalmam, hogy beszélek Regulusszal, hiszen mi mindig mindent megbeszéltünk – ha kiabálva, hát úgy, de most még azt sem bántam volna. A testem azonban az ellenségemmé vált; Rabastan látványára kéretlenül mûködni kezdett benne valami visszás túlélési ösztön, ami vérfagyasztó rettegéssel, és Lestrange beteges szadizmusának képeivel bombázta az agyam, hogy menekülésre késztessen, és ami a ledühítõbb volt, minden alkalommal sikerült is neki, akárhogy szidtam érte magam.

Márpedig Lestrange a jelek szerint egy percre sem mozdult el Regulus mellõl, holott régen a barátságuk ellenére rengeteget lógtak külön.

Barátság – horkantam fel. – Milyen barát az ilyen? Egy õrült mániákus, aki korlátlan hatalmat akar Reg felett, ez Lestrange, semmi más! Hogy-hogy Regulus nem veszi ezt észre?

Azt természetesen mindig meglátta, ha szándékosan elkerültem õt, és biztos voltam benne, hogy ez rengeteget ront a helyzetünkön. Az én helyzetemen az õ életében.

Belegondolni is szörnyû volt, hogy az út vége akár az is lehet, hogy egyszerû ellenséggé avanzsálok a szemében.

Mindezek tükrében hol reménykedve, hol félve vártam a csütörtöki számmisztikát, ahol nincs Rabastan, és nincsenek olyan bérkutyák, mint Augus Grint bájitaltanon, akik Lestrange egy csettintésére közünk ülnek órán, és szólni sem engednek hozzá. Hát ezért reménykedtem. Félni pedig azért féltem, mert az én nyúlszívû lelkemnek tartania kellett valamitõl, hogy ne maradjon le a testemtõl.

Nem, nem Regulustól rettegtem, hanem az elutasítástól, attól, hogy elkéstem, hogy a gyávaságomért nagy árat kell fizetnem.

Amikor ez jutott eszembe, átestem a ló másik oldalára, és önmarcangolás helyett keserves jajveszékelésbe kezdtem. Úgy viselkedtem, mint az olcsó mugli filmekben az elhagyott szerelmesek; gondolatban olyasmikre ragadtattam magam, mint hogy kimondtam: Regulus nélkül nem tudok élni. Ez persze nyálasan eltúlzott verziója volt annak, hogy szükségem van rá, néha mégis igaznak éreztem. Pedig nem voltam szerelmes Regbe, Isten ments! Túl élénken élt még bennem a davides történet, nem akartam újrajátszást, fõleg, hogy Regulus sokkal közelebb állt hozzám, mint David, vagy akár Jeremy, hiába voltak õk is a barátaim. Regulus más volt, megfoghatatlan és különleges helye volt a szívemben, amire akkor még nem találtam nevet.

Szinte felüdülés volt attól félni, hogy újra elkövetem ugyanazt a hibát, mint Daviddel, ezért hát kikapcsolódásként ettõl rettegtem egy kicsit, aztán rövid ideig gyõzködtem magam, hogy Regbe nem tudnék beleszeretni (elsiklottam a felett, hogy milyen gyenge lábakon áll ez, mert miért ne tudnék?), és a tanulás, az RBF-árnyak hagyta rövid szünetek ezzel ki is töltõdtek.

A csütörtök pedig egyre közeledett. A felismerés általában a Tekergõk, vagy Shirley és Jeremy társaságában ért – rájöttem ugyanis, hogy rettegni minden külsõ jel nélkül, társaságban is lehet, fõként, hogy annak tagjai elég tapintatosak voltak ahhoz, hogy ne kérdezzék feltûnõ csöndességem okát.

Végül nem kellett addig várnom; félelmeim tárgya és tükörképe már szerda délután berángatott egy alagsori terembe, amikor visszafelé indultam a Tekegõk bûntársaként elkövetett konyhafosztogatásról a hálókörletembe.

Regulus dühös volt és elkeseredett, és abban a pillanatban, a szédítõ sebességgel becsapott ajtónak támaszkodva, Regulus tenyerével a fejem mellett minden kétséget kizáróan megértettem, hogy bármit is mondott neki Lestrange, rettegett tõle, hogy igaz lehet, de nem hitte el. Mérges volt rám, mert semmiféle magyarázatot nem adtam a viselkedésemre, és kerültem õt, de félt, hogy elveszít engem, ezért belement a játékba, és esélyt adott nekem, hogy tisztázzam magam.

Mielõtt még több megnyugtató dolgot kiolvashattam volna a szemébõl, elfordult, és maga elé pördített egy széket valahol a terem közepén, majd leült.

Egy nagy levegõ után követtem a példáját.

Hosszú óráknak tûnõ percekig csak ültünk egymással szemben; én nem mertem a szemébe nézni, õ pedig egyre feszültebben fürkészett engem, éreztem, hogy majd ’ felrobban a visszafojtott indulattól.

Amikor végre rávettem magam, hogy viszonozzam röntgenszerû pillantását, egyszerre szólaltunk meg.
- Mit mondott neked Lestrange?
- Mit mondott neked Rabastan?
Rövid, örömtelen mosolyra húztunk a szánkat.
- Lényegtelen – feleltük kórusban.
- Nem, nem az – vágtuk rá egybõl.
Sípolva beszívta a levegõt, és egy ideig elnézett mellettem valahová, ahová én nem tudtam volna, akkor sem, ha megfeszülök. Idegesen mocorogva vártam, hogy újra rám figyeljen.

Egy szívdobbanásig azt hittem, megfogja remegõ kezem, de nem tette, pedig a pulzusom minden különösebb ok nélkül a duplájára gyorsult fel. De legalább ismét megtaláltam a szemeit. Akármilyen dühösen meredt is rám, jólesett egy újabb makacs percig elveszni feketeségükben.
- Akkor kezdd elõbb te. – Megint mintha egy lélek beszélne két szájon át.

Fújtatva felpattant, a széke döngve ért földet, visszhangos ordításával tetézve be a helyzetet.
- Elegem van ebbõl a játékból, Med! Ha nem tudnám, hogy mindketten a barátaim vagytok, és hogy gyûlölitek egymást, azt hinném, összedolgoztok, hogy megõrjítsetek. – Nem kiabált, de fojtott hangja, és fel-alá járkálása jobban megijesztett, mintha azt tette volna. Aztán megtorpant, háttal nekem; ökölbe szorított kezei fehéren világítottak a mahagóni asztalon. – A vihar utáni napon Rabastan elmondta, hogy a gyengélkedõn vagy. Nem tudta, miért – A francokat nem! -, és rohantam volna, hogy megnézzelek, de megtiltotta. Érted? Megtiltotta. Elõször el akartam törni az orrát. Aztán elmesélte, hogy látta nálad Shannont és az én drága jó bátyámat. Mit jelenthet ez? kérdezte Rabastan, és nekem…; nekem csak az jutott eszembe errõl a két emberrõl, hogy be akarnak mocskolni elõtted. Talán emlékszel rá, hogy alig pár órával azelõtt esküdtél meg, hogy bízol bennem, úgyhogy egyszerûen kiröhögtem Stant, és a gyengélkedõre mentem, de már nem voltál ott. Úgy gondoltam, ha kiengedtek, nem lehet komoly bajod, és hamarosan megkeresel majd, hogy elmeséld, milyen õrültségbe keveredtél már megint.

Keserûen felnevetett.

- Persze nem tetted, és a hazaútig a színedet sem láttam. Rabastan folyton ellened hangolt, azt mondta, undorodsz tõlem az elveim miatt, ahogyan tõle is, és eddig is csak a lelkiismeret-furdalás tartott vissza, hogy faképnél hagyj, most azonban kaptál indokot Siriustól. Nem vagy makulátlan, Reg, és egy ilyen lánynak sosem leszel elég jó, mondta. A vonatúton aztán elkezdtem egy kicsit hinni neki, de még mindig jobban bíztam benned. De amikor szembejöttél a folyosón, és nem is köszöntél…; nem értettem, miért a bátyámékkal ülsz, és olyan ijedten néztél rám, mintha félnél tõlem…;

Lehajtotta a fejét, majd megfordult, hogy a szemembe nézhessen.
- De még mindig reménykedtem, hogy küldesz egy baglyot, vagy valamit. El tudod képzelni, milyen érzés volt, hogy a pletykákból kellett megtudnom, mit tettek veled a szüleid? Mindig elmondtuk egymásnak, ha valami gáz volt otthon, és te most hallgattál. Semmi baj, adtam neked idõt, mert még elõttem sem szeretsz gyengének mutatkozni. Aztán…; - Egy szempillantás múlva már újra elõttem ült, szinte összeért a homlokunk, én meg, mint egy kis liba, elfelejtettem levegõt venni. - ... aztán karácsony másnapján anyám elment Siriushoz, és térden állva könyörgött neki, hogy jöjjön haza vacsorára, és töltse velünk életem legszörnyûbb karácsonyát, õ pedig egyszerûen kidobta a házából, és rácsapta az ajtót. És nem írhattam meg neked, mert tudtam, hogy anélkül is van elég bajod, és utáltalak, mert szörnyen hiányoztál, holott már tudtam azt is, miért nem írsz, mert hallottam Thorntonékról, de csak reméltem, hogy tényleg ezért…;

Beharaptam az alsó ajkam, hogy visszatartsam a könnyeket; ezúttal én akartam megfogni a kezét, de elhúzódott.

Hát persze, hogy nem megy ilyen könnyen, még mindig nem biztos, hogy hisz nekem.

- Rabastannak nem önthettem ki a szívem, mert õ banknak nézi a szüleit, és fogalma sincs róla, milyen, ha áruló van a családban…; nem, nem véráruló, hanem valaki, aki olyanokat árul el, akik szeretik õt. Tudod, hogy te vagy az egyetlen, akivel beszélhetek ilyesmirõl, és akkor úgy éreztem, cserbenhagytál.

Már azelõtt tudtam, mi következik, hogy gyengéd, meleg ujjaival megemelte volna az állam.
- Bántott? – kérdezte lágyan. Megborzongtam; a könnyek megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon. Két tenyere közé fogta, hüvelykujjával fáradhatatlanul törölhette a sós cseppeket.
- Emlékszel, sétálni indultam – kezdtem, nehezen kapkodva a levegõt. – Odakint volt. Veszekedtünk. Azt mondta, túl nagy befolyással vagyok rád, hogy meg akarlak fosztani a végzetedtõl, és…; megfenyegetett, hogy…; megöl, ha nem kotródom a közeledbõl. Megfenyegetett! Dühös voltam, és feltrappoltam a tó jegére, az meg beszakadt, ezért kerültem a gyengélkedõre, és…; azt hiszem, õ látta, látta, és mégsem segített, mintha ez lenne a figyelmeztetés, hogy tényleg komolyan gondolja. Reg, én úgy sajnálom, de megijedtem, és mióta visszajöttünk a suliba, folyton veled van. Féltem. Félek. Sajnálom.

Iszonyú lett volna egyenesen az arcába hazudni, úgyhogy lehunytam a szemem. Bûnösnek éreztem magam, amiért ilyen könnyedén hazudok már másodszor ugyanarról a borzalmas estérõl – ráadásul nem is ugyanazt…; -, de ez volt az egyetlen esélyem, hogy megússzam Lestrange bosszúját. Hazudtam a legjobb barátomnak, hogy megtarthassam; nem a legszebb út, de járható. Ha hisz nekem.

Márpedig hitt. Mindig, mindig hitt nekem.

- Semmi baj. – Nyomott egy csókot a homlokomra, majd felállt, és a kezét nyújtotta. – Gyere, menjünk, bogaram. Nem kell aggódnod, megmondtam Rabastannak, hogy ha egy ujjal is hozzád nyúl, vagy bántani merészel, elfelejthet engem is, és azt is, hogy közéjük állok.
- Eladtad magad azért, hogy békén hagyjon engem? – Hitetlenül meredtem rá, két lépést hátráltam a döbbenettõl.
- Ezt egy szóval sem mondtam – sóhajtott gondterhelten. – Elégedj meg azzal, hogy Rabastan nem szól bele kettõnk dolgába.
- De ilyen áron? – Arról nem is beszélve, hogy Regulus dühe a legkevésbé sem fogja õt hátráltatni, sõt…;
- Nincs semmiféle ára. Annyi az egész, hogy fontosabb vagy nekem Stannél.
- Még jó – mosolyodtam el halványan.

Ragyogó mosolyt kaptam viszonzásul.

- Akkor semmi bajod velem?
- Fésülködhetnél többet, de egyébként…; És senki nem próbált lebeszélni rólad, se a gyengélkedõn, se máshol. Csak, hogy tisztázzam a fekete bárányt.
- Neki már úgyis mindegy.
- Hát jó…; És te nem haragszol rám, amiért ilyen idiótán és gyáván viselkedtem?
- Mondtam már: feleslegesen aggódsz, bogaram.

Most, hogy már tudtam, mit rejtenek a szavak, jólesõ biztonságérzettel töltöttek el, és abba a hamis érzésbe ringattak, hogy meg tudom óvni Regulust a halálfalóságtól. Mert kinek sikerülne, ha nem nekem?
Elfelejtettem megkérdezni magamtól, sikerülhet-e valakinek egyáltalán.
Szrnyetegek by Sophie
Szerző megjegyzései:
Ígéretemhez híven hosszabb, mint az el?z? :) És az események csak hömpölyögnek a maguk kitaposatlan útján...
Jó olvasást!
Szörnyetegek



/Annyi szörnyeteggel találkozunk életünk során…; Nem csak csúf, ártó szándékú emberekkel, akik eltörik a karunk, elrabolnak valakit, aki a szívünknek kedves, vagy egyszerűen csak megkeserítik a mindennapjainkat a létezésükkel, hanem alattomos, belső ellenségekkel is. Emlékezz csak: nem véletlenül nevezzük a féltékenységet a zöld szemű szörnynek…; Az érzés önálló életre kel bennünk, megrontja a legtisztább kapcsolatot is – ha felismerjük. Ha azonban nem talál tudatos táptalajra a fejünkben, csupán vezet minket a feleszmélés felé.
Sohasem szerettem a haragnak ezt a legfurfangosabb, legkifinomultabb fajtáját, de voltak pillanatok a múltban, amikor segített végre tisztán látni; ha nem is rögtön, de egy idő után biztosan.
Nem beszélek neked tovább a zöld szeműről, mert mindketten jól ismerjük. Belegondoltál már, hogy ez az egyetlen, szikrányi gyűlölet tehet mindenről, ami velünk történt?
Nem hiszem. Bár megtetted volna./



- Rendben, elismerem, hogy te nyernéd a Legrosszabb Karácsony-díjat. Csak azon csodálkozom, hogy bírtad ki nélkülem ezt a rengeteg borzalmat.
- Nehezen, de muszáj volt, mert szükségük volt rám. Hidd el, hogy Davidéknek volt a legszörnyűbb, és azt hiszem, ilyen emlékekkel már soha nem is lesz szép a karácsonyuk.

A nyitott pinceablakon át hűvös téli levegő áramlott be, de a mi kis zugunk sehogy sem akart kiszellőzni, még az órákig tartó élménybeszámoló alatt sem, mintha nem csak három hét, hanem legalább három év telt volna el azóta, hogy utoljára itt voltunk.

Regulus a tarkójára kulcsolt kezekkel feküdt az ágy belső oldalán, én pedig mellette hasaltam, fejemet a karomra hajtva, így nem láttam az arcát.

Későre járt már, de annyi mindent kellett megbeszélnünk, hogy csak a sűrűsödő sötétség és a pislákoló fáklyák emlékeztettek minket néha a rohanó időre.
- Te tudtad, hogy Tudodki halálfalót akar belőlem csinálni? – törtem meg a csendet.
- Egyszer beszélgettem erről Perselusszal…; Azt mondta, neked több okod van magadért aggódni, mint értem, mert sokkal nagyobb, értékesebb falat lennél a Nagyúrnak. De ez…; ez csak azt jelenti, hogy veszélyben vagy, ahogy azt nagyapád is megmondta.
- Mert sosem leszek Tudodki szolgája.
- Pontosan, bogaram, éppen ez az átkozott, imádnivaló makacsságod emel trófeává a Nagyúr szemében. Ezzel a daccal csak hergeled, minél jobban acsarkodsz ellene, annál jobban kellesz neki a gyűjteményébe; élve vagy halva, egyre megy már a végén. – Egyre halkult a hangja, olyan érzésem volt, hogy Regulus gondolatai is egyre csak távolodnak; az aggodalmával már nem engem, vagy inkább nem csak engem font körül, de ahhoz, hogy megbizonyosodjam erről a furcsa, zsibbasztó elkalandozásról, fel kellett volna emelkednem. Egyrészt feltűnő lett volna, másrészt megsejtettem hova akar kilyukadni, és elébe mentem. Bátor dolog volt, azt hiszem.
- Azért vagyok…; nagyobb veszélyben, mint te, mert engem nem tud megszerezni, téged viszont…; igen? – Mégis felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek, mert a féltés vasmarokkal szorította össze az izmaimat, és ezt ellensúlyoznom kellett valahogy.

Zárt ajtókra találtam: behunyta a szemét, és nem válaszolt. A csöndben tisztán hallottam minden szívdobbanásunkat.
- Regulus!
- Med, kérlek ne…; - nyöszörögte elkínzottan.
- Válaszolj…; - Kíméletlen akartam lenni, határozott és eltántoríthatatlan, de elcsuklott a hangom; egy gyenge, ijedt kislány vékony szopránja.
- Igen, azért – lehelte. – Med, én már a markában vagyok a nevem, a vérem, és a bátyám árulása miatt. Nincs szabad akaratom, de ha lenne…; akkor is ezt az utat választanám.
- Nélkülem.

Döbbenten nyitotta ki a szemeit.
- Nélküled.

Hogy kezdjek valamit a fájdalmas görccsel a hasamban, csalódott kis embrióvá gömbölyödtem.
- Az utat, ami halállal és szenvedéssel van kikövezve – suttogtam, szándékosan figyelmen kívül hagyva az utolsó két szót, ami kecses kárörömmel lebegett a levegőben közöttünk. Ezzel győzködtem magam arról, hogy az életcélja fáj, az elképzelései, és nem az, hogy kihagy belőlük, hiszen annak mindezek után örülnöm kellene. Mi lehetnék? Egy halálfaló legjobb barátja? – Reg, azok az emberek…; az a szörnyeteg elrabolta a húgomat, gyilkoló gépet csinált a bátyámból, és annyi más emberből…; Családokat szakított szét…; megölte David szüleit, megölte Cecilyt, és nem tesz mást, csak gyűlöletet szít mindenhol, és élvezi a játékot. Te komolyan közéjük akarsz tartozni? Hozzá?
- Túlságosan egysíkúan látod a dolgokat. Ez nem háború, hanem inkább…; politika. De csss. – Az oldalára fordult, és a számra tette a mutatóujját. – Olyan sokszor lefutottuk már ezeket az értelmetlen köröket, bogaram. Ne törődj most ezzel. Még a tizenhatot sem töltöttem be, és a Nagyúrnak nem gyerekkatonákra van szüksége. Nem szeretném beszennyezni ezt a kis időt, amíg még nem utálsz a kötelességemért.
- Regulus, miért vagyunk mi barátok? – bukott ki belőle. Nem azért, mert hirtelen megundorodtam tőle, ahogy azt Rabastan állította, egyszerűen csak magam sem tudtam. Igazából senki sem tudta.

Arcomra vándorló keze megrándult, de nem húzta el, helyette apró köröket írt rá a hüvelykujjával.

- Azért, mert amikor veled vagyok, nincs jó és rossz, nincs háború és nincsenek bábmesterek a fény és a sötétség oldalán, csak…; vagyunk. Pillanatokból és szívdobbanásokból összeeszkábált, gyarló emberek.

Ő tudta. Most már én is tudtam, csak…; nem értettem.

- Mikor lettél te ilyen költői? – morogtam álmosan.
- Tavaly télen – nevetett fel, de szemei komolyan csillogtak.
- Regulus?
- Mondd, bogaram.
- Nem kell végigcsinálnod, nem kényszeríthet rá, nem…;
- Sosem fogod ezt megérteni, Meredith Field – borította ránk a takarót. Fáradt mosollyal jó éjt puszit nyomott a homlokomra, majd a fal felé fordult, de a keze után kaptam, és megállítottam.
- Nem tudom, miért nem haragszom rád mindezért, de nem haragszom. Egy kicsit sem.
- Azért, te kis butus, mert a bámulatosan optimista lelked a halálom napjáig reménykedni fog abban, hogy megmenthetsz.

Még azután is.

~o~


Elnyomtam egy ásítást, és a tökleves kancsónak támasztott fejjel majszoltam a pirítósomat. Shirley émelyítő szagú feketekávét kortyolgatva figyelte vontatott ténykedésemet, miközben időről időre elfelejtett válaszolni a velünk szemben ülő Jeremynek.
- Figyelj, Shirl, tisztában vagyok vele, hogy gyönyörű a profilom így hajnaltájt, de a nagy fehér főnök épp az átváltoztatástan háziról kérdezett – motyogtam félhangosan.
- Ismételd meg ezt józan, emberi nyelven is, ha kérhetem, mert kipihent társaid a felét sem értik annak, amit mondasz - fintorgott Shirley.

Nemes egyszerűséggel kinyújtottam rá a nyelvem, majd kihúztam magam, és dacosan felszegett állal átkiabáltam az asztal túlsó végén békésen reggeliző Nadine-nak, aki nem véletlenül volt a prefektusunk.
- Nad, kölcsönkérhetem a McGalagony tanárnő- féle házi dolgozatot?
- Napsugaras jó reggelt, Med! – kiáltotta vissza Sirius.
- Ezek után felesleges megtudakolnom tőled, hogy elég hangos voltam-e. – Kihívóan rávigyorogtam dühösen morgó barátnőmre, mialatt ujjaimat a frissen érkező papírtekercsre kulcsoltam. Köszönetképpen integettem Nadine-nak, aki mosolyogva vállat vont, és visszatért a sonkástojásához. – Nesze, Jeremy. Remélem, tudod, hogy ezek után muszáj lesz randit kérned tőle…;
- Micsoda?

Kiélveztem azon ritka pillanatok egyikét, amikor az ifjabb Carter-fiú fülig pirult, és úgy tűnt, az Agathát etető David is jól szórakozik barátja szorult helyzetén. Magam is meglepődtem rajta, de minden feszengés nélkül rákacsintottam; ezt legutoljára tizenkét évesen tettem meg ilyen tisztán, barátian.
- Látom, amit látok, sápadt arcú testvérem – somolyogtam magam elé, hogy tovább hergeljem Jeremyt.
- Az utóbbi egy hétben csodálatos módon megvilágosodtál – jött az epés megjegyzés Shirleytől.
- Egyetértek – dörmögte Jeremy. – Jobban szerettelek, amikor még hülye voltál.
- Ha-ha-ha. Ennek örömére engedlek olvasgatni, és visszavonulok a civilizációtól a muffinomhoz. Apropó, mióta tálalnak fel ilyesmit egy angol reggelin?
- Odanézz, ez ám az elzárkózás. – A gúnyolódás ismét Shirley száját hagyta el, mivel mindenki más valami jobb elfoglaltságot talált. Már bántam, hogy olyan könnyen futni hagytam Jeremyt; unokanővérem szokatlanul morcos volt.

Hosszasan megrágtam a csokis sütit, nehogy a válaszom olaj legyen a tűzre.
- Neked meg mi bajod van? – érdeklődtem kedvesen.
- Semmi. – Bőszen kavargatta azt az undorító löttyöt a bögréjében (mert milyen is lenne serlegből kávézni?), és időnként céltalan, gyilkos pillantásokat vetett csak úgy a semmibe.
- Pocaktáji problémák?
- Nem.
- Tőmondatokból jeles, Miss Brooks, tíz pont a Hollóhátnak. – Nem reagált. – Tudod mit? Önként adok egy kis támadófelületet, s véremet áldozom, hogy felvidítsalak: mire célozgatsz folyton?
- Arra – sziszegte alig hallhatóan -, hogy kilenc napon belül kilencedjére kell összetúrnom az ágyad, hogy a szobatársaink ne sejtsék meg, hogy már nem alszol ott!
- Köszönöm szépen. – Hálásan a karjára tettem a kezem, mire elrántotta.
- Hagyj békén. És ne is várd, hogy még a nyúzott pofidat is kimagyarázom helyetted!
- Oké-oké, csak higgadj le, én…;
- Nyugodt vagyok! – Azért remeg a kezed, angyalom…; - Biztosan nagyon jól érzed magad éjszakánként Blackkel, szóval…;
- Hé, tudod nagyon jól, hogy csak beszélgetünk, tanulunk, meg olvasunk! – Jogos önvédelem volt egy jogtalan vád ellen. Nagyon rossz napja lehet, ha ilyesmiket vág a fejemhez. – Három hétig egyetlen levelet sem váltottunk, van mit bepótolni.
- Egy üres szobában. Kettesben. Éjszaka.
- Shirley! Ne csináld már…; Ha féltékeny vagy…; Egy szavad sem lehet az időbeosztásomra! Egész nap veled vagyok, kivéve a hétfői, a szerdai és a pénteki ebédszüneteket, meg a vasárnap hajnalokat, amiket évek óta kötelezően Siriusszal és/vagy a Tekergőkkel töltök, plusz mostanában az estéimet Regulusszal. Ennyi.
- Daviddel alig beszélsz. Menekülsz? – kérdezett rá kíméletlenül.
- Talán. Nem tudom, fel sem tűnt, olyan jól elvan Agathával. – Vállat vontam. Ez volt az igazság, mind olyan elfoglaltak lettünk hirtelen…;
- Jeremyt is hanyagolod!
- Engem ugyan nem – szólt közbe az említett, fel sem pillantva Nadine dolgozatából.
- Hallgatózni csúnya dolog – szidtam le. – Egyébként, csak, hogy tudd, Shirl, tegnap éjjel a könyvtárban aludtam, mert pechemre évfolyamelső vagyok bűbájtanból, és Flitwick külön feladatokkal bombáz. De ezt mondtam is neked, csak te akkor éppen nagyon rohantál valahová…; Éppen csak azt felejtetted el megosztani velem, hogy hová. Na?
- Azért vagy ilyen nyúzott, mert egy asztalon aludtál? Ne etess ezzel…; - Feltűnően kikerülte a válaszadást, úgyhogy a vadi új parfümje mellé (amit szintén nem mutatott meg nekem) felírtam a titokzatos programokat is.
- Nem éppen kellemes dolog Madam Cvikker óbégatására ébredni.
- Ezért nem voltál Blacknél? A tanulás miatt? Mert az imént még az mondtad, tanulni is szoktatok…; Na, erre mit felelsz, Med?
- Ezért is. – Megforgattam a szemem. Komolyan azt hitte, ezzel sarokba szorít? – Elfelejtetted, hogy ma játszanak a Hugrabuggal? Ha megnyerik, klasszikus Griffendél-Mardekár döntősorozat lesz. Regnek pihennie kellett. Miért hívod Blacknek?
- Csak – vágta rá. – Szóval semmi sincs köztetek?
- Ugyan már…; Miért kérdezed meg egyáltalán? – Hitetlenül megcsóváltam a fejem.
- Amióta vele alukálsz, kiscsillagom, ragyogsz. Minden második fiú utánad fordul a folyosón, és még David is úgy bámul rád, ha nincs vele Greymore…; - Shirley igazán utálta Agathát, ami persze kevésbé volt érdekes, mint az, hogy ragyogok? Az addig rendben van, hogy kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mióta minden a régi kerékvágásban halad, de hogy megszépültem volna?

Ez szemérmetlenül hízelgett az én önbizalom-hiányos lelkemnek, egészen felvidított.
- …; még Jeremy is csorgatja néha a nyálát, igaz?
- Heh? – érkezett az értelmes, nevetéstől elcsukló válasz.
- Ilyenkor bezzeg nem figyelsz…; Amúgy talán te vagy az egyetlen, aki nem vette észre, hogy Med megváltozott.
- Te láttad már, milyen jól néz ki a hugrabugos csapatkapitány? – Érdeklődve fixíroztam a végzős fiút; ilyesmit is csak David „kitakarítása” óta vettem észre…;

A kapitány váratlanul felemelte a fejét, és találkozott a tekintetünk. Mélyen elpirultam, és úgy tettem, mintha csak úgy spontán nézelődnék a teremben, mert ennyire azért még nem voltam bátor.

- Istenem, de bénán terelsz – fintorgott Shirley és Jeremy kísértetiesen egyszerre. Azután összenevettek.
Ennyit arról, hogy én vidítom fel.
- Nem, most komolyan, nézd, milyen szép szeme van…; Illetve ne nézd, a fenébe, ne nézd, az előbb is észrevette…; Shirley!
- Jó, jó…; - kacagott, miközben igyekezett elhajolni a fejével idegesen kalimpáló mancsaim elől. – Inkább a bejárat felé sasolj, hercegnő, ott jön a te kviddicseződ.

Gyorsan odafordultam; Regulus közvetlenül az ő csapatkapitányuk mellett vonult be, és élénken magyarázott neki valamit; a csapat lépteit a mardekárosok üdvözlő zsivaja kísérte.

Megérezhette a pillantásom, mert rögtön megtalált a szemével. Apró, szorongó kis mosolyt vetett rám, mire félredöntött fejjel visszamosolyogtam, majd feltartottam keresztezett ujjaimat.
- Nem az én kviddicsezőm – közöltem Shirleyvel. – Vagy ha az, akkor vedd számításba a griffendéles asztalt is, ott is van kettő.
- Látnád, hogy csillog a szemed…;
- Undok.
- Naná, de muszáj megbocsátanod, mert tényleg menstruálok.

~o~


Képtelenség, hogy Regulus az egyetlen oka ennek a megnyugtató buboréknak az életem körül – gondoltam fejcsóválva, miközben vastag pokrócokba burkolózva helyet foglaltam a lelátón. Egészen vegyes társasággal voltam körbevéve az egyébként vállalkozó szellemű hollóhátasokkal „zsúfolt” sorok között; előttem Davidék nyalakodtak, jobbjukon a helyválasztását erősen megbánó, kétségbeesetten grimaszoló Jeremy ült. Mellettem egyik oldalról James és Remus foglalt helyet, Peterrel és Benjyvel bezárólag – aki nagymennyiségű lányrajongóját is odacsődítette -, a másik oldalamon pedig eleinte Shirley duzzogott, bár még a meccs kezdete előtt felengedett fagyos hangulata, amikor a mellé huppanó Sirius vidám társalgásba fogta.

A süvítő szélben még ültő helyemben is fáztam, bele sem mertem hát gondolni, milyen lehet szegény Regulusnak a seprűn lovagolva harcolni a konok elemekkel.

A négy ház csapatai már évek óta együttes (!) erővel rimánkodtak, hogy a téli időszakra szüneteltessék az idényt, de a vezetőség egyre csak erősködött, hogy márpedig a meccseket egyenletesen kell elosztani a tanév során a fokozott izgalmak miatt. Szerintem egyszerűen csak örültek, hogy az iskolai ellenségeskedés egy évben egyszer egy rövidke órára felenged.
A Tekergőknek ugyan minden ilyen kilincselés után volt egy ingerült találkozásuk a mardekáros bandával (és a Lángnyelv Whiskeyvel), és harsogva szidták Merlin mindenféleségeit, de a végén elrendezték annyival az ügyet, hogy „a fiaink talán már korrektebb körülmények között játszhatnak majd”. A meleg tavaszi levegőt szelve persze már az elpuhulástól féltették a jövő nemzedékét, hiszen mégis csak logikátlan férfiakról van szó.

Az időjárás ellenére minden ház szurkolócsapata képviseltette magát; a székek ugyan csak néhol voltak tele, de relatíve szép számmal jelentek meg fanatikus diákok az eseményen – ellentétben a tanárokkal, akik, a házvezetők kivételével mind a kandallóval fűtött szobájukat választották.

A mérkőzés kezdete után azon kaptam magam, hogy le sem veszem a szemem Regulusról. Persze, hogy aggódom érte, a legjobb barátom, nem akarom, hogy baja essen.
Bla-bla-bla
– nevetett Caitlin hangján a lelkiismeretem.
Fogd be – parancsoltam dühösen, majd elnyomtam magamban az érzést, hogy ha szem elől tévesztem Reget, lezuhan, és Jameshez fordultam, hogy beszélgetést kezdeményezzek.
- Kinek szurkolsz? – kérdeztem.
- Bármilyen furcsa is, a Mardekárnak. – Elvigyorodott. – Nem mondom, hogy könnyű legyőzni a Hugrabugot, de a kígyófejűek nagyobb kihívásnak számítanak kviddicses berkekben. Azt például el kell ismernem, hogy Sirius öccse jobb fogó, mint a mi Loydunk, de amíg Lestrange és Nott áll ki ellenem és Tapmancs ellen terelőként, nem kell tartanunk tőle.
- És a hajtóik? – Nehezen lepleztem az örömöm; James elfogulatlan dicsérete megmelengette a szívem.

A fiú beszéd közben mutogatott is, felhívta a figyelmem a játékosok hibáira, úgyhogy kezdtem egészen szakmai, mondhatni kritikus szemmel nézni a játékot – ennyi év barátság után fél tucat kviddicsőrült sráccal kezdett beérni a vetés.
- Gwenog Jonesszal hatalmas mázlijuk van, de nekünk sem kell szégyenkeznünk, Herbert Johnson válogatott szinten játszik, és a kis Sally Bell is fantasztikus tehetség.
- Na meg az sem hátrány, hogy te vagy a csapatkapitány – böktem oldalba.
- Jaj, ne hízelegj már, még elpirulok…; - Épp belejött volna a színpadias feszengésbe, ám a pályán történtek minden mást elfeledtettek vele egy pillanat alatt. – Tyű, figyelted azt a Vronszkij-műbukást? - Hirtelen olyan izgatott lett, hogy álltában kezdett heves gesztikulációba.

A fiúk és a sport.

- Regulus tökéletesen hajtotta végre, és hajszálon múlt, hogy Schrieber nyele nem állt bele a földbe. Amit ez a kölyök csinál, az már kviddics, én mondom…; Ne vágj pofákat, Tapmancs, ez az igazság – tromfolta le Siriust.

Nekem pedig dagadt a keblem a büszkeségtől, még Sirius savanyú képe sem tudta letörölni a vigyort az arcomról.

Meg kell hagyni, a zöld-ezüst banda azon tagjai, akik nem hajkurászták a cikeszt, förtelmes durvasággal játszottak, de valahogy mindig a szabályosság keretein belül maradtak. A közönség háromnegyede folyékonyan káromkodott, amikor újabb és újabb lehetetlen húzásokat úsztak meg.

Regulusnak sem tetszett az események alakulása; Benjy messzelátóján át tisztán láttam bosszúsan összevont szemöldökét.

Egy kviddicsmeccset csupán a fogó zárhat rövidre, ezt már laikusként is megtanultam. Regulus élt ezzel a jogával, és a mérkőzés huszonegyedik percében elkapta az aranycikeszt.

A kommentátorként debütáló Hedvig – aki nyilván emiatt volt előzőleg olyan ideges, hogy percenként járt a mosdóba – egyre csak a Mardekár győzelmét harsogta.

Barátaimmal együtt állva tapsoltam a tiszteletkörét repülő, sugárzó arcú Regulust (Sirius mogorva pofával szitkozódott, és a helyén maradt), mindaddig, amíg meg nem hallottam a közelünkben ugrabugráló Shannon Morgan visítozását.

A gyomrom dühösen összerándult. Ez az álszent liba a hírek szerint nem sokkal karácsony után szakított a barátjával, Rogerrel, most pedig mindent elkövet, hogy magára vonja Regulus boldog pillantását, mindazok után, amiket annak idején a fiú fejéhez vágott.

Erre egy szót ismertem sok vulgáris szinonimával: ribanc.

Sosem hittem volna, hogy ilyesmit mondok arra a kedves griffendéles lányra, aki néha mellém ült átváltoztatástanon, és olyan közvetlenül trécselt mindenkivel…;

Pedig ez volt a helyzet, és én majd’ felrobbantam a látványától.
Te féltékeny vagy? – képedt el Caitlin.
Az lennék? – morfondíroztam, miközben aggódva figyeltem Regulus reakcióját. – Mi okom lenne rá?

Végül arra jutottam, hogy a legjobbat akarom a legjobb barátomnak, és az a nőszemély minden kétséget kizáróan kívül esik ezen a kategórián.

Le kellett ülnöm, amikor Reg döbbenten lefékezett a levegőben, és elkerekedett szemekkel az oly’ régóta csodált Shannonra meredt, mert a szívem a torkomat fojtogatta, a szememet bosszús könnyek csípték, a gyomromat a rombolás vágya feszítette.

- Szörnyen sápadt vagy, Meredith, minden rendben? – suttogta Agatha a nagy zsivajban úgy, hogy legfeljebb csak Shirley hallja meg rajtam kívül, mire barátnőm rám is kapta somolygó szemeit.

Némán megráztam a fejem Agatha felé, majd tovább figyeltem a lebegő, sötét alakot – aminek az lett a következménye, hogy Agatha meg lehetett elégedve az arcszínemmel, ugyanis fülig pirultam.

A pillantás, amit Shannon várt olyan idegesítően lelkesen, engem talált telibe, és a fekete szempár tulajdonosa nekem integetett győzelmi mámorában, és nekem mutogatta el, hogy menjek le hozzá a pályára, holott erre sosem volt még példa, hiába voltunk évek óta barátok.

Nem bírtam megállni: diadalittasan rávigyorogtam a kővé dermedt Shannonra, aki attól a pillanattól kezdve csak egy ellenszenves fruska volt, egy veszélyes ellenfél; minisztériumi zsargonnal élve ő lett az 1. számú nem kívánatos személy.

Meg sem próbáltam rájönni, mitől lett hirtelen vetélytárs, és teljes mértékben figyelmen kívül hagytam a Hangocska (ami váratlanul Caitlin és Shirley hangjának keveréke lett) kárörvendő kijelentését - Te féltékeny vagy! –, csak repültem a pálya felé, számos ártatlan diákot félreugrásra kényszerítve.

Könnyűszerrel kikerültem az elém lépő Lestrange karját is, mert minden különösebb ok nélkül a fellegekben jártam – akár megijedtem tőle, akár nem.
- Ne merészelj odamenni hozzá! – sziszegte az arcomba hajolva.
- Ugyanezt tanácsolom neked is – fintorogtam. – Vagy legalább moss előtte fogat, és fürödj meg, terelők gyöngye. Egyébként hiába pattogsz, ő hívott.
- Tudom, mire készülsz…;
- Ezt már hallottam tőled, de sajnos még mindig nem hiszem, hogy ilyen okos vagy. – A felénk közeledő alak látványa elernyesztette menekülésre feszülő izmaimat; a legcsekélyebb félelemmel tudtam Lestrange arcába nézni.

Ökölbe szorult a keze, pálcája szikrákat szórt.

Ezúttal azonban én is harcra készen markoltam az enyémet, ami tartózkodásra fogta.
- Szerencsenapod van, Lesti, teljesül a kívánságod: nem megyek oda Reghez, ő jön ide hozzám.

Nem nézett hátra, csak mélyet szippantott a levegőből, amitől hányingerem támadt.
- Ne hidd, hogy hagyom, hogy megbolondítsd őt, te kis szuka. Szemmel tartalak, bármit is nyafogsz el Regulusnak.
- Nem nyafogok, lassan magától is rájön, mekkora féreg vagy. De jó, hogy mondod, hármasban végre megbeszélhetjük, miért nem kellene kémkedned utánunk. – Elragadott a düh és a megalázottság hulláma. – Vagy hárman nem elég meleg a játék?
- Stupor! – kiáltotta, ám én könnyedén, nonverbálisan hárítottam, amitől őszinte meghökkenés ült ki kisfiús vonásaira.
- Örülnénk, ha nem szaglásznál körülöttünk állandóan, és Grintet is kiiktatnád a képből bájitaltanon, mert ha mi lépünk, az mindkettőtöknek fájni fog. Nem akarlak elkeseríteni, de Regulusnál is kezd betelni a pohár, úgyhogy inkább húzd meg magad a homokozóban.

Talán aljasnak tűnök, vagy gonosznak, de mi volt ez a néhány jól irányzott célozgatás azokhoz a kínokhoz és megaláztatásokhoz képest, amiket tőle kaptam? Ennyi járt nekem.

- Minden oké? – Regulus először végigfuttatta rajtam a tekintetét; minden bizonnyal azért, hogy ellenőrizze, minden csontom ép-e; ezután kezdte Rabastant fürkészni.

Az még egy utolsó gyilkos pillantást vetett rám, majd morogva bevonult az öltözőbe.
- Med?
- Csak nem tud veszíteni – vontam meg a vállam. Gondolatban kalapot emeltem verbális győzelmem előtt, és amikor gondterhelten lehajtott a fejét, egy önelégült mosolyt is megengedtem magamnak. A rettegő gombóc a gyomromban egy leheletnyit kisebb lett. – Mm, letusoltál?
- Aha, meg át is öltöztem. Miért?
- Lesti bűze után felüdülés a te mennyei illatod. – Mosolyogva font körbe meleg pillantásával.
- Mennyei?
Késő volt pirulni vagy visszakozni…;
- Majdnem, mint az a műbukás – húztam ki magam a furcsán édeskés szorítóból.
- Kösz, bogaram, tőled hallani a legjobb.

Zsebre vágta a kezét, majd az oldalamon megindult a kastély felé a kopár ösvényen.

Végig a meccsről beszélgettünk, Shannont valamilyen hallgatólagos megegyezés után meg sem említettük. Mellette baktatva sok ezer kérdés cikázott a fejemben, mint például, hogy miért nem érzem a süvítő szél erejét, sőt, miért van melegem, de akkor valahogy nem számított.

Aztán azon gondolkoztam, hogy vajon az a három, egymás hiányától ordító hét tette-e ilyen mássá, mélyebbé, szinte fokozhatatlanná ezt a barátságot, vagy a csírája a kezdetektől ott lappangott bennünk, s azért volt az elmúlt évek alatt minden közös lépésünk olyan ösztönös.

A tölgyfaajtó előtt Remus álldogált, vállán egy patkánnyal, egy kutya és egy kaparászó őz társaságában. Regulus szerencsére nem vette őket észre, de én láttam, hogy a patkány kivételével a különös kvartett összes tagja feszült figyelemmel követi a fiú derekamra csusszanó karját.
Csillagfrt by Sophie
Szerző megjegyzései:
Három nap csúszással érkeztem, de csak azért, mert ez így stílusos: Valentin-nap alkalmából egy igazi Valentin-napi fejezetet kaptok t?lem, gyakorlatilag minden értelemben, bár... Hát még mindig én írom ezt a történetet, szóval talán már meg sem lep?dtök majd, mik történnek benne :D
Néhol csúnya beszéd, fura helyzet, fura téma, de tulajdonképpen csak ennyi a furcsaság, a többihez már hozzászoktatok :D
Jó olvasást!
Csillagfürt


Arról, hogy a dolgokat meg kell várni
Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Márai Sándor – Füves könyv (56. o.)



/A csillagfürt egy zöldtrágyaként is használatos pillangós virágú takarmánynövény. Tudományos nevének (Lupinus) jelentése farkas, de nekem mégsem jutott eszembe róla soha se Remus, se a többi vérfarkas, akivel eddigi életem során kapcsolatba kerültem. Mindig Siriusra és Regulusra gondoltam, erre a két fantasztikus fiúra, akik az égbolt lakóiról kapták nevüket egy hóbortos aranyvérű hagyomány szeszélyeinek köszönhetően, és akikre úgy illettek ezek a nevek, mintha Isten saját kezűleg szabta volna rájuk.
A csillagfürt virágzata valóban pillangókra hasonlít, és egy vaskalapos szemlélő biztosan nem látná meg azt, amit én mindig is szerettem benne: hogy pontosan olyan, mintha színes csillagokat fűzött volna gyönyörű csokorrá a természet. Vannak rajta vidámak, és vannak szomorúak is. Néha találkozom olyanokkal, akik világító hittel várnak valamire, de köztük is akad olyan, aki búsan hajtja le sírásra görbült szájhoz hasonlatos fejét, mert képtelen hinni, képtelen küzdeni, akarni, szeretni, élni…;
Nem csak a Black-testvérek életének állomásai ezek, nem. Mind ott lakunk ezekben a növényekben, minden percünk, vágyunk és vezeklésünk. Szeretem azt képzelni, hogy ezek a dolgok nem egyetlen, rabláncra emlékeztető füzérbe rendeződnek, hanem egy fürtbe, egy ég felé nyújtózkodó, elszánt kis növény virágzatába./



Ha ezekben a hetekben egy idegen mélyet szippantott volna a Roxfort levegőjéből, a kovácsoltvas kaput őrző sárkányok kénes bűzén kívül a bűntudat jellegzetes szagát vitte volna felé a szél.

Cecily halála óta a minisztérium legerősebb bűbájai tették áthatolhatatlanná a védelmet, amit Dumledore vont a kastély köré, és a nagyra nőtt tűzokádó gyíkok mellett még aurorok is cirkáltak a faluban és az iskola körül. Azt hiszem, a diákokban mégis ellentétes érzelmek sora kígyózott végig nap, mint nap.

Egyrészt a Roxfort továbbra is az maradt, ami mindig is volt: meleg, biztonságos otthon; másrészt az óvó buborék fala átlátszóra sikeredett, s tudatosította mindannyiunkban, hogy nem egy társasjáték résztvevői vagyunk – a falakon túl vérre megy a harc, mialatt mi az ajándékba kapott biztonságot és jólétet élvezzük.

Aggódtunk azokért, akik messze, a birtokon kívül az életükért küzdöttek, és szégyelltük magunkat, amiért nem lehetünk velük, a szeretteinkkel.

Számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy nem csak azok tettek így, akik féltek a sötétségtől; nem egyszer tanúja voltam a rémült kapkodásnak, amivel Narcissa Black, Evan Rosier, vagy bármelyik mardekáros halálfaló és halálfalópalánta rávetette magát az otthonról kapott levelekre.

Egyfolytában emlékeztetnem kellett magam, hogy gyerekek vagyunk. Mind azok vagyunk.

Mi az oka annak, hogy ilyen résztelesen megfigyeltem a reggeli postát, és a többiek reakcióit? Az, hogy én magam ritkán kaptam levelet, akkor is Tarától vagy a nagyszüleimtől, Úlla pedig leszokott arról, hogy a többi madárral együtt leröppenjen a Nagyterembe egy kis simogatásért, hiszen Regulusszal bevett szokásunkká vált, hogy sötétedés előtt felsétáltunk a bagolyházba.

Megpróbáltam változtatni azon a némaságon, ami köztem és a szüleim között húzódott, s a frissen meglelt bátorságommal a szívemben cselekedtem. Úgy tettem, mintha az elmúlt évek – a megromlott kapcsolatom Flame-mel, Caitlin elrablása, a karácsonyi felhajtás – meg sem történtek volna. A leveleimben visszaváltoztam az ő kedves, tizenéves kislányukká, aki a legapróbb roxforti történésekről is beszámolt nekik, és a legkisebb tanári dicséretről is hosszú sorokon keresztül ujjongott. Az óráim után odakuporodtam a hálónk ablakpárkányára, és a szőnyegen hagytam a pofonoktól sajgó felnőtt nőt, akinek hitem magam. Levélírás közben sokszor kémleltem a parkon túli világot, hátha megpillantom apám alakját a minket vigyázó aurorok közt, pedig tudtam, hogy a Parancsnokság helyettes vezetője ennél sokkal fontosabb dolgokkal van elfoglalva. Minden áldott nap meséltem nekik, aztán fáradt sóhajjal a talárom zsebébe csúsztattam a teleírt pergament, és csak tanulás után, Úlla lábára erősítve láttam viszont, amikor Regulussal az oldalamon útjára bocsátottam a bagolyházból.

Sosem kaptam választ.

Talán, ha észrevettem volna, hogy apa minden éjjel találkozik az aktuális járőrökkel, ha láttam volna a pillantást, amivel a kastély tornyait kémlelte, nem sűrűsödött volna fekete felleggé a hiányuk. Mert mit számít, ha naivan felnőttnek hittem magam a rengeteg fájdalom miatt – melyik felnőtt meri azt mondani, hogy nincs szüksége a szüleire?

Ezen méláztam, miközben a Tekergőkkel Hagrid háza felé baktattam a kora februári napsütésben. A halovány, játékos fényben még a talaj is engedni látszott, és a fantáziadúsabb emberek már a rügyek álruhájába bújt reménnyel is szemezhettek a fákat vizslatva. A fiúk természetesen nem figyeltek minderre, éppen a pályaválasztásról diskuráltak a rájuk ragadt feltűnő hangzavarral, csak Sirius lépkedett mellettem gondterhelten.

Az üvegházak mögött elhaladva egy kisebb mardekáros csoport keresztezte az utunkat, amitől Sirius dühös óriássá nőtt a jobbomon, a többiek pedig egy csapásra elnémultak. Egyetlen apró, mosolytól rezzenő pillantást válthattam csak Regulusszal, mert sem az ő, sem az én társaságom nem engedett többet ennél a megakadályozhatatlan üdvözlésnél. A jövő ott dobolt valahol, távol a szívembe áramló boldog vértől.

Hagrid kunyhójához közeledve óvatosan rásandítottam a sötét képpel cammogó Siriusra. Bíztam benne, hogy ezúttal időben elenged a találkozómra az öccsével; az utóbbi időben szokásává vált, hogy mindenféle mondvacsinált indokkal a végtelenségig maga mellett tartott, ez pedig csak tovább mélyítette az ellentétet közte, és Reg között.

Úgy viselkedtek, mint két csecsemő, akik hangtalanul civakodnak a kedvenc játékuk felett – szabad értelmezésben én voltam az a játék, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. Főleg, hogy tulajdonképpen Sirius volt a gyerekes kettejük közül, Regulus csupán kicsit éretlenebbül reagálta le a dolgot, mint illett volna. *

Annyira lerítt róluk, hogy testvérek, mégsem vághattam ezt a szemükbe.

Egyébként sem értettem teljes egészében ezt a hirtelen támadt féltékeny gondoskodást Sirius részéről; legfeljebb arra foghattam, hogy több időt töltök Regulusszal, mint amihez hozzászokott az évek során.

Beszélni akartam előbb vele, majd a cinkostársaiként játszó többi Tekergővel is.
- Sirius…; - Önmagamat is meglepő váratlansággal fogtam bele, időközben azonban elértük Hagrid veteményeskertjét, és hangomat a vadőr üvöltése törte ketté.
- Mit műveltek a tökágyásomban, kópé kölkök!? – A gigantikus faajtó döngve csapódott be mögötte.
- Mi ugyan semmit, Hagrid úr – kiáltották a fiúk, akikhez az engem fürkésző Sirius is csatlakozott.
- Ez a rosszkislány viszont itt téblábolt, úgyhogy a hős Tekergők úgy gondolták, megmentik a tökeidet! – James nagydumás pózban karolta át a vállam, mire a kezembe temettem fájdalmas fintorba torzult arcom.
- Pasik…; - morogtam.
- Tegnap dézsmáltátok meg a mézsörkészletemet, ti lókötők, mit kerestek megint errefelé? – brummogta Hagrid morcosan, de szavaiból tisztán kihallottam az őszinte örömöt. Nagyon szerette a srácokat, és vérzett a szíve, hogy elhagyják a Roxfortot, éppúgy, mint nekem.
- Tudod…; tegnap panaszkodtál, hogy régen láttál egy bizonyos ifjú hölgyet – magyarázta James, miközben eltökélten próbálta kicsomagolni a fejem. – És ahogy azt már említettem, itt van ez a kis szabályszegő – Bagoly mondja verébnek…; -, akit egészen véletlenül pont Meredith Fieldnek hívnak…; Ugyan, Hagrid, mennyit ittál, hogy ilyen nehezen esik le?

Vigyorogva kibújtam az ujjaim mögül, hogy megkönnyítsem Hagrid dolgát.
- Nahát, a kis Meredith Field! – A vadőr szája boldog mosolyra húzódott.
- Ezt magyarázzuk már mióta…; - forgatta meg a szemét James.
- Szerinte is kicsi vaaagy – heherészett a fülembe Sirius.

Karjaimat széttárva jól orrba vágtam mindkettőt, úgy köszöntem Hagridnak, aki hangos „Szia”-mat figyelmen kívül hagyva kizárólag félreértelmezett testbeszédemre koncentrált, és felém lendült, hogy csontropogtató ölelésben részesítsen.

Önkéntelenül hátráltam egy lépés; hatalmas karjai megdermedtek a levegőben, majd lehanyatlottak.

Szörnyen sajnáltam, ahogy ott állt szinte kisemmizve, miattam. Hiába kedveltem igazán Hagridot, mindig is megrémítettek monumentális méretei, és meleg tekintete ellenére is féltem attól, hogy egy óvatlan mozdulattal kárt tehet bennem.

Nem úgy Caitlin. Nyaranta, amikor Nagyi elugrott a Roxfortba Dumbledore-ral veszekedni, minket is magával hozott, és általában itt hagyott a lelkesen bébicsőszködő vadőrnél. Caity olyan tiszta gyermeki bizalommal és szeretettel fordult Hagrid felé, hogy öröm volt nézni, csakúgy, mint a férfi elragadtatott arcát. Imádták egymást. Az ember órákig képes volt figyelni őket, ahogy Caity Hagrid szakállában bújócskázik, később pedig, nagyobb korában fodrásztippekkel halmozza el komolyan fülelő játszótársát.

Ezt is tettem. A fűben ülve hallgattam az erdőt, és szememmel örökre magamba ittam a félóriás és az apró, tündéri kislány képét.

Hagridnak is ezek a dolgok juthattak eszébe, mert tekintete elfátyolosodott, keze lepedő nagyságú pöttyös zsebkendője után kutatott.
- Hát ezért nem jöttél eddig? – szipogta.
Bólintottam.
- Sosem tettünk semmi mást, Hagrid. Ha nem volt itt, akkor beszéltünk róla. Nem tudtam…; Képtelen voltam besétálni az emlékek közé, inkább futottam előlük, és…; és amikor már rájöttem, milyen hiábavaló a menekülés, akkor sem…; ide akkor sem tudtam…; Ez a hely mindig a jelenen túl létezett, a jelenen túli idő pedig a jövőmmé vált, és én gyenge voltam. Gyenge vagyok és gyáva, de…; ennyi év után a Tekergőkkel majdcsak beletanulok a bátorságba.

A fiúk szemlesütve rugdosták a földet, csak Sirius fürkészett pislogás nélkül, furcsán szomorú szemekkel.
- Úgy sajnálom, Hagrid – fejeztem be az ajkamba harapva.
- Ugyan már, nincs semmi baj. – Lopva megtörölte a szeme sarkát, ami a zsebkendő méreteit tekintve elismerésre méltó teljesítmény volt. – Értem én. Megértem. Gondoltam, hogy ilyesmi…; nekem sem volt könnyű, hát még neked…; Miért haragudnék, ha egyszer én is éreztem már ilyesmit…; - Dörmögése könnyes szuszogássá csendesült. – Na, jól van, most, hogy ezt megbeszéltük, bejöhettek egy teára. Teára.
- Jaj, ne már, dedósnak nézel minket? –nyafogott James, majd vigyorogva belekarolt Peterbe és Remusba, és beszökdécselt a szélesre tárt ajtón, mint egy hároméves. Remus szenvedő arca az ajtófélfával való szenvedélyes találkozás után már kimondottan dühösnek tűnt, belekuncogtam a markomba. Ha nem tudnám, hogy vérfarkas, nyugodtan foghatná arra is a sérüléseit, hogy James Potterrel barátkozik, feltétel nélkül hinnék neki.

- Na, mi van, ti nem jöttök? – hajolt ki a nevezetes Potter az ablakon, miközben az őt üldöző Remus a hangok alapján közelebbről megismerkedhetett néhány székkel is.

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a rám telepedő különös kábultságtól, és épp válaszolni készütem az éppen kifelé mászó Jamesnek, amikor Sirius bekiáltott a házba barátja égnek álló lábai mellett.
- Hagrid, mindjárt jövök, és felzabálom a sütijeidet, csak előbb még beszélek Meddel!
Nem nézett rám, nem törődött magyarázatot váró tekintetemmel, helyette megveregette James hátát, és visszafordult az elborult arccal kipillantó Remushoz:
- Mindent bele, Holdsáp.
- Kösz az együttérzést, Tapmancs – nyöszörögte James, mielőtt egy ügyes hátra szaltó után ügyetlenül fenékre pottyant.

Szótlanul vártam, hogy Sirius a lányszíveket megdobogtató félmosolyával odaérjen hozzám.
- Nem bánod, ugye, ha közvetlenül a nagyjelenet után elrabollak pár percre? – kérdezte.
- Nem, ami azt illeti, én is beszélni akartam veled, csak most olyan…; váratlanul ért.
- Bocs – vigyorodott el. Aztán egy szempillantás alatt komoly kifejezésbe rendeződtek vonásai, és karját nyújtotta. – Gyere, sétáljunk. Menet közben könnyebb bocsánatot kérni.
- Bocsánatot? – hökkentem meg.
- Azt. – Nagy levegőt vett, a szemembe nézett, aztán megállíthatatlan lendülettel elindult egy gondozatlan kis ösvényen a Rengeteg belseje felé, engem is magával rántva. – Tudod…; amiért mostanában állandóan próbáltam megakadályozni, hogy találkozz Regulusszal.
- Ó.
- Ne mondd, hogy nem vetted észre, nevetségesen feltűnően csináltam!
- Persze, hogy észrevettem, egyszerűen csak…; Hű. Meglepő, hogy tőlem mindig mindenért elnézést kérsz, másoktól meg szinte soha. Hízelgő – böktem oldalba.
- Muszáj jóban lennem az én egyetlen kis hugicámmal.
- Ajánlom is.
- Gondolom te is erről akartál beszélgetni – törte meg a vidám csendet.
- Mármint?
- Direkt húzod az agyam? – fortyant fel. – Természetesen a rohadt öcsémről, meg a kínos atyáskodásomról van szó még mindig!
- Higgadj már le…; - Megálltam, és egy fatörzsnek támasztottam a hátam. – Igen, erről szerettem volna beszélgetni veled, de mivel bocsánatot kértél, arra számítottam, hogy meg is indokolod, csak rád jellemző módon idő kell, hogy felfedd az okaidat.
- Jogos. Bocs. – Zsebre vágta a kezét, majd fújtatva fel-alá kezdett járkálni. – Ez nehezebb, mint egy átlagos bocsánatkérés, pedig te is tudod, hogy nekem az is olyan, mint a felesleges meghunyászkodás…; Néha persze nem felesleges, sőt, csak…; Mindegy, nem magyarázkodom, úgyis érted, mire akarok kilyukadni.
- Ismerlek.
- Tudom. Nézd, amikor eljöttem anyámtól, ott hagytam az öcsémet a hülye, elvakult képzeteivel együtt, a fekete mágia iránti vonzódásával, és egyáltalán, minden olyan tulajdonságával, ami nem tetszett benne. Lehet, hogy vannak olyan megingásaim, mint a téli szünet előtti, de végre eljutottam arra a szintre, ahol már nem fáj visszanézni, és ha valaki a testvérem után kérdez, te jutsz az eszembe. Ne! – emelte fel a kezét, mikor közbe akartam vágni. – Talán nem helyes, és talán nem is tart örökké, de azon vagyok, hogy leszámoljak magamban Regulusszal, mert a múltamhoz tartozik, és ha itt hagyom – a mellkasára mutatott -, megöl engem is, ahogyan téged fog. Utálom azt, ami köztetek folyik, mert hiába ellenkezel, ez nekem nem tűnik barátságnak, sőt, az alapján, amit Shirleytől hallottam, inkább látom beteges egymásba bújásnak…;
- Állj! – Kiabáltam. Döbbenetes volt, megalázó, és…; oda nem illő. Sirius mindig nyersen beszélt Regről, de most valami még borzasztóbb hangsúllyal egy kalap alá vett vele, ami méregként áramlott végig a véremben, s feszítette az ereimet. – Ahhoz sem lenne sok közöd, ha szexelnék vele, de nem teszem, és…; Vedd már észre, hogy ezzel megbántasz! Nem vagyok olyan idióta, hogy a hormonjaim kénye kedvére bízzam egy évtized barátságát, és hidd el, még neked is feltűnne, ha szexelnénk, mert akkor járnánk is, de…; Te jó ég, hihetetlen, hogy erről papolok pont neked, aki ötödikben végigdugta az évfolyamot…; nem, nem érdekel, hogy azóta benőtt a fejed lágya…; és különben is, mióta beszéled ki Shirleyvel az én magánéletemet? Elképesztő vagy!
- Maradj már veszteg egy percet! - fakadt ki dühösen. Semmi joga nem volt rá, ő kezdett el alaptalanul vádaskodni…; - Nem összeveszni akarok veled, hanem áldásomat adni arra a valamire, amit mostanság olyan intenzíven művelsz Regulusszal, mert láthatóan boldoggá tesz, és az élet már annyi örömöt lopott ki belőled, hogy nem én akarok az lenni, aki még több szomorúságot okoz neked. Csak szeretném, ha megértenéd, hogy milyen nehéz belökni téged az ajtó mögé, ahová az öcsémet zártam, hogy mennyire gyűlölöm, hogy bíznom kell a vele kapcsolatos döntéseidben, mert tudom, hogy előbb-utóbb összetöri majd a szívedet.

Hogy oda ne rohanjak…;

- Már miért törné össze? – nyögtem ki nehézkesen, még mindig rettentő dühösen és zaklatottan.
- Mert velük van! Amikor nem melletted alszik, akkor Malfoyékkal sompolyog kihalt folyosókon, és készül a halálfalóságra.
- Nem engedem, hogy beálljon közéjük.
- Nem te döntöd el, Meredith, és még csak nem is ő.

Leroskadtam a fa tövébe, átkaroltam a térdemet, és mereven bámultam fekete cipőjét, amíg be nem kúszott a képbe a szeme.
- Most mi van, kicsim?
- Ő is pont ezt mondta. – Erősen lehunytam a szemem, annyira, hogy mikor kinyitottam, percekig csak fénylő pontokat láttam.
- Legalább tisztában van a helyzetével. Az is valami…; - A kezét nyújtotta, majd felsegített. – Sajnálom, hogy goromba voltam.

Elhúzódtam tőle.
- Komolyan beleegyezel, hogy sokat lógjak Regulusszal?
- Aha, de valószínűleg ki fogok akadni, ha összejöttök.
- Nem fogunk.
Meddig áltatod még magad?

~o~


- Szóval áldását adja ránk…; Ez úgy hangzik, mintha holnap összeházasodnánk. – Regulus zsebre vágott kézzel, morcosan és kimerülten lépdelt a jobbomon a Roxmortsba vezető úton. Túl volt egy kora reggeli kviddics edzésen és egy borzalmas vitán Rabastannal, de egyébként jókedvűnek tűnt.

Eddig.

- Jó, talán kicsit régimódin fogalmazta meg, de a lényeg, hogy…;
- Hogy? Beletörődött végre, hogy nem tudja szétcseszni a barátságunkat? Ne csókoljam meg a talpát, amiért kegyeskedett engedélyt adni olyasmire, amihez semmi köze, és ami a rohadt jóváhagyása nélkül is tökéletesen működött? Feldug…;
- Felesleges faluvégi bunkó módjára káromkodnod – reagáltam hűvösen. – Nem azért mondtam el, hogy felhúzd rajta magad, csak azt gondoltam, felfogod azzal a sok eszeddel, mi ennek a jelentősége.
- Az is van neki? Te jó ég, hogy lehetsz ennyire naiv, Med? Ez csak színjáték volt. Seggnyalás. De te persze el vagy ájulva egyetlen szavától, mit az összes többi lány.
- Ebben nagyon tévedsz, de ez az egész beszélgetés nem ér annyit, hogy magyarázkodjam…; Sirius a barátom, ezért elég sok időt töltök vele, és nem kis megkönnyebbülés, hogy ezután nem kell majd mindenféle csellel ellógnom tőle.
- Á, szóval barát…; - ismételte meg gúnyosan. Mardekárosan. Utáltam érte. – Tudod, Meredith, szerintem ez elég egyoldalú barátság lehet, mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy Sirius egyetlen oka, hogy veled legyen, hogy tizenhárom éves kora óta egy lányt sem akart annyira megdugni, mint téged.

Egy nyilalló pillanatig nem kaptam levegőt. Képtelen voltam elhinni, hogy kimondta, hogy ezekkel a szavakkal mondta ki, hogy megint ugyanide lyukadtam ki, csak ezúttal egy másik Blackkel…; Istenem, milyen átkozottul egyformák!

Se szó se beszéd ott akartam hagyni, hogy érezze, túlment minden határon, ő azonban előre látta szándékomat, és még mielőtt elhatározásra jutottam volna, maga elé perdített, és nem eresztett.
- Engedj el! Ez fáj! – nyöszörögtem. Nem igazán hatotta meg, csak állt előttem, mint egy néma istenség – a fenébe is -, és az arcába nézve a bolond szívem kihagyott egy dobbanást. – Úgy teszel, mintha nem ismernéd Siriust…; vagy engem.
- Őt többé nem is akarom.
- Én meg nem számítok, igaz? – Miközben az járt a fejemben, hányszor tud még belém taposni a tőmondataival, egy gondolat úszott elmélkedéseim közé diadalmas vigyorral. – Te féltékeny vagy?

Ó, igen – szólt Regulus királyfi, majd lehajolva csókolt lehet Meredith hercegkisasszony ajkaira.
Ünneprontó…;
Ezt józanságnak hívják, Medy. A fiúk egyszerűen nem egy beépített tündérmese szerint működnek. A szembesítéssel csak elijesztetted.


Hiába harapdáltam a szám ártatlan pillantással, hogy visszafojtsam a feltörni készülő amorf, mosolyszerű, fájdalmas grimaszt, Regulus úgy hátrált el tőlem, mint egy forróságtól izzó kályhától.
- Nem. A világon semmi sem indokolja, hogy az legyek.
Bingó. – Caitlin gonosz kuncogásába szánalom vegyült, amiért kéjesen száműztem a hangját a fejem leghátuljába, aztán csak begubóztam a frissen rám tört kínos érzésbe, és egy biccentés után, karjaimat magam köré fonva továbbindultam az úton.

Egy ideig semmi sem utalt rá, hogy megbánt volna bármit is, amit igazságtalanul a fejemhez vágott – főként nem ezt az utolsó kijelentését, amivel gyorsan a földre rángatott egy ismét elkövetett hiba képzelt mennyországából…;

Lassan elkezdtem hinni magamnak – pont, mint Davidnél.

Lassan, bűnre csábító kígyóként kezdtem meggyőzni magam, hogy Regulus más tészta. Majdnem el is hittem.

Kész szerencse, hogy Regulusnak semmi ilyesmi nem jutott eszébe velem kapcsolatban, és egyértelműen meghúzza a határait.

Igen, meglepően mázlista vagyok – gondoltam. Már csak azt nem tudtam, miért viszket a két szép szemem álnok könnyek hadától.

…; de a következő lépésnél már újra velem sétált, hangtalanul, mint egy vadászó nagymacska.
- Ne csináld már, bogaram.
- Hűha. Mondd csak, a bogarak is dugnak? Mert akkor már kapizsgálom, miért beszéltél rólam úgy, mint egy állatról. – Megszaporáztam a lépteimet, de a pokolba való kviddicsnek köszönhetően könnyedén tartotta a tempót.
- Bocsánat. Nem akartam bunkó lenni. És alpári sem. Azzal nem téged…; Sirius akartam minősíteni.
- Jól mellényúltál. – Szinte már futottam.
- Sajnálom.
- Ő is ezt mondta.
- Ki?
- Sirius.
- Bántott? – ugrott elém. Majdhogynem visszapattantam mellkasáról, de ő meg sem rezzent.
- Te bántottál. Most pedig hagyj békén.
- Azért voltam rosszkedvű, mert túl sokat adsz Sirius véleményére. Egyszer vissza fog élni ezzel, hogy ellenem fordíthasson, hidd el nekem. – Hiába simogatta gyengéden az állam, tekintetemet mereven az utat szegélyező tölgyfákra szegeztem.
- Paranoiás vagy.
- Féltelek.
- Tudod, unom már, hogy mindig ugyanazzal a dumával próbáltok megpuhítani. – Lelki szemeimmel láttam a tipikus durcás fintort, ahogy végigvonul az arcán, sötétbarna, szinte fekete íriszeitől a szája sarkáig.
- Engem meg kiver tőle a víz. Gyűlölöm, hogy ilyen közel állsz hozzá.
- Blabla, ezt is hallottam már. – Türelmetlenül toporogtam, de átölelt, hogy ne tudjak szökni. – Az lenne a legegyszerűbb, ha mindkettőtökkel megszakítanék minden kapcsolatot. Amúgy meg ne ölelgess. Haragszom rád.

Oldalra döntötte a fejét, úgy osont be huncut mosolyával a látóterembe.
- Engem úgysem tudnál elhagyni.
- De, képzeld, most pont erre vágyom, ugyanis öt perc múlva találkozóm van a barátaimmal a falu másik végén. Tűnés innen – löktem meg két apró kis öklömmel, nyilvánvalóan kevés sikerrel.
- Úgy rémlik, hogy együtt töltjük a Valentin-napot, bogaram – suttogta a fülemhez hajolva.
- Együtt a többiekkel; te csak azért kellesz, hogy párosan legyünk a játékoknál. De már bánom, hogy elhívtalak, olyan furán jön ki, hogy velünk leszel. – Nem adtam fel a közelharcot, bármennyire dühített is, hogy szabadulási kísérleteim felettébb mulattatják.
- Kivel legyek? Talán Rabastannal romantikázzak? – horkant fel.
Ccc. Biztosan örülne neki – gondoltam undorodva.
- Melletted a helyem, Meredith Maeve Filed. És ha már így sietsz, akár indulhatunk is. – Széttárta a karját, mire én megkönnyebbült sóhajjal átbújtam a bal könyöke alatt, és nekiiramodtam.
- Jól meg kellett volna rúgnom egy bizonyos helyen, és hamarabb lettél volna ilyen kezes – morogtam.

Regulus vidáman fütyörészett, amitől olyan dühös lettem, hogy a könnyem is kicsordult, ideiglenes vakságom következménye pedig egy frontális ütközés lett a pöttöm Flitwick professzorral. Kísérőm ezután jobbnak látta, ha belém karol, ez azonban csupán újabb lehetőséget nyújtott neki a duruzsolásra.
- Az előbb fájt, mikor azt mondtad, bánod, hogy elhívtál Roxmortsba. Most már kvittek vagyunk?
- Majd meglátom.
- Az is valami – nyugtázta egy bólintással. – Amúgy furcsa, hogy ilyen tavaszias idő van február közepén. – „Most komolyan az időjárásról beszélsz?” – típusú oldalpillantást vetettem immár felhőtlenül boldog profiljára. – Persze nem bánom, szeretem ezt a sötétkék kabátodat, amit ilyenkor hordasz.

Makacsul hallgattam, az ilyesféle bókszerűségek nem hatottak meg, ezt ő is tudta.
- Az is különös, hogy David meg a kis barátnője nem kettesben nyalakodnak Madam Puddifootnál, nem?
- Már majd’ fél éve egymással vannak elfoglalva, kell nekik a változatosság – vontam vállat, majd egy félig rémült, félig mérges sikkantással a szám elé kaptam szabad kezem, hogy utána még dacosabb hallgatásba merüljek.

Aznap már sokadjára, Regulus megtorpanásra kényszerített vállamra csusszanó kezeivel.
- Ugyan, Med, miért morcoskodsz? Máskor is veszekedtünk már.
- Persze, de akkor legfeljebb a te nemi életed került szóba.
- Naná, mert egyrészt ingerülten szörnyen sokat káromkodsz, másrészt tehetségesen kritizálsz nem létező dolgokat. – Megfogta a kezem – mint egy testvér, tenyerével kulcsolva át a tenyeremet -, úgy terelgetett tovább a Szellemszállás felé. A gyomromba fészkelő érzés elégedetten dorombolt.
- Köszi a rejtett utalást, de nem voltam rá kíváncsi, hogy kivel töltöd az éjszakáidat, vagy egyáltalán töltöd-e valakivel.

Felnevetett.

- Mivel egy hónapja veled alszom, elég érdekes is lett volna, bogaram.

*


A Szellemszállás közelében, egy keskeny erdősáv és a házat elbástyázó omladozó fakerítés között valaki felállított néhány nagyméretű asztalt, egyszerűen faragott padokkal és szörnyű kilátással a romos szellemtanyára. Az „erdei pihenőnek” az égvilágon semmi értelme nem volt, hiszen ki akart volna azon a helyen piknikezni, de mi éppen ezért morbid módon szerettük ezt a néhány csenevész fát, melyek mindig rossz időpontban adtak árnyékot, és olyan búsan hajoltak a teliholdkor hangos épület fölé. Nyugodt, elszigetelt kis zug volt, tökéletes helyszín furcsa Valentin-napi kimenőnkhöz.

A roxmortsi délután vége felé közeledve már túl voltunk a legtöbb idegbeteg, nem-romantikus játékon, amit meglepő módon szinte minden esetben az öt hónapja éjjel-nappal rózsaszín ködben élő Agatha javasolt, és meg lehettünk magunkkal elégedve, mert hibátlanul teljesítettük „Semmi nyálzás, csupa bolondozás” mozgalmunk kikötéseit. Egészen idáig.

Regulus javaslata nem tűnt, nem is tűnhetett veszélyesnek vagy különösebben partizánnak, úgyhogy könnyedén belementünk a farkasszem-csatákba. Most azonban én vívtam döntőt mardekáros barátommal, és egy életre megtanultam, hogy férfi és nő között mindig lehet egy pont, amikor a tekintet már nem a pislogásért sikolt, hanem valami egészen másért. Nálunk eljött ez a pillanat, így halálra rémülve, hevesen dobogó szívvel ültem végig csendes győzelmemet, amit rögtön Jeremy követelése követett, így egy másodperccel később már Shirley térdelt velem szemben, hogy lejátsszuk a visszavágókat.

Szaporán pislogtam, hogy veszíthessek. Zavart voltam, kimerült, és kétségekkel teli, mert szörnyen féltem, hogy ostobán többet tulajdonítok egy egyszerű játéknak, mint kellene – ezt támasztotta alá az is, hogy pár órával korábban Regulus szinte kijelentette, hogy nem kellek neki úgy. Nem akartam újra hamis illúziókba ringatni magam. Csak szerettem volna visszakapni a normális életemet, ahol a fiúk csupán barátok, és az emberi kapcsolatok nevetségesen egyszerűek.

Rettegtem, és azt hiszem, ez szokás szerint ki is ült az arcomra; arra eszméltem, hogy ismét Regulus karja pihen a vállamon.
- Minden rendben, bogaram?
- Aha, persze – hazudtam sután, mire olyat tett, amire a legkevésbé sem számítottam: elpirult. Köhögtem egy kicsit, hogy ne Agatha visszhangzó kacaja legyen az egyetlen zaj a kínos csöndben. – Kiestél? – érdeklődtem a nyilvánvaló után.
- Már vagy tíz perccel ezelőtt – nevetett fel. – Fáj, hogy a második körben ilyen gyorsan legyőztek? Már nem is éri meg odafigyelned?
- Ezek szerint te sem bírtad sokkal tovább…;
- De közben lenyomtam a te David barátodat Szkanderben.
- Hogy oda ne rohanjak…; Akkor ti sem érdeklődtök túlságosan, hogy ki nyer.
- Dehogyisnem. Ha Shirley legyőzi Jeremyt, visszamegyek a kastélyba házi dolgozatot írni, és te elkísérsz.
- És ha nem ő nyer? – Idegesített, hogy nem tudom, mit is szeretnék. Túl szépen süt a nap, a többiek még biztos maradnának, úgyhogy tulajdonképpen döntenem kell köztük és Regulus között, amire már nagyon régen nem volt példa, hála a csodás napirendemnek.
- Akkor természetesen nem házit alkotni megyünk vissza.

Ebben a minutumban Shirley boldogan kacagott fel, én pedig válaszadás helyett rávigyorogtam Regulusra.
- Nekünk most mennünk kellene, Regnek még nincs kész a leckéje, és muszáj segítenem neki – mondtam egy egészen kicsit lódítva.
- Jó ötlet, szerintem én is elmegyek Zonkóhoz, mielőtt bezárna – bólintott Shirley. – Jeremy, te nem jössz? Egyedül hagyhatnánk végre a gerlepárt.
- Miattunk igazán nem kell! – Agatha rémülten ugrott fel, s szorongó fintorral kapaszkodott Davidbe. – Olyan jól éreztük magunkat, nem akarom, hogy…;
- Hátrább az agarakkal, Greymore. Minden rendben van. megkedveltelek, elérted ezzel a csodás kis programmal, amit szerettél volna, nem igaz, srácok? – Mosolyogva helyeseltünk. Agatha tényleg nagyot fordult a szemünkben; na nem akkorát, hogy a legjobb barátnőnk legyen, de úgy gondoltam, Reg esetében is ez történt. A mai nap után könnyebb lesz elfogadni, hogy Agatha folyton Daviden lóg, és talán azt is, hogy én olyan sok időt töltök Regulusszal.
- Most már ideje, hogy smároljatok is egy kicsit – tette hozzá Jeremy nagy bölcsen, amiért bezsebelhetett egy zamatos barackot Davidtől.
- Akkor most már nem utáltok? – akadékoskodott tovább a szürke kisegér.

Tény, hogy néha szörnyen idegesítő vagy, és nem tartozol a mi világunkhoz – néztünk össze Shirleyvel -, de nem, …;
- …; nem utálunk. – Még egy apró mosolyt is küldtem felé, hogy felfogja végre a tényeket.
Az én véleményemtől félhetett a legjobban, amit meg is értek, mert amikor az elfogadásomra vágyott a barátja miatt, valószínűleg keményen meg kellett küzdenie a féltékenységével is. Megérdemelt érte egy aprócska kijelentést.

Repesve kapta le Davidet, amitől viszont annak ellenére is erős viszolygás támadt bennük, hogy alig kaptunk levegőt a visszafojtott nevetéstől, úgyhogy sietve elindultunk mind a négyen a falu központja felé.

A legelső kereszteződésnél aztán feleződtünk, és immár Regulusszal kettesben ballagtam a Roxfortba vezető úton, mely finoman porzott az egész napos üdítő meleg után.
- Már el is felejtettem, milyen jó volt veletek lenni. – Egy egészen kerekded kavicsot rugdosott maga előtt. – Annyira süt rólatok az a különös összetartás, ami a bátyámékra is jellemző, nem csodálom, hogy ez az Agatha is szeretne közétek tartozni. Felüdülés már csak rátok nézni is.
- Te nem akarsz hozzánk tartozni? – Természetesen előre tudtam a választ, de még sohasem mertem megkérdezni, miért csak én kellek neki innen a másik oldalról, amikor ennél sokkal többet is kaphatna, még több barátságot és szeretetet.
- Bogaram, te is tudod, hogy ti és én nem egy síkon mozgunk. Ez már akkor is így volt, amikor nyolc évesen állandóan átvitettem magam hozzátok, hogy veled legyek, és ez egyet jelentett azzal, hogy velük is játsszam. Jó volt, de valahogy…; ti mind olyan családokból jöttetek, ahol másként látják a világot, s szerencsésen egymásra is találtatok, de én nem kellettem már oda, kilógtam a sorból. Ezért találkoztunk utána ritkán, zártkörű zsúrokon, vagy ha te jöttél át hozzánk. Nekem nem kellett a négy végtagod. Csak te kellettél, a lelked, az a fény, amit az életembe loptál. Én…; ha veletek voltam, láttam azt a rengeteg jót, ami köztetek volt, van, és lesz, és ez annyira más volt, mint amit én kaptam a korombeliektől, hogy fulladoztam a csillogásától. Ha csak te voltál mellettem, nem volt, ami elhomályosítsa a mi bizarr barátságunkat, érted? Csak mi voltunk, és szerettem azt hinni, hogy ez több annál, amit velük élsz át.
- Más. De nem…; bizarr, már miért lenne az?
- Nem illünk a képbe, Med. – A kavics göcögve gurult az út menti sziklás árokba.
- Szeretek különc bolond lenni - böktem oldalba. – Te nem?
- Veled bármit – nevetett.

Pár percnyi csöndes, nevetős lökdösődés után elérte, hogy a karjába csimpaszkodva utánozzam vele a mugli katonák menetelését, miután azonban nem nagyon tudtunk a királynő testőreihez hasonlóan fapofát vágni, lazán, beszélgetve pakoltuk tovább a lábainkat.
- Shirley és Jeremy…;? – húzódott félre az utat szegélyező fák árnyéka elől.
- Mi van velük? – értetlenkedtem.
- Járnak?
- Dehogyis! – Elnevettem magam a képtelen ötleten. Barátként is állandóan marják egymást, nemhogy…; á, lehetetlen.
- De fognak, nem?
- Reg, Jeremy olyan nekünk, mint egy testvér.
- Emlékszem, a régi szép időkben még Davidről is ezt mondtad. – Miért, miért kell keserű felhangot képzelnem ebbe az átlagos, közvetlen mondatba?

Állj le, Medy.
Azon vagyok. Ez nálam már beteges…;
Nem úgy értettem, olyan…;


- Megnémultál? – Regulus úgy lengette meg az arcom előtt a kezét, hogy puha tenyere súrolta az orrom hegyét. – Megértem, ha nem akarsz erről beszélni, biztosan kínszenvedés volt látni őt Agathával. Időjárás?
- Félreértettél, nincs semmi bajom, csak elgondolkodtam. Nem szeretem Davidet. Úgy értem…;
- Úgy érted? – szakított félbe durván.
- Nem szerelem. Nem is volt. Bolondok voltunk, gyerekek vagyunk, azt hiszem, ennyi…; Az lehet, hogy tetszik, de az csak fizikai vonzalom, David nem több egy egyszerű barátnál. – Megráztam a fejem. – Ennyi elég mára a csajos dolgokból, nem?

Szinte megsértődhettem volna, annyira vigyorgott rajtam.
- Hé! – bokszoltam a vállába, mire felnevetett, s könnyedén megpörgetett a levegőben.
- Nos – kezdte, miután egyetlen kapkodóbb levegővétel nélkül visszaeresztett a földre -, akkor Shirley szabad préda?

Nem.
NEM!

- Tulajdonképpen igen, de miért is érdekel ez téged? – Reméltem, hogy nem hangzik túl számon kérőnek a közönybe fojtott érthetetlen sikoly.
- Tetszik egy haveromnak – vont vállat.
- Süket duma, valld be, hogy neked kell…; - Szerepeket játszani, élni, élni hagyni, egy picit meghalni…; Érted még azt is. Mindig meghalni egy kicsit.
Hiszen érthető, Shirley maga a kicsattanó szépség, mellette én…;

Med, figyelj!

- A-a. Zambininek.
Hála Istennek nem hazudott.
Rettegtem a megkönnyebbüléstől, amit éreztem, mert csak egyetlen dolgot jelenthetett.

Gyorsan elfojtottam.

- Na, ne már. – Akkor és ott ennyi tellett tőlem, de ezt szerencsére foghattam Zambini külső és belső adottságaira egyaránt.
- De bizony – vigyorgott rám. – Ezért érdekelt, hogy a béna férfiszemem jól látta-e, amit látni vélt.
- Shirley jobban járt volna – fintorogtam. – Miből gondoltad, hogy ő meg Jeremy…;?
- A páros játékoknál mindig egy csapatot alkottak.
- Pff, tipikusan férfias indok. Ennyi erővel te meg én is…;

Valószínűleg hatalmas baklövés volt már az is, hogy belekezdtem ebbe a kínos ellenvetésbe, így hát mázsás kő esett le a szívemről, amikor a kastély távoli sziluettje előtt egy magányos lányalak tűnt fel, és Regulus a fogók gyors és pontos mozdulatával egy vastag, göcsörtös törzsű, szánalmasan kopasz tölgyfa mögé rántott.

Óvatos féltéssel döntötte a hátamat a nálam minden irányban kétszer nagyobb fának, egyik kezével a derekam, másikkal a vállam mellett támaszkodott meg.

Csodálkozástól elnyílt szemeimet félreértelmezve magyarázkodni kezdett, pedig csak azon a robbanásszerű, intenzív vibráláson lepődtem meg, amit hozzám simuló teste adott át a mellkasomnak, és ami rövid úton eljutott a gyomromban mocorgó megnevezhetetlen valamihez is.
- Shannon jött szemből – suttogta Reg.
Nagyot nyeltem, hogy meg tudjak szólalni, miközben őszintén irigyeltem, amiért ilyen higgadt tud maradni ebben a helyzetben. Kicsit persze bántott is…;
- Mióta bujkálunk előle?
- Én bujkálok – javított kis a hajamba bújva. Mit művelsz? – Azóta, mióta lesmárolt a kviddicsmeccs után.
- Micsoda? – El kell ismernem, hogy a hangomat a féltékenység dühe színezte haragos zöldre, mert életem egyik legnagyobb hazugsága lenne, ha letagadnám. Önámítás.
- Csss. – Leheletfinoman a számra tette a mutatóujját. – Pont most mehetett el itt, nehogy meghalljon minket…;
- De mégis, hogyan…; és…;
- Tudod, ledugta a nyelvét a torkomon. – Nagy kísértést éreztem, hogy egy csattanós pofonnal töröljem le a képéről a kamasz fiúk öntelt, kielégült vigyorát.
- Nem mondod…;
- Jól van, na, ne húzd fel magad – csitított kedvesen, de láttam, hogy nagyon élvezi a dolgok alakulását. De mégis miért?
- Pofátlan némber – csúszott ki a számon. Iszonyúan elvörösödtem, égett az arcom, amiért így elárultam magam.
- Az után kapott le, hogy elváltam tőled az előcsarnokban, de…;
- Ne részletezd! – fortyantam fel. Fájt, fájt, fájt…;
- …; de egyáltalán nem élveztem, ha tudni akarod, és el is küldtem melegebb éghajlatokra, mert velem senki se kavarjon érdekből!
- Nem…; de hát szereted!
- Szereti a fene…;. Sosem szerettem. Tetszett. Ennyi. – Az orromhoz dörzsölte az orrát, ami ismét logikátlan, de felettébb kellemes dolog volt tőle.

De én aznap képtelen voltam a megfelelő pillanatokban megszólalni. Arról nem is beszélve, hogy miket köptem a világra mérhetetlen zavarodottságomban.
- Csókolóztam Daviddel.

Villámgyorsan húzta el tőlem a fejét.
- Mikor?- Az arca sötét lett az indulattól, tekintetével lyukat égetett a messzeségbe.
- Karácsonykor. – Medy, te idióta. Azt hittem, soha semmit nem fogok úgy bánni, mint azt, hogy belementem ebbe a témába.
- Klassz.
- Nem – bukott ki belőlem sikoltva. – Nem, egyáltalán nem az. Semmit sem jelentett, csak egy csók volt egy barátnak, akinek szüksége volt rá, én…;
- Barátnak, hát persze.
- Reg! Nem – szeretem – Davidet. Fogd már fel, hogy nem minden csóknak van jelentősége, hiszen te meg Shannon is…; és David ki volt borulva, és ha ez segített neki, akkor nem sajnálom tőle, és különben is…; Mi a csudáért magyarázkodom itt neked, mikor semmi, de semmi közöd hozzá, hogy…;

Ma sem hiszem el, hogy megtette. Nem volt két olyan ember a világon, aki nálunk kevésbé állt volna készen egy ekkora erejű dologra, de ő mégsem bírta tovább, és megtette az első lépést.
A távolból könnyű okosnak lenni, könnyű azt mondani, hogy korai volt, akkor azonban nem tudtam semmit, csak azt, hogy…;


…; a gyomromban repkedő pillangók egy perce még biztosan bábok voltak, és talán évek óta erre a pillanatra vártak, hogy előbújhassanak. Szárnyaikkal olyan gyorsan verdestek, mintha versenyt akartak volna futni őrülten dobogó szívemmel, vagy segítettek volna még közelebb vonni Regulust.

Fogalmam sincs, meddig csókolóztunk a fa mögé bújva, mint a kisiskolások, azt viszont sohasem felejtem el, mennyire féltem, mikor elengedett, milyen nagyon rettegtem, hogy hazug minden szívverésem.
Természetesen szerelmes voltam. Ha nem úgy lett volna, nem azt mondom az első lélegzetemmel:


- Ez mi volt? – mintha még soha életemben nem hallottam volna a csókról.

Tanácstalanul a hajába túrt, anélkül, hogy egy centit is távolodott volna tőlem, majd egy rekedtes sóhajt követően megpróbált életet lehelni a fagyos, magyarázatok és igazságok után ácsingózó csendbe.
- Valami…; ami…; belefér a barátságba? – Keze felfelé ívelő mozdulattal simított ki egy tincset a szememből, mint ahogy szavai is kérdő felhanggal rekedtek a lélegzetvételnyi levegőben a szánk között.

Engedélyt kért? Okokat, érzéseket, tényeket? Tiltakozást várt? Valószínűleg, de ez abban a percben egyet jelentett azzal, hogy nekem kell először megnyílnom.
Csak és kizárólag erre foghatom az elkövetkezendő félórát, csupán arra a torokszorító késztetésre, hogy leharapjam a nyelvem.


- Természetesen. Ha Daviddel túlléptünk a dolgon, miért lenne ez most más?

Ezer meg egy indokot tudtam, ami egyértelműen bizonyította, mennyire más az egész, minden, minden, ami kettőnkkel történik. Ahogy ő is mondta; mi ketten egy külön világ vagyunk, ahová elmenekülhetünk. Már ettől hihetetlenül különleges, akármi történik is velünk. Persze, hogy más!

Késő volt.

Megköszörülte a torkát, és az útra lépett, át a jeges szakadékon, mely sunyin közénk bújt, megrepedt Csodaországunk közepére, keresztültépve a gyomrom, eldöntve a kővé dermedt pillangókat.
Elszúrtam.

Medy…; - Nem folytatta, mert már amúgy is könnyekkel küszködtem.

Aztán hazudtam magamnak, hogy könnyebb legyen; elhitettem magammal, hogy semmi sem fáj, mert nincs minek fájnia, ha nem szeretem Regulust. Az eddig történtek? Illúzió, fáradtság, gyengeség.

Mert Meredtih Field hírből sem ismeri a szerelmet. Nyilvánvalóan.

Egy szót sem szóltunk egymáshoz, amíg végtelennek tűnő utunkat róttuk a vastag falak felé, amik mögött elbújhatunk egymás elől.

Kínos, mert egyikünk sem akarta – győzködtem magam -, de idővel kiheverjük. Bárkivel előfordulhat.

Egy ilyen csók?

- Megírtad már a bájitaltan-házidolgozatot? – kérdeztem könnyedén, mintha mi sem történt volna.

Ripacs.

- Holnapra hagytam. – Egy óvatos oldalpillantás után válaszolt, amit igyekeztem nem észrevenni. – Egy tekercs?
- Másfél.
- Lumpsluck egy állat.
- Az. Azt hiszi, mindannyiunknak kedvence a bájitaltan, másra pedig nem is kell tanulnunk.
- Az a baj, hogy mindegyik tanár így van ezzel ebben az iskolában.
- Biztosan máshol is, ez tanári vonás. – Egy váratlan, aprócska, de annál hidegebb esti fuvallat a pulcsim alá lopózva jelezte, hogy a nappali enyhe hőmérséklet ellenére még mindig tél van; megborzongtam.
- Fázol? – csapott le rám, így kettőnk közül az ő hangjából illant el először a mesterkélt udvariasság.
- Egy picit. Gyorsan lehűlt a levegő…;

Lekapta magáról a pulóverét, és tétovázás nélkül felém nyújtotta, de karja félig kicsavarodva állt meg a levegőben, lelógó ujjával a kézfejemet csiklandozta.

Ahogy egymásra néztünk, tudtam, hogy ugyanarra gondolunk.

Volt néhány rövidebb pihenőnk délután a játékok között, és az egyik ilyen alkalommal a rozoga asztalokra terített pokrócon feküdtünk; fejem Regulus könyökénél pihent, és a többiekkel éppen a Valentin-napot tárgyaltuk ki, olyan félig cinikus, félig vágyakozó módon, mint a legtöbb kamasz.

- Azt hiszem, hogy a mikor a lányok elképzelnek egy olyan tipikus rózsaszínfelhős nagyjelenetet, a Fiú mindig odaadja a pulcsiját a Lánynak…; ez alap dolog, nem? Mármint úgy értem, hogy a pulcsi Fiú-illata megadja a romantika egy részét…; az olyan biztonságos, megnyugtató…; olyan…; olyan közeget teremt, ahol a szerelem, mint egy…; mint egy gyönyörű virág, kinyílhat.
- Vá, Med, kezdj el csöpögős lányregényeket írni - öklendezett Jeremy.
- Jó, oké, jogos, de nincs igazam, lányok?


- Kösziaranyosvagydeittvanakabátomazsebembenösszezsugorítva.

Visszabújt a korábban magányos madárijesztőnek látszó ruhadarabba, aztán erőltetetten rám mosolygott.
- Ez a hideg az ára annak, hogy napközben olyan szép idő volt.

Ezt érthette képletesen is, de úgy ítéltem, hogy még mindig az időjárás a legsemlegesebb téma, szóval nincs hátsó szándék sehol a Földön.
- Egen…; De ez a februári meleg csak arra jó, hogy még jobban várjam a tavaszt.
- Te, a téli gyerek?
- Az, hogy decemberben születtem, nem jelenti azt, hogy a tél a kedvenc évszakom. Rá lehet unni nagyon könnyen a hóra is.
- Igaz. De eddig mégis azt hittem, az a kedvenced.
- A tél? Dehogyis, a tavasz.
- Furcsa.
- Neked?
- Nekem az ősz.
- Tényleg?

Borzalmas volt. Még annál az iszonyú szomjúságnál is gyötrőbb, ami a lepkéket kínozta odalent.
A szomjas pillangóknál nincs is szomorúbb dolog Csodaországban.







*Figyelitek a részrehajlást?:D
Pillang-hats by Sophie
Szerző megjegyzései:
Szuperrózsaszínnyálas fejezet, de remélhet?leg imádni fogjátok :D Egyébként pedig úgyis meg lesz ennek a böjtje, és ha valakinek az az érzésetámad, hogy egy Sophie-irományhoz képest túlságosan klappol minden... Hát, annak is megvan az oka :P
Boldog szülinapot, Lellém! Megkésett ajándék, de remélem, tetszeni fog! (L)
Jó olvasást mindenkinek! : )
Pillangó-hatás


A zöld gyeprõl kék füstöt ereget
Setét fenyõk fölé piros parázs,
Csengõt egy pásztor csöndes nyája ráz;
Van még boldogság?... Istenem, lehet?...

Békén görbül botjára a gubás;
Ily mozdulattal nézte õse rég
Betlehemben Mária gyermekét;
S egy messzi bölcsõn felsírt már Judás...

Jaj, minden üdvünk búval viselõs,
Az ifjú ágon boldog alma kél,
De százezer mérföldrõl már a szél
Elindult, melytõl zuhan a gyümölcs...

Várj, enyhe perc!... Teleszívom tüdõm,
S a csenden át úgy rémlik: csendesen
Egy percre most megáll szemközt velem
Halálom, mely közelg a bús idõn...


Tóth Árpád: Boldogság



/ „Pille, pille, pillangó, Szállj le a kezembe, szivárványnak színeit fesd a tenyerembe! Pille, pille, pillangó! Olyan, mint az álom. Mitõl lettél ilyen szép? Én majd kitalálom. Libbenõ szép virág, felhõ közelében, hernyóból lett tündérlány Odafönn az égen. Pille, pille, pillangó! Szállj le a kezembe, Szivárványnak színeit fesd a tenyerembe!” Ez egy gyerekdal, amit olyan sokszor énekeltünk együtt, és ami, mint egy eltévedt visszhang, folyton visszacseng a fülembe, amikor arra a napra gondolok ott lent a pincében – sõt, néha még akkor is, ha csak eszembe jut Regulus.
Szép dal, mindig is szerettem, pedig egyike azoknak a verseknek, amiket Nagyapa maga fordított szeretett focicsapatának anyanyelvérõl a miénkre, és õ komponált hozzá dallamot is, úgyhogy nagyon jól emlékszem, milyen gyanakvóan vettem elõször a kezembe a kottáját. Aztán már csak ezt énekeltük, te meg én.
Tegnap kipattant a kertünkben az elsõ rügy, és bár a kontinensnek ezen a részén nem annyira szép a tavasz, valamiért mégis csak ezt kezdtem el dúdolgatni, még az óráimon is; mindenkit az õrületbe kergettem vele.
Tudtad, hogy pillének nevezik a megszegett kenyér kisebbik darabkáját is? Különös, de azt mindig te kaptad, te, a család legkisebb tagja, és olyan sokáig csámcsogtál rajta, mintha az egész veknit egyszerre nyomtuk volna maszatos kis mancsodba.
A pillangónak is van néhány jelentése, az úszást például már akkor is ismerted, mikor velem lubickoltál a folyóban, de…;
Szerintem azt is tudod, mit jelent az éjjeli pillangó. Hát nem fájt sosem, hogy az önbecsülést is kiölték belõled?

„Pille, pille, pillangó, Szállj le a kezembe, szivárványnak színeit fesd a tenyerembe! Pille, pille, pillangó! Olyan, mint az álom. Mitõl lettél ilyen szép? Én majd kitalálom. Libbenõ szép virág, felhõ közelében, hernyóból lett tündérlány Odafönn az égen. Pille, pille, pillangó! Szállj le a kezembe, Szivárványnak színeit fesd a tenyerembe!”
Nem is rád akartam gondolni, inkább csak Rátok. A boldogságra. Egy ártatlan kis pillangóra, amit ha letaposol, összetörik a világ./



- Megcsókolt?
Nyögve kihúztam a fejem a párnám alól, aminek kizárólag az lett a következménye, hogy a hangulatomon kívül már a hajam is megütötte a természetkárosító hatás mércéjét – feltéve, ha akár csak feleannyira is gyûrött volt, mint a párnahuzatom. Lepöcköltem egy árva tollpihét az orromról, úgy morogtam az izgatottan fészkelõdõ Shirleynek:
- Igen, megcsókolt, de kééérlek, suttogd egy kicsit hangosabban, még nem hallotta mindenki a kastélyban.
- Te nem is örülsz? – döbbent meg. Kapálózó lábai megdermedtek a levegõben.
- Repesek, hát nem látod? Azért gubbasztok vasárnap délelõtt az ágyamban egy rakás plüssállattal.

A fogát összeszorítva húzta el a száját, szemei apró, kerek réssé szûkültek kipirult arcán, így a világ legszokatlanabb aggódó fintora világított felém, amin muszáj volt felnevetnem, de a nevetés szaggatott sírásba fulladt.

Egy pillanat múlva Shirley tûzön, vízen, és egy rakás puha játékon verekedte át magát, hogy mellém kucorodhasson, mint régen a meleg nyári estéken, mikor összedugtuk a fejünket, hogy kiszörnyülködjük magunkat a falubéli fiúkon, akik a hajunkat huzigálták. Mit nem adtam volna, ha Regulus csak a copfomat cincálta volna szét!
- A többiek odalent reggeliznek, hogy aztán készülhessenek a holnapi bájitaltan-tesztre, szóval egy ideig magunk vagyunk – nyugtatott meg, miközben a vállára hajtottam kócos fejemet. Arra gondoltam, hogy csupa víz lesz miattam a ruhája, de a könnytõl ázott pulóverrõl is Reg jutott eszembe, és még jobban sírtam. – Med, ki kezdeményezett?
- Fontos ez? – nyöszörögtem.
- Persze, hogy az!
- Úgy értem, muszáj róla beszélnem? Rágondolni is szörnyû…;
- Nem akarod elmondani nekem? Tudod, hogy csak segíteni szeretnék.
- Csak megcsókolt. Berángatott egy fa mögé, és úgy csókolt meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga!
- Miért, nem az? – somolygott rám. Mostanában mindig ez a fajta mosoly ült meg a szája sarkában, ha Regulusról volt szó, és kezdtem sejteni, hogy miért. Nem tetszett. Nem, mert elszúrtam.
- Shirley, ezek mi vagyunk, Reg meg én, ez abnormális volt tõle! – Felültem, hogy keressek egy zsepit, de Shirley kitalálta, mire készülök, és villámgyorsan a kezembe nyomta a vászonzsebkendõjét, amibe saját kezûleg hímeztem bele a monogramját valamikor réges-régen, amikor még emlékeztem rá, hogyan kell.
- Utána kerek-perec azt mondta, nem kellesz neki?
- Nem…; Tulajdonképpen ketten hoztuk össze. Annyira sokatlan helyzet volt, olyan különös…; Nem tudtam mit kezdeni vele, és azt hiszem, õ sem, de ettõl csak rosszabb ez az egész.
- Akarsz tõle valamit?
- Nem tudom – feleltem sírósan. Szánalmas voltam, ahogy a nem létezõ problémáimon siránkoztam, de kimondhatatlanul hálás voltam barátnõmnek, amiért olyan készségesen asszisztált ehhez.
- Akkor ez a baj?
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Azt sem, hogy õ mit érez, azt sem, hogy én; annyira össze vagyok zavarodva, mint még soha életemben, és rettegek, hogy ez megint csak valami eltorzult fizikai vonzalom, mint Davidnél, ami elveszi tõlem Regulust, és nem értek semmit magamban vagy magam körül.
- Mesélek valamit.

Kilökdösött az ágyból, hatalmasra püfölte a párnámat, aztán visszatuszkolt, elhúzta és elsötétítette körülöttünk az ágy hófehér baldachinját, majd beledõltünk az ölelõ puhaságba. Körülöttünk tollpihék szálltak, de Shirleyt ez inkább felvillanyozta, mintsem zavarta volna, engem pedig nem sok minden érdekelt abban a percben. Kicsit azt hiszem mindketten úgy éreztük, újra kanyarós kislányok vagyunk, akiket együtt ítéltek ágyfogságra a hajthatatlan szülõk és nagyszülõk, és ez végre valami jó volt, valami félreérthetetlen és elbaltázhatatlan gyermekség a felnõttkor küszöbén.

A mesterséges sötétben könnyû volt elhinnem, hogy éjszaka van, Shirley ráadásul úgy szuszogott mellettem, mint egy alvó kisbaba, ezért is ijedtem meg, mikor tüsszentett. Még sírni is elfelejtettem.
- Bocsi, ideszállt egy pihe – szabadkozott.
- Sejtettem. – Kuncogtam, amitõl bedugult az orrom, és mivel fulladoztam valamitõl, ami megint a nevetés és a sírás határán ringott megbízhatatlan csónak módjára, elefántként trombitálva fújtam ki.
- Ugye tudod, hogy Regulusról akarok mesélni? – Shirley tragikus hirtelenséggel komolyodott el, szinte fájt az arcára kúszó „sajnálom”, mert természetellenes volt, hogy a legjobb barátom nevétõl ennyire elszomorodtam.
- Ez volt az egyik tippem…;
- Mi volt a másik? – csapott le logikátlan ragadozóként.
- A másik mi? – értetlenkedtem.
- A másik tipped.
- Shirley, mire jó ez?
- Nézd, Med, annyira kínos, amit itt mûvelsz, hogy muszáj kimozdítanom téged a holtpontról. – A tipikus „Erre valók a barátok”- arcát vette fel, és ez feldühített.
- Azzal, hogy hülyét csinálsz belõlem? – dörrentem rá.
- Például.
- Akkor már inkább mesélj róla.
- Reméltem, hogy ezt mondod – vigyorodott el.

Megforgattam a szemem. Néha nagyon tudtam szeretni ezért, de most furcsán ingerelt minden a nyugodt gyötrõdésen kívül.
- Tudod…; sosem mondtam még el, milyen volt kívülrõl végignézni, ahogyan Regulus belecsöppent az életedbe, holott sokszor szerettem volna, hogy megértsd, mert tudom, hogy soha nem láttál rajtam féltékenységet vagy bánatot, így még csak nem is sejthetted, milyen ez nekem, vagy éppen a fiúknak. Amikor azon a zsúron megismerkedtél vele, nem rád vagy rá haragudtam, hanem anyára, amiért mi nem járunk ilyen helyekre, amiért elszúrta a jövõmet a házasságával.* Tudom, hogy borzalmas ez egy kislánytól, de azt gondoltam, ha ott lettem volna, megakadályozhattam volna, hogy új barátokat szerezz. Eleinte ez a dolog közted meg Regulus közt tényleg olyan volt, mintha lecseréltél volna minket. Anya azzal nyugtatott, hogy csak azért vagytok olyan jóban, mert az újdonság erejével hattok egymásra, és idõvel úgyis rájöttök, milyen mások vagytok, milyen más a hátteretek, és akkor majd vége lesz a nagy barátságnak. De nem így lett, és ezt senki sem értette, talán még ti magatok sem. Az elsõ évben szinte össze voltatok ragadva, de mire hozzászoktunk volna, hogy õ is velünk játszik, rátaláltatok a ti…; utatokra, és te felosztottad köztünk az életed. Én részemrõl ezt sem tudtam mire vélni. A felnõttek mind azzal jöttek, hogy kezdtek végre elhidegülni egymástól, ahogy azt õk elõre megjósolták, de én láttam, hogy pont az ellenkezõje történik, hogy egyre jobban ragaszkodtok a másikhoz. Ekkor már nem voltam féltékeny, hiszen felértem ésszel, hogy egy fiú nem lehet a legjobb barátnõd – Elmosolyodtam. -, és a barátságotok nem fenyegetés volt, hanem egy olyan valami, amire érdemes volt odafigyelnem. Sohasem láttam értelmét az egésznek, nektek, nem volt semmi, ami összetarthatott volna benneteket.
- Nem illünk a képbe.
- Úgy van – bólintott. – Ennek ellenére, Med, nem ismerek két olyan embert, akik úgy összepasszolnak, mint ti ketten. Azt hiszem, két vagy három éve jöttem rá mindenre, amikor a beosztási ceremónián egymásra néztetek. Akkor még csak rajta látszott, de az óta a te arcod is ragyog a közelében, úgyhogy hiába tiltakozol, egyértelmû, hogy szerelmes vagy Regulus Blackbe, akármilyen értelmetlennek is tûnik az egész. Szerintem mindvégig ez volt az oka a barátságotoknak is. Ti tíz évvel ezelõtt megtaláltátok egymást, és bolondok lettetek volna elereszteni. És itt jön a híres elméletem, amit a múltkor említettem. Ha már akkor összejöttetek volna, mikor felfedeztétek, mit jelent fiúnak és lánynak lenni, mindent elszúrtatok volna, mert nyilvánvalóan nem voltatok elég érettek, hogy megbirkózzatok egy ekkora horderejû dologgal – a körülményekrõl nem is beszélve. Most jöhetett el az a pillanat, amikor már elég erõsek lesztek, hogy dacoljatok a külvilággal, azokkal, akik ellenetek vannak. Sirius két éve lépett le otthonról, igaz? – kérdezte hirtelen.
- Igen, de…;
- Regulus, azt hiszem, már akkor készen állt rátok; neki akkor fel kellett nõnie. De hajlandó volt várni, mert nem akart elveszíteni téged, és ez…; ez gyönyörû dolog, Med. Az egész folyamat az, az óvodás barátságtól máig. Még mindig nem látod?
- Mi van Daviddel? Karácsonykor róla magyaráztál valamit. – Megkapaszkodtam a gondolatba, az egyetlen fogódzóba a feje tetejére állt csodaszép világon.
- Õt Isten küldte, vagy nevezd, ahogy akarod: Sors, Végzet, Õrangyal, mit bánom én. Annyira logikus! Azért hitted, hogy szereted, mert így rá pazaroltad a gyerekes álmaidat, és most, mikor a múltad, a gondjaid és az összes esemény, ami a tíz év alatt veled történt, nõvé érlelt téged, már készen állsz Regulusra, ahogyan õ is rád. Minden a helyén van a ti történetetekben, a legapróbb láncszemektõl a legszörnyûbbekig. Még mindig nem…;?

Elképedve kapkodtam a szavak után. Igaza volt, vagy legalábbis mindketten úgy hittük, igaza van. Regulus is. Talán még Isten is.
- Jó sokat gondolkozhattál ezen – nyögtem ki végül.
- A történelem legvarázslatosabb szerelmi történetét páholyból nézhetem végig, naná, hogy odafigyelek rá, ez a legkevesebb!
- Ne dramatizáld túl. – Szétrántottam a baldachint, és kipattantam az ágyból. – Az emberek szerelmesek lesznek, ez törvényszerû.

Vidoran nyitotta ki a szekrényemet, hogy a következõ mozdulattal ruhákat dobáljon elém.
- De a legtöbben okkal lesznek azok, kiválasztják a nekik megfelelõt, valakit, aki illik hozzájuk. Egy külsõ szemlélõ benneteket csak balhét lát, nem ésszerûséget.
- A mi szerelmünknek biztos magasztosabb oka van – fintorogtam, mert az ötletet is nevetségesnek találtam. Zúgott a fejem Shirley elõadásától, szokatlan volt minden új gondolat. A sötét teremben végre világos lett, de ettõl csak még jobban szorongtam; a barátságnak Regulus és köztem már célja, jövõje és tétje volt, amit bonyolult volt felismernünk – ékes példa volt erre a tegnap délután.
- Annál jobb – kacsintott rám. Az orrom alá dugott egy komplett ruha szettet, és jelentõségteljesen meredt rám, amitõl még zavartabbnak éreztem magam.
- Mit mûvelsz?
- Most mész, és találkozol Regulusszal. Ebben.
- Mi? Dehogy! – Elkeseredetten tiltakoztam. – Elõbb le kellene tisztulnia ennek az egésznek…;
- Az univerzum arra vár, hogy legálisan smároljatok!
- Shirley!
- Med, tegnap elcsesztétek – közölte velem a lehetõ legkönyörtelenebbül. – Mikor hoznád helyre, ha nem most?

Elkeseredetten huppantam le a földre.
- De nem az univerzum miatt.
- Hát persze, hogy nem – vigyorgott.
- És nem is azért, mert elhiszem ezt a sok sületlenséget. A dolgok csak úgy vannak, minden különösebb ok nélkül – folytattam magamat gyõzködve: eredménytelenül. – Azért keresem meg, hogy kibéküljek vele, mert barátok vagyunk. Barátok.

Álmodik a nyomor.
Na, nem, ketten már túlerõben vagytok. Tûnés!
Medy, azért kell beszélned vele, mert Shirleynek igaza van. Szerelmes vagy. Szükségetek van egymásra. Szükséged van rá, hogy úgy szeressenek, mert tudom, hogy majd’ beleõrülsz abba, hogy anyuék tudomást sem vesznek rólad. Úgy érzed, mindannyiunkat elveszítettél, mikor eltûntem. Hagyd, hogy valaki végre boldoggá tegyen, Medy! Regulus az egyetlen, aki valóban képes erre, te is tudod. Azzal nem segítesz senkin, ha harcolsz egy ilyen szép dolog ellen. Így arra is nagyobb esélyed lesz, hogy megmentsd…; Gyerünk, kelj fel, és tedd meg a kedvemért! Magadért. Tedd, amit tenned kell.


- Ez a bambulás azt jelenti a mi nyelvünkön, hogy „Parancsára, Brooks tábornok, az egyenruhámban hódítom meg a területet!”? – Barátnõm az ágyon hasalva hajolt be az arcom elé.
- Szabad fordításban. Figyelj, Shirl…;
- Igen, Field hadnagy?
- Biztos, hogy szeret? – Térdeimet átkarolva pislogtam fel rá, miközben kipirult arccal, hevesen dobogó szívvel vártam a megerõsítést.

A könyökére támaszkodott, úgy válaszolt, azzal a mosollyal az arcán.
- Egészen biztos.
- Akkor most átöltözöm – tápászkodtam fel megadóan.
- És megfésülködsz – tette hozzá.
- És megfésülködöm.
- És megígéred, hogy adsz neki valamilyen jelet.
- Mi?
- Puszit, érintést, valamit – magyarázta. – Meglátod, hogy reagál, aztán elfogulatlanul el tudod majd dönteni, hogyan tovább.
- Félek – vallottam be.

Csak hagyd, hogy megtörténjen. Engedd el magad.

- Hidd el, hogy õ is. Pont azért kell bátorítanod valamivel. – Biztatóan rám mosolygott, majd hozzám vágott egy pulóvert. – Gyönyörû vagy, Field hadnagy, úgyhogy bevetésre fel!

*


- Hihetetlen, hogy fél óráig készülõdtél! – Nem elég, hogy amúgy is az idegösszeomlás szélén álltam, úgy izgultam, még az állítólagos legjobb barátnõm zsörtölõdését is végig kellett hallgatnom. A cipõm talpa alatt bántón csattogott a hálókörletünk csigalépcsõje.
- Nem is! – mentegetõztem egy mosómedve határozottságával.
- De igen, szabályszerûen bezárkóztál elõlem a fürdõbe, és ne is próbáld bemesélni nekem, hogy fogat mostál! Komolyan, te vagy az egyetlen ebben az országban, aki egy órán belül ennyiszer képes meggondolni magát, a megfutamodásról nem is beszélve! – Indokolatlanul nagy zajt csapott mögöttem, rettentõen idegesített. Ha nem tudtam volna, hogy tanulni készül, azt hihettem volna, hogy randija lesz, és késésben van, ami ugyebár eleve hamvában holt ötlet, hacsak nem fanyalodott rá Zambinire.
- Szállj már le rólam, Shirley…;
- Min veszekedtek már megint? – nézett fel Jeremy egy jegyzet-barikád közepébõl, miután éppen elcsípte kis vitánk végét. A többi hollóhátashoz hasonlóan már kora reggel a klubhelyiségben tanult, így a terem a szorgalmas munka morajától zümmögött.
- Lényegtelen – vágtuk rá egyszerre Shirleyvel.
- Nekem mindegy – vigyorgott Jeremy. – Legalább a ti reggeletek dinamikusan indul.
- Megnyugodhatsz, már ébren vagyok. – David haja ezerfelé meredt, pennája fölött álmosan fürkészte egy pergamen elsõ sorát; úgy tûnt, nem fog egyhamar tovább haladni, pedig Agatha, nyilván az eredményesebb munka érdekében, a legtávolabbi asztalnál magolt lelkesen.

Megcsóváltam a fejem – a kiábrándító közhangulatra reagálva -, majd egy nagy levegõ után Jeremyhez fordultam:
- Nem láttad Regulust?
- Nem – pislogott meglepetten. – De ha megtalálod, mondd meg neki, hogy valamikor muszáj sakkoznia velem, mert Mr. Éberálom folyton csajozik, és nincs rám ideje.
- Remélhetõleg Mr. Black is így lesz ezzel nemsokára – röhögött fel Shirley minden nõiesség nélkül, amitõl nemes egyszerûséggel halálra rémültem.

Szerencséjére gyorsan regenerálódtam, és morcosan sziszegtem felé:
- Úgy rémlik, te nagyon sietsz valahová!
- Mi baja van? – bökött immár a nyelvét nyújtogató barátnõmre Jeremy. – Mire akart kilyukadni azzal az elõbb?
- Ne foglalkozz vele! – vágtam rá.
David kisebb fáziskéséssel bekapcsolódott a beszélgetésbe, habár jobban jártunk volna mindannyian, ha nem teszi.
- Te is lecserélsz Blackre? – Szemrehányó pillantást vetett Jeremyre.
- Ezzel meg mire…; - kezdtem döbbenten, de Shirley, mint aki álomból ébredt, karon ragadott.
- Te meg vele ne foglalkozz, inkább menjünk. Én éhes vagyok, neked meg dolgod van. Sziasztok! – Intett egyet a fiúknak, aztán se szó, se beszéd elrángatott onnan, egyenesen a kijárat felé.
- David vajon…;
- Csönd! Felejtsd el. Nem normális. Neked most másra kell koncentrálnod. Ügyes légy, ebédnél találkozunk!
Határozottan sietett valahová, szinte porzott utána a hideg kõfolyosó, abban azonban igaza volt, hogy sem vele nem értem rá foglalkozni, sem az új parfümjével, sem pedig David megjegyzésével, épp elég volt megbirkóznom a gyomromba visszatérõ vibráló idegességgel.

Valami végérvényesen megváltozott azzal, hogy beismertem magamnak, amit Regulus iránt érzek, és ez megrémisztett a maga visszavonhatatlanságával, hiszen minden visszavezetõ utat elzártam magam mögött; úgy éreztem, percrõl percre nyomasztóbb a bizonytalanság a mellkasomban. Hihetetlennek találtam, hogy Regulus talán már évek óta együtt él ezzel a szorítással, mikor nekem a percek is halálosnak tûntek alattomos tûszúrásaikkal. Hiába próbáltam elfojtani a kételyt, hiába nyugtatott Caitlin hangja is fáradhatatlanul, a fülemben dübörgõ vér harsogva zengte rettegõ szívem kérdéseit.

Mi van, ha nem szeret? Mi lesz akkor a barátságunkkal? Mi lesz velem?

Ráadásul azt sem tudtam, hol keressem õt azon a pofátlanul, kihívóan napos vasárnap délelõttön. Sejtettem, hogy a könyvtár zsákutca lesz, és Madam Cvikker engem igazolt, amikor elhaló tudakozódásomra azt felelte, Regulus úgy fél órája kölcsönzött ki egy rakás könyvet, aztán távozott.

Szinte meg sem hallottam, hogy sápadtságomra panaszkodik, és hellyel kínál, kétségbeesetten szédelegtem ki a folyosóra, magamhoz ölelve félkész házi dolgozatomat, az egyetlen szilárd pontot a hullámzó pillanatban, a látogatásomat indokoló drága ürügyet.

Nem sok hely volt a kastélyban, ahol el tudtam képzelni sorsdöntõ találkozásunkat, és alkalmas volt egyúttal arra is, hogy Regulus, hóna alatt a lexikonokkal elvonulhasson nyugodtan tanulni.

Arra a helyre mentem tehát, ami a legkedvesebb volt számomra, és amitõl éppen ezért nem vártam csalódást.

A teremajtó döngve csapódott be mögöttem, biztosra vettem, hogy ha Reg odabent van a kis szobában, meghallotta. Ettõl függetlenül nem jött elém, még akkor sem, mikor jellegzetes, surranó hanggal végigvonultam az üresen ásító padok között, egészen az ajtóig, melyen nem mertem csak úgy, könnyedén benyitni.

A szívem a torkomban dobogott, és megálljt parancsolt, de mivel kínos lett volna tovább halogatni a dolgot hangos bevonulóm után, úgy, ahogy voltam, kipirult arccal és kapkodó lélegzettel bekopogtam.
Hallottam, ahogy a bal sarokban nyikorogva eltolja a nehéz széket az íróasztaltól, puha léptei néma visszhangot vertek a fülemben, együtt a tétovázását jelzõ csönddel.

Végül ott állt elõttem teljes életnagyságban, elõször azóta, hogy a szememrõl lehullott az elfojtás homályos hálója, és ahelyett, hogy összeestem volna a szívdobbanásaim súlya alatt, a világ egy éles kanyarral a helyére rándult.

- Csatlakozhatok az egyszemélyes tanulókörödhöz? – Eltartottam magamtól a szomorúan összepréselõdött papírhalmot, hogy nyomatékot adjak a lazának szánt kérdésnek.
- Honnan veszed, hogy egyedül vagyok? – dobta fel rögtön a magas labdát. Próbára tett, s ezzel önmagát védte az újabb pofonoktól.
- Reménykedem benne, hogy rajtam, kívül senkit sem hozol le ide. – Ez tûnt a legjobb válasznak, úgy gondoltam, pont eleget mondtam vele ahhoz, hogy visszaadjam neki a reményt, és visszanyerjem a bizalmát.

Hosszan fürkészett, de nem felelt.
- Szóval? – Édesdeden oldalra döntöttem a fejem, mert ez mindig mosolyt csalt az arcára. – Bemehetek?
Hívogatóan intett azzal a kezével, mellyel eddig várakozón támasztotta az ajtófélfát.

Nem vártam tovább, pihenõt fújtam pattanásig feszülõ idegeimnek, és jelt adtam Regulusnak a támadásra.
- Köszönöm. – Puszit nyomtam az arcára, majd pirosló képpel a haját bámulva kisimítottam homlokából egy kósza tincset.

Éreztem, ahogy megdermed az érintésem nyomán, szája elnyílt a csodálkozástól, tekintete hitetlenül kutatta az enyémet, de csupán ennyi telt tõlem, ettõl is megszédültem, olyan váratlan hullámban öntött el a melegség.

Sietve lefelé néztem, majd az ágyra huppantam, hála az elmúlt hónapok megszokásának. Kapkodva szétterítettem magam körül a jegyzeteimet, és a sarokba kucorodtam, hátamat a falnak vetett párnának döntve.

Regulus piszmogott valamit az asztalnál, aztán lassú, kimárt mozdulatokkal helyet csinált magának, és mellém hasalt.

Minden épp úgy történt, mint bármelyik estén, mégis minden más volt, furcsán színes a köztünk feszülõ cérnaszálszerû gondolatoktól.
- Bájitaltan? – emeltem meg az egyik súlyos kötetet, amit közünk pakolt.
- Mi más – fintorgott fáradtan. Egy illanó másodpercig rám meredt, majd a földre dobta a könyvet, és közelebb húzódott.
Köhögésnek álcáztam elakadó lélegzetemet.
- Hol tartasz? – hajoltam a pergamenje fölé. Elõre zúduló hajam a nyakát csiklandozta, amitõl neki kellett hirtelen megköszörülnie a torkát. Összemosolyogtunk.
- Egyelõre még csak jegyzetelek ezekbõl a monstrumokból. Ha végeztem, segítesz?
- De csak akkor, ha te is nekem. Addig átolvasom, amit eddig írtam, mert lehet, hogy át kell dolgoznunk az egészet. Merthogy én nm túrtam fel forrásért a fél könyvtárat…; - Vízszintbe csúsztam, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek, így egy vonalba került a fejünk.
- Halihó – köszönt csillogó szemekkel.
- Bolond vagy – nevettem fel válaszul, és összeborzoltam a haját.

Végtelen percekig csendben dolgoztunk, csak a lapok zörgése hallatszott, ahogyan Reg a könyveket böngészte. Ódon illatuk keveredett az õ lágy, édeskés illatával, és megnyugtatóan font körül mindkettõnket; úgy éreztem, egész életemben így maradnék, Regulus oldalán, ebben a süppedõ, hangtalan szeretetben.

Mert már elhittem. Olyan intenzív volt, hogy bizsergett tõle a bõröm, túlmutatott minden kislányos álmodozáson, minden addig tapasztalt lüktetésen.
- Nézd, ebbe belefirkáltak. – A hátára fordult, hogy elolvashassam a cirkalmas betûkkel a margóra vésett szöveget.
- „A boldogság pillangó – olvastam hangosan -; ha kergeted, újra meg újra tovaröppen tõled, de ha csendben leülsz, talán a válladra libben.” – Szöget ütött a fejemben, hogy vajon hogyan került bele ez a pár sor pont ebbe a könyvbe, az pedig hogyan került éppen hozzánk, pont ebben a pillanatban. Ez megint az a láthatatlan erõ, ami Shirley szerint a mi történetünket mozgatja?
- Kicsit nyálas – vont vállat Reg.
- Egy picit. De azért nagyon sok igazság van benne, és szép, hogy a pillangóhoz hasonlítja a boldogságot. Tetszik.

Elgondolkodva felém fordította a fejét, fekete szemei elszántan égették az én kékségeimet.
- Med…;
- Mondd, Mr. Szarkazmus – suttogtam.

Féloldalas mosolyától kihagyott a szívem, a pulzusom pedig az egekbe szökkent, ahogy fölém gördült. Évezredekig fúrta tekintetét az enyémbe, majd könnyû csókot lehelt a számra, amitõl ködfátyolszerû öröm hullott a lelkemre, és a testem elfelejtett oxigénért kiáltani.
- Leszel a pillangóm?



*Shirley édesapja, Sebastian Brooks mugli származású, ezért a Field családnak ez a része nem részese az aranyvérû társadalom elit körének.
Tiszavirg I. by Sophie
Szerző megjegyzései:
Ajánlott szám: Miley Cyrus - When I Look At You (f?leg az utolsó részéhez passzol :))
Az utolsó mondatoknak lesz egy kisebb novella-vonzata, Prága címmel, de még nagyon kezdetleges, nem tudom, mikorra lesz kész, annyit ígérhetek, hogy még a következ? fejezet el?tt felteszem ;)
Ennyit bel?lem mára, jó olvasást ;D
Ui.: http://sistersouls.gportal.hu/gindex.php?pg=32542044 Tessék elolvasni, egy kis plusz finomság sok szeretettel ^^
Tiszavirág I.


/A tiszavirág nagyobb folyókon, különösen a Tiszán, nyáron megjelenõ, szárnyas alakban csak órákig élõ, barnás színû rovar, kérész (Palingenia longicauda).
Így ír egy lexikon a Nagyapa által olya nagyra becsült ország, Magyarhon egyik nagy folyójában a nyári napforduló környékén felbukkanó kérészfajról, mely csupán egy napig él: ilyenkor a népnyelv szerint virágzik a Tisza.
Az emberek szeretnek ezzel a különleges, egyedülálló sorsú rovarral példálózni, újra és újra megkérdezik, mi lenne, ha mi, a teremtés csodái is csak egyetlen napot kapnánk az élettõl? Mit tennénk a pár órával, ami szinte az ébredésre sem elég, mit kezdenénk az ölünkbe hullott kéretlen, szívfájdítóan gyönyörû élettel?
Természetesen könnyû fennkölten válaszolni minderre, és olyanok is akadnak, akik nem erõlködnek, elintézik a dolgot egy vállrándítással. Igazából nem is számít.
De van egy kérdés, amit még sohasem tett fel senki: mi történne a világgal, ha az aprócska tiszavirág hónapokig repkedhetne a víz felett? Vagy már azzal is nehezen birkózna meg, ha tanúja lenne egy naplementének, ha látná elsötétülni a természetet, a fényt? Mi lenne, ha a felszínen felfedezné egy fa hullámzó képét, ha elszédülne tõle, és megkeresné az erdõt, ahonnan lehajolt hozzá? Mi lenne, ha eltévedne, és elfelejtene meghalni?

Itt felejtett tiszavirágok voltunk mindannyian, és te…; te nem találtál vissza a folyóhoz./



Regulus Black barátnõjének lenni feleakkora hírveréssel járt, mint James Potterrel alkotni egy párt, ami pusztán annyit jelentett, hogy az emberek beszéltek ugyan rólunk, de nem pletykáltak, és a kastély lánylakóinak csak elenyészõ része kívánta a halálomat. Ezt Regulus azzal indokolta, hogy rajtam kívül senki sem képes huzamosabb ideig bámulni a bûn ronda képét, Shirley pedig továbbra is azt szajkózta, hogy mivel nyilvánvalóan összetartozunk, senki sem mert szemet vetni Regulusra, vagy legalábbis csak nagyon kevesen.

Nem hiányoztak a fenyegetõ levelek, amikkel annak idején a klubhelyiség kandallóját tápláltuk, de szívesen elcseréltem volna értük a barátaim reakcióját.

Sirius nem állt szóba velem, David nem állt szóba Regulusszal, James és Remus csalódottan méregettek, míg Lily bocsánatkérõ pillantásokkal tért ki az utamból. Rabastan Lestrange pedig – mint Reg hû barátja -, lassú, eltökélt munkával hangolta ellenem a Mardekár vezetõ rétegét, melynek többsége szerencsére körberöhögte a fiút.

Mi mégis boldogok voltunk, mert tisztában voltunk vele, hogy tökéletes elégedettség nem létezik, és együtt megbékéltünk azzal, amit a külvilágtól kaptunk. Úgy gondoltuk, legyõzhetõ problémákkal állunk szemben, és ebben igazunk is volt, csupán idõt kellett adnunk a többieknek, hogy megbékéljenek.

*


- Na, hol eszünk ma, bogaram? – Az elõcsarnok márványlépcsõin ballagtunk le kézenfogva, látótávolságra a nagyterem ajtajától. Regulus napok óta ugyanezzel a kérdéssel nyitotta meg esti kínlódásunkat a vacsoránál. – A féltékeny David mellett?
- Vagy esetleg a szintén féltékeny Rabastan oldalán? – szúrtam vissza bosszúsan. Ahogy telt az idõ, egyre inkább volt aggasztó, semmint vicces a barátaink hozzáállása. Egy hetük volt rá, hogy beletörõdjenek a megkérdõjelezhetetlenbe, mire várnak még?

A lépcsõ alján Reg magához húzott, és homlokon csókolt.
- Türelmetlen vagy, Meredtih Maeve Field.
- Shirley már az esküvõnket szervezi, Sirius ezzel szemben a kivégzésünket szervezgeti – kicsit éles a kontraszt, nem gondolod?
- Ez nem ok arra, hogy ilyen feszült légy. Lazíts! Különben is csak az én halálomat lesi. Jut eszembe, ehetnénk a változatosság kedvéért a griffendélesekkel, mert ott biztosan jó lesz a kaja, ha én leszek a fõfogás.
- Haha, nagyon vicces – fúrtam a vállába az arcom. – A Hugrabug nagyon kínos lenne?

Nevetésétõl finoman rázkódott a teste, úgy forgott velem körbe, amíg el nem szédültünk mindketten. A falhoz hátrált velem, és megcsókolt.
- Mi lenne, ha külön válnánk? Úgy talán egyszerûbb lenne megpuhítani õket.
- Azt hittem, csapatmunka lesz – húzódtam el meglepetten.
- Képzelj el engem, Siriust, meg téged, amint békésen tárgyalunk a kettõnk kapcsolatáról. – Nagyon jól tudta, mit csinál, ismert már, mint a tenyerét; hüvelykujjával meleg köröket dörzsölt az arcomra, ezzel gyõzködött.
- Utálom, mikor csak azért hízelegsz, hogy igazat adjak neked – duzzogtam lehunyt szemekkel, hogy legalább részben megõrizzem a szabad akaratom.
- Én is, bogaram, én is téged – nevetett fel halkan. – Szóval kibírsz nélkülem egy órát?
- Többet is, ha muszáj.
- Remek.
- De ne legyen muszáj!
- Majd integess, ha nem kapsz nélkülem levegõt. – Egy leheletkönnyû kézcsók után elindult a nagyterem felé, de pár lépésre tõle megtorpant, és visszalépdelt értem. – Kapok még egy utolsó puszit, hogy biztos legyek benne, nem vagy rám mérges?

Felszegett fejjel ott hagytam, csak foghegyrõl vetettem neki oda:
- Nem jó, ha visítva a nyakadba ugrom odabent, és össze-vissza csókolgatlak?
- Viccelsz? A Griffendél teljes kviddicscsapata ott van, nem verethetem szét magam az elsõ döntõ elõtt!
- Haszonlesõ.
- Mimózalelkû. – A kilincsre fonódtak ujjaim, mikor hátulról magához ölelt; a hideg fém a tenyeremet, forró lélegzete a nyakamat égette. – Még lógsz nekem egy puszival.
- Majd vacsora után megkapod – csaptam a kezére. – Egyébként feltûnt már, hogy egyre lejjebb csúszom az evolúciós létrán? Pillangó, bogár, mimóza…;
- A „vacsora után” azt jelenti, velem alszol?
- Black, mi ugyanazt a nyelvet beszéljük? – Kitártam az ajtót, hogy meneküljek a pirongató szituációból. Egyikünk sem gondolt még semmi olyanra, de a lehetõség ott volt, és a gondolattól melegem lett.

Amikor karjával a derekamon beléptem a diákoktól hangos terembe, az az érzésem támadt, hogy mindenki minket néz, holott valójában csak Shirley éber tekintete vette észre megérkezésünket. Azonnal lelkes integetésbe is kezdett, úgyhogy jobbnak láttam gyorsan búcsút venni Regulustól.
- Sok szerencsét! – Visszafogott puszit nyomtam az arcára, majd a válaszul kapott csillogó pillantást bezsebelve odasétáltam barátnõmhöz.
- Végre valahára ideértél! – Komor képpel fogadott, s kíméletlenül lerántott maga mellé. – David összeveszett Agathával, és órák óta egyiküket sem láttuk.
- És nekem mióta van közöm ehhez? – értetlenkedtem.
- Rajtad veszekedtek! Agathának gyanús lett, hogy David hirtelen úgy megutálta Regulust, és számon kérte rajta, mire David a fejéhez vágta, hogy foglalkozzon a saját dolgával…; Borzalmas volt, szörnyen kikeltek magukból.
- Még mindig nem értem, mit tehetnék ez ellen.
- Csak gondoltam, jobb, ha tudod – vont vállat.
- Hol van Jeremy? – Gyorsan végignéztem az asztalnál ülõkön, hogy megkeressem a fiút, de Shirley a mûvelet felénél lenyelte a franciasalátát, így hajlandó volt válaszolni.
- Davidet keresi, de szerintem a hasa úgyis mindkettõt idehozza záros határidõn belül.
- Shirley?
- Hm? – nézett fel kíváncsian. Fejemmel a bejárat felé böktem, mire elkerekedett a szeme, kezébõl pedig kihullott a villa. – Mi a fene…;

Jeremy Nadine-nal kézen fogva jött felénk, a megdöbbentõ azonban mégsem ez volt, sokkal inkább a Hedviggel meghitt közelségben nevetgélõ David.
- Attól tartok, háború lesz a szobánkban…; - motyogtam.
- Úgy van, megfojtom a kis libát. – Shirley markában szomorú gombóccá gyûrõdött a szalvéta, tekintete gyilkos dühvel meredt a közeledõ alakokra…; egész egyszerûen nem ismertem rá, még akkor sem, ha figyelmen kívül hagytam, amit mondott. Márpedig gyomorba vágó értetlenséget váltott ki belõlem, mikor értelmeztem szavait, olyannyira indokolatlanok voltak egytõl egyig. Az még rendben lett volna, ha Davidet akarja helyrepofozni, hiszen õt én is szívesen megleckéztettem volna, ha hagyom, hogy az elsõ benyomás irányítson, de a „liba” nem lehetett David…; Összezavarodtam, minden elõzetes megfontolás nélkül reagáltam valamit, szinte reflexbõl.
- Én Hedvigre gondoltam…;
- Én is rá, hát persze. – Egy legyintéssel félbeszakított, de mintha magához tért volna abból a különös, agresszív kábulatból, már csak a szája sarkában láttam a harag jeleit, még a húst is higgadtan döfködte.
- De Shirl, én azt értettem ez alatt, hogy Agatha és Hedvig fogja gyilkolni egymást. Neked mi dolgod vele?
- Micsoda?
- Shirley, hol jártál eddig? – Attól féltem, végérvényesen elvesztettem a fonalat. – Mi van veled? Ennyire megkedvelted Agathát, hogy a piti csatáit is helyette akarod megvívni? Vagy…; tudod, nem akarlak megbántani, de ebbõl bárki azt szûrné le, hogy féltékeny vagy rájuk. Belezúgtál Davidbe? Vagy…;
- Bocs, elmegyek lefeküdni, fáradt vagyok – kelt fel ásítva, tökéletesen közömbösen.
- Hallottad, amit mondtam!?
- Nem, sajnálom, nem figyeltem…; - Elmélázva lefejtette karjáról falfehér ujjaimat, majd minden magyarázat nélkül ott akart hagyni. Azután, talán eszébe jutott, kivel is beszél, odaköpött néhány közhelyet, mintha komolyan elhinné, hogy azt beveszem: - Nem alszom túl jól mostanában, a fejem is fáj…; Oszd le helyettem is a mi Casanovánkat. Ezért holnap biztosan felképelem.
- Az elõbb még nem róla beszéltél! Shirley! – Tétován távolodó alakját elnézve önkéntelenül is eszembe jutott, hogy megátkozták, de mindenki vidáman csevegett körülöttünk, még csak ránk sem pillantottak.
- Mész is, Shirls? – hallottam David hangját.
- Aha, hulla vagyok. Jó éjt.

Egy perccel késõbb picit megbillent alattam a pad, és a szemem sarkából láttam, hogy a fiú leült mellém. Tudomást sem vettem róla, amíg hanyagul át nem vetette karját a vállamon, és hangoztatni nem kezdett néhány igencsak dühítõ sületlenséget. Hogy finoman fogalmazzak.
- Mi a helyzet, kis bolondgombám?
- Egyél csigát, Thornton. – Lelöktem magamról ólomsúlyú mancsát, és újra barátnõmet kezdtem keresni, de az ajtó már Sirius mögött csapódott be, így elszalasztottam az utolsó pillantást, ami megerõsíthette volna a gyanúmat. Esküdni mertem volna rá, hogy Shirley sírt, mielõtt kiment…;
-…; azért vagy ilyen morcos, mert dobott a kis barátod? – Már azon voltam, hogy Shirley után rohanjak, de erre visszaereszkedtem Davidhez, és nagyon reméltem, hogy minden érzékszervem csal: bizonyára rosszul hallottam, nem alkoholtól bûzlik, és az arcán sem Hedvig szájfényét látom megcsillanni…;
- Te pedig azért smárolsz Hedviggel, mert összekaptál Agathával? Azt hittem, ennél több eszed van. És neked is, Sunbow.
- Semmi közöd hozzá, mit csinálok. Lehetne – hajolt közel hozzám, hogy csak én hallhassam -, de elpuskáztad. Szar ügy, nemde?
- Nincs jogod ehhez – sziszegtem túl Hedvig idétlen kuncogását. – Nincs jogod úgy tenni, mintha dobtalak volna Regulusért, mert nem ez történt, te is tudod, és…; te jó ég, David, Agathát szereted, menj, és beszélj vele, ahelyett, hogy leiszod magad, és a szobatársával kavarsz!
- Fáj? – röhögött fel.
- Jeremy! – fordultam el tõle – hiába. Jeremy vadul tapadt Nadine szájára az asztal másik végén. Mi a franc folyik itt? Valaki csípjen meg – gondoltam kétségbeesetten. Kezdtem elveszíteni az önkontrollt, olyan volt az egész, mint egy rémálom, ám amikor David a combomba markolt, csak még szörnyûbb lett minden, ahelyett, hogy felébredtem volna.
- David, vedd le rólam a koszos…;
- Na, most nincs itt a te drága Blacked, hogy megvédje a tulajdonát? – Kéjesen vont magához közelebb. Egyre többen figyeltek fel a közjátékunkra, csak idõ kérdése volt, hogy a tanároknak is feltûnjön, valami nincs rendben.

Valami? Semmi sem volt rendben.

- Ami azt illeti, itt van, habár Med nem a tulajdona. – Regulus meleg tenyere csusszant a vállamra, amitõl valamelyest össze tudtam szedni magam.
- De jó, hogy jössz – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Jaaa, úúúgy vááártunk. – David arca undorító grimaszba olvadt, Hedvig feje az ölébe hanyatlott. Hányingerem volt.
- Mi történt? – Felálltam, hogy minél messzebb kerüljek Davidtõl, és minél közelebb Reghez.
- Rabastan – szûrte a fogai közt, a másik fiút bámulva izzó szemekkel. – Most azt terjeszti, hogy rendszeresen lefekszel a bátyámmal, úgyhogy eljöttem. Ha egy másodperccel is tovább hallgatom, a torkának ugrottam volna.
- Oké.
- Menjünk? – fordított maga elé mindentudóan, miután volt szerencséje felmérni a terepet.
- Ne, még…;
- Mit terjeszt az a kis pondró? – ordította el magát David.
- Parancsolsz? – Regulus hangja remegett az undortól vegyes indulattól. Azt is éreztem, hogy…; féltékeny, ami ebben a groteszk, világból kiábrándult jelenetben különösen furcsa, csaknem nevetséges volt. Nem nevettem.
- Lestrange haverod, az a patkány…; mit mondott Meredith-rõl?
- Hozzám beszélsz? – A kérdés vészjóslóan ívelt a magasba.
- Ne csináld. – Lábujjhegyre álltam, és a vállába kapaszkodtam, hogy egy magasságban legyünk, de bármit csináltam, nem figyelt rám. – Reg…;
- Nem, mintha megérdemelnéd. – David a lábam elé köpött. Regulus ugrásra készen feszült a mellkasomnak, én pedig tehetetlen rongybabaként lógtam rajta.
- Reg, nagyon kérlek. – Megérintettem az arcát, hogy legalább egy szívdobbanásnyi idõre a szemembe nézzen. – Engedd, hogy én intézzem – suttogtam a szájára. – Odalent találkozunk. A kedvemért, Reg. Kérlek…;

Gyorsan megcsókolt, majd kicsörtetett; az ajtó döngve csapódott be, az állandósulni látszó csöndben ékes bizonyítékaként tomboló dühének.

Adja Isten, hogy Jeremy józan legyen…;

- Jeremy! – kiáltottam. Nem számított, hogy ezúttal tényleg engem figyel mindenki, futottam az utolsó reményem felé, hogy Davidhez rángassam, és közben leszereljem a közelgõ Flitwick professzort. – Jeremy…; - Zihálva fékeztem le elõtte, nem törõdtem Nadine mérges fintorával; a házvezetõnk már csak méterekre volt tõlünk.
- Mi a baj?
- Lehelj rám. Most!

Furcsálkodva összeráncolta a homlokát, és félredöntött fejjel, elgondolkodva vizslatott engem, a fújtató, sírás szélén álló gyerekkori barátot, akit hihetetlen módon ezúttal képtelen volt egy csapásra megérteni; komolyan megfordult a fejemben, hogy behúzok neki egyet, úgy igazán, fiúsan, ahogyan Flame tanította annak idején. Végül nem volt rá szükség, hogy fitogtassam vitatható tudásomat, mert egy kellemetlen elvörösödést követõen észbe kapott, és megvilágosult.
- Úgy szégyellem magam…;
- Azzal ráérsz, most vidd ki innen Davidet – hadartam, a hátamban érezve a professzor tekintetét. – Te meg Hedviget. Nyomás! Jaj, Jeremy, segíts Davidnek, nagyon rosszul van – siránkoztam színpadiasan, valódi könnyekkel, mikor megjelent a jobbomon a bûbájtan tanár apró árnyéka.
- Mi történt Mr. Thorntonnal? – cincogta Flitwick.
- Elnézést ezért a kavarodásért, uram – mondtam õszinte kétségbeeséssel. – David ma nem vette be egyik bájitalát sem, emiatt viselkedik így…;
- Bájitalok? – hökkent meg.
- A szülei halála óta – bólintottam sötéten. Könnyen ellenõrizhetõ hazugság volt, de Flitwick bízott bennem, és a szülõk halála utáni mély depresszió abban a vészterhes idõben olyan természetes volt, hogy elég volt csak megemlítenem, már nem is volt kedve tovább faggatózni mély együttérzésében. Egyébiránt haragudtam Davidre, nem is kicsit, úgyhogy szinte kárörvendõen állítottam be gyógyszerfüggõnek, aki az elmebaj szélén ingadozik. Csúnya dolog, de tényleg nagyon ki voltam borulva.
- Én miért nem tudok errõl? – Meglepetésemre a professzor felháborodott a dolgon, és nem hagyta egykönnyen annyiban.
- Nem akarta reklámozni, uram, de hiszen ez érthetõ is, nem?
- És Sunbow kisasszony? – faggatott tovább elszántan.
- Ó, õ…; azt hiszem, a vidító-bûbájt gyakorolták egy barátnõjével. Valami ilyesmit mondott, bár nem nagyon értettem, állandóan nevetett. – Semmiképp sem szerettem volna falazni Hedvignek, mert gusztustalan dolgot mûvelt, ha viszont az igazat mondom, nagyobb eséllyel buktattam volna le Davidet is, aki bármit tett, a barátom volt. Így hát hazudtam.
- Szóval egy depressziós, és egy betegesen vidám, hm?
- Ez nem vicces, uram – sírtam el magam ismét. Nem esett nehezemre, labilis érzelmi fázisban voltam.
- Nem is annak szántam…; - Esetlenül megveregette a könyököm. – Na, Miss Field…; Menjen inkább, segítsen a barátjának…;
- Sajnálom, tanár úr, nem a maga hibája, csak…; annyira borzasztó minden…; David…; meg a szülei…;
- Persze, persze…; na, menjen csak, semmi baj…;

Nem kellett többször mondania, sarkon fordultam, és diáktársaim tekintetének kereszttüzében kiszaladtam a nagyterembõl. Az ajtóban kis híján összeütköztem Jamesszel, aki kivételesen aggódva pillantott vissza rám, ettõl azonban még rosszabbul lettem, és az elsõ üres folyosón meg kellett torpannom, hogy kisírjam magam. Kétszer is abbahagytam, de mindkétszer Sirius hangját véltem hallani, és újra kellett kezdenem. Aztán Caitlin kezdett csitítgatni, majd egy Flame-rõl szóló újságcikket olvasott fel valaki, miközben elhaladt mellettem, amiben apám is benne volt, sõt, anyám receptjeit is emlegették, úgyhogy rendesen kiborultam az életemtõl.

Tulajdonképpen végigbõgtem az RBF-évemet, és ennek még csak köze sem volt a vizsgáimhoz. Kár, pedig milyen drámai lett volna.

*


A Hollóhát-toronyban csönd honolt, csupán néhány felsõbb éves készülõdött a szokásos éjszakai tanulásra; papírzörgés, halk nevetések, miniatûr roxforti élet hangjai szûrõdtek ki a bejáratot õrzõ sas tollai közt.

Az elsõ, akit a kék kárpittal szegélyezett ablakmélyedésnél megpillantottam, Agatha volt, nem Shirley. Szívem szerint tétovázás nélkül hagytam volna magányosan ácsorogni, és inkább a barátnõm keresésére indultam volna, de olyan szánni valóan festett a beszûrõdõ holdfényben, hogy komolyan megsajnáltam, és képtelen voltam csak úgy elmenni mellette.
- Szia – ereszkedtem le mellé.
- Aranyos vagy, de felesleges fáradnod – mosolygott rám megtörten. Szürke arcát búsan keretezte szalmaszerû, szürke haja, seszínû szemei tompán csillogtak ki az ablakon.
- Már tudsz róla? – Mivel nem voltunk barátnõk, meglehetõsen ügyetlennek és semmirekellõnek éreztem magam, nem tudtam, hogyan vigasztalhatnám.
- Az elõbb jöttek fel. Rám se bagózott. Hedvig meg felment vele a szobájukba, úgy ragadt rá, mint egy rohadt kis…; szóval, mint egy pióca.
- De ugye…;?
- Jeremy leküldte. Rendes srác. – Újabb színtelen mosoly. Eddig észre sem vettem, hogy csak David közvetlen közelében láttam ezt a lányt szívbõl nevetni.
- Tudok segíteni valamiben? – Esetlen voltam, és nem is tûnhettem túl õszintének, de látszólag jólesett neki.
- Nem, köszönöm. Azért kedves tõled. Nem mindig látszik, de…; örülök, hogy ismerhetlek.
- Én…; - Zavarba jöttem, és bántott, hogy nem tudom igazán kedvelni Agathát, mikor õ megnyílik elõttem, és elmondja, hogy minden hülyeség ellenére kedvel engem. Rossz érzés volt. Megérdemelt volna valami igazit, éppúgy, mint David. – Meg fogsz neki bocsátani?
- Meredith, ezen nincs mit megbocsátanom – csóválta meg a fejét. – Téged szeret, velem jár, Hedviggel kavar…; Ez neki rosszabb, mint nekem. Muszáj, hogy az legyen – tette hozzá. Olyan volt ez, mint valami ima, ami nagy buzgalmában rossz felé görbült, és nem Istenhez szállt.
- Téged is szeret. – Meglepõdtem magamon, mert eszembe sem jutott belemenni egy kegyes hazugságba. És Agatha ezt is díjazta.
- Tudom. De ha eléd raknak egy kupac ezüstöt, és egy kupac aranyat, te is látod a különbséget, nem?
- Én…; - Tulajdonképpen nem fair, hogy valakinek lelkiismeret-furdalása van valami miatt, amirõl, és ami ellen nem tehet, mégis, sokszor erõsebb ez a fajta bûnbánat, mint a valódi. Ott és akkor nem tudtam megbirkózni mindezzel, de õ nem bánta. – Sajnálom. Nem láttad Shirleyt?
- Nem. De biztosan jól van, erõs lány. Néha azt kívánom, bár olyan lehetnék, mint õ. Te is. – Nem kérdezte, közölte, és meg kellett állapítanom, hogy Agatha a maga csendes módján nagyon jó megfigyelõ.
- Akkor én most…; megyek és megkeresem õt. Vigyázz magadra. Szia!
- Viszlát, Meredith.
- Med – mosolyogtam vissza rá. – Szólíts Mednek.
- Med! – Nem Agatha gyakorolt, az érces hang Jeremyhez tartozott. Sietve félrehúztam õt a klubhelyiség egy néptelenebb zugába.
- Minden rendben ment? – kérdeztem.
- Igen – bólintott. – Nézd, röstellem, hogy…;
- Hagyjuk ezt most. Shirleyt láttad?
- Igen.
- Azt is, hogy sírt?
- Igen. – Hirtelen lesütötte a tekintetét.
- Akkor muszáj megtalálnom.
- Ne! – Karját sorompóként emelte elém, szinte visszapattantam róla. – Jó helyen van. Majd holnap beszéltek. Bízz bennem – mondta erõtlenül, mint aki tudja, milyen nehéz a vacsora után becsuknom a szemem, és hagynom, hogy vezessen.

Tudta is.

- Rendben.
Köszönés nélkül hagytam ott, ezzel jeleztem, hogy lesz még megbeszélnivalónk bõven. De aznap már belefáradtam mindenbe, olyasmire volt szükségem, ami kívül esik mindezeken a problémákon. Egy külön világra. Csodaországra.

*


Fázósan összefontam magam körül vékony pulóverbe bújtatott karjaimat, és elátkoztam magam, amiért nem jutott eszembe melegebb holmit is belegyömöszölni a táskámba, mielõtt elindultam Regulushoz. Foghattam sok mindenre a feszült idegességtõl a fáradtságon át arra, hogy nem szerettem megvárakoztatni Regulust, de végeredményben csak az számított, hogy jéghideg volt az alagsorban, és még nem volt túl késõ ahhoz, hogy mardekárosokkal fussak össze.

Végül különösebb incidens nélkül eljutottam a mi titkos zugunk elõszobáját képezõ tanteremig, ahol, ha lehet, még zordabb idõjárás fogadott, mint odakint a folyosón.

Elcsigázott tagjaim életre keltek, mikor a kis szobába benyitva jólesõ meleg fogadott, a vaksötét azonban lehangolt, nem hittem, hogy Regulus elalszik, vagy ami még rosszabb, el sem jön.

Akkor engedtem fel teljesen kívül-belül, mikor az ismerõs illatfelhõt követve mégis magához ölelt, s nem engedte, hogy meggyújtsam a fáklyákat; kezemet összekulcsolta a sajátjával, pálcámat a koppanásból ítélve az asztalra dobta.

Homlokát az enyémnek támasztotta, nagyot sóhajtott, de sokáig egy szót sem szólt.
- Sajnálom, bogaram – suttogta végül bûnbánóan. – Ingerült voltam Rabastan miatt, és mikor David elkezdett kötözködni, majdnem eldurrant az agyam. Nem akartam még én is…;
- Álmos vagyok – súgtam válaszul.
Összedörzsölte az orrunkat.
- Ez azt jelenti, hogy nem haragszol?
- Ez azt jelenti, hogy te vagy a legjobb dolog ebben az órában, a napban, az életemben. Meg persze azt is, hogy álmos vagyok.

*


A szoba sarkába helyezett pamlag kapkodó, nemtörõdöm munkáról árulkodott, mintha valaki csak úgy odalökte volna, tökéletes aszimmetriára kárhoztatva. Egy kislány feküdt rajta, kezeit maga alá gyûrte, lábait öntudatlanul lelógatta a keskeny bútordarabról. Testén látszott, hogy rövid idõ alatt sokat nyúlt, de felépítése nem volt aránytalan, egészséges, jól táplált gyermeknek tûnt volna bármely külsõ szemlélõ számára, ahogy ott szuszogott békésen; csupán szemhéja rándult meg néha indokolatlanul, talán intenzív álma miatt.
- Olyan békés, mikor alszik. – A nõ nem messze ült a lánytól, egy rozoga széken, mely az egyetlen bútordarab volt a tágas szobában a kanapén kívül. Arcát megvilágította a résnyire nyitott ablakon behunyorgó csillagfény, de mivel a többi ablakot gondosan beszögezett palatáblákkal fedték el, a mögötte álló férfiból csak két nemes ívû kézre esett gyér megvilágítás, szép vonalú arcát homály borította.
- Meredith is ilyen volt. – Rekedtes hangja szinte zajtalanul szelte át a helyiséget, így vigyázott az alvó kislány nyugalmára. A férfi végigsimított nyitott tenyerével a nõ nyakán és vállán, aztán kissé keserûen folytatta. – Amikor még egészen kisbaba volt, állandóan aludt, én meg játékokat tornyoztam a kiságya mellé, felkapaszkodtam rájuk, és addig néztem õt, míg valaki le nem parancsolt onnan. Ha megcirógattam azt a pöttömnyi kis mancsát, sokszor megmarkolta az ujjam, és nem is eresztette, én pedig azt képzeltem naiv kisfiúként, a magam négy évével, hogy az egyedüli vagyok a világon, akibe kapaszkodhat.
- Sokáig így is volt, nem? – Képtelen volt megállni, türelmetlen, elsietett csókkal zárta a kérdést, talárja puhán súrolta a szék támláját, miközben felemelkedett.
- Talán. – A férfi egy kósza pillanatra magához ölelte a nõt, de tekintetével egy percre sem hagyta õrizetlenül a lányt. – Caitlinnel minden más volt, idõsebbek voltunk, és õ inkább Medért volt úgy oda, én meg…; azt hiszem, meg sem próbáltam többé az lenni, akibe Med fogódzhat.
- Ne okold magad a makacsságáért, Flame. Ha közénk tartozna, nem kellene lemondanotok egymásról, visszahódíthatnád a szeretetét. Piton levelei alapján pedig csak azt mondhatom, Meredith jól van, cseppet sem magányos, és…;
- Olvastad te azokat a leveleket? – Flame dühösen hátrált el a nõtõl. – Tönkretettem az életét, és emiatt olyanokhoz menekül, akiket elõbb-utóbb éppúgy ellopunk tõle, mint a kishúgát.
- Ne beszélj így, ha a Sötét Nagyúr megtudja…;

Ijedten hagyta félbe a megkezdett mondatot, mert a kislány hirtelen szaggatottan, természetellenes vívódással kapott levegõ után, ezzel magára vonta mindkettejük figyelmét.
- Menj, szól Sullivannek, hogy hozza a bájitalt. Nem lehetnek megint rémálmai…; Siess, Flame!

A férfi szó nélkül kisietett, így nem láthatta, hogy a nõ aggódva tekint utána. A féltõ fintor felemássá torzította a nõ gyönyörû arcát, oldalvást került az esendõ fénynek, ahogy a kislány mellé térdelt. Annak homlokáról kerekded cseppekben kezdett gyöngyözni az izzadtság, bõre tejfehérré fakult, olyanná, mint az álmaiba kúszó vastag, fullasztó köd.

/- Medy, mi ez? – Halálra rémülten szorongatta nõvére kezét, de szája kiszáradt, torkán nem jött ki hang. Kiabált, rengeteget kiabált, a nyakára fonódó kékes láng azonban nem engedte tovább sem a félelmet, sem Meredith máskor olyan lágyan csengõ becenevét a kislányból.
- Medy, Medy, Medy…;
Minél közelebb húzódott, annál inkább szorították a lábához osonó szörnykarok, bárhogy igyekezett is, ujjai ellenállás nélkül csusszantak ki Meredith tenyerébõl.
- Medy!
Egy sötét alak kapta fel, jegesen fénylõ kék szemével a nõvérébe fojtotta a kiáltást, õt pedig még mindig nem hallotta senki sem…; A sírás megállíthatatlanul tört elõ belõle, összemosta halott szavait, mint a nyári zápor a folyóparti homokvárat, amit Medyvel együtt építettek.
- Medy!
- Css, Caity, minden rendben – mondta a rettenetes idegen a bátyja hangján, és az ismerõs, borzalmas pacsuli és a testvéri ölelés hatására majdnem el is hitte neki, de akkor Medy felordított, azzal a kínnal, ami az õ szívét is kegyetlenül facsarta, és semmi sem volt rendben, mert hiába kapta vissza a hangját, Flame egy szûk gumicsõbe rántotta, mielõtt válaszolhatott volna a fájdalmas hívásra.
- Caitlin!
Gyûlölte, gyûlölt mindenkit, és rettegett, az édesanyját és Medyt akarta…;/

Caitlin, Caitlin, Caitlin…;

- Medy! – A lány a pamlagon verejtékben fürdött, hánykolódott a testét rázó zokogástól.
- Sullivan, igyekezz! – sikította az oldalán térdeplõ nõ. Flame körmei a karjába vájtak. Egyiküket a látvány kínozta, a másikat a büntetés réme, melyet gondatlanságáért kap a Sötét Nagyúrtól.
- Medy!
- Nyeld le, ettõl jobb lesz. – A Sullivannek szólított fiú higgadtan, gyengéden itatta a kislányt, mozdulataiból szeretõ gondoskodás áradt.
- Medy…;
- Elhagyott. Magadra hagyott, nem emlékszel? – A nõ hidegen, számító megfontoltsággal süvöltötte a szavakat. Flame összerándult mellette. – Nem kellettél neki. Senkinek sem, csak nekünk! Gyûlölöd õt! Gyûlölöd!

Gyûlölöm – gondolta a kislány -, gyûlölök mindenkit, és…;


…; és rettegek, az édesanyámat és Caityt akarom…;
- Med, ébredj!

Az izzadtság langyos patakokban folyt végig a hátamon ott, ahová Regulus hûvös tenyere nem ért oda idõben, könnyeimet pizsama felsõként használt hatalmas fekete pólója itta magába.

Szomjas voltam. Szárazságtól égett a torkom, sírástól a szemem, gyásztól a szívem, és percekig semmire nem voltam képes a fájdalommal világra szökõ szabálytalan lélegzésen kívül.
- Css, csak egy rossz álom volt, bogaram, semmi baj…; csak egy álom volt…;

Szinte anélkül néztem végig magunkon, hogy akár egy képkockát is felfogtam volna a látottakból. Aztán lassan eljutott a tudatomig, milyen lehetetlen testhelyzetben csavarodom rá Regulusra, és hogy a karján éktelenkedõ vöröslõ karmolásokat valószínûleg nyughatatlan vergõdésem okozta.

Koszosnak és ragacsosnak éreztem magam, el akartam bújni a valóság elõl éppúgy, mint az élénken kísértõ rémálom képei elõl, mert a kettõ görcsösen próbált egymásba csúszni, hogy becsapjon engem, de nem értettem, hogyan.
- Most elmegyek – közöltem határozottan Regulusszal, ám ernyedt izmaim az ellenkezõjét kiabálták.
- Dehogy mész – felelte lágyan.
- Izzadt vagyok, és gondolom büdös is, ki fogsz ábrándulni belõlem. – Próbáltam elhúzódni tõle, de csak annál szorosabban ölelt magához.
- Ha így maradsz, nem fázol meg, bármilyen vizes is vagy, egyébként pedig jó illatod van, mint mindig.
- Hazudós…; Szeretnék letusolni. Komolyan.
- Én meg azt szeretném, ha maradnál, és…; - Kicsit félve, bizonytalanul beszélt tovább, amitõl szertefoszlott a délibáb, hogy Regulus az én biztonságot nyújtó, érett társam. Pár hónappal fiatalabb nálam, ami nem igazán számít más helyzetekben, de most…; hiszen kamaszkorban a fiúk még sokkal éretlenebbek…;

Kínos volt, hogy ezt gondoltam, mert õszintén szerettem õt, de attól még gyerekek voltunk. Megijedtem. Azokban a percekben már amúgy is halálosan zavart voltam, nem tett jót az egyébként megbocsátható megingása, amikor egy érzõ szívû kõsziklára volt szükségem.
- …; és elmesélnéd, mit álmodtál. Azt hiszem, jót tenne. – Csak hiszed?

Nem akartam fájdalmat okozni neki, de rossz volt a közelében lenni, nevetségesen felesleges érzés, ami bántott, mégis muszáj volt elhúzódnom tõle.
- Inkább elmennék. – Kibújtam a takaró alól, és a papucsomat kerestem, meztelen talpammal a földet tapogattam. Kellemetlen helyzet volt mindkettõnknek, de szerencsére õ tudta, hogyan kell bátorságot meríteni egy kézfogásból.
- Komisz egy álom volt, hm?

Ahogy összefonódó ujjainkat néztem, a derekamat ölelõ fiú azzá lett, aki mindig is volt; visszavonhatatlanul az az ember, akire szükségem volt, az egyetlen, aki képes volt megadni a feltétlen bizalom biztonságát. A szívem a kétszeresére dagadt, miközben egy félfordulat után a vállára hajtottam a fejem.
- Igen, az…; De az a leg…; rémisztõbb, hogy annyira más volt, mint a többi. – Szabad kezemmel a takarót markoltam, a rettegéstõl hirtelen felerõsödött szorítással. Regulus kezét finom határozottsággal tartottam közel magamhoz, mert õ volt a kapaszkodó a valóságba. A paplan…; a durva anyagban az álmom rejtõzött, azt próbáltam megfojtani hiábavaló erõlködéssel.

Észre sem vettem, de az én kétségbeesett némajátékom közben Regulus a lehetõ leggondoskodóbban igyekezett visszahúzni maga mellé a melegbe; csak akkor eszméltem fel erre, mikor megdermedt az aprólékos mozdulat közben, kicsit megkésve, mintha csak most szorította volna háttérbe az aggódást a felismerés.
- Gyakran vannak ilyen rémálmaid?

Ez rizikós talaj volt, errõl még senkinek sem beszéltem. Shirley nagyon mélyen alszik, nem hiszem, hogy bármikor is felébredt volna a fojtott sírásra…; A kérdés kijózanított, éberré tett – elterelte a figyelmemet a jelenetrõl, amit valamilyen módon átéltem.
- Pont ez a lényeg. Nem ilyenek. – Kitérõ válasz volt, reméltem, hogy Regulus túl álmos ahhoz, hogy észrevegye.

Természetesen nem volt az, így hát kapkodva bebújtam mellé, és arrább lökdöstem, hogy legalább ezzel késleltessem a faggatózást.
- Hanem?
- Általában csak emlékek, amik mindig azzal az augusztusi nappal záródnak. Azután fel szoktam ébredni, és egy éjszaka csak egyszer fordul elõ, szóval nem nagy kunszt, felejtsd el. – Túl gyorsan túl akartam lenni rajta, óvatlanul fogalmaztam, ezzel pedig táptalajt adtam a további kérdéseknek.
- Milyen rendszerességgel jönnek elõ?
- Ez igazán nem fontos…; - motyogtam színlelt fáradtsággal.
- Med! – Egy pontosan kiszámított, erõteljes mozdulattal maga felé fordította az arcom; a sötétben csak égõ szemeit láttam, vonásai elmosódtak.
- Minden nap – suttogtam. – Minden áldott nap, mióta elrabolták Caitlint. De eleinte sokkal rosszabb volt, akkor is folytatódtak, ha visszaaludtam, most már…;
- Hogy-hogy eddig még nem ébredtem fel rá? – Önvád. Ezt akartam a leginkább elkerülni.
- Ez az elsõ, hogy akkor van rémálmom, mikor itt vagy velem. Olyan vagy, mint egy…; fal, egy pajzs köztem és a valóság közt. Ahogy mondtad…; a mi kis külön világunk. Pedig…; Istenemre mondom, nincs még egy ember a földön, aki ennyire közel állna ahhoz, hogy összekössön engem a borzalommal, ahová a húgom csöppent, mint te; amikor veled vagyok, mégsem tud a közelembe férkõzni semmi. Egészen más dolgokról szoktam álmodni ebben a szobában. Normális, boldog dolgokról. Rólad.

Az elõbbi, rémisztõen igazi és rossz érzés, mely valamilyen alattomos módon taszított Regulustól, egy ádáz pillanatig azt motyogta, Reg majd elvigyorodik az éretlen tinédzser srácok farkas mosolyával, és önelégülten azt kérdezi: „Velem?”, de nem tette. Még csak az árnyéka sem suhant át az arcán, bár nem sokáig figyelhettem; váratlanul, szokatlanul megfontoltan csókolt meg, szinte úgy, mintha bocsánatot kérne.
- Mi lehet az oka, hogy most mégis? – súgta bele az édesen vibráló sötétségbe.
- Ha zsigerbõl kellene válaszolnom, azt mondanám, azért, mert ezúttal a…; valóságot láttam. Hajlamos lennék azt hinni, hogy ez valami látomásféle volt, de…; - Haboztam. Olyan zavaros volt minden, ha az álmomra gondoltam, sokkal kényelmesebb volt a puha jelenbe kapaszkodni. -…; de több helyen is megbukik a dolog.
- Például?
- Egy sötét szobában voltak, Flame, ha jól emlékszem az arcára karácsonyról, a barátnõje, és egy kislány…; Caitlin, azt hiszem, legalábbis az, ahogy beszéltek róla, erre utal. – Akármilyen csattanó realitásként hatott ebben az irreális éjszakában, elmosolyodtam, mert jó volt azt remélni egy kicsit, hogy tényleg a húgomat láttam, épen és egészségesen, még akkor is, ha…; - Mégsem õ volt. Úgy értem, olyan nagy volt…; igazából alig lehetett látni valamit, minden ablakot eltakartak, ráadásul éjszaka volt, mint most, de…; alkatra nem tûnt kevesebbnek tizenkettõ-tizenhárom évesnél. Ez az elsõ bizonyíték arra, hogy csupán álom volt, csak éppen egy hangyányit hatásvadászabb az eddigieknél. Nem létezik, hogy egy hat évesbõl hirtelen kamasz legyen.
- Ez a varázsvilág, Med…; - mondta halkan Regulus.
- Piton kijelentette, hogy nem bántották Caityt, hogy nem esett bántódása. – Görcsösen ragaszkodtam ahhoz a hónapokkal ezelõtti találkozáshoz, szinte mániákusan, mert egyedül ez bizonyította, hogy Caitlin él. – Ilyen mértékû korosítás csak fekete mágiával, fájdalmas, kínzó ártásokkal lehetséges, képtelenség, hogy…; különben is, száz százalék, hogy álmodtam, mert Flame…; - A folytatás belém szakadt.
- Mit csinált a bátyád?
- Aggódott értem. – Ettõl zokogott a szívem, ezért potyogtak kerekded vérkönnyei. Pontosan tudtam, hogy ez lehetetlen, hogy mindaz, amit az általam látott alak mondott, nem lehet igaz, hogy az a testvéri szeretet réges-rég halott, talán soha nem is létezett, a karácsonyi jelenet a szülõi házban pedig csak halovány visszfénye volt, semmiképp sem olyan erõs és sugárzó, mint ahogy azt ez az álom, vagy látomás, vagy akármi mutatta. – Elmesélte annak a nõnek, hogy milyenek voltunk gyerekként. – Jólesett felidézni azokat a szavakat, ismét megálltam beszéd közben. – Azt mondta, borzalmas, hogy gyûlölöm, és beszélt jelentésekrõl, amiket Piton ír rólam a halálfalóknak, meg arról, hogy elõbb-utóbb…; téged is elszakítanak tõlem, ez különösen bántotta…; De hát Piton nem figyel, micsoda hülye ötlet, Flame pedig sosem ejtene ki ilyesmiket a száján, hidd el nekem.

Regulus halkan felsóhajtott, és fészkelõdni kezdett, de még valami eszembe jutott, úgyhogy nem tudtam jobban figyelni árulkodó testbeszédére.
- Sullivan…; Caitlinnek rémálma volt, rólam álmodott, arról a napról, mikor elvitték, mint ahogy én is szoktam, de ettõl megrémültek, Flame és a nõ szörnyen megijedtek, és hívták…; Graham segített lenyugtatni a húgomat. Graham Sullivan…; Ez az. Semmi, de semmi kétség, ez nem a valóság volt, hiszen Graham több mint egy éve halott. – Nem tudtam mire vélni a mardosó csalódottságot, ami a döntõ érv kimondását követte. Nem akartam. – Sejtem, mi lehetett ez az egész: egyfajta veszteséglista, amit jól megkevert és körített az idióta fantáziám. Egy groteszk, morbid ábránd, semmi több.
- Sajnálom, bogaram. – Szorosan magához ölelt, majd homlokon csókolt, mintha megérezte volna, mi a legjobb nekem abban a süvítõ pillanatban. – Erre riadtál fel? A felismerésre?

A kérdés ráébresztett, hogy nem csalódott vagyok, hanem mindenem fáj, mindenem egy sejtként retteg, hogy valami mégiscsak igaz lehet mindabból, amit láttam.
- Nem. Az a nõ…; amikor Caitlin felébredt, értem kiáltott, õ meg…; Azt hazudta, nem kell nekem, hogy eldobtam magamtól, hogy nem szeretem…; A szemébe ordította, hogy gyûlölnie kell engem, és õ elhitte…; Kimondta, Reg. Caitlin gyûlöl engem.
- Med, ez puszta spekuláció…;
- Ne hazudj nekem, te is tudod! Sõt, Piton is tudja, Malfoy is tudja, az összes halálfaló, Flame-mel együtt, hogy ez történik…; - Könnyek gurultak le az arcomon, ahogy a világra küzdöttem a szörnyû szavakat. – Ezért tartják fogva, ezért a bátyám volt az, aki elrabolta, hiszen így könnyebb az eltervezett módon felnevelni…; - Megfagyott az élet bennünk és körülöttünk, magától lehullott a fátyol az egyik titokról, amit Regulus iszonytató jövõje sejtetett. Fájt.

Õ egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy felkeljek, és belebújjak a papucsomba.
- Kimondod végre? – suttogtam a térdemet bámulva.
- Nem elég, hogy tudod? Nem elég, hogy van okod megutálni engem és az anyámat, aki az unokanõvéremtõl tudja, és aki ezzel példázta a Nagyúr zsenialitását? Nem elég, hogy a világ legnagyobb fekete mágusával plakátoltam tele a szobám? Ez mind nem elég, hogy szakíts velem?
- Tõled akarom hallani, azokkal a szavakkal, amikkel Bellatrix közölte anyáddal. Egy halálfaló szavait akarom hallani a te szádból, mielõtt itt hagylak. – Lábujjaimat kétségbeesett görcsbe rántottam, kezeim az ágy szélét markolták istentelen haraggal ás fájdalommal.
- Csak menj el, Meredith.
- Hát jó – tört ki belõlem visítva. – Ha egy szép napon rátalálunk Caitlinre, én vagy az apám, hazajön majd velünk, úgy tesz, mintha el sem tûnt volna, aztán ez a hat, hét vagy tudom is én hány éves kis tündér a legváratlanabb pillanatban ellenünk fordul, és... Meg fog ölni minket, jól mondom? Kiirtja a családot. Szeretném, ha csak megátkozna, de azt bárki megtehetné közüle…; közülük, ahhoz nem kellene egy kislány ártatlan keze. Caitlin fog végezni mindannyiunkkal, mert ez az ideális kezdet Voldemort Nagyúr tökéletes jobbkezének, nem igaz? Vajon a vén szörnyeteg pályafutása is így indult be?

Észre sem vettem, hogy a számonkérés hisztérikus zokogásba fulladt, amíg az arcom égni nem kezdett a vigasztaló érintés hiányától. Éreztem, hogy mögöttem pattanásig feszültek Regulus izmai, hogy erõnek erejével tartja vissza magát, csak azért, hogy szabadon utálhassam, hogy legyen idõm és lehetõségem megundorodni tõle.

Nem számított. Tulajdonképpen semmi sem számított, hiszen még nem volt halálfaló. Még átölelt volna, ha érte nyúlok, még nem fájt volna neki, ha végigsimítok a bal alkarján, és én már számtalanszor megfogadtam, hogy nem eresztem, hogy nem adom oda a tátongó gonoszságnak.

Már bántam, hogy erre a rövid idõre elengedtem a kezét.

- Mennyire vagy benne ebben az…; ügyben? – Sokáig kényszerítettem magam az egyenletes lélegzésre, mire kipréseltem magamból a kérdést; talán még hosszú percekig halogattam volna, de ott lebegett közöttünk az újabb „Menj el!”.
- Tudok róla dolgokat.
- Szóval derékig.
- Mondhatjuk úgy is. – Tudtam, hogy nem érti, miért teszem azt, amit, hogy ideges, mert így nehezebb belenyugodnia abba, hogy elveszített. Pedig csak azt tettem, amit tennem kellett.

Megpróbáltam megmenteni, mert szeretem.

- Akkor a szíved és a fejed még kint van a sárból, ugye?
- Mi…; - Belé fojtottam minden ellenkezést és értetlenkedést, mert többé már nem volt hely a szavaknak. Ezen a borzalmas estén már csak hallgatnunk kellett.

Egy fél pár árva papucsra lázasan sütött a beszûrõdõ holdfény, Regulus már nyugtalanul hánykolódott mellettem álmában, mikor félálomban az arcára súgtam:
- Ne menj el, Regulus.
Tiszavirg II. by Sophie
Szerző megjegyzései:
Szóval újra itt a tatk, egy kis Regulusszal, kicsit több Daviddel, aminek most nem fogtok örülni... :D Felbukkan egy mellékszerepl? is, akit nagyon fogtok utálni a következ?kben, és megjelenik egy váratlan látogató, aki sok kérdést hagy maga után még Medben is ;)
Jó olvasást!
Tiszavirág II.


S hallgatnak most a büszke dalok is.
De vége lesz e csoda végtelennek,
A Nap, a küzdelem kikél s hamis
Gondok, varjak szöllõkre, szívre kelnek,
A Hold lehull és véle álmom is.


József Attila: Költõszerelem teremtõ estje (részlet)



/Az életünk akkor is tûnhet tökéletesnek, ha tudjuk róla, hogy nem az – azt hiszem, mások ezt hívják rózsaszín ködnek. Jól teszik, ha így nevezik, mert felhõ és köd között tulajdonképpen nincs különbség, és mi lesz a felhõvel, ha a tiszavirág megrebbenti a szárnyát? Nem száll el, nem szakad szét, nem válik semmivé, ó, dehogy…; De elég, ha csak egy kicsit is odébb úszik, elég, ha csak egy aprócska rés támad rajta: és Csodaország már nem is az a hely, ami addig volt./

- Fogadok, hogy csak azért csavartad el a fejem, hogy nektek drukkoljak a döntõkön. – Bátran hajoltam be Regulus arca elé, mert hosszú percek óta nem tett egyebet, mint hogy szorongva szemezett egy darab kisebbségi komplexusban szenvedõ pirítóssal.
- Elõször is, te csavarta el az én fejemet, másodszor pedig ne beszélj a kviddicsmeccsrõl, rosszul vagyok, olyan ideges vagyok már így is. – Még csak rám sem nézett, tekintete továbbra is ködös maradt, és engem hivatalos barátnõjeként szörnyen zavart, hogy szó szerint keresztülnéz rajtam, úgyhogy nem hagyhattam annyiban.
- Hm, akkor szerencse, hogy egy irányba csavartuk egymás buksiját, különben most nem tehetném meg ezt. – Játékosan lecsaptam önkéntelenül elnyílt szájára, amitõl végre igazán tudatosult benne a jelenlétem.
- Tényleg mázlisták vagyunk – nyögte, és ezzel le is zárta a szünetet, gyorsan folytattuk ott, ahol abbahagytuk.
- Menjetek szobára – morogta Shirley. A Hollóhát asztala, ahol ma reggeliztünk, egyébként hálás közönség volt: barátnõmön kívül senki sem törõdött velünk, fõleg azok nem, akik hasonló elfoglaltságot találtak maguknak. – Te jó ég, Jeremy, ez rátok is vonatkozik, komolyan aggódom Nadine nyelvéért…;
- Ne nézz ide. – Jeremy vigyorogva fordult Shirley felé, de kezét Nadine combján hagyta.
- Vagy ülj át máshová – csatlakoztam az élcelõdéshez vidáman, miközben Regulusnak dõltem, hogy két tûz közé került unokanõvérem szemébe nézhessek.

Hangszínébõl arra következtettem, hogy megint rossz kedve van, mint a héten már olyan sokszor, de kellemesen csalódtam; egy visszafogott szemforgatás után nevetve pattant fel, és jobbra-balra cuppantott egy-egy puszit Jeremy arcára és az enyémre.
- Bánom is én, ha éhen maradtok…; sõt, Regulus, ez egy egészen tûrhetõ bemelegítés így közvetlenül a meccs elõtt, nem? – Reg egy árnyalattal sápadtabb arccal horkant fel mellettem. – Majd odakint találkozunk, hercegnõ! – Egy diadalittas mosolyt követõen úgy távozott, mint egy rendkívül öntudatos díva, csak hogy tovább hergeljen minket. Az ajtón persze úgy táncolt ki, mint egy viháncoló tizenéves…;
- Igaza van – nyomtam egy utolsó puszit Regulus orrára. – Ha nem akarom, hogy ez a fõtt tojás magányos maradékként végezze ezen az ízléstelen aranytányéron, muszáj megennem, mielõtt teljesen kihûl. Közben azért beszélgethetünk. Például nézzük csak: te nem vagy éhes?
- Tegyünk egy próbát: talán ha felfallak téged, a gyomrom visszanyeri eredeti méretét, és visszatér az étvágyam is. Na?
- Á, a táplálkozás, mint téma, kilõve. – Elkomolyodtam. – Feltételezem, hogy a múlt heti dráma is tabu még mindig.

Falfehér bõrére sötétszürke árnyék húzódott, s alattomosan suhanva a világ legcsattanóbb gyötrõdõ arckifejezését hagyta maga után.
- Ilyen kicsin múlt, hogy túl hamar elveszítettelek – érintette össze hüvelyk- és mutatóujját. – Nagyon sokáig gondolni sem akarok rá.
- Nagyon sokáig? – ismételtem meg halkan.
Hirtelen felpillantott rám, és halványan elmosolyodott.
- Soha többé.
- Az jó – bólintottam -, de nem söpörhetjük a szõnyeg alá az egészet, annál sokkal komolyabb az ügy…;
- Tudom, de ne most. Várj még egy kicsit, jó? Szeretném élvezni ezt a csendes boldogságot veled. – Megfogta azt a kezemet, amelyikkel éppen nem döfködtem mélabúsan árva pirítósát.
- Azt legalább elárulod, mit álmodtál akkor éjjel?
- Semmi különöset – vágta rá gyanúsan gyorsan.
- Hánykolódtál – néztem fel rá.
- Nem emlékszem mi volt az, talán egy kutya kergetett álmomban. – Szórakozottan játszott az ujjaimmal, természetesen kerülte a tekintetemet.
- Egy kutya.
- Néha szokott.
- Elkezdhetek tapintatosan másról gagyarászni, vagy idõ kell, hogy elraktározd ezt a frappáns kis hazugságot? – Kiszabadítottam a kezem, és dacos mozdulattal, ovis módjára a számhoz emeltem a serleget. A töklé még narancssárga bajuszt is festett nekem.
- Nem számít, mit álmodtam, aznap nem az én álmom volt a leglényegesebb, ezt te is tudod. Csak az a fontos, hogy amikor felébredtem, még ott voltál mellettem. Édesen szuszogsz, mondtam már?

Felsóhajtottam.
- Nem baj, hogy nem a csapatoddal eszel ezen a fontos napon?
- Egyedül az lenne probléma, ha kilenckor nem lenne közülünk mindenki életben – fintorgott. – Márpedig biztosan megölném Rabastant, ha huzamosabb ideig élveznem kellene a társaságát. Örüljön, ha a mérkõzést kibírom anélkül, hogy felképelném. – Mancsával, mellyel az elõbb még engesztelve cirógatta a hajam, most dühösen igazgatta a taláromat.
- Még mindig a tegnapi miatt vagy mérges? – simultam békítõen a tenyerébe.
- Mérges!? Majd’ felrobbanok…; hogy képzeli, hogy ilyesmit terjeszt rólad? Még hogy te meg Perselus…; csak mert egyszer öt percig kettesben voltatok egy folyosón…;
- Lazíts már, ez az év poénja, Shirleynek teszem azt potyogott a könnye a nevetéstõl, amikor elõször hallotta Lestrange szájából azt a mondatot, hogy: „A saját szememmel láttam, hogy Meredith Field felkínálkozott Pitonnak egy sejtelmesen félhomályos foly…;”

Türelmetlenül megcsókolt, hogy belém fojtsa a szót.
- Ez egyáltalán nem vicces – suttogta a számra. Kuncogva megszüntettem köztünk a kéretlen távolságot.
- Hm…; még mindig van egy tojásom. Bocsi.
Felmordult, majd adott egy puszit a homlokomra.
- És megérte behálóznom téged? Nekünk drukkolsz majd?
- Ó. – Törvényszerûen beleestem a saját csapdámba; már korántsem voltam biztos benne, hogy egy kis odafigyelésért és becézgetésért megérte felvetni ezt a dolgot. – Tudom, hogy én hoztam fel ezt a meccs-témát, de mentségemre szolgáljon, hogy ez volt az egyetlen, amivel magamra tudtam terelni a becses figyelmed. – Elharaptam a monológ végét, mert az arckifejezése egy pillantás alatt megfejthetetlenné vált. Ez jobban megijesztett, mint ha dühösen nézett volna rám, vagy bevetette volna a kisfiús duzzogását. Egyszerûen utáltam, ha érzelemmentes volt a társaságomban, az számomra felért egy borzalmas tetoválással az alkarján.
Olyan volt, mintha elõre gyakorolna jövendõbeli munkájára, mintha az érzéseket vákuumként szippantaná magába a rá lesõ sötétség, és minél többet idõz ebben az abszurd porszívóban, annál kevesebb térne vissza belõle egy felcsillanó mosollyal.

Aggódtam érte.
- Ezt ne csináld! – tört ki belõlem, mikor már képtelen voltam állni a tekintetét.
- Mit? – Értetlenség. Halovány, de létezõ valami, kapaszkodni kell belé, dühöt, szeretetet, akármit kovácsolni belõle, hogy Regulus hozzám érjen, és visszarángassam a való életbe, a szikrázó napsütésbe, amit jelenteni szeretnék neki.
- Hogy úgy nézel rám, mint egy kis darab semmire.
Elnevette magát, és a nevetésben már láttam a lelkét.
- Kifejtenéd ezt?
- Figyelj, ha mondjuk kétfordulós döntõ lenne, az lenne számomra az ideális, mert az egyiken nektek szurkolnék, a másikon meg Siriuséknak, de így…;

Beleprüszkölt a nyakamba.
- És mi alapján döntenéd el, hogy melyiken ki a favoritod?
- Az elfogyasztott reggelid mennyisége alapján – közöltem vele tettetett komolysággal.
- Hát, akkor tartok tõle, hogy a mai napon a csinos pofikádhoz illõ sálat akasztasz a nyakadba…; - Színpadias sóhajából láthattam, hogy inkább mulat az események alakulásán, minthogy megsértõdne tanácstalanságom miatt.
- Zöld a fejem? – ijedtem meg látványosan. Persze csak azért, mert éreztem, hogy ezzel kiharcolok magamnak egy aprócska csókot…;
- Dehogy, te kis buta…; Évek óta mindig elpirulsz, ha hozzád érek. Egy ideje már csak ez éltetett.
- És most?
- Most az, hogy ugyan húsz perc múlva úgy lépek majd pályára, hogy a barátnõm az ellenfélnek szorít, de csak és kizárólag nekem van jogom szerencsecsókot lopni tõle. – Pajkosan elvigyorodott, és nem engedte kitörni a „Húsz perc!?”-kezdetû felkiáltásomat.

Rohamléptekkel indult ki a terembõl, de nekem muszáj volt utána szaladnom, hogy legalább egy kicsit kimagyarázzam magam, akár elviccelte ezt a dolgot, akár nem…;

Az ajtóban értem utol.
- Ugye tudod, hogy csak azért, mert végzõsök, és megérdemlik, hogy gyõztesként ballagjanak el, és annak is ugyanúgy fogok örülni, ha mindhárom fordulót ti nyeritek, és igazából nem is tudok dönteni köztetek, inkább csukott szemmel nézem végig a meccset, hogy pártatlan maradjak…; - Kifulladva kaptam levegõ után, bár nem volt szükség a folytatásra, Regulus csodaszép pontot tett a mondat végére, még ha kicsit csorbát is.
- Én is téged bogaram, én is téged.

*


Eleinte szorongtam egy kicsit, amikor a Nagyterembõl kilépve belecsöppentem a pálya felé hömpölygõ embertömegbe, mert egyre valószínûbbnek tûnt, hogy lekésem a meccs kezdetét (a dolgok állása szerint sok társammal egyetemben), de alig pár perc után kezdtem úgy istenigazából pánikba esni. Hol izzadt, hol nyirkos, hûvös testek tapadtak hozzám minden irányból, az egyforma talárok súrlódásának olcsó zaja keveredett a diáksereg fülledt, fullasztó zsibongásával. A kezem nem az én kezem volt, a lábamon öt másik, vadidegen gyerek taposott, akiket az õrültekháza közepére szorulva másodpercenként baltás gyilkosnak hittem, és akárhogy nyújtózkodtam, egyetlen ismerõs arcot sem tudtam felfedezni – nem is voltak arcok, csupán az eggyé ívódott vadállat, a tömeg lézengett centiméterrõl centiméterre a máskor olyan hatalmas elõcsarnokban. Hihetetlen, hogy mindenki most indult el a hálókörletébõl, hihetetlen, hogy ennyien járnak ebbe az iskolába, mi van a roxfortosokkal…; mi van velem…; mi ütött belém, hogy órákig ettem azt az átkozott rántottát, amikor pontosan tudom…; pontosan…;

Alig kaptam levegõt, a nevemet kiáltó lányhangra pedig majdnem felsikítottam, elõbb az idegbeteg rémülettõl, utóbb a megkönnyebbüléstõl.

Hagytam, hogy Lily behúzzon egy tágasabb ajtómélyedésbe. Most, hogy volt végre egy minden szempontból szilárd támpontom, elképesztõen könnyedén csusszantam át a törtetõk között.
- Minden rendben? – Egy idegen kéz is értem nyúlt, erõs, finom ujjakkal, és Lily vékony gyermekkezével együtt a földre akart vonni, de nem engedtem, vakon könyököltem inkább a kilincsre, ellépve tõlük.

Csak akkor válaszoltam, amikor már nem táncolt millió színes folt a szemem elõtt, és levegõt is rendesen kaptam.
- Igen…; igen, jól vagyok. Fogalmam sem volt, hogy ilyen tömegiszonyom van, de most legalább fény derült rá. – Elismerem, kívülrõl hidegnek és elutasítónak tûnhettem, még ha valójában csak bágyadt voltam is; nem néztem Lilyre, mérgesen bámultam a cipõm valaha fehér orrát, amit most megannyi lábnyom ékesített önelégülten. Ez indíthatta el a lányban a bûntudat lávafolyamát, ami megállíthatatlan és meggondolatlan szóáradatként tört elõ belõle.
- Med, úgy sajnálom…; - Gondolatban kalapot emeltem praktikus fekete topánkája elõtt, erre azonban görcsösen szorongatott karjára, majd szomorú virágarcára siklott a tekintetem. – Sirius szörnyen kiborult, napokig csak rólad meg Regulusról panaszkodott, ritkán dühöng így…; És lyukat beszélt a fiúk hasába is, mi meg amúgy is sokat vitáztunk mostanában Jamesszel, nem akartam kihúzni a gyufát, és idõközben talán már Sirius is rájött, hogy túlreagálta, de nem volt alkalom, hogy megmagyarázhassam, még el sem tudtam mondani neked, hogy James be akar lépni a …;
- Lily! – vágtam a szavába. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelõ hely és idõ. – Õ láthatólag teljesen megfeledkezett arról, hogy nem vagyunk egyedül, én azonban tisztában voltam azzal, hogy társaságunk van, még ha nem is vizsgáltam meg eddig tüzetesebben a jobbján álldogáló, feszengõ fiút.
- Ó â€“ bukott ki Lilybõl, miután követte a pillantásom. Halvány mosollyal reagáltam ijedt pislogására, mert eszembe jutott, hogy mennyire fát a Tekergõk elzárkózása.

Ha az eszemre hallgatok, tulajdonképpen nyilvánvaló lett volna, kinek kell szurkolnom a mérkõzésen, hiszen ha az egyik csapat tüntetõen levegõnek néz, nem marad túl sok választásom…; Milyen aranyos volt Regtõl, hogy nem érvelt ezzel.

A kínos csendben türelmesen vártam, hogy Lily észbe kapjon, és bemutasson a fiúnak, akit természetesen már amúgy is ismertem.
- Milyen udvariatlan vagyok! – csapott végre a homlokára, alig túljátszva a feledékeny, gondtalan lány szerepét. – Med, õ itt Martin, Martin Schrieber, a…;
-…; a Hugrabug csapatkapitánya, igen, tudom. – Kezet nyújtottam a fiúnak, mire hálásan, férfias határozottsággal megszorította, és rám mosolygott. – Ez a poszt elég nagy ismertséggel jár – viszonoztam a gesztust. – Az én nevem pedig Meredith…;
-…; Field – fejezte be helyettem. – Ha az ember nyitva tartja a fülét, sokszor hall rólad – magyarázta, miután elengedte a kezem.
- A pletykák nem a legjobb források – fintorogtam.
- Pont ezért örülök, hogy megismerhettelek.

Kedves modora, és vidám, magával ragadó kisugárzása volt – mindenekelõtt pedig hasonlított Regulusra, úgyhogy kénytelen voltam rögtön megkedvelni. Azt viszont nem értettem, mit keres itt ez a helyes srác Lilyvel, alig pár perccel egy olyan meccs kezdete elõtt, ami érthetõ okokból mindkettejüket érdekli.
- Martin a csoporttársunk gyógynövénytanon – felelt ki nem mondott kérdésemre Lily. – Jamesszel van közös munkája ebben a hónapban, de muszáj nekem is besegítenem, mert borzalmas, amit mûvelnek.
- Olyan hihetetlenül bátorítóan és lelkesítõen tudsz beszélni, Lily Evans, hogy az ember szinte szárnyakat kap a szavaidtól…; - Martin sértõdötten meredt barátnõmre, de közben jutott ideje arra is, hogy rám kacsintson. Facéron biztosan díjaztam volna, hogy ilyen tudatosan használja a külsõ adottságait, de így, Regulusszal a mellényzsebemben elintéztem a dolgot egy vállrándítással.
- Ehh – legyintett Lily, és én megnyugodtam, mert ebben is benne volt a gondolat, hogy mennyire hidegen hagyja õt a fiú. – Na, szóval éppen errõl értekeztünk Martinnal, amikor ez a sok ember elindult a pályára, és itt ragadtunk. Aztán megláttalak téged, és olyan rémültnek tûntél, hogy muszáj volt iderángatnom, hogy ellenõrizhessem, jól vagy-e.
- Ez nagyin figyelmes, de most már semmi bajom, és a tömeg nagy része is elvonult, szóval akár mehetnénk is. – Türelmetlenül húztam fel a talárom ujját, hogy ellenõrizhessem az idõt.
- Hová sietsz? - nevetett Lily.
- Te nem vagy frászban, hogy lekésed a meccset? Emlékeztetnélek, hogy mindketten érdekeltek vagyunk benne…;
- Nyugi, nem kezdik el nélkülünk – guggolt le Martin váratlanul.
- Mióta vagyunk ilyen fontos emberek?
- Amióta nálam vannak a labdák, és azok hiányában nehezen indul el egy kviddicsmérkõzés. – Felemelte a ládát, ami eddig a lábánál hevert észrevétlenül, és úgy vigyorgott rám, mintha õ lenne a világ császára.
Kiborultam tõle.
- Akkor mégis mi a fenét mûvelsz még mindig itt? – kiabáltam. – Nyomás a pályára, ha azok ott kint idegesen szállnak fel, elszabadul a pokol! Igyekezz már!

Csodás benyomást tehettem rá, de legalább engedelmesen eliramodott, és Lilyt is magával vonszolta.

Gondolkodás nélkül utánuk akartam rohanni, sõt, megelõzni õket, átrepülni a fejük felett, hogy ott legyek, ahol lennem kell: az elsõ olyan szituáció helyén, amikor Sirius és dühös társai szabályos keretek között támadhatnak Regulusra. Ezért lett volna olyan fontos, hogy az elsõ perctõl kezdve ott legyek, hogy már az elsõ gyanús pillantásnál közbeléphessek.

Viccesen hangzik…; Mit tettem volna, talán közéjük vetem magam a lelátóról?

A szerelem komplett idiótát csinál az emberbõl, szóval nagy eséllyel képes lettem volna rá, de nem volt meg a lehetõségem, mert az utolsó pillanatban, amikor még feltûnés nélkül csatlakozhattam volna Lilyhez és Martinhoz, jobbnak láttam visszahúzódni a beugró sarkába.

Vastag, nehezen súrlódó köpeny húzott csíkot a diákok után maradt koszba, a lépcsõtõl egészen a kijáratig. Ismertem ezt a tiszteletet parancsoló fekete hangot, és sokszor kísértem figyelemmel akaratomon kívül, ahogy a súlyos anyag maga alá temet egy buzgó házimanót, hogy világgá kiálthassa az alatta feszülõ varázslatos, valamilyen sötét árnyalatban pompázó dísztalár szépségét, mely feladata szerint híven hangsúlyozta az õt viselõ Bellatrix Black tökéletes alakját.

- Irigykedsz, Meredith? – Ébenfekete haja szinte az arcomba zúdult, mikor egy váratlan mozdulattal behajolt a lépcsõ alá, hogy farkasszemet nézhessen velem. – Kijöhettek onnan, a többiek már mind a szalonban vannak, senkit sem zavartok. Kotródj innen, koszos házimanó! – Felegyenesedett, és elfordult, hogy belerúghasson a szánalmas kis lénybe, akit talán Malfoyék adtak kölcsön Walburga néninek erre a jeles estére, Bellatrix elsõ báljára. Kihasználtam az alkalmat, és dühösen kirángattam magam mögül Regulust.

Bár magamon éreztem ennek a különös, szilaj lánynak a tekintetét, igyekeztem nyugodt lélekkel leporolni a szoknyámat. Még így is, hogy csak a lábát láttam, még így is kicsinek és szürkének éreztem magam mellette. Sohasem féltem tõle, ahhoz túl sokat tudtam róla és a családjáról, ahhoz túlságosan távolságtartó, túl
felnõtt volt mindig is – és a szeme túlságosan hasonlított Reguluséra. Csak nem szerettem a szükségesnél közelebb lenni hozzá, mert akkor hirtelen már senki sem voltam, senki sem vett észre, senki sem, adott esélyt, hogy megmutassam, milyen más vagyok, mint a nagyanyám, Ethelberta Noble. Ahová Bellatrix belépett, elakadt a társalgás, mégis minden róla beszélt. Gyönyörû volt, akárcsak a húga, Andromeda, õt mégsem szerette senki, inkább tartottak tõle, de ez az ijedt csodálat annyival több, annyival másabb volt a szeretetnél, hogy mindenki az õ kedvében akart járni. Természetesen rengeteget pletykáltak róla, de senki, talán még a családja sem merte feltenni a kérdést, hogy vajon mennyire közel állhat az õrülethez szélsõséges természetével.

Az ellentétek embere, így hívta anyám, és tízéves fejjel is tudtam, arra gondol, hogyan bújhat egy ilyen ördögi, kiszámíthatatlan lélek ebbe a csodaszép testbe.

Gyerekként igazából csak annyit érzékeltem mindebbõl, hogy a közelében nehezemre esik a szokott magabiztossággal megszólalni. Egy lépésével romba döntötte az ön- és világképemet.
- Szóval, irigykedsz? – Karjával körülfonta Regulus nyakát, állát a feje búbjára támasztotta, úgy ismételte meg az elõzõ mondatát. Gyomorba vágóan, szívbemarkolóan tündöklõek voltak így ketten még úgy is, hogy Regulus hülye grimaszokat vágott. Ennél már csak az lett volna rám nagyobb hatással, ha Sirius is melléjük osont volna, hiszen õk hárman olyanok voltak külsõre, mint a testvérek, de Regulus bátyja egy barátjánál aludt, akit Regulus szívbõl utált, mert szerinte elvadította tõle Siriust.
- Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem a korlátnak dõlve.
- A bálra. A lányok szeretik a bálokat, de te még túl kicsi vagy az ilyesmihez, neked csak az unalmas uzsonnák maradnak. Nem vagy dühös?
- De igen, Regulusra, mert rávett, hogy a lépcsõ alól leskelõdjünk! – bukott ki belõlem annak ellenére, hogy a torkomat elszorította hideg, vizsgáztató tekintete. – Egyébként…; egyébként nem szeretem a bálokat, még a gyerekbálokat sem, mindig béna ruhákat adnak rám.

Gúnyosan felnevetett.
- Az se jobb, ami most van rajtad…;
- Ez egy
pörgõs szoknya, Bellatrix. Ha forgok, egészen a nyakamig repül. – Szemléltetni már nem lett volna merszem, de szerencsére nem is volt elég hely.
- Tetszeni akarsz az én kis unokaöcsémnek? – Tejfehér foga ijesztõen villant elõ tûzpiros ajkai mögül, de újra képes voltam bátran felelni, mert ügyesen hozott ki a sodromból.
- Reg teljesen,
totálisan vak, azt sem vette észre, mikor a múltkor a Nagyi levágta a hajam. Nem érné meg azzal veszõdni, hogy tetsszem neki. – Regulus kinyújtotta rám a nyelvét; ez volt az elsõ reakciója, mióta Bella nekem szentelte a figyelmét, mindeddig azzal kísérletezett, hogy a koponyáján át fel tudjon pillantani unokanõvérére.
- Szokj hozzá, kislány, ez minden pasira igaz, még az ilyen törpékre is. – Felsóhajtott, majd eltolta magától Regulust.

Úgy tûnt, valahol messze jár, úgyhogy Reg elszántan húzott fel a lépcsõ, de Bellatix hirtelen a korlát rácsai közé nyomta a fejét. Nagyon halkan beszélt, le kellett guggolnom az arca elé, hogy értsem, amit mond.
- Hogy-hogy itt vagy, Meredith? – Furcsán, kicsit pöszén ejtette a nevem, amitõl kellemetlenné vált a hangzása.
- Anyuék nem maradnak sokáig anyu pocaklakója miatt, szóval miután megígértem, hogy jó leszek, elhoztak magukkal, hogy játszhassak Regulusszal, aztán majd együtt megyünk haza. – Jó volt fölé magasodni, és furcsamód az is megnyugtatott, hogy ha akarná, a térdemhez tudná nyomni elegáns ívû orrát. Abban az egy másodpercben elesettnek tûnt.
- Szurkoljatok, hogy ma valami normális kérõnek ígérjenek oda, mert különben nem állok jót magamért. – Az illanó gyermekarc villámló halálmaszkká torzult, amitõl önkéntelenül a fenekemre tottyantam, és kis híján legurultam a lépcsõn, de Bellatrix ezt már nem látta, mert keze a kilincsre szorult, s eltûnt a táncoló tömegben.

Regulus szokatlanul komoly képpel segített felkelni, karja libabõrös volt felcsúszott talárja alatt.
- Ijesztõ nõszemély…;


-…; nem?
David a Bellatrix után becsapódó tölgyfaajtóval egy idõben szólalt meg, mondata elejét elnyelte a visszhangzó dübörgés.
- Tessék? – Összezavarodva fordultam felé, hirtelenjében azt sem tudtam, hol vagyok és kivel, annyira aggasztott Bella feltûnése: csak és kizárólag Regulusszal lehetett kapcsolatban, és ettõl kirázott a hideg.
- Csak azt mondtam, hogy félelmetes ez a nõ, borsódzik tõle a hátam. – Aggódva ismételte meg, ösztönösen, mégis kissé színpadiasan nyúlt a karom után, nyelvén már ott pihent a kérdés: Minden oké?, de attól, ahogy hozzám akart érni, eszembe jutott, hogyan fogdosott, mikor részeg volt, eszembe jutott, hogy haragszom rá.
- Mit akarsz? – húzódtam el. Nem voltam olyan barátságtalan, mint amilyen lenni szerettem volna, mert…; õ David, én meg én vagyok. Naiv, megbocsátó, vajszívû, idióta.
- Bocsánatot kérni – vágta zsebre a kezét. Sütött róla, hogy fáj neki, amitõl éreztem egy kis elégedettséget, aztán vele fájtam. Ha nem lett volna Regulus – süvített, karcolt a gondolat, vércsík maradt a helyén –, ha sohasem ismertem volna meg, akkor…; akkor nagyon szerettem volna szeretni Davidet. Így azonban csak arra vágytam, hogy túl legyen rajtam, hogy ne növeljék hûséges érzelmei fonák, gonosz módon az önbizalmamat. Szégyelltem magam, õt pedig sajnáltam – majdnem annyira, hogy szó nélkül megbocsássak neki.

De nem csak engem bántott meg.
- Agatha. Érte kell harcolnod.
- Kell? – horkant fel keserûen.
- David, szereted õt! Ha nem is annyira, mint én Regulust, ha nem is annyira, mint…;
-…; mint téged? Med, te ezt nem érted. – Szinte õrjöngve túrt a hajába, tartása meggörnyedt. Sokkal, sokkal öregebbnek tûnt. – Meg tudnám ölni õt, néha meg tudnálak ölni még téged is.
- Nincs értelme, David, csak magadat kínzod. – Tehetetlenül húzgáltam a talárom ujját. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük karácsonykor, nem szeretlek…; - Beharaptam a szám szélét, túl tárgyilagosan, kegyetlenül, majdhogynem kárörvendõen pattant ez a két átkozott szó; háborgott tõle a lelkiismeretem. – A szívem szakad meg érted, hidd el…; Én…; annyira sajnálom, mert nem ezt érdemled, és ha Regulus nem…; De talán akkor sem tudnálak…; - Vettem egy nagy levegõt, és a szemébe néztem. – Ne haragudj, de valahogy túl kell lépned ezen az egészen, mert te vagy az egyik legjobb barátom, és nem akarlak elveszíteni, ha viszont így folytatod…; Nem tudom, hány dobásod van még.
- De most még megbocsátasz nekem? – Fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom attól a tiszta szerelemtõl, amivel rám emelte a pillantását. Az egész helyzet annyira igazságtalan volt…;
- Nézd, én el tudom képzelni, min mész most keresztül, ismerem a féltékenységet, gonosz kis dög, de lehet kontrollálni…; úgy értem, anélkül, hogy leinnád magad, és akkor nem történnének olyasmik, mint a múltkor. Azzal a feltétellel bocsátok meg, hogy ésszerû keretek között tartod az érzéseidet, és visszakönyörgöd magad Agathához, és minden erõddel megpróbálsz túl lenni ezen a…; dolgon, és…; - Igyekeztem mindent elmondani, amin a téli szünet óta rágtam magam, mindent, amirõl azt hittem, jót tesz majd neki, de õ csak nézett rám, és szinte észrevétlenül araszolt egyre közelebb hozzám, mintha nem is õ mozdulna, hanem mozdítanák. – Figyelsz te rám egyáltalán?

A távolság olyan kicsire csökkent köztünk, hogy válasz helyett könnyedén át tudta ölelni a derekam. A fejemmel hátráltam tõle, de úgy a csípõm préselõdött az övének, és ez sokkal intimebb és kínosabb volt, mintha egyszerûen hagytam volna, hogy leheletével simogassa az arcomat.

Ez most más volt, mint amikor részegen markolászott; sokkal meghittebb és kevésbé valóságos, én mégsem…; egyszerûen nem akartam õt. Ez persze nem sokat számított abban a percben, mert nem engedett el, és továbbra is csak hallgatott.
- Engedj el! – nyöszörögtem végül a szenvtelenül ásítozó kõfalnak.
- Mondta már, hogy szeret? – kérdezte halkan.

Döbbenten fordultam felé: ettõl a perctõl kezdve nem eresztett a pillantása. Eszembe sem jutott, hogy ez a kérdés akár csak egy visszamorranást megér, úgyhogy csak meredtem rá némán, s egy kissé megvetõen, miközben önkéntelenül is elgondolkoztam a dolgon. Jogos volt, bár egyáltalán nem David szájából, fõleg, hogy így tõle hallva kissé más értelmet nyert minden. Egyszerûen…; még magamnak sem tudtam rá felelni, és ez aggasztott. A nemleges választ hazugságnak éreztem – nem büszkeségbõl, és nem is a rózsaszín felhõ miatt -, igent viszont semmiképpen sem mondhattam, mert a zsörtölõdésekre dörmögött kismillió „Én is téged bogaram.” az sz-betûs szó közelébe sem ért.

Nem ez volt a legmegfelelõbb pillanat, de értékelni kezdtem a kapcsolatomat Regulusszal. Szavak rémlettek fel, nevetések és könnyek, lassan átalakuló baráti érintések; szerelmesnek lenni, Regulust szeretni újszerû volt, izgalmas és igazi. Valójában azonban hiányzott valami, amirõl a korunkbeliek ódákat zengnek: egy cseppet sem voltunk szenvedélyesek – már ha a szenvedélyt azon a bizonyos szilveszteri skálán mértem. Csendesek voltunk és boldogok, és ez több mint elég volt az életünket tekintve, de most ráébredtem, hogy nem tudom elfelejteni az álarcos fiút. Összezavarodtam, talán el is pirultam, és csak egy ezredmásodpercen múlt, hogy megúsztam David bátortalan csókját.
- Mit mûvelsz? – Magamra haragudtam, de rá zúdítottam mindent, mert valahol megérdemelte.

Mi lesz, ha egyszer felbukkan az a fiú, és követeli a jussát? Mihez kezdesz akkor, Medy?

- Próbáltam kicsikarni belõled a választ. – David zavarba jött, ám továbbra sem engedett öt centinél messzebbre. A saját halk gondolatommal hálát adtam Istennek, hogy mindenki a meccsen van, és nem láthatnak meg minket.
- Úgy, hogy lesmárolsz? Ha abból bármit is le tudnál szûrni, már karácsonykor felfogtad volna, hogy semmi esélyed.

Ezzel mélyen a lelkébe tapostam, de nem voltam önmagam, Caitlin szokatlanul szemrehányó hangján kívül semmire sem tudtam igazán odafigyelni.

Bûntudatod van? Eddig azzal mentegetted azt az éjszakát, hogy végül nem tetted meg, de ez csak a titokzatos lovagodon múlt: azt mondta, szeret téged, és nem akart átmenni rajtad, mint az úthenger.
Ha olyan nagyon szeretne, már rég jelentkezett volna
– vágtam vissza erõtlenül. – Hiszen roxfortos…;

- A dolgok az óta változtak, Med. – David visszarántott a kábulatból.
- Igen, annyiban, hogy Regulusszal végre rátaláltunk a közös utunkra! – Dühös voltam, de ez valahogy nem a saját dühöm volt.

David már nem is egyszer próbálkozott az óta…;
Nem David az! Az õ szemét ezer közül is felismerném.
Az álarcosét is?
Igen…;
Akkor miért vagy ilyen vak? …;


- Egy zsákutcára!
- Mert te aztán nagyon belelátsz a kapcsolatunkba, David Thornton…; Nem véletlenül beszélek veled olyan keveset. – Kezdtem elveszíteni a két beszélgetés fonalát, mert mindkettõ nagyon intenzív volt és nagyon fontos, és egyaránt kezdtek irányíthatatlanná válni.

Mire célzol?

Hallgatott. Úgy éreztem, a lelkiismeretemmel és Daviddel ellentétben õ lecsillapodott, ami erõteljesen ellentmondott a Caity-a-belsõ-hangom-elméletemmel, de szédültem, és képtelen voltam koncentrálni.

Válaszolj! – robbantam fel helyette.
Csak arra, hogy a titokzatosnak két elõnye is van a te Regulusoddal szemben. Egyrészt lángolsz tõle, másrészt õ már kimondta a varázsszót, amit a barátod két hónap alatt egyszer sem tett meg…;

Caitlin hangja elégedett volt; bogarat ültetett a fülembe. Borzalmas volt, hogy ott toporogtam Daviddel, miközben csak arra vágytam, hogy kiöntsem a szívemet Regulusnak. Be akartam vallani neki a kételyeimet, hiszen igenis erõsek voltunk, és okkal nem siettettük a dolgokat…; Mindebben biztos voltam, a bizonytalanság mégis kacagva marcangolta a lelkem.

David egyébként valószínûleg a sértõdöttség megnyilvánulásának vette hosszú hallgatásomat, mert arra használta fel, hogy erõt gyûjtsön a visszavágáshoz.
- Ha bántani akartál, akkor nagyon ügyesen csináltad, rád sem ismertem. – Nagyot sóhajtott, és végre elengedett. – Máris rossz hatással van rád, ismerd el. Alig várom, hogy a helyére kerüljön.
- És szerinted mégis hol a helye? – dörrentem rá türelmetlenül.
- A mocskos halálfaló cimborái között, akik megölték a szüleimet!

A beálló csöndben élesen koppant az ujjongás, ami most olyan erõsen szûrõdött be a pályáról, hogy még az elõcsarnoknak ebben a távoli szegletében is tisztán kivehetõ volt. David morcosan meredt egy pontra valahol a vállam felett, és összeszorította a száját – talán, hogy ne kérjen bocsánatot azért, amit jogosnak érzett.

- Regulus nem lesz halálfaló. – Olyan sokszor mondtam már ki ezeket a szavakat, mégsem csengtek magabiztosabban. Sõt, egyre inkább úgy éreztem, csak magamat gyõzködöm, naiv gyerek vagyok még mindig. De hát ki reménykedett volna helyettem? Nem adhattam fel. Olyan volt ez, mint az az érzés, ami néha rátör az emberekre a buszon: ha nem figyelik õk is az utat, biztosan karambolozni fognak, és a baleset az õ lelkükön fog száradni…; Valahol azt gondolják, hogy badarság, de nem mernek kockáztatni, mert mi lesz, ha mégsem az?

Én? Nekem pislogni sem volt merszem.

- Rajtad kívül mindenki felfogta már, hogy számára nincs menekvés, Med. – Sajnált engem, vagy legalábbis úgy tett, mintha sajnálna, közben pedig próbált belém szuggerálni minden egyes szót.
- Mit tudsz te errõl? – löktem félre a kezét, mielõtt a karomhoz ért volna.
- Igazad van, semmit nem tudtam, amíg nem beszéltem Siriusszal, de ez akkor sem…;
- Hogy mi? – Elszólta magát, és már nem volt visszaút, az sem segített rajta, hogy a hangom hallatán hátrált egy lépést. Sarokba szorult. – Ez az a Sirius, akit én ismerek? Az, akit utálsz, megvetsz, akire féltékeny vagy tizenegy éves korod óta? – Egész testemben remegtem az indulattól, a vérnyomásom valószínûleg az egekbe szökkent. Ezek ketten kibeszélnek minket? Az irigy és a betegesen aggódó, akik eddig még soha nem szóltak egymáshoz két szónál többet, most rólunk beszélgetnek? Beszélgetnek?

- Nézd, Med, én sok rosszat el tudok képzelni Regulusról, de nem hiszem, hogy hitegetne téged, bármilyen önzõ is az, ahogy a végsõkig maga mellett tart…;
- Ne tégy úgy, mintha nem hallanád, amit mondok! – kiabáltam. – Mióta haverkodsz te Siriusszal?
- Regulus is tudja, én is tudom, te is tudod, hogy sohasem maradnál együtt egy halálfalóval, épp ezért jobb lenne, ha már most jegelnétek a dolgot, mielõtt túlságosan beleszédülsz…; Mert így van, ugye? Amint takargatnia kell a karját, elhagyod õt, igaz?
- Válaszolj a kérdésemre, David Thornton, különben Istenemre mondom, megátkozlak!
- Nem adok nektek túl sok idõt, Med, és Sirius, meg a többi srác sem. Shirley és Jeremy is aggódnak érted, a napnál is világosabb…;
- Válaszolj!
-…;, hogy be kell állnia, Sirius szerint minden elsõszülöttnek muszáj, és mivel õt kitagadták, Regulusnak nincs választása. De ha lenne…;
- David…;! – Akkor már csak könyörgés volt. Az, amirõl beszélt, ahogy nem hagyta magát elhallgattatni, ahogy semmibe vett engem…; De dühös is voltam; a pálcámból pattogó szikrák lyukat égettek a talárjába, ahogy a bordái közé döftem.
-…; ha lenne is esélye, a bátyja szerint akkor is Tudodkit választaná. Azt is mondta, hogy ezzel te is tisztában vagy. Med, az Istenért, elment a józan eszed? – jajdult fel. A parázs végül egészen a bõréig szaladt, ám azzal, hogy önkéntelenül odakapott, az ujjai is megsérültek.
- Amiért mindennek dacára még Regulusszal vagyok? – Nehezen, de megkönyörültem rajta; a pálcám immár egészséges távolságban remegett az orra elõtt. Soha nem éreztem még ekkora haragot senki iránt, akit szeretek, mióta Flame kisétált az életembõl.
- Amiért el akarsz égetni, mint valami középkori boszorkányt! – Kapkodva kutatott a saját varázspálcája után, hogy lehûtse a sebet. A víz a lábam elé csöpögött, a padló nedvesen csattant, amikor közelebb léptem hozzá.
- Azt állítod, szeretsz. Te is engem választanál a helyében.
- Ki is mondom, akárhányszor csak akarod. Szeretlek, Meredith Field. – Megemelte a fejem, a karomat pedig az oldalamhoz szorította, hogy a szemembe nézhessen. – Tõle hallottad már?
- Nincs szükségünk szavakra – suttogtam kimerülten.
- Erre az egyre mindenkinek szüksége van.
- Attól még engem fog választani.

David felnevetett.
- Regulus még túlságosan gyerek, hogy helyesen döntsön. Különben is, hagynád, hogy az élete árán is veled maradjon?

Ezzel akkor és ott nem voltam hajlandó foglalkozni. Ehhez nem volt joga, ez valami olyasmi volt, ami…; Nem volt hozzá elég erõm. Sohasem.

- Mert te persze nem vagy gyerek…;
- Állítólag az emberek akkor lesznek igazán felnõttek, ha már nem élnek a szüleik…; - felelte csöndesen, és mindazok ellenére, amiket az elmúlt percekben mondtunk, a legjobb barátom maradt, és nem világított rá, hogy valamire elfelejtettem reagálni.

Felszisszentem.
- Nem fair ezzel érvelni.
- Az élet igazságtalan. – Vállat vont, és elindult a tölgyfa ajtó felé, és ezzel csak fokozta bennem a legyõzöttség érzését.
- Válaszolj a kérdésemre! – kiáltottam utána.
Kelletlenül sétált vissza, mert akarta az utolsó szót, de amit mondani akart, nem lehetette hangosabb a suttogásnál.
- Õ adta múltkor a piát. Aznap összefutottunk, látta, hogy ki vagyok bukva, és megsajnált.
- Sirius…; leitatott? – A haragom hirtelen kettévált, de ettõl még nem hagyhattam, hogy David fölényben legyen. Magammal harcoltam Regulusért…; a Davidben megtestesült kétségeknek pusztulniuk kellett.
- Ne próbálkozz, most te jössz. – Az arcomhoz hajolt, úgy súgta: - Elhagyod majd, ugye?
- Nem lesz miért.

Hüvelykujjával végigsimított az államon.
- Én akkor is itt leszek neked, Med.
- És akkor sem fogsz kelleni, David.

Ez volt aznap a legkegyetlenebb mondat, ami elhagyta a számat. Talán ezért keseredett meg benne a gyõzelem íze, talán azért, mert a legtöbb dologban neki volt igaza…; Csak annyit tudtam, hogy most már nem vagyok mérges Davidre – a két Blackre viszont annál inkább.

Mindkettejüknek jutott volna a haragomból, de a pályán küzdöttek valami nagyobb eszméért, és akár örömmámorban, akár sértett büszkeségben találtam volna rá egyikükre, képtelen lettem volna rá zúdítani.

Ahhoz túl dühös voltam saját magamra.
Kzjtk by Sophie
Szerző megjegyzései:
Ahogy a címe is mutatja, ez a fejezet egy rövidke közjáték, ami el?készíti a következ? fejezetet. Találtok majd benne olyat, amit nagyon fogtok szeretni, de aggódni is fogtok, és egy kicsit talán dühösek is lesztek... Na, majd meglátjuk, nagyjából már hozzá vagytok szokva a stílusomhoz, nem féltelek titeket :D
Mindenesetre tömény M/R, én nagyon szerettem írni (azért is jött ilyen gyorsan) ;D
Jó olvasást!
Ui.: A befejezésért elnézést kérek :D
Közjáték


A bizonyosság sohasem fáj. Csak az, ami előtte meg utána van.


Erich Maria Remarque



/A halálról beszélgettem ma egy minisztériumi dolgozóval; neki többé nem létezett más téma, én pedig veszítettem már el annyi embert, hogy járatos legyek a dologban – ezt te tudod a legjobban.
Sok minden és sok mindenki eszembe jutott, de végső soron mégis csak azon járt az eszem, amin mindig, amikor a halálra gondolok: a hibákon. Azon, hogy abban az utolsó percben el kell velük számolnom…; Nem Isten előtt, hiszen ő mindet széles vásznon nézi végig, hanem magamban, ott legbelül, a szívemben, ahol az utolsó dobbanás majd mindent lecsupaszít, és furcsán tisztává tesz.
Én már most készülök, mert az őszhajszálaim száma háromra ugrott…; szóval néha sorba teszem a baklövéseimet, súlyossági sorrend szerint. Nevekkel is címkézem őket, és a ti nevetek betölti az első helyeket. Talán azért, mert annyira meg akartalak menteni mindkettőtöket…; talán azért követtem el annyi hülyeséget pont veletek szemben.
Hát bűn ilyen nagyon szeretni valakit? Hiba?/


Folyosókból, termekből és titkos, festmények mögött megbúvó átjárókból szőttünk pókhálót, ahogy keresztülszeltük a kastélyt, mint két menekülő vadállat. Én voltam az ijedt, zavarodott kisnyúl, Shirley pedig a lomha, értetlen, de végletekig barátságos medve, aki a leglehetetlenebb helyekre is belépett a kedvemért.

A Roxfort a varázsvilág kaméleonja: percről percre változik a színe, minden sarkon más hangulatba botlik az ember, ha egyszer végigjárja. Most furcsán csendes volt minden, csak néha találkoztunk csalódott griffendélesekkel vagy nevetgélő mardekárosokkal, akik már alig fél órával a meccs vége után beleuntak a pályán pezsgő összevisszaságba.
- Pisilnem kell, Med. – A szobor mögött turbékoló szerelmesek, akik abban a percben mindennél jobban bosszantottak, Shirley nyöszörgésére kuncogva rebbentek szét. Ha eddig rohantam, akkor most minimum egy Ezüst Nyíl sebességére kapcsoltam fel. Shirley a világ legjobb barátnője, szó nélkül tűrte, hogy többórásnak tűnő várakozás után kiragadjam a lelátókról leáramló tömegből, és magammal rángassam, de már neki is kezdett elege lennie belőlem; sziszegő hangokat adott ki, és folyton bökdösött.
- Értem, persze, hív a természet – lihegtem neki a vállam felett. – De egy picit sem állhatunk meg, egyszerűen képtelenség…;
- Engem nem érdekel, ha Hisztis Myrtle lakása jön velünk szembe legközelebb, akkor is bemegyek pisilni! – Egy utolsót szusszantott nyomatékul, majd megragadta a talárom ujját, és egész egyszerűen lecövekelt maga mellé. – Med, nincs értelme menekülni, csak előveszik a térképet, és azonnal ott teremnek, ahol vagyunk, bármilyen gyorsan futunk is…;
- Te meg miről beszélsz? – Milyen térkép? Ha pedig az a Térkép, akkor honnan tud róla?

Természetesen teljesen fölöslegesen próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék kifulladva, hiszen az egész testem árulónak esküdött fel. Patakokban folyt rólam a víz, sípolva szedtem a levegőt, a fejem pedig minden bizonnyal leginkább egy céklára hasonlított. Ha mindezekhez hozzátesszük a lelki tényezőket is, az állapotomat talán a „roncs” vagy a „katasztrófa” szavak jellemzik a legszemléletesebben.

Fogalmam sincs, miért vártam el, hogy Shirley megértsen, mikor én sem láttam magamban az ok-okozati összefüggéseket, és képtelen voltam magyarázatot találni akár a legkisebb mozdulatomra, de a barátok néha tesznek ilyesmit, nincs is ezzel semmi probléma. Tőlük valahogy nem tudunk lehetetlent kérni, sokszor akkor is segítenek, ha nem tudnak róla.

A kérdésemtől majdnem teljesen kiakadt, és azt hiszem, csak a sok éves gyakorlatnak köszönhette, hogy megúszta az idegrohamot – és a vele járó bepisilést. Vagy legalábbis erre következtettem a hirtelen felbukkanó víztócsa és a haját tépő Shirley hiányából.

Az előttem toporzékoló példány csak lehunyta a szemét, és egy mély lélegzet után a lehető legbékésebbre cserélte az imént még szinte hisztérikus hangját.
- Reméltem, hogy nem kell megmagyaráznom valami olyasmit, amire magad sem tudod a választ, de te akartad, a pénztártól való távozás után…; - Sürgetően intettem, hogy folytassa már, térjünk a lényegre, mire megforgatta a szemét. Én értettem, hogy miért idegesítő ez az egész, de neki fogalma sem volt arról, milyen kényelmetlen csak úgy egy helyben ácsorogni. – Arra gondoltam, hogy mivel a Griffendél kikapott, talán nem akarsz találkozni a Tekergőkkel, mert tudom is én, nem tudsz mit kezdeni a megaláztatásukkal…; Ne nézz így rám, a legjobbat hoztam ki az értelmetlen rohangálásodból!
- Az lehet, de a fiúk szóba sem állnak velem, semmiképpen sem kellett volna…;
- Hé, hercegnő, hibákat én is tudok találni az elméletemben, például: ha a Tekergők elől futunk, miért nem mentél le Regulushoz a meccs után?

- Erre én is kíváncsi lennék. – Regulus hangja vidáman, diadalittasan csengett, és ahogy hátrafordultam, hogy megnézzem, mégis milyen közelről hallgatott ki minket, alig fél méterről kellett szembesülnöm a belőle áradó letaglózó önelégültséggel.
- Csodás! Megjött a fekete lovag aranyporos vesszőparipán, úgyhogy én akár…; - Nagyon egyformán nézhettünk Shuirleyre, mert miután elharapta a mondatot, egy ideig zavart mosollyal kapkodta köztünk ide-oda a tekintetét. – Felejtsétek el, nekem most sürgős dolgom van a legközelebbi lányvécében.

Amikor Regulus elém lépett, már tudtam, mitől pirult el Shirley, mielőtt otthagyott minket: a barátomnak olyan jól állt az arcára költözött, egyébként kissé ellenszenves gőg, hogy nekem, aki már amúgy is fokozott női gyengeséggel reagáltam rá, meg kellett kapaszkodnom a legközelebbi szilárd pontban, ami történetesen maga Regulus volt. Caitlin természetesen nem állta ki szó nélkül, hogy az érintésétől a lábujjam hegyéig vörösödtem – Hiányoltad a szikrát, Medy? – de Regulus még csak meg sem lepődött rajta, pedig egyszer sem fordult még elő, hogy a lábai elé olvadtam volna. Csak tovább mélyült az a majdhogynem beképzelt mosoly, ami egyszerre tette őt meglepően férfiassá és vonzóvá és valahogy megfogalmazhatatlanul idegenné. Persze, még mindig úgy nézett rám, hogy egy lövészárok mélyén is biztonságban éreztem volna magam vele, de a melegen borzongató sötét szempár sarkában ugyanaz a fény csillant, mint régen a szoknyapecér időszakát élő Siriuséban. Mintha minden lánynak ugyanilyen fölényes birtoklással karolná át a vállát, mint az enyémet. Regulus úgy kezelt, mint egy trófeát, és bár még hátravolt két kviddicsdöntő, kétségtelenül a zsebében érezte a kupát is.

Legszívesebben bokán rúgtam volna, hogy észhez térjen – az után, hogy a lelket is kicsókoltam belőle. Ez a bosszantó kettősség alaposan megzavarta az amúgy is ingatag lábon álló lelki világomat. A testemről nem is beszélve…;
- Szóóóval – dőlt hanyagul a falnak – azt már tudom, hogy nem Siriust vigasztaltad odalent, de még mindig…;
- Kellett volna? – Mindenáron azt akarta, hogy szemből simuljak hozzá, ami az egyik részemnek nem is lett volna ellenére, mégis úgy döntöttem, hogy a mérgembe kapaszkodom, és megőrzöm a hidegvérem, úgyhogy mellé perdülve inkább az oldalammal támasztottam a zordon, hideg köveket.
- Igazából nehéz meccs volt, nem kell szégyenkezniük, de azért mégiscsak mi nyertünk. – Csak azért is alapon a kezem után nyúlt, és belenevetett a tenyerembe. – Láttad Potter arcát, amikor…;
- Nem voltam ott.
- Hoppá. – Végre úgy igazán rám emelte a pillantását; a megbántottságtól lehullott róla minden, amit nem ismertem, csak hogy aztán kétszer olyan erősen térjen vissza. – Ez megmagyarázza, miért nem jöttél le hozzám a pályára. Nem kellett volna ennyire komolyan venned a pártatlanságot. – Egyenként, lágyan megszorongatta az ujjaimat: mire a kisujjamhoz ért, a sértett kisfiúból ismét dühítő macsó lett.

Így hát hiába vártam a „Miért?” kérdésre vagy arra, hogy faképnél hagyjon. Csak álltunk egymás mellett, mint két szobor, a levegőben pedig összeütközött az ő hűvös nyugalma az én enyhén felforrósodott, haraggal átitatott hangulatommal.

Még nem veszekedtünk, de ez a hallgatás azt sem jelentette, hogy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Valahol a kettő között toporogtunk, és az egyre testesebb csöndből úgy láttam, Regulus arra vár, hogy én mozdítsam el a helyzetet valamelyik irányba. Bántott, hogy neki látszólag ennyire mindegy, hogy vitázunk-e, de ha így áll a dolog, akkor pukkadjon meg a saját kis feszültségétől! Én majd összetörök valamit, és egy ideig minden rendben lesz…;
- Sokáig kerestél, mielőtt megtaláltál? – Mintha mi sem történt volna…;

Elvigyorodott, és akkor rájöttem, hogy mégis ő irányít, mert amit mondott, az egyértelműen hadüzenet volt:
- Nem kerestelek. Ez a legrövidebb út a klubhelyiségünkhöz, csak véletlen szerencse, hogy beléd botlottam. – Á, még csak nem is a közös kuckónkba tartott! Biztos fontosabb volt neki, hogy a pincében ünnepeltesse magát a mardekáros kis libákkal…;

Ellökte magát a faltól, és zsebre dugott kézzel, felvont szemöldökkel tornyosult fölém, mintha szívességet tenne már azzal is, hogy egy levegőn osztozunk. – Megyünk végre valahová, vagy csak itt dekkolunk?
- Pff, én még maradnék egy kicsit, mára kigyalogoltam magam, miközben össze-visszarohangáltam, csak hogy ne agyaljak azon, mit keresett Bellatrix kuzinod a kastélyban…; - Egy félfordulattal a falnak nyomtam a hátam, és távolságtartó dühvel keresztbefontam a mellkasom előtt a karom.

Erre elkerekedett a szeme, de nemhogy nem ijedt meg, hogy rátenyereltem valami szörnyű titokra, hanem egyenesen a képembe kacagott, aztán olyan viharos hirtelenséggel váltott az én Regulusomra, hogy felocsúdni sem volt időm, máris megkönnyebbült ölelésében találtam magam.
- Komolyan, bogaram, a frászt hoztad rám ezzel a hisztivel, azt hittem, valami nagy baj van, és inkább felkészültem a legrosszabbra – suttogta a hajamba. Nem mondom, hogy nem esett jól, de valójában csak még jobban felhergelt azzal, hogy ilyen könnyedén vette az egészet.
- Már ne is haragudj, de Bellatrix esetében már a kibocsátott szén-dioxid is baj, nem is kicsi…; – morogtam a szántnál békülékenyebb hangon.
- Anyám bált rendez a születésnapom alkalmából, hogy megfelelő feleséget találjak magamnak. – Szájával lassan elindult az állam felé, így az arcomon éreztem a fintorát. – De mivel a Beauxbatons-ben később kezdődik a tavaszi szünet, le kellett tárgyalni Dumbledore-ral, hogy tovább hiányozhassam. Tudod, hogy Bella a legmeggyőzőbb, valószínűleg ezért jött ő. Furcsa, hogy nem köszönt be a meccsre, biztos sietnie kellett…; Ez az ügy tulajdonképpen elég pitiáner ahhoz, hogy bosszantsa Bellát.
- Pitiáner – nyögtem fel. – Végül is legyek nyugodt: egyrészt rémesen sokáig leszel távol a szünetben, másrészt ezt azért teszed, hogy élvezhesd egy csapat francia férjvadász társaságát egy olyan bálon, ahová engem nem hívtak meg. Milyen fant…;

Finoman megcsókolt, hogy belém fojtsa a szót.
- Elhiheted, hogy nekem sincs sok kedvem hozzá, de ha ez kell, hogy anyám egy ideig békén hagyjon ezzel a témával…; - Valami szöget ütött a fejemben (azon kívül, hogy a Bellatrixos történet sántít…;), ám Regulus kézen fogott, és őrült hadarás közepette elindult velem. – Gyere, menjünk a szobánkba, muszáj részletesen elmesélnem a meccset, ha már nem voltál ott…; Egész életemben arra vágytam, hogy egyszer anélkül mondhassam neked, hogy „És akkor Potter bevágott elém…;”, hogy közbeszólnál: „Ott voltam, Reg, láttam, mi történt!”. Hah, ere most esélyed sincs, végre kiélhetem a közvetítői szenvedélyemet. Egyébként kommentátor is akartam lenni, emlékszel még?
- Várj! – Jóval azelőtt torpantam meg, hogy befordultunk volna egy népesebb folyosóra. Alig figyeltem arra, amiről olyan lelkesen – túl lelkesen – hadovált, azon gondolkoztam, hogy helyes-e összerakni azt a borzalmas képet a sok információból, amit ma Davidtől és Regulustól kaptam, s végül arra jutottam, hogy muszáj. Ha más nem, a kétségeim biztosan megszűnnek, mert ezúttal nem hagyom, hogy kedveskedéssel elaltasson, és könnyedén témát váltson. Ha pedig másnak is vége lesz…; ezen nem töprengtem el. – Te nem…; anyukád nem tud rólam? Mármint értem, végül is nem vagyunk együtt olyan régen, és nem neki kell először megtudnia, és az én szüleim sem tudják még, bár az érthető, de…; - Itt kellett volna megfognia a másik remegő kezemet is, és biztosítania örökké tartó, halhatatlan szerelméről, ehelyett azonban elengedett, és ismét a zsebében keresett menedéket a mancsainak, ami felért egy beismerő vallomással. Nagyon féltem. – Reg, ha nem akarsz bálozni, akkor miért nem mondod meg Walburga néninek, hogy már találtál valakit? – Most az egyszer örültem, hogy olyan alacsony vagyok, mert hiába hajtotta le a fejét, egy egyszerű helyzetváltoztatással a szemébe tudtam nézni. Megnyugtatásnak szántam, hogy a mellkasára simítottam a tenyeremet, de most mintha ez is zavarta volna. Megmagyarázhatatlanul hullámzott az érintésem alatt, a sokévi barátság azt súgta, dühös, és ezt nem tudtam mire vélni – ahogy azt sem, miért vagyok én is egyre mérgesebb a szótlanságától. – Reg, én aranyvérű vagyok, és anyukád szeret…; na jó, ha engem nem is, de anyáért odavan, és a nagyanyámmal is sülve-főve együtt van, nem hiszem, hogy lenne ellene kifogása, ha…; szóval ha valamikor komolyra fordulna a dolog. Mert ez is benne van a pakliban, nem? Én sz…;
- Ki ne mondd! – csattant fel minden figyelmeztetés nélkül. Ijedtemben önkéntelenül is hátráltam pár lépést; a páncél, amibe belerúgtam, csikorogva tiltakozott a közelségem ellen.

A reakciómat látva Regulus rendezte a vonásait: ugyanaz a megközelíthetetlen idióta lett, aki a meccs után belém botlott, akiről sugárzott, hogy azt hiszi, övé a világ.
- Bocs, hogy kiabáltam – vigyorgott rám. Nem azt mondta: „Sajnálom, én szerettem volna először kimondani, ne haragudj, bogaram.”, hanem bocsánatot kért a hangerőért.

Hát ez hihetetlen.


Mélyen egyetértettem Caitlinnel, de az, hogy a körülmények mind azt súgták, nem kellek Regulusnak, kibillentett a lelki tömegközéppontomból. Az utóbbi félórában egyik ellentmondásból a másikba sodródtunk teljesen céltalanul: miért csókolt meg, mi volt az az ölelés, ha…;? Mik vagyunk mi? Vagyunk egyáltalán? Úgy, ahogy azt én gondolom?
- Ne zavartasd magad…; - sziszegtem a felismerésnek abban a percében, amikor sírnom illett volna. – Már mindent értek. Azért nem harangozol be anyádnak, mert nem lesz ebből semmi sem…; és pontosan ezért nem mondod azt sem, hogy szeretsz, mert az persze hazugság lenne. Bár nem világos, hogy akkor mire volt jó ez a két hónap, mert ha csak meg akarnál dönteni, gondolom ennél kevesebb idő alatt is sikerült volna…;
- Ne beszélj badarságokat, Meredith! Lehet, hogy okkal nem mondom ki, de ez az ok semmiképp sem az, hogy nem érzem. Egyszerűen azt hittem, hogy így is biztos vagy bennem, szavak nélkül is…;
- Én is azt hittem, amíg David fel nem nyitotta a szemem…; - Ez gonosz húzás volt, de megérte, hiszen Regulus minden mozdulata féltékenységet sugárzott már abban a pillanatban, hogy kiejtettem David nevét.

Nem emlékeztem rá, mikor kerültünk be az ablakmélyedésbe, vagy, hogy mióta nyomódott a hátam a jegesen fénylő üvegnek, de hogy Regulus teste milyen erőszakosan préselődött az enyémnek szitkozódás közben, azt soha senki sem törli ki a fejemből.
- Ha már ott tartunk, hogy ki mit hisz…; hát én azt hiszem, hogy ez a te Dvaid barátod még mindig több mint valami játszópajtás…; - Körmei fülsértően karcolták végig az ablakot, ahogy a hajamba túrt. -…; vagy ha az is, hát csak arra vár, hogy valami igazán felnőtteset játszhasson veled! És amit töredelmesen bevallottál a közös karácsonyotokról, sajnos nagyon azt súgja nekem, hogy te sem ellenkeznél, Med…;
- Ó, és egy másik téli esemény nem aggaszt téged véletlenül? – A hangom rekedtes volt, mert én Regulus karját karmoltam, a lábaim pedig csak egy bizonyos testhelyzetben fértek el: egy vonalban a párkányra szorult fenekemmel, Regulus csípője körül. – Mert én igenis félek, hogy felbukkan az álarcos fickó, és követeli a jussát, amit talán jobban kiérdemelt, mint te, mert kimondta a varázsszót, és olyasmiket éreztem a közelében, mint…; mint a tiédben még sohasem. – Mostanáig – kuncogott Caitlin kajánul. – De természetesen kettőnk helyett félhetek, mert te láthatóan nem rettegsz attól, hogy lecsap a kezedről.

A legnagyobb meglepetésemre a vicsorgó Regulus egy tizedmásodpercre köddé vált, és őszinte mosoly csusszant a fülemhez:
- Tőle nem kell tartanod, a lehető legjobb helyen van.
- Nahát, ne mondd! – sikoltottam. – Mégis honnan tudod, hogy kicsoda, és mit műveltél vele, ami miatt nem keres?
- Megvannak a kapcsolataim – duruzsolta elégedetten. – Egyébként, ha tényleg szeretsz, édes mindegy, hogy ki ő, ugye?
- Nem igaz, hogy nem fogod fel, hogy ez az, amit nem tudok! Rettegek, hogy egyszer csak előbukkan a semmiből, és akkor majd döntenem kell, és…; - Egy kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen, és mintha egy kicsit megsajnált volna; ebből erőt merítettem, és végre kaptam levegőt. – Tudod mit? Téged úgysem érdekelne, úgyis csak dísznek tartasz, biztosan örülnél, ha valaki megszabadítana tőlem, és nem neked kellene kidobnod, hanem elcsábítana tőled egy részeg, szerelmes bolond!

Felszisszent.
- Ezt gondolod?
- Már hogyne gondolnám, ha eddig semmit sem cáfoltál meg? – Dühömben ösztönösen a húsába martam, mire megint nagyon közel jött. – És képzeld, már az is eszembe jutott, hogy csak alibi vagyok, hogy leplezd a másságodat! Mert ugye jó barátok voltunk, nem is olyan logikátlan, hogy…;
- Na, ide figyelj, bogaram…; Egyetlen dolgot kellene tennem, és hidd el, a létező összes kétséged szertefoszlana, de jelenleg nem igazán érdemled meg a lelki békét, úgyhogy…; - Ez volt az a pont, ahol a mugli filmekben egészen arcpirító módon vezetik le a feszültséget a főhősök, és habár be kell vallanom, mi is közel álltunk ehhez a megoldáshoz, a nevetséges utolsó elméletemmel eléggé megsértettem Regulust. A szája dühösen rángatózott, és minden porcikám fájt ott, ahol hozzám ért – ahol pedig nem, ott kimondhatatlanul sajogtam, és az érintés hiánya a szívemig terjedt, miután néhány szarkasztikus szó után otthagyott, egyedül, és a saját lelkiismeretemnek kiszolgáltatottan. – Puszcsi, szívecském, a szünet után találkozunk…;!
Az elsõ felvons vge by Sophie
Szerző megjegyzései:
Ajánlott számok
- http://www.youtube.com/watch?v=DrzGHgmG3y4&feature=related
- Rachael Yamagata: Sunday Afternoon
Jó olvasást!
Az első felvonás vége


/Az életünk tele van előképekkel, ha úgy tetszik, jóslatokkal. Olyan sok minden történik velünk, ami megsúgja az elkerülhetetlen dolgokat a jövőnkben – csak az a baj, hogy ezek a jelek szomorúan kiszámíthatatlanok, hol a megfelelő pillanatban jönnek, hol nem. Van, hogy minden jókor van jó helyen, és képesek lennénk egy kósza percre rálátni az előttünk kígyózó útra, de tudod mit? Olyankor a legtöbben igenis becsukjuk a szemünket, és imádkozunk, hogy mire kinyitjuk, már újra ködbe burkolózzon a világ./


- El sem hiszem, hogy nálatok tölthetem a tavaszi szünetet! – Akkorát sóhajtottam, hogy a kabátomat lesegítő Sipor fülei is beleremegtek.
- Ne légy nevetséges, kisasszony, hiszen hivatalosan nálam vagy! – Regulus kecsesen feddő mozdulatokkal és égnek emelt orral utánozta nagyanyámat, a Hölgyet. Belekuncogtam a sálamba, mielőtt megragadta a bojtjait.
- Vigyázz, még meghallja!
- Ugyan –legyintett, miközben szó szerint kiperdített a vastag ruhadarabból -, már rég a szalonban csacsognak arany evőeszközökről, meg báli ruhákról…;
- Nem is értem, miért ragaszkodott hozzá, hogy nála legyek, ha egyszer ennyi dolga van ezzel a bállal. – Kedvesen megköszöntem Sipornak a segítséget, majd követtem a türelmesen várakozó Regulust fel a lépcsőn, egészen a szobájáig.

Sokkal lassabban mozogtam, mint kviddicsben edzett barátom, de erről nem csak a kondícióm tehetett, hanem a ház is. Akárhányszor jártam már ebben a kúriában, a következő alkalommal ugyanolyan lehengerlőek találtam minden egyes szegletét. A falakban bujkáló sötét derű kérés nélkül bekebelezett mindent és mindenkit, hogy még erőteljesebben kiálthassa világgá az itt élő történelmet. Ez egy több száz éves otthon volt, még a Noble-háznál is öregebb, és mióta megértettem, hogy a bútorok az idő múlása miatt olyan sötétek, már a Black-család múltja és jelene ellenére sem találtam hátborzongatónak– kivéve persze a kiaggatott manófejeket. Igaz, hogy a legtöbb helyiségben nappal is lámpát kellett gyújtani, de azok a csodaszép faliszőnyegek talán a félhomályban pompáztak a leginkább. Regulus szerint a lépcsőt néhány mesterien felszabdalt repülő szőnyeg fedi, de ha nem ugrat ezzel, akkor is éltem volna az összes adódó lehetőséggel, hogy mezítláb lépkedjek rajta. Ezt még egészen könnyen viselte, a festmények és a falak simogatása azonban – az általa is szentélynek tartott könyvtáron kívül – már igencsak kiakasztotta, folyton piszkált érte. De ha egyszer olyan elegáns volt az egész ház, olyan fenséges, és olyan más, mint bármelyik hely, ahol addig jártam, annyira különböző az én otthonomtól! Egyszerűen magával ragadott a hely szelleme.

Regulus utált itt élni, hiába magyaráztam el neki milliószor az álláspontomat. Ő a mi modern, világos házikónkat imádta, és ha Sipor nem örökragasztóval szegezte volna fel a szobájában a mardekáros drapériákat, napsárgára kent volna mindent, pedig hozzá hosszú órákon át besütött a nap, és a maga módján nagyon barátságos kuckó birtokosa volt.

Amikor először hívott fel ide, még nem feszültek sehol zöld-ezüst zászlók, csak az egyik fala árválkodott ezüstre festve, mert Regulus félt, hogy nem a Mardekárba kerül. Aztán jöttek a sálak, a zászlók – még a nagy családi címert is le akarta vakarni az ágya fölül, hogy felakasszon valami roxfortos képet, ám az a kaland a Tojours pur betűinek fényesítésével zárult…;

Azóta féltem belépni Regulushoz, mióta felkerült az első újságcikk az íróasztala melletti táblára. Apa búskomoran suttogott egy bizonyos Voldemortról akkor már több hete azon a nyáron, és bár ő még nem rettegett, anya egyre sápadtabban hallgatta őt, úgyhogy én önkéntelenül rettegni kezdtem tőle. Akkoriban magunkhoz képest is rengeteget veszekedtünk Regulusszal, mert ő rajongott a „Sötét Nagyúrért”, úgy ahogy addig a kviddicssztárokat dicsőítette. Nagyi erre csak annyit mondott, hogy ő biztosan mást hall a szüleitől, mint én, és ne csodálkozzam, ha nem ez lesz az egyetlen ilyen dolog…; Mindenesetre nagyon bántott engem az egész, még akkor is, ha a kedvemért egy olyan pontba zsúfolta az újságokat, aminek könnyedén hátat fordíthattam, és szándékosan többé nem beszéltünk Voldemortról.
- Minden mintát végigtapiztál? – hajolt ki az ajtófélfába kapaszkodva. Észre sem vettem, de úgy elgondolkoztam, hogy a legfelső emelet előtt két lépcsőfokkal megtorpantam. A kezét nyújtotta, hogy egy óriáslépéssel behozhassam a lemaradást.

Elég szerencsétlenül ugrottam, majdnem lefejeltem szegényt, habár ő sem volt teljesen ura az egyensúlyának – ez persze nem zavarta abban, hogy jól kinevessen.
- Sirius? – kérdeztem rá gonoszul, és kissé sértetten, a távolabbi szoba felé bökve.
- Nem jött haza – vont vállat egy picit haloványabb mosollyal.
- Azt hittem, James tart valami bulit a szülinapján…; - A küszöb évekkel ezelőtt felesküdött az ellenségemnek, jó szokásomhoz híven most is keresztülestem rajta. Becsuktam magam mögött az ajtót, így Regulus felirata (Regulus Arcturus Black kifejezett engedélye nélkül BELÉPNI TILOS), amit én véstem fel a kartontáblácskára gyöngybetűkkel, a szobán kívül rekedt. *
- Nem mondtam, hogy nem utazott el a Roxfortból, csak hogy ide nem jött. – Kirángatta az utazóládájából kilógó mardekáros nyakkendőjét, intett vele, hogy foglaljak helyet, aztán kedveskedve hozzám vágta. – Kértél engedélyt, mielőtt betrappoltál?
- Nem mindegy az neked? – terültem el az ágyára dobált párnák között. – A küszöböd még minden képtelen likvidálni engem, teljesen felesleges a cetli is az ajtón.
- Legalább van honnan lelesned a teljes nevemet, Maeve. – A sok ágyneműtől ugyan nem láttam az arcát, de éreztem a hangján, hogy nagyon vigyorog. Aztán kattant valami.
- Héé, Arcturus, ugye nem most akarsz kicsomagolni!?
- De bizony, és pont oda szoktam dobálni a szennyest, ahol heverészel, szóval, ha nem akarsz a zoknijaimmal barátkozni, akkor én a helyedben sürgősen elugranék…;

Sikítva arrébb gurultam, hogy kitérjek a lövedék elől, és ezzel kezdetét vette az önvédelmi okokból párnacsatával ötvözött ruhaharc, amit Sipor később kitörő örömmel fogadott – Mrs. Blackről nem is beszélve.
- Ne visíts már – nevetett Regulus -, nem tehetek róla, hogy nektek rögtön ide kellett jönnötök! Igazán megérthetnéd, hogy én is csak pár órája értem haza a pályaudvarról…;

Csak akkor méltattam válaszra, amikor már háromszor képen találtam egy párnával.
- Tényleg nem értem, hogy ha ennyi gondja van a tavaszi első bálozókkal, miért könyörögte ki a Hölgy, hogy nála húsvétozzam – pihegtem.
- Talán féltékeny a másik nagyidra, amiért állandóan nála lógsz a szünetekben – vágott hozzám egy talárt, hogy leplezze a pár lépést, amivel közelebb jött. – Vagy azt akarja, hogy beleláss ezekbe a dolgokba, hiszen jövőre…;
- Ki ne mondd! – kiáltottam. – Soha nem illegetem magam a sok vérmániás majom előtt valami hülye bálon, és ezt te is jól tudod. - Védelemként az arcom elé tartottam az egyik nadrágját, ami a kezem ügyébe akadt, és kimerülten az ágyra roskadtam. – Különben is, ha úgy lenne, nem engedte volna, hogy elmozduljak mellőle…; - Úgy tettem, mintha nem hallanám, hogy felém oson. – Igazából nincs is ezzel különösebb baj, jó, hogy ennyit lehetek veled, csak hiányzik a húgom.
- Fegyverszünet! – rikkantotta, mielőtt kivette a kezemből a farmert, és összekócolta a hajam. – Nem is ugorhattál be a szüleidhez?
- Nem – ráztam meg a fejem szomorúan. – Este elvileg mind átjönnek a Nobel-rezidenciára, de hát tudod, milyen egy ilyen puccos vacsora…;
- Átlóghatunk most, még mindig csak pár utcányira laktok innen.
- Köszi, az jó lenne. – Angyalian mosolyogtam, hogy megelőzzem a támadást, de hiába rántottam le magam mellé, fekvő helyzetben még ügyesebben nyomta a képembe azt a felsőt, amit én öntöttem le kakaóval az utolsó kviddicsedzése előtt.

Nevetve kezdtem csikizni, hogy levegőhöz jussak, de a vidám hangzavart Mrs. Black hangja törte ketté.
- Merlinre, mint a háromévesek…; - Kicsit kapálództam, hogy kiszabaduljak a paplanból, és bocsánatkérő pillantást vessek rá. – Örülj neki, Meredith, hogy nagyanyád ezt nem látta. Odalent vár – közölte még végszóként, aztán sarkon fordult, és otthagyott minket.

Megesküdtem volna rá, hogy soha életemben nem láttam még őt így mosolyogni…;



Kedves Regulus!
Tudom, hogy a „Mi lesz most?” feliratú cetli nem számít levélnek, és nem várhatom el, hogy válaszolj rá, de egyébként is lehet, hogy a Hölgynek kellett volna küldenem…; Mármint biztosan sokat segít a feleségfogó bálod szervezésében, és szívesen átadná neked.
Na, jó, ez béna ötlet volt, csak arra gondoltam, hogy ha nem utasítottam volna vissza az első bálomat, akkor ott lehetnék a tiéden, és te meg kifoghatnál akár engem is…; A többiek most értek haza, még látom a Roxfort Expressz füstjét a fák felett, és borzasztóan érzem magam, amiért nem beszéltünk, mielőtt elmentél, szóval…;


- Mi ez a magas fokú szenvedés? – Lily arrébb rugdosott néhány papírgombócot, amit a bagolyház padlójára dobáltam, majd a térdem fölött kihajolt az ablakon. – Nem félsz, hogy kiesel?
- Bütyköltem valami biztonsági párkányt az eredeti mellé azzal a bűbájjal, amit a múltkor átnéztél a RAVASZ-ra, de csak remélni merem, hogy működik is – feleltem a mélybe sandítva. – Amúgy Regulusnak írok.

A befejezést elnyelte a nevetése; kikapta a kezemből a pennámat, és a párkányon túl a levegőbe ejtette. Az egy puha koppanással megakadt, és azt tettette, hogy teljes nyugalomban lebeg több száz méterrel a föld felett.
- Tökéletes munka – bólintott büszkén Lily. – Nem tett neked jót, hogy a szünetben közösen tanultunk, túl sokat fogsz tudni az RBF-vizsgákon. Amúgy azt már el is küldöd neki? – mutatott az ölemben tartott levélre, miután visszahalászta a pennámat.
- Nem hiszem. – Kicsit arrébb lökdöstem őt a lábfejemmel, hogy le tudjak ugrani az ablakból.
- Azért ezt visszaadom.
- Köszi. – Az összegyűrt levélkezdeménnyel együtt zsebre vágtam a felém nyújtott íróeszközt is. – Vagyis…; Ugye szerinted sincs értelme, ha már az elsőre sem írt vissza? Narcissa szerint legkésőbb szerdán érkezik…;
- Mégis beszéltél azzal a perszónával? – Felnyögött, aztán nekilátott egyesével fecnikre robbantani a földön heverő gombócokat. – Azt hittem, most az egyszer hallgatsz rám.
- Én akartam, de Shirley…;
- Ugyan már! – csattant fel dühösen. Csak úgy repkedtek körülötte vörös tincsei, olyan mérges volt. – Egy napig tanult velünk, aztán folyton elbóklászott, azt sem tudtad, merre jár…; Mikor találkoztál egyáltalán vele?
- Vacsoránál, mikor lelógtatok Jamesszel Roxmortsba. – Vállat vontam. – Azt mondta, elege van a fancsali képemből, és odarángatott Narcissához.
- Elege van…; mintha öt percnél tovább kellett volna néznie! – Az utolsó galacsint egy kicsit nagyobb hévvel semmisítette meg. – De jól van, elismerem, hogy a legjobb barátnőd, csak gondolom…; nincs formában mostanság.
- Azzal nincs egyedül. – Előkaptam a pálcámat, és aranyszínű glóriákat bűvölgettem Úlla feje köré. Lily egy laza mozdulattal eltüntette őket, és finoman a lépcső felé taszigált.
- Ne törődj Siriusszal, majdcsak beletörődik. Látod, milyen könnyen ment a többi fiúnak is!
- Persze, mert leordítottad a fejüket – vigyorodtam el.
Egy árnyalatnyit elpirult, de elégedetten húzta ki magát.
- Peched van, hogy Sirius pont elcsavargott, és nem hallotta.
- Hiányzik – sóhajtottam ezen a héten már nem először.
- Te is neki, hidd el. – Lily bátorítóan szorította meg a karom, már amennyire a mögöttem lévő lépcsőfokról ez lehetséges volt. Azért nagyon jólesett, hogy most is, mint az egész szünetben, tartotta bennem a lelket. Elég nehéz dolga volt, mert állandóan kétségbe zuhantam Regulus miatt, szóval tulajdonképpen érthető, hogy Shirley…; csak rosszul jött ki, hogy nem volt ott, mikor szükségem volt rá. Egyébként is biztosra vettem, hogy valami srác van a dologban, és ettől nem lett rózsásabb a helyzete.

Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, csak hallgattuk, ahogy a folyosó ütemesen kong a lépteinktől.
- Amúgy is lehet, hogy már nem lesz mibe belenyugodnia. – Bukott ki belőlem pesszimistán.
- Hékás, már klasszisokkal nyugodtabbnak kellene lenned, így, hogy tudod, mikor ér vissza az a hóhányó! Felőlem Aztán a nyakába is ugorhatsz, ha mutat valami hajlandóságot arra, hogy elkap…; és persze, ha ő kezdi a rohanós nagyjelenetet.

~o~


Nem ő kezdte, az is véletlen volt, hogy egyáltalán összefutottunk. Aznap senki sem tanult velem délután, mert RAVASZ-gyakorlatot tartottak gyógynövénytanból, Jeremy pedig megint Davidet választotta helyettem. Nem volt ezzel semmi problémám, hiszen Davidnek elkellt a segítség most, hogy a hírek szerint eldöntötte, hogy visszaszerzi Agathát egy kimondhatatlan nevű szuperromantikus bűbájjal - és persze szapora bocsánatkérésekkel. Szívesen segítettem volna én is, de még nem nagyon rázódtunk helyre, és nem volt idegzete a szenvedésemhez. Igazából Jeremynek sem, habár ő ezt a világért sem vallotta volna be.

Már alkonyodott, amikor úgy döntöttem, hogy felhagyok a tanulással: még csak április volt, korán hűvösödött az idő esténként, és már nem is láttam sokat a jegyzeteimből.

Regulust mégis rögtön felismertem a bejárati ajtó felé tartó sötét alakban. Nagyon magányosnak tűnt lebegő csomagjaival a sarkában, és fogalmam sem volt, ki engedte be a kovácsoltvas kapun, amíg fény nem gyúlt Hagrid kunyhójában.

Mindig azt gondoltam, hogy a félhomályban a dolgok különösen irreálisak, de az, ami ezután történt, rácáfolt erre félelmetes valóságával.

A lábaim már akkor szaladtak, amikor az agyam még el sem küldte nekik az utasítást; a táskám ide-oda csapódott a hátamon, míg rohantam. Milyen szerencse, hogy amikor még az eszem diktált a szívemnek, és nem fordítva, volt annyi lélekjelenlétem, hogy rendesen elpakoljam a könyveimet! –ez volt az utolsó józan, nevetséges gondolatom, mielőtt megbizonyosodtam róla, hogy Regulus is észrevett engem, és minden kétséget kizáróan tudja, ki vagyok.

Olyasmiket szerettem volna neki mondani, amik nem hangzanak bocsánatkérésnek, mégis azok, de végül egy hang sem jött ki a torkomon, amikor megtorpantam előtte. Nem nézett a szemembe, inkább hátrafordult, és egy pálcaintéssel a földre eresztette az utazóládáját, amely a megállás óta bökdöste a lapockáját. Türelmetlenek voltak a mozdulatai, mintha semmivel sem szeretne kevésbé foglalkozni, mint a csomagjával; ezt tökéletesen át tudtam érezni, bár örültem, hogy nyertem egy kis időt. Még mindig nem adtam fel, hogy kinyögök egy értelmes mondatot, ami eltörli az összes rosszat, ami velünk történt, ami széttépi ezt a feszült csöndet kettőnk között.

Nagyon gyorsan és váratlanul fordult vissza, és a pillantása arra késztetett, hogy nevetséges módon a nagyjelent mellett döntsek, és Lily feltételeit sutba dobva Regulus nyakába ugorjam. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem akar beszélni, nem akar emlékezni, hogy csak engem akar és Csodaországot, mert az ő bőrén is tátongó lyukként ég az érintés ordító hiánya.

És akkor…; akkor kifordult a sarkaiból a világ: Regulus pontosan úgy csókolt meg, mint az álarcos fiú arról a szilveszteri buliról, és akkor már tudtam, hogy ő az, hogy ezért nem kell félnem, hogy ezért beszélt erről olyan magabiztosan. Végig szerettem volna őt mérni ezzel az új szemüveggel, amit a rádöbbenés biggyesztette az orrom hegyére, fel akartam ismerni a tekintetében a Fiú tekintetét és a mosolyában a Fiú mosolyát, hogy a homlokomra csapva kacaghassak a bődületes vakságomon, de mint akkor, a Fiú, Regulus most is feleslegesnek ítélte a csók nélküli pillanatokat.

A gondolatok pedig csak kavarogtak a rózsaszín ködben, és magukról gondolkoztak.

Miért nem árulta el már akkor? Megijedt? Neki is új volt, egy rémisztően más fejezet? Talán. De később, amikor már megbékélt vele? Miért nem…; csak nem David miatt? David miatt, akit csak azért képzeltem többnek egy barátnál, mert – Shirley nagy elmélete szerint -, nem álltam készen Regulusra? Hát ő is felismerte ezt a tétovázást, hogy még kislány vagyok egy ilyen szerelemhez? Képes volt várni rám, több mint egy évig, és aztán még arra is vigyázott, hogy sose csókoljon meg úgy, mint most, hogy apránként jöjjön a gondolat és múljanak el a kétségeim…; Várta, hogy felnőjek szeretni őt, kiböjtölte ezt a percet! Hiszen már akkor elmondta, hogy szeret engem, amikor én még…;

Tényleg szeret, és már ki is mondta, nem is akárhogy…; Én meg a szemére vetettem, pedig szeret, szeret, szeret…;

Én is ki akartam mondani, hagyni, hogy felkapja a szél és vigye, kürtölje szét az egész világban, hogy milyen hihetetlenül boldog vagyok, mert szeretem Regulus Arcturus Blacket.

Meglepően nagyellenállást tanúsított, mintha soha nem szándékozott volna elengedni, de végül sikerült eltolnom magamtól legalább akkora távolságra, hogy a szájára súghassam azt az egyetlen, csodaszép szót.

A szeme annyira lángolt, mint az arcom, muszáj volt lesütnöm a tekintetem: a nagy vallomás előtt zavarba jöttem, akár egy óvodás.
- Én is…; - suttogtam erőtlenül, és minden sejtem folytatásért sikoltott, de ekkor észrevettem, hogy felemás az ölelése, mert a jobb karját mágikus gipsz borítja, és az aggódás félresöpörte az ellenállásunkat. – Megsérültél? – Hátráltam egy lépést, hogy jobban szemügyre vehessem. Baljával a kezem után kapott, de valamiért szívfacsaróan megbántottnak tűnt.
- Pár nap, és le lehet venni, semmi komoly – morogta rekedten.
- Széttéptek a francia feleségjelöltek? – mosolyogtam incselkedve, és a tenyerét karmolásztam, hátha újra magához húz.

Elengedett.

- Nem kellett volna itt lenned, így sokkal nehezebb mindkettőnknek. – A fúriafűz ágai csapkodva szajkózták a választ egy olyan kérdésre, amit magamba akartam fojtani, mégis önálló életre kelt.
Búcsúztunk. Egészen eddig búcsúztunk.
- Miről beszélsz? Mi történt a karoddal, Reg? – Ezt a mondatot sohasem engedtem volna szabadjára, ha rajtam múlik, de még bíztam és hittem valamiben, hiszen a gipsz nem a baloldalon volt.

A sárba taposta a reményt azzal a sírba való hanggal, amitől zokogni támadt kedvem.
- Illúzióbűbáj, Med…; a másik karomon van a gipsz.
- Nem. – Suttogás volt, aztán beszéd, majd kiáltás, de nem sírás. Nem. NEM.
- Betöltöttem a tizenhatot, ez volt a vége mindennek…; - Gyilkos indulattal tartotta az áruló végtagot, nem nézett rám, és talán nem nézett már saját magára sem, soha többé. - Vége van, bogaram. Sajnálom.
- Ne sajnáld – vágtam rá semmiből jött daccal. - Utólag is boldog születésnapot! – És csak futottam és futottam, anélkül, hogy egyszer is visszapillantottam volna; rohantam az egyre sűrűsödő sötétségben. Olyan üres és fekete lett hirtelen minden…; mintha lezuhantam volna az óriáskerék legtetejéről, ahonnan a legszebb volt a kilátás: a földbe csapódva megszűnt az egész világ, minden, amit pár másodperccel az esés előtt magamba szippantottam.

Vége volt.

---------------------------------------



Szerzői megjegyzés (hű, ezt már nagyon szerettem volna leírni :D): Igen, eljött az a pillanat, amikor lefokoztam Regulus Blacket epizódszereplővé, de azért nem kell kétségbeesni, ki tudja, mit hoz a jövő ;) Tippek?

Ja igen, és mivel így hirtelen lelöktelek titeket az óriáskerék tetejéről, arra gondoltam, hogy még a héten frissítenék egyet, azt hiszem, nem ellenzitek :D Med szülinapjára (:P) sajnos nem lesz meg, de egy hétvége azért kikukucskál szerintem :) Nem lesz benne a kedvenc álarcos lovagunk (naná, hogy ő volt, kár, hogy most már nem megyünk vele sokra :D), viszont jön egy adag Shirley, Caitlin, Sirius, és Sacinak jó hír, hogy pár fejezetben Jeremy-túladagolás lesz, mert Med többi barátja mással lesz elfoglalva :)

És ilyet sem csináltam még, de ízelítő:
"- Na jó – fújtam ki a levegőt legyőzöttségem teljes tudatában. – Ez is olyasmi, mint a „szívem csücske”, vagyis nem kell szó szerint érteni. Ne arra gondolj, hogy addig kopácsolták ennek a lánynak a szívét, amíg darabokra nem tört, bár…; - Megráztam a fejem. – Az jusson eszedbe, hogy nagyon szomorú, sőt még annál is szomorúbb. El van keseredve, nem találja a helyét, kétségbe van esve…; összetörték a szívét. – Isten látja lelkem, nem sok nehezebb dolog van annál, mint metaforákról magyarázni egy ötévesnek. " Lehet találgatni, hogy miről is kell magyarázni ;)

Sophie
Doboz by Sophie
Doboz



Arról ,hogy senki nem tud segíteni
Beletörõdni, hogy ember nem tud segíteni. (…;) Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergõdés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban.


Márai Sándor – Füves könyv (146. o.)




/Amikor kicsi voltam, Flame volt a legjobb barátom. Olyan barát volt, akivel mindig azt játszottunk, amit én szerettem volna, aki fejet hajtott a legelképesztõbb szeszélyeim felett is.
Szép? Hallottál már arról, hogy azokat bántjuk meg leginkább, akiket a legjobban szeretünk? Félek, hogy ha mondták is neked, eleresztetted a füled mellett, mert ott kiabált benne az sz-betûs szó…;
Azért próbáld megérteni: a bátyám nagyon szeretett engem, és ezért néha nagyon nehezére esett elviselnie, hogy annyival fiatalabb és kiszámíthatatlanabb vagyok nála. Olyankor, amikor nem igazán tudott mit kezdeni gyerekségemmel, összetört dolgokat, hogy hirtelen dühében ne engem bántson; én mégis sírtam, még olyan játékokért is, amiket nem hiányoltam.
Volt egy dobozunk, amibe az elromlott, tönkretett dolgokat gyûjtöttük, és hol az én ágyam lábához raktuk, hol az övéhez, mindig úgy, hogy lefekvéskor, a sötétben botladozva jól belerúgjunk.
Csörögtek és sikoltoztak a tárgyak, és ritmusosan feleltek rá az emlékek is: emlékeztünk barátságra, haragra, mosolyokra és veszekedésekre, tépett fülû macikra és sebesült testvérekre…;
Olyan sokszor szerettelek volna betuszkolni titeket ebbe a dobozba, de sohasem fértetek bele./




„- És íme, hölgyeim és uraim, múzeumunk legbecsesebb darabja. – A cilinderes úr elnagyzolt, színpadias mozdulatokkal intett a sarokban árválkodó jelentéktelen kis szék felé. Bokáját katonásan összecsapta, s néhány udvarias mosoly és elõírt bajuszpödrés után elégnek ítélte a hatásszünetet. – Az összetört szívû hölgy! – rikkantotta büszkén.

Éles, oda nem illõ hangjára a széken kuporgó lány összerándult, de nem emelte fel a fejét, makacsul a térdei közé szorította azt.
- Nem veszélyes hagyni, hogy csak úgy, minden védelem nélkül üldögéljen ott? – cincogta bele az áhítatos csöndbe egy aprócska vénlány. Kalapján izgatottan remegtek a strucctollak, kezei türelmetlenül babráltak retikülje kapcsával; talán azt várta, hogy a lány a sarokban hirtelen vérengzõ szörnyeteggé tornyosul, és összeroppantja mindannyiukat. Ó, igen, abban beteges öröme telt volna a kiüresedett idõs nõnek.
- Felesleges lenne díszes aranykötelet vagy akár a legvékonyabb sárga csíkot húznunk köré – felelte fontoskodva a cilinderes úr. – A saját érzelmei olyan ketrecbe zárják, mely hatásosabb a legújabb golyóálló üvegeknél is!

Ekkor megkondult a ketrec rácsa: a padlóra ezüstös, kerekded könnycsepp hullott, s rohanva gurult el a bámészkodók lábai között. Az összetört szívû hölgy…;”

- Mitõl töjik össze valakinek a szíve? – Caitlinnek most már esze ágában sem volt azt mímelni, hogy alszik, úgy fészkelõdött mellettem, hogy már azt sem tudtam, az ágy recseg-e jobban vagy a könyöke az oldalamban. – Úgy éjtem, a testünk egy nagy, puha valami, szóval elég nehéz lehet bejutni jajta egy kalapáccal, nem? Mejt azt anyu is elmondta, hogy a szívem itt van középen – hosszas mérlegelés után a hátára fordult, és a mellkasára bökött -, és azt is tudom, hogy ha valaki azt mondja, hogy én vagyok a szíve cücke, akkoj azt nem úgy gondolja, hanem valahogy máshogy…;
- Levegõt is vegyél! – figyelmeztettem nevetve, majd lapoztam egyet a könyvben.
- Ne olvasd tovább, magyajázd el!
- Figyelj, én szóltam elõre, hogy ez nem egy mesekönyv, és hogy nem fogod érteni, te pedig megígérted, hogy nem kérdezõsködsz, ha nem világos valami…; - Éberen tértem ki kapálózó mancsai elõl, magasba emeltem a becsukódott regényt, és hagytam, hogy a nagy igyekezetben keresztülessen a hasamon, át az ágyam másik felére. Láttam az arcán, hogy komolyan fontolgatja a duzzogást, de a kíváncsiság lesimította homlokáról a dühös kis ráncot, és Caity inkább buzgó hízelgésbe kezdett.
- Lééégysziii, mondd el! Medy, kéjlek! – Finoman megrángatta a pizsamám ujját, majd a kezem alá gömbölyödött.
- Na, jó – fújtam ki a levegõt legyõzöttségem teljes tudatában. – Ez is olyasmi, mint a „szívem csücske”, vagyis nem kell szó szerint érteni. Ne arra gondolj, hogy addig kopácsolták ennek a lánynak a szívét, amíg darabokra nem tört, bár…; - Megráztam a fejem. – Az jusson eszedbe, hogy nagyon szomorú, sõt még annál is szomorúbb. El van keseredve, nem találja a helyét, kétségbe van esve…; összetörték a szívét. – Isten látja lelkem, nem sok nehezebb dolog van annál, mint metaforákról magyarázni egy ötévesnek.
- Szóval a lány a sarokban szomorú? – dörmögte a vállgödrömbe.
- Igen, biztosan az. – Megsimogattam a fejét, és megkönnyebbülten nyúltam a könyv után; azt hittem, ezzel végeztünk is. Hiú ábránd volt…;

- Miéjt? Mi töjtént vele?
Nagyot sóhajtottam. Valószínûleg nem olvashatok tovább addig, amíg anyu el nem rabolja innen ezt a nyugtalan tündérkét…;
- Talán…; Lehet, hogy volt egy fiú, akit nagyon szeretett, és ez a fiú megbántotta õt.
- Hogyan?
- Hazudott az érzéseirõl vagy valami másról…; talán becsapta a lányt vagy beleszeretett valaki másba, és õt vette el feleségül. Talán meghalt vagy csak el kellett mennie…; Nem tudom, még sosem tört össze a szívem. Mi lenne, ha most már tényleg aludnál?
- Még sajnálhatom egy picit a lányt? Olyan szomojú, hogy ilyen szomojú…;


Legszívesebben a kedvenc tóparti fûzfám alatt kuporogtam volna, amíg egészen telesírom a tavat, de Rabastan Lestrange gyönyörûen kidolgozott fenyegetése óta nem bírtam rávenni magam, hogy csak úgy, kíséret nélkül odamenjek – a parkhoz most különben sem fûzõdtek túl kellemes emlékeim.

Tudom, hogy ez az egész sötétben depressziózás erõteljes színpadi túlzásnak tûnik, de a szakítás utáni zokogáshoz igenis drámai helyszín kell, hogy a fájdalom gyorsan felfokozódjon, és így hamarabb búcsút intsen nekünk. Jó, talán a szõnyegkaparós üvöltözés sem rossz megoldás, négy szobatárssal azonban elég nehézkes az elõírt magányban alkalmazni…;

Úgyhogy nem sírtam, egy kicsit sem, nehogy akaratomon kívül eldurvuljanak az események. Nem szerettem volna kiszolgáltatott lenni, és amúgy sem éreztem azt a jellegzetes nyomást a mellkasomban, egyszerûen csak tudtam, mit kellene tennem, hogy valamivel jobb legyen, egy leheletnyit természetesebb. Csakhogy olyan volt minden, mint egy álom: zsibbadt voltam és lélektelen. A fáradtság pedig egyre csak erõsítette az illúziót, hogy mindaz, ami velem történik, nem a valóság.

Feküdtem a védelmet nyújtó sötét baldachinok mögött egész éjjel, magamhoz szorítva Caitlin plüssmackóját – olyan voltam, mint egy túlméretezett embrió. Néha felületes félálomba merültem, és olyankor motyogtam, bele a párnámba mindenféle borzalmat, miközben soha többé nem akartam beszélni semmirõl.

Hitegettek, becsaptak, elárultak és összetörték a szívemet. Hát ezért voltam teljesen éber, amikor Shirley szétrántotta az ágyamon a függönyt.
- Jaj, Med, olyan jó, hogy ébren vagy, most rögtön el kell mondanom valamit! – csipogta, mint egy eszeveszett, hülye liba. Rá sem ismertem. – Már az este is próbáltam, csak olyan békésen aludtál…; - Egy nagy lendülettel mellém gördült, és a visszahulló függönyt rejtekében egy hatalmas sóhajtással eltüntetett magáról minden nem shirleys tulajdonságot. A biztonság kedvéért meg is rázta magát, ezúttal – ha már az állathasonlatoknál tartunk – mint egy rettentõen vizes, hosszúszõrû kutya. – Ne haragudj, azért kellett ez a cirkusz, mert õk már tudják, és hihetetlen, de ezt a szörnyû viselkedést várják el tõlem! Nem volt szívem kiábrándítani õket, Hedvig például…;
- Mit tudnak a lányok? – Aznap jó érzékem volt a türelmetlen közbeszólásokhoz, és egyáltalán nem toleráltam a lelkesedését, bárminek is szólt az.
- Nem akartam elmondani, amíg nem beszéltél Regulusszal, de mivel már itthon van, és a vacsoránál is láttam, gondolom, túl vagytok a dolgon, úgyhogy…;
- Shirley – nyöszörögtem elkínzottan. – A lényeget.
- Hát jó. – Ha az elõbb sok levegõt fújt ki egyszerre, akkor most nagyon igyekezett kétszeresen pótolni az oxigénhiányt. – Összejöttem Siriusszal. Úgy értem, járunk. Szóval…;
- Smároltok, fogjátok egymás kezét, meg ilyenek, tudom, de mi!? – Nem azért borultam ki, mert rémesen féltékeny voltam a boldogságára vagy akár Siriusra, egyszerûen csak nem értettem, hogy ezt hogy nem vettem észre. Egyébként pedig miért csak a célegyenesben beszél róla? Ez egy kicsit sértette a barátnõi önérzetemet, és egy aprócska sértés pont most az én darabokra tört szívemnek…;
- Egy ideje már barátkozunk, azt biztosan láttad te is, meg hát ismered õt nagyon jól, sokkal jobban, mint én, rendes srác…; Tõle kaptam azt a parfümöt is, amire mindig rángatod az orrodat. – Zavartan felnevetett. – Ne haragudj, hogy nem…; Csak olyan furcsa! – fakadt ki. -Az emberek arra számítanak, hogy hihetetlenül boldog vagyok, és ez valamennyire tényleg igaz, de szerelmesnek nem érzem magam. – Hófehér ujjaival egyre csak gyûrögette a takarómat, amit már amúgy is szanaszét túrtam, annyit forgolódtam benne.
- És Sirius? – kérdeztem reflexszerûen.
- Õ sem – kapta fel a fejét, hogy mihamarabb megnyugtasson. – Jól érezzük magunkat együtt, ennyi.

Siriusra gondoltam, és arra a rengeteg Black-bûbájra, amit az arcában, a szemében, az alakjában hordoz…; és Regulus lebegett a szemem elõtt, szívszorító valóságában.
- Fizikai vonzalom?
- Ühüm – pirult el. – Plusz egy kis barátság, tudod…; Szerintem ez teljesen rendben van így, ebbõl még bármi lehet, mert nagyon kedvelem, de zavar egy iciri-picirit, hogy…; jaj, nincs olyan lány ebben a nyüves iskolában, aki nem szerelmes belé legalább egy hangyabokányit!
- Átsorolsz a fiúkhoz vagy külön faj leszek? – Megeresztettem egy halovány vigyort, mire jól oldalba bökött.
- Ez nem ér, mert te meg az öccsével jársz. -…; és a mosoly fázósan zuhant a porba, hogy aztán nyomtalanul haljon meg, távol a történelem összes többi mosolyától. – Különben is, Sirius téged tizenegy éves korod óta pátyolgat, minden szempontból a bátyád, és Regulus öngyilkos lenne, ha pont miatta…; szóval érted. Csak egyszer látnád úgy igazán, hogy néz rád Regulus, mikor nem figyelsz…; de még jobb lenne, ha a saját pofid elé tartanának tükröt, amikor vele vagy. Hihetetlenek vagytok együtt, mint valami kis erõdítmény ebben az élvhajhász világban. Ki ne vágyna erre? Az jutott eszembe, hogy hátha csak egy Black kell hozzá, és lecsaptam a szabad példányra…; Mi a baj, Med?

Hajnalban arra jutottam, hogy ha eddig nem sírtam, akkor ezután sem fogok, hiszen nemcsak szomorú vagyok, hanem dühös és megalázott is, Shirley rózsaszínfelhõs monológjától azonban eltört a mécses. Nem zokogtam, csak csendesen pityeregtem, megszólalni mégsem tudtam, és ez jobban megrémisztette barátnõmet, mintha hisztiztem volna.

Rövidre akartam zárni a jelenetet, úgyhogy felrántottam a bal alkaromról a pizsamámat, és a belsõ felére böktem, aztán letöröltem a könnyeimet, majd kikecmeregtem az ágyból.
- Nem…;
- De igen. Átöltözöm és lemegyek reggelizni, nem jössz?
- Nem, én még…; - Shirley még annyira sem tudta megemészteni a hírt, mint én, ami visszás módon vigasztalt egy leheletnyit. – Med, biztosan nem akarsz róla beszélni?
- Nincs mit, de tényleg. – Nézett rám a nagy szemeivel, várva, hogy majd folytatom, szóval nagy nehezen megvontam a vállam. – Valahogy majdcsak lesz, Shirl, miattam ne aggódj. Siriusszal meg csak ügyesen.

Villámgyorsan elindultam a fürdõ felé, hogy ne faggasson tovább, de egyszer csak ott termett elõttem, és alaposan megölelgetett, amitõl megint bõgnöm kellett. Az ölelés jólesett, a sírás nem. Olyan volt, mintha befelé bömböltem volna: megkönnyebbülés helyett csak sötétebb lett minden.

*


- Hé, Meredith! – Még hátra volt két fok a folyosó szilárd padlójáig, ezeken elegánsan lebucskáztam, annyira váratlanul ért Sirius kiáltása. A Hollóhát-toronyba vezetõ lépcsõvel szemközti falnál téblábolt, minden bizonnyal Shirleyre várt.

Szerencsétlenkedésemet látva rögtön elém ugrott, hogy elkapjon, aztán mintha elbizonytalanodott volna; talán elgondolkozott, megérdemlem-e, hogy megmentsen az orra bukástól. Sosem derült ki, hogy hogyan döntött, mert magamtól megkapaszkodtam félúton megdermedt karjában, amit szerencsére nem rántott el elõlem.
- Kösz – préseltem ki magamból udvariasan, mire zavartan arrébb húzódott.
- Ne haragudj, hogy…; megijesztettelek. – Ismertem még valakit, aki ezzel a mozdulattal vágta zsebre a kezét, amikor nem tudott mit kezdeni egy szituációval…; Hetek óta egy szót sem beszéltünk Siriusszal e miatt az ember miatt, és most hatalmas pofonként éltem meg, hogy Sirius pont akkor szól hozzám, amikor már nincs min aggódnia, nincs miért dühöngenie. Olyan ajándék volt ez, amirõl lelopták a masnit.
- Shirley még odafent van – közöltem vele olyan hangon, ami nem könnyítette meg a dolgát, ha békülni szándékozott.
- Igazából örülök, hogy te jöttél le elõbb, ugyanis…; épp ideje, hogy befejezzem ezt az egész „tudomást-sem-veszek-rólad”-mizériát. – Az arcomról leolvashatta, hogy mélyen egyetértek megbántottságomban, hiszen a kínos helyzet ellenére elmosolyodott. – Látod, hogy te is kapásból Shirleyvel hozakodtál elõ, ahelyett, hogy szokás szerint fecsegtél volna arról a sok bolondságról és okosságról, ami a fejedben jár, pedig tudhatnád, hogy a barátnõd egyelõre feleannyira fontos nekem, mint te. Várj, ne mondj semmit! – Védekezõen felemelte mindkét mancsát, amint kinyitottam a számat. Én tehetek róla, persze, de mentségemre szolgáljon, hogy a legjobb meggyõzõdésem szerint tettem, amit tettem, és bár elég önelégült dolog volt azt hinnem, hogy a barátságom visszaszerzésért szakítasz Regulusszal, azért mégis rosszulesett az elkényeztetett szívemnek, hogy nem így lett. Viszont…; Szóval el is gondolkoztam rajta, mit jelent ez, ha az én egyetlen hugicám lépi meg, és az a helyzet, hogy még egyszer utoljára le szeretnélek dorongolni, amiért összeszûrted a levet az öcsémmel, aztán bocsánatot fogok kérni a gyerekes viselkedésemért. Elég jó ajánlat? – Biztosra vehette, hogy a nyakába ugrom ezek hallatán; errõl árulkodott a hamisíthatatlan Sirius-vigyor, ami elterült enyhén borostás arcán.

Lehet, hogy igaza volt, és pár nappal ezelõtt még ilyen egyszerû is lehetett volna a békülés, így azonban nem úgy reagáltam, ahogy várta.
- Nem – feleltem mogorván. – Felesleges lenne „ledorongolnod” – Gúnyosan a levegõbe rajzoltam egy idézõjelet, és undok képet vágtam hozzá. -, mert nincs miért.
- Mi történt? – döbbent meg, miután összerakta magában a dolgot, és túllépett a hozzáállásom okozta csalódáson, ami egy másodpercre eltorzította egész alakját.
- Az, amirõl papoltál. Vúú, elnyelte õt a feketeség. – Keserû voltam, és oda nem illõ, egy telefonhívás a színházi elõadás közepén.
- Mi? Úgy érted, hogy…;? - Ahhoz képest, hogy számított rá, lesújtottnak és rémültnek tûnt; az aggodalom képzete csupán ezek visszjátéka lehetett. Bólintottam, és ezzel mintha bekapcsoltam volna egy gombot a kettõnk közti falon, amitõl támadt rajta egy aprócska rés: én valamilyen kegyetlen égi akaratból ismét sírtam, Sirius pedig ökölbe szorította a kezét, és láthatólag igyekezett fékezni a dühét. – Azok után, hogy hittél benne? Hogy…;
- Ugyan már, ne légy nevetséges! – csattantam fel legalább akkora, ha nem nagyobb haraggal. – Nagyon jól tudod, hogy nem volt más választása…; hiszen éppen te pecsételted meg a sorsát azzal, hogy leléptél. – Sosem akartam, de a szívem mélyérõl most a számra szökött a vád, és az elemébe talált. Fájt neki.

Úgy éreztem, hogy megérdemli – de azt láttam rajta, hogy õ is ugyanezt gondolja, és ettõl megkopott a káröröm fénye.
- Megölöm…; - hörögte, nem is nekem, csak úgy magának, talán, hogy könnyebben túllépjen az önvádon.
- Az kéne még csak…; - Félig hátat fordítottam neki, mert magam sem hittem el, hogy kimondok olyasmit, amit nemcsak hogy nem gondolok komolyan, de még bánni is fogok. – Nõj már fel, Sirius…; a valóságnak talán még szüksége van rád.

~o~


Sok mindent sikerült elkerülnöm a nap további részében, amit elég szörnyûnek és fárasztónak találtam ahhoz, hogy kibillentsen nehezen fenntartott nyugalmamból – vagy megsemmisítse annak látszatát. Nem futottam össze újból Siriusszal, még ha ez azt is jelentette, hogy nélkülöznöm kellett Shirleyt, és Lily meg a többi Tekergõ puhatolózása elõl is sikeresen tértem ki, hála a csengõszónak. David szerencsére nem nagyon szeretett volna a közelemben lenni, úgyhogy neki egyelõre be sem kellett számolnom a fejleményekrõl. Nem hiszem, hogy könnyen viseltem volna az önkéntelen örömet a szemében.

A legnagyobb gondot persze Regulus jelentette; muszáj volt ellógnom a számmisztika órát, képtelen lettem volna mellette ücsörögni. Az RBF-évben azonban nem valami praktikus nem bejárni az órákra, fõleg, ha azok sokat jelentenek a pályaválasztás szempontjából vagy esetleg olyan alaptárgyak, mint a bájitaltan. Utóbbin egyrészt legalább köztünk ült Augus Grint, másrészt a csütörtöki órarendemben nem is szerepelt Lumpsluck teadélutánja. Az elõbbi viszont…;

Úgy határoztam, hogy megragadom az alkalmat, amikor Regulus biztosan nem lep meg, és lemegyek összeszedni a holmimat, amit a kuckónkban hagytam. Ez nem sokkal volt egyszerûbb, mintha látnom kellett volna õt, de muszáj volt megtennem valamikor, és azzal nyugtattam fájdalmasan dobogó szívemet, hogy a körülmények a döntésem mellett szólnak.

A könyvtár elõtt elhaladva ugyanis Jeremybe botlottam: az egyetlen barátomba, akitõl nem menekültem, és akire az erõs nõ álarca mögött titkon nagyon is szükségem volt. Õ lekísérhetne…;
- Hahó – köszöntem rá félõsen. Összeráncolt szemöldökkel bólintott, és igyekezett nem elejteni azt a rengeteg könyvet, amivel felém egyensúlyozott. – Mindig elfelejtem, hogy ilyenkor neked nincs órád.
- Te viszont lógsz a tiédrõl. – Meséltem már Jeremyrõl: õ az, aki nyers õszinteségével, hajthatatlanságával, és olykor már-már erõszakos szembesítéseivel segít, ha baj van. Most is ezzel a kíméletlenséggel rontott rám, mert nagyon jól tudta, hogy ha neki nem hazudok, akkor már magamat sem tudom becsapni.

Legtöbbször az idegeimre ment, de utólag mindig rendkívül hálás voltam neki azért, hogy olyan, amilyen. Nagyon szerettem Jeremyt, úgy, mint…; nehéz ezt elmagyarázni. Vannak olyan fiúk, akiket rajongásig szerethet egy lány a szerelem legkisebb szikrája nélkül, egyszerûen azért, mert muszáj õket szeretni, olyan szeretetreméltóak és rendesek. Így szerettem én Jeremyt.
- Igen, mert…; Kérlek, mondd, hogy már tudsz róla, és nem kell…;
- Nem mondom. – Letette a könyveket egy szobortalapzatra néhány lépésre tõlem és a hallgatózó könyvtártól, majd kivárta, hogy mellé sétáljak. – Meséld el, az egészet, anélkül, hogy egy mutogatással elintéznél fontos dolgokat a történetbõl – tette hozzá, hogy bizonyítsa, Shirley már beszámolt neki a lényegrõl. Nem mintha másra számítottam volna.
- Jeremy…; - Tisztában voltam vele, hogy nem könyörül meg rajtam, de azért megpróbáltam bevetni a szakítástól megfakult bájt, ami Jeremyn kívül mindenkit megpuhított.

Nagyon csúnyán nézett rám.
- Ó, cseszd meg, Carter – bukott ki belõlem inkább mérgesen, mint megadóan.
- Ne csináld a fesztivált, Field, vagy ne akarj velem lenni.
- Tudod mit? Tagadó fázisban vagyok, elismerem, és nem is szándékozom átugrani az összes rohadt lépcsõt a pizsamás, fagyievõs részig. Talán jobb is, ha békén hagyjuk egymást, szerzek új barátokat vagy valami... – Teátrális, gyerekes duzzogás volt, de mert tudtam, hogy így van, hogy nevetséges vagyok, mint kezdõ színésznõnek, olyan rosszulesett Jeremy öblös nevetése. Úgyhogy fokozásképpen sarkon fordultam, és nagyon lassan lépkedtem nagyon kicsiket egy mondvacsinált irányba.
- Med, te is tudod, hogy ha most beszélsz róla, nem lesz mit átugrani…; gyere már, segíts cipelni ezeket a könyveket, keresünk egy nyugodtabb helyet, ahol elsírhatod a depressziós fázis összes könnyét.

Természetesen visszasomfordáltam, és kihalásztam a kupacból néhány gizda gerincû lexikont; máris jobb kedvem volt.
- Jól van, de elõtte szeretném, ha te is segítenél visszatoloncolni pár cuccot a toronyba…; - Zavartan hintáztam a sarkamon, próbáltam kerülni röntgentekintetét.
- Az alagsorból? - kérdezte minden felhang nélkül, amitõl mosolyognom kellett, olyan kedves volt tõle.
- Igen, azt hiszem, most a legalkalmasabb, amikor Regulus…;

Egy vaskos kötetet dobott a kezemben tartott könyvekre, puffanása félbeszakította a mondandómat.
- Med, van egy galleonom rá, hogy Regulus sem ment be számmisztikára. – Ettõl pedig én koppantam nagyot. – Végül is nem azért lett vége köztetek, mert már nem szeretitek egymást, két oka is lehetett rá, hogy lógjon: kímélni karta magát a közelségedtõl vagy téged szeretett volna a kellemetlen helyzettõl megóvni.
- Szerinted van benne ennyi tapintat? – horkantam fel.
- Én megvetem õt azért, amit tett, de alapvetõen még mindig ugyanaz, aki eddig volt…; csak nagyobb lett a defekt.
- Hát…; - Egyik lábamról a másikra álltam, egy cseppet sem könnyítette meg a dolgom, hogy Jeremynek olyan átkozottul igaza volt. – ez nem túl fair.
- Egyszerûbb lenne utálnod, ha varázsütésre Malfoy-féle suttyóvá változott volna, ugye?
- Azért így sem nehéz – vontam vállat, mire somolyogva felvonta a szemöldökét.

Mert persze pokolian nehéz volt, és akkor még nem is láthattam, hogy egyre bonyolultabb lesz.
- Na, jó - vettem egy nagy levegõt -, nem érdekel, hogy összefutok-e vele, a lehetõ leghamarabb fel kell onnan hoznom a jegyzeteimet meg a ruháimat. – A könyvekkel együtt a hasának dõltem, és a vállába fúrtam az arcomat. – Elkísérsz, ha szépen megkérlek? Félek.

*


Véresen komolyan gondoltam, mikor azt állítottam Jeremyrõl, hogy hihetetlenül szeretnivaló, de ez nem jelenti azt, hogy szeretgethetõ is. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor öleltem meg cseppet sem rövid ismeretségünk során, mert valahogy mindig volt idõm átgondolni, hogy mit reagál majd rá, és a ritka alkalmak kivételével inkább a hajborzolás vagy más bensõséges, de nem az öleléshez hasonlóan érzelmes mozdulat mellett döntöttem.

Most ki voltam éhezve egy vagy inkább több baráti ölelésre, szóval a következmények lepergetése nélkül borultam a nyakába. Ismert már annyira, hogy ne lepje meg a kitörésem, azonban mégsem tudhattam, mit vált ki belõle ezúttal a gesztus, hiszen legutóbb megsértõdött…;

Ezúttal azt értem el vele, hogy a továbbiakban megindítóan elõzékeny és türelmes volt, és önmagát meghazudtolva hagyta, hogy akkor és arról beszéljek, amikor és amirõl csak szeretnék. Nem játszotta a Varázsbûnüldözési Fõosztály vezetõjét, nem világított reflektorral az arcomba, és nem bombázott kegyetlen kérdésekkel. Csak beszélgettünk, mint két legjobb barát.

Nagyon jól tudom, hogy Jeremy csak tisztában volt azzal, mire van abban a fél órában szükségem, de azért szeretek úgy gondolni rá, mintha az ölelés lett volna a gomb, ami üzembe helyezte a leborotvált szívû Jeremyt.
- Az eszemet sem tudom, mikor voltunk utoljára csak így ketten. – Tényleg rettenetesen igyekeztem lazán venni a kanyarokat, de nem tehettem róla, erõsebbnek bizonyult az otromba belsõ késztetés, hogy minden sarkon lábujjhegyre állva kukkantsak át, hogy tiszta (regulusmentes-e) a levegõ. Most is azért húztam az idõt, hogy legyen erre alkalmam. – Mert vagy mind együtt vagyunk, vagy ti fiúk meg mi lányok, de…;
- Én emlékszem rá, az elsõ galwayi nyaradon voltunk összezárva. Gyerünk már! – Nagyot lökött rajtam, és nem érdekelte, milyen rondán húzom össze a szemem.
Végül mindenféle incidens nélkül nyitottam be az elõadóba, a Kuckó tulajdonképpeni elõszobájába – ha kegyesen szemet hunyunk öklömnyire zsugorodott gyomrom, és remegõ kezem felett. Regulus ugyanis még lehetett bent a szobában attól, hogy kint nem futottunk össze vele…;
- Azt a mindenit, nem hiszem el, hogy Dumbledore parlagon hagy egy ilyen termet. – Jeremy tátott szájjal keringett a széttolt padok között. – Na, meg az sem egészen világos, hogy miért nem csekkolja a hozzá tartozó hálószobát…; terepet ad az erkölcstelenség burjánzásának. – Oldalra sandított, úgy figyelte a reakciómat az ugratásra.
- Szerintem tud róla, hogy használtuk, csak…; lehet, hogy csak kísérletezett. Várta, hogy kibontakozzanak az események, meg ilyesmik. Nem nagyon gondolkodtam még ezen. – Egy darabig tétovázva meredtem a kilincsre, aztán a pad mellet döntöttem: Jeremy legnagyobb bánatára felültem az egyik tetejére, és nem sok hajlandóságot mutattam az elmozdulásra.
- Hé, ez nem ér…; - kiáltott fel. – Tudod, hogy bemennék én egyedül is a kedvedért, de pechedre fogalmam sincs, melyik a te cuccod, és segítened kell a hurcolászásban is. Szedd össze magad, Med!
- A mocskos dolgok hozzá tartoznak, a fényesek hozzám – próbálkoztam meg egy vigyorral.
- Jaj, ne csináld már…; - Félig valódi dühvel kinyitotta az ajtót, és bedugta rajta a fejét. Behunytam a szemem, és abbahagytam a kalimpálást. – Nincs itt senki, Med. Gyere már!

Megkönnyebbülten leugrottam; annyira örültem, hogy Regulus nincs bent, hogy egészen elfeledkeztem az emlékekrõl, amik viszont nem mentek sehová. Már a küszöbön elém rohant minden, és kárörvendõen vetették rám magukat az illatok, a hangok, a szavak, az érintések, a képek…;
- Siessünk, így is lelkiismeret-furdalásom van, amiért rabolom a drága idõdet Nadine-tól – hadartam a csevegés pajzsa mögé bújva.
- Most úgyis órája van, ezen ne aggódj. – Érdeklõdve forgatta a tintakék órát, amit Regulus egy õsrégi pennából varázsolt nekem, de miután telepatikus úton megtárgyaltuk, hogy nem, nem az én mestermûvem, és nem, nem szeretném, ha a talárkupacom tetejére dobná, az íróasztalhoz sétált, és a többi számûzött emlék közé dobta, a legfelsõ fiókba.
- Nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem, minden barátom olyan elfoglalt, vagy inkább elérhetetlen most, hogy…; nem gond, ha…; szóval, ha veled töltöm a szabadidõm egy részét, amikor lehetetlen olvasni, meg…; na, hát érted…; De nem, ne is értsd, nem szeretnék rád telepedni, te meg Nad olyan aranyosak…;
- Ó, fogd már be! – fakadt ki. – Te voltál itt elõbb, és az, hogy annyit smárolok Nadine-nal, még nem jelzi a kapcsolatunk komolyságát. Ne érts félre – jött tõle szokatlan módon teljes zavarba -, nagyon kedvelem, és jó vele, de akkor sem…; Emlékszel, mikor azon a nyáron, amikor Shirleyvel betöltöttük a tizenhármat, a kapcsolatok alapjairól beszéltünk? A kertben, a nagy fûz alatt…; - A jegyzeteimbõl felszálló porral együtt magamba szívtam a frissen tépett fû illatát is. Hogyne emlékeztem volna a régi szép idõkre…; Bólintottam.
- Azt mondtad, hogy a feleséged lesz a legjobb barátod.
- Pontosan. Még mindig úgy gondolom, hogy a barátság fontos kelléke egy igazi szerelemnek…; Ne húzd a szád, hányszor mondjam még el, hogy te még mindig szereted Regulust, dacára mindennek? Hányszor dörgöljem még az orrod alá, hogy ne fájjon elismerned, hogy a ti…; hogy is szoktad nyálasan rebegni? …; ja, igen, Csodaországotok igazolja az elméletemet? – Komolyan, mindenki az én szerelmi életemrõl gyárt képtelen elméleteket, gondoltam, miközben megvontam a vállam, és más felé fordultam.
- A lényeg? – morogtam vissza egy kicsit hûvösen, mire jól összekócolta a hajam, ahogyan én szoktam az övét.
- Az, hogy Nadine még nem a barátom, te viszont elég régóta az vagy…; Érkezési sorrend, fontossági sorrend.
Felnevettem. A hang hívatlan és szentségtörõ volt ebben a szobában, még Jeremyt is meglepte.
- Sirius is pont ezt próbálta ma ecsetelni – magyaráztam. – El vagyok kényeztetve ennyi jó baráttal…;
- Szóba áll veled?
- Fogalmazzunk úgy, hogy hajlandó volt feladni a büszkesége egy részét a hugicájáért, aztán közöltem vele, hogy már feleslegesen töri magát, erre ahelyett, hogy csalódott vagy boldog lett volna, dühös lett Regulusra…; Mehetünk? – Végigjártam tekintetemmel minden zugot, és azzal a lendülettel egy ajtó mögé tuszkoltam az összes elõbújó emlékfoszlányt. Regulust magát is bepasszíroztam volna a sötétbe, de olyan nagyon…; szóval egyszerûen nem fért be.

Jeremy szolgálatkészen a magunkkal hozott zsákba tömte az utolsó papírtekercsemet is, és a vállára vetette a cuccomat.
- Gondolom, nem szívesen jönnél vissza ide még egyszer, biztosan nem hagysz itt semmit?

Behunyt szemmel megindultam kifelé.
- Csak olyasmi marad, aminek muszáj.

A folyosóra lépve nemhogy nem engedett a szorongásom, de egyre csak erõsödött, és minden igyekezetem ellenére a sírás szélén álltam. Jeremynek csupán egyszer kellett rám pillantania, máris úgy ömlött belõle a szó, mintha sohasem lett volna csend. Vagy legalábbis ez lehetett a terve…;
- Egyébként visszatérve Siriusra: ha a bátyádnak tartja magát, érthetõ, hogy haragszik Regulusra, amiért átvert, még ha ez egy kicsit paradox is tõle.
- Jó, persze, csak…; vele is le kellene ülnöm beszélgetni mindenfélérõl, hogy helyrerázódjon az egész. Lehet, hogy Siriusnak ez ilyen kapkodva is menne, ahogy reggel próbálta, de szerintem nem így zajlik az ilyesmi. – Nem válaszolt, úgyhogy rémülten kaptam felé a fejem. - Vagy megint csak túlbonyolítom?
- Nem-nem, teljesen egyetértek, ez kivételesen nem a nehezítési kényszered…; Nyilván kellemetlen neki, hogy ez a helyzet sült ki a dologból, még ha a regulusos részrõl nem is tehet. – Nagyon helyesen tette, hogy így igyekezett szépíteni a beszólását; a bocsánatkérés vagy visszakozás nem vigasztalt volna, de a téma teljesen lekötött. – És mire mondta ugyanazt, mint én? Kinél vagy te elõbb?
- Mindenkinél? – csillant elõ valami rejtett mélységbõl a régi Med vigyora.
- Hát peeersze – hagyta rám.
- Shirleyvel kapcsolatban állította ezt. – Elégtételként csak néhány másodperces hallgatás után könyörültem meg rajta egy tisztességes felelettel.

Megtorpant, és olyan szemekkel nézett rám, hogy szabályszerûen megrémültem.
- Ugye tudtál róla, hogy õk ketten…;?
- Mi? Igen, persze…; - Döbbenetes gyorsasággal és meghökkentõen következetlenül indult el újra, alig bírtam tartani vele a lépést.
- Biztos?
- Biztos. Emlékszel, mikor sírt a Nagyteremben, és te meg akartad keresni, de én leállítottalak azzal, hogy jó kezekben van? Már akkor is Siriusszal volt.
- Hé, állj már meg, én…; Jeremy!

Kelletlenül teljesítette a kérésemet, és nagyon furcsán nézett el a fejem felett.
- Ha most az jön, hogy miért tudtam elõbb, mint te, akkor engedd meg, hogy a kérdés elé menjek. – Nagyon nagyot sóhajtott, majd a holmimra bökött, és folytatta, bár láttam rajta, hogy nehezére esnek a szavak, és talán még…; valamiféle szomorúság is átúszott a vonásain. Igen, határozottan szomorúnak tûnt, amitõl összeszorult a szívem. – Dobjuk fel ezeket a toronyba, aztán mesélek valamit a te történeted elõtt, amivel ugye még mindig az adósom vagy. Garantálom, hogy annyira leköti majd a negatív energiáidat, hogy nem lesz erõd Reguluson rágódni: sírhatsz, dühönghetsz, átkozódhatsz, még verekedhetsz is, ha jólesik, de meg kell ígérned, hogy nem lesz lelkiismeret-furdalásod.
Tanulni msok hibibl by Sophie
Szerző megjegyzései:
Ezt a fejezetet már korábban megírtam, csak egyszer?en nem volt id?m begépelni, pár napja viszont nekivágtam, jó kis levezet? gyakorlat volt esténként :) Az igazi kezd?löketet pedig az adta meg, hogy tegnap elolvastam a Mozijegy cím? ficet, amit Alcyone írt, kellemesen csalódtam benne, és végül jött a még kellemesebb meglepetés: a véleményemre írt válaszában érdekl?dött a tatk után. Mindig megdöbbenek, hogy olyankor is olvasókba botlok, amikor abszolúte nem számítok rá :D Ééés ez volt olyan kellemes élmény, hogy ezt a fejezetet most neki ajánlom, mert az egész estés vigyorgás hiányában biztosan halogattam volna még a frissítést, és kevésbé lelkesen gépeltem volna ^^

Éééés ennyit bel?lem, jó olvasást mindenkinek! :)
Tanulni mások hibáiból


/Mindig igyekeztem úgy élni, hogy ne kövessek el túl sok baklövést, de ezzel valószínûleg nem vagyok egyedül. Sokan próbálunk úgy a helyes ösvényen maradni, hogy másokat figyelünk, és alkalomadtán tanulunk a hibáikból, mert, ahogy a mondás is tartja: Okos ember más kárán tanul, a buta meg a sajátján. Hát persze…; hiszen az embereket skatulyákba lehet pakolni, a tetteik pedig feketék és fehérek, jók és rosszak…; Mennyivel egyszerûbb lenne minden! Mennyivel sivárabb…;
Szóval nem elég nyitva tartani a szemünket, és megtanulni a leckét, mert az élet jobban szeret úgy tanítani, hogy arra jól emlékezzünk, így kénytelenek vagyunk a saját bõrünkön megtapasztalni, hogy a dolgok sokszor elromlanak, és nem egyszer miattunk. Az én esetemben szinte mindig így történt – azért, mert általában képtelen vagyok tanulni a saját hibáimból. Ha valamilyen csoda folytán már tizenéves megszállt volna az ehhez szükséges bölcsesség, temérdek idõt nyerhettem volna: magamnak Regulusszal, Regulusnak velem, nekem nélküled…;
Szégyellem magam, hogy megint így gondolok rád, mert így sokkal nehezebb emlékezni, de a határvonalak elmosódnak személy és személy között, és én…; én megint csak nem tanulok a saját hibáimból.
Sajnálom./



A konyhaasztal végén trónoltam két díszpárnán, hogy kényelmesen tudjak rajzolni. Igazából már késõre járt, de anyut lefoglalta a vacsora, amit már harmadjára melegített újra apunak, és ráadásul még Flame másolatait is ellenõriznie kellett, úgyhogy nem volt energiája a lefekvési idõre koncentrálni. Az órát egyébként sûrûn nézte, egészen addig, míg meg nem zörrent a bejárati ajtó zárja. Úgy repült apu elé, mint egy angyal, a rotyogó fõzelékrõl teljesen megfeledkezett; csak azért fordult vissza a küszöbön, hogy megkérje a bátyámat, vigyázzon rám.
- Mi tartott eddig? Azt hittem, ma tényleg csak irodai munkád van…; - hallottam a két cuppanás közt beszûrõdõ aggódó zsörtölõdést.

Összenéztünk Flame-mel, úgy vártuk lélegzetvisszafojtva a válaszként felhangzó dörmögést.
- Mordon egyszerûen nem hagyott békén – morogta apu a cipõs szekrény kattanása után, és szinte láttam, ahogy gondterhelten összevonja a szemöldökét. – Az öreg Longbottom nyugdíjba akar vonulni, Alastornak pedig minden vágya elnyerni a székét…; ezzel nem is lenne gond, de engem akar maga mellé helyettesnek, miközben a miniszter elõtt tobzódik az összes, nálam jóval idõsebb és képzettebb jelölt is. Meg hát te is tudod jól, hogy nem jönnénk ki Mordonnal, annyit meg nem ér az egész, hogy a Fõparancsnokság idõzített bomba legyen a Minisztérium számára. – Az utolsó szavakat már a konyhába lépve mondta, mosolyával betakart mindkettõnket.

Flame kihasználta a helyzeti elõnyét, és a gyöngybetûket a szék alá sodorva ugrott apa nyakába, és csak hadart, hadart és hadart mindarról, amit aznap tanult anyutól.

Én nagy kínban voltam ott a magaslati levegõn, a lábaim, amik mindössze a terítõ széléig értek, máris úgy kapálództak, mintha szilárd talajon rohantak volna apa felé. Addig ficánkoltam, hogy ha nem esem útba a kifutó tejhez rohanó anyának, elég drasztikus földre érkezést produkáltam volna.
- Hoppá, virágszálam, ne olyan hevesen – szorított magához, mielõtt az ijedtségtõl elsírtam volna magam. – Tessék megvárni, míg a férfiak házhoz jönnek. – Cinkosan rám kacsintott, letörölte azt az egy szem kósza könnycseppet az arcomról, majd apu kezébe nyomott, mint egy kisbabát. Ez rendkívüli módon sértette volna négy kerek és egy fél évem minden büszkeségét, ha nem örültem volna olyan átkozottul apu borostás állának.
- Szúrsz – kuncogtam.
- Ej, de kritikus valaki…; - játszotta meg a duzzogó kisgyereket, amivel hihetetlenül mókássá tette a nagyon felnõtt talárt és szemüveget, amit viselt. – Flame, kísérd fel szépen a húgodat, itt az ideje, hogy fellõjük a pizsamacsillagot.
- De hát pizsamában vagyok! – közöltem vele morcosan.
- Hagyd, hadd maradjon, ezen a félórán már igazán nem múlik. – Anyu az asztalfõre tette a pulton árválkodó terítéket, majd nyomatékul kakaót töltött a csorba fülû pöttyös bögrémbe. – Szereti nézni, ahogy eszel, pláne, ha van egy kis szakállad…; Mesélj inkább, hogy mire jutottál Mordonnal.
- Egyelõre sikerült meggyõznöm, hogy hagyjon fel a karrierem építésével, mindenesetre jó lenne elutazni valahová, hogy egy ideig ne nyaggasson.
- Azt hittem, mindenki ilyenkor vesz ki szabadságot, te pedig túl fontos vagy ahhoz, hogy nélkülözzenek…;
A bátyám olyan közel húzta a székét apáéhoz, amennyire csak lehetett, én meg a másik oldalon ülõ anya ölébe kucorodtam, úgy hallgattam a beszámolót áhítatosan, bár egy szót sem értettem belõle, és gyanítom, Flame sem.
- Mióta Dumbledore legyõzte Grindelwaldot, lényegesen kevesebb aurort képeznek az Akadémián, ezért nem szeretik, ha nem vagyunk elegen készenlétben, de most csendes a helyzet. Anyám végre meggyõzte Dumbledore-t, hogy adja le nálunk a végzõsök listáját; ha nincs néhány õrült nagyzoló odakint, õket ellenõrizzük, fõleg a mardekárosokat…;
- Miriam is az volt, és az én szüleim is – szólt közbe anya.
- Elõítéletek, nem nagy ügy az egész – csitította apa. – Ez egy nyugodt generáció, a legtöbb riasztásunk inkább a Varázsbûnüldözési Fõosztályra tartozna…; Jut eszembe, beszéltem Egbert Carterrel, õ ajánlott egy falut Írországban, ahol sok varázsló él vagy nyaral. A szomszédjukban eladó egy tündéri ház hatalmas kerttel, mutatott fényképeket is…;


~o~


Nagyi és Nagyapa kimondhatatlanul örült annak, hogy éppen a szülõföldjükön vettünk nyaralót, ennek ellenére sohasem tartottak velünk, habár minden nyáron meghívtuk õket. Nem szerettek beszélni arról, hogyan ragadtak végül a Roxfort után is Angliában, így arra gondoltunk, hogy ez az elzárkózás valamiféle pajzs lehet számukra, védelem a fájdalom ellen.

Írországról mesélni…; bármi is történt velük, napokig tudtak kelta mítoszokat vagy éppen latin virágneveket regélni, és én már azon az elsõ nyaraláson megértettem, miért.

Miután megvettük a házikót a rejtélyes Carter család szomszédságában, úgy terveztük, eltöltünk ott egy hetet, aztán mind hazajövünk, hiszen apunak rengeteg dolga volt Londonban.

Életem egyik legszebb hete volt: csak mi négyen, az élõ mesék országában, szabadon és boldogan…; Imádtam minden szegletét ennek az új csodavilágnak, ahogyan Flame is; anyu pedig, akit Noble nagymama Erlinának nevezett, végre igazán annak is érezte magát: egy lánynak Írországból.

Ezért mi hárman maradtunk, apu viszont kelletlenül visszautazott az otthonunkba.

Ez után, hogy már nem egységes családként voltunk jelen, és nyár végéig szándékoztunk maradni, egyszeriben kinyíltunk a külvilág felé: megismerkedtünk Egbert, Aurelia és Jeremy Carterrel, a szomszédjainkkal. A Carter családnak volt egy negyedik tagja is, de róla legfeljebb akkor eshetett szó, amikor Mr. Carter Londonban volt, és akkor is csak elvétve. Roderick Carternek ugyanis komoly agressziókezelési problémái voltak, és kicsi kora óta kisegítõ táborokban töltötte a nyarai egy részét; a táborokat egy bizonyos Florence Thornton nevû gyógyító tartotta, aki olyannyira a szívén viselte az idõsebbik Carter-fiú sorsát, hogy igen közeli barátságba került Aureliával. Késõbb, Mrs. Carter javaslatára már a táborokat is Galwayben szervezte meg, hogy Roderick minél közelebb legyen a családjához, cserébe pedig Mrs. Carter vigyázott Florence fiaira: Davidre és Benjaminra.

Szóval így sodródtunk össze mi négyen, lassan, mint ahogy a víz mintákat váj a falba. Kézenfekvõnek tûnik, hogy már akkor elõször is meghívtam Shirleyt, a legjobb barátnõmet Írországba, de õ és Jeremy valójában csak késõbb találkoztak, az azt követõ õsszel, mikor már elkerülhetetlen volt a dolog, hiszen Jeremy legalább olyan sûrûn ugrott át hozzánk Angliában is, mint Shirley, aki a fél életét nálunk töltötte. David volt az utolsó, aki csatlakozott a szövetséghez, egy teljes, játékkal és vidámsággal teli évvel késõbb, de õ volt az is, aki a legzökkenõmentesebben nyerte el mindhármunk barátságát, egyetlen mosolyával.

Azon az elsõ nyáron azonban még lehettem önzõ, mert csak Shirleyt zártam ki az újszerû, izgalmas külföldi létbõl, és ezt is foghattam a kitartó himlõre, ami gyötörte õt.

Habár Jeremy már akkoriban is fantasztikus érzékkel nyitogatta rajtam a kiskapukat, és egy-két néma, veszekedés utáni romok között zajló kényszeredett fogócska után igazán a szívembe zártam, mégsem õt irigyeltem Shirleytõl, hanem a bátyját.

Roderick mindig is helyesebb volt Jeremynél, de amibõl az élet többet adott az egyik kezével, azt máshonnan vette el a másikkal. Sok oka lehet annak a viselkedési problémának, amiben szenvedett, és eleinte egyik sem érdekelt, mert alig futottunk össze, és akkor sem beszéltünk két szónál többet. Azt hiszem, kedvelt engem, de nála ezt szörnyen nehéz volt megállapítani: csupán az édesanyjára és az öccsére nézett úgy, hogy abból olvasni lehetett. Mindenesetre õ volt az én elsõ kislánykori szerelmem, és annak ellenére, hogy gyorsan túlléptem rajta a hosszú rajongás után, mindvégig érdeklõdtem iránta annyira, hogy foglalkoztasson a sorsa.

Minél többet gondolkoztam azon, miért alakultak ki benne a hirtelen, viharos kirohanások és a fékezhetetlen, kiszámíthatatlan düh, annál biztosabb voltam benne, hogy az apja tehet róla.

Mr. Carter nem rossz ember, apu mindig elismeréssel és tisztelettel nyilatkozott róla, de az a típus, aki képtelen elkülöníteni a munkáját a magánéletétõl. A Varázsbûnüldözési Fõosztály egyik vezetõjeként ez jelentõs hátrány volt az apaszerepnek…; Jeremy megedzõdött a nem mindennapi terhelés alatt, Roderick összeroppant, és sajnos elég sajátosan kezelte a kihallgatásszerû családi vacsorákat, amikben nekem mindössze néhányszor volt részem, és amik minden egyes alkalommal összetörtek egy darabot a gyerekségembõl. Jeremynek olyan gyorsan kellett felnõnie…; De soha, soha nem panaszkodott, úgy szerette az apját, ahogy az a nagykönyvben meg van írva; talán az édesanyja is ezért tudott olyan barátságos otthont teremteni a számukra. Természetesen az is lehetséges, hogy semmiben sincs igazam, mert azt is tudom, mennyire szerette õket Mr. Carter a maga módján. Nem mindenkinek lehet olyan édesapja, mint nekem…;

Akármi is tehetett Roderick állapotáról, gyönyörû gyerek volt, szinte fizikai fájdalmat okozott szikrázó külseje – aztán ugyanilyen fájdalommal kellett kiábrándulnom belõle, amikor egy semmiség miatt majdnem megütött. Akkor ugyanazt az elkeseredett, önmarcangoló harag csillant a szemében, mint pár perccel ezelõtt, mikor magára maradt Dumbledore-ral a fényes szerkezetek pufogásától zajos igazgatói irodában, és én a kõszobor lábához szorultam Jeremyvel együtt. A bátyja ismét elveszítette a fejét, és olyasvalaki ellen fordította irreálisan robbanó erejét, akit valószínûleg szeretett: ájulásig vagdalta a barátnõjét egy ismeretlen ártással.

Sohasem láttam még ilyen feldúltnak a barátomat, pedig most is hideg közönyt erõltetett az arcára. Minden más rezdülésébõl áradt a feszültség, az a fajta, ami letaglózóan rémületes egy Jeremyhez hasonló, végletekig higgadt embertõl.
- Biztosan rendben van ez így? Nem lett volna mégis jobb, ha én kísértem volna fel azt a lányt a gyengélkedõre Nadine helyett? – Nemcsak azért vettem rá magam a kérdésre, mert tényleg bizonytalan voltam ez ügyben, hanem a fojtó csend miatt is, amit cincogásig vékonyult, tehetetlen hangom elõtt csak a Dumbledore szentélyét õrzõ kõszörny ujjropogtatása tört meg.
- Nadnek legalább van ideje átgondolni a családi szennyesemet – vont vállat groteszk fintorral. – Szégyellem, hogy ilyen hirtelen ráborult, ha komolyra fordult volna a kettõnk dolga, szép fokozatosan adagoltam volna neki a debil bátyám idegbeteg húzásait…;
- Ne mondj ilyet, nem tehet róla! – bukott ki belõlem a kelleténél ingerültebben.
- Te jó ég, Med, láttad Tracy karjait? – Hiába tudtam, hogy nem nekem és nem is annak a lánynak szól, undorodó pillantása pofonként csattant az arcomon. – Rick szabályosan megkínozta õt, majd’ elsüllyedtem, amikor Dumbledore rám nézett odafent, és kiküldött minket…; De azt képzeld el, mi lett volna, ha nem mi hárman találunk rájuk, ha nem ugrasz közéjük, ha Ricket nem rettentik meg az emlékek…; Azt a cirkuszt sohasem mosta volna le magáról a családom. Így talán megússzuk…; megússza egy csendes fegyelmi eljárással.
- Azt hiszem, ki fogják rúgni – feleltem csendesen.
- Kegyetlenül hangzik, de jelen pillanatban annak örülnék a legjobban. – Figyeltem, ahogy rendezkedik maga körül: a feneke alá gyûrte a talárját, hogy ne legyen olyan kényelmetlen ott a fal tövében, kinyújtotta a lábát, majd mégis felhúzta a térdeit. Feszélyezte a mondat levegõben lógó folytatása. Én csak ültem mellette mozdulatlanul, és vártam.
- Elhiszed, hogy belefáradtam? – nézett fel szinte mentegetõzve. – Ha elmegy, nem kell többé folyton nyugtató bájitalt hordanom a talárzsebemben, nem kell felelõsnek éreznem magam mindenért, amit tesz, csak azért, mert én vagyok rá a legnagyobb hatással, csak mert én tudom õt a leginkább kezelni, ha baj van. Nálam senki sem érti jobban, hogy nem tehet róla, hogy nem is tehet ellene, de akkor is…; amikor láttam körülöttük azt a sok vért, azt kívántam, bár kívülálló lennék, és ne lenne semmi, de semmi közöm az egészhez. Sajnálom, hogy úgy ledermedtem, nem akartam rád hárítani az egészet. Nagyon bátran viselkedtél, köszönöm.
- Nem, ne hidd ezt, te szoktad mondogatni, hogy ne fújjuk fel az érdemeidet…; ne bámulj így, ez nem álszerénység! Egyszerûen tudtam, hogy nem fog bántani engem, és azt a lányt sem, ha elé állok. Nem emelne rám kezet soha, ugye?

A homlokán összefutott két kis ránc, és töprengést rajzolt egészen a szája sarkáig.
- Nem beszéltünk még errõl. Mire emlékszel? – Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy találkozott a tekintetünk, de nem kért bocsánatot az ostoba kérdésért. Jeremy nagyon ritkán kért elnézést…; mert majdhogynem sohasem vétett olyasvalaki ellen, aki megérdemelt egy ilyen gesztust, és ha mégis, akkor az komoly bûn volt a Jeremy-féle skálán.
- Ráléptem arra a fényképre, amit Rick földhöz vágott, mert nem találta a seprûjét…; - Hirtelen visszarepültem abba a rendetlen, szívszorítóan átlagos fiúszobába, ahová Jeremy nyomában léptem be. Emlékszem, Shirley és David Mrs. Carternek segített a konyhában, mi ketten pedig azért mentünk fel az emeletre, hogy kiderítsük, miért kiabált le Jeremyért Roderick. – Egyikünk sem tudta, mitõl tört el az üveg, de a bátyád váltig állította, hogy miattam, és felröhögött, amikor elvágtam vele a talpam. Véres lett a szõnyeg, tudod, az a rozsdabarna, amit egészen az ajtóig lökdösött az ágya mellõl, és a vércseppek…; úgy tûnt, mintha rögtön megalvadtak volna, a szõnyeg színe miatt…; De nem féltem. Akkor sem, amikor fél lábon ugráltam az orra elõtt a fájdalomtól, holott az nagyon megalázó volt, és még akkor sem, mikor felemelte a kezét, hogy megüssön. Azt hittem, segíteni akar, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom. Akkor rémültem csak halálra, mikor ráordítottál. Attól kitisztult az egész, felismertem a jeleket, de mire…; mire észrevettem, milyen dühös, milyen tettre kész, már vége volt, fogtad a vállam, és félig felé fordítottad a hátad, hogy közénk kerülj, õ meg rám sem mert nézni.
- Csak a kiabálástól ijedtél meg? – Nem akart gyorsítani a beszélgetésen, egyre csak tologatta azt a percet, miben majd a jelennel kell foglalkoznia; ha valami, hát ez nem volt jeremys.
- Attól, hogy olyan rutinosan csináltad…; Tudom, rengetegszer voltam ott, mikor kiborult, tapasztaltam már, hogy viselkedsz vele olyankor, de valamiért csak akkor tudatosul bennem igazán, hogy neked ez, ez…; nem tûnik el. Hogy nem lehetsz zaklatott, és nem mehetsz haza, mint én, mert neked ez mind az otthonod.
- Talán most egy idõre vége lesz.
- Jeremy, ugye láttad, hogy mielõtt te is odaléptél, megitta a saját bájitalát?
- Nem számít – rázta meg a fejét. Próbált úgy tenne, mintha tényleg nem lenne jelentõsége semminek, igyekezett lelkiismeretlennek tûnni, mert az a huszonegy gramm ólomsúllyal nyomta a vállát, ezt nem tudta titkolni elõlem. – Legalább duplán ki van ütve, és nem beszél maga ellen Dumbledore-nál…;
- Már hogy a fenébe ne számítana! Az nem lehet, hogy neked újdonság, mekkora harcokat vív saját magával, észre kellett venned, mennyire bántotta õt, amit tett! Jeremy…; - Talán anyatigrisként óvtam benne a testvéri szeretetet, de az arckifejezését látva puszta könyörgésbe fulladt minden erõfeszítésem. Tisztában voltam vele, milyen elveszíteni egy testvért a hibái miatt, és amíg lehetett, védeni akartam ettõl az élménytõl, miközben rácáfoltam a saját döntéseimre. Mi jogon tagadtam én meg Flame-et…; és õ engem? Ez történt egyáltalán? Már nem is emlékszem, pontosan hol csúsztunk szét végleg…;
- Miután majdnem neked esett – szólalt meg Jeremy -, nemcsak azért kezdett téged kerülni, mert megkértem rá. – Szavai jólesõen rántottak vissza az õ poklába, és én menekültem a sajátom elõl, ujjongtam, hogy tulajdonképpen tilos a saját bátyámról elmélkednem, amikor Jeremyével ennyi baj van.

Igazság szerint törleszteni szerettem volna mindenért, amit közvetve okoztam Shirleynek és neki, azokért a dolgokért, amikre még nem volt erõm emlékezni azóta, hogy elmesélte õket. Nem gondoltam rá, csak támaszt nyújtottam neki, hogy jóvátegyem, amiért sosem hibáztattak se engem, se…;
- Akkor is így meredt maga elé, azzal a bûnbánattal és önváddal, amit az elõbb láttál rajta - folytatta. – Mindig is bírt téged, ha másért nem, hát azért, mert te voltál az elsõ legjobb barátom õutána, de a történtek után figyelni is kezdett, és megtetszettél neki. Fura, hogy te meg pont akkor ábrándultál ki belõle a kiskamaszos rajongásoddal, nem? De ettõl én még nagyon hosszú ideig szurkoltam nektek, mert az óta téged sem bántana soha, úgy ahogy engem sem, és amúgy is jó hatással vagy rá. Annyira örülök, hogy semmi sem lett belõletek, hogy sosem tudott túllépni a komplexusain, ha rólad volt szó, mert…; Olyan sok vér volt, Med, és ha te lettél volna, ha te…;
- Higgadj le, Jeremy – szorítottam meg a karját. – Nekem semmi bajom, és Tracy is rendbe fog jönni, Roderick pedig majd feltalálja a betegsége ellenszerét, hiszen majdnem akkora bájitalzseni, mint Lily Evans, és tudod mit? Ha ilyen jóképû marad, egyszer még feleségül is megyek hozzá, és akkor te…;
- Az igazgató hívatja Jeremy Carter. – A kõszörny érdes hangja szó szerint ledörzsölte barátom arcáról a reménnyel hímzett vigyort, a színesedõ bõr alatt sápadtabb volt, mint valaha.
- Megvárlak – mondtam megnyugtatónak szánt hangon, aztán a csekélyke hatást ellensúlyozva az ajkamba haraptam, mire felvonta a szemöldökét, de nem dörgölte az orrom alá, hogy a békés kisugárzást még gyakorolnom kell, csak bólintott.

És akkor egyszer õ ölelt meg engem.

~o~


Csitt-csatt, csitt-csatt, majd egy beazonosíthatatlan, vízcsobbanásra emlékeztetõ zörej. Mindez ezredmásodpercek alatt játszódott le, csak hogy rögtön elölrõl kezdõdhessen újra meg újra. Az õrületbe kergette Jeremyt.
- Biztos, hogy a küszöb volt, és nem Rick átkozta le a cipõd talpát, amiért nem ellenkeztél Dumbledore-ral?
- Sõt, maga az igazgató volt az…; - Vetett rám egy bocsánatkérõ pillantást, és egészen más hangnemben folytatta, nyoma sem volt a feszültség-levezetõ gúnynak a levegõben. – Ez egy ilyen nap, minden rosszul sül el. Biztosan van valami durva csillagászati jelenség, ami miatt olyan nyomott és értelmetlen az egész, talán a Mars…;
- Telihold van – szakítottam félbe, miközben az egyik ablakhoz nyomtam az orrom. A komoly, felelõsségteljes Jeremy Carter ugyanígy tett mellettem.
- Elméletileg ilyenkor agresszívebbek az emberek. Nem mintha ez mentené Roderick egyetlen mozdulatát is, mert õ alapból…;
- Hé, azt hittem, ezt megbeszéltük, nem tehet róla, és amúgy is elég büntetés neki az eltanácsolás. A Durmstrang meg pláne, szóval inkább ne mondj olyat, amit késõbb megbánsz.

Leheletével bepárásította az üveget, majd rúnákat rajzolt rá az ujjaival.
- Ez, ahogy most kezelsz engem, saját magamra emlékeztet – bökte ki végül, hosszan kifújva a levegõt. Az apró kis ábrák eltûntek az újabb felhõréteg alatt.
- Visszanyal a fagyi…; jaj, várj, ahhoz az is kell, hogy: Beszélj róla!
- Nagyon vicces – fintorgott. – Jelenleg nem igazán tudom, mit érzek, vagy egyáltalán mit kellene átértékelnem magamban, szóval, ahogy te mondanád azzal a félig ijedt, félig dacosan dühös tekintettel: majd mesélek, ha kitisztult bennem minden, ami történt.
- Touché – hajtottam fejet elõtte, mire kimérten bólintott, nyugtázta, hogy megint igaza volt. Nem tehettem róla, ahogy õ sem szerette, ha illúziókba ringattam magam vagy elfojtottam valamit, én sem tûrhettem, hogy az elégedettségével hunyjon szemet a fájdalmasan bizonytalan kérdések felett. – Odafent megkeresed majd Nadine-t?
- Megvárom, hogy õ keressen, nem akarok rá szállni a nyomorommal.
- Nem hiszem, hogy az, amit a bátyád tett, eltántoríthatná tõled, annál jobban kedvel.
- Tulajdonképpen én sem aggódom. Viszont Dumbledore lenyomott a torkomon fél zacskó Mindenízû Drazsét, és azóta minden vágyam normális kaját juttatni a gyomromba.

Lehet, hogy Jeremy tényleg éhes volt, ettõl függetlenül nem akaródzott sietnie, úgy lépkedett mellettem csattogó cipõjében, hogy annak hangja a lehetõ legkisebb visszhangot verje a falakon – és persze, hogy minél késõbb kerüljünk olyan emberek közé, akik már hallhattak kósza pletykákat arról, miért pakol õrült módjára a Hollóhát-toronyban Roderick Carter…;

Elég lassan mentünk ahhoz, hogy az ablakok elõtt elhaladva minden adandó alkalommal megbámulhassam a teliholdat; egyszer csodával határos módon csak a szintén a gondolataiba merülõ Jeremy rántott el egy páncél elõl, mielõtt összeütköztem volna vele.

Nem szerettem odakint azt a kísérteties fényû fehér gömböt – ebben a formájában semmiképp sem. Amikor görbe kis karéjjá karcsúsodott, láblógató manókat képzeltem az aljára, és nevettem rajta, ha D betûvé dagadt, mindig David jutott eszembe, és mosolyogtam, de a nagy, kerek teliholdról visszaverõdött a vérfarkasüvöltés, és aggódtam, mert Remus pokolian szenvedett.

Azon tûnõdtem, hogy vajon Sirius elmondja-e egyszer Shirleynek négyük titkát, vagy mint nálam, megvárja, hogy magától jöjjön rá minden egyes részletre. Akárhogy is lesz, megsértõdni nincs jogom, a barátnõi státusz sokkal nagyobb õszinteséget igényel, fõleg a Tekergõktõl…; Mielõtt ráfordultunk az elõcsarnokba vezetõ folyosóra, még kitekintettem az ablakon, és szégyenletes módon örültem annak, hogy Shirley ma nem lehet Siriusszal, hiszen önjelölt bátyám kutya képében szaladgál egy föld alatti alagútban, valahol messze, Roxmorts határán…;

Abban a pillanatban meghallottam az éktelen lármát a sarkon túlról, és a fények is ezzel a zavaros hirtelenséggel vakítottak el; a szemem elé kellett kapnom a tenyeremet, és Jeremy is így tett mellettem. Az ujjaim között kikukucskálva átkoktól felvillanó arcokat láttam, aljas, buzdító ordításba merevedett szájjal, tekintetükkel vadul falták a párbaj minden percét. Messzebb álltak az eseményektõl, a robajlásból még annyit sem hallhattak, mint mi.
- Mi a franc – hanyatlott le Jeremy keze, s már ott is volt az enyémen, lefejtette a fejemrõl görcsbe rándult végtagomat.

Egy szabálytalan ellipszis vonalán két rémisztõen egyforma alak kiáltott vadabbnál vadabb ártásokat. A bámészkodók között számos prefektust vettem észre, ahogy egyre nyílt a tér, ám õk sem tettek mást, mint én, csak álltak földbe gyökerezett lábbal, és nem mertek, nem tudtak cselekedni. Nekik is érezniük kellett, hogy ez egy évek óta gyülemlõ és készülõdõ testvérharc, amibe talán még a tanároknak sincs beleszólásuk. Muszáj lerendezniük, kár lenne tovább halogatni a dolgot, hát miért ne szórakozzunk egy jót?
Nem mintha ez rendben lett volna, de biztos vagyok benne, hogy ha nem hangzik el a nevem a csata hevében, nem avatkoztam volna a dolgukba.
- A fõbenjáró átkot még nem tanultátok a csuklyaképzõben? – kiáltotta Sirius, miután egy csonka intéssel kivédte Regulus kábító átkát. – Vagy várj csak, minek is az a nagy Reggie-nek, õ anélkül is tud kínozni embereket!
- Ezt komolyan az mondta, aki szinte lábbal taposott a saját anyján, mikor az elé térdelt? – sziszegte Regulus. Csapzott volt, karján kormosan virított az áruló mágikus gipsz.
- Kicsoda Walburga Black Meredith-hez képest, mi? Ki õ, hogy inkább hozzá voltál hûséges?
- Ne keverd bele Medet! – Hangjával elemi erejû átok robbant ki a pálcájából, ami a falhoz vágta Siriust. – Megint csak arra használod, hogy hõsnek tüntesd fel magad, hogy elfedd a mocsokságaidat! Neked õ egy eszköz, olyan, mint…;
- Mint neked, te rohadék? – A Sirius homlokán lecsorgó vér hamis biztonságérzetbe ringatta Regulust, így bátyja ártása váratlanul érte, pálcája erõtlenül rándult a pajzsbûbáj ívébe, de befejezni nem volt ideje…;
- Vigyázz! – sikoltotta valaki, s már röppent is a láthatatlan védõháló a két fiú közé, akiket a semmivé foszló bûbáj ereje a padlóra lökött.
Én voltam, aki a sikított, az én pálcám hasította a levegõt, és egy másodperccel késõbb már én álltam Regulus Black elõtt élõ pajzsként, mint valami mártír. Az egész világot gyûlöltem rajta kívül, de ezt soha nem vallottam volna be magamnak.

~o~


- Shirleyvel egy kicsit egymásba habarodtunk. – Odakint szikrázóan sütött a nap, hogy rácáfoljon borongós kedélyemre, sugarai beszöktek az iskolaelsõ elhagyatott szobájának ablakán, és körberajzolták a párkánynak támaszkodó Jeremyt. Alakja furcsa árnyékot vetett a takarókra, melyek utolsó ittjártunk óta szemernyit sem mozdultak a földön, és amiken én ültem összegabalyodott lábakkal, értetlenül, kitépve az önsajnálatból.
-
Azzal a Shirleyvel? A miénkkel? De…; mit értesz a habarodás alatt? Kérlek, mondd, hogy piskótát sütöttetek…;
- Mit nyavalyogsz? Elõre leszögeztem, hogy nem a te sarad. – Durván utasított rendre, és bár nem láttam az arcát, a hangjából tisztán kihallottam, hogy nehéz errõl beszélnie, hogy…; fájdalmas kiejtenie ezeket a szavakat, amiken én óvodás módjára járok toporzékolós hiszti-táncot.

Ezzel igazolta is a balsejtelmeimet. Belegondolva talán örültem volna, hogy a legjobb barátaim együtt vannak, még annak ellenére is, hogy szerintem a legkevésbé sem illettek össze, de mivel a napokban nem egyszer tanúja voltam annak, amint Jeremy nyelve felfedezõútra indul Nadine szájában, tisztában voltam vele, hogy valami félresiklott.
- Szóval egymásba…; De ha kölcsönös, akkor…;?
- Ott van David meg a te eseted, aztán…; - Lerítt róla, hogy ez egy elõre begyakorolt beszéd, amivel száz százalékig meg akar gyõzni az igazáról; úgy eszelte ki, hogy képtelen legyek megkérdõjelezni.
- Ez egy újabb elmélet? – szakítottam félbe gorombán, hátha ezzel elõrebillen a valóság, és Jeremy sutba dobja a dühítõ színpadi jelenetet.
- És ha igen? Az, hogy te és Regulus szétmentetek, alátámasztja, hogy…;
- Mit támaszt alá, hm? Tudod, ti Shirleyvel annyi hülye teóriát gyártottatok már velem kapcsolatban, hogy akaratlanul is paradoxonokba ütköztük agyalgatás közben! Pár órája még azt hangoztattad, milyen fontos a barátság egy szerelemben! A képembe vágtad, hogy még mindig szeretem õt, hogy…;
- Ez túl bonyolult, hogy megértsd. – Hûvösen, félig elfordulva próbált leszerelni, de közben remegett az indulattól.
- Na persze, mert körülöttem mindig minden olyan rohadtul egyszerû! Talán ha egymással foglalkoztatok volna az
én szerelmi életem helyett, ti sem bonyolítottátok volna túl!

Vállat vont, majd teljesen hátat fordított nekem.
- Megcsókoltam – kezdte halkan –, aztán berontott David, közölte, hogy utál szeretni téged, hogy mindent elrontottatok, hogy elvesztette a szüleit és a beton biztos baráti körét is, ami tartotta benne az erõt, és mindezt miattad…; Esküdözött, hogy soha többé barátba, a lelkünkre kötötte, hogy szóljunk rá, ha megint bepróbálkozna nálad. Shirleyvel állandóan marjuk egymást így s, és ez csak fokozódna, hidd el. Éreztük elõtte is, hogy nem lenne helyes, de nem tudtuk, miért.
- És most be akarod mesélni nekem, hogy David miatt, hogy azért, mert õ belém szeretett, én meg olyan…; hogy csak…; csak azért, mert én meg Regulus…; vagy nem is az miatt, de hogy épp a legrosszabbkor tört össze a csapat…; Jeremy. Tudom, hogy barátok maradtok, de az nem olyan…; Az sohasem lesz olyan.
Nem válaszolt, csak az ablaknak dõlt a homlokával, hidegen és egyenesen, mint egy ledöntött szobor. Ez nem volt nekem elég, ez nem volt sem egyetértés, sem fájdalom, csak csökönyös elzárkózás, olyasmi, amitõl összesûrûsödött felettem a levegõ. Mondanom kellett valamit.
- Sajnálom, hogy…;
- Megígérted, hogy nem mentegetõzöl! – Dühösen csattant fel, de azért is befejeztem a mondatot.
-…; rossz példát mutattam. Ha grafikusan ábrázolnánk, hány barátságot mázoltam tönkre rózsaszín festékkel, féltenélek téged is magamtól. Mint fiúbarátomat, nagy veszély fenyeget…; - Végre ismét a szebbik felé mutatta nekem, arcán halványan világított egy aprócska mosoly.
- Tudjuk kezelni a dolgot, hidd el…; Shirleyvel is. Õ Siriusszal menekül – a mosoly semmivé fakult -, én meg Naddel, ha a Nagyfõnök is úgy akarja. Elég higgadtak vagyunk ahhoz, hogy ne csússzon ki a kezünkbõl a dolog.
- Shirley sírt, amikor…;
- Rengeteget sír. Azt egy szóval sem állítottam, hogy könnyû, de idõvel egyre egyszerûbb lesz, mert mindketten tudjuk, hogy a másik út, hogy együtt legyünk, az nem mûködne. Jobb ez így, vagy legalábbis szeretem ezt hinni.
- Nem lehetne…;?
- Tudod, mit lehetne? – vágott a szavamba egészen agresszíven –, átgondolni a következményeket, amikkel így Regulus döntése után szembesülnöd kell!
- Már megbocsáss – feleltem pár pernyi döbbent után -, de pont te mondtad, hogy a te történeted leköti majd a…; - Próbáltam megértõ lenni, a hirtelen váltás azonban, az, hogy egyszerûen átrántott a saját gondjaimba egy teljesen más lelkiállapotból, akaratlanul is feldühített; ráadásul megint nem viselkedett jeremysen.
- Rágódj rajta akkor, amikor egyedül leszel! Nekem ez most nem hiányzik. Ne haragudj – mondta, mikor találkozott a tekintetünk. – Igazából nem szeretném, ha emésztenéd magad, hiszen nem a te hibád. Csak azt hittem, nem hoz ki a sodromból, ha mesélnem kell errõl…; Jólesne, ha inkább a te dolgaiddal foglalkozhatnék.

Sokáig csak néztem rá, hátha logikát találok a máskor gyöngybetûkkel írt viselkedésében, de rá kellett jönnöm, hogy a legrosszabb helyen keresem: egy szerelmes fiúban.
- Mit kellene összeszednem Regulusszal kapcsolatban? – Nekem ez a téma nem volt ínyemre, de ha már egyszer segíteni akartam Jeremynek, akár egy kis önfeláldozással is megtehettem.
- Azt, hogy pontosan miket mondtál el neki magadról, a Rendrõl, arról, amit Dumbledore-ról tudsz…; mert mindazt magának Tudjukkinek nyomtad a kezébe, mint egy nyitott könyvet.

A takaróval babráltam, úgy hallgattam csaknem bántóan lelkes, egyébként véresen komoly fejtegetését, és a kezem lassan, de biztosan õrült remegéssel rajzolta meg a felismerés iszonyú képét.


~o~


- Ne nézz így rám, annak, ami odakint történt, az égvilágon semmi jelentõsége. – Úgy húztam be ebbe az üres tanterembe Regulust, mint egy mániákus; egy másodperce még a csuklóját szorongattam, és csak remélni mertem, hogy nem ettõl az ártatlan fizikai kapcsolattól gyorsult fel ennyire a szívverésem. Mert lehetett attól is, amiket csörtetés közben a meglepett Sirius képébe vágtam a mágikus káromkodások legjavával, vagy az aggodalomtól, hogy Jeremy boldogul-e a cirkusszal, amit se szó se beszéd ott hagytam neki – de talán az volt az oka, hogy kettesben voltam Regulusszal, és úgy bámult rám, ahogy.
- Már hogyne lenne, bogaram! – bukott ki belõle meggondolatlanul. Összerándultam a becenévre, és jóval messzebb sétáltam tõle, ez látszólag észhez térítette. – Úgy értem…; azt hittem, annyira gyûlölsz, hogy soha többé, hogy…; - Olyan kisfiús igyekezettel kereste a szavakat, hogy az a felem, ami még nem fogta fel a kettõnkkel történteket, már meg is mozdult bennem, hogy megérintse. A rebbenõ mozdulattal a fülem mögé tûrtem egy elszabadult hajtincsemet. – Engem védtél – közölte végül magabiztosan.

Muszáj volt viszonoznom a tekintetét, még ha olyan irigylésre méltóan tárgyilagos és barátságos volt is. Persze, neki volt ideje felkészülni erre, õ tudta elõre, hogy mi lesz belõle, nem csak sejtette, mint én, a bolond bohóc.
- Rossz beidegzõdés – fordultam el zavartan.
- Vagy jelentheti azt is, hogy élhetünk egymás mellett értelmes emberi lényekként. Nem kell máshová ülnünk számmisztikán, nem kell levegõnek néznünk a másikat…;
- Személytelen köszönések a folyosón, és ha szükséges, alkalomadtán egy-egy tudományos csevej? Ilyesmire gondolsz tíz év után? – Követhetetlen és szánni valóan ironikus voltam, igen, de mégis…; azt szeretném, ha meg lehetne ezt érteni. Valahogy kezelnem kellett azt, amivel nem tudtam mit kezdeni, és valószínûleg rosszul fogtam hozzá.
- Szakítottunk, Meredith – felelte egy kicsit halkabban, mire felkaptam a fejem.
- Én szakítottam veled!
- Tudod mit? Nem érdekel! Az eszedbe sem jutott, hogy meg is bocsáthattál volna nekem – vagy, hogy esetleg ebben reménykedtem egy röpke, naiv percig, és most azért tudtam ilyen elcseszettül hivatalos lenni pár percre, hogy hideg fejjel megmentsek belõled valamit magamnak? – Nem kiabált, de azt kívántam, bár üvöltene ahelyett, hogy egyre közelebb lépdel hozzám a rohadt gipszével és a villogó, éjfekete szemeivel. – Esetleg néhány emberi szót és tanórát, azt, hogy ne gyûlölj, csak ne szeress…; Nem én akartam ezt, érted?
- Engem meg az nem érdekel, hogy ki akarta, a lényegen nem változtat! Megtetted, és kész, vehetjük úgy is, hogy megcsaltál…; Nem akarok ezzel foglalkozni.
- Ez egy csöppet átértékeli azt a bizonyos tíz évet…; - Megbántottam. Olyan jól kellett volna esnie, ehhez képest a szívem szakadt meg, mert tényleg nem õ volt a hibás, de akkor is lehetetlen lett volna ugyanúgy folytatni, nem lehetett máshogy, csak így. Teljes, kísértésmentes elzárkózással. Regulus azonban azt a civilizált viselkedést erõltette, ami egy idõben szakította fel a sebeket, és kent rájuk balzsamot egy összemosolygó pillanatra. – Nézd, Med. – Erõt vett magán, és tisztességes távolságban megtorpant. – Nem lehetne összezsugorítani ezt a sok mindent valami udvarias formába? Harag és számonkérés nélkül?
- Az attól függ, hogy legilimentált-e a téged a beavatás elõtt az a szörnyeteg. – A válasz a kérdésére egyébként nyilvánvalóan nemleges lett volna, de muszáj volt kiderítenem ezeket a dolgokat.
- Igen – bólintott kertelés nélkül. Hálás voltam azért, hogy ilyen nyíltan, felnõtt módjára válaszolt, habár biztosan számított is erre a kérdésre.
- Akkor sok mindennel tisztában van velem és a családommal kapcsolatban. Viszont Dumb…;
- Nem tud olyan sokat, mint gondolod – szakított félbe. Sohasem viselkedett még ilyen félszegen a közelemben, majdhogynem elpirult; talán attól, ahogy olyan törvénytelenül beszédesen rápillantottam, talán csak a mondanivalója miatt.
- Ezt…; Nem rólam turkált a fejedben?
- De igen, mint egy megszállott. – Feszélyezték az emlékek, arcáról eltûnt a piros szín legapróbb nyoma is, úgy elsápadt.
- Akkor? – Türelmetlenül téptem ki magam a kábulatból, amibe a puszta félelme ringatott. – Muszáj minden szót harapófogóval kihúznom belõled?
- Emlékszel, hogy a megismerkedésünk után mi volt minden egyes találkozásunk programja? – Ennyire ismerne, ennyire okos lenne, hogy már a friss vágásokra a régi szép idõktõl való ellágyulást önti? Igenis mûködik, mert egyre nehezebb utálnom õt, ahogy magam elé idézem a múltbéli kisfiú arcát, de miért kell nekem így bedõlnöm ennek? Gyûlölnöm kell, kötelességem…;
Kötelességed?
– ásította Caitlin.

Hosszú ideig nem válaszoltam, õ azonban türelmes volt, ebbõl láttam, hogy az emlékezést nem visszacsábító trükknek szánta, egyszerûen csak bonyolult és megterhelõ lett volna egyedül beszélnie, és mint oly sokszor, szüksége volt rám a történet összerakásához.
- Elõször mindig a könyvtárba mentünk, akár nálunk, akár nálatok voltunk – kezdtem bele lassan. – Fantasztikus könyvekre bukkantunk, csupa csodaszép varázslattal, és ez…;
- Nem csak úgy rájuk találtunk, kerestük õket! Azt mondtad, ki kell mosni belõlem annak a szörnyû könyvnek a legkisebb morzsáját is, és azért annyi jóságról kell olvasnom, amennyirõl csak lehet.
- Harcias gyerek voltam…; - hümmögtem meglepetten. Olyan részletesen emlékezett…;
- Szerencsére vannak dolgok, amik nem változnak – vigyorgott rám. Egyet villant a szemem, és már vissza is húzódott a távolságtartás csigaházába, a szívem heves dobogását azonban ez már a legkevésbé sem csillapította. Úgy viselkedtem, mint egy elsõrandevús kiskamasz, és ez kivételesen nyomasztó érzés volt, mert helytelennek tartottam. – Volt egy könyv – folytatta -, ami különösen tetszett neked, és elámultál rajta, hogy ilyesmit rejtegetünk a házunkban.
- Az a plüssborítású, amiben zöld elefántok szaladgáltak?
- Azt is imádtad, de nem. – Kockázatos lett volt felé néznem, úgyhogy gyorsan leültem a székre, ami mellett eddig ácsorogtam. –Én arra a kopott kódexre célzok, ami tele volt szeretetbûbájokkal. – Elbizonytalanodva várta a reakciómat, aztán bátortalanul tovább beszélt, mert nem szóltam semmit, habár veszélyes vizeken jártunk. – Úgy gondoltam, az, ami közöttünk van, elég erõs ahhoz, hogy…;
- Fogd be! – ugrottam fel magamat is meglepve. Nem voltam hajlandó tovább hallgatni a jelen nélküli múlt szavait, mert hirtelen túl élénken kezdett el élni minden, ami valószínûleg örökre gyökeret eresztett bennem. Úgy rohantam el mellette, mint egy rémült vadállat – és ugyanúgy csapódtam a mellkasának is, ahogy a fogók átkozott reflexével visszarántott.
- A francba is, Med, nem azért csinálom, hogy visszaszerezzelek, nem õrültem meg teljesen! Csak szeretnélek megnyugtatni, hogy nem…; hogy miattam nem esik bajod – suttogta végül a homlokát az enyémhez támasztva.

Egyszerûen megállt az idõ…; vagy csak visszafelé pörgött õrült sebességgel, egy olyan pillanat felé, amikor még nem volt bûn ilyen szorosan hozzábújni Regulus Blackhez? Az agyam rengeteg dolgot tudott; többek között arra is rájött, hogy ha jót akarok magamnak, soha nem megyek tíz méternél közelebb ehhez a fiúhoz, de akkor valahogy nem számított. Tisztességes búcsút akartam tõle…; de leginkább idõt, szavakat és érintéseket. Csodaországot, még egy illanó, zokogó pillanatra.

- Mi történt a karoddal? – simítottam végig azon a pokolfajzat gipszen a kettõnk közé szorult karján.
- Rád gondoltam, miközben belém égette a Jegyet. – Hál’ Istennek nem tétovázott, még azt is elnéztem neki, hogy újra meg újra szerelmet vallott a burkolt üzeneteivel. Ezt az egyet megbocsátottam, mert ez tényleg egy olyan pillanat volt. Mint az áprilisi hóesés. – Ez egy borzalmas sötét varázslat, és parancsba kaptuk, hogy csak rideg dolgokon járhat az eszünk, de én tudtam, hogy ez a pont egy történet végén, és már nem emlékeztem, miért vagyok ott, hogy ki is vagyok én, mikor nem vagy velem, pedig…; Végül is, ez volt a szerencsém. Elrántottam a karom, és õ rögtön kapcsolt, hogy rendesen összekavartál engem, szóval annak tudta be, hogy a rólad szóló emlékeim egy túlmanipulált gondolatfoszlányhoz hasonlítanak, hogy a veled kapcsolatos érzelmeim még zavarosak…; Pontosabban szerinte a hormonok tehetnek mindenrõl. Megpaskolta a vállam, és aranyvérû hölgyek tömegét ajánlotta fel helyetted; az életemben ezentúl lázas és küldetésektõl tarkított éjszakák váltják majd egymást – fejezte be keserûen.
- Miért nem látott beléd tisztán? – Talán kimondtam a kérdést, talán csak az elsõ szótagok törtek hatalomra, õ megértette. Mégis másról kezdett beszélni.
- Med, tudom, hogy tudod, és sajnálom, hogy nem árultam el, hogy nem fedtem fel magam, de így volt helyes, ugye?
Azt hittem, hogy élesen és pofátlanul váltott témát, és ettõl foszlani kezdett a perc minden varázsa. Rosier bulijáról faggat, tõlem vár önigazolást, miközben…;
- Lehet, hogy több idõnk lett volna – csúszott ki a számon.
- Vagy kevesebb – mutatott rá. – De már úgyis mindegy, nem? Kérdeztél, és én válaszolok. – Mélyen beszívta a levegõt, majd két kezébe fogta az arcom. – Med?
- Iszonyatosan hosszan fogsz beszélni – nevettem el magam, mire útra kelt a szemembõl egy könnycsepp.
- Haragszol?
- Most? Most az egész világra. És hiszek abban, hogy egyszer gyûlölni foglak, mert mióta megbélyegeztek téged, mint egy utolsó marhát, bárkit megölhetsz azok közül, akiket szeretek. Ennek ellenére…; nézd, tudom, hogy igazából hetek óta csak az idõt húztuk, és egyre nehezebb lesz, de most annyi idõt kapsz a monológodra, amennyit szeretnél. Viszont amint kilépek azon az ajtón, soha…; azt akarom, hogy soha többé ne szólj hozzám. Ha elengedsz valakit, engedd el teljesen, felesleges és undok mézesmadzag minden érintkezés, éppen elég, hogy gyakorlatilag egy fedél alatt élünk. Szóval? Halljuk, legyen kerek a történet vége.

Nem engedtem, hogy megcsókoljon, még a kezét sem fogtam meg, de szerencsére õ is érezte a búcsú határait. Ha nem kötött volna le annyira a beszámolója, a számtalan gyermeteg kis szeretetbûbáj története, amiket már Evan Rosier szilveszteri bulija után elmotyogott a védelmemre, mert tisztában volt a végzetével - ha egy kicsit is elmerültem volna a kusza gondolataimban, talán megszámoltam volna, hányszor éreztem már, hogy örökre elköszönök tõle. Tanultam volna belõle.
Trtszrny madr by Sophie
Törtszárnyú madár


/A kislányom háromévesen kapott Írországból egy zenélő dobozt, ami esténként magyar népdalokat énekelt neki elalvás előtt. Eleinte nem értette, de szerette őket, később, amikor már elég sokat meséltem a csomag titokzatos feladójáról, megkért, hogy fordítsam le neki a dalszövegeket. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire jelen voltak mindig az én életemben is a madármotívumok.
Harry már jóval hamarabb, az óvodáskorúak minden bölcsességével Taktikának nevezte azokat a félórákat, amikor csitítgattam felháborodott gyereklelkét: azok, akik csúfolják, maguk is kalitkába zárt madárnak érzik magukat, abból próbálnak ilyen helytelenül kitörni. Nézd, Harry, mutattam a képes lexikonra, az a bizonyos Draco nem hasonlít erre a pöffeszkedő kis verébre?
Mert a nehéz helyzeteket én is mindig így kezeltem. Ő ilyen madár, ő pedig olyan, azért viselkedik így vagy úgy; a ketrece ólomból van, és valaki gyűlölettel öntötte le, amitől soha többé nem szökött be hozzá a napfény.
Magadra ismertél? Nem hiszem. Vagy ha mégis, hát újra meg újra azt gondolod, az én kezem lökte meg a kátrányos üstöt, amiből a sűrű fekete függöny a börtönödre ömlött, te aranytollú kismadár.
Néha botladoztam, igen, vonszoltam én is a szárnyaimat, de akkor sem bántottalak volna…; Sajnálom, hogy ez sem surrant be hozzád soha./




- Szeretetbűbájok? Olyasmik, amiket a kölykök butácska gyermekdalok dallamára énekelgetnek a varázserejük felfedezésének kezdetén, hogy észrevétlenül bűvölhessenek mindenfélét? – Jeremy nevető kétkedéssel támasztotta a klubhelyiség falát, miközben Nadine-t vártuk.
- Jórészt igen, mert otthon tényleg csak ezeket tudta eltitkolni a minisztérium elől, de amikor visszajöttünk arról a bizonyos téli szünetről Rosier szilveszteri partija után, elmondott néhány komolyabb varázsigét is.
- És működött?
- Az Istenért, Jeremy, ne legyél már ilyen szkeptikus! – fakadtam ki. – Pont abban rejlett a mágiájuk, hogy megbújtak Tudodki előtt az érdektelen szürkeségükkel! Bellatrixnak folyton arról járt a szája Reguluséknál, hogy a Nagyúr szerint milyen alantas és szánalmas dolog a szeretet, „a gyengék porba taszító hibája csupán”, blablabla…; Nyilván eszébe sem jutott, hogy Regulus belőlük épít körém burkot a fejében.
- Ez akkor is elég hihetetlenül hangzik, Med, főleg egy halá…;
- Csitt! – Tulajdonképpen a fiúk hálókörletébe vezető lépcső takarásában álltunk és egy lélek sem volt a közelünkben, de utáltam hallani azt a szót; a kiállhatatlan belső hangom egyébként is ezt kántálta minden egyes alkalommal, amikor bátorkodtam Regulusra gondolni, és már zúgott tőle a fejem.
-…; halászjancsitól – fejezte be Jeremy olyan arccal, mint aki citromba harapott a saját bénaságától.
- Halászjancsi? Most komolyan? – prüszköltem fel sötét és magányos gondolataimról elfeledkezve.
- Hülye mondókák, amik blokkolják a legilimentációt? Most komolyan? – vágott vissza.
- Hű, a mindenit, Jeremy Carter visszaszólt…; Hányszor mondjam még el, hogy ennél bonyolultabb bűbájokat is használt, csak…; csak azokat nem volt hajlandó megosztani velem. – Önkéntelenül leszegtem a tekintetem, s az árulkodó pillantás közben a Fiú meséit ismételgettem magamban; úgy felelt rá a „Halálfaló!”-kiáltás, mint egy idegesítő, fekete papagáj.
- Hazudsz.
- És ha igen? Megérdemled, állandóan gúnyolódsz.
- Azért, mert az ex-szerzetesed ömlengése nyálas, és tudományosan a lehetetlennel határos. – Jeremy nem is igazán figyelt rám, a cinizmus reflexből jött neki, ő maga a bejáratot kémlelve egészen a pipiskedő leskelődésig süllyedt…; vagy inkább emelkedett.
- Pont, mint a szerelem, hm? – vetődtem balerinaugrással a látókörébe.
- Még nem vagyok az. – Megsemmisítő pillantást vetett rám, majd a fejemre könyökölt, hogy szabad akaratomból meneküljek a közeléből.
- Nadine-ba még nem, de tudjuk, hogy…;
- Ha azért gonoszkodsz, hogy befogjam, és kedvedre álmodozhass az elcseszett életedről, akkor rászívtál, Field. Miért vagy itt egyáltalán?
- Szeretném megvárni, hogy Nad ideérjen – feleltem meghunyászkodva. – Azon a cetlin csak azt írta neked, hogy mikor és hol, semmi utalást a lelkiállapotára, úgyhogy arra gondoltam, megnézem az arcát, amikor rád néz, és megállapítom róla, hogyan reagálta le negyvennyolc óra alatt a bátyád ámokfutását, aztán valami egyezményes jellel leadom neked az információt. Mit szólsz?
- Feltartott hüvelykujj vagy semmi, oké? Muszáj elfogadnia a dolgot, nélküle…;
-…; nyálveszély…; - köhögtem.
-…; nem bírom elviselni Black…; szóval Sirius és Shirley édelgését.
- Úgy rémlik, megbirkózol a helyzettel – utaltam hangzatos védőbeszédére csendesen.
- Azt nem mondtam, hogy nem jön jól valaki, aki eltereli a figyelmemet. – Higgadtan válaszolt, még a kedves és tapintatos sarokba szorításnak sem engedett. Jeremy Jeremy marad…;
- Itt vagyok én, ha a Nad-projekt balul sülne el – forogtam körbe. – Az ajánlóleveleim pompásak, a meghódított és elveszített fiúbarátok listája különösen figyelemreméltó…;

Felnevetett.
- Akarod, hogy legyek a tartalékférjed?
- Inkább a lombikgyerekem keresztapja…;
- A micsodád? – Sajnos éppen az órámat ellenőriztem, és lemaradtam Jeremy díjnyertes mugliriasztott arckifejezéséről, de az erről őrzött emlékeim még nem voltak olyan elavultak, hogy hiányérzetem legyen. .
- Nem fontos, aranygyermek…; Nadine viszont siethetne, nemsokára találkoznom kell Shirleyékkel. – Amint becsuktam a számat, már tudtam, hogy ki sem kellett volna nyitnom; ez olyan információ volt, amit nem jókedvemből, de csak utólag szándékoztam elárulni Jeremynek, hátha elkerülöm az éles kritikákat. Erre most már esélyem sem volt…;
- Úgy rémlik, az elmúlt négy és fél órában, amit velem töltöttél, elfelejtetted megemlíteni, hogy megbocsátasz Siriusnak.
- Az pont annyi idő, ami alatt megbánhatta, hogy megtámadta az öccsét…;
-…; és hogy hetekig levegőnek nézte a „húgát”. – Idézőjeleket rajzolt a levegőbe (nem mintha a hangsúlya nem szemléltette volna elég látványosan a véleményét), mire rácsaptam a kezére.
- Eddig nem volt problémád a béküléssel – vetettem a szemére durcásan.
- Most sincs, ne érts félre, csak kicsit gyorsnak érzem a dolgot. Egyáltalán ő kezdeményezett?
- Az, hogy gyakorlatilag kinyavalyogta Shirleytől, hogy hármasban tanuljunk, számít?

Jeremy nagyot sóhajtott, és már éppen fintorogni kezdett volna, de akkor megjelent Nadine, és a grimaszból szorongó mosoly lett.
- Csak ügyesen – mondtuk egyszerre, és összenevettünk, mert égbekiáltóan és irigylésre méltóan nyilvánvaló volt, hogy a titkos jelzéseimre semmi szükség: Nadine viharos ölelése semmi kétséget nem hagyott az érzései felől, még a férfiak gyér helyzetfelismerésével megáldott Jeremy számára sem.

Gyorsan elköszöntem tőlük, hogy egy percig se legyek a terhükre, és elmúljon a féltékeny kis görcs a gyomromból. Ők ketten birtokában voltak valaminek, amit az én életemből durván kiragadtak, és a keserű érzésen az sem segített sokat, hogy a folyosókat szelve egy másik gerlepár felé tartottam.


~o~


Értetlenül álltam a romok felett, és a szakadt fülű nyuszimat szorongattam, úgy néztem hol a szipogva elrohanó Regulus után, hol az ijedt képet vágó fiúra, aki nagyon hasonlított rá.

Egész addigi életemben egy szót sem szóltam Sirius Blackhez; ha az öccse nem mesélt volna róla olyan sokat azzal az áhítatos tisztelettel, talán a nevét sem tudtam volna megjegyezni, és valószínűleg egy kicsit sem kedveltem volna. Így mondhatni teljesen közömbös voltam az irányában, és előítéleteim sem voltak vele szemben, de most…; most istenigazából a lábár akartam lépni, hogy legalább akkorát ordítson, mint Flame a múltkor, amikor…;
- Mit bámulsz ennyire? – morrant rám Sirius.
- A hülye fejedet, azt! – Sokkal vékonyabb és jelentéktelenebb hangom volt, mint amilyet szerettem volna, de kezdetnek ez a kis vinnyogás is megtette: a fiú döbbenettől hápogva meredt rám. Ettől felbátorodtam, és nagy toppantások közepette elé szökdécseltem. – Azonnal kérj bocsánatot!
- Mégis miért, te kis…; liba? – Nem tűnt olyan típusnak, akit könnyű zavarba ejteni, és ezúttal sem a puszta kisugárzásom zavarta össze, hanem a szégyenérzet, amit leplezni próbált a flegma stílusával.
- Összetörted Regulus kedvenc játékseprűjét, letépted a nyuszim fülét, és mindezt az anyukád ellopott pálcájával! Kérj bocsánatot!
- Hogy képzeled, hogy csak így pattogsz nekem? – Elvörösödött dühében. – Te csak az öcsém idióta barátnője vagy, semmi közöd hozzá, mit csinálok! Azt sem tudom, hogy hívnak, de nem is vagyok rá kíváncsi! Soha nem kérek tőled bocsánatot, te kis senki, érted? Soha!


- Ne haragudj rám, kicsim, annyira bénán viselkedtem. – Sirius szinte térden állva kért tőlem bocsánatot, miközben az asztalról lesodort jegyzeteket kapkodtuk fel a földről. Shirley az ablakhoz húzódva bújt el egy könyv mögé, és megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne a csatabárd elásásakor, miközben éppen ő nyomta a kezünkbe az ásót, amint betettem a lábam a könyvtárba.
- Ez most a történetnek melyik részére is vonatkozik? – pillantottam rá komolykodva. Ő is tudta, mire megy ki a játék, de mi sem bizonyította jobban, hogy tényleg megbánt mindent, minthogy önként belement.
- Azt hiszem, az egészre…; Először az volt kínos, ahogy istent játszottam, aztán az, hogy sértett kisfiút, aztán egoista barmot, és végül…; végül? Nem is tudom, talán egész életemben egy állat voltam Regulusszal, de tegnap előtt túlmentem minden határon. Mentség még az, hogy jóhiszeműen tettem, bármiről is volt szó?
- Jaj, Sirius. – Tehetetlenül tottyantam a fenekemre, mert bár én voltam az, aki a helyzetből adódóan fölényben érezhette volna magát, zavart, hogy majdnem fölé magasodtam, sokkal megnyugtatóbb volt alulról felnézni rá. Ez azonban nemhogy leplezte volna a tanácstalanságomat, inkább még jobban ráerősített minden gyerekségemre. – Neked évek óta ez a magyarázatod, bármit is mondasz vagy teszel.
- És ez levon az értékéből? – huppant le mellém aggódva. Egyetlen mosolyával visszafordította a felénk trappoló Madam Cvikkert, aki így nem kezdett velünk hangos vitába a padló helyes használatáról.
- Nem, mert úgy igazán csak ritkán kérsz bocsánatot…; De akkor is le kell szoknod az öncélú bíráskodásról. Nem te irányítod a barátaid életét, csak tanácsot adhatsz, és hacsak nem ellened cselekszem…; nem fair, hogy olyasmi miatt durcáskodsz, amihez gyakorlatilag semmi közöd, amivel nem téged bántottalak.
- Becsszó, többé nem fordul elő. – Hazafias mozdulattal a szívére tette a kezét, és várta a feloldozó érintést, én azonban még nem fejeztem be a kitöréseimet.
- Nem dörgölheted az orrom alá, hogy te előre megmondtad, jó? Semmit sem bánok, bizonyos értelemben még azt sem, hogy összetört a szívem, mert a körülményekhez képest szépen váltunk el, és…;
- Hé, eszemben sem volt ilyen rosszul indítani. Na, de most már ölelj meg, törpe, mert iszonyúan hiányoztál! – Nem is kellett volna bevetnie a messze földön híres kiskutyatekintetét, anélkül is a nyakába borultam volna, hiszen nem volt egyoldalú az érzés, és nagyon vágytam már egy testvéri ölelésre.

Shirley a székre hasalva csatlakozott hozzánk, könnyeitől nedves lett az arcunk – most először tudtam, hogy nem a meghatottságtól sír, az csak nagyon ritka alkalmakkor fordulhatott elő. Sirius még nem ismerte ennyire, szeretetteljesen simított végig barátnőm bőrén, amit tényleg jólesett látni, aztán megmarkolta a kezem, és a könyvtárosnő nagy örömére álló helyzetbe rántott.
- Hupsz, Remus kedvenc könyvét kis híján az asztal alatt hagytam! – Sirius színpadiasan hajolt le a vaskos kötetért, amit a szemem láttára tolt be percekkel azelőtt arra a helyre, ahová állítása szerint véletlenül került, és ezzel elérte a célját: felkeltette Shirley figyelmét a könyv iránt.
- Átváltozások? – hajolt fölé kíváncsian. – Azt hittem, Remust inkább a Sötét Varázslatok Kivédése érdekli.
- Én meg azt hittem, Sirius módszerei csiszolódnak az évek során, nem pedig visszafelé fejlődnek – fintorogtam gúnyosan. Egyikük sem hallotta meg; Sirius legalábbis úgy tett, mintha így történt volna.
- Egészen kiskora óta rá van kattanva – hadarta lelkes izgalommal a fiú -, néha még a telihold fényénél is…;
- Akkor mit keres nálad? – Egy picit talán durván vágtam a szavába, de nem volt mit tenni, szánalmasan művelte azt, amit évekkel ezelőtt mesterien bonyolított le velem, nem hagyhattam, hogy ennyire leengedje a mércét.

Már majdnem haragosan nézett rám, majd eszébe juthatott, hogy alig békültünk ki, úgyhogy a lehető legkedvesebben válaszolt, noha a hangjából kiéreztem a sértettséget.
- Elkértem tőle az egyik dolgozatomhoz, és most akartam visszavinni neki…; - Behatárolhatatlan legyintéssel a polcrengeteg felé intett. – Valahol ott ücsörög, és tanul.
- Helyes – csaptam le rá, kikapva a kezéből a könyvet. – Akkor én odaadom neki, te meg addig találj ki valami kevésbé szégyenletes rávezető szöveget! Egy hollóhátas nem ilyen vackot érdemel…;

Nem vártam meg sem Sirius méltatlankodását, sem Shirley értetlenkedését, belevetettem magam a könyvtár legmélyebb bugyraiba, és emlékezetből próbáltam rálelni Remus törzshelyére.

Nem tartott olyan sokáig, mint gondoltam; nem is volt régen, hogy Lily fenekestül felforgatta a Tekergők életét, és a közös tanulások helyévé egy napfényes sarkot nevezett ki Remus félhomályos, fáklyákkal és polcokkal bekerített zuga helyett.

Elmélyülten tanulmányozott egy leheletvékony lapokból összefércelt ősrégi papírkupacot, az orra szinte súrolta a betűket, amiket elkeseredetten bogarászott.

Nem neszelt fel a lépteimre; annál jobban megijedt, mikor elé dobtam az Átváltozásokat.
- Megengedted Siriusnak, hogy beavassa Shirleyt? – kérdeztem, még mielőtt hangot adhatott volna felháborodásának.
- Ez a számonkérő hangsúlyod? – érdeklődött nyugodtan.
- Nem, ez a…; Csak meglepődtem. Nem gyors ez? Nálam hosszú évekre volt szükséged, hogy rászánd magad…;
- Most azt hiszed, hogy Shirleyt sokkal gyorsabban megkedveltem, mint téged? – Földre szegezett tekintetemet a puszta hangjával képes volt felemelni; a koraérett felnőttek megértő mosolyával viszonozta szégyellős pillantásomat. – Med, ha azt felelném erre, hogy mindig is oda voltam érted, bemagyaráznád magadnak, hogy hazudok, ha viszont azt mondanám, csak nemrég lettél tényleg a barátom, megsértődnél. Szerintem…; nem jogos az én számból, de le kellene küzdened az önértékelési problémáidat. Nem kell, nem is szabad kevesebbnek érezned magad Shirley mellett, csak azért, mert esetleg szerencsésebb a természete.
- Én nem…; - kezdtem szabadkozni vörösre gyúlt arccal, ám elsöpörte fáradt próbálkozásomat.
- Nem ismerem őt olyan régóta, de tudod mit? Kívülállóként azt veszem észre, hogy több hasonlóság van köztetek, mint hinnéd. Ez megnyugtat?
- Mindenesetre jólesik, köszönöm – ismertem el hálásan.
- Ja, és még valami. – Óvatosan emelte meg újra a tollát, nehogy pacát ejtsen a pergamenen. – Azért engedtem meg Siriusnak, hogy elárulja a titkomat, mert komoly tervei vannak, és mert egyszer régen a nyakunkra hozott egy kislányt, aki a barátainak is kitaposta az utat, és megnyerte a bizalmamat.

Elmosolyodtam.
- Ezt hogy érted?
- Med, te rábíznád az életedet is Shirleyre, Jeremyre és még Davidre is, dacára mindannak, amiken keresztülmentetek, úgyhogy nekem sincs okom félni tőlük.
- Neked elég az, hogy én megbízom bennük? – Őszintén elámultam azon, hogy így ad a véleményemre, hogy ilyen nagy kanállal méri a természetéből fakadó kevéske bizalmat, mikor a barátaimról van szó.
- Mert tudom, hogy becsületes és jó emberek, igen – bólintott. Elgondolkozva forgatta ujjai között a pennát, valószínűleg azon töprengett, hogy a többi mondanivalóját is megossza-e velem. Végül kikívánkozott belőle. – Tisztában vagyok vele, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit, de nem lennék ilyen nyugodt, ha az a Graham Sullivan még élne.
- Graham? – Az elveszett barát emléke után kaptam, mert az ötös fogat egyszeriben csak egy halvány folt volt a múltamban, mintha mindig is csak négyen lettünk volna. Enyhén vöröses haj, hatalmas, világosbarna szemek, aránytalanul nyúlánk termet a hirtelen növés miatt…; Ki volt nekünk Graham, ha ilyen könnyen felejtek? – Mi bajod volt vele? Pofátlan volt néha, de…;
- Ne kapd fel a vizet, Med, én csak…; Nem tudom, mindig gyanús volt valamiért, bizalmatlan lennék vele, mert…; Képtelen vagyok megmagyarázni, ne haragudj, hogy egyáltalán felhoztam. Csak eszembe jutott az a fojtó érzés a gyomromban, meg a halálszag…; Mikor közeledett a telihold, állandóan veszélyt szimatoltam a srác körül, a felerősödött érzékeim miatt.
- Talán a betegségét érezted…; - Látszott, hogy nem akar tovább beszélni Grahamről, és borzalmasan éreztem magam miatta, de én is így voltam ezzel. Amikor Remus egy suta mozdulattal arrébb tolta az Átváltozásokat, mégis kibukott belőlem: - Neki is az átváltoztatástan volt a kedvenc tantárgya, McGalagony imádta is érte.
- Med, én sohasem rajongtam az átváltoztatástanért, és ez a könyv is csak Sirius bolond terve szerint tartozik a kedvenceim közé. Ettől persze még nagyon hasznos, tele van érdekes dolgokkal az animágiáról például, de van benne egy bűbáj, ami hihetetlen mellékhatásokkal gyorsítja fel állatok és növények növekedését…;
- Remus, szerinted Graham rossz ember volt?

Sokáig nem válaszolt, csak meredt rám álmodozó, szürke tekintettel.
- Tapintatlanság volt tőlem, hogy felemlegettem, még egy éve sincs, hogy meghalt. Még gyászolsz…;
- Nem. Én…; én elfelejtettem gyászolni.

Kínos csend telepedett ránk, amit Remus mulatságosan próbált meg kezelni: látványosan tépelődött a jegyzetelés folytatása és az asztalon heverő tenyerem megpaskolása között. Végül megszántam, és egy éles kanyarral rátértem az egyik kedvenc témájára, a vizsgákra.

- Szerinted Binnsnél lehetséges kiválóra letenni az RBF-et? – kérdeztem hanyagul, hogy leplezzem az érdeklődésemet.
- Nekem sikerült…; A mágiatöri egyébként nem az a tantárgy, amit tanártól függően lehet teljesíteni – felelte elgondolkodva. – Egész egyszerűen be kell magolnod a tankönyveket. Az már más, hogy sokat segítene, ha az órákat is hasznosan töltenéd el, de Binns a maga módján…; pihentető. Szükséged van egyáltalán a mágiatörténelemre?
- Hááát…;
- Mostanában lesz pályaválasztási tanácsadásotok?

Fáradtan megvakarta a karján a tegnapelőtti telihold nyomait; az erőlködéstől, hogy annyi figyelemmel ajándékozzon meg engem, amennyivel szeretne, egyre kimerültebbnek és betegebbnek tűnt, nem is értettem, miért nincs még mindig a gyengélkedőn.
- A jövő hétvégén, de tulajdonképpen már…; Már megvan az elképzelésem.

Nem mostanában kezdtem el a jövőmön gondolkozni, természetesen sokat járt rajta az eszem, mint a legtöbb korombelinek. Én is keresztülestem a szokásos szakaszokon: auror szerettem volna lenni, mint a sebhelyes arcú apukám, aztán, mikor fontossá vált a külsőm, a történészi pálya vonzott, amit anyukám végzett pusztán szórakozásból néha éjszakába nyúlóan. Szóval nem féltem igazából a mágiatörténelem RBF-től, hiszen anya mellett valóságos rajongója lettem a tárgynak, csak a pályaválasztás közeledtével szerettem volna beszélni valakivel a végső döntésemről. Olyankor méláztam rajta, amikor nem tudtam aludni, így talán jogos lett volna, ha Remus légből kapottnak bélyegzi az ötletemet, de én azért tisztában voltam vele, hogy ez egy komoly elhatározás, amit a rendelkezésemre álló temérdek időben alaposan átgondoltam.
- Szívesen tippelgetnék, ma azonban sajnos nem vagyok a szokásos százszázalékos állapotomban, úgyhogy ha szeretnéd, elárulhatod.
- De nem mondhatod el senkinek! – figyelmeztettem.
- Írd le egy papírra, amit elégetünk – ugratott nevetve. Láttam rajta, hogy jólesik neki, hogy őt avatom be először a dologba.
- Ha már ilyen gonosz vagy, legyen! – Tettetett sértettséggel egy pergamen fecnire firkantottam leendő hivatásomat, és izgatottan vártam a reakciót.
- Hű. Ehhez tényleg kell a mágiatöri, de…;
- Tudom, nem túl lányos szakma – mentegetőztem. – De ha majd lesz családom, dolgozhatok valamelyik kihelyezett fiókban is, mint adminisztrátor vagy ilyesmi. És nyolcvan százaléka számmisztika, ami…;
- Ez csak kicsivel veszélytelenebb, mint az aurori szakma – szakított félbe -, amit ugyan nem ajánlok neked, de a te rátermettségedhez mégis jobban illene…;
- Akkor szerinted…;
Elfojtott egy igen szélesnek tűnő mosolyt.
- Szerintem kitűnő átoktörő lesz belőled, Med. Csak meglepődtem, ennyi az egész.


~o~



Nem újdonság, de nem voltam jól. Attól függetlenül, hogy ötödéves voltam, és az RBF-ek árnyéka ragadozó madárként lebegett a fejem felett, rengeteg időm maradt a gondolkodásra, és ez nem tett jót az amúgy sem fényes világképemnek.

Kegyetlenül és durván hangzik, de arról, hogy talán soha többet nem látom a húgomat, könnyen el tudtam terelni a figyelmemet – nappal. Továbbra is rengeteget sírtam éjszaka, és gyakran voltak rémálmaim is, ám napközben képes voltam bemesélni magamnak, hogy ez az év sem más, mint az előző négy, amikor hónapokig nem találkoztam a családommal. Hogy nem kapok csokifoltos rajzokat Caitlintől? Hiszen nagylány már…; A szüleim leveleinek hiányát nehezebben viseltem el, mert megszűnt az az illúzió is, hogy valami egyoldalú kapcsolat mégiscsak van közözzünk. Már se kedvem, se erőm nem volt „mintha mi sem történt volna”-firkálmányokat írogatni nekik, hiszen azokat eddig is csak egyvalami tartotta életben: az, hogy Regulus kísért el a bagolyházba, hogy útjukra bocsássam őket. Ez egy olyan szertartás volt, amit sok minden mással együtt örökre elveszítettem.

Sokkal kimerítőbb volt visszaszoknom a szingliség divatos állapotába, mint ahogy elterveztem, és ebben nyilván közrejátszott az is, hogy hirtelen majd’ minden még meglévő barátomnak akadt párja. Egyébként is bonyolult lett volna a dolgom, ezt elismerem, de…; mindenesetre Regulus mellett megtanultam repülni beszűkült, újjáépített kis világomban, és most, hogy nem lehetett velem, elfelejtettem hogyan kell járni.*

Így hát a törött szárnyaimmal botladoztam a Roxfort folyosóin, és az előírtnál többször bizonyultam felesleges harmadiknak, bár erről a makacs barátaim tehettek, akik nem voltak hajlandóak leszállni rólam.
Szerettem őket érte.

Lily Evans remek anyatípus, túlbuzgott benne irántam a gondoskodás; eleinte ezért töltöttem vele és Jamesszel a legtöbb időt. A tanulás szempontjából ez nagyon is a hasznomra vált, hiszen ők már a RAVASZ-ra készültek, és csakúgy, mint a tavaszi szünetben, nagyon sok plusztudás ragadt rám a társaságukban. Mégsem szerettem velük lenni, habár külön-külön még midig jól éreztem magam a közelükben. Tipikusan olyan gerlepárt alkottak, akik között túláradt a kémia, és valahogy állandóan egymáson kötöttek ki; nem feltűnési viszketegségből, csupán mert nem tudtak betelni magával az érzéssel. Ettől függetlenül kínos volt egy bizonyos távolságon belül tartózkodni velük. Nem akartam megbántani őket, úgyhogy eszem ágában sem volt mindezt az orrukra kötni, de a saját érdekemben muszáj volt elhárítanom Lily legtöbb ajánlatát, hogy tanuljak velük.

Sirius és Shirley leszerelésével már jóval nehezebb dolgom volt, mindketten úgy ismertek, mint a tenyerüket, minden egyes kifogásomra kész válasszal reagáltak. Nem hazudtak, mikor azt állították, szeretnek velem lenni, de ettől Siriusban még tomboltak a hormonok, és alkalomadtán nagyon is igényelte a fizikai kontaktust, Shirleyt viszont ilyenkor láthatóan feszélyezte a jelenlétem. A pattanásig feszült légkörbe elég hamar beleuntam, kerek-perec közöltem tehát velük, hogy ne a közös idejükből adakozzanak nekem jótékony perceket, miattam aztán senki se szakítson, elég a társaságban egyetlen depressziós lélek; akkor hirtelen újra nekem jutottak a lelkizős esték Shirleyvel, és a konyhafosztogatások Siriusszal.

Ha Remus a vizsgaidőszak közeledtével nem zárkózott volna el a tekergésen kívül minden szabadidős tevékenységtől, talán nemcsak a könyvtárban futottam volna vele össze, és lehettünk volna ketten a magányos farkasok, így azonban nem volt lehetőségem hozzá menekülni cuppogás-mentes társaságért, rögtön lecsapott rám Jeremy és Nadine.

Akkor már kifejezetten dühös voltam mindannyiukra, amiért nem hagynak egyedül, és nem sok jót vártam a helyzettől, amikor először mellém huppantak a klubhelyiségben, de attól a naptól kezdve ők ketten voltak számomra a mosoly biztos forrása. Már attól jobb kedvem lett, ha csak rájuk néztem, a velük töltött órák pedig gyógyítóan terelték el egyre mérgesedő gondolataimat Reguluszról. Egész egyszerűen nem volt kellemetlen a közelségük. Néha persze elcsattant mellettem egy-két csók, de szinte fel sem tűnt, mert be tudták úgy osztani a programjaikat, hogy egymásra is jusson elég idejük, és én se érezzem tehernek magam, amikor napközben, egy-egy randi megnyújtásaként a két oldalamon kötnek ki.
- Mi van mostanában Hedviggel? – kérdeztem az egyik ilyen alkalom után Nadine-tól. Futva ért engem utol a hálókörletünkbe vezető lépcsőn, miután elbúcsúzott Jeremytől, alig kapott levegőt, úgyhogy talán nem a megfelelő pillanatot választottam az érdeklődéshez, de a hatodik érzékem azt súgta, hogy nem Jeremy előtt kellene faggatóznom arról, hogy mitől romlott meg ilyen látványosan a barátságuk. Mivel pedig ritkán maradtam vele négyszemközt, és az oldalamat is furdalta már a jóleső kíváncsiság, kibukott belőlem a kérdés.
- Azt hiszem, nem igazán találja a helyét. – Nagyot szusszantott, ám ezúttal egyértelműen nem azért, mert kifulladt. – De persze nem tudhatom, ha egyszer levegőnek néz.
- Összevesztetek valamin? – Lehetetlennek tűnt ez a magyarázat, mindketten olyan nyugodt természetűek voltak…;
- Én már nem is tudom. Ez a kis bolond teljesen belezúgott Davidbe, és amikor lekoptatta…; - Váratlanul megtorpant, és úgy nézett rám, mint egy gyengeelméjűre. – Figyelj, te nem vetted észre, mennyire utál téged újabban?
- Micsoda? De hát nem is gonoszkodik velem…;
- Szerinted ki öntötte ki a samponodat, ki dobta ki a fogkefédet, ki…;
- Nadine, az biztosan véletlen volt, azért nem is kérdezősködtem miattuk. – Jobban belegondolva tényleg történtek furcsa dolgok a cuccaimmal, de nem öltöttek katasztrofálisabb méreteket a szokásosnál - vagyis ezek szerint csak vak voltam velük szemben.
- Merlin lábkörmére, milyen naiv vagy...! – Látszott, hogy felidegesítettem, abba sem akarta hagyni a fejcsóválást, míg be nem nyitott a szobánkba, ami egy hosszú folyosószakasznyi méltatlankodást jelentett. Kicsit morcosan lemaradtam mögötte, úgy kellett visszaszólnia, hogy Hedvig-mentes a terep, csipkedjem magam, ha felvilágosítást akarok.

Odabent valóban csak Agatha volt rajtunk kívül, és legnagyobb megdöbbenésemre már buzgón bólogatott a „Hedvig borzalmas”-kezdetű mondatokra. ha már ő is észrevette, hogy nem stimmel valami, akkor jócskán átmosta az agyamat ez a szakítósdi…;
- Most akkor mi a harci helyzet? – vesztettem el a türelmemet.

Mindketten mellém kucorodtak az ágyamra.
- Amikor David részegen kavart vele, Hedvig rettentően beleélte magát a folytatásba, de David azzal pattintotta le, hogy téged szeret – magyarázta Nadine. – Hedvig ezért jól megutált, hogy ne boruljon az egyensúly.
- De hiszen ez már nagyon régen volt, hetekkel ezelőtt! – Szinte nem is emlékeztem rá, annyi minden zúdult rám az óta. Persze az is igaz, hogy nem is hagytam magam emlékeztetni, kerültem Davidet, amikor csak lehetett.
- A szerelmes szív nem felejt – fintorgott Agatha. – Bár én úgy vettem észre, hogy te most már inkább a sajnálata és az együttérzése tárgya vagy Regulus…; hát szóval, mert szakítottatok. – Egészen zavarba jött, pedig az ő szájából nem is hangzott kegyetlenül, csak egy nem túl vidám tény volt. Érthető módon jobban örült volna, ha nem válok egy csapásra egyedülállóvá…; - Sajnálom, Med, olyan boldog voltál tőle…; - tette még hozzá, és én elszégyelltem magam attól, hogy nem a saját szempontjából nézte a dolgokat, mint ahogy én tettem volna.
- Köszönöm – bólintottam. – Én meg még nem is gratuláltam, hogy újra együtt vagy Daviddel…; Örülök, hogy visszafogadtad, végső soron megérdemelte.
- Eleinte még bizonytalan voltam, de kezdem én is így látni. Viszont Hedvig alaposan meggyűlölt ezért a döntésemért.
- Engem pedig azért, mert merek boldog lenni Jeremyvel – kapcsolódott be újra a beszélgetésbe Nadine. – Shirleyt meg passzióból, az új barátnői hatására, akik már szerelmi bájitallal is próbálkoztak Blacknél, és irdatlan dühösek, hogy Shirley csak úgy á lá natúré bevágódott nála.

Fáradtan a párnáim közé dőltem, megviselt ez a tinilányos valóság.
- Még valami, amit tudnom kéne?
- Ideje nyitott szemmel járnod, Meredith, a világ forog tovább…; - Nadine a képembe nyomta a takarómat, hogy elvegye szavai élét, aztán a könyvespolcnál kutatott elmélyülten valami után. Agatha is visszatért a maga kis dolgához, meglepődni sem volt időm azon, hogy tíz percig a barátnőmként viselkedett. Elnézegettem az ágyát a szoba végében az itt-ott lelógó baldachinok fátylán át, és újból eldöntöttem, hogy ezután igyekszem majd megkedvelni őt. Régen Hedvig is sokszor kért tőlem tanácsot, talán megbékélne, ha beszélnék vele arról, hogy nem éri meg felfújni az ilyen aprócska problémákat, hiszen mindig jön…;

Bamm.

A könyvkupac, amivel Nadine egyensúlyozott, elunta a várakozást, és engedelmeskedett a gravitációnak.
- Bocsi – cincogta ijedtségtől elvékonyult hangon szobatársnőm, de nem figyeltem rá: két tekintélyes lexikon közül egy kisméretű, majdhogynem igénytelen újság pottyant a szőnyegem szélére, és én valamiért képtelen voltam levenni a szemem a címlapjáról. A Fekete Gólya egyik régebbi példányán egy tizenhárom év körüli lány hoppanált újra meg újra, libbenő hajától ki sem tudtam venni a vonásait, szóval a fénykép vajmi keveset érhetett azoknak, akik a főcím szerint elszántan keresték egy bizonyos Daphne Oxtail gyilkosát.

Nem azért rekedt bennem a levegő, mert az áldozat neve ismerősen csengett, és ez a Daphne gonosz hangú mini diktátorként jelent meg a szemem előtt egy londoni könyvtárszobában, hanem azért, mert az alakja egybefolyt egy díványon hánykolódó szőke kiskamaszéval, akit a bátyám barátnője Caitlinnek szólított egy holdfénnyel átszűrt kis szobában.

Akkor már tudtam, hogy Daphne Oxtail nem halhatott meg, hiszen soha nem is létezett – éppolyan biztos voltam benne, mint abban, hogy a fényképen a húgomat látom.








*Train: The Finish Line (http://www.youtube.com/watch?v=24czsaC-meA&feature=related)
Nevek s krdõjelek by Sophie
Szerző megjegyzései:
Ajánlott szám: Brooke Fraser - Scarlet
Lellének és Avine-nak, mert nagyon-nagyon okosak, és nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk, és Lexinek, mert érdekl?dött és még névnapja is volt: boooldog névnapot, Lexi^^
Nevek és kérdõjelek



/A név valaminek az azonosítására és másoktól való megkülönböztetésére használt szó, kifejezés, éppen ezért mindannyian kapunk egyet földi pályafutásunk kezdetén, valakitõl, akinek fontosak vagyunk. A nevünk hozzánk nõ, mint az árnyékunk, éppúgy nem lehet szappannal lemosni magunkról, mint visszavarrni a talpunkra – és ahhoz, hogy megváljunk tõle, át kell lépnünk bizonyos határokat.
Te nem is léptél, ugráltál; elõször logikátlanul, majd céltudatosan, meglepõ lelkesedéssel fordulva a gyökereid felé. Benned nem merültek fel kérdések talán soha, egyetlen pillanatra sem, de a lábnyomaid mélyen a sárba süppedtek, tucatnyi kérdõjelet ölelve körül. Sokszor megoldást hiába váró rejtélyeket, de néha egyszerûen csak egy írásjelet a pont helyett, hogy sose lehessünk biztosak.
Aznap láttam meg az elsõ igazi lábnyomod./



- Neve?
- Meredith Maeve Field.
- Kora?
- Tizenöt éves vagyok.
- Mit csinált múlt hét pénteken tizenöt óra negyvenkét perckor?
- Frank bácsi, muszáj ezt?
- LONGBOTTOM!

Összerázkódtam Alastor Mordon recsegõ hangjától, kétségbeesetten pillantottam az idõsebbik Frank Longbottomra, Flame évfolyamtársának édesapjára, az apám felettesére, és imádkoztam, hogy ne váltsák le már a kihallgatás elején elfogultság miatt. Nem egy ilyen történetet hallottam apától – egyik sem ért túl szép véget.
- Innentõl átveszem – csapott az asztalra ellentmondást nem tûrõen Mordon. Behunytam a szemem, mert elõre hajolt, és az arcomba bámult. Frank bácsi bocsánatkérõen megveregette a vállam, és szinte láttam, ahogy int a szomszéd helyiségben ácsorgó apának, meg a többi kollégájának, akik kedveltek annyira, hogy neki szavazzák meg a kihallgatás jogát a leperzselt szemöldökû, érdes modorú Mordon helyett.

Elszúrtam. Mindent elszúrtam…;

- Nézz rám, kölyök!
Kelletlenül teljesítettem a parancsát, és a teámért nyúltam, hátha kihûlt már, de még mindig égette a nyelvem.
- Nem akarsz vallomást tenni?
- Nem sok kedvem van hozzá.
- Szóval benne van a mancsod. – Odakint megcsikordult a szék, dühös sziszegés szûrõdött be a küszöb felett; Mordon nem mozdult, nem eresztette a tekintetemet.
- A húgom az, Mr. Mordon. Mit képzel rólam?
- A húgod? Mégis mi történt vele?
- Azt hittem, ezt akarják kideríteni.
- Ahhoz el kéne mesélned, mit álmodtál bele a történetbe.
- Elrabolták. Egy csapat halálfaló. Mit kell ezen mesélni? Ez a nagy büdös valóság, maga meg csak ül itt tétlenül, és legalább másodjára akarja hallani ugyanazt. Fogtam a kezét, mentünk a Varázslók útján, aztán jött a köd, jöttek a csuklyások, magamhoz öleltem a húgomat, kitépték a kezembõl, sikítottam, eltûnt a köd, elájultam.
- Nem sírsz? – Megdöbbent, és mivel pólyáskorom óta ismert, ki is mutatta. Most kellett volna õt is lecserélni, de senki sem nyitotta ránk az ajtót.
- Nem tudok.
- Mikor találkoztál James Potterrel?
- Mielõtt ránk telepedett a köd.
- Felismertél valakit a csuklyások közül?

Körös-körül szürke falak, dohányfüsttõl pöttyösek, fullasztóak és kövérek. Nem gondoltam Flame-re, mert nem hitte volna el egyikük sem, gyermeki fantazmagória jogos gyanújáról, meg családi ügyekrõl magyaráztak volna, és végül azt sem hitték volna el, hogy Voldemort keze van az ügyben, pedig az volt a lényeg.

Flame, te rohadék.

- Nem.
- Adjak Veritaserumot?
- Felesleges.
- Akkor ne okklumentálj! – ordított rám. – Szégyen gyalázat, hogy egyáltalán tudsz. Ki tanított meg rá?
- Regulus Black.
Mordon a földre köpött.
- Bizalmatlan népség.
- Apám is megtette volna.
- Tizenhét évesen. Az más.

Vállat vontam.
- Beszéljünk másról. Hogy nézett ki a húgod?
- A ruhájára kíváncsi?
- Nem. Pontos személyleírást kérek.
- Megint? Tõlem is? A fél családomat kifaggatta, egy egész fotóalbumot…;
- Meredith!
- Figyelemelterelésnek szánja, hogy védtelen legyen az agyam?
- Hozzak igazságszérumot?
- Nem kell. Nem tudok újat mondani.
- Azt majd meglátjuk.
- Fáradt vagyok.
- Remek. Én kínozlak még egy kicsit, aztán elbeszélgetsz egy aurornõvel, akiben túlbuzog az anyai ösztön. A csapat majd összerakja a kettõt, hátha léphetünk egyet elõre. Tudod, hogy megy ez.
- Megint el kell mondanom az egészet? – Elcsuklott a hangom. Az asztalra borultam, hogy ne kelljen Mordont néznem, erõt vett rajtam a fájdalom és a kimerültség.
- Kölyök! – Az orrom elõtt csettintgetett, a kezére kellett volna vágnom. – Ide nézz, a két szép szemembe! Hiszünk neked, érted? Potter is alátámasztotta a vallomásodat. Csak tarts ki, és segíts nekünk elkapni a szemétládákat.
- Caitlin Giniver Field, ötéves, száztíz centiméter magas, szõke, göndör hajú, kék szemû, aznap pöttyös nadrágot és…;



- Megvan! Ez az, ebben írnak arról az óvodai gyilkosságról, amiben McGalagony testvére meghalt…;
Az idõrendbe állított újságokon át Nadine mellé ugráltam, és már faltam is a sorokat, személyleírás után kutatva.
- Te találtál valamit? – roskadtam le a szõnyegre csalódottan.
- Várj, úgy emlékszem, valahol a közepe táján…; nézd, itt! Az óvónõ, aki szemtanúja volt az ámokfutásnak, blablabla…;
- Öt év körüli kislány, alig ért a derekamig
– olvastam tovább hangosan. Emlékeztem, hogy Nadine annak idején azt állította, egy kilencéves követte el a rémtettet, de hát ez is csak azt bizonyította, milyen képlékeny minden a titokzatos lánnyal kapcsolatban. – Nem volt benne semmi ijesztõ vagy különleges, hacsak nem a fiatal anyukája, de hát manapság már…; Mindenesetre nagyon aranyosan viselkedett, aztán hirtelen…; nem is értem…; mint egy vadállat…;
- Hagyd abba, ez szörnyû. – Nadine becsukta a lapot, és az ágyamra hajította. – Még mindig nem értem, mire kell ez.
- Még én sem tudom pontosan…; Olyan eseteket keress, ahol az elkövetõ kirívóan fiatal, a legjobb, ha…; úgy értem, még gyerek. – És szõke és kék szemû és…; - De ez nem túl kellemes munka, tudom, szóval, ha nincs kedved, egyedül is átnyálazom õket. Már az is hatalmas segítség volt, hogy elõszedted nekem õket, nem muszáj…;

Valójában magam sem tudtam, egyedül akarom-e kideríteni, hogy igaz-e a szörnyûséges gyanú, ami a szívembe fészkelt, hogy szükségem van-e Nadine-ra. Eddig minimális részt kapott az életembõl, és ezen nem is szerettem volna változtatni – fõleg nem egy ilyen sötét titokkal.

Egyelõre azonban jólesett a jelenléte, segített megõriznem a hidegvéremet és a józan ítélõképességemet, úgyhogy nem ellenkeztem, mikor elhárította az ajánlatomat.
- Azokban volt valami? – kérdezte hosszú percekkel késõbb, én pedig fáradtan megcsóváltam a fejem. A Fekete Gólya nem hetilap volt, megjelenését ahhoz igazította, hogy mikor gyûlt össze elég borzalom, amiket a figyelmeztetéseik mellé biggyeszthettek elrettentõ példaként. Az óvodai eset óta sajnos túl gyakran teljesült ez a feltétel; a kezemben egy öt héttel késõbbi példányt tartottam – a lapszám szerint azóta a hatodik kiadottat. A fejem már zúgott a szörnyûségektõl, de nem akartam feladni. Nadine nem tûnt fáradtnak, csak egy árnyalatnyival volt sápadtabb a szokásosnál…; és kitartóan meredt rám.
- Miért, talán…;?
- Igen, ebben van egy érdekes ügy. – A kezemet nyújtottam az újságért, de elrántotta elõlem. – Nem kéne elolvasnod.
- Tessék? – Egy percig, bármilyen morbid gondolat is volt, azt hittem, csak viccel, próbálja feldobni a hangulatot, a valóságban azonban egyre kitartóbban szorította magához a cikket, és határozottan komolynak és elszántnak mutatta magát. – Figyelj, ha csak azért, mert túl megrázónak találod, megnyugodhatsz, hallottam már…;
- Nem azért. Csak…; sejtem, mire megy ki a játék, és nem tartom jó ötletnek. Tisztában vagyok vele, hogy ez azt jelentené, hogy a húgod még mindig él, de biztosan jobb lesz, ha…;
- Tudom, hogy él…;
- Nadine, szerintem menned kellene. – Shirley szélesre tárta a szobánk ajtaját, éppolyan nesztelenül, ahogy besétált rajta; ha nem szólal meg, észre sem vettem volna, hogy a fal mellett ácsorog.
Nadine rövid hezitálás után, egy bocsánatkérõ pillantás kíséretében feltápászkodott, de még ekkor sem az én kezembe nyomta a Fekete Gólyát, hanem Shirleyébe.
- Sürgõsen állítsd le õt, mielõtt beleõrül ebbe az új hisztériába…; Feltételezem, emlékszel még, milyen volt szeptemberben – tette hozzá halkan, mintha ott sem lettem volna, aztán minden további tiltakozás nélkül otthagyott minket.

Shirley már nyitotta a száját, hogy megérdeklõdje, mi a fene folyik körülöttem már megint, amikor megreccsent az utolsó ágy, és Agatha a saját tapintatlanságáról motyogva Nadine után iszkolt.
- Még valaki? – A költõi kérdést fáradt sóhaj követte, végtelen másodpercek teltek el, mire barátnõm letelepedett mellém a szõnyegre, és vele együtt az újság is eléretõ távolságba került. – Elmondod, mitõl kell megvédenem téged?
- Csak olvasd fel a cikket, amit nemsokára felismerhetetlenségig gyûrsz. – Türelmetlenül böktem a szamárfüles lapokra, ingerülten és számonkérõn, ezért érhetõ módon megdöbbent egy kicsit, de nem ellenkezett.
- Azt írja, egy csomó mugli gyerek tûnt el egy hét alatt néhány településrõl Southampton mellett, de a Minisztérium erre egyáltalán nem figyelt volna fel, ha nem történik ugyanez egy bizonyos Michael Bolttal, aki egy õrvarázsló tízéves fia…; Jövõre jött volna a Roxfortba. Hm, Az a közös ezekben, hogy mindnyájukhoz bekopogott egy kislány a bátyjával, illedelmesen bemutatkoztak, mint az új szomszédok, aztán játszani hívták a csemetéket. A személyleírások megegyeznek; a kislány nyolc év körüli…;
- Mikor keltezték a cikket? – Nem érdekeltek a további részletek, pontosan tudtam, hogy nézett ki az elkövetõ, inkább logikát próbáltam találni az esetek között.

Shirley gyanakodva, de engedelmesen kikereste a dátumot, én pedig ráfirkantottam egy cetlire. 3 hónappal McG. után – 8 éves, mire barátnõm megszállottként harsogta tovább a sorokat.
- A kislány nyolc év körüli, szõke, göndör hajú, kék szemû…; Med, ugye nem az jár a fejedben, hogy ez itt Caitlin? – Nem válaszoltam, úgyhogy kétségbeesetten kapott a kezem után, és jó alaposan megszorította, majdnem fel is szisszentem a fájdalomtól. – Hiszen nincs az az ember, aki õt nyolcévesnek nézi, ilyen sokan meg pláne nem esnek ebbe a hibába!
- Úgy beszélsz, mintha még nem hallottál volna a korosító bûbájokról! – Kirántottam magam a szorításából, a könyököm az éjjeliszekrényemnek csapódott a lendülettõl. Az álmomra gondoltam arról a tizenhárom éves Caity-hasonmásról, és bár továbbra sem hittem, hogy azok a dolgok tényleg megtörténtek, egyre biztosabb voltam abban, hogy a kelleténél több a valóságtartalmuk.
- De hát…; Még ha ki is tették volna egy olyan átoknak, nem gondolhatod, hogy ilyesmikre kényszerítik õt! – Csak egyetlen pillantást kellett vetnem rá, hogy megbánja ezt a bõdületesen naiv kirohanást; zavarba jött, és gyorsan faggatni kezdett azokról a dolgokról, amiket még ennyire sem értett. – Különben is, mit akar az jelenteni, hogy McG?

Égtem a vágytól, hogy bizonyítékok után kutassak a több iFekete Gólyában, de legalább annyira rettegtem a bizonyosságtól, így a helyzethez képest barátságos stílusban elmeséltem Shirleynek, hogyan halt meg McGalagony nõvére hónapokkal ezelõtt, és hogy miért is viselkedem most úgy, mint egy õrült.
- Nem akarhatod, hogy ez igaz legyen – suttogta.
- De ha az, akkor tudnom kell – vágtam rá, majd az ölembe húztam a következõ kupac újságot.

*


- Egy sötét szobában voltak, Flame, ha jól emlékszem az arcára karácsonyról, a barátnõje, és egy kislány…; Caitlin, azt hiszem, legalábbis az, ahogy beszéltek róla, erre utal. …; Mégsem õ volt. Úgy értem, olyan nagy volt…; igazából alig lehetett látni valamit, minden ablakot eltakartak, ráadásul éjszaka volt, mint most, de…; alkatra nem tûnt kevesebbnek tizenkettõ-tizenhárom évesnél. Ez az elsõ bizonyíték arra, hogy csupán álom volt, csak éppen egy hangyányit hatásvadászabb az eddigieknél. Nem létezik, hogy egy hat évesbõl hirtelen kamasz legyen.
- Ez a varázsvilág, Med…; - mondta halkan Regulus.
- Piton kijelentette, hogy nem bántották Caityt, hogy nem esett bántódása. Ilyen mértékû korosítás csak fekete mágiával, fájdalmas, kínzó ártásokkal lehetséges, képtelenség, hogy…; különben is, száz százalék, hogy álmodtam, mert Flame…;
- Mit csinált a bátyád?
- Aggódott értem. Elmesélte annak a nõnek, hogy milyenek voltunk gyerekként. Azt mondta, borzalmas, hogy gyûlölöm, és beszélt jelentésekrõl, amiket Piton ír rólam a halálfalóknak, meg arról, hogy elõbb-utóbb…; téged is elszakítanak tõlem, ez különösen bántotta…; De hát Piton nem figyel, micsoda hülye ötlet, Flame pedig sosem ejtene ki ilyesmiket a száján, hidd el nekem.

Regulus halkan felsóhajtott, és fészkelõdni kezdett, de még valami eszembe jutott, úgyhogy nem tudtam jobban figyelni árulkodó testbeszédére.
…;
- Az a nõ…; amikor Caitlin felébredt, értem kiáltott, õ meg…; Azt hazudta, nem kell nekem, hogy eldobtam magamtól, hogy nem szeretem…; A szemébe ordította, hogy gyûlölnie kell engem, és õ elhitte…; Kimondta, Reg. Caitlin gyûlöl engem.
- Med, ez puszta spekuláció…;
- Ne hazudj nekem, te is tudod! Sõt, Piton is tudja, Malfoy is tudja, az összes halálfaló, Flame-mel együtt, hogy ez történik…; Ezért tartják fogva, ezért a bátyám volt az, aki elrabolta, hiszen így könnyebb az eltervezett módon felnevelni…;
Õ egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy felkeljek, és belebújjak a papucsomba.
- Kimondod végre? – suttogtam a térdemet bámulva.


Annyi szörnyûségen rágtuk át magunkat az elmúlt órákban, nekem mégis ez az emlék járt a fejemben; egyre csak azt mondogattam Shirleynek, hogy Regulus tud valamit, hogy annak a beszélgetésnek még nagyobb jelentõsége lett volna, ha odafigyelek a jelekre. Hosszú percek óta a kilincsen volt a kezem, mert Shirley már kiabált, és kezdtem elbizonytalanodni.
- Meg kell õt kérdeznem – ismételtem kimerülten.
- De hát utálod õt! – Ez új volt, ezt az érvet még nem dobta be, résen kellett lennem, hogy kitérjek a támadás elõl.
- Az nem számít – feleltem rövid hezitálás után.
- Ó, dehogynem, nagyon is számít! – Közelebb lépdelt hozzám, már-már fenyegetõen tornyosult fölém, pedig alig néhány centivel volt magasabb nálam. Elõre féltem minden szavától. – Már csak azért is, mert nem igaz. Te még mindig szereted Regulust, éppen ezért nem…;
- Ne gyere te is ezzel! – csattantam fel. – Megbocsáthatatlan, amit tett.
- Attól még nem darabolhatod ki a mellkasodból. Éppen ezért – folytatta kicsit halkabban -, nem sodorhatod õt bajba a kérdezõsködéseddel.

Ettõl még tulajdonképpen nem gondoltam meg magam, de elléptem az ajtótól, amit Shirley gyõzelemnek vett, és rám mosolygott.

Amíg a megfelelõ visszavágást terveztem egy szekrénynek támaszkodva, szégyenkezve gondoltam arra, hogy nem jutott eszembe, mit tennének Regulusszal, ha olyan emlékeket találnának a fejében, amikben én épp titkos információkat szedek ki belõle. Arról nem is beszélve, hogy bár beleegyezett abba, hogy kerüljük egymást, nem titkolta, mennyire boldog lenne már egy-két kedves szótól is. Csúnya dolog lett volna ezt kihasználni, de…;
- Megérdemelné, nem? Azért, mert az lett, ami.
Shirley ezt már válaszra sem méltatta, pedig részben igazam volt – vagy legalábbis ebben kellett volna hinnem.

Még egyszer félbehajtottam a jegyzeteimet a szõke szörnyetegrõl, és a talárzsebembe gyömöszöltem, egy tucat törött penna mellé, amiket az ágyam alatt találtam, és ki akartam dobni még napokkal ezelõtt, amikor Regulus Black alapvetõen boldog, lelkiismeretes barátnõje voltam borongós gondolatokkal egy lehetséges szakításról, amihez normális esetben egy veszekedés vezetett volna.

Erre mi történt? A tizenhat éves barátom beállt halálfalónak.

Shirleyre néztem, és mikor azt mondtam: - Korog a gyomrom, menjünk enni – valójában arra gondoltam, hogy összetört a szívem, hogy hiányzik a húgom, hogy elegem van mindenbõl, és hogy békén hagyom Regulust, mert ha igaz, amit Caitlinrõl hiszek, nem akarom, hogy a része legyen, de egyébként minden erõmmel azon leszek, hogy megutáljam õt.

~o~


- Tudod, miért nem hagytam, hogy kimondd a varázsszót? – Regulus csak a talárom sarkával babrált, mégis úgy éreztem, hogy szokás szerint az ujjaimmal játszik. Kellemesen csöndes érzés volt, ha épp nem búcsút venni készültem volna tõle, hagytam volna, hogy eluralkodjon rajtam a megszokás vágya. Így viszont csak szivacsként szívtam magamba minden percet.
- Fogalmam sincs, de elég rosszul esett.
- Sajnálom – mosolygott rám szégyenlõsen. – Meg akartam magarázni…; mármint elmagyaráztam volna, ha nem tetováltak volna ki, de így már mindegy volt.
- Ha úgysem volt jelentõsége, miért nem engedted?
- Nem is tudom – vont vállat -, talán hogy kevésbé fájjon, ha vége lesz. Vagy, mert mindig reménykedtem, hogy még szükség lesz rá.

Vártam, hogy folytassa, de nem sürgettem, csak néztem az arcát, a mosolya ívét, a szinte fekete szemeit, és jól tudtam, hogy ugyan messze jár, de még ott is velem van. Akármeddig elnéztem volna, pedig nem volt könnyû.
- Azért elárulod valamikor, hogy mire célozgatsz? – bukott ki belõlem egy különösen szívdobogtató szemöldökráncolása után. Nem lett volna ildomos, ha a puszta látványától még apróbbra törik a szívem.
- Ha hagyod, hogy most én bámuljalak téged – nevetett fel, miután feleszmélt az álmodozásból, mire elpirultam. – Csak vicceltem, na! Igazából elég nyálas.
- Vagyis könnyekig fogok hatódni tõle? – fordítottam le lánynyelvre, hogy leplezzem az ijedtségem. Van még valami a tarsolyában, ami a szeretetbûbájoknál is aranyosabb? Lehet ez még ennél is nehezebb?
- Remélem…; Mármint inkább a meghatottságtól sírj, mint a dühtõl, így értettem. Szóval…; hát rábukkantam egy elég erõs varázsigére, ami garantálja, hogy két ember örökké szeresse egymást. – Rövid szünetet tartott, hogy elkapja, és fogva tartsa a tekintetemet. – Az a lényeg, hogy, idézem: „a szerelmespár csak háromszor mondhatja ki a szót – szeretlek -, mielõtt örök idõkre elkötelezik egymást”. Rosier bulija után találtam meg, elsõ felindulásomban el is motyogtam, mert akkor két lehetõséget mértem fel magamnak: vagy nem lesz esélyem, hogy halljam tõled, vagy majd legfeljebb hagyom, hogy többször mondd ki. Úgyhogy felolvastam, itt a Roxfortban, lengettem a pálcát, ahogy a könyv írta, és…; és rögtön éreztem, hogy már csak két dobásom van. Persze nem bántam, mert az ott a bulin…; az egy olyan helyzet volt, muszáj volt elmondanom…; hangosan kiejtenem a számon, hogy elhiggyem. Hogy elhidd.

Képtelen voltam megszólalni.
- Egyébként – folytatta anélkül, hogy észrevette volna dermedtségemet -, ezzel szerettem volna biztosítani, hogy a többi védõbûbáj mûködjön…; hogy ne vehessenek el tõlem. Mert elég összetett ez az egész, az örök szerelem-dolgon kívül sok más funkciója van, amivel még Tudodki sem tudna mit kezdeni…; és az is eszembe jutott, hogy megpiszkálom a varázsigét, hátha teljesen blokkolni tudom vele az emlékeimet, ha komolyabbra fordul köztünk minden. Bonyolultnak hangzik, igaz?
- Nem, én csak…; nem tudom, mit mondhatnék erre – vallottam be. – Hagyhattad volna, hogy én is elhasználjam az egyiket, jólesett volna kimondani…;
- Jobb ez így. Meg úgy gondoltam, ha tudnál róla, különlegesebb alkalmakra tartogatnád.
- Például?
- Én az esküvõnkön mondtam volna, vagy az eljegyzésen, esetleg az elsõ gyerekünknél, ha a dolgok sorrendje nem hagyományosan alakul…;
- Reg…; Én ezzel most nem tudok mit kezdeni.
- Túlbonyolítottam? – kérdezte kényszeredett mosollyal.
- Teljesen – nyögtem fel. – Én…; csak mesélj még errõl, jó? Egész életünkben csak háromszor mondhattuk volna ki?
- Nem, dehogy, azt azért már majdnem lehetetlen lenne kibírni. Ha helyesen értelmeztem, mindkét félnek háromszor szabad és kell megtennie ahhoz, hogy a szokásos esküvõi ceremónián a varázslat örökre megpecsételje a dolgot. Ez egy ilyen kombinált cucc, egy idõben biztosan nagy divat volt…; aztán gondolom mindenki elkezdett félni az örökkévalóságtól, még emberi léptékben is, és elfelejtõdött.
- Most kéne szépen csendesen meghalnom, és akkor nem kellene ezt megemésztenem. – Csak úgy magamnak mormoltam, nem is gondolhattam komolyan, mégis zavartan kapta el rólam a pillantását.
- Ja, igen, majdnem elfelejtettem, az egyik fél halála is felét az esketõ bûbáj erejével, ha az életben maradt vállalja, egész hátralévõ életében szeretheti a másikat, anélkül, hogy az érzés vagy az emlékek megfakulnának.
- Ez szép – bólintottam szaporán pislogva.
Jobbjával elõre nyúlt, és a világ legóvatosabb mozdulatával letörölte a könnyeimet.
- Ez szép – suttogta.


- Szeretetbûbájok, David! Te elhiszed, hogy ez mûködhet? – Jeremy választ várva hajolt a könyveit bújó David felé, így kikerült a szemét forgató Shirley hatósugarából; szavaival mintha csak a gondolataimra felelt volna. Az az igazság, hogy elkalandoztam, ráadásul a lehetõ legrosszabb irányba. Nem szerettem az utolsó Regulusszal töltött napomon rágódni, mert nem könnyítette meg a dolgomat, és nem tartottam helyénvalónak. Találnom kellett valamit, ami jobban lefoglal a bûbájtannál.

Egyértelmû volt, hogy senki sem figyel rám, úgyhogy lopva a nyitott tankönyvemre csúsztattam a Fekete Gólyából írt feljegyzéseimet, majd hátradõltem a kanapén, és az egész pakkot felhúzott térdeimnek támasztottam.

Shirleyvel úgy döntöttünk, nem avatjuk be a fiúkat a felfedezésembe; barátnõm módszeresen tagadta, hogy ilyesmi elõfordulhat, én pedig épp ezért megtartottam magamnak a nyomozgatást. Jeremy most azért pörgött még mindig a Regulus-témán, mert nem volt a zsebében más újdonság, továbbra is labilis volt érzelmileg, és nem vette észre, mennyire feszélyezi Davidet a téma. Én már azon is csodálkoztam, hogy leült közénk tanulni, hiszen láthatón õ is éppúgy igyekezett kerülni engem, mint én õt. Foghattam volna arra, hogy a legutolsó hosszabb lélegzetvételû társalgásunk során csúnyán összevesztünk, és a képébe vágtam, hogy sosem kellene nekem, de ahogy néha összevillant a tekintetünk, láthattam, hogy csupa jó szándék vezérli. Minden ellenére túlságosan örült a szakításomnak, és nem akarta, hogy ezt lássam rajta. Nem akart megbántani.

Nekem már mindegy volt, ennyi sebbel sebezhetetlennek éreztem magam, egyszerûen nem fért rám több lelki zúzódás. Ezért alkalomadtán rámosolyogtam Davidre, hogy a tudtára adjam, hogy sajnálom, ha valaha is gonosz voltam vele, és hogy értékelem a törõdését. Ennyiben maradtunk, egyetértettünk abban, hogy egyelõre nem kell erõltetni a baráti csevejeket.

Kíváncsi voltam, lesz-e valaha is olyan helyzet, ahol újra normálisan viselkedhetünk egymással, de mégis jobban érdekelt a húgom körüli rejtély, amit csak helyesen kellett kibogoznom, úgyhogy amikor David csak megrántotta a vállát, és Jeremy csalódottan visszavonult a könyveihez, tanulmányozni kezdtem a jegyzeteimet.

Igazából túlságosan logikus volt minden, minél tovább meredtem a szavakra és a számokra, annál hihetetlenebbnek tûnt számomra, hogy senki nem látott kapcsolatot az egyre sûrûsödõ támadások között. A vége felé már a gyilkos kora sem változott, a külsejének manipulálásával pedig sosem fáradt; a különbözõ körülmények, az áldozatok korának skálája egy nálam kevésbé gyanakvó embernek sem lehetett eléggé megtévesztõ. Szõke kék szemû, és a korosztályában gyilkol…; hát egyetlen rendszeres olvasónak sem szúrtak szemet az újra meg úja felbukkanó ismertetõjegyek?

Magamról megfeledkezve megráztam a fejem, de egyikük sem vette észre a hirtelen mozdulatot, még Shirley sem, pedig Shirley…;

A barátnõmre pillantva aztán beugrott, miért én vagyok az elsõ, akinek eszébe jutott összeolvasni a jeleket: az emberek lehetetlennek tartják, vagy legalábbis nem tudják elviselni a gondolatot, hogy valaki – még ha az maga Voldemort is -, átokkal öregíteni kezd egy kislányt, majd ráveszi arra, hogy hozzá hasonló korú gyerekeket öljön meg ravaszul, de hidegvérrel. Gyerekeket, akiknek egyetlen hibájuk, hogy muglik közé születtek…;

3 hónappal McG. után – 8 éves

A betûim szálkásan, idegesen nyújtózkodtak, ám még így is ez a sor tûnt a legesztétikusabbnak az összes közül, amellett, hogy megalapozta az elsõ megállapításomat: a kezdeti cikkek egyértelmûen bizonyították, hogy a gyilkos eleinte egy hónap alatt egy évvel lett idõsebb. A kamaszkor felé közeledve ez aztán váratlanul felgyorsult, ezzel egy idõben pedig egyre gyakrabban írtak a rémtettekrõl, amiket elkövetett. Az utolsó néhány lapszámban már csak tizennégy-tizenöt év körüli kamaszlányokról esett szó, tehát a fejlõdése – talán szándékosan, talán a gonosz varázslat természetébõl adódóan – lelassult.

Nagy levegõt vettem, és behunytam a szemem.

Annyi részlet volt homályos, annyi kérdés merült fel hirtelen…; kezdve az utolsó Fekete Gólya címlapjával, ahonnan az egész rémálom elindult. Csak egy arctalan, személytelen, világos hajú tinédzsert ábrázolt lebbenõ hajjal, mégis a zsigereimben éreztem a mozdulatot, amivel megpördült a tengelye körül; egyszerûen tudtam, hogy Caitlin az, még ha nem is volt tiszta, mennyi maradt meg a kamasz testben az ötéves kislányból, aki elengedte a kezem. Ez olyan kérdõjel volt, ami kárörvendõ elégtétellel nõtt túl rajtam, és más rejtélyek felé lökdösött, kihasználva gyászos bénultságomat.

Daphne.

A rémisztõen céltudatos, hideg arcú lány, akit karácsonykor a szüleim ünnepi asztalánál láttam egy szívdobbanásig. Akirõl a bátyám azt állította, a barátnõje húga, de a különös érzés, ami már akkor is elfogott a hangját hallva, most azt súgta, az enyém. Akkor egyszer biztosan álcázta magát, nehogy a szüleim felismerjék, de már akkor is, ott is…;

- Mi tart ennyi ideig, Flame?
- Csak elgondolkodtam, Daphne. Tudod, a színjáték része. Elmélkedem a húgomról, hisz' ez az elsõ karácsonyom nélküle, és a hiánya mindenhonnan felém kiabál ebben a házban...


Flame és a kis szörnyeteg nevettek, én pedig azt hittem, a családom nyomorán derülnek, de ez valahogy még Flame-tõl is erõsen hatott. A bátyám inkább azért vihogott kisiskolásként, mert ez egy belsõs poén volt a megjátszott gyászáról: neki, az elrablónak nem kellett nélkülöznie Caityt, minden bizonnyal õ nevelte növekedése alatt, a viccet pedig éppen neki sütötte el.

Akartam még bizonyítékot erre az õrültségre, és a mondatok készségesen visszhangoztak is a fejembe, mintha csak arra vártak volna, hogy hívjam õket.

- Egészen véletlenül – fülsértõ csikorgás szakította félbe, nyilván Flame jóvoltából - nem a mi drága Medi... Meder... Meti...
- Meredith?
– Úgy tett, mintha kisegítené, közben csak nyomatékosított, figyelmeztetett.
- Igen, õ. Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla.

Emlékeztem, hogy ezt a párbeszédet csak hallottam, a szemem csupán a könyvespolc fekete hátlapját fürkészhette; az most megtelt néhány sokkal régebbi képpel, amit a húgom jól ismert hangja követett.

- Csak te hívsz Caitynek. – Lekaptam a kezem a fiók gombjáról, és újra magamhoz öleltem a becsukott mesekönyvet, ahelyett, hogy az éjjeliszekrénybe zártam volna. Persze hiú remény volt, hogy Caitlin egyetlen történet után elaludt, mégis meglepõdtem, amikor a takaró széle mögül rám villantotta csillogó szemeit.
- Baj? Nem szereted?
- De, szejetem. – Bólintott, mintegy megerõsítve saját magát. – Igen, szejetem, mejt megkülönböztet téged. ha nem ismejném fel a hangodat, akkoj is tudnám, hogy te vagy az. Jó éjzés. Biztonságos.
- Örülök – nyomtam gyors puszit a homlokára. – Olvassak még, vagy már el tudsz aludni?
- Nem kell. – Megrázta a fejét, és a tekintetével vidáman követte a párnának csapódó szõke hajtincseket. – Inkább találjunk neked is egy ilyen nevet. Ami csak az enyém, ami jó helyen van nálam.
- Anya egyre ritkábban szólít Mernek, mit szólsz ahhoz? – javasoltam két ásítás között.
- Azt nem szejeted.
- Tõled elviselném – vontam vállat.
Összeráncolta a homlokát. Csitt-csatt – mondta a haja,- csitt-csatt.
- Valami újat.
- Miért nem jó a Med? A barátaim…;
- Medy!
- Caity és Medy…; Nem is rossz. – Megigazítottam a paplanját, majd az orra hegyét benyomva rámosolyogtam. – Mai küldetés teljesítve? Jöhet az álommanó?
- Szejetlek, Medy.

…; Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla…;


Arról, hogy azon a néven szólítson, ami csak az övé. Hogy miért kellene? Ezen az egy dolgon sajnos nem kellett törnöm a fejemet, egyértelmû volt, hogy egy gyilkosnak, az én Daphne álnéven bemutatott húgomnak nincs szüksége olyan kötelékre, mint ami hozzám fûzi, mindenféle jellegzetes becenevekkel bizonygatnia pedig pláne nem érdemes. Különösen akkor, ha…;

- Szóval nem Meredith járt itt?
- Nem. Szerencsére.
- Ki tudja. Talán jobban jártunk... jártam volna, ha...
- Fiatal vagy még.
- Állandóan ezt hajtogatjátok...

…;ha végül majd meg kell ölnie, hogy elvágja az érzelgõs szálakat az érzéketlen szörnyeteg háta mögött.

Ezért aggódott értem olyan nagyon Flame, bármilyen hihetetlen is volt: attól félt, hogy ha találkozom Daphnéval, a lány, akit a húgomból teremtettek, gondolkodás nélkül megöl, hogy ezt is kipipálhassa a listán. Talán az én halálommal válik teljes értékû halálfalóvá, talán ez lesz a bátorságpróba, mielõtt Voldemort zseniális jobbkeze lehet. Hiszen ha minden vérengzés nélkül végig tudott ülni egy vacsorát a szüleimmel…; a szüleinkkel, csakis én lehetek az, aki valamiféle akadályt jelent. Emlékfoszlány vagyok. Gyermekkor. Veszélyforrás.

Azért, mert gyanakszom? Vagy ez csak idõleges, és elõbb-utóbb a szüleim is sorra kerülnek? Lehetséges, hogy õket elfelejtette, engem viszont nem? De ha így van…; mitõl ilyen erõs a mi testvéri kapcsolatunk?


A Caitlin, aki a lelkemben élt, hogy mindenféle kérdésemre megfeleljen, hallgatott. Részben hálás voltam érte, mert még mindig nem egészen értettem, hogyan szólhat hozzám olyan élesen és valóságosan – nem hiányzott, hogy többnek gondoljam a lelkiismeretemnél, kikészültem volna egyetlen képtelen ötlettõl is ezzel kapcsolatban. Hangok a fejemben? Nem szabad törõdnöm vele.

A lényeg úgyis az volt, hogy meg kellett találnom ezt a Daphnét, azt, ami Caitlinbõl maradt, és emlékeztetni, amíg még lehet.

Meg kell mentenem a húgomat –gondoltam elszántan, miközben a jegyzeteim elegánsan landoltak Jeremy lábainál egy könyvkupacon. Lassított felvételként láttam magamat, amint megkésve nyúlok a papírért, aztán csatát vesztve kezdem felkapkodni a cuccaimat, hogy bégre kiszabaduljak a klubhelyiségbõl, és cselekedjem valami értelmeset. A színek, a hangok, a mozdulatok mind olyan kontúrosak voltak, hogy amikor Jeremy összevonta a szemöldökét, a homlokán megjelenõ barázdák a lelkembe vésõdtek, Shirley ijedt fintora és David halvány kíváncsisága mellé.
- Ezt a sok gyerekgyilkosságot egyetlen kislány követte el? – Jeremy döbbenete átragadt a tárgyakra; a könyvek mindentudóan kicsúsztak dermedt kezeim közül. – De hát hogyan?

A világ újra normális sebességgel forgott tovább, mert a kérdés ráébresztett arra, hogy nem ismerem a választ – valójában egyetlen igazi választ sem ismertem. A Fekete Gólya cikkei alapján tagadhatatlan volt, hogy Caitlin már nem a régi, és talán minden perc számít az érte vívott harcban, de éppen azért nem mehettem érte felkészületlenül, mert a normális értékrend lángja már alig pislákolt benne. Tudnom kellett, hogyan változtatták azzá, akit azon a képen láttam.
Bbmesterek by Sophie
Szerző megjegyzései:
A fejezetet Alcyonénak és Lellének ajánlom, köszönettel az érdekl?désért, és persze mindenki másnak is ezzel kívánok boldog újévet ^^ Jó olvasást! :)
Hupsz, és a rendhagyó /.../-ról csak annyit, hogy szokás szerint az én elmém gyümölcse, egészen friss, mai termés, szinte sprinteltem a füzetemhez, nehogy egy szavát is elfelejtsem :)
Bábmesterek



/Szõke volt, szalmahaja lebegett a szélben,
Ha a folyóba dobtad, teste remegett a vízen.
Koronát varrtál a fejére, ékeset, boldogat,
De ha ráléptél, a fû véres lett, zöld szíve meghasadt.
Elõször báb voltál te is, ide-odarángatott a démoni kárhozat,
Végül azonban kinyílt vöröslõ szemed, s letépted a láncokat.
Cérnaszálon függött minden gonosz sóhajod árnya,
És te…; te mindenféle szeretetet belefojtottál vele a halálos táncba.
Kegyetlen suttogásod egészen a szívemig illant,
Ám ha én azt feleltem: sajnálom, a holttestem felett hunytad le sûrû pilláidat
Kicsiny bábmesterem./



Már a második napot töltöttem a könyvtárban anélkül, hogy a folyosó végi mosdón kívül bárhová kimozdultam volna. Nem ettem, és nem aludtam, a zárórát pedig Madam Cvikker elõl bujkálva egy könyvespolc mögé kuporodva vészeltem át, hogy egész éjszaka kutathassak a megfelelõ varázslat után.

Egy népszerûbb szekcióban pipiskedtem éppen, úgyhogy sietnem kellett, mert az ebédidõ végeztével egyre többen szivárogtak be a helyiségbe, és számíthattam néhány aggódó barátra, akik elõl a sötétebb, néptelen részeken kellett elrejtõznöm.

Amikor végre megkaparintottam egy könyvet a legfelsõ polcról, habozás nélkül a többire hajítottam, egy ingatag rakás legtetejére, amit azzal hálált meg, hogy rögtön a földre pottyant. Gyorsan lehajoltam érte, mielõtt a csattanás hozzám vonzotta volna a kíváncsiskodókat a könyvtárosnõ vezetésével, akinek kezdhetett gyanússá válni, hogy állandóan belém botlik a szentélyében. Eggyel több találkozás, és világossá válik számára, hogy csak úgy rendelkezhetem ennyi szabadidõvel, ha lógok az óráimról.

Meglepetésemre nem hallottam közeledõ lépteket, úgyhogy megadóan leroskadtam egy szék tövébe a lexikon mellé, és az asztal lábának döntöttem a hátamat. Fáradtan kisöpörtem a hajamat az arcomból, de a mozdulat cseppet sem hatott frissítõen nyúzott idegeimre. Muszáj lett volna koncentrálnom a feladatomra, jobban, mint bármikor, hiszen a családom jövõje függött tõle. Természetesen nem érdekelt semmi más azon kívül, hogy milyen sötét átok vagy bájital változtatta gombaként növõ véreskezû angyallá a húgomat, lassan mégis ez vált az egyetlen olyan problémává, amire az agyam nem talált megoldást. Kétségbe ejtett az idõ múlása, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem, hogy az alváshiány ellenére fókuszálni tudjak. Nem lenne elég jó a motivációm? Ez egyszerûen elképzelhetetlen volt.

Magamhoz öleltem a könyvet, ami közvetve ebbe a testhelyzetbe juttatott, és minden erõmmel küzdöttem a sírás ellen, mert ha valamirõl, hát arról pontosan tudtam, hogy most nem segít. Ellenálltam a kísértésnek is, hogy felpofozzam magam, helyette inkább mély levegõket vettem, a fogaimon át szûrve a levegõt.

Beszív-kifúj, beszív-kifúj, mintha szülnél – suttogta Caitlin.

Észre sem vettem, milyen szorosan behunyva tartottam a szemem, amíg ki nem nyitottam, hogy a külvilág megszemlélésével tereljem nyugodt mederbe a gondolataimat.

Az az asztal tornyosult felettem, aminél akkor ültünk, amikor Sirius végre bocsánatot kért tõlem. Egészen ügyesen csinálta, még emlékeztem rá, milyen jó érzés volt hallani tõle azokat a szavakat. Nagyon büszke is voltam rá, mert hihetetlenül gyakorlatlan volt benne, de aztán jött azzal a béna trükkel, amivel rá akarta vezetni Shirleyt Remus titkára. Akkor is a földön kötöttünk ki, a jegyzeteimet próbáltuk összekapkodni, és a végén elõhúzta a szék alól azt a könyvet…;

Med, én sohasem rajongtam az átváltoztatástanért, és ez a könyv is csak Sirius hülye terve szerint tartozik a kedvenceim közé. Ettõl persze még nagyon hasznos, tele van érdekes dolgokkal az animágiáról például, de van benne egy bûbáj, ami hihetetlen mellékhatásokkal gyorsítja fel állatok és növények növekedését…;

Remus hangja visszhangzott a fülemben, teljesen elnyomta a zajt, ami az ölemben tartott kötet ismételt földet érése okozott. Csapot-papot otthagyva rohantam a polc felé, ahová aznap a fiú különösen kedves mozdulattal visszarakta az Átváltozások címû könyvet.

Nem fért a fejembe, hogy nem jutott eddig eszembe pont ez, hogy lehettem ilyen vak és feledékeny…; De ahogy a tenyerembe simult a könyvgerinc, végeredményben már mindegy is volt; a legközelebbi szék felé vettem az irányt, miközben türelmetlenül lapozgatni kezdtem.
- Na, végre, hogy megvagy, Med, már mindenhol kerestelek!
- Akkor kutass még egy kicsit valahol máshol, most nem érek rá. – Tizedik oldal: Az animágia rejtelmei és csodái, olvastam izgatottan, és kikerültem a hadonászva ujjongó Lilyt, akit a jelek szerint a legkevésbé sem tört le barátságtalan viselkedésem.
- Iskolaelsõi megbeszélésen voltam Dumbledore-nál – folytatta zavartalanul -, és megkért, hogy adjam ezt át neked. – Egy futó pillantást vesztegettem csupán a markában tartott papírtekercsre, de azzal együtt észrevettem, hogy Lily tekintete nyugtalanul tapad a Vérfarkasok és a telihold címû fejezetre.

Rájöttem, hogy túlságosan nagy léptékben nézem át a könyvet, úgyhogy nagyot sóhajtottam, és a lapok lassú pörgetése mellett döntve újra az elsõ oldalra ugrottam.
- Mindazonáltal leginkább ahhoz ragaszkodott, hogy…; Elsõsorban azt kérte tõlem, hogy kísérjelek fel a szobájába, amint megtalállak. Biztos akart lenni benne, hogy mihamarabb beszélni tud veled, azért is engem…; Med? Figyelj, látom, hogy nem nagyon figyelsz, de indulnunk kellene. Azt hiszem Dumbledore nagyon aggódik érted. – A hangjából olyan félelem csendült ki, ami egyértelmûen jelezte, hogy õ is hasonlóképpen érez, így önkéntelenül is a szemébe néztem.

Szótlanul követtem õt a folyosókon az igazgatói szoba felé; az agyam egy része könnyíteni szeretett volna Lily reszketõ féltésén, szóval tõlem telhetõen kedves voltam, ez azonban kimerült abban, hogy nem ellenkeztem. Engedelmesen lépkedtem a nyomában, és hagytam, hogy elrántson a lovagi páncélok útjából, az agyam másik része ugyanis semmi másra nem tudott összpontosítani, csak a kezemben tartott könyvre.

A szívem hevesen megdobbant, akárhányszor azt olvastam valahol, hogy gyerek, fejlõdés vagy éppen rohamosan, de a több száz oldalnyi megsárgult pergamen bõven tartalmazott megkopott, kibogarászhatatlan szövegrészeket is, amiket nem kis dühvel fogadtam. Az egyetlen reményem az volt, hogy Remus még abban az elejtett félmondatban is elég konkrétan beszélt a bûbájról, tehát bízhattam benne, hogy az a bizonyos fejezet, amit keresek, épen vészelte át az évszázadokat.
- Indigókék süveg – szólalt meg hirtelen Lily; a Dumbledore irodáját õrzõ kõmonstrum elõtt álltunk, de ez a legkevésbé sem érdekelt, Lilynek szinte erõszakkal kellett feltuszkolnia a mozgásba lendült lépcsõre. Már az Átváltozások végén jártam, ám nem találtam semmit, és azzal is tisztában voltam, hogy ez nem a könyv hibája; nagy buzgalmamban hiába igyekeztem alapos lenni, merõ véletlenségbõl több fejezetet nem is vehettem észre.

Mégis ki olyan õrült Dumbledore-on kívül, hogy ilyen jelszóval védje a szobáját? – gondoltam mogorván, de azért egy semmibõl jött ötlettõl vezérelve az i-betûs bûbájoknál ütöttem fel újra az ólomsúlyú kötetet, nem törõdve sem Lily figyelmeztetõ dünnyögésével, sem a karizmaim tiltakozásával.

Aztán egyszer csak ott volt elõttem. Nemcsak az igazgatói iroda küszöbje, de egy olyan varázslat leírása is, ami kísértetiesen tükrözte Remus szavait. Az immissziós bûbáj gyakorlati alkalmazásai – a betûk némán nyújtózkodtak felém, mielõtt a könyv kirepült a kezembõl, és nagyot csattant Dumbledore lába elõtt. A portréalakok közül többen felháborodottan kikérték maguknak a káromkodásokat, amiket fájdalmasan lüktetõ lábujjam váltott ki belõlem. Dühösen pillantottam hol a küszöbre, hol a professzorra, aki derûs nyugalommal lépett el a fõnixmadarától, majd könnyedén felkapta az Átváltozásokat.
- Dumbledore professzor, elkísértem ide Meredith-t, ahogy kérte. – Lily sietve elõrébb lökdösött, de õ maga nem mozdult, kezét várakozva nyugtatta a kilincsen.
- Igen, látom, Evans kisasszony, és hálásan köszönöm. Kellemes csalódást okozott: a barátnõje korántsem tûnik olyan apatikusnak, mint ahogyan azt vártam. Ez a szitokszóáradat bármelyik kocsmárosnak becsületére vált volna, Miss Field – hunyorgott rám Dumbledore a maga õrjítõ vidámságával. Nem csukta be a könyvet, de nem tudtam, hogy ennek örüljek-e. Az mindenképpen bosszantott, hogy továbbra sem adta vissza; megint egy karnyújtásnyira voltak tõlem a válaszok, csak azért, hogy még elérhetetlenebbnek tûnjenek.
- Az nem az én érdemem, professzor – felelte mentegetõzve Lily, és rosszul leplezett türelmetlenséggel az ajtó felé mozdult.
- Azért még egyszer köszönöm, Lily. Ha menni szeretne, nem állok az útjába, de szeretném, ha megnyugodna. Meredith jó kezekben van.

Lily halvány mosollyal bólintott, majd egyetlen hang nélkül magamra hagyott Dumbledore-ral, akire most már nemcsak mozdulatlansága miatt voltam mérges, hanem azért is, mert úgy beszélt rólam a lánynak, mintha hirtelen köddé váltam volna. Nyíltan gyerekszámba vett, és pátyolgatnivalónak minõsített, és ez elég adalék volt az alapfeszültségemnek ahhoz, hogy robbanjak:
- Adja vissza!
- Parancsolsz? – Dumbledore nem látszott döbbentnek, úgy viselkedett, mintha természetes lenne, hogy ordítozom vele – talán tõlem már az is volt -, ezzel azonban csak tovább pumpálta ingerültségemet.
- Kérem a könyvemet! Most! - Hogy nyomatékot adjak a felszólításomnak, közelebb is léptem hozzá, de ahogy a szemébe néztem, rögtön tudatosult bennem, hogy amit csinálok, az inkább nevetséges, semmint fenyegetõ. Dumbledore mégsem mosolyodott el, komorabban meredt rám, mint valaha és ettõl valahogy sírnom kellett. – Kérem – suttogtam meghátrálva. Most elõször nem éreztem szégyenletesnek a meghunyászkodást, tudtam, hogy a professzort most csak ez állíthatja mellém. Mert bármi is állt a könyvben, a Napnál is világosabb volt, hogy szükségem van Dumbledore segítségére.
- Mi van benne? – kérdezte anélkül, hogy levette volna rólam a szemét.
- Az, amit a húgommal mûvelek. Szeretném elolvasni, professzor, hogy megtudjam, min ment keresztül, de…; félek – bukott ki belõlem zavarba ejtõ hirtelenséggel. Dumbledore érdeklõdve pásztázott röntgenszerû tekintetével, arra nógatva, hogy folytassam. Megtettem. – Rettegek, hogy végül azt fogom kívánni, bár megölték volna inkább.

*


Én a döbbenetnek még mindig azon a fokán jártam, ami arra késztetett, hogy újra meg újra elolvassam a fejezetet, miközben Dumbledore már egy poros lexikont bújt,